Úgysem találnék jobbat | Úgyis találnék jobbat

Úgysem találnék jobbat!

Nála jobbat? Én? Nem, az kizárt dolog. Ő annyira jó ember! Szeret engem, és elfogad. Elfogadja az összes hülyeségemet, bénázásomat, szerencsétlenségemet. Ő az egyetlen, aki mellett felszabadult tudok lenni, ráadásul érzem rajta, hogy vágyik rám. Így, ahogy vagyok, kövéren, csúnyán. Bármiben számíthatok rá, mindenben segít nekem, szinte minden kívánságomat lesi, és ha rossz kedvem van, mindig megvigasztal. Annyira jó szülő válna belőle! Megbízható, törődő és figyelmes. Neki bármit elmondhatok, sőt, szinte szavak nélkül is megértjük egymást. Bármikor menekülhetek a karjaiba a problémáim elől, és meghallgat, megért, tanácsot ad. Amikor megyünk valahova, alig tudom rávenni, hogy ne hívjon meg, hiszen mindig szívesen fizetné a részemet. Mindent megtenne értem, akármekkora terhet képes lenne a vállára venni, hogy nekem könnyebb legyen.

Igaz, hogy vannak nála sokkal vonzóbbak, szexibbek is, de hát ő is elfogadja az én ocsmány külsőmet. Ez így működik: valamit valamiért. Egyébként annyira nem néz ki rosszul, de még magamnak sem merem bevallani, hogy mielőtt megismertem volna, biztos, hogy elmegyek mellette az utcán. Nem vettem volna észre, nem szúrtam volna ki őt, most meg szerelmemnek hívom. Valójában teljesen máshoz vonzódom, de hát kit érdekel? Én erős vagyok, és képes vagyok elfojtani a vágyaimat! Különben is, így legalább tudom hangoztatni, hogy én nem olyan vagyok, mint azok a felszínes emberek, hát nekem nem számít a külső! Lehet, hogy nem az igazi a szex, lehet, hogy néha mással álmodom, és olyan is előfordult, hogy más volt az első gondolatom reggel - de hát ő annyira jó ember! Képtelen lennék megbántani őt ilyesmivel. Ráadásul bemutatott a barátainak, társaságba vitt, felvállalt, mint a barátnőjét, ilyenkor pedig még értékesebbnek érzem magam mellette. Mivel ő se egy két lábon járó szexszimbólum, legalább kevesebb eséllyel csapják le a kezemről, így emiatt sem kell aggódnom.

Gondolatban már több százszor megcsaltam. Lett volna rá lehetőségem, hogy megtegyem, de nem. Nem ezt érdemelné. Már azért is bűntudatom van, mert másra vágyom, hiszen ő annyira jó ember! Pedig néha elgondolkodom azon, hogy egyáltalán miért vagyok vele. Miből fejlődött ki a kapcsolatunk? Kulcsszerepet játszott, hogy száz százalékig biztos voltam benne, hogy tetszem neki, de ezt nehezen ismerem be magamnak. Próbálok úgy tenni, mint aki mindig is érte epekedett, rá vágyott, egy ilyen emberre! Így könnyebb. Különben is, megérdemelné, hogy ezt érezze. Szükségem van arra a támaszra, amit nyújt nekem, és az érzésre, hogy minden nap szeretve vagyok. Ő egy biztos pont az életemben: tudom, hogy neki bárhogyan megfelelnék, és elnézné szinte bármilyen hülyeségemet. Mindig megnyugtat, és tőle esik a legjobban, ha azt mondja: minden rendben lesz. Persze, neki sem hiszem el teljesen...

A mi kapcsolatunk olyan, mint egy viszonzatlan, egyoldalú orális kényeztetés. Úgy tűnhet, ő van a középpontban, és nagyon jó neki - de valójában én irányítom minden porcikáját. Elveszem az eszét, elvonom a figyelmét, és kínosan ügyelek arra, hogy a számomra fontos dolgok felett egy pillanatra se vehesse át a kontrollt a kapcsolatban. Minden fontos döntés az én kezemben van, eközben pedig gondoskodom arról, hogy még gondolatban se vágyjon másra, ahogy néha én teszem. Minél több időt tölt velem, minél tovább csinálom, annál inkább a hatásom alá kerül, annál inkább ki vannak szolgáltatva az érzelmei, a hangulata, a vágyai, és mindezért még hálás is nekem! Addig jó, amíg függ az irányításomtól - hiszen csak addig érzem magam biztonságban. Különben is, szexszel szinte bármire rá tudom venni, nagyon egyszerűen befolyásolható; de mivel kedves vagyok, ezzel csak ritkán élek vissza.

Néha fontosabb neki a hobbija, mint én, meg azért néha bántani is szokott, de csak szavakkal. Ezek meg minden kapcsolatban megvannak, nem? Ez egy kapcsolat velejárója. Aranyos, amikor bocsánatot kér, szóval nem is akkora baj, hogy ilyen hullámzó a viszonyunk. Nem az számít, hányszor veszünk össze, hanem, hogy hányszor mondjuk ki: megoldjuk. Nem érzem magam a fellegekben tőle, de hát mihez kezdenék nélküle? És ő mihez kezdene nélkülem? Hiszen olyan önbizalomhiányos volt, mikor megismerkedtünk, érzem, hogy szüksége van rám, hogy kellek neki. Annyira jó ember - nem érdemelné meg, hogy kidobják, soha nem tudnám ezt tenni vele. Ezért inkább úgy teszek, mint aki a fellegekben jár, és csendben szenvedek, amikor egy kis időre egyedül maradok a gondolataimmal. Aki igazán vonz, aki igazán tetszene, akiről elolvadok, és akire legszívesebben rávetném magam, annak úgysem kellenék. Én olyat úgysem érdemlek meg, nem viselne el, hiszen egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ráadásul egy olyan emberhez már alkalmazkodni kellene, mellette nem biztos, hogy minden lehetne úgy, ahogy én akarom. Inkább beérem ezzel. Én irányítok, ő pedig úgy tűnik, élvezi.

Nála úgysem találnék jobbat.

***

Úgyis találnék jobbat!

Áhh, nála jobbat bármikor. Amíg más párok párnacsatával, vagy kényeztetéssel kezdik a napot, ő hozzám se szól, amíg meg nem itta az első kávéját. Már korán reggel árad belőle az öngyűlölet: minden egyes kócba szerelmes tudnék lenni a hajából, és úgy érzem, mintha ezt minden egyes tincsével visszautasítaná. Inkább bamba arccal nyomkodja a telefont, miközben néha belekortyol a bögréjébe, aztán fogmosás, aztán meg már úgyis készülődni kell.

Jobb helyeken neki érzelmi biztonságot kellene nyújtania. Ugyan már! Egy pohár kakaónak sem tud biztonságot nyújtani, ha kedve tartja, ott hagyja félig töltve az asztalon. Néha egy hétig alig eszik, néha egy nap alatt felfalja a fél konyhát. Persze, van ami nem változik: folyton sajnálkozik a teste miatt, takargatja magát, frusztrált. Múltkor a strandon mellettünk egy pár felszabadultan vízibomba-csatázott, meg össze-vissza csiklandozták egymást, én meg majd' elsárgultam az irigységtől - nálunk ilyen soha nem történhetne. Az exemet nyolc évig csúfolták általános iskolában a teste miatt, mégis rám vetette magát már az első hetekben, és nem győztük lekapkodni egymásról a ruhát. De minden ember más. Ez egy másik kapcsolat, egy másik helyzet, én pedig tűrök. Főzni is nekem kell rá. Nem értem, otthon nem engedték szegényt a tűzhelyhez? Szívesen segítek neki, sőt, legszívesebben vele főznék, de mindig kiveszi a kezemből, vagy kioktat, lekezel, hogy azt nem úgy kell.

Ha jobban belegondolok, pontosan olyan, mint az anyja. Akaratos, irányító, és egy érzelmi zsarnok. Ha nem az van, amit ő akar, a földhöz veri magát, vagy megzsarol - amelyik éppen hatékonyabbnak tűnik számára, a lényeg, hogy végül az ő akarata érvényesüljön. Ha este veszekszünk, nem hagy elaludni, amíg nem adok neki igazat, hiszen meg van győződve róla, hogy mindent jobban tud, és mindent az ő előnyére magyaráz. Nem is a kialvatlanságom miatt aggódom, hanem amiatt, hogy ennek köszönhetően gyenge lesz eltérni az anyja mintáitól. Nagyon gyenge lélekben, hangulatfüggő, sértődékeny és labilis, ez pedig arra enged következtetni, hogy esélytelen, hogy később megváltozzon, hiszen ezeket magának sem ismeri be. Ha azt nézzük, hogy egy barátomat láttam jóízűen nevetni két kemoterápiás kezelés között, ez a gyengeség igencsak szánnivaló. Apropó, barátok! Belőlük nem maradt sok, hiszen az összeset elszigetelte tőlem különféle indokokkal.

Pedig én családot szeretnék. Gyerekeket, babázást, közös játékot, családi vacsorát, kalandparkot és karácsonyt fenyőfával! Ehhez képest most itt ülünk egymás mellett, és ki-be sétálok a kommunikációs zsákutcákból, amikbe belevezet. Amellett, hogy mindent megmagyaráz, képtelen beszélni kényes dolgokról, minden, ami kényelmetlen, napokkal, hetekkel, hónapokkal később derül ki. Úgy érzem, a kisállatának is jobban megnyílik, mint nekem - bár, vele többet is törődik. Ha megkérdezem, miért van velem, sosem tud rá igazi választ adni. Mások 100 napon keresztül részletezik, hogy miért szerelmesek a másikba, ő meg kiszúrja a szememet olcsó klisékkel, amiken még egy romantikus vígjátékban is elröhögi magát az ember. Tudja, hogy utálom a szeretlek szót, de csak azért is mondja. Hiába tartom intelligensnek, érzelmileg nagyon primitív szegény, szóval érthető, hogy csak így tudja kifejezni az érzelmeit, máshogy nem. De ha belegondolok, hogy más leszokik a dohányzásról a társa kedvéért, neki pedig ennyi is nehezére esik, mindig elgondolkodom, miért jó ez a kapcsolat nekem.

Hogy érzem magam mellette? Magabiztosan? Úgy, mint aki erőt sugároz magából? Dehogy! Egy gyámoltalan, kiszolgáltatott, elhanyagolt cafatnak érzem magam, akit felszedtek a földről. Egy szeretet-gépnek, akinek a torkába dobálják a pénzt, és néha megpaskolják, megölelgetik. Egy kelléknek, amit használnak; egy rongynak, amivel szétfolyó érzelmeket mosnak fel; egy tárgynak, ami kitámasztja az egyedüllét csukódó ajtaját. Így érzem magam mellette, ez az én szerepem ebben a kapcsolatban.

Erre pazaroljam a legszebb éveimet? Én egy értékes ember vagyok! Egy életszerető, hasznos ember, értékes tulajdonságokkal! Lehet, hogy valakinek én vagyok a legféltettebb vágya. Lehet, hogy valaki 100 napon keresztül képes lenne részletezni, hogy mennyire szeret. Lehet, hogy valaki képes lenne változni, lemondani bizonyos dolgokról, és olyan szerepbe rakni, amiben tevékenynek, hasznosnak, értékesnek érzem magam. Tényleg akarom ezt? Hozzá akarok tartozni? Vele szeretnék jegyesoktatásra járni hétről-hétre, az ő kezét szeretném megkérni, és szorosan fogni a legfontosabb pillanataimban? Őt akarom csodálni, rá akarok felnézni? Vele akarom átbeszélgetni az éjszakáimat múltról, jövőről, jóról és rosszról, boldogságról, természetről, mesterséges intelligenciáról, csillagászatról, elvekről, emlékekről és összeesküvés-elméletekről? Komolyan? Ugyan már! Még ma összepakolom a dolgaimat, lelépek, a kulcsot meg bedobom a lábtörlő alá.

Ennél úgyis találnék jobbat.



A kép az iStockról van.

Szurikátizmus | kreatív gyűlölet | párkapcsolati szerepek | tehetségkutatás

Hosszú ideje állítom, hogy nincs az a vallási vagy politikai csoport, és nincs az a focicsapat, aminek a szurkolói csoportját jobban szétvetné az embergyűlölet, mint az állatvédőket. Vannak kihívók, de időről időre megbizonyosodok arról, hogy az állatvédők verhetetlenek, ami az emberek iránti töménytelen gyűlöletet illeti. Láttunk már Jobbikost LMP-ssel beszélgetni, láttunk már keresztényt ateistával járni, és láttunk már Fradistát Újpest-szurkolóval sörözni, de állatvédőt még nem láttunk az emberi méltóságot az aranyosság fölé helyezni. Jó reggelt kívánok, ez itt a 2010-es évek, nyakig merülve kapálózunk a posztmodernben, tinilányok az interneten árulják a szüzességüket, miért lepődöm meg ezen? Ami az 1910-es éveknek Einstein relativitáselmélete volt, az a 2010-es éveknek ez a képlet:

cukiság > emberi méltóság.

Európában mostanra az értelmiség szinte egyáltalán nem vállal gyereket, és a középosztály is egyre kevésbé, helyette inkább kisállatot tart. Minek családot alapítani? Hát, a gyerek semmire nem jó, csak megszeg minden szabályt, és ahol szurikátát lát, gyilkol. Bezzeg a kutyus! Ő sosem tenne ilyet! Ráadásul, még cuki is.

Itt ez a 12 éves gyerek. Szabályt szegett! Benyúlt egy bottal a kerítésen, megharapta a szurikáta, ő pedig ijedtében földhöz vágta az állatot, aki nem sokkal később elpusztult meghalt.

Kép: Dreamstime

Mi legyen a gyerekkel? A 2010-es években már nem a bíróság hozza az ítéletet, hanem a kommentelők. És, ha a politikai fórumokon nem is, ha a vallásos oldalakon nem is, ha a focis szurkolói csoportokban nem is, de az állatvédőknél túltengés van az olyan emberekből, akik

a gyerek halálát kívánják, követelik.

Meghalt a szurikáta? Haljon meg a gyerek is! Én előbb eltöröm a kezeit! Én ölöm meg! Nem, én! Nem, hát ez nem jó, így nem szenved eleget. Lakoljon meg rendesen a büdös kölke! Mit kellene csinálni?

Először is, fogjuk közmunkára! Utcaseprés, szemétszedés, gyepgondozás, narancssárga mellényben, kesztyűben, bohócsapkában. A pontos címet, ahol dolgozni fog, 24 órával előtte kötelező megosztani az összes ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportban. Álljuk körbe, és röhögjük ki! Vegyük föl telefonnal, és osszuk meg nyilvánosra állítva élő videóban! Hadd lássák az emberek, hogy turkál a kukában, és hogy eszi a szendvicsét, miközben rajta röhög mindenki! Jöjjenek a vicces reakciók, ábrázoljuk mémeken, ahogy szégyenkezik! Legalább 200 órát dolgozzon, két hét alatt! Ha ezt meguntuk, utána kötözzük ki egy teherautó platójára, és vigyük végig Budapesten! A jármű útvonalát 24 órával indulás előtt kötelezően meg kell osztani az ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportokban. Szégyenüljön meg! Szervezzünk flashmobot a teherautó mögé, kövessük, és szégyenítsük meg mindenki előtt! Legyen minden nap happy hours délután három és öt között, amikor bárki leköpheti és megdobálhatja kövekkel! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Ha ezt is két hétig csináltuk, utána vitessünk vele egy fakeresztet végig az Andrássy úton, át a Városligeten, egészen az Állatkertig, ahová a legnépszerűbb kutyusos-cicusos csoportok adminjai - miután a tömeg skandálásának engedve eltörték egyenként a kezeit - felszögelik, és hagyják elvérezni. Miután kilehelte lelkét, after az Oktogonon hajnalig, sok-sok cuki kutyussal.

Ez tetszene, mi? Egy szurikáta-gyilkossal kevesebb. Jól meglakolna ez a 12 éves gyerek, ugye? Utána az embereknek biztos elmenne a kedve attól, hogy benyúljanak a kerítésen! Ez egy megfelelő megoldás, nem? Jogosnak, igazságosnak tartanátok, igaz? Mit nekünk Bifidus Essensis, hát ez kell a belső egyensúlyhoz, egy iskolás gyerek szögre akasztása! Nem elég, hogy amíg te unottan görgeted a Facebookodat, addig ennek a gyereknek azt kell olvasnia, hogy a BBC is az általa megölt szurikátáról ír! Nem, a globális megszégyenítés nektek nem elég! Kínlódni, szenvedni, az életéért könyörögni akarjátok látni ezt a gyereket, kiüresedni, nézni, ahogy lehajtott fejjel, a szégyenpadon ülve a halálát várja! Ezt akarjátok.

Ha egy diktatúrában élnék, ahol egyetlen választásom lehetne, hogy a diktátor mi ne legyen, azt választanám, csak állatvédő ne. Bármit, bármi mást, csak azt ne, könyörögnék, hogy ne állatvédő legyen. Vannak szélsőséges nézetekkel rendelkező emberek, akik kimondottan kreatívak abban, hogy hogyan alázhatnak meg, szégyeníthetnek meg minél hatékonyabban más embereket, de az állatvédőn senki nem tesz túl. Amíg egy szélsőséges  nézetű diktátor szenvtelenül, érzéketlenül képes végignézni egy más véleményű ember kínzását, addig az állatvédő kimondottan örül, lelkesedik érte, biztat rá, az első sorban tapsol - hiszen eggyel kevesebb ember, aki árthat a kutyusnak-cicusnak, szurikátának, és a természetnek.

A gyereket megkövezős happy hourst izgatottan váró hozzászólók egyik fele persze minden karácsonykor lelkesen tömi a szájába a kacsasültet, és minden nap lecsap egy szúnyogot, de a szurikátáért kezet törne. Másik felük pedig gyakorló vegán, aki önkívületi állapotban, a gluténmentes salátát a monitorra köpködve püföli a billentyűket egy gyerek nyilvános megkínzásának érdekében.

***

Beszéljünk másról! Nemrég rám írt egy ilyen minden-héten-tegyünk-ki-egy-szelfit-csaj. Tudjátok, ez a húsz-fölött-is-tumblr-idézeteket-osztok-meg-csaj. Biztos megvan, ez az össze-vissza-vagyok-tetoválva-és-minden-képen-mosolyt-színlelek-csaj. Neked is van ilyen ismerősöd! Szóval, rám írt egy ilyen, azzal, hogy olvasta a bántalmazó kapcsolatokról szóló írásomat, és segítsek, pedig leírtam benne, hogy kívülről nem lehet segíteni. Egyrészt, én nem tudok helyette elé állni és szakítani, nem tudok helyette elköltözni a sráctól, nem tudom helyette megnyomni a tiltás gombot, nem tudok helyette rendet rakni az érzelmei között. Az összes tudományom ebben és a fenti bejegyzésben van benne. Számtalan tudományos cikk olvasása, egy ELTE-s előadássorozat, illetve egy bántalmazottakkal foglalkozó szakjogász előadása az, ami kialakította bennem a véleményemet ezzel kapcsolatban, de nem vagyok se családvédelmis, se szociális munkás, se pszichológus, se Batman. Ettől függetlenül nagyon szívesen beszélgetek erről, mert fontos témának tartom, de itt jön a ,,másrészt".

Minden hozzám fordulóval igyekszem segítőkész, és a lehetőségekhez mérten kedves lenni. Akkor sem esnék neki senkinek, ha azzal írna rám, hogy hallod, te mekkora egy fasz vagy, legfeljebb rákérdeznék, hogy mégis mekkorának tart. Ezúttal sem volt másképp, elsőként rákérdeztem, hogy pontosan miről szeretne beszélgetni, mik a tervei egy olyan kapcsolattal, ahol többször is megpofozták őt, érzelmileg zsarolják, és azért néz fel a másikra, mert ő az igazi. Visszakérdezett, hogy szerintem ez így rendben működik-e, és normálisnak tartom-e. Válaszoltam: azt gondolom, hogy ez így egyáltalán nincs rendben, és nem tartom normálisnak.

És itt megakadt a beszélgetés.

Nem értem, mégis mit várt? Hogy majd biztatom, hogy jaj, beszéljétek meg azt a sok pofont, nem úgy gondolta őket? Hogy majd áltatom, hogy a pasi megváltozik, mikor személyiségéből és a kapcsolat mechanikájából adódóan tudható, hogy nem fog megváltozni? Hogy pátyolgatni fogom, hogy jaj, ne érezz bűntudatot minden alkalommal, amikor a barátnőiddel töltöd az estét, ahelyett, hogy szakítana az érzelmi zsarnokkal? Hogy szurkolok neki, hogy ez az, gyerünk, legyél olyan emberrel, akire magad sem tudod, miért nézel fel? Erősítsem meg, hogy ő az igazi, legyek tanú az esküvőjükön, vagy komolyan, mi a fészkes fenét várt? Elolvasta a posztot. Tényleg én tűnök a megfelelő embernek arra, hogy önigazolást adjak az önsorsrontásra? Nem hiszem. Ilyenkor napokig azon gondolkodom alvás előtt, hogy lehet, hogy most, éppen ebben a pillanatban is pofozza őt a srác, vagy bűntudatot kelt benne, én meg itt ülök tehetetlenül, miközben hozzám fordult segítségért. Ezek azok a pillanatok, amikor legszívesebben itt, helyben, a gép előtt elbőgném magam - ha tehetném, és nem lennék ebben is gátlásos, mint oly sok minden másban.

***

Az egyik Facebook-csoportban nemrég szóba került az, hogy mit szeretünk a másik nemben. Hozzászólt két, kapcsolatban illetve férjnél lévő lány, akik hosszan kifejtették, mi az, amit szeretnek a társaikban. Az ő véleményük is segített szavakba önteni egy olyan szembenállást, ami már régóta fogalmazódott bennem, de korábban nem sikerült összeraknom. Két olyan élmény ért mostanában, ami segített: ez az egyik, és mielőtt még elárulnám, mire gondolok, nézzük röviden a másikat, aztán visszatérek erre is.

Adott egy lány, fél évig játszottunk egymással. Szerinte én játszottam vele, szerintem ketten játszottunk egymással. Kiskoromban volt ilyen hullámvasút-építős számítógépes játékom, de soha nem sikerült annyira tökéletes hullámvasutat építenem benne, mint amilyen érzelmi hullámvasutat mi fél év alatt összedobtunk. Ez az a típusú hullámvasút volt, amiről a végén leszállsz hányni, és visszaülsz rá. Húztuk egymás agyát oda-vissza, aztán nyáron ő húzta a rövidebbet, mert letiltottam, hiába ment a sírás-rívás. A következő fél évben aztán egy óvatlan pillanatban feloldottam, télen pedig meglátta a sajtot, és csattant az egérfogó. Elkezdtünk beszélgetni - ezúttal már úgy, hogy ő foglalt volt, és éppen ez benne az érdekes! Le sem tudta tagadni, hogy vonzom, és, hogy a szíve hova húz; miközben van egy barátja, aki elfogadja őt úgy, ahogy én sosem. Értelem állt szemben az érzelemmel, erkölcs a vággyal, biztonság az izgalommal, tudat a tudattalannal. A barátja az előbbi, én az utóbbi.

A Facebook-csoportban én is leírtam, hogy engem mi vonz a lányokban. (Ehhez képest semmi újat nem írtam.) A szokásos magasak az elvárásaid, ilyet úgyse fogsz találni stb. után viszont volt egy dolog, amit mindkét lány kifogásolt:

mindent elsöprő szerelmet akarok átélni kiszámítható, megbízható lány iránt.

Itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy ez a két lány nem ismeri egymást, sosem találkoztak, sosem beszélgettek, de mégis hajszálpontosan egyetértenek egy számomra érthetetlen dologban. Szerintük a megbízhatóság, és a lila ködös, 0/24-rágondolós, hasra esős szerelem kizárja egymást. Nem fér meg egymás mellett a kettő; vagy egyik, vagy másik. Itt állt össze a kép, itt értettem meg, hogy azok a szerepek, amikre az elmúlt hónapokban felfigyeltem, és amiket értelmezni próbálok, hogyan működnek.

Itt van egy rakás lány, aki kétféle szerelmet különböztet meg. Szándékosan nem azt írom, hogy kétféle vonzódást, mert csak az egyik a vonzódás, a másik pedig, mondjuk, legyen ,,szerelem". Így, idézőjelben. Szóval, a lányok többségének van egy ,,szerelme", egy társa, aki nagy eséllyel:

• megbízható, kiszámítható, amolyan biztos pont, mindig lehet rá számítani, segítőkész,
• igazi ,,rendes srác", van benne egy kisfiús báj, zavarba lehet hozni az elején, esetleg hamar elveszti az irányítást a beszélgetés felett,
• szerény, megértő, türelmes, bármit elvisel, eltűr
• és elfogadó, szeretetteljes. 

Egy ilyen fiú mellett egy ilyen lány érzelmi biztonságban érzi magát, tudja, hogy bármikor van kihez fordulnia, aki megerősíti őt. Viszont, eközben kevésbé vonzódik. Vonzódik, de közel sem annyira, mint a kiszámíthatatlanhoz, az elérhetetlenhez, akit valami oknál fogva nem kaphat meg. Ha mégis megkapná, akkor a vágyott biztonságérzeten túl jönne a

• lila köd, pillangók, heves szívdobogás, mindent elsöprő szenvedély,
• izgatottság, hogy vajon most mi hogyan fog alakulni,
• 24/7 dráma, sose jó semmi, de érte mégis megéri az egész,
• érzelmi hullámvasút,
• és töménytelen mennyiségben elárasztó, érthetetlen vonzalom.

Ez áll szemben a biztos ponttal, a nyugalommal, az elfogadással. Ezeknél a lányoknál ez a dilemma. Kezdetben mindig a másodikat választják, aztán amikor már túl sokszor szálltak le rókázva az érzelmi hullámvasútról, és megunták, akkor jöhet az első. Ez hasonló dilemma lehet amúgy, mint amit sok-sok éve, még gimiben mondott nekem egy lány, hogy ő nem aranyos akar lenni, hanem szexi. Ő is azzal indokolta, hogy az aranyost inkább olyan biztos barátnőnek akarják a fiúk, a szexire pedig vágyakoznak, folyton gondolnak rá, leköti a figyelmüket. Ezek is szerepek, és erre is az a megoldás, hogy olyan fiút kell keresni, aki a te tulajdonságaidra vágyakozik, a te tulajdonságaiddal lehet lekötni a gondolatait. Akinek a te tulajdonságaid számítanak szexinek, és a mások által szexinek tartott lányokat tartja ,,aranyosnak", vagy épp könnyelműnek, butácskának, a lényeg, hogy nem rájuk vágyik.

A természetemnél fogva én a megbízható szerepben érzem jól magam. Az első listából szinte minden igaz rám, kivéve az, hogy zavarba lehet hozni, illetve szeretem irányítani a beszélgetést, és kisfiúsnak sem tartom magam. Viszont egy komoly kapcsolatban szeretek kiszámítható lenni, szeretek a másik biztos pontja lenni, mindhárom komoly kapcsolatomban arra törekedtem, hogy a lány bármikor, bármiben számíthasson rám. Persze, emellett biztos voltam abban is, hogy vonzom a másikat valamennyire, de nem mernék megesküdni arra, hogy én voltam számukra a legvonzóbb, sőt, még arra sem, hogy annyira vonzódtak hozzám, mint én hozzájuk.

Itt, a második esetben viszont igen. Itt teljesen biztos voltam benne. Nem kaptam 100%-os megerősítést (hacsak az nem számít annak, hogy gyakran, ha felébred a barátja ágyában, én vagyok az első gondolata), de ennyire még csak kevésszer éreztem azt, hogy igen, én ebben a szerepben vonzó vagyok. Vonzódnak hozzám, akarnak engem, úgy, hogy igazából nem csinálok semmit, egyszerűen csak elérhetetlen vagyok. Mivel korábban már voltam számára elérhető, és pontosan ugyanezt az érzést váltottam ki belőle, tudtam, hogy ez a vonzódás nekem, a személyemnek szól, és nem csak egy elérhetetlen utáni vágyakozás. A barátja iránti ,,szerelem" viszont kevésbé szólhat a személyének - sokkal inkább az általa nyújtott elfogadásnak, biztonságérzetnek, szeretetnek szól. Nem véletlen, hogy az első alkalommal, a ,,szerelemnél" tulajdonságokat soroltam fel, a második alkalommal, a vonzódásnál pedig érzelmeket. A ,,szerelem" esetében a másik annyira jó ember, annyira kedves, rendes, hogy mellette háttérbe szorul a vonzódás hiánya, a vonzódás esetében pedig annyira elsöpörnek mindent az érzelmek, hogy a fiú tulajdonságai szorulnak háttérbe.

Miért kellene akár a kisujjamat megmozdítanom, ha éppen elegendő a hüvelykujjaimat tornáztatnom a Messengeren ahhoz, hogy úgy kívánjanak, mint még soha? Miért legyek elérhető, ha elérhetetlenként sokkal több figyelmet kapok, és az adott lány szinte annyit gondol rám így is, mint a barátjára? Miért ragaszkodjak a megbízhatóságomhoz, ha ez egy olyan tulajdonságom, ami úgy tűnik, azonnal eloszlatja a lila ködöt és megöli a szenvedélyt?

Elkezdek valami mást, aztán a végén megválaszolom ezeket is.

***

Az utóbbi hónapokban, ahogy találkozgattam lányokkal, egy kivétellel az összes találkozón úgy éreztem magam, mintha az X-Faktor színpadán álltam volna. Megláttuk egymást, puszi-puszi, beültünk, vagy leültünk valahova, és komolyan mondom, Keresztes Ildikó arcát láttam minden lányban, amint ül a szemközti székben, így:

...és várja a produkciót. Várja a show-műsort. Várja, hogy mit fogok előadni. Épp csak meg nem kérdezte: szia, hány éves vagy? És mivel készültél nekünk ma este? Esküszöm, nem lepett volna meg egy ilyen kérdés! Aztán, amikor csak ülünk és beszélgetünk, vagy esetleg, mivel a világért se akar megszólalni, kínomban ilyen jellegű kérdéseket teszek fel neki a semmiből, akkor kezd el rájönni, hogy aznap elmarad a produkció. Elmarad a show, elmarad a stand-up előadás, elmarad a tengerpart, a pálmafa, a golfozás, a tandemugrás, a fellegekben repülés, a látvány, a mutatvány, az illúzió, még egy Bikicsunájt se énekelek el neki. Én csak én vagyok, nem adok elő semmit, ráadásul, pont úgy nézek ki, mint a képeken. Nem vittem magammal a találkozóra se beauty filtert, se gitárt, se bűvészkellékeket. Ilyenkor jön a lány részéről ez:

Aztán hazafelé a buszon ez:

Én emberként nagyon jól helyt tudok állni. Sikerült részben kinőnöm a szociális fóbiát, már nem félek az emberektől, sőt, legtöbbjükkel kifejezetten jól meg tudom értetni magam, és ez csak egyre jobban fog menni! Jó beszélgetőpartnerré váltam, jó társsá, és azt gondolom, jó emberré. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha valaki leül velem beszélgetni, az jól fogja érezni magát közben. Van némi humorom, ötletesnek, tájékozottnak tartom magam, mások pedig intelligensnek tartanak, szóval nagy baj nem érhet.

Viszont szerepelni nem tudok.

Ami emberként megy, az karakterként nem megy. Nem tudok sorozatszereplő lenni, olyan lány nem fogja velem jól érezni magát, aki Netflix-élményre, sorozatkarakterre, vagy színpadi élményre, show-műsorra vágyik. A show-műsor nem megy. A Csillag Születikben négy nemet kapnék, az X-Faktorban piros gombot, a Megasztárba meg se hívnának. Nem tudok szerepelni, nem tudom előadni a sztárt, figyelmet vonzani magam köré, eksztázisba kergetni a közönséget. Nekem nincs külön produkcióm, hiszen azt gondolom, hogy én magam vagyok a produkció, ami nem túl színpad- és képernyőképes, de már sokszor bevált. Egy lánnyal szemben ülve, a székben jól mutatok, a színpadon és a képernyőn nem.

Az utóbbi hónapokban - egy kivétellel - sorozatosan Keresztes Ildikókkal találom szembe magam, és olyanokkal, akik az ismerkedést összetévesztik a Netflixszel. Nehéz ezt kiszűrni, mégse kérdezhetek rá Messengeren a találkozó előtt, hogy figyelj, te nem vagy véletlenül olyan Ildis? Az a baj, hogy általában írásban ismerkedek, találkozó előtt pedig nagyon nehéz levenni, hogy a másik show-műsorra vágyik, vagy ismerkedni szeretne. Az a kérdés, hogy te produkciót szeretnél, vagy egy hús-vér embert? legalább olyan kínos, mint azt megkérdezni, hogy vajon olyan Ildis-e a lány. Pedig fontos. Nagyon fontos, annyira, hogy egyre több jellemzőről vagyok hajlandó lemondani a tökéletes nős cikkemből, ha két feltétel teljesül.

• Ne show-műsort akarjon maga elé, hanem egy embert akarjon megismerni kölcsönös beszélgetés által,
• és higgyen abban, hogy a megbízhatóság igenis betöltheti azt a szerepet, amit a kislányok számára az elérhetetlen.

Ha csak az elmúlt másfél év tapasztalata lenne a mérvadó abból a szempontból, hogy milyen lányt akarok magam mellé, kizárólag ez a két feltételem lenne. Semmi más. Na jó, ne legyen testkép- vagy evészavaros, de mást tényleg nem várnék el ezek mellé.

Olyan lányt szeretnék találni, aki beteljesülni legalább annyira szeret, mint vágyakozni. Aki inkább a vágyakozást szereti, az mellettem is vágyakozni fog, az ilyenekkel meg úgy vagyok, hogy akkor inkább más mellett vágyakozzon. Nem én akarok lenni a balek, aki mellett a lánynak minden más jár éppen a fejében, csak ő nem, pedig olyan rendes ember. Én a vágyakozás tárgya akarok lenni, ehhez pedig itthon, egyedül, a laptoppal az ölemben tökéletes alany vagyok egy ilyen lány számára, hiszen így elérhetetlennek tűnök, ezzel pedig le tudom foglalni a gondolatait.

Olyan kapcsolatot szeretnék, ahol elsősorban nem a tulajdonságaim miatt vannak velem, hanem az érzelmek miatt, amikkel kötődnek hozzám. Ennek látszólag ellentmondhat a tökéletes nős cikkem, de ha azt mondom, hogy az elmúlt 7-9 év tapasztalata alapján általában az ott felsorolt tulajdonságok váltják ki belőlem a vonzódást, az érzelmeket, úgy már mindjárt más. Nem azért akarom, hogy mellettem legyenek, mert én olyan jó ember vagyok, vagy mert én végre megérdemelném a boldogságot, vagy, mert mindig lehet rám számítani, és ez milyen jó, vagy mert biztosan jó apa lennék. Úgy szeretnék elérhető, megbízható, kiszámítható, biztos pont lenni, hogy a lánynak ez nem egy B terv, nem egy biztonsági játék, nem egy kényszerből választott valami az elérhetetlen helyett, hanem jól megfér a lila köd, a pillangók és a felhőkön közlekedő csillámpónik mellett.

Volt már ilyen, és lesz is, csak mostanában kerül el a szerencse. Addig pedig hátradőlök, és csak egy kávét kérek. Cukormenteset. Tej helyett gyerekkönnyekkel ízesítve, amolyan vegán módra.

11 pont az ideális fiú-dilemma lezárására

Amikor az eltérő ízlésről beszélek, általában a külső vonásokat hozom fel példaként: testalkatot, magasságot, szőrzetet, vagy épp a frizurát. A megfoghatatlan dolgokat viszont nem csak sokkal fontosabbnak tartom, de azt figyeltem meg, hogy a fiatal lányok ízlését, álláspontját is jobban be lehet határolni, ami ezeket illeti. Tizenegy olyan jellemzőt gyűjtöttem össze, amit ritkán olvasok ideális fiú-jellemzésben, mégis úgy gondolom, meghatározható, hogy a legtöbb lány mit gondol róluk, és melyik az az oldal, amit nagyobb eséllyel kedvelnek.

Forrás: KnowYourMeme

Két dolgot fontos leszögezni az elején. Az egyik, hogy a teljes cikk a saját tapasztalataim alapján készült, könnyen lehet, hogy miután közzétettem, öt perc alatt érkezik öt olyan hozzászólás, hogy én is fiatal lány vagyok, és nekem éppen a másik tetszene! Igyekeztem olyan jellemzőket összeszedni, ahol a tömeg, itt nem rossz értelemben véve, egyetért. A lányok számára ezt azért tartom hasznosnak, mert így be tudják határolni, hogy ha gondolnak valamit, azzal szembemennek-e az árral, vagy éppen a legtöbben hasonlóan gondolják. Fiúk számára pedig nem azért készült a bejegyzés, hogy ilyen legyél, inkább azért, hogy le tudják csekkolni, hogy az adott tulajdonság mennyire népszerű.

Nézzük, milyen fiút akarnak a legtöbben!

1. Beszéljen a problémáiról, vagy ne picsogjon minden kis hülyeségen?

Kezdjük a legegyértelműbbel: itt a legtöbben amellett állnak, hogy egy fiú beszéljen az érzéseiről, problémáiról, akár kérdezés, nyaggatás-faggatás nélkül is. Ez arról árulkodik, hogy megbízik a lányban, fontosnak tartja őt, kíváncsi a véleményére, ráadásul idegesítő tud lenni, ha látszódik, hogy bántja valami, de elrejti a fájdalmát, és nem mondja el.

Imádom ezt a képet, annyira jól illuszrálja, hogy hogyan ne állj hozzá!

A saját érzelmeidtől való félelem tehát mindenképpen kiábrándítóbb, mint a saját érzelmeid, szóval felesleges szégyenkezni. Bőven találni fogsz olyat, aki kifejezetten elvárja, hogy beszélj róluk. Bátorságot és önismeretet igényel, és bármennyire klisésen hangzik, tényleg nem a gyengeség jele, vagy a férfiasság hiánya. Arról árulkodik, hogy te is nyitott vagy a másikban lévő érzésekre vagy éppen problémákra, és természetesen arról, hogy nem vagy pszichopata. Sorolhatnám reggelig az előnyeit, de még tíz pont hátra van!

2. Otthonülés, vagy kimozdulás?

Az arany középút az, amivel nem lehet mellélőni. Nem kell minden héten több helyre menni, nem kell mindenáron azért kimozdulni, hogy legyen mit feltenni az Instára, de az állandó otthon punnyadás sem viselhető el hosszútávon. Néha nem árt egy kis Netflix & chill akár a szó eredeti, akár átvitt értelmében, de a közösen szerzett élmények tesznek igazán tartalmassá egy kapcsolatot. Inkább az számít, hogy egyszerre legyen kedvetek ugyanahhoz, és egyensúlyban tudjátok tartani az alkalmazkodást a másikhoz, ha éppen eltér az igényetek. Egy eleve zsúfolt napon az ide-oda mászkálás helyett inkább a forrócsoki és a sorozat a kézenfekvő, viszont, ha mindketten dolgoztok, ahhoz, hogy tényleg ki tudjatok szakadni a hétköznapi ritmusból, nem árt kimozdulni egy-egy szabadnapon, vagy hétvégén.

3. Sírjon, vagy ne sírjon?

Még mindig nem sikerült eljutni odáig, hogy a sírás nemtől független, természetes dolog, és hiába tapasztalom azt, hogy még az erősen konzervatív emberek is egyetértenek ezzel, egyszerűen nem tudjuk, vagy nem merjük elültetni a közgondolkodásban, továbbra sem érzem széles körben elfogadottnak.

Akikkel beszélgettem, nagy többségében úgy gondolták, hogy a fiúk is sírhatnak, ez semmit nem vesz el a férfiasságból. Persze, van minden emberben egy egészséges szégyenlősség, de éppen ezért nagy falakat tör át az, ha valaki egy ilyen helyzetben ennyire betekintést enged saját magába. Azok az emberek, akik hajlamosabbak megnyílni, nagyobb eséllyel kezelik a helyükön a másik nyitottságát is, és nem valószínű, hogy lerendezik annyival, hogy minden rendben lesz.

Kevesen kedvelik az arrogáns, ,,jeges" fiúkat. Vannak ilyen lányok is, de egyértelműen ők vannak kevesebben. Vannak olyanok is, akik ilyenkor azonnal az okot kezdik el mérlegre pakolni, (pl.: haláleset miatt, családi problémák miatt sírhat, de ha a kapcsolatban van probléma, vagy csak aggódik, azért ne sírjon) de ők sincsenek túl sokan.

4. Hogyan reagáljon, ha beszólnak az utcán?

Ahogy észrevettem, ez korántsem egyértelmű. Ne szólj vissza, ne menj oda, és főleg ne állj bele a kötekedésbe, engedd el a füled mellett, menjetek tovább! Ezek a legfontosabbak, a többi részletkérdés.

Nem mindenki, illetve nem mindenkinek a szülei tehetik meg, hogy a legjobb környékre költözzenek. A kevésbé biztonságos utcákon, főleg éjjel gyakran találkozni fiatal fiúbandákkal, és nyilván nem a  One Direction szokott ácsorogni, cigizni és hangoskodni az út közepén, vagy a kisboltok előtt, sokkal inkább a melegítős, sapkás, össze-vissza tetovált srácok. Ha elmentek mellettük, előfordulhat, hogy kötekedni próbálnak, beszólogatnak, ilyenkor pedig sok fiú bizonytalanná válik, mi lenne a helyes döntés.

A legtöbb lány akkor érzi a legkényelmesebben magát, ha egyszerűen továbbmentek. Egyrészt nem hiányzik neki sem, hogy kórházba kerülj, megsérülj, bántsanak, másrészt ennek szimbolikus jelentősége is van, ha felveszed a kötekedést, azzal lealacsonyodsz, lesüllyedsz, arra a kis időre olyanná válsz, mint ők. Értelmes, felnőtt emberhez nem jutnak el ezek a beszólogatások, legyél te az érettebb, még abban az esetben is, ha te magad is fiatal vagy.

Azok a lányok vannak kevesebben, akik azt hangsúlyozzák, hogy álljon ki értem! Ilyenkor ők azt mérlegelik, az múlja felül az aggódást, hogy van-e esély arra, hogy esetleg a srác jöjjön ki győztesen a csetepatéból. Négy-öt emberrel szemben, vagy ha esély van rá, hogy kés van a társaságnál, ők is azt fogják mondani, hogy menjetek tovább. Ilyenkor érdemes erősebben fogni egymás kezét, esetleg átkarolni a lány derekát, vagy ha olyan a helyzet, helyet cserélni, hogy a lány sétáljon távolabb a kis háztartási gengszterektől.

Az én tapasztalatom az, hogy egyértelműen kevesebben vannak azok a lányok, akiknek imponál az, ha vakmerőn visszaszólsz, mint azok, akik inkább azt szeretnék, hogy engedd el a füled mellett a beszólást, és továbbmenjetek.

5. Tárgyakat, vagy élményeket ajándékozzon?

Inkább élményt. Nem porosodik a polcon, nem szárad el a vázában, nem kell kidobni szakítás után, emlékezetesebb, a lányok többsége mellett rengeteg érv is az élmények mellett áll. Ez lehet akár egy vacsora, egy utazás, egy túra, egy mozi, egy korcsolyázás, ha inkább külön szoktatok, akkor egy közös fürdő/zuhanyzás, a határ csak a kreativitásod, vagy a fantáziád. A vacsorát fel lehet dobni azzal, ha te magad készítesz valami különlegeset, ha pedig mindenképpen a tárgyakhoz ragaszkodnál, a kézzel készített ajándékok a legkülönlegesebbek. Kézügyesség híján én igencsak meg vagyok lőve.

A csokival vagy a virággal (főleg vörös rózsával) nehéz mellélőni, de egyrészt személytelenebb, másrészt ez közvetlenebbül érezteti azt a lánnyal, hogy te most költöttél rá. Akinek nem ez a fontos, annak ezzel nem fogod sokkal különlegesebbé tenni a szülinapját, névnapját, évfordulóját, karácsonyát, Valentin-napját, sőt, vannak olyan lányok, akiket kifejezetten rosszul érint, ha költenek rájuk. Egy utazás vagy egy mozi is kiadással jár, de ott nincs annyira előtérben, mint amikor közvetlenül átadsz a kezébe egy tárgyat.

6. Bénázzon, vagy ne bénázzon?

Már a kérdés is béna, hiszen ez nem választás kérdése, és nem is lehet sok lányt megkérdezni erről, de úgy éreztem, muszáj megemlítenem. Természetesen a szexre gondolok, és ahogy észrevettem, a lányok többsége türelmes a kezdeti időszakban. A teljesítménykényszer, a stressz, és a tapasztalatlanság miatt előfordul, hogy nem megy minden úgy, ahogy elképzeltétek, és ez nem feltétlen csak a túlidealizált, naaagy első alkalomra érvényes, hanem a másodikra, harmadikra, többedikre is, meg persze a sokadik első alkalomra is, a sokadik lánnyal, hiszen minden lány más. 

Ez egyáltalán nem indokolja a szakítást, sőt, ilyenkor gyakran saját magát is hibáztatja a lány azért, mert nem úgy sikerült a dolog, ahogy kellett volna. Különösen akkor, ha ő maga is izgulós típus. Egymás gátlásainak leküzdése nehezebb, mint egymás ruháit lekapkodni, de mindkettő egy társasjáték, amit közösen kell megoldani. A bizalmi, önbizalmi problémák tovább ronthatnak a helyzeten. Ezen hisztizni a lány részéről legalább akkora éretlenségre vall, mint a fiú részéről az, ha felelősségre vonná, mert még tapasztalatlan, vagy szűz. A türelemnek oda-vissza működnie kell.

7. Mennyire számít a lakókörnyezet?

Ez sem szokott egyértelmű lenni, de elsősorban a rend és a tisztaság az, ami számít.  Nem mindenkinek a szülei tehetik meg, hogy fiatal felnőttként, pályakezdőként vagy az egyetem alatt elnöki lakosztályt biztosítsanak a gyereknek, de vannak olyan dolgok, amiken lehet változtatni. A polcon álló több napos, penészes kenyérdarab; a földön lévő üres chipses zacskó; a sarokba dobott szennyes, vagy az ajtókat őrző porcicák nem túl vonzóak, ráadásul ezek mind olyan dolgok, amikről te tehetsz, és nem a szüleid.

Akár koliról, akár lakásról, házról van szó, fontos, hogy takaríts, és tarts rendet! A tapasztalat itt is sokat számít, ha valaki maga is aludt már matracon, akkor nagy eséllyel meg fogja érteni, ha egy ideig neked is azon kell, viszont ha a hercegnő kastélyhoz szokott hozzá, akkor előfordulhat, hogy kulturális sokkot él át egy rosszabb helyzetű koliban. Tedd meg, ami tőled telhet, és igyekezz, hogy potkánye semmiképp ne legyen.

8. Mennyire legyen ragaszkodó?

A lányok többsége szereti azt érezni, hogy a másik akarja őt, szereti érezni a másik ragaszkodását, szeretetét, különösen akkor, ha korábban kevés része volt ebben. A ragaszkodás egy téves következtetésnek köszönhetően összeolvadt azzal, hogy a ragaszkodó fiú határozatlan, nincs véleménye, és képtelen ellentmondani, de annak, hogy valaki mennyire igényli az összebújást, vagy ő maga mennyire bújós, semmi köze ahhoz, hogy mennyire papucs, vagy mennyire van tartása. Az ,,igendrágám" sok olyan kapcsolatban is kötőszó, ahol alig-alig van testi kontaktus. Ugyanígy előfordulhat ez fordítva is.

Egyáltalán nem kell tartani ennek a kimutatásától sem. Ennek is megvan a maga helye, tömegközlekedésen, vagy sorban állás közben a piacon nem feltétlenül ugyanolyan hangulatban telik az összebújás, mint kettesben. A zavarba hozásnak is két oldala van, igyekezz ne a kínos oldalát megfogni.

9. Mennyire zavaró az ivás?

Amíg nem okoz kellemetlenséget, rosszullétet, vagy nem válik rendszeressé, fontosabbá, nem kerül előtérbe, addig általában nem zavaró tényező. Tartsd a mértéket, és ne told túl, ha nem bírod. Az első néhány alkalommal általában nehéz elkerülni. Egy rosszul sikerült este alkalmával az is előfordulhat, hogy kiszámíthatatlanná, öntudatlanná válsz, kifordulsz önmagadból és valami hülyeséget csinálsz, ami a kapcsolat rovására is mehet. Mindenesetre, rágó legyen nálad, ilyenkor a leghasznosabb.

A kifejezetten absztinensek kevesebben vannak, szóval amíg kulturált maradsz, addig ez nagy eséllyel nem fog zavarni senkit. A dohányzás már neccesebb, egyre nagyobb divat az egészséges életmód nagykövetének lenni, de a többség ezzel szemben is elnéző, különösen, ha mellette adsz a szájápolásra.

10. Mi a lehető legjobb beszédtéma ismerkedéskor, ami nem rólatok szól?

A könyvek. Ha sok olyan könyvet találtok, amit mindketten olvastatok, arra minden lány szeme felcsillan. Ez nem csak egy egyszerű közös nevező: a fiúk alig-alig olvasnak, szóval mindenképpen egy különleges dolog, ha pedig lelkesen tudtok véleményt cserélni néhány könyvről, azzal nyert ügyed van. Az olvasás egyébként is bővíti a szókincset, szélesíti a látókört, segít véleményt formálni. Bár én nem vagyok lány, nálam egyik sem hátrány. Az, hogy hogyan látod ugyanazt a történetet, amit a másik is elolvasott, rólad is elárul ezt-azt, szóval ez mindenképpen megéri, ebből is egy újabb szinten tudjátok megismerni egymást.

Lehet filmekről, sorozatokról, sportról, zenéről, pszichológiáról is beszélgetni, de mivel az én környezetemben a lányok látványosan többet olvasnak, mint a fiúk, azt gondolom, hogy irodalom az igazi adu ász, és a legtöbb lánynál óriási plusz pont. A többi témát, még a pszichológiát tekintve sincs ekkora különbség a két nem között.

11. Hogyan lehet megtartani egy lányt?

A legegyértelműbbel kezdtem, a legkevésbé egyértelművel zárom. Ez már majdnem annyira egyénfüggő, mintha azt kérdeztem volna, hogy hogyan nézzen ki, de azért itt is megfigyelhetőek trendek. 

Azt gondolom, hogy elsősorban kommunikációval. Ha már az elején kínos csend van, kár belekezdeni. Ha azt érzi, hogy megérted, elfogadod, ha fel tudtok szabadulni egymás társaságában, sokszor az jelenti a valami pluszt, a különbséget, azt, ami nincs meg másokban, és nem tudják megfogalmazni. Összevetve azzal, hogy a lányokban ma több inger ébreszthet megfelelési kényszert, mint eddig bármikor, ez nem meglepő. Ha az éjszakákat arra is használjátok, hogy átbeszélgessétek, és úgy érzitek, hogy így is elrepül az idő napfelkeltéig, annál kevés dolog jelzi jobban, hogy a kapcsolat hosszútávú lesz. 

Az újdonság varázsa nem tart sokáig, nem építhettek arra, hogy majd évek múlva is elég csak egymásra nézni, és minden rendben lesz. A rózsaszín felhő nem egy stabil dolog, a megszokásérzet pedig elkerülhetetlen. Ahhoz hogy ne szakadjatok szét, elengedhetetlen, hogy ne csak az érdeklődésből, kérdezz-felelekből álljon a beszélgetés, és egy kis humor sem árt. Meg persze az, hogy ne ijedj meg attól, ha a szerelem átalakul szeretetté, és legyél elég érett ahhoz, hogy zökkenőmentesen menjen az átmenet.



Többet szeretnél olvasni? Ajánlom oldalt a párkapcsolat vagy az ismerkedés címkét, és a mellette lévőket is érdekesnek találhatod!

Maga is ezt mondja mindig, ugye, Mrs. Mendes?

A daddy kink egy ritka hálátlan műfaj. Kínos az írónak, hiszen sokszor már maga sem tudja, milyen fordulattal váltson ki több figyelmet, elismerést, dicséretet, mint egy odavetett

"folytit".

Kínos az olvasónak, aki egyszerre érezheti az író kínlódását, a karakterek kiforratlansága által kiváltott hiányt, az apucinak alárendelt kislány rettegését, és a dühöt a kitalált apuci iránt - mindezt egy kis értetlenséggel fűszerezve. Még a kitalált szereplőknek is kínos, hiszen a kislányt megrontó apuci bizonyára annyi eséllyel indul a korosztályának megfelelő nőknél, mint a Bikicsunáj a Megasztárban; és a kislánynak is kínos, mivel nem fogja fel ami körülötte történik, viszont ha az unikornisok, a szivárványok, a húsvéti nyuszi és a Télapó világának leomlása után apucinak csak az a bizonyos marad állva, az azért több, mint beteg elmére vall; és a megosztása is többet árt, mint hogy egyszerűen csak eltorzítja az olvasók vágyait.

(Forrás: Pinterest)

A daddy kink ezek ellenére is él és virul, sőt, szerteágazik. Torz, hiteltelen, és sírásra fakasztó történetek ezrei árasztják el a Wattpadet nap mint nap egymással szexelő, nem ritkán azonos nemű testvérekről, zenekarok tagjairól, énekesekről és kislányokról folytistul, bántásostul, megalázásostul, mindenestül. Ez a népszerűség pedig egy dolognak köszönhető: van itt még valaki, akinek ez a műfaj kínossá vált.

Annak, aki kritikát fogalmaz meg.

Annak is kínossá vált ez, aki kritikát fogalmaz meg azzal szemben, hogy

• az író divatzsánert választott, ráadásul rosszul
• rövidek a részek (a "folytit" is részben ezt fejezi ki, de azt szabad!)
• az író alapvető, rendszeresen használt szót ír le helytelenül az anyanyelvén
• a szereplők hiteltelenek a zsánert illetően, hiszen különböző korúaknak kellene lenniük, de mindketten fiatalok
• meggondolatlan a történetvezetés.

A kritikus nem feltételezte, - pedig joggal tehette volna, - hogy az írónak nincs rálátása a történet központi cselekményére, ami a szex. (Ha valaki ismer olyan daddy kink írót, akinek már van releváns szexuális tapasztalata, linkelje a történetét, érdekel!) Nem feltételezte, hogy az író szűz; nem feltételezte hogy egy naiv, megfelelési kényszeres kislány; nem feltételezte, hogy érettebbnek tartja magát a koránál; nem feltételezte, hogy másnak tartja magát a többinél, viszont megfogalmazott egy kritikát. És akkor a várható ne ítélkezz, nem tudhatod min ment keresztül, és a többi klisé mellé megkapott még valamit, ami miatt úgy döntöttem, megírom ezt a bejegyzést.

,,Ha nem tetszik, továbbtekersz, és kész."

Hát persze. Ha nem tetszik a kihasználás, megalázás, ne olvasd. Ha nem tetszik a tévéműsor, ne nézd. Ha nem tetszik a kiszolgálás, ne tegyél megjegyzést. Ha nem tetszik, hogy a divathullám központi figurája apuci, aki belecsókol a kedves, szerethető lány nyakába, és a pólója alá nyúl, ne kattints rá. Tekerj tovább. Süsd le a tekinteted, szorítsd össze a fogaidat, maradj csendben, és nézd végig, ahogy lányok ezrei könyörögnek a társaik elismeréséért, figyelméért azzal, hogy ebbe a divathullámba is beleállnak. Egyvalamit viszont semmiképp ne csinálj: ne bocsátsd vitára a témát. Ne, ne beszélj erről, főleg mások előtt ne. Ne mondd ki, hogy mit gondolsz. Fojtsd vissza a dühöd, és moderáld magad, hiszen a bassza meg csak akkor jogos, ha azt a kitalált apuci mondja! Neked nincs jogod ehhez. Nem elég, hogy az egész abból indult ki, hogy a szülei nem foglalkoznak vele - te se foglalkozz vele! Hanyagold el te is, menj el mellette, észre se vedd; vagy ha mégis, akkor bátorítsd kedves szavakkal!

Mindenki azt ír, amit szeretne - hát persze, egészen addig, amíg nem kritizál, nem megy szembe az árral. Kitalált apuci nyugodtan közelebb hajolhat a cuki csaj arcához kéjes tekintettel, de neked, mint kritikusnak, kedvesnek kell lenned. Gonosz vagy.

Ha nem fogadod el, nem tekersz tovább, akkor gonosz vagy.

El kell fogadnod, hogy fiatal lányok éppen csak kifejlődni kezdő szexuális kultúrájába rongyol bele, és torzítja felismerhetetlenné egy divathullám.

El kell fogadnod, hogy teret nyit a megalázás elé és elfogadottá teszi az alá-fölé rendelt kapcsolatokat egy divathullám.

El kell fogadnod, hogy egy író nem tud írni.

El kell fogadnod, hogy a személyiség legmélyebb fiókját, a képzeletet, a fantáziát forgácsolja szét, és teszi könnyen irányíthatóvá, befolyásolhatóvá, egységessé egy divathullám. Nem téged, hanem a képzeletedet, aminek pont az lenne a szerepe, hogy előrébb visz téged.

El kell fogadnod, hogy ha valaki lefekszik a testvérével, az apjával, vagy ha szexuálisan kihasználja egy ismert ember, az példaértékű.

El kell fogadnod, hogy többé már nem szükséges tapasztalat ahhoz, hogy valaki hitelt érdemlően tudjon írni nemi erőszakról, megaláztatásról, alárendeltségről, és hogy a tapasztalat nélküli írásaival jelentéktelenít el komoly, sok embert érintő problémákat.

Adja magát a kérdés, hogy akkor mi az, amit már nem kell elfogadnia egy kritikusnak? Ha egy kislány állatkínzásról ír, az már kritizálható? Ha egy gyerek nem az apjával, hanem az anyjával akar lefeküdni, az már kritizálható? Ha apuci nem korbáccsal, hanem ököllel üti a kislányt, az már kritizálható? Ha egy kislány öngyilkos gondolatairól ír, az figyelmen kívül hagyható? Vagy akkor is tekerj tovább, ha nem tetszik? Mi az a határvonal, ami mögött már jogos a bassza meg egy kritikában? Mikortól szűnnek meg az olyan hozzászólások egy kritika alatt, hogy kedvesnek kell lenned? Mi az, ami már elfogadhatatlan? Mi az, ahol már nem csak egy irányban érvényesül a mindenkinek joga van leírni mindent elve?

Természetesen ez egyénfüggő. Mindenkinél máshol húzódik ez a határvonal, hiszen különbözőek vagyunk. Viszont a nagy elfogadásban eljutottunk odáig, hogy

a mások elfogadását hirdető emberek nem fogadják el, ha más nem fogadja el azt, amit ők elfogadnak,

legyen az szexuális visszaélésről való fantáziálás, vagy éppen ordító helyesírási hiba. Az egyediséget, másságot népszerűsítő embereknek valamiért fáj, hogy van, akinél máshol húzódik ez a határvonal. Annyira fáj nekik, hogy még a véleményszabadságot is megéri érte meghazudtolni, és megéri felállítani ideiglenes jogokat azzal kapcsolatban, hogy kinek van joga kritikát írni, hogyan, és kiről.

Fontosnak tartom a társadalomkritikát, és minden más kritikát is. Fontosnak tartom mind magammal szemben, mind másokkal szemben. A kritika szerepe nem a megszégyenítés, ha valaki ártalmasnak, silánynak, hiteltelennek vagy helytelennek tartja, amit írok, az nyugodtan fogalmazza meg akár itt, akár a csoportban, és sem azon, sem a bassza megen nem fogok megsértődni, ígérem! Eddig is válaszoltam minden kritikára, és ez a jövőben sem lesz másképp. Fejlődök általa, előrébb visz, de a kritikát mégsem ezért tartom elsősorban fontosnak. Az igazán fontos az az, amit az elfogadáspártiak leginkább el akarnak kerülni: ha nyilvános vitára van bocsájtva valami. Egy párhuzamos univerzumban eleve az, ha kiad egy történetet egy író, automatikusan azt jelenti, hogy az vita tárgyát képezheti. A mai, nagyon kedves, szerethető, és cuki kislányokkal teli társadalmunkban viszont a helyzet néha megkívánja, hogy ha úgy ítéljük meg, hogy egy probléma nem kap elég figyelmet, akkor arra felhívjuk azt - akár egy jól elhelyezett basszameggel.

Ezért tűnhetek sokszor én is túlontúl oktondinak, nyersnek, bunkónak,vagy örök elégedetlennek. Nem a hasztalan okoskodás, vagy a másik lelkébe taposás a célom, hanem ugyanaz, mint a poszt írójának - hogy egy jelenségre felhívjam a figyelmet. Minél több meglátás, minél több vélemény íródik róla, minél több ember osztja meg a gondolatait ezekről a jelenségekről, annál hamarabb találhatunk egy rendszerszintű, vagy szélesebb körű megoldást egy-egy problémára, vagy épp meggyőzhetjük a másikat egy jobb meglátásról. Az elfogadás valahol itt kezdődik: minél több véleménynek teret adni. A problémákról beszélni kell. Nem arra kell biztatni másokat, hogy legyenek elégedetlenek valamivel; arra kell biztatni másokat, hogy merjenek hangot adni annak, ha esetleg elégedetlenek valamivel. Ha pedig úgy tűnik, hogy a szülő nem beszél ezekről a problémákról, akkor ahhoz, hogy a nagyon kedves, szerethető és cuki kislányt később ne csapkodják korbáccsal és ne kényszerítsék olyan dolgokba, amikbe magától nem menne bele, bizony egy másik fiatal lánytól tiszteletre méltó az, ha szembesíti őt azzal, hogy bassza meg, ez így nagyon nincs rendjén! Az én szüleim sem vitték túlzásba sem a felvilágosítást, sem a törődést, és utólag nagyon hálás tudok lenni azoknak, akik helyettük szembesítettek azzal, ha rosszul csináltam valamit. Így vagy úgy, de az író is és én is megkaptuk azt, amire a lelkünk mélyén vágytunk: hogy foglalkozzanak velünk. Elgondolkodtató, hogy ha az elfogadás zászlaja alatt maximum egy kedvesen megfogalmazott kritikát kapott volna az író, az mekkora hatással lett volna a jövőben az idősebb férfiakhoz és a helyesírási szótárhoz való hozzáállására, és egy ilyen poszt vajon mekkora hatással volt rá.

(Forrás: Shopify)

Egy dolog volt, ami az én szememet is szúrta: az író nem láthatta a posztot, hiszen nem tagja a csoportnak. A nyilvános vita valóban úgy lett volna kiegyensúlyozott, ha a hozzászólók a posztoló és az író közötti vitához tudnak hozzászólni, és az író is így tanulhatott volna sokat belőle. Viszont arra mindenképp jó volt ez a beszélgetés, hogy elgondolkodhassunk a kritika szerepén, a daddy kink, mint műfaj létjogosultságán, az elfogadás fogalmán és a szülők szerepén az értékrend kialakításában. És ha a hozzászólásokat olvasó több ezer fiatal lány közül csak egynek is felnyitottuk a szemét, már megérte.