Mi a bajom az incelekkel?

Négy éven belül legalább a negyedik olyan tömeggyilkosság történt Észak-Amerikában, aminek az elkövetője egy huszonéves, szerencsétlen, szűz fiú volt. Április végén a 25 éves Alek Minassian egy furgonnal a tömegbe hajtott, a tíz halott és a tizennégy sérült többsége pedig nő volt. Ez volt a legutóbbi eset, de ne gondoljuk, hogy az utolsó: Minassian mögött egy iszonyatos mértékben terjedő, szervezett internetes közösség áll, akik inceleknek hívják magukat. Ez megint valami amerikai baromság? Nem, sajnos nem, sőt, itt Magyarországon elterjedtebb és elvetemültebb lehet, mint azt gondolhatnánk, legfeljebb kevésbé jól szervezett.

A torontoi gázolás elkövetője, és a furgon - forrás: Sky News

Kik azok az incelek? Az incel az involuntary celibate szóösszetételből alkotott rövidítés, és nagyjából ennyit jelent: kényszerű cölibátus. Azokat a

• Darwin-díjas,
• töketlen,
• frusztrált,
• görcsös,
• önbizalom-hiányos,
• megkeseredett,
• komplexusos,

többnyire fiatal szűz fiúkat értjük alatta, akiknek az élete akörül a probléma körül forog, hogy nem jutnak szexhez. Szándékosan így fogalmazva, nem jutnak szexhez! Mert számukra ez egy olyan dolog, amihez hozzá kell jutni, és még véletlenül sem kölcsönösen kialakítani, átélni, élvezni, vagy ketten összejátszani a másik élvezetéért. Fontos, hogy az incelek nem vallási okokból nem szexelnek, és nem azért, mert még úgy érzik, nem állnak készen rá: ők azok, akik akarják, de nem tudnak.

Nem tudnak párkapcsolatot, vagy szexkapcsolatot kialakítani, mert azt gondolják, már annyitól az ölükbe kellene pottyannia a tökéletes nőnek, hogy sóhajtozva bámulnak ki az 1-es villamos ablakán. Képtelenek kapcsolatot kezdeményezni nőkkel, és várják, hogy a nők kezdeményezzenek náluk, ami természetesen sosem történik meg. A legtöbb incel élete egy csőd például a tanulmányokat illetően, de ha a munkát, a sportot, vagy az önállóságot nézzük, ezek hiányán sem kell meglepődni. Ők a rendes, kedves srácok, akik azt állítják magukról, hogy a tiszta szerelmet keresik, de valójában belül nem az álompárokat irigylik, hanem azokat a fiúkat, akik minden hétvégén más lányt visznek haza. Őket alfahímeknek nevezik. Mielőtt még fogalommagyarázatba bonyolódnánk, hadd említsem meg az egész poszt lényegét egy mondatban:

ha hirtelen tényleg az ölükbe pottyanna, beléjük szeretne a számukra tökéletes nő, ezek az emberek nem tudnának vele mit kezdeni.

Fokozatosan lehúznák, tönkretennék lelkileg őt is, hosszútávon csak ártanának neki.

Nézzük akkor az alfahím fogalmát. Én szándékosan kerülni szoktam ezt a szót, mert azt gondolom, mindenkinek mást jelent az alfahím, nézzük hát, én hogyan képzelek el egy alfahímet:

• tapasztalt,
• határozott, magabiztos,
• jó dumája, humora van
• extrovertált, sok barátja van, gyakran mozdul ki, jár társaságba,
• olyan ,,ledumálom a lányokról a bugyit"-típus,
• találékony, kiemelkedő legalább egyvalamiben, pl.: a szakmájában
• finomat főz, önálló, nem fél felhívni a lányt ,,vacsorázni"

És akkor tálalom, mit jelent az incelek számára az alfahím:

• magas,
• izmos,
• jóképű,
• gazdag,
• bunkó, kihasználja a lányokat,
• feltűnő autója van,
• ,,rosszfiús" típus,
• nagy farka van (nem csodálom, hogy szűzként ez az egyik érvük)

Van átfedés? Nincs, de egy ilyen fiú alaposan meg fogja magyarázni, hogy bizony, van, sőt, a kettő ugyanaz! Az alapvető állításuk az, hogy ha kigyúrnák magukat, és sok pénzük lenne, akkor nem lennének incelek, hiszen azon nyomban hirtelen párkapcsolatban vagy egy random Instagram-lány ágyában találnák magukat. Ez már eleve logikátlan, hiszen melyik rendes, kedves fiú akarna olyan lány mellett lenni, aki a testet és a pénzt tartja fontosnak? Erre a kérdésre még vissza fogok térni a bejegyzés vége felé.

Az alfanő egy még nyakatekertebb fogalom, de az ő világukban ez is létezik! Én ezt a saját nyelvemen nagyjából a tökéletes nőre tudnám lefordítani. Az incelek esetében viszont akadályokba ütközünk, ha meg akarjuk állapítani, hogy ki is az alfanő. Pornós? Modell? De hiszen ezek a rendes, kedves fiúk erkölcsös lányt akarnak! Vagy esetleg átlagos szürke egér, akit észre sem vesznek az utcán? Pff, ne vicceljünk már, hát egy rendes, kedves egyáltalán nem felszínes szűzfiúnak ennél több jár! Az ő alfanőstényük valami olyasmi lehet, aki velük szemben nyitott szexuálisan és azonnal kapható, de mindenki mással szemben zárkózott, erkölcsös. A megjelenést tekintve hasonló lehet az igény: otthon, velük a négy fal között pornósnak, modellnek nézzen ki, kint az utcán pedig mások észre se vegyék.

Beteg, mi? Pedig még igazán bele sem mélyedtünk. Lehetne az apahiányra, a válásokra, a mindenféle társadalmi, kulturális folyamatokra fogni ezt az incel dolgot, de lássuk be: huszonéves, elvileg felnőtt férfiakról van szó. Lehet, hogy az apjuk nem tanította meg őket bánni a nőkkel, de ott volt a középiskola és az egyetemi, pályakezdő időszak, ami tökéletes a gyakorlásra.

Visszatérve az igényekre, az ilyen fiúknak igazából nincsenek elvárásaik. Mindegy, csak legyen valaki, már bármilyen lány jó, aki kielégíti a szeretet- és szexhiányt. Érdekes megfigyelni, hogy ha találnak egy elsőre értékesebbnek tűnő lányt, azért hirtelen bármit meg akarnak tenni, még meg se ismerték mélyebben, de máris lehoznák neki a csillagokat az égről, és a lába elé tennék, kiszolgálnák őt, olyanná változtatnák magukat, amilyet a lány éppen szeretne. Ha pedig visszautasítják őket, az az illető egy büdös kurva, olyan, mint az összes többi, és letargiába mártott válogatott fröcsögések követik egymást, ha szegény lány szóba kerül. Ugyanez a hozzáállás az olyan férfiakhoz, akik jól tudnak bánni a nőkkel: őket is megvetik, rájuk is köpködnek.

Ezt az egész helyzetet igazságtalannak tartják.

Az igazságtalanságérzet pedig a gyenge emberben bosszúvágyat szül. Az, hogy bénák a nőkhöz, és nem fekszik le velük senki, igazságtalan, ők pedig áldozatok. Áldozatok, akiket a gonosz alfahímek és a nők elnyomnak! Igen, ez egy komoly felkiáltás! Ezekből az indulatokból olyan ,,nagyszerű" ötletek nyertek teret, mint például egy amerikai bloggeré, aki nemrég a szex újraelosztásáról írt. Úgy gondolja, hogy azoknak a szerencsétlen, frusztrált fiúknak is, akikkel nem fekszik le egy lány sem, alanyi jogon járna a szex. Igen, itt már én is kezdek besokallni, összezavarodni, úgyhogy hadd rendszerezzem a kérdéseimet.

• Kik feküdnének le ezekkel a szerencsétlenekkel? Hogyan oldanák meg, fizetne az állam bizonyos lányoknak? Ez miben térne el a prostitúciótól? Köteleznének nőket arra, hogy olyan fiúkkal feküdjenek le, akik annyira csúnyák, hogy az oroszlán is sírva enné meg őket, és emellé ápolatlanok, igénytelenek?
• Mi az, hogy a szex jár? Ez egy spontán, egymás örömére irányuló, kölcsönös dolog. Ha kialakul, kialakul, ha nem, akkor nem.
• A szex egy olyan dolog, amit adni-kapni kellene? Az orálisnál még érthető ez a viszony, de a hagyományos szex nem egy olyan dolog, ami pont, hogy az összetartozást jelenti, és nem az egyik ad, másik kap-dolgot? Miért úgy állnak hozzá, mintha a nő adná a szexet ,,ajándékba"?
• Ha szexrobotokkal oldanák meg ezt a dolgot, az nem tárgyiasítaná tovább a nőket, és mélyítené el a nemek közötti szakadékot?

Hülyeség lenne mélyebben belegondolni abba, hogy intézményes keretek között megpróbálkozzunk azzal, hogy minden ember ugyanannyit szexeljen, még akkor is, ha a kanadai gázolás után felvetődött ez az elmélet. Azt sem gondolom, hogy egy ilyen kezdeményezés kevésbé tenné frusztrálttá ezeket az embereket, hiszen az irányítás továbbra sem az ő kezükben lenne, és itt elsősorban ez a frusztráció oka, nem a felgyülemlett szexuális vágy.

Több okból sem értem ezt az egész nem jut szexhez-dolgot. Minden egyes csütörtök-péntek-szombat este tele van a körút, a kocsmák, a szórakozóhelyek, és 24/7 tele van az internet mindenre kapható, bizonytalan, fiatal lányokkal. Mindenhonnan azt halljuk, hogy a fogyasztáskultúra a lányok elbizonytalanításán dolgozik, hogy minél többet vásároljanak. Bizonytalanok a melleiket, a testüket illetően, Instagram-modellekhez hasonlítgatják magukat, visszajelzésre, megerősítésre vágynak. Szoronganak, hogy vajon szebbek-e, mint a többi lány, mit szólnak hozzájuk a társaik, tetszenek-e a fiúknak. Mindent megtesznek, hogy megfeleljenek a környezetüknek, bármire képesek a visszajelzésért, röpködnek a pucér képek ide-oda. Figyelemre, elismerésre, szeretetre vágynak, valakire, aki értékeli őket.

Mennyibe tartana felhajtani egy-két tütükét, és megszólítani egy ilyen lányt, vagy ráírni egy hasonló lányra?

Vagy kettőre, ötre, százra. Nekik úgyis mindegy, nem? Vagy itt már a kedves, rendes fiúból is előtör a felszínesség, és mégsem mindegy? Azt is érdekes megfigyelni, hogy az incelek foggal-körömmel ragaszkodnak annak a tagadásához, hogy komoly kapcsolatot a lányoknak is hasonlóan nehéz találni, vagy még nehezebb. Ők azt állítják, hogy könnyebb. Pedig az igazság az, hogy alakoskodás, önreklámozás nélkül a lányok is meg vannak lőve, ami a komoly kapcsolatot illeti, de hát magyarázhat az ember olyannak, aki életében két nővel beszélt, és abból az egyik az anyja. (Szexet természetesen egyszerűbb lányként találni, érthető okokból. Szép is lenne, ha nem így lenne.)

Azt bírom még, amikor azt állítják, hogy ők próbálkoznak. Nem is keveset! De hát ők elküldtek több száz levelet lányoknak, és sehol semmi! Egyrészt, melyik lány akarna olyan fiúval lenni, akinek minden mindegy, és ekkora mértékben próbálkozott, ráadásul sikertelenül? Másrészt, frusztrált, ötlettelen, gátlásos, félénk fiúként próbálkozni olyan, mintha körbevinnéd a moslékos vödröt az étteremben az asztalokhoz, hogy kérnek-e belőle. Nyilván nem, de ha mondjuk egy hétcsillagos francia konyakot kínálnának körbe, az egy-két embernek lecsúszna szerintem vacsi után. A sok próbálkozás önmagában nem baj, ha az internetet nézzük, például Tinderen kb. 10-20 párból alakulhat ki egy komolyabb beszélgetés, vagy találkozó. (Anotalkon régebben ez az arány nagyjából 100-200-ból egy volt, és kétlem, hogy azóta javult volna a helyzet.) Személyesen jóval egyszerűbb dolga van egy fiúnak, elég abba belegondolni, hogy a lány részéről is kínos egy face-to-face visszautasítás, ő is a lehető legjobbat akarja kihozni a helyzetből. Nyilván, ha ötlettelen vagy, vagy valami betanult PUA-baromsággal akarod felszedni (és nem megismerni), akkor megint a moslékos vödör esete áll fenn.

Mivel az incelek eleve úgy állnak magukhoz, hogy ők nem válogathatnak, nem is teszik fel maguknak a legfontosabb kérdést: kinek akarnak tetszeni? Pedig ezzel lehetne elkerülni kínos helyzeteket, vagy megelőzni csalódásokat, önostorozást, és mindent ami a visszautasítással jár. Pár hónapja egy olyan nővel találkoztam, aki aköré építette az indoklását, hogy miért nem tetszem neki, hogy hogy néz ki a kabátom.

Fekete H&M-es kabát volt rajtam, ami egyébként annyira régóta megvolt, hogy mindhárom korábbi barátnőmnek volt szerencséje lerángatni rólam. (2013-ban vettem talán?)

Nem is ez a lényeg, hanem képzeljük el, hogy állt volna ehhez a helyzethez egy ilyen szerencsétlen örökszűz.

• Nem elég drága a kabátom!
• Nem vagyok elég jó neki!
• Vajon, ha olyan kabátban mentem volna, mint ami a kedvenc sztárján van, mit szólt volna hozzá?
• Mivel egyensúlyozhatnám ki ezt a hibát?

Én az első pillanatban nagyjából olyan fejet vághattam, mint a fenti mém, aztán elnevettem magam, és a tekintetemmel kerestem a kandikamerát a sötétben a fák között. Egy kis időre azt hittem, valami átverős show-ban vagyok. Persze, feltettem magamnak a kérdést, amit minden alkalommal szoktam: szeretnék tetszeni ennek a lánynak? A választ szerintem minden olvasóm tudja. Azt gondolom, ezt a kérdést minden egyes ismerkedéskor érdemes feltenni, ezért nem is értem, amikor valaki amiatt rinyál, hogy lekezelően, megalázóan, bunkón elutasította egy lány. Szeretnél olyan lánnyal lenni, aki bármilyen fiú kezdeményezésére megalázóan reagál ahelyett, hogy nemet mondana? Igen? Érdekes ízlés. Nem? Látod, nem is leszel.

Kevés egyszerűbb dolog van annál, mint kiszúrni egy incelt. Meg kell kérdezni, mit tud nyújtani egy kapcsolatban, és a következő válaszokat fogod kapni:

• őszinte,
• hűséges,
• megbízható (nem úgy, mint a gonosz alfahímek!)
• komoly, nem a szexre megy, rendes,
• érzelmes, romantikus (bezzeg az alfahímek!)
• intelligens, művelt, értelmes stb.
• jó hallgatóság, mindenről lehet vele beszélgetni, megértő
• nem felszínes, neki nem számít a külső (hahh),

szóval olyan dolgokat, amiket szinte mindenki állít saját magáról, és éppen ezért nem hordoznak semmilyen jelentéstartalmat. Azokat a dolgokat, amiket fentebb az általam elképzelt alfahímnél soroltam fel - tapasztalat, beszédkészség, találékonyság stb. -  nem valószínű, hogy elő fogja adni.

Az incel-mozgalmat semmivel sem tartom veszélytelenebbnek, mint bármelyik terrorszervezetet. Nincs az a fegyver, ami egy ember önmagába vetett dühénél, haragjánál, frusztrációjánál erősebb lenne, hiszen ez egy időzített bomba, ami kiszámíthatatlan, mikor robban fel. Megnyilvánulhat egyszerű bántalmazásban, dühkitörésben, de amint láthatjuk, vezethet akár tömeggyilkosságokhoz is. A huszonéves béna szűzfiú-szerep nem újdonság, az viszont igen, hogy az interneten egymásra találtak ezek a szerencsétlenek, és egymásban gerjesztik a gyűlöletet, a valóságtól eltorzított nézeteket, és az olyan frappáns ötleteket, mint a szex újraelosztása az emberek között. 

Kedves lányok! Ha ilyennel találkoztok, eszetekbe ne jusson ,,megmenteni", megsajnálni őket, meglátni bennük a kihívást! Hangsúlyozom, amit az elején írtam: ha az ölükbe pottyanna a számukra tökéletes barátnő, nem tudnának vele mit kezdeni, lehúznák, tönkretennék őt is, éppen azzal a hozzáállással, ami már azelőtt ordít, mielőtt igazán megismerne titeket az illető. Aki magát nem tudja felemelni, az nagy eséllyel a másikat sem fogja tudni egy párkapcsolatban. Ezek az emberek frusztráltak, betegek, sérültek, ti pedig többségében nem vagytok terapeuták, szakemberek, nem nektek kell megmenteni őt, hanem egy hozzáértőnek! Bármennyire is ellene szólnak, merjetek válogatni, az elvárásaitokat pedig inkább finomítsátok, mint erősítsétek! Ha komolynak tartjátok magatokat, lehetőleg ne a fiú kabátja legyen a szempont, de nem is kell beadni a derekatokat a ,,kedves, rendes" szerencsétlennek sajnálatból.



Milyen az ideális fiú a lányok szerint? Itt elolvashatod! ;)

A szökés

Az ilyen cikkek általában úgy szoktak kezdődni, hogy megtudhatjuk, évente hány ember tűnik el, hány százalékukat nem találják meg se élve, se holtan, vagy elmesélik, miért pont május 25-e az eltűnt gyerekek világnapja. Tudom, mert tavaly én is készítettem egy összeállítást egy online újságnak, idén viszont úgy döntöttem, hogy az eltűnés személyesebb oldaláról fogok írni. Én is voltam eltűnt, de már nem teljesen gyerekként, és nem kerestek plakátokon, nem voltam benne a híradóban, nem terjedt az igazolványképem Facebook-csoportokban, szóval pontosan olyan voltam, mint az eltűnt gyerekek túlnyomó része, akikről nem tudunk az égvilágon semmit.

Kép: Shutterstock

A gyerekkori eltűnés mindig egy tünet. Annak a tünete, hogy a közösség, a család, ahol a gyerek él, nem tölti be a szerepét, nem működik családként. Történhet ezzel együtt, hogy a gyereknek nincsenek közeli barátai, vagy az iskolában sem része a közösségnek, kapcsolódhat hozzá szerelmi csalódás, alkohol- vagy drogfüggőség, de a kiindulópont mindig az, hogy a család nem működik családként, vagy pedig nincs. Nem véletlen, hogy a gyerekek nagy része gyermekotthonokból szökik meg, tűnik el. Az állami gondozáson is lenne mit javítani, de igazán azt tartom aggasztónak, hogy

egy magyar szülő naponta, átlagosan hét percet beszélget a gyerekével.

A múltkori, állatvédőkkel szembeni kirohanásom után adná magát a kérdés, hogy vajon naponta mennyi időt kutyusoznak a magyar szülők? A szokottnál jobban nem akarom felidegesíteni magam, szóval a tippeket rátok hagyom. Amíg a háziállat, a Messenger és az online játék órákat vesz el egy szülő mindennapjaiból, a gyerek fokozatosan háttérbe szorul.

Anya, apa, kérdezhetek valamit?
Anya, apa, megkérhetlek titeket valamire?
Anya, apa, képzeljétek, ez történt ma...

Ezekre a kezdeményezésekre a legritkább esetben az a reakció, hogy a szülő a gyerek felé fordul, és szeretettel végighallgatja. A jellemző, amit magunk elé tudunk képzelni átlagosként, hogy a belül magát húszévesnek képzelő, de amúgy a korának bőven megfelelően kinéző szülő a napi hatodik cigi-kávé mellett sóhajtozva, unottan, fél füllel végighallgatja a gyereket, miközben fejben még a munkahelyen, vagy már teljesen máshol jár. Kedve, energiája nincs, időt nem szakít, pénzt pedig csak éppen annyit áldoz a gyerekre, hogy a szomszédnak legyen mivel dicsekedni. A hivalkodás, a nagyzolás, hogy neki gyereke van az egyetlen érezhető előnye számára annak, hogy egyébként van gyereke. Ő egy biztos pont, hiszen ő már elért valamit, hát ő egy szülő! Érzelmi kötődés nincs, a gyerek felé fordított érzelmi csatornáit eltorlaszolja a válás, a hitel, a főnök, a munkatársak, a rokonok, az okostelefon és a lapostévé. Mindig, minden fontosabb, az iskolában történtekre sem kíváncsi senki, csak éppen annyira, hogy ne kelljen szégyenkezni a többi szülő előtt a fogadóórán. A tehetségkutatók által lenyűgözött, Farmeramafüggő szülő szándékosan nem vesz tudomást a gyerek érzelmi, szellemi fejlődéséről, hiszen, ha szembe kellene néznie a hiányosságokkal, az azt jelentené, hogy ő hibázott. Márpedig, neki egyetlen érve van egy iskolás gyerekkel szemben: mert én azt mondtam! Az elmélyülés, a beszélgetés, a szembesítés pedig rávilágítana azokra a hibákra, amikre, ha a gyerek rálát, már megszűnik ennek az egyetlen érvnek a hitelessége.

Visszaolvastam ezt a bekezdést, és az az érzésem, hogy ha egy átlagos magyar család örökbe fogadna egy gyereket egy ideálisan működő bolygóról, az rövid időn belül meg akarna szökni. Egy mentálisan egészséges gyerek legalapvetőbb szükségletei közé tartozik, hogy rengeteget figyeljenek rá, foglalkozzanak vele, beszélgessenek vele, legyen két felnőtt, akihez bármikor fordulhat segítségért és példaképül szolgál, és érezze érzelmileg biztonságban magát. Csodálkozunk, hogy közel tizenhatezer fiatalkorú és háromezer 14 év alatti gyerek tűnt el tavaly országszerte? Én azon csodálkozom, hogy csak ennyi. A környezetemben lévő szülők túlnyomó többsége érzelmileg analfabéta, ostoba, önző, nyakig merül az önsajnálatban, vitaképtelen, frusztrált, megkeseredett, és emellé a felszínen hivalkodó, gőgös. Mindent jobban tud, mégis romokban az élete. Az átlagszülő meg van győződve arról, hogy az ő nevelési módszerei tökéletesek, képtelen az önreflexióra, ezáltal képtelen megfelelően reagálni a gyereke természetes változásaira, lépéseire is. A kizárásra, elhanyagolásra, kihasználásra pedig nyugodtan vehetjük természetes lépésnek azt, ha nem érzi jól magát, és úgy dönt, megszökik, eltűnik.

2013 nyarán már erősen éreztem, hogy nincs sok hátra. Nem kell sokat várnom addig a pillanatig, amire azóta vártam, amióta az eszemet tudom: hogy hazamenjek, és a kibelezett, kiürített lakás látványa fogadjon. Ez jelentette volna azt, hogy soha többet nem találkozom a családommal, hogy soha többet nem leszek kiszolgáltatva, megalázva, kigúnyolva, hogy az én kezembe kerülnek az érzéseim, a hangulatommal és a sorsommal együtt. Azt jelentette volna, hogy az első tizenkilenc év után egy másik tizenkilenc év kezdődik, amiben esélyt kapok arra, hogy normális emberré váljak. Egyetlen vizsga - és két százalék - választott el a kitűnő érettségitől, ősztől biztos helyem volt az ELTE-BTK-n, a barátnőmmel szépen közeledtünk a második évforduló felé, az új munkahelyemen egyre több feladattal bíztak meg, önálló voltam, nyitott, elszánt és szorgalmas. Vettem magamnak mikrót, okostelefont, ventilátort, befizettem magamat osztálykirándulásra, a barátnőmet étterembe, moziba. Ha az örökbefogadás úgy működne, hogy a Jófogáson választhatok magamnak családot, biztosan találtam volna olyan szülőket, akik büszkék rám. A valóság viszont úgy működött, hogy a szalagavató utáni közösségi táncolásnál a barátnőm volt anyám, a legjobb barátom pedig apám. Nem azért keringőztem velük a tömegben, mert viccelni akartam, hanem azért, mert a szüleim nem jöttek el.

Éreztem, hogy közel a változás, de még nem láttam a végét. Azt is csak nagyon homályosan láttam, hogy mi lesz utána, abban a helyzetben még képtelen voltam elképzelni magamat normálisként. Élesebben láttam magam az egyetemi előadóban aludni, mint beilleszkedni a társadalomba, pedig akkor még csak abban lehettem biztos, hogy több mint 400 pontom lesz. Minden, amit láttam magam előtt, az a szüleim képe volt, és az, hogy semmi esetre sem akarok olyan lenni. Apámé, az ötvenes, bajszos, internetfüggő férfié, aki a Kádár-korszakban volt fiatal, aki képtelen kommunikálni az érzelmeit a környezete felé, aki bunkert épített a lelke köré és aki gyenge volt ahhoz, hogy elváljon. Meg persze anyámé, a legellenszenvesebb tanáré, akivel gyereknek dolga lehetett az elmúlt harmincöt évben, akit a tanítványai és kollégái egyaránt nyugdíjba kívántak, és aki - a hobbivallásosság mellett - meggyőződéssel hitt abban, hogy az általa tanult Brezsnyev-korabeli módszereket át tudja ültetni Z-generációs gyerekek tanításába. Ez a két ember megélt összesen több mint száz évet, és egy évszázad is kevés volt nekik arra a munkára, aminek a nagy részét én négy év alatt elvégeztem. Képtelenek voltak feldolgozni azokat a nevelési mintákat, amiket ők kaptak, gyengék voltak levetni magukról, és egyszerűen csak továbbadták. Látták magukat sorban állni, látták, hogy az előttük lévő a kezükbe ad egy tál forró kását, és nem jutott eszükbe, hogy eldobják, elejtsék, letegyék valahova, vagy az előttük lévő arcába nyomják, esetleg kiálljanak a sorból, hanem egyszerűen fogták, hátrafordultak, és továbbadták. Ezt látták ők is, ezt csinálják ők is - mi sem természetesebb? És különben is, mi lesz, ha eldobják...

Amikor már tényleg csak napok, hetek voltak hátra, akkor adtam fel, és akkor gondoltam arra, hogy eltűnök. Pontosan tudtam, hogy nem lesz ebből nagy balhé, nem fognak körözést kiadni. Két nagyon jó okom is volt arra, hogy eltűnjek: egyrészt, akkor még nem tudtam, hogy tényleg ennyire kevés időt kell már csak kibírnom, másrészt a kulcsra zárható ,,szobámon" keresztül jött be a lakásba az internet. Tisztában voltam azzal, mekkora érvágás lesz apámnak a net hiánya, akit azonnal szorongás fogott el az internet nélkül, és aki, ha egy évben egyszer főzött, azt is odaégette, mert közben ott felejtette magát a gép előtt. A kívánt hatás nem maradt el, három perccel a szokásos időpont után, amikor hazaérkezett munkából, a következő sms-t kaptam:

,,Nincs net. Vajon miért?"

Akkor már közel tíz éve volt telefonom. Ezalatt az évtized alatt egyszer sem kaptam apámtól sms-t, hogy mi volt a suliban, hogy sikerült a felvételi, a nyelvvizsga, a témazáró, a buli, a találkozás a lányokkal, hol vagyok egész hétvégén, miért nem jöttem haza három napja, miért nem látta az ellenőrzőmet fél éve, vittem-e esernyőt, értem jöjjön-e, hozzon-e valamit a boltból. Nem volt fontos. Ez viszont igen. Ez égetően fontos volt, és arra a néhány percre, amíg az sms hatása alatt voltam, miközben ültem a barátnőm felé tartó buszon, azt éreztem, hogy én vagyok baromi fontos. Azt éreztem, hogy hirtelen most, hogy nincs internet, főszereplővé váltam. Múlik rajtam valami. Meggyőződésem, hogy soha ekkora hatással nem voltam apámra azelőtt, és az akut internethiánytól hasonló bátortalansággal toporoghatott a nappaliban azokban a percekben, mintha fél évvel korábban velem próbált volna keringőt járni szalagavató után a Kádár-szabvány zakójában.

Eltelt két hét. Ezalatt legalább kétszer eszméletlenre ittam magam, leérettségiztem végül magyarból is 90 százalékosra, dolgoztam, voltam banketten, aztán egy az érettségi utáni ,,osztálykiránduláson", ismerősöknél, és a barátnőmnél. A következő üzenet már nem telefonon jött: barátnőm egy nap mesélte, hogy az ő édesapját megkereste az enyém, hogy tud-e rólam valamit. Az sms-nél csak elmosolyodtam, itt már teljes elégedettséget éreztem: ez azt jelentette, hogy apám lelkében az internet utáni sóvárgás legyőzte a szégyent. Apám és barátnőm édesapja ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Más-más területen, de más-más pozícióban is: míg apám egy egyszerű munkás volt, addig barátnőm édesapja instruktor, vezető. Sok tekintetben felnéztem rá, szívesen töltöttem vele az időm, mindig volt egy-két jó szava, érdekes története, úgy éreztem, az ő életéből még az is példaértékű, ami egyébként nem lenne az. Ő az előtte lévő arcába dobta a forró kását. Egészséges, kellő határozottsággal és humorral megáldott férfi lett egy hasonlóan alávaló nevelést követően, mint amit én kaptam. Apám pontosan tudta ezt, és a szánalomra méltó soha nem szabad gyengének mutatnom magam-hozzáállásával mégis arra kényszerítette az internethiány és az aggódás, hogy felkeresse őt. Ez nem csak egy egyszerű megalázkodás volt: ez egy elismerése volt annak, hogy az élet ezer más területe után apaként is megbukott. ,,Szia, eltűnt a tizenkilenc éves gyerekem, akit te amúgy vejednek akarsz és tökre bírsz, és kikötötte az internetet és bezárta a szobáját, és amúgy nemsokára örökre meg fogja velem szakítani a kapcsolatot!" Több volt ez, mint egyszerű kanosszajárás! Számot kellett vetnie egy olyan ember előtt, aki az ő álmait váltotta valóra, én pedig úgy éreztem magam, mint aki egyazon pillanatban kosarat dobott a másik térfélről, letarolta az összes bábut a bowlingpályán, és megnyerte az ötöslottót. Úgy éreztem, hogy mindent, amit ki tudtam hozni ebből a helyzetből, azt sikerült, és ezt csak fokozta, hogy hasonlóan éreztem az érettségimmel kapcsolatban is. A lehető legjobban sikerült. Persze, számára ez közel sem volt minden, amit megpróbálhatott, hiszen tudta, hol lakik a barátnőm, és tudta, melyik iskolába járok. Ha már fogalma sem volt, mikor tartják a szóbeliket, legalább kérdezősködhetett volna, de ahhoz már nem volt mersze. Megpróbálta cégen belül megoldani, hátha úgy kevésbé kínos.

Két hét után ,,kerültem elő", munkaidőben. Anyám úgy nézett rám, mint aki két és fél év után hirtelen meg akar szólítani, úgyhogy gyorsan kinyitottam a szobámat, behajítottam az asztal alá az érettségimet, és ledőltem a földön lévő matracra, ami gimiben az ,,ágyam" volt. Sejtettem, hogy onnantól kezdve enni már nem fogok kapni, mégis úgy éreztem, elértem, amit akartam. Hatást, figyelmet, változást, bármit, ami kibillent abból, ami korábban volt, ráadásul úgy, hogy igazán el sem kellett tűnnöm hozzá. Azt gondolom, az eltűnt, illetve eltűnésre készülő gyerekek fejében is valami hasonló lehet: ennél bármi jobb! Itt bármi változik, az csak jobb lesz. Fontossá szeretnének válni, azt szeretnék, hogy foglalkozzanak velük, ami egy természetes igény, erre adott reakcióként pedig az eltűnés legalább annyira természetes, mint a babák esetében a sírás. Egy olyan szülőn, akinek az önképét a szülőség adta áltekintély tartja életben, hosszútávon semmit nem fog változtatni egy átmeneti aggódás, viszont rövidtávon felforgathat benne olyan dolgokat, amire a gyerek vágyik. Alapesetben a szülő úgy fekszik le aludni, hogy azon gondolkodik, learatta-e a növényeket a Farmeramában, vagy jobban mutat-e a kertjük, mint a szomszédé, viszont, ha nincs meg a gyerek, akkor nagyobb eséllyel forgolódhat, tépelődhet, gondolhat rá. Sok gyerek azt látja az egyetlen lehetőségnek ahhoz, hogy a szülei gondoljanak rá, vagy legalább saját maguknak felvessék, hogy lehet, hogy pocsék szülő voltam, hogy elszökik, eltűnik.

Meg kell értenünk, hogy az eltűnt gyerekek világnapja valójában a bukott szülők világnapja - ha a hét perces családokat felváltanák a kiegyensúlyozott, szeretetteljes, lelkileg egészséges családok, drasztikusan visszaesne az eltűnt gyerekek száma. Előfordulhat, hogy három-négy pedagógusdiploma kevés a gyerekneveléshez, hiszen inkább alkalmazkodókészségre, önismeretre, szervező- és áldozatkészségre, a fejlődéslélektan ismeretére, magas érzelmi intelligenciára, vitakultúrára, jó konfliktuskezelésre van szükség, vagy esetenként bátorságra a váláshoz. Ezeket pedig aligha tanítják az ELTE-n.



Érdekelnek a személyes történeteim? Nézz körül a személyes címke alatt, többet is találhatsz. Ha hozzászólnál, azt is bátran megteheted itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán.

Az iskolai bántalmazásról felnőtt szemmel

Régen én is azt hittem, hogy a megfélemlítés, a zaklatás, a megszégyenítés csak az alja iskolák sajátossága. A gyűjtőké, ahova bárkit felvesznek, ahova a tőlünk kibukott gyerekeket küldik át, ahol állandóan verekedés tör ki, és több füves cigi lapul a zsebben, mint ahány toll a tolltartóban. Nem volt igazam. A zaklatás a legnívósabb, legjobbnak tartott elitiskolákban is ugyanúgy megtörténhet, sőt, ott nem hárul rá akkora figyelem, hagyják szabadon kibontakozni. Ha nincs verekedés, nincs drog, vagy bármi, ami rendőrt kíván, nem csorbul az iskola hírneve, tehát nincs probléma - a legtöbb tanár szerint.

Az iskolai bántalmazással továbbra sem tudunk mit kezdeni. Gondolom, az egyetemek pszichológiai karán az ezzel foglalkozó kutatók úgy-ahogy képben vannak; viszont a tanárok és a fiatalok, diákok nemhogy nem tartják a lépést a korral, de fokozatosan maradnak le, fokozatosan egyre távolabb kerülünk attól, hogy ha az én leendő lányom, vagy fiam iskolás lesz, ne közösítsék őt ki, ne csúfolják, ne alázzák meg. Ha valaki elkezd arról beszélni, hogy kiközösítik őt az iskolában, a következő reakciókat kaphatja:

• Mutass több önbizalmat! - Köszi, sokat segítettél. Ez csak úgy jön, elhatározás kérdése, nem?
• Próbálj magabiztos lenni! - ...
• Húzd ki magad! - ...
• Menj tovább emelt fővel! - Nem unod még?
• Beszélj hozzájuk hangosan! - És attól változik bármi, ha kiabálni kezdek?
• Szard le őket! - Persze, legyek érzéketlen, váljak pszichopatává, akit nem érint meg semmi.
• Ne lássák rajtad, hogy megérint! - Eddig sem látták, mégsem hagyják abba.

Én úgy gondolom, hogy nem az áldozatnak kellene megváltoznia, hanem a környezetében lévőknek, illetve az áldozatért és az elkövetőért felelős tanároknak, szülőknek. Róluk mindig megfeledkezünk, mindig csak arra korlátozódik a vita, hogy vajon az áldozatnak mit kellene tennie.

(Forrás: Imgur)

Nagyon ritka, ha az iskolai zaklatást egyedül követi el valaki. Az elkövető általában egy népszerű ember,  ,,csatlósai" vannak, akiknek a szerepe kevésbé aktívnak tűnik a kiközösítésben, pedig éppen ezzel a csendestárs-jelleggel tesznek hozzá a legtöbbet: erősítik a csordaszellemet az elkövetőben, idővel pedig maguk is elkövetővé válhatnak. Ilyenkor meglephet minket, hogy hogyan válhat népszerűvé egy ilyen ember, pedig ebből a szempontból egy osztály vagy iskola közössége semmivel sem másabb, mint a Facebook: ha megfigyeljük, mi az, amit a legtöbben lájkolnak, megérthetjük, hogy miért válik az elkövető is népszerűvé az osztályban, iskolában. Kevesen vannak azok, akik a gyengébbek eltaposásával, az erőszakkal, a nagy hanggal tudnak azonosulni, a legtöbben inkább azért válnak csatlóssá, hogy ne váljanak célponttá, illetve, hogy az elkövetőre irányuló figyelemből egy kicsit ők is részesüljenek. Ha csatlóssá válnak, azzal tartoznak valahova, biztonságos érzést nyújt abból a szempontból, hogy kevesebb eséllyel eshetnek ki a kölcsönös barátkozásból.

A legtöbb esetben az elkövető egy ugató, morgó állat, ami igazából nem harap meg. Látványos, maradandó fizikai sérülés nagyon ritkán származik iskolai zaklatásból, a legtöbb eset kimerül a szóbeli bántalmazásban, megalázásban, a kényszerítésben, kiközösítésben, pletykák terjesztésében. Természetesen, mivel nem állatok vagyunk, ez sokszor rosszabb következményekkel járhat, mint egy fizikai sérülés, minél érzékenyebb valaki a környezetére, minél mélyebben fogja fel a körülötte történő eseményeket, annál inkább. Az elkövető gyakran maga is áldozat egy másik közösségben, vagy otthon, és az ottani pozícióját szeretné kiegyensúlyozni az iskolai viselkedésével, persze, ha ez így is van, ettől még nem kell megsimogatni a fejét. Egy ember nem attól válik vesztessé, ha zaklatják, vagy megalázzák; hanem attól, ha ezt képtelen feldolgozni, és annyira gyenge, hogy minden, amit kezdeni tud vele, az az, hogy áthárítja egy másik emberre. 

Az elkövetőben sokszor harag, irigység, vagy bosszúvágy van: érezheti úgy, hogy neki nincs elég pénze a többiekhez képest, nem elég szép, nem kap elég kedvelést, nem figyelnek rá eléggé, vagy egyszerűen csak nem elég jó. Ezt soha nem fogja kinyilvánítani, de egy zaklatónak elsősorban mindig saját magával van problémája, másodsorban pedig a környezetével, az áldozat csak egy eszköz, amit felhasznál a kételyek kiegyensúlyozására. Ezt egyáltalán nem azért írom le, hogy mentesítsem a tettei alól, vagy hogy lealacsonyítsam az áldozatot, hanem azért, mert így egyszerűbben megérthető, hogy a

zaklatás, megalázás elsősorban nem a célpontnak szól, hanem a környezetének.

A bántó szavak mögött mély kérdések vannak. Vagyok elég népszerű ahhoz, hogy ezt megtegyem? Így vajon felfigyelnek rám? Így már elhiszitek, hogy jobb vagyok, mint ő? Mind a megalázás, mind ezek a kérdések a környezet felé irányulnak, nem a célpont felé. Az elkövető szempontjából négyszemközt megalázni az áldozatot annyi értelme lenne, mint egy tini-tetoválásnak, amit nem mutathatsz meg senkinek: jó, oké, megcsináltuk, de mégsem az igazi, kimaradt a lényeg: nem látják mások! A zaklatás fontos feltétele, hogy mások is lássák: muszáj megmutatni, muszáj bizonyítani, fenntartani a figyelmet, különben az elkövető elbizonytalanodna a fenti kérdések valamelyikében. Egy tanár vagy pszichológus felügyelete mellett, egy az egy ellen a legtöbb elkövető nem gyakorolhatna hatalmat korábbi áldozata felett, de ilyen beszélgetésekre általában nem kerül sor. (És ez elég nagy baj.)

Nagy híve vagyok a választékos, részletgazdag jellemrajzoknak, személyleírásoknak, de ha az iskolai zaklatásról beszélünk, szerintem semmi értelme. Az áldozatot általában két jelzővel szokták illetni: biztos azért bántják, mert kisebb, vagy biztos azért bántják, mert csendesebb. Fontos megértenünk, hogy egyik sem kiváltó oka a bántalmazásnak, gyakori, hogy alsósok csúfolnak felsős lányokat csúnyának, illetve azt csiripelik a madarak, hogy Dósa Fannit is zaklatták hat-nyolc éve abban a bizonyos pécsi általános iskolában, pedig ha valaki, ő aztán tényleg nem tekinthető csendesnek. (Vesztesnek viszont annál inkább, hiszen azt már mindannyian láthattuk, ahogy 14-15 évesen ő maga másokat aláz meg.) Olyanok is válhatnak áldozattá, akik ellentmondanak a zaklatónak, viszont nem népszerűek, ebből is látható, hogy nem az váltja ki a bántalmazást, hogy a célpont hibázott, vagy rosszul csinált valamit, nem az áldozat ad okot rá. Többek között ezért tartom hasztalannak azokat a ,,tanácsokat", amiket feljebb felsoroltam, és amikkel általában segítő szándékkal bombázzák a zaklatás célpontjait. Persze, egy gyerek egyszerűbben válhat célponttá, ha valamiben más, mint a többiek, introvertált, vagy szorongó, de nem a másság, az introverzió, vagy a szorongás a zaklatás kiváltó oka, hanem az, hogy a célpont környezete kisebb eséllyel fog ellenállni a zaklatónak, mert kevesebben kedvelik őt, kevésbé népszerű.

Érdemes belegondolni abba, hogy ha az általad a világ legjobb, legszebb, legszerencsésebb emberének tartott illető csöppenne hirtelen ugyanabba a közösségbe, ahol az áldozat is van, vajon vele is meg lehetne-e ugyanezt tenni. A válasz természetesen igen. A világ legszebb, legjobban viselkedő, legjobb tulajdonságokkal rendelkező lányát/fiúját is be lehet állítani az erre megfelelő kommunikációval kiközösítettnek, elveszettnek, kövérnek/soványnak/csúnyának, hiszen ő is különbözik az elkövetőtől, a csúfolódás, bántalmazás hatására pedig neki is sérülne, leépülne a méltósága.

(A Pumpedék című, Pumped Gabó főszereplésével zajló műsorból láttam egy részletet, amikor a főszereplő lekezelően, megalázóan beszélt egy ,,műszaki beállítottságú", láthatóan határozatlanabb, szótlanabb, feltehetően informatikus haverjával. Talán a csajozásról volt szó. Gondoljunk bele: Pumped Gabó egy nyolc általánost végzett, munkanélküli srác, akinek a melegpornója soha nem fog lekerülni az internetről. Ott állt vele szemben egy informatikus, akinek a megfelelő szakterülettel már huszonévesen a fejére szakadhat a pénzeszsák, míg a következő jelenetben Gabó a barátnőjétől kért kölcsön egy ezrest a napi kondizásra, mert nem volt nála annyi. Objektíven nézve egyértelműnek tűnhetne, ki uralja a helyzetet, de a képernyőn mégis az látszik, hogy Gabó oktatja ki csajozásból a nála minden szempontból előnyösebb srácot.)

A bántalmazás sok esetben teljesen logikátlan: például, előfordul, hogy azt éreztetik a célponttal, hogy ő senkinek nem tetszhet, miközben az emberek ízlése nagyban eltérő, tehát biztosan van olyan is, akinek az illető tetszik. A cél ilyenkor az, hogy az áldozatban szégyenérzetet alakítsanak ki, és azt éreztessék vele, hogy nem tartozik senkihez, és nem is tartozhat senkihez. Részben ennek köszönhető, hogy rengeteg a bizonytalan, szorongó fiatal lány, aki kényszeresen arra törekszik, hogy megfeleljen a környezetének, mindenáron tetszeni akar a fiúknak.

Fiú és lány is ugyanakkora eséllyel lehet elkövető, illetve áldozat.

Vannak persze elméletek, hogy a lányok módszerei kegyetlenebbek, vagy hogy a duci lányok nagyobb eséllyel válhatnak áldozattá, de ez nem azt jelenti, hogy el kell fordítanunk a fejünket például a sovány lányokról, mint áldozatokról, vagy a kegyetlenkedő fiúkról. Ahhoz, hogy valaki bántson egy másik embert, nincs szükség semmire, viszont az, ha valakit bántanak, és nem adja tovább, nem válik maga is elkövetővé, már igényel egy helyes értékrendet, jó hozzáállást.

Az emberek mindenkitől azt várják el, hogy megértsék őket, de ők maguk általában nem képesek megérteni a többi embert. A célpontban, az áldozatban a zaklatás hatására fokozatosan leépül az önkép (ha volt egyáltalán), elkezd bizalmatlanná válni az emberek felé, és a legtöbb esetben nem beszél senkinek a benne lezajló változásokról, ha pedig mégis, az szinte biztosan nem a szülő vagy a tanár. Elkezd félni az emberekkel való kapcsolattartástól, állandó bűntudat alakul ki benne, úgy érzi, mintha folyton rosszul csinálna valamit, végül pedig magát okolja azért, hogy bántják. Az internetnek köszönhetően ez az állandóság akkor is követi őt, amikor egyedül van, de éppen a telefonján internetezik, így a zaklatás akár folyamatossá is válhat anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Az internetes zaklatásra ráadásul a tanároknak, iskolai dolgozóknak is tökéletesnek tűnő kifogás az, hogy ez az iskolán kívül történik, tehát nem kell vele foglalkozni. Az áldozat így egyáltalán nem érzi, hogy bármelyik felnőtthöz is fordulhatna ezzel: amellett, hogy eleve a szüleinek szólna legutoljára, az idősebb felnőttek legtöbbször nem tudják annyira magukénak érezni a virtuális világot, mint a gyerekek. Így megérthetjük, miért nem derülnek ki szinte soha ezek az esetek, hiszen a célpont emiatt azt érezheti, hogy egy ilyen piti dolog hatására nem érdemes szólni a felnőtteknek.

Az iskolai zaklatás legutóbbi, médiában is szereplő magyar áldozata egy 15 éves lány, aki egy-két hónapja végzett magával Budapesten. Nem tudjuk, hogy az ő esetében mennyire korlátozódott az internetre a bántalmazás, a tanárok és a szülők egyáltalán nem tartják a lépést az internetes zaklatással, a legtöbben továbbra is úgy gondolják, ez inkább szemtől-szemben jelent gondot, pedig a cyberbullying nem most vette át a stafétabotot, sőt. Az, hogy nem kell felvállalni a saját nevet, arcot, személyiséget a megalázáshoz, - gondoljunk például az AskFm-re - illetve hogy nem látják az áldozat szenvedését, már régen egy óriási lökést adott azoknak az agresszív fiataloknak, akik szemtől szemben nem mernének hasonlóakat tenni. Ha az áldozat szempontjából nézzük, akkor azt kell értenünk, hogy nem egyszerű azzal az érzéssel leülni egy egyébként is bizalmi problémákkal küzdő gyereknek egy felnőtt elé, hogy ,,figyelj, egész nap csúfolódnak velem, és már nem tudok semmi másra gondolni, úgy érzem, így nincs értelme élnem". 2012-ben egy akkor 15 éves kanadai lánynak, Amanda Toddnak az sem segített, hogy YouTube-videóban, papírokra írt szövegekkel mesélte el a saját történetét, egy hónappal a videó feltöltését követően öngyilkos lett. Fiatal kora, és zaklatott állapota ellenére hajszálpontosan át tudta adni a benne zajló küzdelmet, ha úgy tetszik, mindent megtett azért, hogy az emberek tudják, hogy min megy keresztül, mégsem vették észre sem a tanárai, sem a szülei, sem a környezetében lévő emberek, hogy ekkora a baj. Aki azt gondolja, hogy hat év alatt biztosan változott valami, az téved; ma is szó nélkül mennénk el egy hasonló videó mellett, az emberek még mindig nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki ilyen mértékben megnyílik.

A bullyinggal foglalkozó cikkeknek abban igazuk van, hogy egy tanár, egy iskolapszichológus, egy szülő, vagy egy felnőtt rokon is segíthet - a lehetőségük folyamatosan megvan rá. A legnagyobb felelősség viszont a közvetlen környezeten van. Ha azt látod, hogy bántanak, megaláznak, zaklatnak valakit az osztályodban, iskoládban, akkor menj oda hozzá, beszélgess vele, kérdezgesd, hívd el közös programokra! Állj ki érte, vagy szólj egy felnőttnek, hogy mi történik vele, hidd el, te nagyobb eséllyel fordulsz segítségért, mint ő. Szüksége van arra, hogy azt érezze, hogy nincs egyedül, igényli a támaszt, szóval kár azzal áltatni magad, hogy te nem tehetsz semmit, vagy hogy az illető biztosan elvan egyedül, akkor is, ha ő nem a könnyen észrevehető, inkább a csendes, sarokban ülős típus.

,,Vétkesek közt cinkos aki néma"

 - mondta Babits, vagyis Jónás, és érdemes elgondolkodni azon, mennyire igaza volt.

Öt-tíz éve elballagtál már? Netán ennél is több idő telt el? Ha érdekesnek, tanulságosnak találod, meséld el, mi lett azokból az emberekből öt-tíz év alatt, akik a te osztályodban bántották a többieket!

Ha a kényszeres másságról, az öngyilkosság megelőzéséről, vagy arról szeretnél olvasni, mi történik, ha pszichológushoz fordulsz, azt is megteheted, a címkék között pedig további érdekes írásokat is találsz.

21 megfoghatatlan dolog, amit a 21. század hozott magával

A 21. század nagykorú lett, és a 21. században született emberek is elkezdtek nagykorúvá válni. Ugyan a felnőttkortól még messze vagyunk, és több mint 81 év van vissza a következő századfordulóig, de az már most jól látható, hogy vannak olyan jelenségek, amik korábban nem voltak ennyire meghatározóak, mostanra viszont belekényelmesedtünk, és nem valószínű, hogy a következő évtizedekben alábbhagynak. Vannak olyan dolgok, mint a tablet, vagy az elektromos autó, amiken egyáltalán nem csodálkozunk, hiszen természetesnek vettük, hogy a korral eljöttek. Ezek mellett viszont vannak olyan, kevésbé kézzelfogható vagy teljesen megfoghatatlan dolgok is, amikkel, szeretnénk vagy sem, jobban meg kell ismerkednünk ahhoz, hogy helyén tudjuk kezelni a 2010-es éveket. Hogy ez kevésbé legyen meglepő, összeállítottam két bejegyzést. Összeszedtem 21 olyan dolgot, ami az utóbbi évtizedekben berobbant közénk és természetessé vált, valamint 21 olyat, amit hiányolok. Elsőként az előbbit sorolom fel nektek.

1. Társas magány

Soha nem volt még annyi magányos fiatal, mint amennyi ma. Én is írtam már a saját elmagányosodásomról, és egyáltalán nem vagyok egyedül ezzel a problémával, sőt, olyanok is magányosnak tudják érezni magukat, akik egyébként jó családi háttérrel rendelkeznek, vagy párkapcsolatban élnek. A magányt sokan az idős emberekkel azonosítják, pedig eszerint a 2010-es brit felmérés szerint az akkori 18-34 évesek magányosabbnak érezték magukat, mint az 55 év felettiek. Aki azt gondolja, hogy ez nyolc év alatt jó irányba változott, az téved, azóta az Instagram, a Snapchat és a Facebook egyre inkább beleássa magát a hétköznapjainkba, ennek köszönhetően pedig még hajlamosabbak vagyunk azt gondolni, hogy kevés fiatal küzdhet ilyen problémával. 

2. ,,Engedd el!"

A Punnany Massifnak végtelen tehetsége van ahhoz, hogy ráérezzen a leghétköznapibb ember gondolataira, és ki tudja azokat fejezni. Nem vagyok rajongójuk, de kétségtelen, hogy az engedd el olyan mértékben el lett találva, hogy nehéz ennél kifejezőbb refrént találni. Az engedd el nem csak a dal hatására vált szállóigévé: már előtte is volt a társadalomban valami, amire nem találta a megfelelő kifejezést, de minden nap, minden problémával kapcsolatban hajlamos volt rá, és erre csapott le a Punnany jó érzékkel. Azóta már mindent elengedünk, a bukott vizsgától kezdve a kuka mellé dobott papírpohárig. 

3. Trollkodás

Régen, ha valaki folyamatosan hülyeségeket szólt közbe egy társaságban, elsőre vicces volt. Még másodjára is nevetett rajta néhány ember, aztán hamar elkezdett kínossá válni, a végén pedig már fintorogtunk, ha az illető megszólalt. Az internetnek köszönhetően a troll megtalálta azt, aki nevet rajta. A primitív ember a kezébe vette az internetet, és ahogy annak idején az ősember a követ, a modern ember az okostelefont is úgy használja, ahogy tudja. Viszont amíg régen senkit nem érdekelt, ha valaki a mellkasához vagy a homlokához csapkodta a követ, addig ma már like formájában jön rá az elismerés, és ennek köszönhetően egyre szívesebben csinálunk hülyét magunkból.

4. A meztelenség elértéktelenedése

Mivel a 90-es években születtem, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a pucér néni ma már csak azért nem számít nagy dolognak, mert felnőttem, és láttam már néhányat személyesen is. Ha viszont nem magamból indulok ki, akkor azért megfigyelhető, hogy ma már bárhol láthat az ember pucér nénit, sőt, előfordulhat olyan is, hogy egy ismerős néni gondol egyet, és magát mutatja meg pucéran csak úgy, mert miért ne. Az a titokzatosság, ami régen a meztelenséget övezte, ma már sehol nincs, és senkit nem botránkoztat meg, ha valaki monokinizik egy strandon, vagy olyan nadrágot vesz fel utcára, ami valójában nem is nadrág, csak egy kidolgozottabb bugyi. Ez egy ördögi kör, és a lányoknak is egyre többet kell megmutatniuk magukból ahhoz, hogy elérjék a céljukat, és valaki felfigyeljen a testükre, ennek is köszönhető a sok Snapchaten, Viberen, illetve más, képek eltüntetésére alkalmas felületen felvillanó cici és más testrész.

5. Hasztalan használati tárgyak

Soha nem volt még annyiféle, és akkora mennyiségű tárgy, ami nem jó semmire, mint ma. Az egész a TV Shoppal kezdődött, aztán futottak még a termékbemutatók, ahol 100 ezerért vehettél edénykészletet, de a gyártók rájöttek, hogy ezt néhány idős emberen kívül szinte senkivel nem lehet megetetni, túl kicsi a piac. Ma már a megfelelő marketinggel bármit el lehet adni, a társadalom alja, aki csak jobb emberré szeretne válni valahogy, biztosan kajálni fogja, hiszen rengeteg az olyan ember, aki minden kis apró szalmaszálba belekapaszkodik, ami úgy tűnik, boldogságot okoz valahogy.

(Sosem felejtem el: volt barátnőm anyja eldicsekedett azzal, hogy vett egy Flabélost 300 ezer forintért. Ez egy kb. sámli magasságú valami, amire rá kell állni, az elején van egy kapaszkodó, és nem csinál mást, mint ráz. Azzal dobták piacra, hogy nem kell csinálnod semmit, nézheted közben a tévét, és lefogysz. Akkor, gimisként még nem fogtam fel, de hihetetlen, hogy az elkeseredett, frusztrált, elvált, de hivalkodni vágyó negyvenes kövér asszonyoknál ez mennyire betalálhatott, iszonyat sokan megvehették ezt a gépet, hiánypótló volt abból a szempontból, hogy azt az illúziót keltette, hogy nem csinálsz semmit, és eredménye lesz. Ráadásul jó drága, lehet vele dicsekedni mindenkinek!)

Ide sorolhatjuk még a homeopátiás készítményeket, a fiatal lányoknak készülő push-up melltartókat, a PUA-táborokat (fizetned kell azért, hogy ,,megtanítsanak csajozni"), és minden olyan dolgot, amin normális ember megdöbben, hogy ezért tömegek adnak ki pénzt, és hisznek benne, hogy működik

6. Az álarcunk hazugsága önmagunknak

Korábban, ha egy ember kétszínű volt, elég volt mindenki másnak hazudnia. Előadta magát a munkahelyén, előadta magát az iskolában, aztán még hazafelé jópofizott egy kicsit az áldozatával, akivel együtt mentek a megállóig, de amint hazaért, ezt levehette, egészen másnap reggelig. Ma már nincs ez a holtjárat: az Instagramnak köszönhetően 0-24-ig hazudnia kell annak, aki igazán át szeretné adni az embereknek azt, amije nincs. (Vajon ez nem fárasztó?) Ha egy társaságban te vagy a középpontban, otthon viszont sarokba vagy állítva, vagy egy balek vagy aki csak arra jó, hogy fizesse a gyerektartást, az ma már nagyon hamar kiderül, így az emberek kénytelenek maguknak is azt hazudni, hogy ők minden társaság középpontjai, csak így válik hihetővé a történet, így lesz kerek egész.

7. Bizonytalanság

A bizonytalanságot én sem tudom teljesen a saját szemszögemből értelmezni, hiszen a rendszerváltás után születtem, és a bizonytalanság alapját adó rengeteg választási lehetőség már azóta itt van előttünk, amióta az eszemet tudom. Én már nem emlékszem, milyen volt, amikor még csak egyféle volt mindenből a boltban, a 2000 után születettek pedig még inkább abba csöppentek bele, hogy ebben a világban mindenből rengetegféle van. Nem csak tejfölből vagy tusfürdőből, de munkahelyből, lehetőségből, és az embereket váratlanul érte ez a hirtelen sokféleség - nem véletlenül kezdtek el az ijedősebbek, bizonytalanabbak teljesen ugyanúgy kinézni.

8. Komplexusok, frusztráció

Mondják, hogy régebben is volt, csak most tört felszínre, de nincs az a vulkán, amiből ilyen rövid idő alatt ennyi minden a felszínre tud törni. A legtöbb mentális zavar most, a 2010-es években bontakozik ki csak igazán, és nemsokára felnőnek azok a gyerekek, akiknek már az anyukája is modellekhez hasonlítgatta magát. A kisebbségérzet sokféle forrásból eredhet, a testképzavar pedig egyre gyakoribb indok. Képesek vagyunk ostorozni magunkat azért, mert eltér a testünk a reklámmodellekétől, túl alacsonynak/magasnak tartjuk magunkat, vagy épp soványnak vagy kövérnek; ami a lányoknak a mellméret, az a fiúknak a farokméret. Ma már tényleg bármi okozhat frusztrációt bárkinek, a narancsbőr, a hajhullás, vagy az, ha valakinek nincs tetoválása. Nem véletlen, hogy a fitnesz régen rétegsportnak számított unatkozó biztonsági őröknek és elunt 30-as feleségeknek, ma pedig az egyik legnépszerűbb sportág és egyben legjövedelmezőbb iparág - mint ahogy minden, ami az emberek bizonytalanságára, önbizalomhiányára épül.

Az emberek még soha nem akarták ennyire megmutatni, hogy miből szenvedtek, vagy szenvednek hiányt, mint ma. Virágkorukat érik a nagy márkafeliratos ruhák, a drágának tűnő, de valójában selejtes termékek, és minden olyan is, amit az 5-ös pontban felsoroltam. A lányok bizonygatják, hogy ők ismernek mindenkit (ismerik a DJ-t, a tévészereplőt, a YouTubert, és mindezt persze hangosan, hogy az egész osztály hallja!), a fiúk pedig, hogy mindenhez értenek, és mindent jobban tudnak, a tanulatlanok kiteszik Facebookra az élet iskoláját, egyszóval ma nagyon egyszerű észrevenni, hogy kinek mije nincs: meg kell nézni, mit mutat meg a közösségi oldalakon, vagy mit próbál mindenáron előadni a körülötte lévő embereknek. Vita közben is szembetűnő: ha elfogytak az érvek, akkor indulhat a bocs, hogy meg mertem kérdezni, illetve a te biztos mindent jobban tudsz, és társai, ami egy megfelelő emberismerettel megáldott ember számára kb. egyenlő azzal, mintha a vitapartner homlokára lenne írva, hogy frusztrált vagyok, mert nem tudok mit mondani!

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért van az, hogy a milliomost bármelyik társaságban kiszúrod, és az utcán is messziről feltűnik, a milliárdost viszont soha, sőt, ha budapesti vagy, valószínűleg már több mellett is elmentél az utcán, és észre sem vetted őket. Mindig az bizonygatja valaminek a létét, akinek nincs. Akinek valóban van, az soha nem hivalkodik vele, sőt, tesz róla, hogy lehetőleg ne tűnjön fel, ne is vedd észre. Amíg a milliomos Michael Kors táskát hord, vagy Donna Karan órát, addig a milliárdos olyat, amin nincs semmilyen felirat - pedig lehet, hogy tízszer-hússzor annyiért vette őket, mint amennyit egy MK táska ér.

9. Önigazolás-keresés

A viták célja többé már nem a megoldás megtalálása, hanem az, hogy igazad legyen. Nem gond az sem, ha egyébként nincs: ha úgy tűnik, hogy igazad van, már megérte az egész! Ha kövérnek tartod magad, elég annyit elejtened, hogy kövér vagyok, és máris legalább öt kanos, de annál tapasztalatlanabb fiú fogja neked bizonygatni, hogy nem, nem is vagy az, és ugyanezt eljátszhatod azzal is, ha csúnyának tartod magad, az eredmény hasonló lesz.

Nemrég Kulcsár Edina robbantotta az önigazolás-bombát: 260 ezer lánynak - akik még elhiszik, hogy a szépségkirálynőt a szépségéért választják - dobta az arcába az Instagramon, hogy felszaladt rá néhány kiló, egészen pontosan tíz, és mennyire tanácstalan lett emiatt. Aki szívesen kapna egy instant agyvérzést, az keresse meg a kommenteket, én szándékosan nem nézem vissza, mert tuti, hogy ha még egyszer szembejönne velem az a bejegyzés, kidobnám a netbookot az ablakon.

Elgondolkodtató, hogy százezrek rajonganak olyanokért, akik elbizonytalanítják őket, testképzavart okoznak nekik. Ahogyan Vajna Timi esetében is, Kulcsár Edinát sem kedveli egyetlen fiú ismerősöm sem a Facebookon, és a ,,plusz kilós" képnél hozzászólók, lájkolók szinte kivétel nélkül mind lányok, nők. Nézzétek meg a saját szemeitekkel a lájkolókat, és győződjetek meg magatok arról, hogy a fiúknak nem tetszenek a szépségkirálynők, nem kedvelik őket, nem őket akarják megdugni, és nem váltanak ki belőlük gyakorlatilag semmit! A fiúk előtt van ezer más lány, aki felkelti a vágyaikat; ezeknek a modelleknek, szépségkirálynőknek a több százezer követője pedig szinte mind lány, akik azért bálványozzák őket, hogy önigazolást keressenek a saját bizonytalanságuknak.

Az önigazolás-keresés nem szűkíthető le csak a testképzavarra: aki belül szorong, az lazának akarja mutatni magát egy napszemüveggel vagy érzelemmentes arccal; aki belül egy szeretetéhes kislány, az modellnek álcázza magát az Instán, hogy még véletlenül se gondolják róla ezt; a gyerekek meg hát biztos a Tibi Atya miatt isznak, hiszen ha nem így lenne, akkor be kellene ismernie a szülőknek, hogy nincs igazuk, és mégsem az ő nevelési módszereik voltak a legtökéletesebbek. Mindenki, mindenben, mindenáron azt akarja, hogy igaza legyen, még akkor is, ha szemmel látható, hogy nincs, a problémák megoldása, a kompromisszumkötés pedig háttérbe szorult.

10. Depresszió

Régen is ennyi depressziós ember volt, csak nem vettük észre, és nem így hívták. A fejlettebb diagnosztika, és az, hogy a közélet is elkezdett vele foglalkozni, sokkal inkább előtérbe helyezte a depressziót. Ráadásul, kialakult egy olyan hozzáállás is a köztudatban, hogy a mentális betegségek figyelmen kívül hagyása idejétmúlt, igénytelenségre vall, és az egyszerű, primitív emberek sajátossága. Így, ha nem is lett ,,menő" mentálhigiénés ellátásra, vagy pszichológushoz járni, mindenképpen arra utal, hogy odafigyelsz magadra, igényes vagy, vagy a szüleid odafigyelnek rád.

Ami az öngyilkosságot illeti, a rendszerváltás óta drasztikusan csökkent az öngyilkosságok száma Magyarországon. Ez az összesített, országos statisztika, korcsoportra lebontva csak amerikait találtam, ott az iPhone és az iPad megjelenését (2007-2010) követően a tiniknél látványosan megugrott. Az a gyanúm, hogy az öngyilkosok jelentős részét kitevő negyvenes, alkoholista férfiak körében valóban csökkenhetett a tendencia, viszont azzal vitatkoznék, hogy ez a tizen-, huszonéveseknél is így van-e.

Kevesebb öngyilkosság ide vagy oda, borzalmas mentális állapotban van az ország, mondjuk, Kelet-Európához képest még a fasorban sem vagyunk. Gondoljunk bele: a kereskedelmi rádiók mennyire természetesnek veszik, hogy az emberek utálják a munkájukat: mindenkinek kitartást, és nem jó szórakozást vagy szép napot kívánnak a munkához, és folyton emlékeztetnek arra, hogy mindjárt vége, mindjárt vége! Ezeknek a rádióknak a célja, hogy minél nagyobb tömeget szólítsanak meg: a tömeg pedig valóban így éli az élete nagy részét: mindjárt vége!

Ezek az emberek szoktak általában vagy a következő, vagy az azutáni ponthoz fordulni.

11. Szintetikus drogok

Zacher Gábor szerint a toxikológián régen minden jobb volt. Korábban, ha valakit túladagolással, mérgezéssel vittek be hozzájuk, pontosan lehetett tudni, hogy mit adagolt túl, és mit kell vele csinálni. Ma már ez nincs. A 8-9. kerületet, a környező kerületeket, illetve a legszegényebb vidékeket ellepte a herbál, a kristály, és a többi Kínában kotyvasztott drog, aminek egyetlen előnye van: olcsó. Hátránya viszont annál több: sem a díler, sem az orvos, sem az, aki használja, nem tudja, hogy mit tartalmaz, mi az, amit elszív, felszív, belő, vagy az ínyébe dörzsöl. Vagy beüt, vagy nem. Sok riport van a herbálról, a Hős utca miatt felkapott téma lett, aki kíváncsi, az még azt is megnézheti egy videón, ahogyan a földön rángatóznak tőle fényes nappal az 1-es villamos megállójában. Amíg az alkoholt éjjel kihányja vagy kialussza az ember, addig a herbál kiszámíthatatlan, és egyáltalán nem biztos, hogy néhány óra múlva jobban lesz az, aki elszívta.

A szegényebb rétegeknél a herbál nem csak a füvet kezdte el kiváltani, hanem az alkoholt, a sziput és a többi olcsó drogot is. Ráadásul, mivel a kis szorgos kínai kezek változatos vegyi anyagokat gyúrnak bele a cuccba, ezért hiába tiltják be, egy-egy apró módosítással máris ki lehet vonni a tiltás alól, az új vegyületre pedig könnyen lehet úgy hivatkozni, mint ami nincs betiltva, vagyis legális. Természetesen, ha valakit egy már betiltott anyag fogyasztásán vagy árulásán kapnak, ugyanúgy elítélhetik, erre az új pszichoaktív anyaggal visszaélést találták ki okos jogászok.

12. Képzetlen, önjelölt életmód-tanácsadók

Régen minden jobb volt! Nem idegesítettem fel magam minden nap az önjelölt coachok, trénerek, motivációs előadók, polihisztorok, lifestyle-bloggerek és egyéb életmód-tanácsadók sokaságán. Ma már nem lehet kikerülni őket! Mindenkinek van legalább egy olyan elkeseredett, kétségbeesett ismerőse, aki azt gondolja, hogy ha kedveli vagy megosztja az ilyen emberek idézeteit, posztjait, akkor azok hozzásegítik ahhoz, hogy jobban érezze magát. Ma már olyan is lehet lifestyle-blogger aki a zuhany alatt bőg, mert egy egyszerű nézeteltérést nem tudott a helyén kezelni a barátjával; viszont a szülei vesznek neki ezt-azt, ami látványos és jól néz ki, ruhát, táskát, étkészletet, kávét, és így máris úgy tűnik, mintha önálló életmóddal rendelkezne az illető, miközben a legnagyobb dolog, amit magának köszönhet, az az 50 óra közösségi szolgálat, meg az, hogy felvették az egyetemre.

Nincs ez másképp a motivációval sem. Olyan emberek próbálnak motivációt osztogatni, akik feleannyira motiváló történettel sem tudnak hatni az emberekre, mint én, pedig sokan vannak, akik lejjebbről kezdték, és magasabbra jutottak nálam. (Nekem soha nem jutna eszembe az, hogy tréner legyek, csak mert bántalmazó család ,,túlélője" vagyok. Sokan vagyunk még így ezzel, nem lógok ki a sorból.) Az egyik legjobb ebben a kategóriában a coach, aki általában azért lett coach, mert semmi másra nem volt képes, ráadásul azokat a módszereket, gyakorlatokat, amiket a coaching során átad, maga sem tudja alkalmazni, sőt, valójában fogalma sincs, hogy él-e olyan ember ezen a világon, akinek ebből bármi haszna származott - a coach-on kívül, persze.

Jegyezzük meg egy életre, hogy nincs egyezményes módszer arra, hogy valakinek az élete jobbá váljon! Minden olyan életmód-tanácsadó, aki ezzel reklámozza magát, egy lehetetlen feladatra vállalkozik, hiszen a te személyes problémád, ha nem is mélyebb, de teljesen más jellegű, mint a többi százezer emberé, akik befizetnek az Agykontroll vagy az Áttörés-jellegű hülyeségekre! Hogyan lehetne már egyszerre, egyféle tanáccsal tízezreket, százezreket ellátni úgy, hogy azok a gyakorlatban is alkalmazhatóak legyenek? Sehogy, de olyan embereknek, akik mindig mástól várják a megoldást, a tréner vagy a coach tökéletesen elfér a kényszerevés, a kényszercigi, és a tartalmatlan panaszkodás mellé, és egyáltalán nem zavarja őket, ha esetleg 5 év Szabó Péter-kedvelés után sem változott az égvilágon semmi.

A Wikipédiának köszönhetően ráadásul, ma már mindenki azt gondolja, hogy mindenkinél mindent jobban tud. Ami régen a kocsmai beszélgetéseket jelentette, az ma a komment felület: elég körülnézni a legnépszerűbb online újságok hozzászólásai között, és máris látható, mennyien tudnak mennyi mindent mennyi embernél jobban, és mennyivel. 

13. Analfabéta celebek

Amíg nem volt Facebook, megvolt az az illúziónk, hogy a hírességek tökéletesen tudnak szöveget alkotni, értelmezni, írni-olvasni, és megfelelően reagálnak más szövegekre. Ma minden egyes nap megbizonyosodhatunk arról, hogy nem. Kiváltképp a rapperek - akiknek a művészete a szövegalkotás - képtelenek úgy használni a magyar nyelvet, ahogyan azt valóban illik, és most elsősorban nem a csúnya beszédre gondolok, hanem a helyesírásra. Ha valaki elkezdi megfogni a több százezres primitív, alacsonyan iskolázott, fiatal, tapasztalatlan réteget, azonnal világsztárnak képzeli magát, és igyekszik ezt elhitetni ezekkel a kis rajongókkal is. Ehhez pedig nem kell tudni írni-olvasni, hiszen minden nap szembesülhetünk vele a Facebookon, hogy általában a rajongók sem tudnak. 

14. Nárcizmus

Soha nem nevelkedett még annyi kis herceg/hercegnő, különleges hópehely, kis unikornis, és kis különlegesség az iskolákban, mint ma. Mivel az emberek elfelejtettek gyereket nevelni, ellensúlyozásképpen teret nyert az elkényeztetés, hiszen legalább a gyerek addig is csöndben van, lehet tabletezni, aztán, ha felnő, lesz ami lesz. 

A lesz ami lesz-gyerekek ma már köztünk sétálnak, szembejönnek velünk a telefonok képernyőjén, az utcán, a folyosón, mindenhol. Ma már minden gyerek egy különleges, tehetséges, kreatív kis csoda, egy zseni, akit a csúúúnya, gonosz oktatási rendszer tönkretett, és különben is, a tanár, meg a többi gyerek, meg mindenki más hibás; kivéve persze saját maga, illetve az ő kis mindene, akinek megvette a tabletet. (Az oktatási rendszerrel valóban sok gond van, de ne kergessünk illúziókat, ezeknek a szülőknek a gyerekei a finn oktatási rendszerben is ugyanúgy a legrosszabbak között lennének, akkor pedig kitalálhatnának valami mást.)

A nárcizmus újratermeli önmagát. Akivel gyerekkorában elhitetik, hogy ő egy különleges, hibátlan kis csoda, aki bármit megtehet következmények nélkül, és nem tanulja meg, hogy a hibák beismerése lehetséges szégyenérzet nélkül is, az felnőttként is jobban ódzkodni fog a hibái beismerésétől, ez pedig egyenes út egy sikertelen, de hivalkodó élethez, vagyis a tömegemberséghez. A tömegember mindig nárcisztikus: máskülönben nem élné túl azzal a tudattal, hogy őt semmi nem emeli ki a többiek közül, így kénytelen mindenféle alap és indok nélkül kiemelni saját magát, ezt nevezzük nárcisztikus személyiségzavarnak.

Az ,,elfoglalt" szülők mellett ezt az is elősegíti, hogy ma már bárkinek lehet saját rajongói oldala akár gyerekkorától kezdve, ezeknek köszönhetően a nárcizmus a 21. századra az egyik legelterjedtebb népbetegséggé vált. Amikor pedig felnőnek, és kiderül, egyedül mennyit is érnek valójában, következik a gyász öt szakasza: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Az ő esetükben az elfogadás helyett a beletörődést írnám utolsó pontként, hiszen egy nárcisztikus ember nehezebben fogadja el azt, hogy egyedül nem annyit ér, mint amennyit az anyja szoknyája mögött, sokkal inkább csak beletörődik.

15. Kiégés tizen-huszonévesen

Ez az a pont, ahol a csúúúnya, gonosz iskolarendszernek valóban van egy kis szerepe. Részben ez okozza azt, hogy a burnout, amit régen a negyvenes-ötvenes, munkában és gyereknevelésben megfáradt emberekhez kötöttünk, ma már egyre inkább teret nyer a fiatalok körében. A legnagyobb részt az veszi ki ebből, hogy már a tinik mennek annyi mindenen keresztül, és képesek annyira felnagyítani egy kis figyelemért cserébe az önsajnálatukat, hogy az már valódi, kiégésszerű tüneteket eredményez a középiskola vagy az egyetem végére. Mindezt úgy, hogy soha nem voltak még egyedül magukra utalva anyagilag, nem kényszerültek dolgozni, vagy szakítani egy többéves kapcsolatból, legfeljebb annyi történt, hogy apu túl kicsi várost vett, vagy egyáltalán nem is vette meg a várost.

(Sértő! :()

16. Mama- és papahotel 25 fölött

Ki a fene él 25 fölött még a szüleivel? - tehetnénk fel a kérdést egy évtizedekkel ezelőtti világban, de ma már senki nem teszi fel. Az ,,anyuci-apuci eltart" többé már nem szégyen felnőttként sem, sőt, egy egyezményes hazugsággá nőtte ki magát, akkorává, hogy külön Facebook-munkahelynek számít, és nem csak iskolások jelölik meg, akiknél egyébként természetes lenne.

Ma már senkit nem érdekel, ha felnőttként a szüleiddel élsz. A nagy lájfsztájl-titok, amire 2018-ban is képesek vagyunk rácsodálkozni, a következő: adott egy teljesen átlagos élet, az illető leérettségizett, tök egyszerű, betanított munkát végez, nincs benne semmi különleges; mégis úgy tűnik az Instagramon, mintha a sztárok életét élné. Hogyan csinálja?

Mi sem egyszerűbb ennél: tegyük fel, hogy havonta 200 ezer forintot keresel, ami ma Magyarországon átlagosnak számít. Ha a szüleiddel élsz, akik rendszeresen telerakják a hűtőt, bejárnak a szobádba összeszedni a ruháidat, befizetik a fűtést, az internetet, és minden mást, akkor te öt hónap alatt milliomossá válsz, két éven belül pedig van közel ötmillió forintod, de ha ezalatt a két év alatt havonta harminc-negyvenezret elbulikázol, még akkor is marad négymillió. Innentől kezdve bátran beruházhatsz

• pár százezres használt Audira vagy BMW-re
• tengerparti utazásra, amiből százezerért már all-inclusive ellátásosat is kifoghatsz
• Retro, Levi's, Pull&Bear ruhákra, lehetőleg 72-es betűmérettel az elején
• tök más márkájú, de hasonlóan feltűnő cipőre 20-30 ezer forintért
• vehetsz egy NY sapkát 9 ezerért, szakadt nadrágot, színes bőrdzsekit, napszemüveget stb.
• és mivel a szüleid közben főznek is rád és el is mosogatnak helyetted, meló után még kondizni, bulizni is marad időd, ahonnan szintén feltölthetsz képeket.

Ha egyedül kellene élned, egyiket sem tehetnéd meg, hiszen mind a 200 ezred elmenne a lakhatásra, kajára, tisztálkodó- és takarítószerekre, háztartási eszközökre, és azokra a programokra, amiket néha megengedhetsz magadnak a barátaiddal; ráadásul időd sem lenne, hiszen főznöd, mosnod, takarítanod kellene, és neked kellene bevásárolnod. De ha a szüleid mindezt magukra vállalják, akkor a korod miatt a többi embernek úgy tűnhet, mintha te azon felül keresnél 200 ezret, hogy mindezeket kifizetted, és azon felül lenne ennyi szabadidőd, hogy te háztartást vezetsz, bevásárolsz, ellátod magad. Az, hogy valóban megállnád-e a helyedet egyedül, illetve, hogy a szüleid járnak be összeszedni a szobádba a foltos alsógatyáidat a földről, innentől kezdve senkit nem érdekel, egészen addig, amíg valóban egyedül nem maradsz. Elég, ha felvarratsz egy-két no pain no gain tetkót, bepattansz a kocsiba, és felgyorsítasz a közeli gimi előtt, máris kialakult egy közösség, ahol azt hiszik, hogy te valami sztár vagy.

Létezik ennek a lány megfelelője is, ők teszik ki a lifestyle-bloggerek, illetve vloggerek nagy részét, és velük szembesülhetsz az Instán nap mint nap.

Ha valaki mutat nekem tíz olyan fiatal felnőtt lifestyle-bloggert, aki egyedül él, és saját maga alakította ki a lifestyle-ját a munkájából, bemutatom őket egy külön bejegyzésben. Szívesen olvasnék ilyen oldalakat, de sajnos egyelőre egyet sem találtam. A legtöbb lifestyle- vagy fashion-blog komolyan vehetetlen, hiszen azt mutatja be, hogy a szüleid milyen életszínvonalat biztosítanak neked, ami tök jó, csak én nem a szüleidre vagyok kíváncsi, hanem rád. Az, hogy hozzászoktál egy életszínvonalhoz a szüleid által, és nem kell semmiért felelősséget vállalnod, nem lifestyle, ebben az esetben te a szüleid reklámarca vagy, hiszen sajátodként adod el a közönségednek azt a táskát, órát, blézert, napszemüveget, kávét, szemceruzát, alapozót, amit valójában nekik köszönhetsz, hiszen a fizetésedet nyugodtan elköltheted ilyesmire, amíg ők biztosítanak neked minden mást. Ennek a szélsőségesen alpári változata, amikor konkrétan a szüleid által megvett cuccokat teszed ki, mint #lifestyle-t! De komolyan, árulja már el nekem valaki, mi ezen a lifestyle?

(A hetem fele csapatás! Sima ügy, mint a herevasalás. - forrás: YouTube)

17. Az egyetemi élet elértéktelenedése

Az alapképzés, vagyis a BA vagy BSc diploma lett az új érettségi. Ha nincs diplomád, akkor nagyon ritkán találhatod meg azt a munkát, amit szeretsz, és szívvel-lélekkel fogod tudni végezni. Ma már a diploma a legtöbb fiatalnak egy must-have, főleg Budapesten, illetve az egyetemvárosokban. A diploma elértéktelenedéséhez persze nem csak ez járult hozzá, hanem az is, hogy a felsőoktatást egyszerűen úgy szervezték át, hogy a legnépszerűbb szakokra irreális ponthatárt állítottak fel, ami az államilag finanszírozott képzéseket illeti, az önköltséges képzések esetében viszont meghagyták a korábbi ponthatárt. Ez nagyon leegyszerűsítve annyit üzen, hogy: ha hülye vagy, de sokat fizetsz, akkor nyugodtan lehetsz egyetemista! 

Másrészt, a tanárok, az ápolók, egészségügyi dolgozók alacsony fizetése is sokat dob azon, hogy valaki megvonja a vállát a diploma hallatán, de van olyan jogász ismerősöm is, aki öt év egyetemet követően annyit keres, mint egy gyári munkás. Ha ezt azzal vetjük össze, hogy a sárga-kék bolthálózat bruttó 720 ezer forintra emelte az üzletvezetők, és 365 ezer forintra a pénztárosok fizetését, és Budapesten trolibusz-vezetőket keresnek bruttó 400 ezer forintért (és alig találnak!), akkor még inkább elgondolkodtató, hogy valóban akkora létszükséglet-e a diploma, hiszen a kasszában ülve is tudsz ennyi pénzt keresni, ha a megfelelő boltba jelentkezel pénztárosnak, és pontosan tudsz visszaadni.

A legtöbb szakra nagyon egyszerű bekerülni, elvégezni viszont már kevésbé, szóval, ha a diploma veszített is valamit az értékéből, még mindig nem süllyedt annyira mélyre, mint a Tunya és Kukker reprezentálta Egyetemista Élet, vagyis a university lifestyle. Hogy életem legjobb vagy legrosszabb négy éve volt-e, azt egyelőre nem tudom megítélni, mindenesetre sokat változtatott rajtam is, az biztos, és azt gondolom, mindenki, aki túl van rajta, pontosan tudja, hogy elsősorban nem a tanulás miatt meghatározó ez az időszak. A university lifestyle annyi, hogy van két húzós heted (zh-hét), egy-két húzós hónapod (vizsgaidőszak), amikor telesírhatod tanulós mémekkel a Facebookodat, az év többi részében pedig mehet az ivás, a bulika, a Starbucks, és minden, ami belefér attól függően, hogy mennyit engedhetsz meg magadnak anyagilag. Ha én nem ezt csináltam volna négy évig - és mindenki más is körülöttem, - nem írnám így le, de mind ezt csináltuk, és a most felvételizők is bizonyára ezt fogják.

18. Nő- és férfigyűlölet

Sosem volt annyira megbokrosodva és kiszélesedve a férfi- és nőgyűlölő tábor, mint mostanában. A sikertelen ismerkedési kísérletekért, vagy egy-két(-öt-tíz) csalódásért valami oknál fogva elkezdtük a komplett másik nemet okolni, és gyűlölni.

Ha mindkét nemet egyformán ítéled meg, akkor pontosan látható, hogy mindkét tábor próbálja a másik tábort elfajzottabbnak, megkeseredettebbnek, gyűlölködőbbnek beállítani, pedig az igazság az, hogy egyik sem jobb a másiknál. 

Az egyik oldal a görcsös, béna, frusztrált nőgyűlölők, akik még véletlenül sem gondoltak bele, hogy bennük lehet a hiba. Eleinte azt próbálják elhitetni magukkal, és a környezetükkel, hogy biztosan rajtuk van a hiba: nem elég magasak, nem elég izmosak, nem elég gazdagok, nem elég nagy a farkuk stb. Aztán következik az, hogy a felszínes, anyagias lányokban van a hiba, akik véletlenül sem tudják értékelni a kiemelkedő belső értékeiket, intelligenciájukat, és tiszta, szívből jövő szeretetüket, ami tuti, hogy szívből fakad! Aztán, ha nem jött be a ,,rendes, kedves, tiszta szerelmet kereső visszafogott srác" szerep, végül jöhetnek a kifogások: férfitöbblet van, nem elég magas a szexpiaci értéked (wtf?!) és a többi blődség, ami tisztán mutatja, hogy mennyire béna, frusztrált, görcsös az illető, és mennyire nem arról van szó, hogy introvertált, vagy csendes.

A másik oldal pedig a feministák. Nem azok a feministák, akik a feminizmus eredeti jelentése szerint feministák. A 2010-es évekre a feminizmus elvesztette eredeti jelentését, hiszen a nő és férfi egyenjogúsága vált normális gondolkodássá, és ez már többé nem rétegmozgalomnak számít, mint régen. Viszont ma is létezik egy rétegmozgalom, ami már nem a nők jogaiért, hanem a nők többletjogaiért küzd, és valamiért őket továbbra is feministának nevezzük. Ők a nők között ugyanazok a lúzerek, mint a fenti bekezdésben lévő egyének a férfiak között: sikertelen, frusztrált, magukat elnyomottnak tartó emberek, akik mindent a másik nemre akarnak fogni.

A recept ugyanaz, mégis mindkét szélsőség igyekszik egymástól elkülöníteni önmagát, és váltig állítják, hogy semmi közük a másikhoz. Ráadásul, mindkettő ugyanazt teszi: feszültséget gerjeszt, vitát szít a két nem között, pedig pont az ellenkezője kellene, hogy legyen a cél: egymás mellett élni békében, egyforma megítélés alatt. A minden férfi szemét viszont nem azt sejteti, hogy egyenjogúak a nemek, sokkal inkább hasonlít a fenti fiúk gondolkodására, miszerint minden nő kurva.

Mindkét nem esetében elmondható, hogy sosem az lesz népszerű a másiknál, aki jól néz ki, vagy a legjobb tulajdonságokkal rendelkezik, hanem az, aki a legjobban tud alakoskodni, a legjobban tudja reklámozni, előadni magát. Az, hogy az értékes lányokat nem veszik észre a sok magamutogató, magát topmodellnek képzelő instaribi között, az értékes fiúk pedig eltűnnek a pompadúr hajú, ívelt szemöldökű fuckboyok között, szomorú dolog, de ahhoz, hogy ez változzon, elsősorban mindenkinek a saját értékrendjén kellene változtatnia, és nem a másik felé gyűlölködni.

(Nem csak egy egész nemet, de egy egész korosztályt is képesek vagyunk leírni. Felnőttek között is hallani olyat, hogy ,,én nem jövök össze x évessel!"  - amivel az illető azt feltételezi, hogy minden egyforma korú ember hasonló, pedig ahogy telik az idő, ez egyre inkább nem igaz.)

19. Bármikor elérhető pornó

...és az ezzel járó, kiszélesedett, világméretűvé vált perverziók. Mi, naiv, gondolkodó emberek azt hisszük, hogy ha a reklámok meg tudják mondani, hogy mi legyen a ruhásszekrényedben, akkor azt nem tudják megmondani, hogy milyen legyél az ágyban! Dehogynem. Az 50 árnyalat-sorozat és a hasonló témájú könyvek, filmek nélkül a BDSM egy lenne a sok perverzió közül, ma mégis ez érdekli a legtöbb embert az apa-lánya, a megjátszott megcsalás, és a többes szex mellett.

A PornHub videóira tavaly többször szavaztak felfelé vagy lefelé mutató hüvelykujjal, mint a legutóbbi amerikai elnökválasztáson (a linken nem egy videó van, hanem a felmérés!), pornót nézni pedig ma már annyira hétköznapivá vált, mint csirkét sütni, vagy összehajtani az ágyneműnket. Függőséget is okozhat, az előző pontban leírt nőgyűlölő fiúknál szerintem egész nagy arányban megfigyelhető. Függőség esetén fennállhat a veszélye, hogy egy pornófüggő kevésbé tud mit kezdeni az orra előtt lévő meztelen nővel, mint egy olyan, aki a gyakorlatban tapasztalta meg, hogyan is kell bánni a rajta található érzékszervekkel. (Például, nyalni egyáltalán nem lehet megtanulni videón keresztül. Ha azt gondolod, ez annyira nem fontos, vagy nem lehet elrontani; kérdezz meg egy lányt, mennyire tartja fontosnak, és mennyire lehet bénán csinálni.)

Pornót hasonlóan kell nézni, mint ahogy politikai újságot olvasni: ha fogyasztás közben tudod, milyen irányba hazudik neked, akkor akár hasznos is lehet, sőt, tanulni is tudsz belőle. Ha egyszerűen csak nézed, vagy olvasod, akkor mindkettő hülyévé tesz.

20. Több évtizedes használt autók kultusza

Régen, ha valakinek 20-25 éves autója volt, könnyen megkaphatta az ismerősöktől a noszogató kérdéseket, hogy nem akarja-e lecserélni azt a csotrogányt, vagy ugratták, hogy működik-e még, a köztudatban is az élt, hogy megbízhatatlanok, egyszerűbben lerobbanhatnak, gáz volt vele megjelenni.

Ma ott tartunk, hogy a 20-25 éves Audiknak, BMW-knek, Mercedeseknek kultusza van, legalábbis azok körében fel lehet vágni vele, akik nem tudják, mennyit érnek a piacon ezek az autók. Nemhogy nem gáz velük megjelenni, egy szegénynegyedben az emberek álla is leesik, ha begördülsz egy ilyen autóval.

(,,Beül a Jolly az A8-asba, mi kell a nőknek azt ő mindig tudja..." - forrás: Cars of the 90's Wiki /illetve Kis Grófo/)

Azt gondolhatnánk, nem véletlenül került a No Roxa Ájba sem az Audi A8-as, pedig pár százezer forintért ma már bárki megengedhet magának egyet, lásd a 16-os pontot néhány oldallal feljebb.

Hasonló a helyzet a BMW-kkel is.

(Forrás: Wikipedia)

Elég rákeresni a használt autókra, vagy belépni egy adásvételes Facebook-csoportba, és tömegével özönlenek az orrunk elé az olcsóbbnál olcsóbb ajánlatok ezekre az autókra. Akkora a túlkínálat belőlük, hogy az eladóknak egymást kell alullicitálni, hiszen ha milliókat kérnének érte, nem venné meg tőlük senki. Az sem gond, ha a kis Burak már háromszor összetörte az adott kocsit Németországban, elég kicserélni rajta egy-két dolgot, és itt Magyarországon biztosan lesz egy iskolázatlan, fiatal srác, aki megveszi. (Olyan vicces, hogy mindig 5-10 év lemaradással követjük az észak-európai, nyugat-európai divatot!)

Akik nincsenek tisztában az értékükkel, azok körében nagy felhajtás övezi ezeket az autókat, hiszen van rajtuk egy-egy sokatmondó márkajelzés, ami azt sejteti, hogy a benne ülő milliomos. Ennek köszönhetően a fiatal, szegényebb, iskolázatlanabb réteg körében különösen népszerűvé váltak ezek az öreg, de látványos autók. Amíg egy milliókba kerülő, új Suzukit vagy Opelt észre sem vesznek, addig ezekkel a filléres, 90-es évekbeli járgányokkal rendszeresen találkozni csücsörítős lányok borítóképein. (Na, tessék! Ennyit arról, hogy a lányoknak a pénz számít.)

21. A mennyiség győzelme a minőség felett

Az iPhone tömeggyártásával végleg lemondtunk arról, hogy a közeljövőben valaha számítani fog a minőség. Az embereket többé már nem érdekli a minőség, bőven elég, ha a többi ember számára úgy tűnik, mintha minőségi lenne valami. Ami tömeggyártottá vált, az elvesztette a minőségét, de az embereket egyedül az foglalkoztatja, hogy ,,én is, én is!"-jelleggel ők is bejelentkezhessenek a minőséginek kikiáltott termékekért. Olyan, mintha az iPhone egy világméretű teszt lett volna, amiben az alkotók arra lettek volna kíváncsiak, hogy mennyire lehet irreálisan magas összeget elkérni egy márkajelzésért.

Ami a szomszédoknak való dicsekvés volt a 20. században, az az iPhone és a Starbucks most. Igazából csak telefonozol, és kávét iszol - de mégsem ez a lényeg. Azt kell megmutatni, hogy milyen telefonon telefonozol, és milyen kávét iszol. Teljesen mindegy, hogy az a telefon, kávé vagy autó valójában mennyit ér! Mivel úgy néz ki, mint ami sokat ér, már az sem baj, ha mindenki megveheti, mindenki dicsekedhet vele. Az embereknek annyira természetessé vált az önzés, hogy ha ők dicsekedhetnek, teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy az a dolog, amivel dicsekednek, mindenki számára elérhető, hiszen bármikor be tud menni az ember a Starbucksba, és bármikor meg tud venni 0 Ft kezdőrészlettel egy iPhone-t. A lényeg, hogy én dicsekedhessek. 

Úgy érzed, nincs mivel? Nyiss egy lifestyle-blogot, és máris úgy fog tűnni, mintha lenne.



A 21. század 21 megfoghatatlan hiánycikkét itt találod. Van annyira jó lista, mint ez!

Ha van véleményed, bátran oszd meg hozzászólásként akár itt, akár a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán! Ha pedig kíváncsi vagy hasonló bejegyzésekre, nézz körül oldalt a címkék között, sok hasonló, érdekes olvasnivalót találsz rólam és a gondolataimról.