A 12 kedvenc blogom, amiről érdemes példát venni

Egyre többször gondolkodom azon, mi lett volna, ha ezt a blogot két évvel korábban indítom el. A színvonalát tekintve nem tett volna túl jót neki, 21 évesen teljesen más emberek vettek körül, mint 23 évesen. Akkor még az egyetem és a kondi töltötte ki a hétköznapjaimat a munka mellett. Edzettem, néha ,,tanultam", eljártunk bulizni, és a 2015/16-os tél volt az, amikor az erkélyem jelentette a központi találkahelyet azokkal a gimis osztály- és iskolatársakkal, akikkel még tartottuk a kapcsolatot, némi tömény társaságában. Az íráskészségem közel állt a mostanihoz, de semmi értelme nem lett volna akkor elindítani a Felnőtt Szemmelt, hiszen az itt olvasható gondolatok többsége a nyitást megelőző két évben fogalmazódott meg bennem, abból a lifestyleból pedig mára nem maradt semmi.

Az olvasottságot tekintve viszont jobban jártam volna a 2015 őszi nyitással. Vagy mégsem? Több helyről hallani, hogy a blogger közösség a kihalás felé tart, ennek is köszönhető, hogy ma nem egy százas listába kezdtem bele, hanem belefér egyetlen bejegyzésbe az a tizenkét blog, amit legszívesebben olvasok. Kevesebben blogolunk és olvasunk, mint két éve, és biztos vagyok benne, hogy még kevesebben, mint, mondjuk öt éve. Mégis azt gondolom, bizakodásra adhat okot, hogy én - aki szereti irreálisan magasra tenni a mércét - ha közel két hétig minden nap másik tartalmas, érdekes, példaértékű blogot szeretnék olvasni, még most, 2018-ban is megtehetném. Nem csak én, de azok is megtehetnék, akik hozzám hasonlóan nem szoktak történetes, novellás, és könyves blogokat olvasni, akik pedig igen, azoknak még több színvonalas blogot rak a szeme elé a csoport nap mint nap.

Van tizenegy blogger, akik más-más módon, de mind hozzátesznek vagy hozzátettek ahhoz, hogy ne haljunk ki. Ki az, aki kétszer szerepel a listán, és kit miért szeretek olvasni? Gondoltam arra, hogy sorrendet állítsak fel, de végül úgy döntöttem, ABC-sorrendbe rakva tálalom azokat a blogokat, amikre mindig rákattintok a csoportban.

A múzsám kávészünete

A Hogyan írjunk pornót című klasszikus alkotója, Lucy igazán üde színfoltja a csoportnak. Humoros paródiáival, jó meglátásaival hetekig feldobta, vagy éppen vitára késztette az olvasókat, viszont mostanában nem tett ki semmi újat. Biztos vagyok benne, hogy a YouTubereken, a daddy kinken és az elszemélytelenedésen kívül is bőven van olyan téma, amiről sokan olvasnánk a véleményét, szóval bízom benne, hogy ez a kihagyás csak átmeneti.

Amire még felhívnám a figyelmet, hogy ebben a posztmodern tűnjünk-mindenáron-tökéletesnek-internetkultúrában Lucy le merte írni, hogy katasztrofálisnak tartja a saját helyesírását. Valóban vannak hibák, de szerintem a katasztrofálistól messze áll, és az, hogy rálát a saját hibáira, sok másik blogger fölé emeli őt.

A Főnököm mackójában című +18-as paródiát továbbra sem mertem elolvasni, de bátrabbaknak így is szívesen ajánlom, Lucy humora egy biztos pont.

Az utam

Zsófi egy másik lázadó a tűnjünk-mindenáron-tökéletesnek-rendszer ellen, ezért is szeretem olvasni őt. Októberben, amikor beléptem a csoportokba, azonnal nyomtam is rá egy hűhát. Amellett, hogy szinte mindent leír kendőzetlenül a szociális munkáról, amit az etika enged, olyan dolgokról is olvashatunk a blogján, mint a bölcsészség, mint létállapot, vagy az érzelmi analfabétizmus. Az én blogomra kaptam már olyan visszajelzést, hogy a hozzászóló ,,örül, hogy nem mindennek csak az egyik oldalát látom", Zsófiéra ez hatványozottan igaz. A szociális munkával kapcsolatban előkerültek már a függőségek, a drogok, az alkoholizmus, és a szegénység is.

Családdal és magánélettel kapcsolatos posztokat is találhatunk ezen a blogon. Gyakran fogom a fejem a ,,pasis" posztok olvasása közben, de egyszerűen az olvasó nem tud nem szurkolni Zsófinak, hogy minden a lehető legjobban alakuljon.

Colorati

Az egyik legötletesebb, legfantáziadúsabb, és egyben legszemélyesebb blog, amit találhatunk a csoportban. Lili is szívesen megy szembe az árral, szívesen tesz fel kérdéseket, (pl.: 5+1 sminktipp 2018-ra helyett miért is lenne jobb 2018?) nem fél visszarántani az olvasót a földre, és nem véletlen az sem, hogy a humort a címkéknél az első helyen találjuk. A kreatív listák mellett olvashatunk sorozatokról, írástechnikáról, a maifiatalozás helytelenségéről, szóval visszafelé is megéri nézelődni. Ha csak egy olyan blogot szeretnétek olvasni, aminek a nagy része magáról a blogolásról szól, az mindenképpen a Colorati legyen, ebben bőven van tartalom is.

Lili nem csak bloggerként, de olvasóként, hozzászólóként is aktívan tesz a csoport kihalása ellen. Sajnos tőle is egyre kevesebb bejegyzést olvashatunk, reméljük, a nyár és az alternatív érettségi visszahozza a tavalyi lelkesedését.

Feketén-fehéren

Ez volt az a blog, ami elindította bennem a poszt kezdetén lévő mi lett volna ha... gondolatfolyamot. Ha a Coloratinál azt írtam, megéri visszaolvasni, ezt legalább annyira megéri. Én a november-decemberi verseny miatt figyeltem fel a Feketén-fehéren című blogra - amit amúgy pont a Colorati nyert meg - ezen kívül pedig rengeteg blog- és könyvkritikát találhatunk itt. Anett zsenialitása vitathatatlan, rengeteget tud írni, és értékeset, nála nem megy a mennyiség a minőség rovására. Néha szeret káromkodni, és bármit olvastam tőle, egyértelműen érződött, hogy annak nem az a szerepe, hogy kinyalja az író, a rajongók, vagy a kiadó seggét, végig önazonos tudott maradni. Ha történetes blogom lenne, én tőle kérnék kritikát, az biztos.

Sok más kedvenc blogomhoz hasonlóan a Feketén-fehéren is hónapokig üresen állt, pedig úgy gondolom, nagy igény lenne rá. Éppen most lenne a legnagyobb szükség arra, hogy a csillámpónis, unikornisokkal és sminkecsetekkel teli, tartalmatlan életmódblogokat megszakítsa a hírfolyamban egy-egy fekete-fehér, akár telekáromkodott vélemény.

GinnEase

A másik blog, amit tavaly elsőként szúrtam ki, az Ginnyé volt, méghozzá akkor, amikor a cigizésről írta le a véleményét. Nem csak nekem tűnt fel, hogy kiválóan ír, és emellett tartalmasan is, sokan olvassák még rajtam kívül, de azt gondolom, így is méltatlanul kevés visszajelzést kap.

Tele van életcélokkal, nyitott az olvasók felé, többször írt már megosztó témáról - a GinnEase volt az, ami miatt össze akartam gyűjteni az általam legértékesebbnek tartott blogokat, és felhívni rájuk a figyelmet. Itt egy blog, ami két éve létezik, minden hónapban többször frissül, szóba kerül a környezetvédelem, a zene, a tudatos ruhavásárlás, van személyes rovat is, és tényleg alig kap visszajelzést? Miért? Tény, hogy nincs agyonreklámozva, de gyerekek, egy ideális világban lájkolók százainak kellene lennie egy ilyen oldalon. Legalábbis, a megosztott írások alatt mindenképpen.

Glorious Mind

Nikivel nagyjából egyszerre indítottuk a blogjainkat. Először is hadd emeljem ki, hogy lehet, hogy egyedül vagyok vele, de imádom a címeit, egyszerűen mindig a poszt sorszámát adja a címének, például Ötvenötödik. Lehet, hogy elsőre ötlettelenül hangozhat, de mégis figyelemfelkeltő, amikor a csoportokban görgetem le a napi ötven listát, hault, vagy könyvkritikát, és megjelenik egy sorszám, mint cím.

Sejthető, hogy nem azért olvasom ezt a blogot, hogy elmerüljek a rúzsok, a parfümök és a kézkrémek világában, viszont ez az egyetlen olyan általam olvasott blog, ahol ezt bárki bármikor megteheti. Niki rendszeresen tesztel és véleményez szépségápolási termékeket, emellett pedig gyakran írja le hosszasan a véleményét megosztó témákkal kapcsolatban is. Ecsetkészlet az olvasás mellett, wishlistek az oktatási rendszer mellett, paletták és parfümök a továbbtanulás és a politika mellett - ez mind jól megfér ezen az oldalon, anélkül, hogy bármelyik kevésbé lenne érdekes.

Ha belegondolunk, hogy ez Kasza Tibi lájkvadász módszerének tökéletes ellentéte, (sose beszélj megosztó témáról vs. állj bele minden vitába) még inkább becsülendő, hogy Niki ilyen gyakran megosztja velünk, mit gondol a világról.

Így neveld a regényedet

Az Így neveld a regényedet blogot nem szokták egyik csoportban sem hirdetni, én is teljesen véletlen találtam rá tavaly, amikor segítséget kerestem regényíráshoz. Elkezdtem olvasni, olvastam, olvastam, és nem bírtam abbahagyni. Igazából már nem is a saját regényem miatt olvastam tovább, hanem mert érdekelt, hogy az az író, aki ennyire ötletesen, részletesen, ekkora szakértelemmel ír az írásról, vajon mit gondolhat más dolgokról. Mit gondolhat a young adult és a new adult könyvekről, a bétázásról, az olvasásról?

Ezzel a véleményemmel nem leszek népszerű, de úgy gondolom, a láthatóan komoly szakértelemmel, a végtelen részletességgel, de mégis magával ragadó olvasmányosságával, és a közel száz poszttal az Így neveld a regényedet feleslegessé teszi a magyar nyelvű, írástechnikával foglalkozó blogok túlnyomó többségét. Minek nyitna az ember másikat, amikor itt megtalálhat szinte mindent, amire kíváncsi, ráadásul szakértőtől? Kezdőknek és haladóknak egyaránt hasznos, ráadásul tényleg ,,letehetetlen". Ha egyszer úgy döntök, hogy háttérbe szorítom a blogomat, és inkább a regényemmel foglalkoznék, biztosan ezt fogom olvasgatni segítségért.

Passz

Mivel rossz szokásom, hogy szinte egyáltalán nem olvasok könyves blogokat, hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy zseniálisan megírt kritika miatt találtam rá az oldalra. Pedig nem lenne meglepő, hiszen a Passz.-on több mint száz, zseniálisan megírt kritika található! Nekem mégis a könyvmolyképző kiadó és egy besokallt könyvmoly című poszt után esett le először az állam, ahol a szerző, Giger hét pontban szedi össze, mi a problémája a kis országunk egyik legnagyobb kiadója körüli kultusszal. Azóta írt az irodalomoktatásról, korábban írt a kötelező olvasmányokról, az Egyéb bejegyzések menüben több mint harminc, többségében véleményes posztot olvashatunk.

Ezek mellett csak a young adult címke alatt nyolcvankét kritikát találunk, és amikbe beleolvastam, mind körültekintően megírt, elgondolkodtató, néhol humoros, de komolyságából mit sem veszítő kritika volt. Ha csak egyetlen, elsősorban könyvkritikával foglalkozó blogot olvasol, az ez legyen!

(A többi könyves bloggernek pedig ajánlom, hogy ha érzi magában a lehetőséget, fejtse ki nyugodtan a véleményét az olvasásról, úgy általánosságban zsánerekről, olvasókról, vagy akár egy-egy jelenségről, ami kevésbé kapcsolódik az olvasáshoz. A Passz. mellett így találtam rá például a Chronicles of a Bookshelf blogra is, ami szintén nagyon tetszik! Az, hogy valaki minden héten fényesre nyalja egy-egy kiadó, vagy az olvasói seggét, minden reggel kiposztolja a kávéját meg egy könyvet az Instára, meg noname írókat dicsér halálra, csak mert nem mer beleállni konfliktusokba, szerintem keveseket érdekel, olyan olvasókat pedig végképp nem fog bevonzani, akik eleve keveset kattintanak könyvkritikákra. Szóval még egyszer, aki erre és az ezekkel járó hashtagáradatra nem kíváncsi, annak jó szívvel ajánlom ezt a két ötletes, olvasmányos könyves blogot.)

#bookstagram #book #bookish #instabooks #igreads (Csak, hogy én is menci legyek. Azt mondták, 2018-ban ezek nélkül nem is létezhet blog.)

Pán Péter, stop!

Ez egy komolyabb, ,,felnőttes" blog. Nincs teleszórva felsorolásokkal, zárójeles, vagy áthúzott megjegyzésekkel, mint az enyém, viszont telis-tele van érdekes, a mi generációnkat is érintő témákkal. Az Y és a Z generáció közötti szakadék aljáról felfelé kukucskálva gyakran érzem azt, hogy szükségem volt erre a blogra ahhoz, hogy jobban megértsek olyan folyamatokat, mint például, hogy miért szexelnek kevesebbet a 2010-es évek fiataljai, mint a korábbiak.

Itt tényleg nincs olyan, ami ne lenne érdekes, a szerző például többet tud a Musicallyról, mint maguk a használók. Intelligens, jó meglátásai vannak, és bármilyen jelenséget is elemez, úgy teszi bele a saját véleményét, hogy az ne nyomja el magát a bemutatott dolgot. Nem véletlen, hogy rendszeresen jelenik meg az Index2 oldalán, és nemrég lépte túl a kétezer kedvelést a Facebook-oldala. Felnőtteknek és fiatalabbaknak, szülőknek és gyerekeknek is egyaránt szórakoztató, sokat lehet belőle tanulni, mindenkinek ajánlom.

The Gigest

A Teaszünet Díj alkalmával egyszer már agyondicsértem ezt a blogot az Ömlesztett hulladék menüpont miatt, de sajnos azóta alig frissül. Amikor néha eszembe jut, megnyitom, és látom, hogy nincs kint semmi új, úgy szoktam nézni, mint Benjamin Franklin a százdollárosról:

Égető szüksége lenne a csoportnak erre a blogra. A Passz.-on olvasható véleményekhez hasonlóan az itteni novellákat is összeszedettség és 10/10-es olvasmányosság jellemzi. Persze, érthető, hogy Gigernek is van ezer más dolga a blogolás mellett, de az felháborít, hogy tartalmatlan lifestyle-blogok szinte naponta ontják magukból a semmitmondó moslékot, a színvonalas blogokon pedig vagy alig jelenik meg valami, vagy bezárnak. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy két-három random kiválasztott novella, a Teaszünet-díjra adott válaszok, és a két vélemény erről az oldalról értékében továbbra is túltesz a csoportban található blogok többségének egészén. 

Öt-hat bejegyzés innen > egy egész, régóta működő blog. Érdemes ezen az egyenlőtlenségen elgondolkodni. Úgy, mint ahogy általában Giger írásain.

Todos los días

Komolyan mondtam, hogy a legszínvonalasabb blogok vagy nem posztolnak, vagy bezárnak. Tavasszal így történt ez a Todos los días-szal is, amit a szerzője úgy kezd el meghatározni rögtön a címlapon, hogy ,,egy hétköznapi kis blog". Azt gondolom, ez minden, csak nem hétköznapi, sőt, az egyik legkülönlegesebb blog, én nagyon szívesen olvastam.

Victoriával nagyon gyakran egyet tudtam érteni, és szerintem az tette igazán különlegessé a blogját, hogy gyakran gondolt újra, kérdőjelezett meg fogalmakat. Mi az ihlet? Mi a kritika? Mi a must have, és valóban kellenek nekünk a must have-darabok? Vagy, ha visszafelé olvasunk: mi a fangirlködés? Szeretem az olyan blogokat, amik nem csak elgondolkodtatnak, de érződik rajtuk, hogy magának az írónak is egy univerzum van a fejében, amiből gondosan megválogatva megoszt velünk egy-két apró részletet. Ha ez az univerzum kritikai érzékkel párosul, a megosztás pedig érezhető intelligenciával és egy csipetnyi humorral, azt nagyra tudom értékelni.

A Todos los días-t, és a csoportot egymás után olvasgatva érdemes elgondolkodni a keresleten, a kínálaton, és hogy a legjobbak miért hagyják abba, vagy miért posztolnak alig. Akik gyakran járnak Wattpaden, azokat is leggyakrabban az borzasztotta el, hogy a legolvasottabb írások színvonala egy hányással ér fel, az igényes történeket pedig alig-alig olvassák. Megéri ilyenkor tovább folytatni, írni, vagy Victoria döntött jól a bezárással, annak ellenére is, hogy az ő blogját azért sokan szerettük? Gondolom, neki nem a népszerűség volt az első, viszont aki szeretne népszerű lenni a blogjával, annak úgy néz ki, érdemesebb valami tartalmatlan, zabkásákkal és must-have darabokkal teli oldalt nyitnia, mint elénk tárni a fejében lévő univerzumot. Elgondolkodtató.

:): Your choice

Thea gyakran rázza fel a közösséget, veszi fel a versenyt a végtelen listáimmal az ő végtelen listáival, ráadásul saját készítésű kinézeteket is gyárt. Sokat elárul, hogy oldalt a jellemzésnél azt olvashatjuk, segítőkész, és ha a blogra kattintunk, jelenleg is egy segítségnyújtás, illetve kérés látható a címlapon. Az egész blogra jellemző ez az összhang, a több mint 120 bejegyzés között pedig rengeteg érdekeset találunk, bár a régiek közül már sok nem elérhető (ha jól emlékszem, volt egy 100-as blogbejegyzés ötletlista, önismereti teszt, néhány tipp egy blog hirdetéséhez, és sok más).

Ha nem számítjuk, hogy az Alternatív érettségit is visszakaptam már, akkor nyolc hónap alatt a Teaszünet díj az egyetlen, amit én is megkaptam, és szerintem ez terjedt a legjobban az utóbbi időben. Nem véletlen, hiszen itt nem csak a kihívottjain kellett gondolkodnia a díjazottnak, hanem a saját nyolc kérdésén is, amiket továbbad. Ötletes volt a díj, akárcsak Thea egész oldala, ráadásul pénteken valamit meg fog rajta változtatni, ami egyelőre meglepetés.

Láthatjuk, hogy nem minden kreatív blog halad a megszűnés felé, és a közösséget sem kell temetni, mert vagyunk még páran, de van egy észrevehető érdeklődés-csökkenés. Kevesebbet olvasunk, kevesebbet reagálunk, a korábbi szólj hozzá, hagyj nyomot, reagálj mindenre-jellegű kezdeményezések sajnos alig érték el a céljaikat. Én nem is ösztönöznék arra senkit, hogy nyakló nélkül kommenteljen mindenhova, sőt, válogassátok meg, hogy mit olvastok, de azt, amit megkedveltetek, vagy érdekesnek találtatok, mindenképpen támogassátok az érdeklődésetekkel. Ne hagyjuk veszni az értékes blogokat!

Nektek kik a kedvenceitek? Van olyan blog, amit ti is szoktatok olvasni az én kedvenceim közül?

Mi a bajom az incelekkel?

Négy éven belül legalább a negyedik olyan tömeggyilkosság történt Észak-Amerikában, aminek az elkövetője egy huszonéves, szerencsétlen, szűz fiú volt. Április végén a 25 éves Alek Minassian egy furgonnal a tömegbe hajtott, a tíz halott és a tizennégy sérült többsége pedig nő volt. Ez volt a legutóbbi eset, de ne gondoljuk, hogy az utolsó: Minassian mögött egy iszonyatos mértékben terjedő, szervezett internetes közösség áll, akik inceleknek hívják magukat. Ez megint valami amerikai baromság? Nem, sajnos nem, sőt, itt Magyarországon elterjedtebb és elvetemültebb lehet, mint azt gondolhatnánk, legfeljebb kevésbé jól szervezett.

A torontoi gázolás elkövetője, és a furgon - forrás: Sky News

Kik azok az incelek? Az incel az involuntary celibate szóösszetételből alkotott rövidítés, és nagyjából ennyit jelent: kényszerű cölibátus. Azokat a

• Darwin-díjas,
• töketlen,
• frusztrált,
• görcsös,
• önbizalom-hiányos,
• megkeseredett,
• komplexusos,

többnyire fiatal szűz fiúkat értjük alatta, akiknek az élete akörül a probléma körül forog, hogy nem jutnak szexhez. Szándékosan így fogalmazva, nem jutnak szexhez! Mert számukra ez egy olyan dolog, amihez hozzá kell jutni, és még véletlenül sem kölcsönösen kialakítani, átélni, élvezni, vagy ketten összejátszani a másik élvezetéért. Fontos, hogy az incelek nem vallási okokból nem szexelnek, és nem azért, mert még úgy érzik, nem állnak készen rá: ők azok, akik akarják, de nem tudnak.

Nem tudnak párkapcsolatot, vagy szexkapcsolatot kialakítani, mert azt gondolják, már annyitól az ölükbe kellene pottyannia a tökéletes nőnek, hogy sóhajtozva bámulnak ki az 1-es villamos ablakán. Képtelenek kapcsolatot kezdeményezni nőkkel, és várják, hogy a nők kezdeményezzenek náluk, ami természetesen sosem történik meg. A legtöbb incel élete egy csőd például a tanulmányokat illetően, de ha a munkát, a sportot, vagy az önállóságot nézzük, ezek hiányán sem kell meglepődni. Ők a rendes, kedves srácok, akik azt állítják magukról, hogy a tiszta szerelmet keresik, de valójában belül nem az álompárokat irigylik, hanem azokat a fiúkat, akik minden hétvégén más lányt visznek haza. Őket alfahímeknek nevezik. Mielőtt még fogalommagyarázatba bonyolódnánk, hadd említsem meg az egész poszt lényegét egy mondatban:

ha hirtelen tényleg az ölükbe pottyanna, beléjük szeretne a számukra tökéletes nő, ezek az emberek nem tudnának vele mit kezdeni.

Fokozatosan lehúznák, tönkretennék lelkileg őt is, hosszútávon csak ártanának neki.

Nézzük akkor az alfahím fogalmát. Én szándékosan kerülni szoktam ezt a szót, mert azt gondolom, mindenkinek mást jelent az alfahím, nézzük hát, én hogyan képzelek el egy alfahímet:

• tapasztalt,
• határozott, magabiztos,
• jó dumája, humora van
• extrovertált, sok barátja van, gyakran mozdul ki, jár társaságba,
• olyan ,,ledumálom a lányokról a bugyit"-típus,
• találékony, kiemelkedő legalább egyvalamiben, pl.: a szakmájában
• finomat főz, önálló, nem fél felhívni a lányt ,,vacsorázni"

És akkor tálalom, mit jelent az incelek számára az alfahím:

• magas,
• izmos,
• jóképű,
• gazdag,
• bunkó, kihasználja a lányokat,
• feltűnő autója van,
• ,,rosszfiús" típus,
• nagy farka van (nem csodálom, hogy szűzként ez az egyik érvük)

Van átfedés? Nincs, de egy ilyen fiú alaposan meg fogja magyarázni, hogy bizony, van, sőt, a kettő ugyanaz! Az alapvető állításuk az, hogy ha kigyúrnák magukat, és sok pénzük lenne, akkor nem lennének incelek, hiszen azon nyomban hirtelen párkapcsolatban vagy egy random Instagram-lány ágyában találnák magukat. Ez már eleve logikátlan, hiszen melyik rendes, kedves fiú akarna olyan lány mellett lenni, aki a testet és a pénzt tartja fontosnak? Erre a kérdésre még vissza fogok térni a bejegyzés vége felé.

Az alfanő egy még nyakatekertebb fogalom, de az ő világukban ez is létezik! Én ezt a saját nyelvemen nagyjából a tökéletes nőre tudnám lefordítani. Az incelek esetében viszont akadályokba ütközünk, ha meg akarjuk állapítani, hogy ki is az alfanő. Pornós? Modell? De hiszen ezek a rendes, kedves fiúk erkölcsös lányt akarnak! Vagy esetleg átlagos szürke egér, akit észre sem vesznek az utcán? Pff, ne vicceljünk már, hát egy rendes, kedves egyáltalán nem felszínes szűzfiúnak ennél több jár! Az ő alfanőstényük valami olyasmi lehet, aki velük szemben nyitott szexuálisan és azonnal kapható, de mindenki mással szemben zárkózott, erkölcsös. A megjelenést tekintve hasonló lehet az igény: otthon, velük a négy fal között pornósnak, modellnek nézzen ki, kint az utcán pedig mások észre se vegyék.

Beteg, mi? Pedig még igazán bele sem mélyedtünk. Lehetne az apahiányra, a válásokra, a mindenféle társadalmi, kulturális folyamatokra fogni ezt az incel dolgot, de lássuk be: huszonéves, elvileg felnőtt férfiakról van szó. Lehet, hogy az apjuk nem tanította meg őket bánni a nőkkel, de ott volt a középiskola és az egyetemi, pályakezdő időszak, ami tökéletes a gyakorlásra.

Visszatérve az igényekre, az ilyen fiúknak igazából nincsenek elvárásaik. Mindegy, csak legyen valaki, már bármilyen lány jó, aki kielégíti a szeretet- és szexhiányt. Érdekes megfigyelni, hogy ha találnak egy elsőre értékesebbnek tűnő lányt, azért hirtelen bármit meg akarnak tenni, még meg se ismerték mélyebben, de máris lehoznák neki a csillagokat az égről, és a lába elé tennék, kiszolgálnák őt, olyanná változtatnák magukat, amilyet a lány éppen szeretne. Ha pedig visszautasítják őket, az az illető egy büdös kurva, olyan, mint az összes többi, és letargiába mártott válogatott fröcsögések követik egymást, ha szegény lány szóba kerül. Ugyanez a hozzáállás az olyan férfiakhoz, akik jól tudnak bánni a nőkkel: őket is megvetik, rájuk is köpködnek.

Ezt az egész helyzetet igazságtalannak tartják.

Az igazságtalanságérzet pedig a gyenge emberben bosszúvágyat szül. Az, hogy bénák a nőkhöz, és nem fekszik le velük senki, igazságtalan, ők pedig áldozatok. Áldozatok, akiket a gonosz alfahímek és a nők elnyomnak! Igen, ez egy komoly felkiáltás! Ezekből az indulatokból olyan ,,nagyszerű" ötletek nyertek teret, mint például egy amerikai bloggeré, aki nemrég a szex újraelosztásáról írt. Úgy gondolja, hogy azoknak a szerencsétlen, frusztrált fiúknak is, akikkel nem fekszik le egy lány sem, alanyi jogon járna a szex. Igen, itt már én is kezdek besokallni, összezavarodni, úgyhogy hadd rendszerezzem a kérdéseimet.

• Kik feküdnének le ezekkel a szerencsétlenekkel? Hogyan oldanák meg, fizetne az állam bizonyos lányoknak? Ez miben térne el a prostitúciótól? Köteleznének nőket arra, hogy olyan fiúkkal feküdjenek le, akik annyira csúnyák, hogy az oroszlán is sírva enné meg őket, és emellé ápolatlanok, igénytelenek?
• Mi az, hogy a szex jár? Ez egy spontán, egymás örömére irányuló, kölcsönös dolog. Ha kialakul, kialakul, ha nem, akkor nem.
• A szex egy olyan dolog, amit adni-kapni kellene? Az orálisnál még érthető ez a viszony, de a hagyományos szex nem egy olyan dolog, ami pont, hogy az összetartozást jelenti, és nem az egyik ad, másik kap-dolgot? Miért úgy állnak hozzá, mintha a nő adná a szexet ,,ajándékba"?
• Ha szexrobotokkal oldanák meg ezt a dolgot, az nem tárgyiasítaná tovább a nőket, és mélyítené el a nemek közötti szakadékot?

Hülyeség lenne mélyebben belegondolni abba, hogy intézményes keretek között megpróbálkozzunk azzal, hogy minden ember ugyanannyit szexeljen, még akkor is, ha a kanadai gázolás után felvetődött ez az elmélet. Azt sem gondolom, hogy egy ilyen kezdeményezés kevésbé tenné frusztrálttá ezeket az embereket, hiszen az irányítás továbbra sem az ő kezükben lenne, és itt elsősorban ez a frusztráció oka, nem a felgyülemlett szexuális vágy.

Több okból sem értem ezt az egész nem jut szexhez-dolgot. Minden egyes csütörtök-péntek-szombat este tele van a körút, a kocsmák, a szórakozóhelyek, és 24/7 tele van az internet mindenre kapható, bizonytalan, fiatal lányokkal. Mindenhonnan azt halljuk, hogy a fogyasztáskultúra a lányok elbizonytalanításán dolgozik, hogy minél többet vásároljanak. Bizonytalanok a melleiket, a testüket illetően, Instagram-modellekhez hasonlítgatják magukat, visszajelzésre, megerősítésre vágynak. Szoronganak, hogy vajon szebbek-e, mint a többi lány, mit szólnak hozzájuk a társaik, tetszenek-e a fiúknak. Mindent megtesznek, hogy megfeleljenek a környezetüknek, bármire képesek a visszajelzésért, röpködnek a pucér képek ide-oda. Figyelemre, elismerésre, szeretetre vágynak, valakire, aki értékeli őket.

Mennyibe tartana felhajtani egy-két tütükét, és megszólítani egy ilyen lányt, vagy ráírni egy hasonló lányra?

Vagy kettőre, ötre, százra. Nekik úgyis mindegy, nem? Vagy itt már a kedves, rendes fiúból is előtör a felszínesség, és mégsem mindegy? Azt is érdekes megfigyelni, hogy az incelek foggal-körömmel ragaszkodnak annak a tagadásához, hogy komoly kapcsolatot a lányoknak is hasonlóan nehéz találni, vagy még nehezebb. Ők azt állítják, hogy könnyebb. Pedig az igazság az, hogy alakoskodás, önreklámozás nélkül a lányok is meg vannak lőve, ami a komoly kapcsolatot illeti, de hát magyarázhat az ember olyannak, aki életében két nővel beszélt, és abból az egyik az anyja. (Szexet természetesen egyszerűbb lányként találni, érthető okokból. Szép is lenne, ha nem így lenne.)

Azt bírom még, amikor azt állítják, hogy ők próbálkoznak. Nem is keveset! De hát ők elküldtek több száz levelet lányoknak, és sehol semmi! Egyrészt, melyik lány akarna olyan fiúval lenni, akinek minden mindegy, és ekkora mértékben próbálkozott, ráadásul sikertelenül? Másrészt, frusztrált, ötlettelen, gátlásos, félénk fiúként próbálkozni olyan, mintha körbevinnéd a moslékos vödröt az étteremben az asztalokhoz, hogy kérnek-e belőle. Nyilván nem, de ha mondjuk egy hétcsillagos francia konyakot kínálnának körbe, az egy-két embernek lecsúszna szerintem vacsi után. A sok próbálkozás önmagában nem baj, ha az internetet nézzük, például Tinderen kb. 10-20 párból alakulhat ki egy komolyabb beszélgetés, vagy találkozó. (Anotalkon régebben ez az arány nagyjából 100-200-ból egy volt, és kétlem, hogy azóta javult volna a helyzet.) Személyesen jóval egyszerűbb dolga van egy fiúnak, elég abba belegondolni, hogy a lány részéről is kínos egy face-to-face visszautasítás, ő is a lehető legjobbat akarja kihozni a helyzetből. Nyilván, ha ötlettelen vagy, vagy valami betanult PUA-baromsággal akarod felszedni (és nem megismerni), akkor megint a moslékos vödör esete áll fenn.

Mivel az incelek eleve úgy állnak magukhoz, hogy ők nem válogathatnak, nem is teszik fel maguknak a legfontosabb kérdést: kinek akarnak tetszeni? Pedig ezzel lehetne elkerülni kínos helyzeteket, vagy megelőzni csalódásokat, önostorozást, és mindent ami a visszautasítással jár. Pár hónapja egy olyan nővel találkoztam, aki aköré építette az indoklását, hogy miért nem tetszem neki, hogy hogy néz ki a kabátom.

Fekete H&M-es kabát volt rajtam, ami egyébként annyira régóta megvolt, hogy mindhárom korábbi barátnőmnek volt szerencséje lerángatni rólam. (2013-ban vettem talán?)

Nem is ez a lényeg, hanem képzeljük el, hogy állt volna ehhez a helyzethez egy ilyen szerencsétlen örökszűz.

• Nem elég drága a kabátom!
• Nem vagyok elég jó neki!
• Vajon, ha olyan kabátban mentem volna, mint ami a kedvenc sztárján van, mit szólt volna hozzá?
• Mivel egyensúlyozhatnám ki ezt a hibát?

Én az első pillanatban nagyjából olyan fejet vághattam, mint a fenti mém, aztán elnevettem magam, és a tekintetemmel kerestem a kandikamerát a sötétben a fák között. Egy kis időre azt hittem, valami átverős show-ban vagyok. Persze, feltettem magamnak a kérdést, amit minden alkalommal szoktam: szeretnék tetszeni ennek a lánynak? A választ szerintem minden olvasóm tudja. Azt gondolom, ezt a kérdést minden egyes ismerkedéskor érdemes feltenni, ezért nem is értem, amikor valaki amiatt rinyál, hogy lekezelően, megalázóan, bunkón elutasította egy lány. Szeretnél olyan lánnyal lenni, aki bármilyen fiú kezdeményezésére megalázóan reagál ahelyett, hogy nemet mondana? Igen? Érdekes ízlés. Nem? Látod, nem is leszel.

Kevés egyszerűbb dolog van annál, mint kiszúrni egy incelt. Meg kell kérdezni, mit tud nyújtani egy kapcsolatban, és a következő válaszokat fogod kapni:

• őszinte,
• hűséges,
• megbízható (nem úgy, mint a gonosz alfahímek!)
• komoly, nem a szexre megy, rendes,
• érzelmes, romantikus (bezzeg az alfahímek!)
• intelligens, művelt, értelmes stb.
• jó hallgatóság, mindenről lehet vele beszélgetni, megértő
• nem felszínes, neki nem számít a külső (hahh),

szóval olyan dolgokat, amiket szinte mindenki állít saját magáról, és éppen ezért nem hordoznak semmilyen jelentéstartalmat. Azokat a dolgokat, amiket fentebb az általam elképzelt alfahímnél soroltam fel - tapasztalat, beszédkészség, találékonyság stb. -  nem valószínű, hogy elő fogja adni.

Az incel-mozgalmat semmivel sem tartom veszélytelenebbnek, mint bármelyik terrorszervezetet. Nincs az a fegyver, ami egy ember önmagába vetett dühénél, haragjánál, frusztrációjánál erősebb lenne, hiszen ez egy időzített bomba, ami kiszámíthatatlan, mikor robban fel. Megnyilvánulhat egyszerű bántalmazásban, dühkitörésben, de amint láthatjuk, vezethet akár tömeggyilkosságokhoz is. A huszonéves béna szűzfiú-szerep nem újdonság, az viszont igen, hogy az interneten egymásra találtak ezek a szerencsétlenek, és egymásban gerjesztik a gyűlöletet, a valóságtól eltorzított nézeteket, és az olyan frappáns ötleteket, mint a szex újraelosztása az emberek között. 

Kedves lányok! Ha ilyennel találkoztok, eszetekbe ne jusson ,,megmenteni", megsajnálni őket, meglátni bennük a kihívást! Hangsúlyozom, amit az elején írtam: ha az ölükbe pottyanna a számukra tökéletes barátnő, nem tudnának vele mit kezdeni, lehúznák, tönkretennék őt is, éppen azzal a hozzáállással, ami már azelőtt ordít, mielőtt igazán megismerne titeket az illető. Aki magát nem tudja felemelni, az nagy eséllyel a másikat sem fogja tudni egy párkapcsolatban. Ezek az emberek frusztráltak, betegek, sérültek, ti pedig többségében nem vagytok terapeuták, szakemberek, nem nektek kell megmenteni őt, hanem egy hozzáértőnek! Bármennyire is ellene szólnak, merjetek válogatni, az elvárásaitokat pedig inkább finomítsátok, mint erősítsétek! Ha komolynak tartjátok magatokat, lehetőleg ne a fiú kabátja legyen a szempont, de nem is kell beadni a derekatokat a ,,kedves, rendes" szerencsétlennek sajnálatból.



Milyen az ideális fiú a lányok szerint? Itt elolvashatod! ;)

A szökés

Az ilyen cikkek általában úgy szoktak kezdődni, hogy megtudhatjuk, évente hány ember tűnik el, hány százalékukat nem találják meg se élve, se holtan, vagy elmesélik, miért pont május 25-e az eltűnt gyerekek világnapja. Tudom, mert tavaly én is készítettem egy összeállítást egy online újságnak, idén viszont úgy döntöttem, hogy az eltűnés személyesebb oldaláról fogok írni. Én is voltam eltűnt, de már nem teljesen gyerekként, és nem kerestek plakátokon, nem voltam benne a híradóban, nem terjedt az igazolványképem Facebook-csoportokban, szóval pontosan olyan voltam, mint az eltűnt gyerekek túlnyomó része, akikről nem tudunk az égvilágon semmit.

Kép: Shutterstock

A gyerekkori eltűnés mindig egy tünet. Annak a tünete, hogy a közösség, a család, ahol a gyerek él, nem tölti be a szerepét, nem működik családként. Történhet ezzel együtt, hogy a gyereknek nincsenek közeli barátai, vagy az iskolában sem része a közösségnek, kapcsolódhat hozzá szerelmi csalódás, alkohol- vagy drogfüggőség, de a kiindulópont mindig az, hogy a család nem működik családként, vagy pedig nincs. Nem véletlen, hogy a gyerekek nagy része gyermekotthonokból szökik meg, tűnik el. Az állami gondozáson is lenne mit javítani, de igazán azt tartom aggasztónak, hogy

egy magyar szülő naponta, átlagosan hét percet beszélget a gyerekével.

A múltkori, állatvédőkkel szembeni kirohanásom után adná magát a kérdés, hogy vajon naponta mennyi időt kutyusoznak a magyar szülők? A szokottnál jobban nem akarom felidegesíteni magam, szóval a tippeket rátok hagyom. Amíg a háziállat, a Messenger és az online játék órákat vesz el egy szülő mindennapjaiból, a gyerek fokozatosan háttérbe szorul.

Anya, apa, kérdezhetek valamit?
Anya, apa, megkérhetlek titeket valamire?
Anya, apa, képzeljétek, ez történt ma...

Ezekre a kezdeményezésekre a legritkább esetben az a reakció, hogy a szülő a gyerek felé fordul, és szeretettel végighallgatja. A jellemző, amit magunk elé tudunk képzelni átlagosként, hogy a belül magát húszévesnek képzelő, de amúgy a korának bőven megfelelően kinéző szülő a napi hatodik cigi-kávé mellett sóhajtozva, unottan, fél füllel végighallgatja a gyereket, miközben fejben még a munkahelyen, vagy már teljesen máshol jár. Kedve, energiája nincs, időt nem szakít, pénzt pedig csak éppen annyit áldoz a gyerekre, hogy a szomszédnak legyen mivel dicsekedni. A hivalkodás, a nagyzolás, hogy neki gyereke van az egyetlen érezhető előnye számára annak, hogy egyébként van gyereke. Ő egy biztos pont, hiszen ő már elért valamit, hát ő egy szülő! Érzelmi kötődés nincs, a gyerek felé fordított érzelmi csatornáit eltorlaszolja a válás, a hitel, a főnök, a munkatársak, a rokonok, az okostelefon és a lapostévé. Mindig, minden fontosabb, az iskolában történtekre sem kíváncsi senki, csak éppen annyira, hogy ne kelljen szégyenkezni a többi szülő előtt a fogadóórán. A tehetségkutatók által lenyűgözött, Farmeramafüggő szülő szándékosan nem vesz tudomást a gyerek érzelmi, szellemi fejlődéséről, hiszen, ha szembe kellene néznie a hiányosságokkal, az azt jelentené, hogy ő hibázott. Márpedig, neki egyetlen érve van egy iskolás gyerekkel szemben: mert én azt mondtam! Az elmélyülés, a beszélgetés, a szembesítés pedig rávilágítana azokra a hibákra, amikre, ha a gyerek rálát, már megszűnik ennek az egyetlen érvnek a hitelessége.

Visszaolvastam ezt a bekezdést, és az az érzésem, hogy ha egy átlagos magyar család örökbe fogadna egy gyereket egy ideálisan működő bolygóról, az rövid időn belül meg akarna szökni. Egy mentálisan egészséges gyerek legalapvetőbb szükségletei közé tartozik, hogy rengeteget figyeljenek rá, foglalkozzanak vele, beszélgessenek vele, legyen két felnőtt, akihez bármikor fordulhat segítségért és példaképül szolgál, és érezze érzelmileg biztonságban magát. Csodálkozunk, hogy közel tizenhatezer fiatalkorú és háromezer 14 év alatti gyerek tűnt el tavaly országszerte? Én azon csodálkozom, hogy csak ennyi. A környezetemben lévő szülők túlnyomó többsége érzelmileg analfabéta, ostoba, önző, nyakig merül az önsajnálatban, vitaképtelen, frusztrált, megkeseredett, és emellé a felszínen hivalkodó, gőgös. Mindent jobban tud, mégis romokban az élete. Az átlagszülő meg van győződve arról, hogy az ő nevelési módszerei tökéletesek, képtelen az önreflexióra, ezáltal képtelen megfelelően reagálni a gyereke természetes változásaira, lépéseire is. A kizárásra, elhanyagolásra, kihasználásra pedig nyugodtan vehetjük természetes lépésnek azt, ha nem érzi jól magát, és úgy dönt, megszökik, eltűnik.

2013 nyarán már erősen éreztem, hogy nincs sok hátra. Nem kell sokat várnom addig a pillanatig, amire azóta vártam, amióta az eszemet tudom: hogy hazamenjek, és a kibelezett, kiürített lakás látványa fogadjon. Ez jelentette volna azt, hogy soha többet nem találkozom a családommal, hogy soha többet nem leszek kiszolgáltatva, megalázva, kigúnyolva, hogy az én kezembe kerülnek az érzéseim, a hangulatommal és a sorsommal együtt. Azt jelentette volna, hogy az első tizenkilenc év után egy másik tizenkilenc év kezdődik, amiben esélyt kapok arra, hogy normális emberré váljak. Egyetlen vizsga - és két százalék - választott el a kitűnő érettségitől, ősztől biztos helyem volt az ELTE-BTK-n, a barátnőmmel szépen közeledtünk a második évforduló felé, az új munkahelyemen egyre több feladattal bíztak meg, önálló voltam, nyitott, elszánt és szorgalmas. Vettem magamnak mikrót, okostelefont, ventilátort, befizettem magamat osztálykirándulásra, a barátnőmet étterembe, moziba. Ha az örökbefogadás úgy működne, hogy a Jófogáson választhatok magamnak családot, biztosan találtam volna olyan szülőket, akik büszkék rám. A valóság viszont úgy működött, hogy a szalagavató utáni közösségi táncolásnál a barátnőm volt anyám, a legjobb barátom pedig apám. Nem azért keringőztem velük a tömegben, mert viccelni akartam, hanem azért, mert a szüleim nem jöttek el.

Éreztem, hogy közel a változás, de még nem láttam a végét. Azt is csak nagyon homályosan láttam, hogy mi lesz utána, abban a helyzetben még képtelen voltam elképzelni magamat normálisként. Élesebben láttam magam az egyetemi előadóban aludni, mint beilleszkedni a társadalomba, pedig akkor még csak abban lehettem biztos, hogy több mint 400 pontom lesz. Minden, amit láttam magam előtt, az a szüleim képe volt, és az, hogy semmi esetre sem akarok olyan lenni. Apámé, az ötvenes, bajszos, internetfüggő férfié, aki a Kádár-korszakban volt fiatal, aki képtelen kommunikálni az érzelmeit a környezete felé, aki bunkert épített a lelke köré és aki gyenge volt ahhoz, hogy elváljon. Meg persze anyámé, a legellenszenvesebb tanáré, akivel gyereknek dolga lehetett az elmúlt harmincöt évben, akit a tanítványai és kollégái egyaránt nyugdíjba kívántak, és aki - a hobbivallásosság mellett - meggyőződéssel hitt abban, hogy az általa tanult Brezsnyev-korabeli módszereket át tudja ültetni Z-generációs gyerekek tanításába. Ez a két ember megélt összesen több mint száz évet, és egy évszázad is kevés volt nekik arra a munkára, aminek a nagy részét én négy év alatt elvégeztem. Képtelenek voltak feldolgozni azokat a nevelési mintákat, amiket ők kaptak, gyengék voltak levetni magukról, és egyszerűen csak továbbadták. Látták magukat sorban állni, látták, hogy az előttük lévő a kezükbe ad egy tál forró kását, és nem jutott eszükbe, hogy eldobják, elejtsék, letegyék valahova, vagy az előttük lévő arcába nyomják, esetleg kiálljanak a sorból, hanem egyszerűen fogták, hátrafordultak, és továbbadták. Ezt látták ők is, ezt csinálják ők is - mi sem természetesebb? És különben is, mi lesz, ha eldobják...

Amikor már tényleg csak napok, hetek voltak hátra, akkor adtam fel, és akkor gondoltam arra, hogy eltűnök. Pontosan tudtam, hogy nem lesz ebből nagy balhé, nem fognak körözést kiadni. Két nagyon jó okom is volt arra, hogy eltűnjek: egyrészt, akkor még nem tudtam, hogy tényleg ennyire kevés időt kell már csak kibírnom, másrészt a kulcsra zárható ,,szobámon" keresztül jött be a lakásba az internet. Tisztában voltam azzal, mekkora érvágás lesz apámnak a net hiánya, akit azonnal szorongás fogott el az internet nélkül, és aki, ha egy évben egyszer főzött, azt is odaégette, mert közben ott felejtette magát a gép előtt. A kívánt hatás nem maradt el, három perccel a szokásos időpont után, amikor hazaérkezett munkából, a következő sms-t kaptam:

,,Nincs net. Vajon miért?"

Akkor már közel tíz éve volt telefonom. Ezalatt az évtized alatt egyszer sem kaptam apámtól sms-t, hogy mi volt a suliban, hogy sikerült a felvételi, a nyelvvizsga, a témazáró, a buli, a találkozás a lányokkal, hol vagyok egész hétvégén, miért nem jöttem haza három napja, miért nem látta az ellenőrzőmet fél éve, vittem-e esernyőt, értem jöjjön-e, hozzon-e valamit a boltból. Nem volt fontos. Ez viszont igen. Ez égetően fontos volt, és arra a néhány percre, amíg az sms hatása alatt voltam, miközben ültem a barátnőm felé tartó buszon, azt éreztem, hogy én vagyok baromi fontos. Azt éreztem, hogy hirtelen most, hogy nincs internet, főszereplővé váltam. Múlik rajtam valami. Meggyőződésem, hogy soha ekkora hatással nem voltam apámra azelőtt, és az akut internethiánytól hasonló bátortalansággal toporoghatott a nappaliban azokban a percekben, mintha fél évvel korábban velem próbált volna keringőt járni szalagavató után a Kádár-szabvány zakójában.

Eltelt két hét. Ezalatt legalább kétszer eszméletlenre ittam magam, leérettségiztem végül magyarból is 90 százalékosra, dolgoztam, voltam banketten, aztán egy az érettségi utáni ,,osztálykiránduláson", ismerősöknél, és a barátnőmnél. A következő üzenet már nem telefonon jött: barátnőm egy nap mesélte, hogy az ő édesapját megkereste az enyém, hogy tud-e rólam valamit. Az sms-nél csak elmosolyodtam, itt már teljes elégedettséget éreztem: ez azt jelentette, hogy apám lelkében az internet utáni sóvárgás legyőzte a szégyent. Apám és barátnőm édesapja ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Más-más területen, de más-más pozícióban is: míg apám egy egyszerű munkás volt, addig barátnőm édesapja instruktor, vezető. Sok tekintetben felnéztem rá, szívesen töltöttem vele az időm, mindig volt egy-két jó szava, érdekes története, úgy éreztem, az ő életéből még az is példaértékű, ami egyébként nem lenne az. Ő az előtte lévő arcába dobta a forró kását. Egészséges, kellő határozottsággal és humorral megáldott férfi lett egy hasonlóan alávaló nevelést követően, mint amit én kaptam. Apám pontosan tudta ezt, és a szánalomra méltó soha nem szabad gyengének mutatnom magam-hozzáállásával mégis arra kényszerítette az internethiány és az aggódás, hogy felkeresse őt. Ez nem csak egy egyszerű megalázkodás volt: ez egy elismerése volt annak, hogy az élet ezer más területe után apaként is megbukott. ,,Szia, eltűnt a tizenkilenc éves gyerekem, akit te amúgy vejednek akarsz és tökre bírsz, és kikötötte az internetet és bezárta a szobáját, és amúgy nemsokára örökre meg fogja velem szakítani a kapcsolatot!" Több volt ez, mint egyszerű kanosszajárás! Számot kellett vetnie egy olyan ember előtt, aki az ő álmait váltotta valóra, én pedig úgy éreztem magam, mint aki egyazon pillanatban kosarat dobott a másik térfélről, letarolta az összes bábut a bowlingpályán, és megnyerte az ötöslottót. Úgy éreztem, hogy mindent, amit ki tudtam hozni ebből a helyzetből, azt sikerült, és ezt csak fokozta, hogy hasonlóan éreztem az érettségimmel kapcsolatban is. A lehető legjobban sikerült. Persze, számára ez közel sem volt minden, amit megpróbálhatott, hiszen tudta, hol lakik a barátnőm, és tudta, melyik iskolába járok. Ha már fogalma sem volt, mikor tartják a szóbeliket, legalább kérdezősködhetett volna, de ahhoz már nem volt mersze. Megpróbálta cégen belül megoldani, hátha úgy kevésbé kínos.

Két hét után ,,kerültem elő", munkaidőben. Anyám úgy nézett rám, mint aki két és fél év után hirtelen meg akar szólítani, úgyhogy gyorsan kinyitottam a szobámat, behajítottam az asztal alá az érettségimet, és ledőltem a földön lévő matracra, ami gimiben az ,,ágyam" volt. Sejtettem, hogy onnantól kezdve enni már nem fogok kapni, mégis úgy éreztem, elértem, amit akartam. Hatást, figyelmet, változást, bármit, ami kibillent abból, ami korábban volt, ráadásul úgy, hogy igazán el sem kellett tűnnöm hozzá. Azt gondolom, az eltűnt, illetve eltűnésre készülő gyerekek fejében is valami hasonló lehet: ennél bármi jobb! Itt bármi változik, az csak jobb lesz. Fontossá szeretnének válni, azt szeretnék, hogy foglalkozzanak velük, ami egy természetes igény, erre adott reakcióként pedig az eltűnés legalább annyira természetes, mint a babák esetében a sírás. Egy olyan szülőn, akinek az önképét a szülőség adta áltekintély tartja életben, hosszútávon semmit nem fog változtatni egy átmeneti aggódás, viszont rövidtávon felforgathat benne olyan dolgokat, amire a gyerek vágyik. Alapesetben a szülő úgy fekszik le aludni, hogy azon gondolkodik, learatta-e a növényeket a Farmeramában, vagy jobban mutat-e a kertjük, mint a szomszédé, viszont, ha nincs meg a gyerek, akkor nagyobb eséllyel forgolódhat, tépelődhet, gondolhat rá. Sok gyerek azt látja az egyetlen lehetőségnek ahhoz, hogy a szülei gondoljanak rá, vagy legalább saját maguknak felvessék, hogy lehet, hogy pocsék szülő voltam, hogy elszökik, eltűnik.

Meg kell értenünk, hogy az eltűnt gyerekek világnapja valójában a bukott szülők világnapja - ha a hét perces családokat felváltanák a kiegyensúlyozott, szeretetteljes, lelkileg egészséges családok, drasztikusan visszaesne az eltűnt gyerekek száma. Előfordulhat, hogy három-négy pedagógusdiploma kevés a gyerekneveléshez, hiszen inkább alkalmazkodókészségre, önismeretre, szervező- és áldozatkészségre, a fejlődéslélektan ismeretére, magas érzelmi intelligenciára, vitakultúrára, jó konfliktuskezelésre van szükség, vagy esetenként bátorságra a váláshoz. Ezeket pedig aligha tanítják az ELTE-n.



Érdekelnek a személyes történeteim? Nézz körül a személyes címke alatt, többet is találhatsz. Ha hozzászólnál, azt is bátran megteheted itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán.

Szurikátizmus | kreatív gyűlölet | párkapcsolati szerepek | tehetségkutatás

Hosszú ideje állítom, hogy nincs az a vallási vagy politikai csoport, és nincs az a focicsapat, aminek a szurkolói csoportját jobban szétvetné az embergyűlölet, mint az állatvédőket. Vannak kihívók, de időről időre megbizonyosodok arról, hogy az állatvédők verhetetlenek, ami az emberek iránti töménytelen gyűlöletet illeti. Láttunk már Jobbikost LMP-ssel beszélgetni, láttunk már keresztényt ateistával járni, és láttunk már Fradistát Újpest-szurkolóval sörözni, de állatvédőt még nem láttunk az emberi méltóságot az aranyosság fölé helyezni. Jó reggelt kívánok, ez itt a 2010-es évek, nyakig merülve kapálózunk a posztmodernben, tinilányok az interneten árulják a szüzességüket, miért lepődöm meg ezen? Ami az 1910-es éveknek Einstein relativitáselmélete volt, az a 2010-es éveknek ez a képlet:

cukiság > emberi méltóság.

Európában mostanra az értelmiség szinte egyáltalán nem vállal gyereket, és a középosztály is egyre kevésbé, helyette inkább kisállatot tart. Minek családot alapítani? Hát, a gyerek semmire nem jó, csak megszeg minden szabályt, és ahol szurikátát lát, gyilkol. Bezzeg a kutyus! Ő sosem tenne ilyet! Ráadásul, még cuki is.

Itt ez a 12 éves gyerek. Szabályt szegett! Benyúlt egy bottal a kerítésen, megharapta a szurikáta, ő pedig ijedtében földhöz vágta az állatot, aki nem sokkal később elpusztult meghalt.

Kép: Dreamstime

Mi legyen a gyerekkel? A 2010-es években már nem a bíróság hozza az ítéletet, hanem a kommentelők. És, ha a politikai fórumokon nem is, ha a vallásos oldalakon nem is, ha a focis szurkolói csoportokban nem is, de az állatvédőknél túltengés van az olyan emberekből, akik

a gyerek halálát kívánják, követelik.

Meghalt a szurikáta? Haljon meg a gyerek is! Én előbb eltöröm a kezeit! Én ölöm meg! Nem, én! Nem, hát ez nem jó, így nem szenved eleget. Lakoljon meg rendesen a büdös kölke! Mit kellene csinálni?

Először is, fogjuk közmunkára! Utcaseprés, szemétszedés, gyepgondozás, narancssárga mellényben, kesztyűben, bohócsapkában. A pontos címet, ahol dolgozni fog, 24 órával előtte kötelező megosztani az összes ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportban. Álljuk körbe, és röhögjük ki! Vegyük föl telefonnal, és osszuk meg nyilvánosra állítva élő videóban! Hadd lássák az emberek, hogy turkál a kukában, és hogy eszi a szendvicsét, miközben rajta röhög mindenki! Jöjjenek a vicces reakciók, ábrázoljuk mémeken, ahogy szégyenkezik! Legalább 200 órát dolgozzon, két hét alatt! Ha ezt meguntuk, utána kötözzük ki egy teherautó platójára, és vigyük végig Budapesten! A jármű útvonalát 24 órával indulás előtt kötelezően meg kell osztani az ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportokban. Szégyenüljön meg! Szervezzünk flashmobot a teherautó mögé, kövessük, és szégyenítsük meg mindenki előtt! Legyen minden nap happy hours délután három és öt között, amikor bárki leköpheti és megdobálhatja kövekkel! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Ha ezt is két hétig csináltuk, utána vitessünk vele egy fakeresztet végig az Andrássy úton, át a Városligeten, egészen az Állatkertig, ahová a legnépszerűbb kutyusos-cicusos csoportok adminjai - miután a tömeg skandálásának engedve eltörték egyenként a kezeit - felszögelik, és hagyják elvérezni. Miután kilehelte lelkét, after az Oktogonon hajnalig, sok-sok cuki kutyussal.

Ez tetszene, mi? Egy szurikáta-gyilkossal kevesebb. Jól meglakolna ez a 12 éves gyerek, ugye? Utána az embereknek biztos elmenne a kedve attól, hogy benyúljanak a kerítésen! Ez egy megfelelő megoldás, nem? Jogosnak, igazságosnak tartanátok, igaz? Mit nekünk Bifidus Essensis, hát ez kell a belső egyensúlyhoz, egy iskolás gyerek szögre akasztása! Nem elég, hogy amíg te unottan görgeted a Facebookodat, addig ennek a gyereknek azt kell olvasnia, hogy a BBC is az általa megölt szurikátáról ír! Nem, a globális megszégyenítés nektek nem elég! Kínlódni, szenvedni, az életéért könyörögni akarjátok látni ezt a gyereket, kiüresedni, nézni, ahogy lehajtott fejjel, a szégyenpadon ülve a halálát várja! Ezt akarjátok.

Ha egy diktatúrában élnék, ahol egyetlen választásom lehetne, hogy a diktátor mi ne legyen, azt választanám, csak állatvédő ne. Bármit, bármi mást, csak azt ne, könyörögnék, hogy ne állatvédő legyen. Vannak szélsőséges nézetekkel rendelkező emberek, akik kimondottan kreatívak abban, hogy hogyan alázhatnak meg, szégyeníthetnek meg minél hatékonyabban más embereket, de az állatvédőn senki nem tesz túl. Amíg egy szélsőséges  nézetű diktátor szenvtelenül, érzéketlenül képes végignézni egy más véleményű ember kínzását, addig az állatvédő kimondottan örül, lelkesedik érte, biztat rá, az első sorban tapsol - hiszen eggyel kevesebb ember, aki árthat a kutyusnak-cicusnak, szurikátának, és a természetnek.

A gyereket megkövezős happy hourst izgatottan váró hozzászólók egyik fele persze minden karácsonykor lelkesen tömi a szájába a kacsasültet, és minden nap lecsap egy szúnyogot, de a szurikátáért kezet törne. Másik felük pedig gyakorló vegán, aki önkívületi állapotban, a gluténmentes salátát a monitorra köpködve püföli a billentyűket egy gyerek nyilvános megkínzásának érdekében.

***

Beszéljünk másról! Nemrég rám írt egy ilyen minden-héten-tegyünk-ki-egy-szelfit-csaj. Tudjátok, ez a húsz-fölött-is-tumblr-idézeteket-osztok-meg-csaj. Biztos megvan, ez az össze-vissza-vagyok-tetoválva-és-minden-képen-mosolyt-színlelek-csaj. Neked is van ilyen ismerősöd! Szóval, rám írt egy ilyen, azzal, hogy olvasta a bántalmazó kapcsolatokról szóló írásomat, és segítsek, pedig leírtam benne, hogy kívülről nem lehet segíteni. Egyrészt, én nem tudok helyette elé állni és szakítani, nem tudok helyette elköltözni a sráctól, nem tudom helyette megnyomni a tiltás gombot, nem tudok helyette rendet rakni az érzelmei között. Az összes tudományom ebben és a fenti bejegyzésben van benne. Számtalan tudományos cikk olvasása, egy ELTE-s előadássorozat, illetve egy bántalmazottakkal foglalkozó szakjogász előadása az, ami kialakította bennem a véleményemet ezzel kapcsolatban, de nem vagyok se családvédelmis, se szociális munkás, se pszichológus, se Batman. Ettől függetlenül nagyon szívesen beszélgetek erről, mert fontos témának tartom, de itt jön a ,,másrészt".

Minden hozzám fordulóval igyekszem segítőkész, és a lehetőségekhez mérten kedves lenni. Akkor sem esnék neki senkinek, ha azzal írna rám, hogy hallod, te mekkora egy fasz vagy, legfeljebb rákérdeznék, hogy mégis mekkorának tart. Ezúttal sem volt másképp, elsőként rákérdeztem, hogy pontosan miről szeretne beszélgetni, mik a tervei egy olyan kapcsolattal, ahol többször is megpofozták őt, érzelmileg zsarolják, és azért néz fel a másikra, mert ő az igazi. Visszakérdezett, hogy szerintem ez így rendben működik-e, és normálisnak tartom-e. Válaszoltam: azt gondolom, hogy ez így egyáltalán nincs rendben, és nem tartom normálisnak.

És itt megakadt a beszélgetés.

Nem értem, mégis mit várt? Hogy majd biztatom, hogy jaj, beszéljétek meg azt a sok pofont, nem úgy gondolta őket? Hogy majd áltatom, hogy a pasi megváltozik, mikor személyiségéből és a kapcsolat mechanikájából adódóan tudható, hogy nem fog megváltozni? Hogy pátyolgatni fogom, hogy jaj, ne érezz bűntudatot minden alkalommal, amikor a barátnőiddel töltöd az estét, ahelyett, hogy szakítana az érzelmi zsarnokkal? Hogy szurkolok neki, hogy ez az, gyerünk, legyél olyan emberrel, akire magad sem tudod, miért nézel fel? Erősítsem meg, hogy ő az igazi, legyek tanú az esküvőjükön, vagy komolyan, mi a fészkes fenét várt? Elolvasta a posztot. Tényleg én tűnök a megfelelő embernek arra, hogy önigazolást adjak az önsorsrontásra? Nem hiszem. Ilyenkor napokig azon gondolkodom alvás előtt, hogy lehet, hogy most, éppen ebben a pillanatban is pofozza őt a srác, vagy bűntudatot kelt benne, én meg itt ülök tehetetlenül, miközben hozzám fordult segítségért. Ezek azok a pillanatok, amikor legszívesebben itt, helyben, a gép előtt elbőgném magam - ha tehetném, és nem lennék ebben is gátlásos, mint oly sok minden másban.

***

Az egyik Facebook-csoportban nemrég szóba került az, hogy mit szeretünk a másik nemben. Hozzászólt két, kapcsolatban illetve férjnél lévő lány, akik hosszan kifejtették, mi az, amit szeretnek a társaikban. Az ő véleményük is segített szavakba önteni egy olyan szembenállást, ami már régóta fogalmazódott bennem, de korábban nem sikerült összeraknom. Két olyan élmény ért mostanában, ami segített: ez az egyik, és mielőtt még elárulnám, mire gondolok, nézzük röviden a másikat, aztán visszatérek erre is.

Adott egy lány, fél évig játszottunk egymással. Szerinte én játszottam vele, szerintem ketten játszottunk egymással. Kiskoromban volt ilyen hullámvasút-építős számítógépes játékom, de soha nem sikerült annyira tökéletes hullámvasutat építenem benne, mint amilyen érzelmi hullámvasutat mi fél év alatt összedobtunk. Ez az a típusú hullámvasút volt, amiről a végén leszállsz hányni, és visszaülsz rá. Húztuk egymás agyát oda-vissza, aztán nyáron ő húzta a rövidebbet, mert letiltottam, hiába ment a sírás-rívás. A következő fél évben aztán egy óvatlan pillanatban feloldottam, télen pedig meglátta a sajtot, és csattant az egérfogó. Elkezdtünk beszélgetni - ezúttal már úgy, hogy ő foglalt volt, és éppen ez benne az érdekes! Le sem tudta tagadni, hogy vonzom, és, hogy a szíve hova húz; miközben van egy barátja, aki elfogadja őt úgy, ahogy én sosem. Értelem állt szemben az érzelemmel, erkölcs a vággyal, biztonság az izgalommal, tudat a tudattalannal. A barátja az előbbi, én az utóbbi.

A Facebook-csoportban én is leírtam, hogy engem mi vonz a lányokban. (Ehhez képest semmi újat nem írtam.) A szokásos magasak az elvárásaid, ilyet úgyse fogsz találni stb. után viszont volt egy dolog, amit mindkét lány kifogásolt:

mindent elsöprő szerelmet akarok átélni kiszámítható, megbízható lány iránt.

Itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy ez a két lány nem ismeri egymást, sosem találkoztak, sosem beszélgettek, de mégis hajszálpontosan egyetértenek egy számomra érthetetlen dologban. Szerintük a megbízhatóság, és a lila ködös, 0/24-rágondolós, hasra esős szerelem kizárja egymást. Nem fér meg egymás mellett a kettő; vagy egyik, vagy másik. Itt állt össze a kép, itt értettem meg, hogy azok a szerepek, amikre az elmúlt hónapokban felfigyeltem, és amiket értelmezni próbálok, hogyan működnek.

Itt van egy rakás lány, aki kétféle szerelmet különböztet meg. Szándékosan nem azt írom, hogy kétféle vonzódást, mert csak az egyik a vonzódás, a másik pedig, mondjuk, legyen ,,szerelem". Így, idézőjelben. Szóval, a lányok többségének van egy ,,szerelme", egy társa, aki nagy eséllyel:

• megbízható, kiszámítható, amolyan biztos pont, mindig lehet rá számítani, segítőkész,
• igazi ,,rendes srác", van benne egy kisfiús báj, zavarba lehet hozni az elején, esetleg hamar elveszti az irányítást a beszélgetés felett,
• szerény, megértő, türelmes, bármit elvisel, eltűr
• és elfogadó, szeretetteljes. 

Egy ilyen fiú mellett egy ilyen lány érzelmi biztonságban érzi magát, tudja, hogy bármikor van kihez fordulnia, aki megerősíti őt. Viszont, eközben kevésbé vonzódik. Vonzódik, de közel sem annyira, mint a kiszámíthatatlanhoz, az elérhetetlenhez, akit valami oknál fogva nem kaphat meg. Ha mégis megkapná, akkor a vágyott biztonságérzeten túl jönne a

• lila köd, pillangók, heves szívdobogás, mindent elsöprő szenvedély,
• izgatottság, hogy vajon most mi hogyan fog alakulni,
• 24/7 dráma, sose jó semmi, de érte mégis megéri az egész,
• érzelmi hullámvasút,
• és töménytelen mennyiségben elárasztó, érthetetlen vonzalom.

Ez áll szemben a biztos ponttal, a nyugalommal, az elfogadással. Ezeknél a lányoknál ez a dilemma. Kezdetben mindig a másodikat választják, aztán amikor már túl sokszor szálltak le rókázva az érzelmi hullámvasútról, és megunták, akkor jöhet az első. Ez hasonló dilemma lehet amúgy, mint amit sok-sok éve, még gimiben mondott nekem egy lány, hogy ő nem aranyos akar lenni, hanem szexi. Ő is azzal indokolta, hogy az aranyost inkább olyan biztos barátnőnek akarják a fiúk, a szexire pedig vágyakoznak, folyton gondolnak rá, leköti a figyelmüket. Ezek is szerepek, és erre is az a megoldás, hogy olyan fiút kell keresni, aki a te tulajdonságaidra vágyakozik, a te tulajdonságaiddal lehet lekötni a gondolatait. Akinek a te tulajdonságaid számítanak szexinek, és a mások által szexinek tartott lányokat tartja ,,aranyosnak", vagy épp könnyelműnek, butácskának, a lényeg, hogy nem rájuk vágyik.

A természetemnél fogva én a megbízható szerepben érzem jól magam. Az első listából szinte minden igaz rám, kivéve az, hogy zavarba lehet hozni, illetve szeretem irányítani a beszélgetést, és kisfiúsnak sem tartom magam. Viszont egy komoly kapcsolatban szeretek kiszámítható lenni, szeretek a másik biztos pontja lenni, mindhárom komoly kapcsolatomban arra törekedtem, hogy a lány bármikor, bármiben számíthasson rám. Persze, emellett biztos voltam abban is, hogy vonzom a másikat valamennyire, de nem mernék megesküdni arra, hogy én voltam számukra a legvonzóbb, sőt, még arra sem, hogy annyira vonzódtak hozzám, mint én hozzájuk.

Itt, a második esetben viszont igen. Itt teljesen biztos voltam benne. Nem kaptam 100%-os megerősítést (hacsak az nem számít annak, hogy gyakran, ha felébred a barátja ágyában, én vagyok az első gondolata), de ennyire még csak kevésszer éreztem azt, hogy igen, én ebben a szerepben vonzó vagyok. Vonzódnak hozzám, akarnak engem, úgy, hogy igazából nem csinálok semmit, egyszerűen csak elérhetetlen vagyok. Mivel korábban már voltam számára elérhető, és pontosan ugyanezt az érzést váltottam ki belőle, tudtam, hogy ez a vonzódás nekem, a személyemnek szól, és nem csak egy elérhetetlen utáni vágyakozás. A barátja iránti ,,szerelem" viszont kevésbé szólhat a személyének - sokkal inkább az általa nyújtott elfogadásnak, biztonságérzetnek, szeretetnek szól. Nem véletlen, hogy az első alkalommal, a ,,szerelemnél" tulajdonságokat soroltam fel, a második alkalommal, a vonzódásnál pedig érzelmeket. A ,,szerelem" esetében a másik annyira jó ember, annyira kedves, rendes, hogy mellette háttérbe szorul a vonzódás hiánya, a vonzódás esetében pedig annyira elsöpörnek mindent az érzelmek, hogy a fiú tulajdonságai szorulnak háttérbe.

Miért kellene akár a kisujjamat megmozdítanom, ha éppen elegendő a hüvelykujjaimat tornáztatnom a Messengeren ahhoz, hogy úgy kívánjanak, mint még soha? Miért legyek elérhető, ha elérhetetlenként sokkal több figyelmet kapok, és az adott lány szinte annyit gondol rám így is, mint a barátjára? Miért ragaszkodjak a megbízhatóságomhoz, ha ez egy olyan tulajdonságom, ami úgy tűnik, azonnal eloszlatja a lila ködöt és megöli a szenvedélyt?

Elkezdek valami mást, aztán a végén megválaszolom ezeket is.

***

Az utóbbi hónapokban, ahogy találkozgattam lányokkal, egy kivétellel az összes találkozón úgy éreztem magam, mintha az X-Faktor színpadán álltam volna. Megláttuk egymást, puszi-puszi, beültünk, vagy leültünk valahova, és komolyan mondom, Keresztes Ildikó arcát láttam minden lányban, amint ül a szemközti székben, így:

...és várja a produkciót. Várja a show-műsort. Várja, hogy mit fogok előadni. Épp csak meg nem kérdezte: szia, hány éves vagy? És mivel készültél nekünk ma este? Esküszöm, nem lepett volna meg egy ilyen kérdés! Aztán, amikor csak ülünk és beszélgetünk, vagy esetleg, mivel a világért se akar megszólalni, kínomban ilyen jellegű kérdéseket teszek fel neki a semmiből, akkor kezd el rájönni, hogy aznap elmarad a produkció. Elmarad a show, elmarad a stand-up előadás, elmarad a tengerpart, a pálmafa, a golfozás, a tandemugrás, a fellegekben repülés, a látvány, a mutatvány, az illúzió, még egy Bikicsunájt se énekelek el neki. Én csak én vagyok, nem adok elő semmit, ráadásul, pont úgy nézek ki, mint a képeken. Nem vittem magammal a találkozóra se beauty filtert, se gitárt, se bűvészkellékeket. Ilyenkor jön a lány részéről ez:

Aztán hazafelé a buszon ez:

Én emberként nagyon jól helyt tudok állni. Sikerült részben kinőnöm a szociális fóbiát, már nem félek az emberektől, sőt, legtöbbjükkel kifejezetten jól meg tudom értetni magam, és ez csak egyre jobban fog menni! Jó beszélgetőpartnerré váltam, jó társsá, és azt gondolom, jó emberré. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha valaki leül velem beszélgetni, az jól fogja érezni magát közben. Van némi humorom, ötletesnek, tájékozottnak tartom magam, mások pedig intelligensnek tartanak, szóval nagy baj nem érhet.

Viszont szerepelni nem tudok.

Ami emberként megy, az karakterként nem megy. Nem tudok sorozatszereplő lenni, olyan lány nem fogja velem jól érezni magát, aki Netflix-élményre, sorozatkarakterre, vagy színpadi élményre, show-műsorra vágyik. A show-műsor nem megy. A Csillag Születikben négy nemet kapnék, az X-Faktorban piros gombot, a Megasztárba meg se hívnának. Nem tudok szerepelni, nem tudom előadni a sztárt, figyelmet vonzani magam köré, eksztázisba kergetni a közönséget. Nekem nincs külön produkcióm, hiszen azt gondolom, hogy én magam vagyok a produkció, ami nem túl színpad- és képernyőképes, de már sokszor bevált. Egy lánnyal szemben ülve, a székben jól mutatok, a színpadon és a képernyőn nem.

Az utóbbi hónapokban - egy kivétellel - sorozatosan Keresztes Ildikókkal találom szembe magam, és olyanokkal, akik az ismerkedést összetévesztik a Netflixszel. Nehéz ezt kiszűrni, mégse kérdezhetek rá Messengeren a találkozó előtt, hogy figyelj, te nem vagy véletlenül olyan Ildis? Az a baj, hogy általában írásban ismerkedek, találkozó előtt pedig nagyon nehéz levenni, hogy a másik show-műsorra vágyik, vagy ismerkedni szeretne. Az a kérdés, hogy te produkciót szeretnél, vagy egy hús-vér embert? legalább olyan kínos, mint azt megkérdezni, hogy vajon olyan Ildis-e a lány. Pedig fontos. Nagyon fontos, annyira, hogy egyre több jellemzőről vagyok hajlandó lemondani a tökéletes nős cikkemből, ha két feltétel teljesül.

• Ne show-műsort akarjon maga elé, hanem egy embert akarjon megismerni kölcsönös beszélgetés által,
• és higgyen abban, hogy a megbízhatóság igenis betöltheti azt a szerepet, amit a kislányok számára az elérhetetlen.

Ha csak az elmúlt másfél év tapasztalata lenne a mérvadó abból a szempontból, hogy milyen lányt akarok magam mellé, kizárólag ez a két feltételem lenne. Semmi más. Na jó, ne legyen testkép- vagy evészavaros, de mást tényleg nem várnék el ezek mellé.

Olyan lányt szeretnék találni, aki beteljesülni legalább annyira szeret, mint vágyakozni. Aki inkább a vágyakozást szereti, az mellettem is vágyakozni fog, az ilyenekkel meg úgy vagyok, hogy akkor inkább más mellett vágyakozzon. Nem én akarok lenni a balek, aki mellett a lánynak minden más jár éppen a fejében, csak ő nem, pedig olyan rendes ember. Én a vágyakozás tárgya akarok lenni, ehhez pedig itthon, egyedül, a laptoppal az ölemben tökéletes alany vagyok egy ilyen lány számára, hiszen így elérhetetlennek tűnök, ezzel pedig le tudom foglalni a gondolatait.

Olyan kapcsolatot szeretnék, ahol elsősorban nem a tulajdonságaim miatt vannak velem, hanem az érzelmek miatt, amikkel kötődnek hozzám. Ennek látszólag ellentmondhat a tökéletes nős cikkem, de ha azt mondom, hogy az elmúlt 7-9 év tapasztalata alapján általában az ott felsorolt tulajdonságok váltják ki belőlem a vonzódást, az érzelmeket, úgy már mindjárt más. Nem azért akarom, hogy mellettem legyenek, mert én olyan jó ember vagyok, vagy mert én végre megérdemelném a boldogságot, vagy, mert mindig lehet rám számítani, és ez milyen jó, vagy mert biztosan jó apa lennék. Úgy szeretnék elérhető, megbízható, kiszámítható, biztos pont lenni, hogy a lánynak ez nem egy B terv, nem egy biztonsági játék, nem egy kényszerből választott valami az elérhetetlen helyett, hanem jól megfér a lila köd, a pillangók és a felhőkön közlekedő csillámpónik mellett.

Volt már ilyen, és lesz is, csak mostanában kerül el a szerencse. Addig pedig hátradőlök, és csak egy kávét kérek. Cukormenteset. Tej helyett gyerekkönnyekkel ízesítve, amolyan vegán módra.

Alternatív érettségi

Kedves olvasóm! Akár szeretted, amiket az elmúlt hónapokban írtam, akár nem, remélem, hozzád is eljut ez a kérdéssor, és örömödet leled a kitöltésében. Te magad választhatod ki a kérdéseket, ezzel a te kezedbe kerül az irányítás, hogy mennyire, és milyen oldaladról ismerjenek meg jobban az olvasóid. 

Jó szórakozást hozzá!



Szabályok: 

- Írj néhány kedves szót arról, akitől kaptad a kihívást. Ha nagyon szereted őt olvasni, belinkelheted a blogját is.

- Az én alternatív érettségimen három tárgy van: random tények, emlékek, és fantázia. Mindhárom tárgyból húsz-húsz „tétel” van. Ahhoz, hogy átmenj, legalább tízet meg kell válaszolnod tárgyanként, amiket te választhatsz ki.

- Nincs rossz válasz!

- A válaszaid után illeszd be az eredeti kérdéssornak, vagyis ennek a linkjét, hogy a kihívottaid is tudjanak válogatni a hatvan kérdés közül.

- Hívd ki azokat, akiknek szívesen feldobnád a napját; vagy azt, akit a vizsgák közben megjutalmaznál még egy vizsgával!

RANDOM TÉNYEK

1. Melyik a kedvenc évszakod?

2. Mi a legfurcsább visszatérő álmod?

3. Vannak olyan szavak, amik felidegesítenek, ha meghallod őket?

4. Ha választhatnál három olyan tulajdonságot, amilyen embereknek mind tetszenél, melyikeket választanád? (Pl.: én a kedves, okos, ügyes embereknek akarnék tetszeni. Ennél azért ötletesebbet várok!)

5. Van olyan könyv, vagy film, amit kötelezővé tennél az iskolában? Miért?

6. Tejre a müzli, vagy müzlire a tej?

7. Melyik a kedvenc mémes oldalad?

8. Van olyan dolog, amitől félsz, de mások számára ez a félelem érthetetlen?

9. Mit tudsz a legjobban főzni?

10. Van olyan videó, ami minden alkalommal megnevettet? Melyik az?

11. Mi az MBTI-típusod? Szerinted van olyan személyiségteszt, ami kifejezőbb ennél?

12. Mi a legjobb és legrosszabb tulajdonságod?

13. Ki a példaképed, és miért? Ha bárkit választhatnál, akivel leülhetsz ebédelni, őt választanád?

14. Fagyi, vagy jégkrém?

15. Van olyan dolog az életedben, amit eddig soha nem mondtál el senkinek? (Ez egy igen/nem-jellegű kérdés, nehogy leírd magát a dolgot!)

16. Napfelkelte, vagy naplemente?

17. Van valami olyan szokásod, amivel véded a környezetet?

18. Mi a kedvenc társasjátékod?

19. Van olyan étel, vagy ital, ami Magyarországon nem kapható, de odavagy érte?

20. Szereted a tűzijátékot? Melyik volt eddig a legemlékezetesebb, amit láttál?





EMLÉKEK

21. Melyik telefonod volt veled a legtöbb ideig? Melyikhez köt a legtöbb emlék?

22. Melyik volt az első ruhád, amit magadnak vettél, vagy választottál?

23. Van olyan kiegészítőd (óra, nyaklánc, karkötő stb.) amihez különösen ragaszkodsz? Miért?

24. Mi volt a legszebb, vagy legmeghatóbb mondat, amit valaha mondtak neked?

25. Kaptál már beírást az ellenőrződbe? Ha igen, miért? (Vagy miért kaptad a legtöbbet?)

26. Az utóbbi években mennyi volt a leghosszabb idő, amit Facebook nélkül töltöttél, és milyen alkalomból? Mit csináltál helyette?

27. Mi volt a legértékesebb dolog, amit valaha nyertél?

28. Mi volt általánosban a kedvenc online- vagy videojátékod?

29. Mi volt a jeled óvodában?

30. Melyik volt életed legjobb bulija, és mi tette azzá?

31. Melyik tárgyat tanította a kedvenc tanárod, és mitől vált a kedvenceddé?

32. Melyik volt a legemlékezetesebb születésnapod?

33. Sírtál már fiú, vagy lány miatt?

34. Mit tartasz a legnagyobb dolognak, amit eddig elértél?

35. Mi volt a legérthetetlenebb indok, amiért véget ért egy barátságod?

36. Mi volt az indok, amiért legutóbb letiltottál valakit?

37. Előfordult már, hogy olyan ember tetszett meg, aki évekkel azelőtt nem tetszett? Mi volt a különbség?

38. Miről szólt a legérdekesebb előadás, amin valaha voltál?

39. Mi volt életed első könyve, amit elolvastál?

40. Mi volt a legötletesebb nicknév, vagy felhasználónév, amit megadtál?

FANTÁZIA 

41. Mi az az esemény, amit a legjobban vársz? Hány nap van még addig?

42. Ha bármilyen frizurád lehetne, milyet választanál?

43. Mi az álommunkád, amivel negyven évig szívesen foglalkoznál?

44. Ha mindenképpen népszerű lennél a jövőben, de te választhatnád meg, mivel válsz azzá, mit választanál?

45. Ha írtál/írnál regényt, az miről szól(na)?

46. Ha holnap azzal a tudattal ébrednél, hogy egyvalami megváltozott a külsődön, miben reménykednél, mielőtt a tükör elé állsz, és meglátod?

47. Mi a célod a blogoddal? Mekkora olvasottságnál éreznéd azt, hogy ennél már nem szeretnél többet?

48. Mit gondolsz a tévé és a nyomtatott újság jövőjéről?

49. Szerinted van élet a Földön kívül? Mi történhetne, ha hirtelen felvennék velünk a kapcsolatot?

50. Ha választhatnál, mennyi idős lennél most? Miért?

51. Mi tesz egy barátságot igazzá?

52. Ha egy durva buli után arra a tudatra ébrednél, hogy megcsaltad a barátod/barátnőd, akivel évek óta együtt vagy, viszont 100%, hogy ez csak úgy derülhet ki, ha te magad elmondod, elmondanád?

53. Mik a feltételei egy működő fiú-lány barátságnak?

54. Ha létezne Dumbledore Merengője, te hogyan használnád? Gyakran belemerülnél? Mit néznél legszívesebben vissza?

55. Hogyan változna a világ, ha kiszivárogna, hogy tíz évünk van hátra egy meteor becsapódásáig?

56. Szerinted működhet kapcsolat szegény és gazdag családból származó fiatalok között? Tegyük fel, hogy mindketten most végeztek az egyetemmel, és mindketten most kezdtek el dolgozni, hasonló kaliberű munkát.

57. Ha kivehetnél öt tantárgyat, de másik ötöt kellene megnevezned, amit a helyükre beillesztenél, mit cserélnél, és mire? (Pl.: kémia helyett KRESZ-t stb.)

58. Ha lenne egy Facebook-oldalad, vagy Instagramod, esetleg YouTube-csatornád százezer követővel, akik mind harmincas-negyvenes szülők, mit mondanál nekik?

59. Ha te lennél a Facebook elnöke, mit változtatnál meg rajta?

60. Ha eltűnne a legjobb barátod, vagy barátnőd, hol keresnéd elsőként? Tegyük fel, hogy még nem terjedt el az internet, a telefonja pedig ki van kapcsolva. 

Az én kihívottaim:

 - Maja, akinek ezzel adnék egy kezdőlökést a visszatéréshez, és aki múlt héten elindította a fejemben a gondolatfolyamot azzal, hogy fel kellene már pörgetni a közösséget,

 - Anett, aki a hozzászólások után tovább dobálhat humorbonbonokkal, és aki éppen most fejezett be egy regényt,

 - Lia, akinek az új blogján remekül fognak mutatni a válaszok, különösen a Write Tag mellett

 - KaDó, akin tényleg nem múlik, hogy felpörögjön a csoport, hiszen amellett, hogy regényt ír(t), és magazint szerkeszt, egy bloggyűjtő oldal aktív szervezője

 - Nikolett, akinek az egyedülálló blogján a terméktesztek jól megférnek a megosztó, vitatható és botrányos témák feldolgozása mellett,

 - Tina, akinek remélem, jobban folytatódott 2018, mint ahogy kezdődött,

 - és Lili, akinek ezúton szeretnék gratulálni a második blogszülinaphoz.

Ha elért hozzátok a díj, jelezzétek, hogy tudjam, éltek még! :) Jó szórakozást mégegyszer, és remélem, sikerült feldobnom a hosszú hétvégét!

Milyen érzés valóra váltani százezer fiatal lány álmait? [3/3]

Egy évvel ezelőtt, 2017. május 15-én egy fehér Mercedes kabrió 140-nel rohant bele egy Dózsa György úti buszmegállóba, miután összeütközött egy másik autóval. A balesetben két fiatal férfi meghalt, a Mercedes sofőrje viszont sértetlenül szállt ki, hogy aztán az áldozatok vérét törölgesse az autójáról. Ahogy a baleset híre terjedni kezdett, hamar kiderült, hogy a luxusautó sofőrje a 39 éves Molnár Richárd, aki a 2000-es évek eleje óta aktív tagja az alvilágnak, és korábban sokáig börtönben ült. Barátnője pedig a 23 éves Kálmán Szilvia, aki tinikorában rendszeresen részt vett szépségversenyeken, modellkedik, és akivel látványos luxuséletet élnek az Instán 89 ezer követő legnagyobb ámulatára. Az első részben összeszedtem, mitől kell megválnod a siker érdekében, megismerkedhettünk a kokainnal, a második részben beavattalak titeket az igazán sikeres nő párkapcsolatának rejtelmeibe, ma pedig értelmet adok az egész cikksorozatnak, és a presztízs és az értékválság mellett arról fogok veletek beszélgetni, hogy mi a bajom ezzel az egész történettel.

Forrás: Bors

Ha az elmúlt egy évben valakivel beszélni akartam a Dózsa György úti gázolóról és szerelméről, általában megrekedtünk itt:

• ez a mai világ!
• ezek a mai fiatalok!
• szörnyű, ami történt
• biztos a pénzéért van vele
• dugják vissza a börtönbe a tagot, oda való,

amivel egyetértek, de mégis úgy gondolom, hogy ebben a sztoriban több van. Kicsiben nézzük, kicsiben próbáljuk értelmezni, és nem látjuk nagyban.

Mi a probléma? Kálmán Szilvia Instagram-oldala rossz hatással van a 89 ezer követőre? Megrontja őket, rossz példát mutat nekik, lezülleszti őket? Rossz hatással van a mai fiatalokra? Mi történne, ha Kálmán Szilvia mától felhagyna a kurválkodással, és Instagramján holnaptól egy könyves blog tartalmai jelennének meg? Hirtelen bikinis, felfújt szájú lányok rohamoznák meg a Librit meg a Könyvmolyképzőt? Nem. A követők szép lassan érdektelenné válnának, és keresnének maguknak egy másik ribancot, akit követhetnek. Nem Kálmán Szilvia a probléma, ő az áldozata egy problémának, és semmi mást nem tesz, mint kiszolgálja a tömegízlést, olyanná formálja magát, amilyenre a követőknek szüksége van. A követőknek pedig erre van szükségük. Nem az a baj, hogy népszerűségre, elismerésre vágyakozik - az első részből pedig meg is értettük, miért - hanem az a baj, hogy így kapja meg. Így sikerül neki menővé és népszerűvé válnia, mert ne legyünk álszentek, az. 

Járkál köztünk nagyjából ötezer, többségében fiatal, városi lány, akik közül egy-kétezer rendszeresen lájkolja, imádja minden lépését. Járkál köztünk 89 ezer, többségében fiatal, városi lány, aki szerint az életmód, amit folytat, követendő, irigylésre méltó. És mi a helyzet azokkal a lányokkal, akik nem követik Kálmán Szilviát, sőt, nem követnek fitneszmodelleket, szépségkirálynőket, netcelebeket, nem követik a videoklipek és a divatvilág szereplőit egyáltalán, de mélyen, belül azt érzik, hogy valamiért kevesebbet érnek a képernyőn látható lányoknál? Amikor címet adtam a gondolataimnak, alulbecsültem ezt a százezret? Valószínűleg igen. Ők vannak a legtöbben.

Az a helyzet, hogy a kurválkodásnak presztízse van. Régen is volt, sőt, ez a legősibb mesterség, és szerintem ezt övezi ma a legtöbb tévhit. Azt gondolják az emberek, hogy ehhez szépnek kell lenni, értékesnek kell lenni, hiszen sok pénzt fizetnek érted, és fejben elképzelhetetlennek tartják, hogy a tengerpartos-táskás-felhőkarcolós képeken lévő lányokat egyébként észre sem veszik az utcán se sminkkel, se anélkül.

Itt már legalább megkérik az árát! Egy éjszaka 1500 euró. Ezen az oldalon Szilvia régen 300 euróba került egy órára, de azóta onnan már leszedték.

Azért gondolják ezt, és azért koptattam rongyosra szándékosan a lifestyle szót az elmúlt két alkalommal, mert az életmóddal foglalkozó oldalak, ahová az önmagukat kereső fiatal lányok példáért fordulnak, a következő dolgokhoz kötik az elismerést:

• legyen minél több ruhád bizonyos márkákból,
• legyen minél több táskád, cipőd, kiegészítőd bizonyos márkákból,
• legyen hasonló autód, mint Szilviának,

• hasonlíts azokra, akik hasonlítanak Szilviára,
• állj be te is abban a szögben a képeken,
• vágj te is olyan arcot,

Forrás: Lokál

• igyad ugyanazokat az italokat,
• utazz ugyanazokra a helyekre,

és akkor ettől majd nagyon boldog leszel. Továbbra sem állítom, hogy a lifestyle-bloggerek, illetve -vloggerek a felelősek, ők ugyanúgy a tömegízlést szolgálják ki, ahogy Szilvia. A tömeg azt gondolja, hogy ettől lesz boldog, vitatkozni a tömeggel pedig nem éri meg! Akkor úgy jártok, mint én, és kevés olvasótok lesz! Sok olvasótok csak úgy lesz, ha ezt tanácsoljátok, az olvasóitok pedig önigazolást nyernek: valóban azért vagyok boldogtalan, mert nem én csücsülök abban a Mercedesben, amiben ő.

Felelőssé nem tehetőek az influencerek, de, ahogy a nevük is mutatja, befolyással vannak a fiatal lányokra. A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy nem nyújtanak alternatívát. Van egy jól látható folyamat, hogy egyre több lány egyre inkább a teste, és a szexuális szerepe felé tolja el az önértékelését egyre aránytalanabbul, és senki nem szól egy kukkot sem. 

Nincsenek olyan influencerek, akik összefognának, és belekiabálnák a sötétbe, hogy: hé! Ti, fiatal lányok, ezért, meg ezért, meg ezért, meg ezért vagytok értékesek, és eközben olyan dolgokat sorolnának fel, amik nem köthetőek a szexualitáshoz. 

Nincsenek olyan influencerek, akik felhívnák a követők figyelmét arra, hogy Kálmán Szilviával ellentétben te vagy az, aki bármit megtehet! Nem vagy kényszerhelyzetben, nem a NAV-on múlik az életed, nem kell arra ügyelned, hogy vajon a pénzedért keresik-e a társaságod, nem kell mindenáron lájkolhatónak lenned, megengedheted magadnak azt, hogy megválogasd, kivel fekszel le; hogy megválogasd, mit eszel; hogy megválogasd, kivel töltsd az időd és mivel foglalkozz, mert nem vagy bezárva a testedbe és a szerepedbe! 

Nincsenek olyan influencerek, akik felhívnák a figyelmet arra, hogy a videót néző, képen ámuldozó, cikket olvasó fiatal lány több, mint egy test! Hogy nem irányítható, kevésbé befolyásolható, nem vágja csettintésre pózokba magát mások kedvéért! Nem csoda, hiszen egy nem irányítható, kevésbé befolyásolható lány nem is hisz el minden hülyeséget, amit a magazin többi oldalán olvashat, így meg persze, hogy nem hívják fel rá a figyelmét a magazin írói. Még az kéne, hogy gondolkozzon!

Nincs alternatíva, szexszel meg biztosan lehet elismerést kapni, ez egy safe choice, ami bármikor bevethető. Tömegesen figyelhető meg bármelyikünk környezetében az, hogy a fiatal lányok elkezdtek egyre inkább így bemutatkozni:

Elkezdték így azonosítani magukat: kor, haj, szem, magasság, mell, fenék, test, és végül a név. Mire hasonlít ez? Azt gondolom, kísérteties a hasonlóság a fenti dubajos adatlapok, és a lány bemutatkozása között. Egyre több lány van, aki szerint úgy érdemes társat, komoly kapcsolatot keresni, ha kiteszed magad, mint egy árucikket, egy terméket, megadod az adatait, tárgyiasítod magad. Éppen, mint egy modell. Mit jelent a modell szó? Mire használjuk, amikor nem a kifutón sétáló lányokat értjük alatta? Tárgyakra, méghozzá olyan tárgyakra, amik nem igaziak, csak bemutatnak valamit. Gondoljunk például a vasútmodellre. A vasútmodell szempontjából fontos, hogy mikor jön, mennyire van hűvös/meleg rajta, mennyire kényelmes, vagy milyen gyors? Nem. A vasútmodell esetében az fontos, hogy mekkora, milyen szép, és, hogy akkor veheted elő a szekrényből, amikor éppen kedved támad tologatni vagy irányítgatni. Ugyanez a helyzet a modellel.

Ő a korát itt kihagyta, de 24 volt.

Milyen vonzó, nem? Alig várja az ember, hogy beszélgessen vele.

Be vagyok sózva az izgalomtól, hogy megismerjem. De tényleg.

Ki tudja, mennyi lány járkál köztünk, aki komoly kapcsolatot keres a szépségével és a seggével,

...de képtelen alapvető beszélgetésre.

Elkezdtük elfelejteni, hogy - főleg a 21. században - kurvának az megy, akit kényszerítenek, vagy aki minden másra alkalmatlan. Akit nem kényszerítenek, de ezt választja, az nagy eséllyel nem jó semmiben, nem ért semmihez, nem kell sehova, mentálisan gyenge, nem lát tovább az orránál, ezért abból az egyetlen dologból igyekszik előnyt kovácsolni, amire bárki képes ivarérettségétől fogva: a szexből. Nézzük, mivel jár a ,,könnyebb út".

• Elfelejtheted, hogy egy kicsit is magasabb értékrenddel bíró ember valaha tisztelni, becsülni fog, vagy felnéz rád,
• elfelejtheted a szabadságod és a jövőd: függsz a futtatódtól, és aki tudni fog erről, annak nagy eséllyel nem fogsz kelleni, mert nem lesz hozzád gusztusa,
• minden férfinál hátránnyal indulsz olyan lányokhoz képest, akik munkahelyen dolgoztak, amíg te ismeretlen férfiakat kényeztettél,
• az egész életed egy nagy magyarázkodássá, hazugsággá válik,
• olyat is meg kell tenned, amit nem szeretnél; az emberek azért fizetnek, hogy azokat a vágyaikat éljék ki a testeden, amit máshol nem tudnak,
• nem az fog fájni, ha a NAV-nak kell elszámolnod; hanem az, ha a leendő barátodnak, a gyerekednek, vagy az ismerőseidnek,
• bármennyire kiütheted magad mindennap, és bármekkora #girlboss vagy, mentálisan egy életre meg fog viselni, ha úgy mászol be férfiak alá, mint autószerelők az autók alá.

És mi áll ezekkel szemben, mi az ellenérv? Rendelkezésedre áll elég pénz pontosan arra, amit feljebb a lifestyle-nál soroltam fel. Ki tudod váltani más fiatal lányok irigységét. Akiket a képeken látunk, és akik valóra váltották a százezer, vagy több százezer fiatal lány álmait, azok ezt a döntést hozták meg, erre bólintottak rá, erre mondták azt, hogy igen, ez nekem megéri. Ez volt a dilemma, és nektek is ugyanez a dilemma, csak nektek nem éri meg párszáz euróért odavetni magatokat ismeretlen férfiak ágyába, és nem éri meg az, ami ezzel jár.

Beszéljünk egy kicsit a szépségversenyekről! Ma kétféleképpen kezdheted el valóra váltani több százezer fiatal lány álmait: ha pucér képeket teszel fel magadról az internetre, vagy, ha szépségversenyen veszel részt. A kiindulópont mindig valamelyik a kettő közül. Az elsőre szerintem több példát tudnak az olvasóim, mint én; viszont fontos részletnek tartom, hogy Szilvia, és az általa élő videóban agyba-főbe rugdosott Bakó Diána karrierje is a következőképpen indult: iskolásként, gyerekként szépségversenyen vettek részt.

Hol van ilyenkor a szülő?

Hogyan hanyagolhatja el olyan mértékben egy szülő a lányát, hogy 15 évesen bevágja egy szépségversenyre? Mit gondol, majd az úgy jó lesz? Itt van egy 2011-es cikk arról, amikor például Szilvia Miss Bikini lett, és fürdőruhában pózolt a Blikkben 17 évesen. Érkezett olyan hozzászólás, hogy biztos luxusautók első ülésén fog kikötni, és hogy dubajos kurva lesz. Egy önmagát éppen megismerő lánynak, akit 15-17 éves korában folyamatosan az az élmény ér, hogy a testét értékelik, fotózásokra jár, szépségversenyeken vesz részt, ennyire kiszámítható lenne a jövője? Akivel iskoláskorában elhitetik, hogy a teste a legnagyobb értéke, hogy ezen keresztül számíthat valakire, ez a csatornája a külvilág, az emberek és a sikere felé, tényleg nagyobb eséllyel fogja a könnyebb utat választani? 

,,Anyuci apuci eltart", vagy a kuncsaftok tartanak el - a life goal és a póz hasonló, a környezet nem.

Lehet előítéletességgel vádolni a hozzászólókat, de minden beigazolódott, amit hét éve írtak: Szilvia egy luxusautó első ülésének tartozéka lett, és kiszúrták őt egy dubajos oldalon 1500 eurós áron. És lehet megrontással vádolni a szépségversenyek szervezőit is, de ők igazából csak kihasználnak egy lehetőséget: az ostoba, hanyag szülőket. Ha nem lenne szülő, aki szívesen ribancot csinálna a gyerekéből, akkor nem léteznének ezek a versenyek sem.

Biztos jó humora van.

A konnektort előbb dugnám.

Mi a helyzet a modellügynökségekkel? Miért járulnak hozzá szülők az iskolás gyerekük modellfotózásához? Miért nincs egy etikai kódexe a modellügynökségeknek, ahol kikötik, hogy nem fotóznak olyanokat, akiket megtalálnak hirdetős oldalon; akiknek a vizeletében kokaint találnak; akikről videó kering a neten hogy megtaposnak és megrugdosnak másokat; akikről kiderül, hogy kapcsolatban állnak az alvilággal; akik gyilkosokat puszilgatnak az Instán? Miért nincs egy nívó, egy igény, ami alá nem adnak, amihez nem adják a nevüket? A H&M-nek, a Chanelnek és a Burberrynek 2005-ben elég volt annyi, hogy Kate Moss kokaingyanúba keveredett, máris találtak a helyére másik modellt. Miért nem lehet ezt kicsiben is, a nagyok pedig miért nem kampányolnak a prostitúció és a kokainfogyasztás ellen?

Szolgáld ki a tömeg igényeit, felelj meg, hazudd azt, amit látni és hallani akarnak! Ha költenek rád, akkor figyelnek rád, ha drága ruhákban fényképezkedsz, akkor pedig a tenyereden hordoznak. Aki úgy néz ki, mint egy börtöntöltelék, az erős és férfias; aki minél jobban tárgyiasítja magát, az kívánatos és nőies. Ezek a mondatok annyira mélyen beleivódtak az emberekbe, hogy általuk life goallá vált a fitnesz-világbajnokok, a szépségkirálynők és az Instagram-modellek élete. A lifestyle-blogok és vlogok elfelejtik megemlíteni, hogy az anyagi forrás ehhez a saját testük, a látványos luxusélettel pedig szorongás, nyomás, megfelelési kényszer, drogfüggőség, és a testük feletti kontroll elvesztése jár - az olvasók így azt gondolhatják, ezeket megúszva is válhatnak olyanná, mint a képeken látott lányok. 

A pénz egy határozott, erős értékrenddel, igényekkel bíró ember számára nem jár boldogsággal - ha azzal járna, Avicii és a többi világsztár is vett volna magának boldogságot, kiegyensúlyozottságot, szerelmet, akiket elveszítettünk. A pénz sok esetben éppen akadálya a boldogságnak, kaput nyit afelé, hogy Molnár Richárdok használjanak ki, mérgezzenek meg, érdek vezérelje a barátságaid, vagy a párkapcsolatod anélkül, hogy ezt észrevennéd. Nem véletlen viccelődnek azzal, hogy ha megnyernéd a lottód, hirtelen nagyon sok barátod lenne.

A tömeg ilyen, és a tömeget nem mi fogjuk formálni. Annyit tudunk tenni, hogy a lányainkkal rengeteget foglalkozunk, beszélgetünk, különösen 11-15 éves kora között, mint amit az első részben is írtam. Annyit tudunk tenni, hogy mi nem szolgáljuk ki a tömeget, megválogatjuk, kiket követünk, és megértjük azt, hogy miért nincs 5+1 legjobb szakma fiatal lányoknak a lifestyle-blogokon, amik amúgy tele vannak drága táskákkal és ruhákkal. Megértjük, és megértetjük másokkal, hogy a képek, amire vágynak, hogyan készülnek. Biztos neked is vannak olyan lányismerőseid, akiket lenyűgöz ez az életmód, és nem látják az árnyoldalait, csak vakon vágynak rá, bármi áron. Nem azt mondom, hogy ülj le velük beszélgetni, és neveld át őket, mert nem fogod tudni. Elég, ha elejtesz egy-két megfelelő mondatot, ami mélyre üt, vagy felteszel egy-két kérdést, ami elgondolkodtat. 

Többet én sem tudok tenni.

Forrás: Pinterest

Az első és a második részt a linkekre kattintva tudod visszaolvasni. Remélem, hasznosnak találtad ezt a sorozatot is! Korábban egy hasonló háromrészes sorozatban az Instagramról tettem fel 42 kérdést, abba is belekezdhetsz!

Ha hozzászólnál, a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán is megteheted.