Így vitáznak azok, akikre ti csillogó szemekkel néztek fel

Amikor a negyven legkártékonyabb magyar influencert soroltam fel nektek, a végén néhányan nevethettek azok közül, akik nem tudják, hogy újságírással foglalkozom. Az utolsó mondatban azt kívántam: bárcsak porrá olthatnám Hirot egy saját készítésű interjúval! Hirot? Őt, magát? Én? Ki vagyok én, és mit tettem le az asztalra, ugye? Ezt az egyszerű kérdést könnyen megválaszolja helyettem a Google és ez a blog, de most egy sokkal fontosabb vitáról szeretnék beszámolni, amit ma délután a BeerSeeWalk oldalán kezdeményeztem.

A BeerSeeWalk egy kéttagú magyar hip-hop együttes, akik széles körben 2010-ben váltak ismertté Picsa című számukkal. Nem soroltam őket a negyven legkártékonyabb magyar influencer közé, sőt, Misshel szemben pozitív példaként hoztam szóba az említett számukat: így kell kőkemény társadalomkritikát írni, ahogy ők! A Picsa valóban elég tiszta tükröt tartott az általános iskolás, szakiskolás lányok elé, de most, nyolc évvel később csalódottan vettem észre a hirdetésükben a hírfolyamomban, hogy egy Gucci című számot adtak ki. Hozzászólásban azzal dicsekednek, hogy az első nap százhetvenezerszer kattintottak rá a YouTube-on, a kedvelések aránya pedig 90 százalék.

Mivel a hozzászólásuk nemrég érkezett, azt gondoltam, válaszként érdemes megosztanom a véleményemet velük:

,,Abból, ha egy előadó a nézettségre és a lájkokra verte a nyálát, még soha, semmi jó nem sült ki."

Megnyomtam az Entert, és folytattam a munkámat, de kisvártatva jött az értesítés: a BSW válaszolt!

Mi a baj ezzel? A hozzászólásommal nem tettem becsmérlő megjegyzést a Gucci című számra. Nem vontam kétségbe azt, hogy valóban százhetvenezerszer kattintottak rá a Guccira az első nap. A nézettség a siker mérőeszköze? Tényleg? Tehát Kasza Tibi a legsikeresebb hazai előadó? Biztosan megáll ez az érv a lábán?

Erre a hozzászólásra ezt reagáltam: ,,El kellene dönteni, hogy a srácok üzletet akarnak csinálni, vagy szöveget írni. Az, hogy céltalan szakiskolás lányok a célközönség, meg a dohánybolti eladó Miranda meg Dzsesszika, aki egy nap tízszer elindítja a JBL hangszóróján ezt az értékelhetetlen szöveget, az egy jól működő üzlet. A jelentéstartalommal bíró dalokhoz pedig szövegírás tartozik. A nézettség, úgy gondolom, nem lehet a siker mérőeszköze, hiszen a mélyebb jelentéssel bíró dalokat sokan nem tudják befogadni. A BSW-s srácok valóban nagyon jó üzleti modellel rendelkeznek, de mintha szöveget írni elfelejtettek volna az elmúlt évtizedben. A szövegírás nem futóverseny. Az üzlet valóban az, de akkor ezt értelmezzük marketingként, és ne hip-hop- vagy popzeneként."

Jött az újabb válasz:

,,A semmire alapozom? De hiszen, leírtam, kik a pontos célközönség, hogyan változott ez, és miért." - válaszoltam. Továbbra sem szidtam a Gucci című számot, viszont azt hozzátettem, hogy nem az emberek 90%-ának tetszik, hanem a nézők 90%-ának. (Aki nem nézi meg a Guccit, az már nem is ember? Ti ezt hogy értelmeznétek?) A szövegírást továbbra sem teljesítményszerűen értékelném, és végképp nem nézettség szerint. Továbbra sem vontam kétségbe, hogy rekordot döntöttek a Guccival, miért kell ezt bizonygatni? Egyáltalán: miért kell a rajongóknak bizonygatni azt, hogy ennyire nézett az új klip?

Hoppá-hoppá, én nem szaroztam, ők viszont már elcsépelt szarnak neveznek valamit! Hogy mit, azt nem tudom, mert szándékosan nem hoztam szóba egyetlen ellenpéldát sem, és az általuk idézett rímre sem dob fel semmit a Google.

Megkértem a BSW-t, hogy ne személyesedjünk: azzal vitatkozzanak, amit írok, és ne a személyemmel! Hajdu B. István sem volt soha első osztályú profi focista, mégis verhetetlen, ha a fociról, taktikákról, csapatok összeállításáról, esélyekről beszélget vele valaki, igaz? Leírtam nekik, hogy valóban nem vagyok olyan jó marketinges, mint ők, de nem értem, hogy ez a vita szempontjából miért lenne fontos. Az a fontos, amit írok. Ha pedig nem tudják megcáfolni, akkor ne személyeskedjenek, és ne meneküljenek a vita elől a hozzászólásuk törlésével.

A sírva nevetős emoji végtelenül komollyá tette a beszélgetést, hát még az a fránya Pages Manager, ami csak úgy random kiszedi a hozzászólásokat, nem igaz?

Hiába kértem, hogy ne személyeskedjünk, hiába dicsértem meg őket, hogy valóban jó marketingesek, ez sem vitt közelebb a célközönség-minőség-nézettség-lájk-körüli vitában az eszméink cseréléséhez. Azt is hiába írtam le, hogy mivel alapoztam meg azt, hogy a 20 éves dohánybolti eladó Mirandáknak és Dzsesszikáknak készült a dal, figyelmen kívül hagyták.

,,Nem mondtuk, hogy azért minőségi, mert sokan nézik" - de hát az előbb a nézettség a siker mérőeszköze volt! Tehát, akkor a Gucci sikeres, csak nem minőségi? Leírtam, hogy csalódtam a BeerSeeWalk-ban, mert nem ezt a tinipicsa-vitakultúrát vártam tőlük, azt gondoltam, nyitottak egy nyilvános vitára egy olyannal, aki ráadásul szerintük nem is ért hozzá. Mármint, a marketinghez.

Erre annyit válaszoltam, hogy az elején valóban nem volt igazam, nem verték a nyálukat, de csak kibújt a szög a zsákból: ez itt már egyértelműen nyálverés. Ha megnézzük, az elején ők kezdtek el cinikuskodni azzal, hogy ,,...annak helye van?" Nem értem, miért nem talált be, hogy a 20 éves dohánybolti eladó Mirandáknak és Dzsesszikáknak készült ez a dal, hiszen az általuk belinkelt statisztikákból is látszik: a kattintók legnagyobb arányban a 18-24 évesek. Miben tévedtem?

Leírtam, hogy a Gucci egyértelműen a primitív, iskolázatlan, alacsonyabb társadalmi rétegből származó embereknek szól, és, tekintve, hogy belőlük van a legtöbb, ezeknek a daloknak szokott lenni a legnagyobb nézettsége. Minél inkább ész nélkül kell valamit lájkolni, annál nagyobb arányban lesz rajta lájk. Kilencven százalékos tetszésaránnyal nem csak ők, hanem a hazai pop-előadók többsége is eldicsekedhetne.

Egy kis szünet után pedig jött a válasz arra, hogy miért nem látjátok a screenshotokon az én üzeneteimet:

Értem, tehát pont volt szabad fél órájuk. Azért törölték ki az első hozzászólást, amikor mélyre ütött az én második kommentem, igaz? A vége csak az lett, amit már a közepénél írtam:

a BeerSeeWalk elmenekült egy nyilvános vita elől.

Jogosan tehetnétek fel a kérdést: ki kíváncsi a BeerSeeWalkra? Mint ahogy a legtöbb bejegyzésemet, ezt is gondolatébresztő céllal írtam. Ennek is szeretnék mögé látni, ezt is el szeretném valahol helyezni.

Előfordult már veletek, hogy olyan emberrel vitatkoztatok az iskolában, aki nagyon népszerű volt? Akit az egész iskola szeretett, pedig emberként sehol nem állta meg a helyét?

Számít-e ilyenkor, hogy igazad van? 
Mennyire fontos, amit mondasz, és mennyire, hogy ki vagy?
Milyen kimenetele lehet egy ilyen vitának, és melyik fél mennyire nyitott a másik eszméjére?
Ugyanezt a vitát vajon megnyernéd vele szemben, ha egy az egy ellen lennétek, egy tanár moderálásával?
Ugyanezt a vitát vajon megnyernéd vele szemben egy fegyelmi tárgyalás-szerű helyzetben, ahol a tanári kar előtt kellene vitatkoznotok?

Egy ilyen helyzetben abszolút nem számít, hogy igazad van-e. Az számít, hogy a véleményed mennyire befogadható a körülöttetek lévők számára. A 20 éves dohánybolti eladó Mirandák és Dzsesszikák gyerekek befolyásolhatóak, ha pedig te vagy az, aki kevésbé befolyásol, kevésbé influencel, akkor hiába van színtiszta igazad, és hiába fontos a szélesebb látókörrel rendelkezőknek az, amit te mondasz. Egy ilyen vitának egyetlen kimenetele lehet: a primitívebb fél vagy megnyeri, vagy ha túl közel jársz az igazsághoz, letilt, vagy szóban személyeskedik, megaláz, vagy fizikailag bántalmaz.

Felkészülési lehetőséggel, egy az egy ellen, egy felnőtt moderálásával már nagyobb szerepe van annak, hogy melyik félnek van igaza. A környezet is rengeteget befolyásol: ha a saját rajongói között van az illető, akkor fontos az ő hergelésük is, hiszen, ha az ő nyelvükön beszélsz, az ő álláspontjukat is képviseled, akkor sokkal inkább azt éreztetheted a másikkal, hogy egyedül van a véleményével. Lehet ezt a vitát úgy értelmezni, hogy hát, odamentem kötekedni, és kitiltottak, és valószínűleg sokan egyet is értenének ezzel, de tényleg ennyi az üzenete ennek a tiltásnak? Nem káromkodtam, nem becsméreltem a megjelent zenét, nem szidtam az embereket, sőt, csendben tűrtem, hogy engem szidjanak. Érdemes megállni a kötekedés-kitiltás szinten?

Egy-egy kártyát azért mind a BeerSeeWalk, mind én a tarsolyban hagytunk. A BSW-s srácok nem dobták be az ászt, ugyanis egész idő alatt úgy vitáztam, hogy nem néztem meg a Gucci című videoklipet, nem hallgattam meg a számot. Miért nem idéztek belőle? Miért nem írták azt, hogy hallgassam meg, mielőtt hozzászólok? Miért nem vetették a szememre, hogy talán nem kéne ítélkeznem, amíg nem ismerem? Egyáltalán:

miért maradhattam vitaképes anélkül, hogy ismertem volna ezt a zenét belülről?

Az én paklimban is maradt egy Joker: a srácok befotózott statisztikája szerint ők elsősorban a 18-24 éves korosztálynak köszönhetik rekordszintű népszerűségüket. Mégis miért nem lépnek fel szinte soha egy egyetemi buliban, fesztiválon sem? Sem a LEN-en, sem a BME-napokon, sem a Bölcsész Napokon, és máshol sem találkoztam velük, pedig egy nap alatt százhetvenezer kattintás azért itt is indokolná a haknit a sok vidéki kisvárosi diszkó mellett. Vagy mégiscsak lehet abban valami, hogy a primitív, iskolázatlan, alacsonyabb társadalmi rétegből származó emberek körében értelmezhető ez a nagy arányú népszerűség?

A Gucci című szám megjelenését eddig egyetlen ismerősöm kedvelte: egy általános iskolás lány.

Ideje felnőnünk ahhoz, hogy ne foglalkozzunk senki mással, kizárólag magunkkal

Ó jaj, ez most csúnya lesz. Akiben túlteng a prüdéria, nem bírja a kritikát, sértődékeny, vagy csak egyszerűen nem szereti azt, ahogyan írok, az ne olvassa tovább, mert (ahh, ez már végre nem kerül bele a Facebook-előnézetbe)

felbasztam magam.

Nagyon! Érzékeny lelkűnek tartom magam, és nagyon könnyű kibillenteni a nyugalmamból, de az, hogy egy hozzászólás ennyire a földhöz verje a mutatót, az ritka. Elviselem, ha azt írják, tehetségtelen vagyok, szűk a szókincsem, elviselem, ha azt írják, rossz döntést hoztam itt, itt, esetleg itt, vagy bármikor 1994 óta. Elviselem, ha azt írják, valamiért rosszul viselkedtem, valamit másképp kellett volna csinálnom, valamit nem kellett volna leírnom. Bátran jöhetnek az ilyen hozzászólások, nem fogok senkit megenni, ezekkel nem lehet feldühíteni. Ami kiakasztotta a wtf-métert, az a következő hozzászólás volt, amit utólag a szerzője meg is erősített; ,,saját, önző érdekéből" írta:

,,Ideje felnőnünk ahhoz, hogy ne foglalkozzunk senki mással, kizárólag magunkkal, és átsiklani fölöttük, ha negatív érzést vált ki belőlünk."

Felnőttek ehhez a feladathoz diktátorok, ismertebb történelmi személyiségek, akik közvetlenül vagy közvetve emberek ezreinek, millióinak életét tették tönkre. Miért tehették ezt? Azért, mert felelős pozícióban voltak hozzá, ellentétben a hozzászólóval, aki csak egy egyszerű iskoláslány. A hozzáállás viszont ugyanaz: felnézünk arra a tulajdonságra, ha valaki nem vesz tudomást a körülötte lévő világról. Felnézünk arra, ha valaki nem bassza fel magát azon, ha körülötte valami helytelen történik. Minél inkább nem bassza fel magát valaki azon, ha körülötte helytelen dolog történik, annál érzéketlenebb a körülötte lévő világra, annál szociopatább. A világ értelmezése nem úgy működik, hogy elolvasok 6+1 motivációs tippet a csili-vili beautyblogról, és onnantól kezdve csak pillangók röpködnek be az ablakon, a poloska pedig kint marad. A világ nem úgy működik, hogy csak örülsz, és soha nem bosszankodsz. Ha olyan hülye vagy, hogy hajszolod a csak örülsz-állapotot, és nem tudsz egyensúlyt teremteni a két állapot között, az azt jelenti, hogy nem látsz tovább az orrodnál, és átsiklasz fölötte, mint ezen a fenti mondaton. Nem történik népirtás, nincs atombomba, nincs semmi látványos, nincs semmi bulvár, akkor biztos semmi baj nincs azzal, hogy ezt a mondatot valaki nyilvános felületen leírta, igaz?

Miért lett ilyen kurva divatos a szociopátia? Miért nem youPhone az iPhone? Maga Steve Jobs legalább olyan jól bújtatta el az öt ok közé az individual-t, mint kedvenc hozzászólónk a szövegében ezt a bizonyos mondatot. Az egyszerű művész idáig már nem jut el, és különben is, minek összekötni az iPhone-t az individualizmussal? Hogy jön ez ide? Minek ilyeneken gondolkodni, amikor bele lehet rúgni egy nevét-arcát-véleményét vállaló emberbe az interneten? Minek látni, ha elég csak nézni is? 

Imádjuk becsukni a szemünket, és reklámok, kényelmes bullshitek szerint élni. Törődj magaddal! Légy pozitív! Imádunk önzőek lenni. Ma már nem csak azért jó önzőnek lenni, mert többet tudunk bekanalazni az előttünk lévő húsosfazékból, hanem azért is, mert a környezetünk ebben megerősít. De hiszen mindenki önző! Senki nem foglalkozik mással! Nekem miért kellene? Művészek, iskolások, kortárs írók-költők merülnek bele csukott szemmel a húsosfazékba derékig, a magasba meredő seggükre meg kapják a like-ot és az imádomot. Négyet, tizennégyet, kivel mennyien tudnak azonosulni, kit mennyire tudnak magukénak érezni az emberek, ki mennyi embert ránt magával a fazék mélyére.

Számtalanszor leírtam már azt, hogy miért teremt halmozottan hátrányos helyzetet, ha valaki nem a véleménnyel, hanem magával a véleményalkotóval vitatkozik. Aki ezt nem fogja fel, azt egy életre eltiltanám a kommenteléstől az hiába ír bármit, hiszen ez a vitatkozás alapja. A vitát mindig az viszi előre, ha azzal vitatkozol, amit a másik mond, nem pedig vele! Értjük a különbséget?

Itt pedig az történt, hogy jött valaki, aki egy felismerhetetlen nicknév mögé bújt ember alkotását gúnyolta ki, és kapott hat kedvelést. Majd hozzászólt valaki, aki az embert gyalázta meg, és kapott tizennégyet.

Nem az zavar, hogy kibaszott mély az a húsosfazék, ami körül tizennégyen, vagy többen tolongtok, hanem az, hogy nem veszitek magatokat észre. Azt közvetítitek azoknak, akik szintén csak az orrukig képesek látni, hogy ti a bullying áldozataiért álltok ki, miközben valójában ti vagytok az elkövetői. Tipikus: ha valaki ellop a boltból hat zacskó kutyatápot, és Facebookra felteszi, ahogyan átadja egy menhelynek, akkor egy közönséges tolvajra is tömegével jön a lájk, meg az imádom. Mindent megesztek, amit elétek tolnak, nem gondolkodtok soha.

Gyengébbek kedvéért nézzünk egy példát! A 7. F osztályban rajzóra van, és festeni kell. Mindenki a saját (watt)padján fest, senki nem leskelődik a másikéra, nem tudjuk, melyik festmény kié. A tanárnő a végén összegyűjti a festményeket, utána pedig kiteszi őket a falra. Az egyik magas, vékony, vörös hajú lány elkezd ujjal mutogatni az egyik névtelen festményre: haha, ez úgy néz ki, mint egy hányás! Nézzétek már, még darabkák is vannak benne! Egy-két ember jót nevet rajta, viszont kisvártatva kibújik a többi gyerek háta mögül egy művészlány, és így szól:

• ahelyett, hogy a saját festői képességeidet javítanád, erre pazarlod a szavaidat?
• Te egy erkölcstelen, etikátlan, könyörtelen tuskó vagy!
• Mások kárán röhögsz? Mit képzelsz magadról?
• Neked kisebbségi komplexusod van!
• Te ebből élsz, hogy mások festményeit hányásnak nevezed! Te tuti pénzt kapsz ezért, téged fizetnek!
• Te mérgezed az osztályt, én pedig igazságot szolgáltatok!

A vörös nem nagyon érti a helyzetet, de amint megpróbálna türelmesen válaszolni, hirtelen tizennégy ember áll be a művészlány mellé. Szétnéznek, egymásra néznek, és amint látják, hogy lájkolják egymás hozzászólásait egyetértenek, rákezdenek ők is:

• Neked mennyi időd van! Hányásnak nevezed más festményét? Neked nincsenek nagy problémáid! 
• Te nem gyászolhatsz éppen, te nem küzdhetsz semmivel, ha ilyen vagy! ,,Szeretnék ilyen nyugisan élni mint te!"
• Jajj, most megsértődtél? Pedig én 99,9%-ban egyetértek a művészlánnyal, csak a ,,kisebb személyeskedéseivel" nem! Különben is, semmi jogod ehhez!
• Felháborító, amit csinálsz!

Körbeállták a lányt, de néhányan, ketten-hárman próbáltak az ő érdekében is felszólalni, hiszen ő a festményről mondta el a véleményét, nem az emberről. A művészlány és a mellette álló nem tágított.

• Éretlenek vagytok és elfogultak! Mekkora képmutatás!
• Legyetek vele boldogok!

A vörös lány és egy-két ember túlzónak tartja ezt, és megemlíti, hogy a festmény nyilvános, hiszen a tanárnéni elmondta az óra előtt, hogy - ugyan nem tudjuk, melyiket ki festette, de - mindegyik látható lesz a faliújságon.

• Azt hiszed, ezzel megváltottad a világot? Gyengék a módszereid.
• Egy flegma kislány vagy! Másokkal ellentétben, engem vár a festményem! Bár, ahogy az ízlésedet elnézem, hozzád nem fog eljutni...

A vörös válasza mosolyogva: köszönöm, sok sikert a festményedhez!

Értjük már mindkét oldalt, bassza meg? Felfogta mindenki, hogy mi történt, milyen irányba, hogyan, és hogy mi az, amit ő ,,beimádott"? 

Klasszikus bullying történt. Az nem zavart senkit, hogy a lány előző posztja egy Wattpad-történet dicséretéről szólt, amíg ő maga nem írta le, mindenki figyelmen kívül hagyta. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy mekkora felelősség terheli a bulliert, és mekkora a kedvelőket, mert ez nem a 7.F osztály, hanem a Facebook. Itt már lájkokkal lehet támogatni, ha beletaposol valakibe, valaki olyanba, aki jót szórakozott egy okádék névtelen festményen, a nevét, arcát vállalva. Ebben a környezetben a lájkoló is felelőssé válhat, hiszen nyilvánosan állást foglalt egy hasonló zaklatás mellett. A bullying egy egész cikksorozatot megérdemelne, alapvető, kimeríthetetlen téma.

A daddy kink kapcsán már leírtam, miért basz fel az a hozzáállás, hogy ne foglalkozz vele, görgess tovább. Péntek este ezt kétféleképpen is sikerült fokozni. A kedvenc hozzászólóm szerint fel kell nőni ahhoz a nemes feladathoz, hogy ne foglalkozzunk másokkal, csak magunkkal! Ez egy kibaszott katedra, amire fel kell állni! Ahova majd felnéznek rád! Ami tiszteletre méltó; ha pedig valaki foglalkozik a körülötte lévő alkotásokkal, érzéseket is kiváltanak belőle, ne adj' Isten, kinyilvánítja az érzéseit, az pedig egyenesen szégyen. Szégyen, mert az illető nem nőtt fel. Egy nyilvános felületen leírja valaki, hogy nem nőtt fel /éretlen, infantilis, tudatlan, fejletlen, kezdetleges, amatőr, gyerekes/ az, ha valaki foglalkozik a környezetével, és rajtam kívül mindenki leszarja. Mi történik itt, gyerekek? Ezt miért nem veszi észre senki? Ha kirakok egy bejegyzést zöld egyenkabátos lányokkal a képen, jön rá kétezer megtekintés; ha kirakok egy Mr. Bustát, jön rá ezerháromszáz, ezt meg mindenki leszarja. Miért? Mert ezen már gondolkodni kell, az meg úgy tűnt, mint amin nem kell gondolkodni? Miért nem veszitek észre, ha valaki értelmesnek ható körmondatok közé hülyeséget ír? Azt pedig külön kiemelném, hogy a posztoló magára vállalta inkább a gyerek szerepét, minthogy nekiálljunk veszekedni. Vegyük észre, hogy mi volt a posztoló eredeti célja, mert nem a veszekedés, lejjebb kifejtem.

A másik fokozás pedig a

ne foglalkozz vele, mert nincs jogod hozzá.

Ugyan már, mi a faszért ne lenne jogom hozzá? Ez egy nyilvánosan megosztott írás, azt írok róla, amit akarok. Te is azt írsz a blogomról, amit akarsz. Mindenki azt ír, amit akar, és addig van jól, amíg ez így van. Az, hogy minden egyes, kicsit is más poszt alá odakommentel az ügyeletes ,,menj el mellette csendben, ne foglalkozz vele"-kommentelő, az nem jelenti azt, hogy ezt a faszságot meg is kell fogadni. Komolyan, aki drogozni akar, azt is hagyjuk, mert nem mi vagyunk a szülei, nincs jogunk lebeszélni róla, vagy megmondani neki, ha a gyerek már drogfüggő? Hiszen - idézek - ,,a gyerek szüleinek a dolga hogy odafigyeljenek a lányuk hol szörföl a neten, és milyen cápákba ütközik, és nem Gabié".

Kedves hozzászóló, és

mit gondolsz arról, ha a gyerek nem cápába, hanem Bálnába ütközik? Mondjuk, Kékbe.

Akkor sincs jogom hozzá? Vagy akkor csak előbújik már a jogom hozzá, hogy foglalkozzak vele, hogy ne vágja fel az ereit? Mikortól van jogom hozzá? Ha anyuka leszel, és kisbabád születik, azért fogsz vigyázni rá, mert jogod van hozzá? Úgy gondolom, annak, hogy ügyelünk egymásra, ösztönösen kellene jönnie, de azt hiszem, kezdem érteni, miért nem vettétek észre a címadó mondatot. Bölcsészkaron végeztem, nem értek a joghoz, én gondolkodni tudok. Mikortól van jogom felhívni valakinek a figyelmét, hogy amit csinál, az szar? Így, vagy úgy, de hatékonyan. Mert a hozzászólások számából ítélve ez, amit Gabi csinál, kibaszottul hatékony, több emberhez jut el, mint bármi, amit ti javasoltatok; illetve többen szólnak hozzá, ezáltal többfelé terjed, mint bármelyik kifinomult, rendszerezett, hasonló célú Wattpaddel foglalkozó írás. Utóbbi inkább az értelmesebbeknek szól, akik eleve nem írnának ilyesmit, Gabi pedig sajátos stílusával azokat szólítja meg, akik hajlamosak lehetnek rá, hiszen ők ebből értenek, nem a körmondatokból. Egy figyelemhiányos incest-író nagyobb eséllyel nyitja meg az értesítést, mint bármelyik írástechnikai blogot, és mivel látja a hozzászólások százait, maga is szívesen merül el bennük, mert azt gondolja, ez valami felkapott, népszerű dolog. Ha viszont azt látja, hogy a legtöbben azt lájkolják, hogy gúnyolódnak a posztolón, megerősítve érzi magát, hogy a posztoló csak egy flegma picsa, és nemhogy nem segítünk ezen a helyzeten, de csak rontunk rajta.

Ami még szintén mélyen érint, amikor valaki odaveti gúnyosan, hogy: ,,azt hiszed, majd ezzel megváltod a világot?" Teréz Anya azt hitte? Freud azt hitte? Jung azt hitte? Leiner Laura azt hitte? J. K. Rowling azt hitte? Lehet, hogy belül egy kicsit azt hitték, és milyen jól hitték! Milyen jól tették, hogy nem vették magukra ezt a semmirekellő, kishitű szurkálódást, pedig biztos ők is megkapták sokszor. Azt hiszed, ezt a Szent Johanna Gimit majd milliók fogják olvasni? Bármiben fogadnék, hogy Laurával is gúnyolódtak. Igazuk lett? Dehogy lett, és nem azért nem lett, mert Laurából végül bestseller-író lett. Azért nem lett, mert ez nem helytálló. Egy kis világot, valakinek a kis világát mindig megváltja egy-egy ilyen érzelmi kitörés. Bármiben le merném fogadni, hogy a hétezernégyszáz csoporttagból legalább egyetlenegy lány mindig van, aki elgondolkodik azon, amit az ilyen posztok valójában jelentenek. Annak a legalább egyetlenegy lánynak pedig bizony, megváltja a világát. Nyilván egy ilyen poszt miatt nem fog leállni a Trónok Harca forgatása és nem szűnik meg a világban a vérfertőzés, de minél többen foglalkozunk másokkal, annál több világot lehet megváltani. Mielőtt művész szemmel hozzászólnál, hogy ,,kiveszett az erkölcs a mai világból", gondolkodj el azon, hogy vajon a másik, akit lekezelsz, kigúnyolsz, nem ugyanígy gondolja esetleg. Nagy divat lett az erkölcstelenség, de ha megszégyenítjük azokat, akik felemelik ellene a hangjukat, akkor az is marad, te pedig sírhatsz-ríhatsz, hogy hát, kiveszett. Kiveszett, mert hagytátok kiveszni, és elértétek, hogy az érezze szarul magát, aki hatékonyan, az ő nyelvükön lép fel az erkölcstelenekkel szemben. Lehet belesüppedni abba a művészi tehetetlenségbe, hogy a világ rossz, de kérlek, ne gátoljátok meg azokat, akik azt gondolják, hogy a világ jó, csak egy-két dolog változtatásra szorul. Mindig, mindenen lehet változtatni, de ha nem foglalkozunk vele nyilvánosan, nem fog eltűnni valahogy, és megijeszt ez a tanult tehetetlenség.

Érdekességképpen hozzátenném, hogy mindkét oldalon rengeteg utalás volt a daddy kink- illetve incest-írók korára. Korábban is okozott már meglepetést egy-egy citromdíjas írás esetében, hogy az illető esetleg főiskolás, de az én megfigyelésem szerint a hasonló történetek írói-olvasói jellemzően a 15-17 éves középiskolások közül kerülnek ki. Teljesen felesleges szóba hozni a kort, ha egyidős vagy velük, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért. Nyilván vannak fiatalabbak is, én a saját megfigyelésemre hivatkozom, de nem érdemes emiatt leírni egy teljes korosztályt, érdemes inkább egyénenként, az illető gondolkodását nézni. Aki meg hüledezik, hogy úristen, ezek gyerekek, tőlünk két órányi kocsikázásra, Bécsben ezek a gyerekek politikusokra szavazhatnak, hiszen Ausztriában már 16 éves kortól van rá lehetőség.

(Ő 17 éves.)

Igen, ahogy a daddy kinkes bejegyzés alján is, itt is elismerem: a posztoló részéről hiba volt láthatóvá tenni az író nicknevét, annak ellenére is, ha az alapján beazonosíthatatlan. Hiba volt linkelni a történetet. Viszont úgy gondolom, továbbra sem értjük sem azt a hibát, amiről ez szól, sem azt, hogy ez a hetente-havonta történő Wattpad-oltás miért történik, kinek szól, csak vagdalkozunk, hogy utána vagdalkozással vádolhassuk a másikat. Bullyingolunk, hogy aztán beállítsuk magunkat bullying-ellenzőnek, és kiváltsuk tizennégy ember kedvelését meg imádatát egy olyan pökhendi, lekezelő gúnyolódással, aminek nem egy festmény vagy egy írás a tárgya, hanem egy lélegző, érzékeny ember.

Ha a posztoló, vagy valaki más ezen túl hányadéknak nevez egy névtelen festményt; magyarul: ha azt látjátok, hogy egy csoportban felismerhetetlen szerző írását kritizálják, nyugodtan olvassátok végig ezt a bejegyzést, mielőtt hozzászólnátok.

***

Utószó

Csak merje valaki leírni, hogy ő nem úgy értette azt a mondatot a címben! Kérlek! Legyetek szívesek! Írja le valaki hozzászólásban, hogy ő nem úgy értette, csak egyszer, egyetlenegyszer írja le valaki, hogy ő nem úgy értette, és komolyan mondom, ordítani fogok a fájdalomtól. A másik, amit nagyon várok, az a ,,pff, te biztos nem írtál még le soha olyan mondatot, amit megbántál". Kommentelj ész nélkül! Írd oda, hogy ,,jajj Ágoston, te mindig mindent jobban tudsz" és lehetőleg ne írd mellé azt, amit rosszul gondolok! Idegesítsetek tovább nyugodtan - vagy akár ki is emelhettek a bejegyzésemből egy mondatot, amin hasonlóan megakadt a szemetek, mint az enyém a fenti idézeten, és beszélgethetünk az én egy mondatomról is szánalmas sárdobálás helyett.

Ja, és viselkedj művészként, hangsúlyozd ki, hogy te egy művész vagy, aki feljogosítva érzi magát arra, hogy bullyingolja a nem-művészt! Azt imádom a legeslegjobban mind közül. 

Minden, amit az óvónők nem mernek kimondani

A szerkesztőségben ülve találtam rá egy cikkre, amiben egy óvónő részletesen leírja hivatása nehézségeit. Nem csak a beszámoló részletessége miatt akadt fenn a szemem az írásán, de az is hozzátett, hogy mennyire más szemszögből közelíti meg a problémákat, mint a legtöbb óvónő. Nem azzal indít, hogy kevés a fizetés, pedig abban is igaza lenne, hanem azzal kezdi, hogy bemutatja, mi a feladata egy óvónőnek, és azzal zárja, hogy nem beszélünk eleget a szülő felelősségéről a gyermeknevelésben. Érezhetően zaklatott hangvételű a cikk, én mégis visszafogottnak gondolom, hiszen sajnos egy óvónő nyilvánosan

nem beszélhet őszintén arról, hogy mit gondol a jellemzően harmincas, iskolázatlan; gyerek által összetartott kapcsolatban, vagy épp válófélben szenvedő szülőkről, akiknek a gyerekéért nap mint nap kiteszi a szívét-lelkét.

Én nem vagyok óvónő, sőt, férfi vagyok, ráadásul sokan a nevemet sem tudjátok, úgyhogy megengedhetem magamnak azt, hogy kimondjam, aminek a visszatartása miatt sok óvónő sírásig stresszeli magát.

Kezdjük a családtervezésnél! Az Y-generációs, mostani huszas-harmincasok közül az értelmiségi, diplomás emberek nagyon ritkán vállalnak gyereket. Általában a karrierépítéssel töltik ezt a két évtizedet, hogy később anyagi biztonságot tudjanak nyújtani a babának, és hatékonyabban felismerik azt, ha belül nem állnak készen egy gyerek felnevelésére. Sokan kalandokkal, utazással, esetleg aktív sporttal töltik ezeket az éveket, ami hozzásegít ahhoz, hogy később, amikor már családot alapítanak, ne akarják kiélni magukat. Általában tudatosak, felelősségteljesek, előrelátóak. Ha mégis úgy döntenek, hogy gyermeket vállalnak, azt körültekintően teszik, előtérbe helyezik a baba érzelmi biztonságát, szellemi, lelki fejlődését; és szinte egyáltalán nem tartják fontosnak azt, hogy a körülöttük élők hatalmas márkafeliratokon, és látványos rongyrázáson keresztül lássák, hogy igen, ez a gyerek jól él! Velük általában kevesebb a probléma az oviban, az óvónők is jobban kedvelik őket, de ők vannak kevesebben.

A huszonévesek, de legfőképp a harmincasok mégis futószalagon szülik azokat a gyerekeket, akikkel tele vannak az óvodák. A fiatal, tudatos, felelősségteljes ember csak nagyon ritkán vállal gyereket bizonytalan körülményekre, ők inkább biztosra mennek. Akkor mégis ki ácsorog legnagyobb eséllyel az óvoda előtt minden délután? A többiek.


Kivételek mindenhol vannak, nekem is van fiatal ismerősöm, akinek óvodás gyermeke van, de az a helyzet, hogy ma mindenki kivételnek hiszi magát, és mindenki azt gondolja magáról, hogy őrá egyáltalán nem vonatkozik az, amit most írni fogok, hiszen ezt elég fájdalmas lenne beismerni.

Pedig a gyakoribb jelenség az, hogy a felelőtlen ember, akinek egész életében nem jött össze semmi a gyereken kívül, hordja az óvodába a problémás gyereket. Se boldog párkapcsolat, se továbbtanulás, se állandó munkahely; viszont alkalmi munkával, vagy munka nélkül meg a pénz se ront ajtóstul a házba, és emiatt is iszonyú frusztrált szegény, miközben próbálja tökéletesnek mutatni magát az Instagramon.

Anya vagyok, és büszkén vállalom! - olvasható a Facebook-oldalán, hát persze, hiszen más nincs is, amit kitehetne a gyereken kívül! De ne gondoljuk azt, hogy aki a kapcsolatait, a tanulmányait, az álláskeresést, és gyakorlatilag minden mást elrontott a saját életében, az majd pont a gyereknevelésben fog kiteljesedni. Ne kergessünk illúziókat: ezeknél a családoknál az a helyzet, hogy

amit a primitív, érzelmi analfabéta szülő délután 4-től reggel 7-ig szétroncsol, azt reggel 7-től délután 4-ig az óvónő próbálja kiegyensúlyozni

törődéssel, játékokkal, kreatív feladatokkal, beszélgetéssel, a gyermekek tisztába tételével, és minden olyan gesztussal, amit a cikkíró oldalakon keresztül felsorol. Gyakorlatilag egy óvónő minden egyes napja azzal telik, hogy egyedül, vagy egy másik óvónővel ketten vívnak szélmalomharcot húsz-harminc ostoba szülővel, akik meg vannak győződve arról, hogy az ő gyermeknevelési módszereik Nobel-díjat érdemelnének, mivel képtelenek magukba nézni, hiszen az igazság jobban fájna. Az igazság pedig az, hogy a gyerekek nagy része diszfunkcionális családból érkezik az óvodába, különösen Budapest 8-9. kerületeiben, meg Északkelet-Magyarországon, ahol a fogamzásgátlás luxusnak számít, így a legtöbb gyerek ezeken a környékeken születik. A tippmix-függőség, az alkoholizmus, az óvodás gyerek melletti herbálozás, vagy a jelenlétében való veszekedés, erőszakos viselkedés viszont nem csak ezeken az alja környékeken jellemző, hanem sok olyan harmincast érint, aki éppen rájött, hogy elrontotta a kis szánalmas életét.

Beszéljünk egy kicsit a példaképekről! Milyen férfitól, nőtől akarnak ma gyereket a legtöbben a harminc körüliek, vagy a harmincasok közül? 2018-ban az óvodáskorú gyermekek apukái jellemzően Majkák akarnak lenni. Ugyanazt a semmitmondó, értékrend nélküli életet akarják élni egy kiélt, elhasznált Playboy-nyuszival az oldalukon; ugyanúgy nem tudnak felnőtt férfi létükre se szellemi fölényt kialakítani, se szakmai elhivatottságot felmutatni, se összeszedni a gondolataikat, igényesen írni, vitázni, érvelni, sőt, a Facebookon kívül gyakorlatilag semmit nem képesek nyújtani.

• Béna, jelentéktelen tetoválások, 
• olcsó melegítő, 
• szúrós-üres tekintet, 
• hatalmas márkafeliratos ruhák,

azt gondolom, a sok-sok Majkát nem kell bemutatni senkinek, mindegyik elég látványos jelenség.

Az anyukáknál azért szélesebb a paletta, ami a 2000-es évek leselejtezett, kiélt példaképeit illeti. 2018-ban az óvódáskorú gyermekek anyukái jellemzően Voksán Virágok, Dukai Reginák, Lévai Adriennek, vagy Hódi Pamelák akarnak lenni. Az anyaszerep már csak akkor menő, ha mutogathatod a kicsit az Instán, máskülönben gáz! Amennyire változatosnak tűnik a felhozatal, annyira egysíkú, primitív, és élettelen az összes ilyen nő: az egész életük egy fitnesz-fasizmus, rohangálás a divat után, a körmöshöz, a szoliba, a gyerek meg majd felnő közben

valahogy.

Vagy a nagyszülő segítségével - ilyet is sokat láttam már, sőt, olyat is, aki a nagyszülők nyakára szült és nélkülük nem is tudott volna kijönni anyagilag, - vagy csak úgy nő, mint a gomba. Majd a kicsi elfoglalja magát, tabletezik, telefonozik, aztán egyszer csak nagyobb lesz, és majd mindenkit lehet felelőssé tenni a problémákért, kivéve önmagukat. Hiszen egy Majka-utánzat vagy egy Pamela-utánzat sose hibázhat, mindig más a hibás! Leginkább az óvónő, aki a karácsonyra kapott tablettel versenyezve próbálja nevelni a gyereket a semmirekellő szülei helyett, akik úgy tűnik, tökéletesnek hiszik magukat. A 2010-es években született gyerekeket elsősorban az internet neveli fel. Másodsorban a szülő, az óvónő pedig a dobogó legalsó fokáról kiabál kétségbeesetten, és teljes joggal.

Nincsen semmi gond azzal, hogy ezek a primitív, élettelen párok gyermeket vállalnak, hiszen a családalapítás a legtermészetesebb dolgok egyike a világon. Még írni-olvasni sem kell tudni hozzá! A gond ott kezdődik, amiért gyereket vállalnak, és ahogyan felnevelik, vagy épp nem nevelik. Sokan olyan kapcsolatban vállalnak gyereket, ami már a fogamzást megelőzően is szét volt esve, hazugságokkal, minden héten veszekedésekkel, vagy akár egy-egy megcsalással színesítve a viszonyt. Elnéznek bármit, csak azért, hogy megkapják a biztonság illúzióját, félnek az egyedülléttől, és háttérbe szorul az, hogy a partner mennyire megbízható, kiszámítható, felelősségteljes, előrelátó, pedig ezeknek az első számú szempontoknak kellene lenniük, és éveken keresztül kellene megbizonyosodni róla, mielőtt valaki úgy dönt, hogy családot alapít. Előtérbe került a látvány, az illúzió, és hajlamosak gondolkodás nélkül elhinni mindent, ami úgy tűnik. Ahelyett, hogy mindkét fél felelősséget vállalna a jövőért, kb. annyi a szempont ilyenkor, hogy a másik

• normális
• értelmes
• megvan a kémia
• jó a stílusa
• nem csak egy éjszakát akart
• kedves, aranyos
• tud komoly is lenni, de vicces is
• az elején olyan jó volt vele,

aztán évekig a szex és az egyedülléttől való félelem tartja össze a tökéletesnek álcázott, de valójában szánalmas kapcsolatot, és ilyen körülmények közé születik meg a gyerek. Ezt a gyereket úgy fogják 3-6 év múlva óvodába járatni, hogy viszi magával ennek a hulladék, értéktelen kapcsolatnak az összes viszontagságát. Ezek a kapcsolatok annyiból állnak hogy az egyik fél szerepel, a másik meg alkalmazkodik, érzelmi intelligencia nélkül pedig egyáltalán nincsenek felszínre hozva, megbeszélve a problémák, szavakkal oldják meg tettek helyett. Mennyi olyat hallottunk már, hogy a nő azt hitte, hogy

majd a gyerektől megváltozik a másik, majd a gyerek megjavítja a kapcsolatot, összehoz,

majd akkor elkezd törődni a másik vele, elkezdi újból szeretni; de valahogy sosem változott semmi, sőt, csak rosszabb lett, és sokszor ugyanez a helyzet a házassággal is. Ha a párválasztási szempontok nem mutatnak túl a felsoroltakon, és a gyerek azért születik meg, mert "a Szabó Zsófi gyereke olyan aranyos, és különben is már itt az ideje", akkor lényegében a nő előre egy kakukkfiókát szül, és nagy eséllyel a gyerektartásból fogja felnevelni, mivel a megbízhatóság, kiszámíthatóság, felelősségteljesség, előrelátás nélkül halálra van ítélve a közös jövő; és a legvalószínűbb, hogy egyedül marad, vagy keres egy pótapukát kétségbeesetten - legtöbbször ugyanilyen szempontok alapján. Hiszen ő tökéletes, ő mindent jól csinál, minek is változtatna?

Ha már összejött a gyerek - gondolják, - vegyük valami hasznát, legalább így az ismerősök jobban fognak szeretni! A gyerekek Facebookon, Instán való kényszeres mutogatása hasonló ahhoz, mint amikor gyermektelen nők ugyanilyen kényszerrel a testüket mutogatják ezeken a felületeken: nem tartják értékesnek magukat; a testüktől, illetve a gyerektől várják azt, hogy pozitív visszajelzést kapjanak. A különbséget az jelenti, hogy itt egy élő embert zsákmányolnak ki érzelmileg. Mivel a gyerek nélkül, belül értéktelennek érzik magukat, (,,Anya vagyok, és büszkén vállalom" - emlékszünk?) ezért nem tudnak átadni nekik semmit a belőlük hiányzó értékekből. Pajzsként tartják maguk elé a kicsit, hátha arra majd jön a lájk, érzelmileg a gyerek tartja el a szülőt, aki az ismerősök lájkjai nélkül összezuhanna. Ezek a gyerekek a tudtuk, akaratuk ellenére is többet szerepelnek az összes ismerős előtt, mint azt a szülő egész életében tette, viszont a szereplésből egyedül a szülő húz hasznot, hiszen az ő önértékelését tartja életben a sok lájk, és arra a néhány pillanatra ő is Szabó Zsófinak érezheti magát egy kicsit.

Eközben a gyerekek ezeket a torz példaképeket látva nőnek fel - amíg nekünk az óvodában a saját szüleink voltak a ,,szuperhőseink", addig a mostani gyerekeknek Majkák és Hódi Pamelák, hiszen az ő szüleik rájuk akarnak hasonlítani. Az ilyen szülő nem tud példakép lenni, hiszen önállóan nem teremt értéket. Ahogy figyelmet, elismerést akarnak szakmai elhivatottság, önálló gondolatok, értékes teljesítmény, és kiforrott értékrend nélkül, a semmire, a gyerekeik is ebben szocializálódnak, nekik is ez válik fontossá, nem az, amivel kiérdemelhetnék a valódi figyelmet, elismerést.

A legtöbb ál-Majka és ál-Pamela valamilyen mentális betegséggel is küzd - szorongás, depresszió, vagy ha mást nem, megfelelési kényszer; amivel szintén nincs semmi gond, a legjobbakkal is előfordul. Ami a különbséget jelenti, hogy a legjobbak beismerik, ők viszont nem, ezáltal nem is kérnek, és nem is kapnak megfelelő lelki segítséget, ami meg egyenes út ahhoz, hogy egy szétroncsolt lelkű gyereket dobjanak be az óvodába négy-öt év után, akiből annyit vettek le, hogy furcsa. Persze az ezt megelőző években

a szülő többször emelgette a súlyokat az edzőteremben, mint a saját gyerekét,

aztán csodálkozik, hogy a kicsi egy karfiol szintjén tart érzelmileg, lelkileg, mikor bekerül az óvodába, és sajnos láthatjuk, hogy sokaknál felnőttként is ez a szint a plafon. De hiszen ő fáradt, és neki kicsi gyereke van! Büszkén vállalja! Az már részletkérdés, hogy vajon a kettő összefügg-e egymással, vagy esetleg a fáradtság a kondis guggolásnak, esetleg a plázázásnak, vagy a pótapuka-keresésnek köszönhető. Teljesen más dolog gyereket nevelni, és úgy tenni, mint aki gyereket nevel, viszont nagyon jól elő lehet adni az ismerősöknek, hogy szegény szülő mennyire elfáradt, miközben a gyerek tabletezett, ő meg veszekedett a gyerek apjával/anyjával, ráadásul az óvónőt jól is le lehet oltani ilyenkor. Mert ő fáradt.

Ezek azok a meglett, felnőtt emberek, szülők, akik a Cosmopolitanból akarnak gyereket nevelni. Akik tökéletesnek hiszik magukat, de képesek kedvelni egy női önbizalomedző nevű Facebook-oldalt, akik minden évben elhiszik, hogy a paradicsomdiétától le lehet fogyni nyárra, akik elhiszik, hogy Szabó Péter majd segít. Elhiszik, hogy ha veszekednek a gyerek előtt, az majd nem fog ebből érzékelni semmit, elhiszik, hogy egy csokival vagy egy zacskó chipsszel el lehet intézni a gyerek érzelmi fejlődését, elhiszik, hogy tiltással bármit elérhetnek, elhiszik, hogy ha rágyújtanak egy cigire, és ordibálnak a gyerekkel, az majd minden problémát megold, elhiszik, hogy a homeopátia meggyógyítja a gyereket, ha beteg. Elhiszik az összes összeesküvés-elméletet. Elhisznek mindent, mégis azt mutatják magukról, mintha ők jobban tudnák a dolgukat az óvónőnél. A gyerek pedig óvodáskorban a szülő kristálytiszta tükörképe: amit otthon lát, érez, tapasztal, azt fogja bevinni az óvodába - viszont amit az óvónénitől lát, érez, tapasztal, azt már nem biztos, hogy haza is viszi. Csúnyán beszél, verekszik, erőszakos, nincs tekintettel másokra, de ezért nem az óvónő a felelős, hiszen a viselkedési mintát minden gyerek otthonról hozza. Nem az óvónő nevelt hisztis kis hercegnőt, vagy erőszakos pofozógépet a kislányból, vagy a kisfiúból, a primitív szülőt viszont ez nem érdekli, és két hangos telefonálás között hajlamos tiszteletlenül, gondolkodás nélkül kiosztani az óvónőt a saját felelőtlenségéért, hiányosságáért, csak azért, hogy ne kelljen magába nézni, és beismerni a nyomorult hibáit.

Ismerjük ezt a típust mindannyian: a ,,tökéletes" aki állandóan veszekedett az összes párjával, lusta volt az érettségihez, a továbbtanuláshoz, így nem keres sok pénzt a munkájával, de luxuséletről álmodozik, minden este nézi a tévében a budapestet, és meg van róla győződve, hogy neki minden jár, anélkül, hogy megdolgozna érte. Ennek köszönhető az, hogy mindenki mást hibáztat saját magán kívül, és ezek azok az emberek, akiknek az óvónők minden áldott nap ki vannak téve. Ez az, amit nem mernek megfogalmazni az óvónők, pedig a probléma forrásai pontosan ezek a szülők.

(Kép: iStock)

Akár magadra, akár a körülötted élőkre ismertél ebben a bejegyzésben, azon mindenképpen érdemes elgondolkodni, hogy miért nincsen Óvónő vagyok, és büszkén vállalom! a Facebookon. Én úgy gondolom, azért, mert egy óvónő legtöbb esetben önmagában is értékes, egy csodálatos szakmával, hivatással a kezében, és nincs szüksége arra, hogy más embereknek ezt bizonygassa. Amellett, hogy nagyobb fizetést érdemelnének, azt gondolom, sokkal inkább megérdemelnék, hogy a rengeteg élettelen, primitív, nagy hangú szülő, a sok Majka és Pamela-utánzat egy pillanatra magába nézzen, és számot vessen arról, mi az, amit otthon elrontott. A fejlődés a gyerek boldogsága érdekében pedig nem a körmösnél vagy a szolinál kezdődik, és nem is a boltok édesség-osztályán, hanem elsősorban a szokások megváltoztatásában, abban, hogy merünk tanulni a saját hibáinkból ahelyett, hogy tökéletesnek hinnénk magunkat, és abban hogy felértékeljük egy szinttel az érzelmi intelligenciát, mondjuk a szépségápolás fölé.

Az óvónő eredeti bejegyzése, ami miatt eszembe jutottak ezek a gondolatok, itt olvasható.


Ha neked is van véleményed, megoszthatod hozzászólásként akár itt, akár a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán! Ha pedig kíváncsi vagy hasonló bejegyzésekre, nézz körül oldalt a címkék között, sok hasonló, érdekes olvasnivalót találsz rólam és a gondolataimról.

Engem nem érdekel más véleménye!

Engem nem érdekel más véleménye!

Ó, dehogynem érdekel! A barátaidé, az osztálytársaidé biztosan. Végig tudod hallgatni ugyanazzal az érzéssel, amint a neked tetsző fiú vagy lány másokat dicsér? Ahogy a szüleid a testvéredhez hasonlítanak? Dehogy tudod, azt kívánod, hogy bárcsak az ő helyükben lennél, és hidd el, ez így van jól.

Miért olvasol netes magazinokat? Miért olvasod ezt a blogot és más blogokat, miért olvasod a Style magazint? Pontosan, azért, mert érdekel mások véleménye. Érdekel az összes Facebook-ismerősöd véleménye, hiszen amikor feltöltesz valamit, és értesítés érkezik, azonnal az első helyre kerül az elmédben, és ott is pirosan világít, amíg meg nem nézed. Ha képet töltesz fel, és hozzászólnak, amíg meg nem nyitod, forognak a fejedben a lehetőségek, hogy vajon mit írhattak hozzá, és mit válaszolj, hiszen ezt mások is látják. Ha kiírsz valamit, és egy tanárod szólna hozzá, azonnal megnyitnád, pedig az ő véleménye érdekel a legkevésbé, igaz?

Nem csak érdekel mások véleménye, de ráadásul még befolyásol is. Elbizonytalanít. Késztet arra, hogy indulás előtt ötször a tükörbe nézz, hogy jól áll-e rajtad minden, elgondolkodtat azon, hogy vajon mit szólnak hozzá. Ha pedig valaki megtalálja a megfelelő szavakat, hogy elmondja, mi az, ami nem tetszik, akkor akár órákig, napokig is visszhangozhat a fejedben. Megjelölöd az ismerőseidet képek alatt, ahelyett, hogy elküldenéd nekik Messengeren - de hát az nem olyan jó, azt nem látják mások!

Pedig téged nem érdekel mások véleménye. Nem érdekelnek a pletykák. Nem is érted, hogy lehetett sikeres évekkel ezelőtt a Bongo tudja, ahol egy több mint 500 forintba kerülő SMS-ért egyedül annak az illúzióját kapja meg, mintha valaki tudna róla valamit. Pedig hányszor mondták, hogy őket nem érdekli mások véleménye, de hát engem sem érdekel a jegybanki alapkamat, vagy a kambodzsai teknőkészítés, mégsem hangoztatom nap mint nap emberek sokaságának.

És hányan vannak azok, akik nem merik elmondani fiúk előtt, ha éhesek, nem tudnak mások előtt jóízűen enni, és ha tele is van a fejük gondolatokkal, annyit mondanak, hogy semmi, vagy, hogy jól vagyok, köszönöm. Őket sem érdekli mások véleménye - legalábbis ezt állítják, de mégis minden nap meghazudtolják, akár többször is. Pedig ha nem érdekelné őket mások véleménye, bármelyik fiú előtt kivégeznének egy háromfogásos vacsorát egy óra alatt, és teljes nyugodtsággal vágnák más emberek arcába az őket folyton gyötrő gondolatokat.

Az a természetes, ha érdekel minket mások véleménye, de mégis szeretik az ellenkezőjét bizonygatni. Az, hogy nem érdekel mások véleménye, jobb esetben egy önbecsapás. Egyrészt ezzel azt üzened a külvilágnak, hogy rólad beszélnek az emberek, pedig az igazság az, hogy az emberek többsége nem veled foglalkozik. Másrészt, mások visszajelzéseiben keresed a saját önigazolásod, mert te magad is tudod, hogy a nem érdekel más véleménye természetellenes, és nem igaz - mint ahogy az is egy önámítás, hogy bizonyos véleményeket ki tudsz kapcsolni, és téged csak a fölötte állók véleménye érdekel.

Mindenki véleménye érdekel. Ha téged valóban nem érdekel mások véleménye - hát, akkor van egy rossz hírem.