Az elvált negyvenes

Miért ilyenek a mai fiatalok? Miért alakultak ki sztereotípiák a Z-generációval kapcsolatban? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell nézni, kik nevelik fel a 2000-es évek gyerekei közül azt a réteget, akikre illeszkednek ezek a sztereotípiák. Mielőtt még fejest ugranánk egy félresiklott élet részleteibe, tisztázni szeretnék egy fontos dolgot. Az alábbi jellemrajz nem minden elvált, negyven és ötven közötti anyukáról szól. Az, amit most olvasni fogtok, azokról a nőkről szól, akikről tíz perc beszélgetés után a következő három dolog marad meg a fejedben:

• biztos, hogy túl van egy váláson,
• biztos, hogy elmúlt már negyven,
• jellemzőek rá az alábbiak.

Nem minden elvált, negyvenes nőt határoz meg a válása, a kora, és a gyereke, viszont azt érdemes szem előtt tartani, hogy azok is kivételnek hiszik magukat, akikre száz százalékban ráhúzható a következő leírás. Az egyszerűség kedvéért ezt a típust végig elvált negyvenesnek fogom nevezni.

Kép: Depositphotos

Az elvált negyvenes nem véletlen vált el - kommunikációs készsége mind a gyereknevelést, mind a párkapcsolatát tekintve szegényes. Egyetlen nyelven tudja megértetni magát a gyerekkel, ez pedig a pénz: a konfliktusokra a zsebéből, és nem a fejéből, vagy a szívéből talál megoldást, ráadásul erre nagyon büszke. Ő mindent megad a kis gyerekének! Vesz neki ruhákat, iskolaszereket, telefont, számítógépet, sőt, még eteti is! Mindegy, csak az adott dolog látványos legyen, és lehetőleg elterelje a másik gondolatait az érzelmi hiányról. Azzal már nem szokott dicsekedni, amikor a saját gyerekét okolja, hogy tönkrement a házassága, vagy, hogy nap mint nap szíve egykori választottja ellen hangolja őt. Arról már nem kell beszélni!

Az elvált negyvenessel olyan gyereknevelésről beszélgetni, mintha egy laposföld-hívővel beszélnél a csillagászatról. Mindig meg van győződve arról, hogy az ő módszerei tökéletesek és kétségbe vonhatatlanok. Pszichológiai és fejlődés-lélektani könyvek egész sora állítja az ellenkezőjét, de hát ő tökéletes, és a gyerekét is tökéletesen neveli! Ennek a gyereknek mindene megvan, mindent megkap, jó dolga van, úgyhogy csönd legyen! Nagyon jellemző az elvált negyvenesre, hogy

soha, semmilyen körülmények között nem ad igazat a gyerekének,

még akkor sem, ha mások előtt derül ki, hogy a gyerek gondolkodik jól. Mindent jobban tud! Képtelen elismerni, ha a gyereknek van igaza, hiszen ezzel kiderülne, hogy tulajdonképpen a gyerek neveli fel őt, és hősnőnk valójában egy iskolás érzelmi szintjébe kapaszkodik - alulról. A pénz mellett egyetlen nevelési eszköze ez az áltekintély, amire a korától eltekintve semmi alapja nincs, hiszen életvitele nemhogy példaértékűnek, de még csak értékesnek sem mondható. Semmi tiszteletre méltó dolgot nem tett hosszú évtizedei során, így nevelésképpen ezt az elnyomást kénytelen választani, hiszen máshogy nem tudná házimunkára utasítgatni a gyereket a gép elől minden hétvégén.

Az elvált negyvenes mindig igyekszik úgy tenni, mint aki mindenhez jobban ért, de az első okostelefonos alkalmazásfrissítéstől idegbeteggé válik, és azonnal a gyerek segítségét kéri. Azt gondoljuk, később meghálálja a szakértelmet? Dehogy! Inkább a gyerek minden mozdulatába beleköt, legyen szó főzésről, mosogatásról, vagy bármi másról, ami valójában az ő dolga lenne: ne úgy csináld, azt nem úgy kell, hagyjad, majd én megcsinálom. Ezzel rendszeresen elfojtja a kibontakozó önértékelést, önbizalmat a gyerekben, különösen a lányokban, de hát tudjuk, az elvált negyvenes mindent megad a gyereknek, úgyhogy a tökéletes nevelés nem is lehet kérdés.

Az átlagszülő amellett, hogy önfejű, legalább ennyire ostoba is. Bár neki az érettségi is alig lett meg, képes a gyerekét érzelmi terrorban tartani a jobb jegy érdekében. Sem a középiskolai, sem az egyetemi felvételi rendszerrel nincs tisztában, neki igazából mindegy is a pontszám, csak el lehessen dicsekedni a szomszédnak, a munkatársaknak, meg a rokonoknak. Az nem zavarja, ha közben a gyereknek alvászavara van, fél az emberektől, vagy az előző bekezdésben leírt módszerrel szétmorzsolta az önbecsülését, ha közben a többieknek lehet dicsekedni a jegyekkel! Ötöst hozzon haza, az a lényeg! Az ilyen nőnek lételeme a hivalkodás, a dicsekvés, és különben is, mentális betegségek nem léteznek, ez biztos megint valami tini hülyeség. Ha esetleg évente egyszer eljut az Operaházba, vagy valami divatos helyre, azonnal hivalkodni kezd, és az összes ismerősének elmeséli, egyre színesebben.

Az elvált negyvenes minden más embertípusnál kétségbeesettebben hajkurássza a boldogságot. Gyakran frusztrált és vásárlásfüggő. Ő csak végre boldog akar lenni a sok szenvedés után, de fogalma sincs, hogyan, ezért bármiben meglátja a lehetőséget. Mindegy, csak kapjam már meg, ami jár nekem! Ez lehet egy fogyasztógép, egy Mindenegybenblog cikk a legújabb diétáról, egy horoszkóp, egy Szabó Péter előadás, és bármilyen spirituális, ezoterikus, áltudományos ökobio baromság, vagy rosszabb esetben az alkohol. Az elvált negyvenes sosem vallaná be magának, hogy hajlamos az alkoholizmusra, pedig minden más embertípusnál hajlamosabb. Mivel egyetlen kifejezési eszköze a pénz, boldogtalanságát gyakran a pénz hiányára fogja, de valójában egy havi egymillió forintos fizetés sem tenné boldoggá. Ha egyetlen egy kívánsága lehetne, azt kívánná, legyen sok pénze a semmiért. Egy tökéletes nap számára egész napos lustálkodással, online játékkal, cigivel, zabálással, alvással telne, miközben a gyerek csinálna helyette mindent: bevásárlást, főzést, mosogatást, mosást, teregetést, takarítást, cigitöltést. Később csakis egy tehetős családból származó fiút tudna elképzelni a lánya mellé, hogy aztán neki se legyen ilyenekre gondja, neki se kelljen sokat dolgoznia, és nyugodtan görgethesse a Facebookot a kanapén egész nap. Más jövőképe nincs, a lányából pedig többet nem mer kinézni, még a végén kiderül, hogy valamiben jobb, mint ő! Az elvált negyvenes energiáinak nagy részét az emészti fel, hogy a legkisebb szembejövő problémával is képtelen bármit kezdeni, de közben mindvégig el kell játszania, hogy ő minden helyzetet megold.

Az elvált negyvenesnek folyton kell a megerősítés, hogy jó szülőnek higgyék, hiszen mélyen belül ő maga is érzi, hogy nála nem sok rosszabb van. Gyűlöli magát, a testét, a döntéseit, az érzéseit, érzi, hogy élete nagy részét elpazarolta már. Gyűlöli a korát, nagyon gyakran viccelődik azzal, hogy ő belül húsz éves, és pont azzal a komolysággal állítja, hogy ő húsz éves, mint amilyennel azt mondja a gyereknek: ,,azért, mert én azt mondtam". Gyenge szembesülni azzal, hogy ő valójában már csak egy elunt, eldobott feleség, akinek az alkoholista építőmunkásokon kívül már senki nem udvarol. Gyűlöli a munkáját is, belefásult már, ott is szid mindent és mindenkit, és ez hazaérkezés után sem hagy alább, hiszen az egész napos tűrést valakin ki kell egyensúlyozni. Mérhetetlenül irigy a lánya leendő életére, pontosan tudja, hogy neki sikeresebb élete lesz, hiszen előtte még ott vannak olyan lehetőségek, amik számára már nem léteznek. Retteg a gondolattól, hogy néhány év múlva a lánya kevesebb munkával több pénzt fog keresni, mint ő, szíve szerint örökké kis irányítható iskolásként, házicselédként tartaná otthon a gyereket. Rossz szemmel nézi, ahogy önállósodik. Képtelen szívből örülni a gyerek sikereinek, igazából csak a saját dicsekvési lehetőségét látja bennük, nem az ő sikerélményét.

Bosszúból, irigységből, vagy maradiságból, de az elvált negyvenes minden erejével a saját szokásait erőszakolja rá a gyerekre. Ha bármit másképp csinál, az nem jó! Azt nem úgy kell! Próbálja rajta keresztül megvalósítani azt, ami neki nem sikerült, miközben gyűlöli saját magát - érdekes paradoxon. Minden második mondatával levagdossa a gyerek szárnyait, megcsonkítja az önbecsülését, aztán magából kikelve esik neki, hogy miért nem sikerült neki valamilyen feladat. Képtelen az önreflexióra, olyan soha nem történhet, hogy a lánya felé fordul, és elismeri, hogy hibázott.

Kép: Depositphotos

Egy negyvenes nő korát tekintve még bőven lehetne szexi és vonzó, de az elvált negyvenest a személyisége, viselkedése, és a mérhetetlen életuntsága megakadályozza ebben. Teljesen megszűnt nőként létezni, és amikor ez tudatosul benne, bepánikol, esetleg sápítozik, hogy a negyvenes férfiak fiatalabbat és szebbet választanak helyette.

Szerinte nincsenek ,,normális" férfiak,

bár ő maga semmit nem tesz azért, hogy megismerjen egyet. Azt gondolja, elég csak a ház előtt cigizni melegítőben, hiszen köztudott, hogy a normális pasik mindig az unott arccal cigiző, gyereküket utasítgató, állandóan panaszkodó, életunt mőkhöz szoktak odamenni ismerkedni. Képtelen elismerni, hogy ő maga semmit nem tudna nyújtani egy normális pasinak, sőt, a válást is teljesen a volt férjének a nyakába varrja. Nem zavarja, hogy a párkapcsolati hibák 99%-áról mindkét fél tehet, ő váltig állítja, hogy mindent tökéletesen csinált. Mivel ő tökéletes, ezért képtelen bármilyen kompromisszumra, hát ő nem változik meg egy pasi kedvéért! A gyerek kedvéért meg főleg nem, pff, hát, ő csak egy gyerek. A gyereknek kell változni az anyja kedvéért, sőt, adjon hálát, hogy megszületett, és ilyen fantasztikus édesanyja van.

Az elvált negyvenes mindig, minden helyzetben áldozat. Ő nem tehet semmiről, nem felelős semmiért, vele csak úgy megtörténik minden! Őt a volt férj, a főnök, a sors, a körülmények, az élet, az Orbán-kormány, vagy a Soros tette tönkre. Képtelen elismerni, ha ő hibázott, ha ő hozta a rossz döntést, különösen a gyerek előtt. Mindig más a hibás! A gyereknek azt kell hinnie, hogy az anyja hibátlan! Mivel mérhetetlenül lusta és életunt, mind jogilag, mind érzelmileg, mind anyagilag képtelen kilábalni a válásból, sőt, előfordulhat az is, hogy évekig húzódik a vita a gyerek láthatásáról.



Lassan felnőnek azok a gyerekek, akiket már hét-nyolc éve arra használtak, hogy lájkokat gyűjtsenek a szülőnek. Önreflexióra képtelen, hibáikat elismerni nem tudó, felelősséget semmiért nem vállaló, érzelmi analfabéta, elvált negyvenes anyukák nevelik a 2000-es évek gyerekeit. Mégis mit várunk tőlük? 

Hogy ők maguktól megtanulnak magukba nézni?

Hogy megtanulják elismerni a hibáikat?

Hogy felelősséget vállalnak a szavaikért, a tetteikért, a döntéseikért?

Hogy mély emberismerettel, megfelelő szempontok alapján választanak hosszútávra társat?

Hogy megtanulnak beszélgetni, és nem mizuval indítanak?

Hogy megtanulják a helyükön kezelni az érzelmeiket?

És mégis kitől? Mert otthon nem ezt látják, az iskolában ez nem menő, az Instán szintén nem ezt látják, az utcán pedig ez szintén nem menő.

Aki felelős lenne ezért, és akinek a kezébe kellene vennie az irányítást, az most éppen kint szívja a cigit a ház előtt és panaszkodik a szomszédnak, vagy Candy Crushozik, és közben a normális pasira vár.

Miért nem lázadunk?

Fiatalok százezrei költöznek külföldre. A vidéki falvak, városok kiürülnek. Fél Győr és Szombathely a szomszéd országba járkál át dolgozni. Diplomás, szakmájukban kiváló emberek küzdenek a napi megélhetéssel: a lakhatással, az étkezéssel, az öltözködéssel, gyerekneveléssel, tengődnek, egyik hónapról a másikra. Nincs jövő, nincs létbiztonság, nincs gyakorlati lehetőség otthonteremtésre, családalapításra, csak elméleti. Nincs közbeszéd, bezárt az ország két legpatinásabb napilapja, az oktatás színvonala elmarad attól, amit a 2020-as évek majd megkívánnának, az emberek egyre kevésbé nyitottak a konstruktív vitára, és egyre hajlamosabbak gyűlölni egymást, vagy egymás arcába hazudni.

Mégsem lázad senki.

Tüntetés 2006 őszén, Budapesten. - Forrás: Reuters

Nem csak azért nem lázad senki, mert nekünk, magyaroknak Mohács kell. Nem csak azért, mert szeretünk szenvedni. Nem azért, mert ne lenne több millió ember, aki még itt van, és akinek már nagyon elege van.

Azért sincs lázadás, mert a fiatalok nem mernek azonosulni azzal az érzéssel, hogy nem tudnak megvenni egy kávéfőzőt.

Pontosabban, tudnak: egyedül, a szobájukban, de nyilvánosan semmi esetre sem mernek.

Átlagos Facebook-felhasználó vagyok. Tudjátok, mit látok magam körül? Azt, hogy 22 éves, diplomás lányok nem tudnak megvenni egy kávéfőzőt? Nem. Azt látom, hogy mindenki boldog, mindenki jól él, mindenki megtehet bármit, és mindenki tökéletesen elégedett az életével.

Azt látom, hogy a fiatalok egymást tapossák a Glamour-napokon. Hogy a plázák tömve vannak, hogy az emberek minden nap ruhákat, cipőket, táskákat, órákat, szépségápolási termékeket vásárolnak maguknak, és ezt meg is osztják velem. Hogy minden hétre van új outfit-poszt, hogy minden napra van új termékbemutató, hogy minden posztra jut egy-egy több ezer, vagy több tízezer forintos tárgy, csak úgy, mert miért ne.

Azt látom, hogy a fiatalok luxusmárkákat aggatnak magukra. Hogy harmincezer forintos cipőben járkálnak, hogy tízezer forintot adnak ki egy pólóért, egy sapkáért, hogy minden évben megveszik a háromszázezer forintos telefont. Hogy designer táskát hordanak ötven-százezer forintért, csak úgy, olyan természetesen, hogy épp csak le nem esik a karjukról.

Azt látom, hogy a fitnesztermek tömve vannak tízezer forintos bérletesekkel. Hogy egy valamire való fiatal szobájában ott pihennek a táplálékkiegészítők, havonta egy kotyogós kávéfőző áráért. Hogy az emberek megveszik a háromszázezer forintos Flabélost és tízezreket adnak csodaszerekért, amik majd lefogyasztják őt egyszer, egy másik univerzumban.

Azt látom, hogy sosem éltek meg ennyire jól szempilla-stylistok, műkörmösök, szoláriumok. Nincs időpont, mindenki a szoliból szelfizik, mindenki a körmét fotózza, mindenki a szempilláját rebegteti - aki pedig nem, az felnéz azokra, akik igen.

Azt látom, hogy tömve vannak a drága éttermek. Hogy mindenki megteheti, hogy rendszeresen étterembe járjon, rendszeresen étterembe vigye a barátnőjét, és jóllakassa fine dining kajával. Hogy kígyózó sorokban állnak a McDonaldsban, a Burger Kingben és a KFC-ben az emberek több ezer forinttal a kezükben, és nem kérik vissza az aprót.

Azt látom, hogy az emberek ezerkétszáz forintot adnak ki egy papírpoharas kávéért. Hogy az emberek kétezer forintot is hajlandóak fizetni egy hamburgerért, ha az kézműves. Hogy a boltok polcairól elfogytak a hatszoros áron eladott bio és vegán termékek. Hogy a hatszáz forintos bagel reggelire egy megszokott dolog.

Azt látom, hogy egy gombostűt nem lehet leejteni a belvárosi szórakozóhelyeken. Na, nem az akciósakon, hanem azokon, ahova turisták is járnak. Az emberek becsekkolnak az 1500 forintos italukkal, amit aztán tíz perc alatt megisznak.

Azt látom, hogy a fesztiválokra napokon, heteken belül elfogynak a százezer forintos bérletek, húszezer forintos napijegyek, és a résztvevők tízezreket költenek egyetlen nap alatt étkezésre, innivalóra, strandolásra, vagy, csak úgy.

Azt látom, hogy egy motivációs tréner tízezrekért tart előadást, amivel csarnokokat tölt meg, az emberek pedig ezt imádják.

Azt látom, hogy túljelentkezés van azokra az egyetemekre, ahol egy- vagy többmillió forintba kerül egy félév.

Azt látom, hogy családok százezreket költenek el cigire minden hónapban, és ugyanazzal a természetességgel veszik az 1200 forintos dobozokat, mint a 200 forintos szeletelt kenyeret.

Azt látom, hogy a hosszúhétvégéken mindenki wellness-szállodákból csekkol be, hogy az emberek tengerpartokon nyaralnak évente többször, hogy az utak tele vannak márkás terepjárókkal, hogy az emberek húszezer forintos művirágcsokorral lepik meg a barátnőjüket, hogy mindenki eljegyez, mindenki igent mond, mindenki házasodik, mindenki gyereket vállal, mindenki dicsekszik, hogy színházba, Operaházba és fancy helyekre jár!

Ezt látom, és ez egy hazugság!

Az emberek többsége valójában nem így él. A nyomortelepek utcáról utcára terjeszkednek, a lakótelepeken csendes éhezők viadala folyik, az emberek magukban szenvednek. A lázadás viszont azt jelentené: elismerem, kinyilvánítom hogy én ezeket nem tehetem meg. Elismerem, hogy én nem élhetek így. Elismerem, hogy én nemhogy iPhone-t, Sziget bérletet, Levi's pólót nem tudok megengedni magamnak, de még egy kávéfőzőt sem.

A tömeg azt üvölti minden nap a többieknek: én megtehetem! A lázadás pedig pont azt jelentené, hogy azt ordibáljuk: én nem tehetem meg! Azt jelentené, hogy nem vagyunk elégedettek, hogy nem engedhetünk meg magunknak ilyen életmódot. A lázadás azt jelentené, hogy az albérlet, a rezsi, a mindennapi étkezés is gondot okoz nekünk, és ezt az álláspontot dühvel, elszántsággal, akarattal képviseljük. A lázadás azt jelentené: nehézségeim vannak, és ezt nyilvánosan képviselem, a zászlómra tűzöm!

Ha nem azt akarná megmutatni a tömeg, hogy ő megteheti, ha nem azt akarnák megmutatni az emberek, hogy mennyire jól élnek, ha nem lenne százezer önjelölt fiatal életmód-tanácsadó, aki luxuséletet hazudik maga köré a szülei vagy a barátja pénzén, akkor lenne lázadás. Ha az lenne a kirakatba pakolva, hogy a képernyőn magukat lifestyle-gurunak beállító gyerekek szülei három-négy műszakban dolgoznak, szenvednek, hogy biztosítsák nekik a kirakatéletet, akkor lenne lázadás. Ha fontosabb lenne, hogy jól érezd magad, mint hogy úgy tűnjön, hogy jól érzed magad, akkor lenne lázadás. Ha a rászoruló rászorulónak tűnne, és nem a részletre vett telefonján szelfizne a tükörben, akkor lenne lázadás. Ha nem akarná mindenki ilyen kibaszott tökéletesnek feltüntetni az életét, és elhitetni az emberekkel, hogy jól él, akkor lenne lázadás. Ha a vajas kenyeret tennéd ki a fine dining étterem helyett, akkor lenne lázadás, de nem fogod, mert nem mered. 

A látszatélet mellé viszont látszatlázadás jár.

Nem akarok erőszakot, ahogy a szombati tüntetés szervezői sem. Azon érdemes elgondolkodni, hogy az áprilisi outfit- és tavaszi beautyposztok között miért vész el a süllyesztőben az, ha egy 22 éves, diplomás óvónő nem tud megvenni magának egy kávéfőzőt. És, hogy akik szintén nem tudják megvenni, miért maradnak csendben.

Hogyan lett a zenés-táncos szórakozásból #bulika?

Évekkel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy egyszer kellemes nosztalgiával fogok visszagondolni a bulizós időszakomra. Nem azért, mert ne lett volna kellemes, inkább azért, mert annyira szerves része volt a kikapcsolódásomnak, hogy nem hittem, hogy egyszer kinövök belőle. Gimiben, és az egyetem első éveiben, szóval kb. 2012 és 2015 között nagyon sokat jártunk, megfordultunk gyakran a(z akkor még Morrison's) Ligetben, a Morri 2-ben, és nem vagyok büszke rá, de néhányszor a Peachesben is. (Na jó, egyikre sem vagyok büszke. Talán az eredeti Morrison's Pubra a Révay utcában, ami most zárt be hétvégén, annak kissé más hangulata volt.)

(Forrás: YouTube)

Több emberrel beszélgettem mostanában arról, hogy általános iskola végén, középiskola elején elkezd kialakulni egy mítosz a gyerekekben a bulizás körül. Aki eljár, az minden hétvégén feltölti a képeket/videókat Instára, Messenger-storyba, a többiek pedig azt gondolhatják, hogy ő ettől jobb, legalábbis valamiért többnek tartja magát. A nagyobb bulikról már teaserek és aftermovie-k jelennek meg a YouTube-on, hetekkel előtte megy a látványos várakozás a Facebook-eseménynél, a többiek pedig elkezdik elhinni az ide járókról, hogy menő. Hogy őt elengedik a szülei éjszaka, őt pedig beengedik oda. Hogy ez egy élmény, amiből a többiek kimaradnak, és, ha a társaságból, osztályból, évfolyamból sokan járnak, akkor úgy érezhetik magukat, mint akik lemaradtak valami nagy dologról. Ismerkedésről, ivásról, esetleg valami másnak a használatáról. A többiekből szokott formálódni az ellentábor, akik meg kifejezetten utálják azokat, akik a szórakozásnak ezt a fajtáját választják. Én ennek az utálatnak sem látom értelmét, pontosan azért, mert belülről láttam, hogy a mítosz, ami körüllengi ezt az egész #bulikázást, mennyire félrevezető. Egyáltalán nem ad okot utálatra, legfeljebb némi szánakozásra.

Számomra ez egy olyan időszak, amin jót mosolygok, hogy milyen kis hülye voltam. Igazából semmi értelme nem volt. 2016 első hónapjaiban azért kezdett elmenni a kedvem az egésztől, mert összejöttem egy lánnyal, aki nem volt nagy bulizós, másrészt pedig egyre kevésbé hatott rám a szintén mitikus, de annál tartalmatlanabb university lifestyle, hiszen már alig jártam be az egyetemre. Na jó, előtte se sokat. Ahhoz, hogy azoknak is érthetővé tegyem, hogy miről szól valójában a #bulika, akik sosem jártak, összeszedtem néhány gondolatot, amiket érdemes olyan szemmel olvasni, mintha a sarki Hörpi italboltot hasonlítanád össze egy nívós budapesti szórakozóhellyel. Rá fogsz jönni, hogy annyira nem különböznek, és arra is, hogy a felsoroltakon túl miért untam rá erre a légkörre.

• A 18-as korhatár a rendőrségnek szól, és feléjük is csak egy képmutatás. Ezeket a bulikat jellemzően a 15-22 éves korosztálynak szervezik, elsősorban középsulisoknak, főiskolásoknak, egyetemistáknak. Rájuk szabják a hirdetéseket, őket célozzák meg az eventökkel, a videókkal, a hirdetésekkel, a jegyek promóterei is jellemzően ők. Aki 18 év alatt van, az egy ismerőse személyijével juthat be, olyanéval, aki már elmúlt 18. Nem árt, ha az igazolványt azonos neműtől kéred el, de ettől eltekintve akár Osama bin Laden vagy Angela Merkel is lehet a fotón, a gorillák a bejáratnál úgyis csak a dátumot fogják nézni.
• Az elegáns dress code és a face control fontos lenne, de egyre kevésbé tartják be. A hiánya lezülleszthet egy helyet, és sajnos ez történt a Ligettel is. Ezeknek elvileg az lenne a szerepe, hogy ösztönözze az embereket arra, hogy kiöltözzenek, mielőtt odalátogatnak, és ha valaki látványosan be van rúgva/szívva/egyebezve, azt ne engedjék be. Pont a Ligetben működött ez jól, miután megnyitott, aztán rájöttek, hogy ha több embert engednek be, akkor ők több pénzért fognak fogyasztani, és fontosabbá vált a haszon, mint a színvonal. Sajnos, ahol ki van írva, ott sem mindig tartják be, és sok emberen látszódik, hogy kb. egész héten feliratos melegítőben nyomhatja, csak arra az estére vette fel az egyetlen ruháját, ami távolról elegánsnak tűnik, de borzalmasan áll. (Itt elsősorban nem a ruhával van a gond, hanem az ehhez tartozó viselkedéssel.) Ami a face controllt illeti, engem 19 évesen engedtek be úgy budai, jól ismert szórakozóhelyre, hogy a bejáratnál leejtettem a személyimet, és amikor lehajoltam érte, elestem, két lány szedett föl a földről, és támogatott be. Erről a helyről mindenki ódákat zengett amúgy, nagyon ment a Facebookon, mint elegáns partihelyszín.
• Szívem szerint én trendőrséget állítanék az ajtóba, mondjuk, ha no pain no gain, vagy never give up tetkóval nem lehetne bemenni, sokan ácsorognának kint. A szakadt nadrágot is kitiltanám, az tuti. (Igazából, ha én lennék a biztonsági főnök, elég veszteséges lenne az a hely.)
• A pénteki bulikon jellemzően éjfélig nincs is semmi élet. A sulit ki kell pihenni valahogy. Szombat éjjel, vagy iskolaszünetekben is jellemző, hogy későn indul be a buli, mivel sokan alapozással kezdik, de azért ilyen napokon már éjfél előtt is jobb a hangulat.
• Az iPhone-hoz, a Superstarhoz, vagy az Air Maxhez hasonlóan általában ezekre a bulikra is a szülő ad pénzt. Gyakorlatilag egy buliban az látszódik az emberek nagy részén, hogy mennyire tehetősek a szülei, hiszen a 15-22 évesek túlnyomó része még nem állt munkába, legfeljebb a Rozsdás Rákollóban, szóval nincs saját keresete.

Két koktél negyvenhétezer...!

• Ahogy az utcán, úgy egy buliban is helytálló, hogy akinek tényleg sok pénze van, azon nem látszik, hogy megteheti. A Retro vagy Pull&Bear feliratos pulcsis emberek nagy eséllyel nem milliárdos vállalkozók csemetéi...
• ...mint ahogy a pár százezres használt, márkás kocsival érkezők sem. Ki a fene az, aki kocsival érkezik egy olyan helyre, ahol nagy eséllyel inni fog? Az egésznek a célja egyedül a nagyzolás, ráadásul az olyan esetekből lesznek a vasárnap hajnali balesetek, amikor a balek gyerek tényleg nem bírja ki piálás nélkül. (Sose üljetek olyan sofőr kocsijába, aki ivott! Én sem tettem.) Tele volt ilyen kocsikkal a Népliget, meg korábban a Hajógyári is, a legtöbb járgány idősebb volt, mint az oda járó lányok, de legalább márkásak voltak. Kinek mi a fontos.
• Sajnos naiv dolog lenne azt gondolni, hogy a buliban a DJ a főszereplő, az oda látogatók többségének szinte teljesen mindegy, ki áll a pult mögött, akkor is, ha nem ismerik. Balaton Soundon is ugyanez a helyzet, legfeljebb, ha valaki olyan pörgeti a zenét, aki ismertebb, azt rá lehet írni a Storyba szánt képre.
• Szinte teljesen mindegy, mennyire vagy izmos, milyen az arcod, vagy a frizurád, elsősorban az számít, mennyire van tököd kezdeményezni, és mennyire vagy kreatív, humoros. Mivel ezekben az években szinte végig kapcsolatban voltam, nagyon ritkán csináltam ilyet. Olyan, hogy kifejezetten buliból vittem volna valakit haza, egyszer sem volt. (Eleve kívülállóként viszonyulok az ilyen tárgyiasításhoz, hogy valakit, akit aznap ismertem meg, ,,hazaviszek". Ha kíváncsi vagy, nézz szét a többi írásom között, hogy miért.) Hallottam olyanról, aki azzal a szöveggel nyert meg egy lányt, hogy olyan vékony vagy, mint egy szárnyas betét! Ezen azért nem nehéz túltenni, és több szempontból is elgondolkodtató.

Persze, amellett, hogy kinövi az ember, az is elveheti a kedvét a szórakozástól, ha egyre gyakrabban kell hányásban és üvegszilánkban tocsognia, szembesülnie az emberek primitívségével, agressziójával, vagy ízléstelen öltözködésével, de elsősorban nem ezek miatt lett elegem. A bulizás nekem egy olyan tevékenység volt, ami kiszakított otthonról, a tanulásból, a munkából, a hétköznapokból, ezt élveztem benne. Mint ahogy a Barátok Közt elején is éneklik: elfelejtettem mindent, ami fáj, és elhittem, hogy a jövőm fényesebb. Felszabadított, lelkesített, feldobott, és éppen ez volt az oka: mentem valahova, ami néhány órára elfeledtette velem azt a környezetet, ami nap mint nap körülvett. Nem volt nyomás rajtam, nem kellett teljesítenem, nem kellett ügyelnem arra, amit mondok; nem kellett félni, hogy felszólítanak, és nem tudok válaszolni a kérdésre; nem kellett gyorsabban dolgoznom ahhoz, hogy több pénzt keressek, egyszerűen csak hátra kellett dőlnünk, vagy táncolnunk a magunk módján azzal, akivel éppen voltam, és ez volt minden.

Viszont, azt vettem észre, hogy az emberek egyre kevésbé azért járnak bulizni, hogy jól érezzék magukat. Egyre kevésbé számít, jól érzik-e magukat. Az lett a cél, hogy mások lássák, mennyire jól érezheted magad ott, a képernyőn. Az egész szórakozás egy nagy Facebook-becsekkolás lett, egy elnyújtott egész éjszakás Insta-story, ami csak néha-néha szakad meg. Ahelyett, hogy az emberek órákon keresztül Pumped Gabo-módra nyomnák a táncot a hely közepén - ami egyébként a lényege lenne az egésznek - fél kezüket eközben is a zsebükön, a telefonjukon tartják, vagy épp a telefonnal a kezükben próbálnak mozogni, így pedig még bénább, erőltetettebb az egész.

Kiveszett az éjszakából az önfeledtség. Már nem feledkezhetünk meg magunkról, már nem feledkezhetünk meg a környezetünkről, hiszen a követők, a lájkolók folyamatosan kapcsolatban vannak a bulizóval a zsebén, vagy a kezén keresztül. Az egész éjszakai szórakozás szinte egy live streamelt valóságshow-vá vált, ahol iskolás tinik próbálnak sztárokként viselkedni, esetlenül. Ez nagyjából annyira hiteles, mint a Party like in Vegas! felkiáltással megrendezett buli a Peachesben, ahol egy ezer forintos karszalaggal egész éjjel a pultnál állhatsz sorban a következő körödért. A helyeknek is fontosabbá vált, hogy miként látják őket az Instán, vagy a Facebookon, mint, hogy mennyire érzik jól magukat náluk a bulizók. A Liget lezüllése mellett például, éppen a Peaches előtt szó szerint órákat kell sorban állni. Na, nem azért, mintha nem férnének be az emberek az aprócska helyre már kezdéskor, sokkal inkább azért, hogy az emberek úgy emlékezzenek a helyre, ahova nehéz bejutni. Ami előtt mindig hosszú sorban állnak. Ma már ettől hisznek minőséginek, VIP-nek egy helyet az emberek, nem a DJ-től, vagy az azonnali kiszolgálástól, inkább ez számít.

És arról még nem is beszéltünk, hogy mekkora hazugság, hogy a mosdókra ki van írva, hogy Urak! Urak? Hol, milyen urak? Akiknek a szüleik tömik a zsebükbe a pénzt, mielőtt egy buksi simivel útnak engedik őket zúzni az éjszakába? Akik képesek a teste miatt átnézni egy lányon, de a pornósok neveit sorolni tudják? (Bezzeg a DJ-ket nem ismerik!) Akik szerepeket játszanak, hogy hazavihessenek egy félig öntudatlan lányt? Az egész erről szól! Az urak valójában azok a fiúk, akik annyi évesnek hazudják magukat, mint amennyi én vagyok; akik eljátsszák, hogy mennyire jól ellátnák a baját a kiszemelt lánynak miközben még az ismerkedés is erőltetett; akik gazdagnak próbálnak tűnni a szüleik pénzéből, miközben ők járkálnak be a szobájukba összeszedni a foltos alsógatyákat a földről; akik eljátsszák, hogy hajnalig nem tudnak odaérni a buliba a fontos teendőik miatt, miközben az utcán nyomogatják a Snapchatet; akik jobban félnek a telefonjuk lemerülésétől, és a mit dolgozol kérdéstől, mint egy tökönrúgástól. Ők lennének az urak.

Ha lesz következő életem, 12 évesen regisztrálni fogok a Tumblrre, és megtöltöm helyesírással, meg némi tartalommal.

És arról még nem is beszéltünk, hogy mekkora hazugság, hogy a mosdókra ki van írva hogy Hölgyek! Hölgyek? Hol, milyen hölgyek? Én csak két lábon járó seggeket látok, akik azt gondolják, hogy a magas derekú nadrágtól majd rögtön ők lesznek Beyoncé. Én csak két lábon járó melleket látok, akik tíz percenként rohangálnak ki megigazítani a push-up melltartót. Én csak két lábon járó érzéketlen arcokat látok, akik magukat Palvin Barbinak képzelik, és, még ha nem is kokainoztak életükben, pontosan ugyanazt a halott arckifejezést erőltetik magukra, mint a kokainfüggők. Akik eközben belül szorongva várják, hogy észrevegye őket egy olyan gyerek, akivel nem szégyen kimenni a helyről - hiszen az tökmindegy, hogy neki tetszik-e vagy sem, a lényeg az, hogy a többiek mit látnak! Hogy legyen valaki, aki elhiszi magáról, és legyen valaki, akiről mások is elhiszik. Hogy aztán megfeleljenek neki, hogy tetszenek neki. Így, ezzel a magabiztosságnak hazudott ál-érzéketlenséggel, ezekkel a belső félelmekkel. Abban az állapotban, hogy a szüleitől meg nem kapott figyelmet egy egyéjszakás szexszel próbálja kiegyensúlyozni. Évekkel azt követően, hogy az anyja pont úgy nyomkodta a telefonját unottan és céltalanul nevelés helyett, mint ahogy ő teszi táncolás helyett: zavarában és ügyetlenül, műkörmökkel. Ezeknek az anyáknak a lányai: na, ők lennének a hölgyek.

Csendélet: hölgyek, megfelelés, és ezernyi lájk.

Minden amit az Instán láttok, minden, amit az idővonalon, a storykban láttok, és bulinak tűnik, egy hazugság. Egy szar buli, amit jó buliként akarnak eladni azoknak, akik nem voltak még soha; vagy akik nem gondolkodnak el azon, hogy egy jó buliban ritkán kerül elő a telefon. Az egész jelenség arról szól, hogy valaki mutatni akar valamit, ami nincs. Boldogságot, pénzt, önbizalmat, státuszt, tapasztalatot, amire éppen szükség van. Ezeknek az uraknak egyre kevésbé van szüksége magabiztosságra, kreativitásra ahhoz, hogy megszólítsák ezeket a hölgyeket - elég hozzá némi stíl, (te jó ég, Kazinczy mit szólna ehhez?) meg egy olcsó mondat, amit ellőhetsz egy este tíz különböző lánynak, akik olyan vékonyak, mint egy szárnyas betét. Ahhoz, hogy össze-vissza csókolózz, még írni-olvasni sem kell tudnod, sőt, ami még szomorúbb, hogy igazából jól sem kell kinézned. Gazdagnak sem kell lenned, hiszen egy ezer forintos karszalagért az összes ismerősöd hírfolyamában az fog megjelenni, hogy te egy olyan buli részese vagy, ami rögtön Las Vegasba repít.

A szórakozóhelyeken egyébként sokkal több ember függ, és sokkal több ember pupillái tágulnak ki az iPhone-tól, mint a drogtól. A rendőrök sokkal jobban járnának, mondjuk, egy Illés vagy Diószeghy utcai razziával, mint bármelyik szórakozóhellyel. A cuccozás nagy része nem ezeken a helyeken folyik, hanem az utcán, ez még úgy is levehető, hogy én magam nem próbáltam semmit. Persze, az alkoholt is túl lehet tolni, meg akivel olyan mértékben nem foglalkoznak a szülei, hogy már általánosban bulikával ünnepli meg a félévi kettest matekból, arra ugyanúgy az utcán is leselkedik hasonló veszély, de az évek során én azt tapasztaltam, hogy túl lett tolva ez a drogpara. Aki nem akar, az nem fog belekerülni. Az italotokat végig tartsátok szem előtt, amíg még isztok belőle, és nem lesz gond.

Természetesen nem csak a partikultúra változott az elmúlt évtizedben, hanem én is, sőt, én jóval többet. Nem akarok mindent az Instára fogni, meg maifiatalozni, egyszerűen rájöttem, hogy ez nekem már nem való. Olyan szülők között, akik pénzzel nevelik a gyereküket, és közben próbálják jó szülőként feltüntetni magukat, vannak, akik középsuli elején megijednek ettől, és ilyenkor megpróbálják eltiltani a gyereket az éjszakázástól. (Nem, mintha féltenék, egyszerűen azért, hogy az ő gyerekéről ne gondoljanak ezt vagy azt, hiszen ez sérti a szülő büszkeségét.) A tiltás, mint sok más esetben, itt is kontraproduktív, és a gyerek ettől csak még inkább vágyni fog rá. A legjobbnak azt tartom, ha a gyerek elmegy, megtapasztalja a saját bőrén, hogy ebben tényleg nincs semmi különleges, vagy menő, és maga dönt úgy, hogy ez neki nem jön be. Van, akinek ehhez elég néhány alkalom, nekem évek kellettek hozzá, de, ahogy más helyen is írtam már, ebben sem feltétlenül az én példám a követendő. Én egyáltalán nem bánom, hogy volt egy ilyen időszakom, hiszen, ha nem lett volna, lehet, hogy még mindig azt gondolnám, hogy villogó éjszakai fények által megvilágított szelfiket feltölteni annyira menci, amennyire én sosem lehetek.



Szívesen olvasnál még? Nézz körül a többi bejegyzés között is! Ajánlom a kislány és a lifestyle címkét, egyik szórakoztatóbb, mint a másik! Ha pedig hozzászólnál, azt itt, és a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán is megteheted.

Boldogság | motiváció | inspiráció | tudatosság | Szabó Péter | emberismeret

Van egy gondolkodási minta, amit nagyon sokan ismerünk és nem tudunk hova tenni. Ehhez általában társul egy kicsinyes, de nagyra törő ember, aki a semmiből akar valamit, és a hangsúlyt nem a két szélső szóra helyezi, ahogy én szoktam, hanem a középsőre. Akar. 

Mindig akar valami nagyot, és általában évek múltán sem lesz belőle semmi. Ezt pedig egyetlen dologra vezeti vissza: hogy nem akarta eléggé. Ezek az emberek ugyanazokat a semmitmondó idézeteket sokféle palacsintába bebugyolálják, és különböző ízűként tolják le elkeseredett, kilátástalan helyzetben lévő, ám ugyanilyen kicsinyes, nagyra törő emberek torkán tréningek, motivációs előadások, coachingolások és különféle agymosás keretein belül. Van pozitív gondolkodás ízű, vonzás törvénye ízű, van motiváció ízű, van inspiráció ízű, van tudatos ízű, van mindenféle, amitől még soha, egyetlen ember sem lett a világon hosszútávon kiegyensúlyozott, elégedett, vagy boldog, de kurva jól hangzik. Annyira jól, hogy tömegek állnak sorba érte, pedig elég lenne csak kigöngyölíteni a palacsintatésztát ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy amit százezrek zabálnak jó ízzel, abban valójában nincs az égvilágon semmi.

Légy pozitív! Miért? Ettől majd megértek valamit? Előrébb halad a világ? Ettől majd boldogabb leszek, vagy csak arra az öt percre megfeledkezem a magányról, a pályakezdésről, a beilleszkedési nehézségekről, a terrorizmusról, a prostitúcióról, a gyereekéhezésről? Milyen jó nekem, máris sikeres vagyok, és boldogan mosolyoghatok, akár egy reklámarc!

Pozitívnak lenni annyit jelent, mint megerőszakolni a valóságot. A valóság könyörögni fog: ne, ne gondold így! Ez nem így van, ennek két oldala van! Te pedig meggyőzöd magad - de, így van, ennek csak az egyik oldala létezik! Belemagyarázod, hogy minden csak azért történt veled, hogy a javadat szolgálja, hogy a világ egy jó hely, hogy az egész univerzum érted működik!

• Képtelen vagy lányokkal ismerkedni? Légy pozitív! - mondja a tréner. Biztos nem te vagy a balfasz, csak a fiatal felnőttek között több a szingli férfi, mint a szingli nő. Óh, igen, ez nagyon jól hangzó kifogás! Akard jobban!
• Nem akarsz dolgozni az egyetem mellett? Légy pozitív! - mondja a tréner. Biztos nem te vagy egy akaratgyenge kislány, csak így hozta az élet. Akard jobban! Ismerkedj meg egy idősebb fiúval, aki mellett boldog életed lesz, mert fizet neked mindent! Megérdemled, ezt kell tenned, a sors is ezt akarja!
• A párkapcsolatod egy rakás szar? Légy pozitív!  - mondja a tréner. Akard jobban, hogy együtt legyetek! Nehogy értékeld magad annyira, hogy szakítasz! Hát akkor ki járna hozzám motivációért? Ne, inkább akard jobban! Ugye, milyen kényelmes ez a langyos, tartalmatlan, életunt, szétrohadt kapcsolat? Ugye, milyen kényelmes, hogy van valakid? Ugye milyen jó, hogy van egy biztos pontod? Legyél már pozitívabb, állj hozzá pozitívan! Hiszen szereted! Ha hasonló kapcsolatot látsz a Facebookon, szólj hozzá magad is! Drágáim! Szépségeim! Sokáig! - írd oda ezeket, akkor is, ha egyébként tudod, hogy tönkreteszik egymást! Akarják jobban ők is!
• Elviselhetetlen a munkahelyed? Légy pozitív! - mondja a tréner. Nem látod, milyen szépen süt a nap? Nem hallod, milyen szépen csicseregnek a madarak? Az, hogy napi 8-10 órát robotolsz egy embertelen helyen, az nem annak köszönhető, hogy elbasztad az érettségid, vagy nem tanultál szakmát! Semmiképpen! Megérdemled a koktélokat, a tengerpartot, a Prada táskát, a bundát, sőt, nem csak megérdemled, de bevonzod! Ez a kulccszó, ha pozitívan gondolkodsz, akkor majd bevonzod magadnak! Elég csak pozitívan hozzáállni, és máris helyet cserélsz az Instagram-modellekkel - őket elengedi fél 5-kor a főnök, te meg szelfizel a tengerparton Calvin Klein bikiniben. Bevonzod, higgy önmagadban!
• Otthagytad az iskolát? Légy pozitív! - mondja a tréner. Írd ki Facebookra, hogy az Élet Iskolájába jártál, így mindenki azt fogja hinni, hogy tanult ember vagy! Ha igazán akarod, és hiszel önmagadban, bevonzol egy egész diplomát is!

Na, mindenki hisz már önmagában, vagy folytassam még? Folytathatnám a végtelenségig. A pozitív gondolkodás amellett, hogy a valóság megerőszakolása, egyszerű önáltatás, önámítás, a problémák gyökerének betemetése, szőnyeg alá söprése. Áltatni magadat pedig nagyon kényelmes: a nyelv is használ erre egy kifejezést: valakit, valamilyen hitben ringatni. Ez egy nagyon beszélő szókapcsolat, amit egy másik, hasonló szerkezetben is gyakran használunk, amikor azt mondjuk, valaki valakit álomba ringat. A pozitív gondolkodás egy hit, ennek hatására úgy érezhetjük, többé nem kell a valóság részévé válnunk, különlegesek vagyunk, méghozzá annyira, hogy a mi álmunk kiterjed az egész világra. A mi álmunkat éli mindenki - ezt, az ebben való hitet jelenti azt, hogy légy pozitív. Azzal mégse lehetne tömegeket az előadásokra ráncigálni, hogy légy szürreális, azzal meg még inkább nem, hogy légy reális! Te jó ég, dehogy legyél reális, akkor rájönnél mindennek az okára! Akinek pedig nincs szüksége a saját, valódi képességeire, munkahelyére, párkapcsolatára, akaraterejére, szociális készségeire, nem elégedett velük, annak ez az illúzió pont annyira kényelmes, mint egy ágy, ami önmagától ringat.

A meztelen valóság közel 50%-ban pozitív, közel 50%-ban negatív. Kiegyensúlyozottnak lenni annyit jelent, hogy megelégedsz ezzel az állapottal, sőt, erre törekszel. Sírsz és tanulsz a hibáidat követően, aztán önfeledten beleéled magad a sikereidbe, és ezt így tovább, a végtelenségig. Viszont, ha minden ember így élné az életét, akkor nem léteznének luxusmárkák, nem léteznének az egyszerű emberek számára presztízsértékkel bíró autók, telefonok, ékszerek, italok, nem akarnának az emberek mindenáron népszerű társaikra hasonlítani, lefogyni, sanyargatni magukat, plasztikai műtéteken átesni, ezért valaki kitalálta azt, hogy

légy pozitív!

Borítsd fel a természet rendjét! Törekedj egy olyan dologra, ami elérhetetlen! Hiszen, semelyik ember élete sem lehet 100%-ban pozitív, de ha hiszel önmagadban ezt akarod elérni, akkor egy kétségbeesett, kiszolgáltatott állapotba kerülsz. Van egy célod, és a trénered azt sulykolja beléd: akard jobban, akard még jobban! De hiába akarod jobban, a valóság akkor sem fogja teljesíteni a végcélod, 100 százalékban semmi nem lesz pozitív. A boldogság egy olyan dolog, amihez vagy tisztán kell gondolkodni, vagy mély levegőt kell venni, vagy előre kell lépni egyet, de semmi esetre sem kell nyújtózkodni a méterekkel feletted lévő polcra, a tréning pedig pontosan erről szól. Higgy önmagadban, hogy eléred azt a polcot.

A pozitív gondolkodás hatására úgy tűnhet, hogy nem kell tenned a céljaidért semmit. Bevonzod. Elég pozitívan gondolkodnod, hinned önmagadban, meg bevonzani - vagy mégsem? Néha persze még a legjobbakkal is megesik, hogy dolgozni kényszerülnek, ehhez pedig egy valamire való embernek szükséges némi

motiváció.

A motiváció elveszítette eredeti jelentését, ami a lelkesítés volt. Ma a motiváció egyrészt arra hivatott, hogy elnyomja benned a Pató Pál-érzést. Nem, nem érünk rá! Most valósítsd meg önmagad! Most legyél önmagad, most akard, azonnal! Arra is hivatott, hogy elültesse benned az illúziót, hogy megérdemled. Nézd meg a Facebookodon, győződj meg róla a saját szemeddel: milyen ismerőseid kedvelik a motivációs idézeteket megosztó oldalakat? Kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban/házasságban élő emberek? Művelt, véleményformáló emberek? Olyan emberek, akik azzal foglalkoznak, amivel mindig is szerettek volna? Életvidám, környezetükkel és önmagukkal elégedett emberek? Nem! A motivációs idézetek célközönsége az önmagában bizonytalan, bizalmi, párkapcsolati problémákkal küszködő tömeg. Az elkeseredett, kiszolgáltatott, primitív ember, aki büszkesége miatt soha nem tekintene magára így, de amikor nem néz oda senki, valójában bátortalanul nyújtja a kezét az utolsó szalmaszálért, a motivációs oldalak pedig belenyomnak egy Coca-Cola szívószálat - tessék! Ettől majd boldog leszel! Ettől majd jobb életed lesz! Ettől majd sikeres leszel! Tudom, hogy erre vágysz! Ezreket fizetni egy poharas kávéért, márkás ruhákban fényképezkedni, luxusautóban ülni, tengerparton fetrengeni, koktélt szürcsölni, és mindezt munka helyett! És ezek mellé lefogyni, csak úgy, mert miért ne.

Hiszen megérdemled! Akkor is, ha egész életedben lófaszt nem tettél érte.

Erről szól a motiváció. Emberekről, akiket rávettek, hogy rettegjenek a kiegyensúlyozottságtól. Emberekről, akiket rávettek, hogy a környezetüknek akarjanak megfelelni. Emberekről, akiket mézesmadzaggal ringatnak abban a kényelmes hitben, hogy többet érdemelnek, mint ahol tartanak. Emberekről, akik elfojtják magukban az érzelmeiket, és ennek köszönhetően bizalmi, alkohol-, vagy drogproblémával, mentális zavarokkal küzdenek. Ők az első számú célközönsége a motivációs oldalaknak. Akik szeretnék azt hinni, hogy megérdemlik, de valójában semmit nem tettek érte.

De mi az, amit megérdemelnek? Honnan jöttek ezek a státuszszimbólumok? Hogyan ágyazódtak be az emberek fejébe azok a megszokások, hogy ha ilyened van, akkor mosolyognod kell, ha ilyened nincs, akkor meg nem akarod eléggé? Van még egy kifejezés, ami a motivációhoz hasonlóan elveszítette eredeti jelentését, ez pedig az 

inspiráció.

Az inspiráció szó eredeti jelentése: sugallat, ihlet, késztetés, ösztönzés. Az inspiráció ma pedig annyit jelent: látok valamit a Pinteresten/YouTube-on/Instán, és azt egyszerűen ellopnám. Én is olyan akarnék lenni, én is így csinálnám, én is vennék egy olyat. Érezzük, hogy mi marad ki a folyamatból? A saját hozzáadott gondolat, tartalom, érték. Inspirálni eredetileg csak úgy lehetett, ha voltak eredeti ötleteid, és azokat dobta fel az inspiráció, viszont aki ma az inspiráció szót használja, annak nagy eséllyel az eredeti ötlete legfeljebb annyi, hogy akarok egy táskát. Elmegy a boltba, meglátja a legújabb Michael Kors-táskát, és az arcához csap: Istenem, micsoda inspiráció! Ez a bolt annyira inspirál engem! Pózolok a tükörben az iPhone-ommal? A többiek annyira inspiráltak! Teleiszom magamat koktélokkal, és megcsalom a barátomat? Tibi Atya inspirált! Hazamegyek, és új dologgal lepem meg az ágyban? A Cosmopolitan inspirált! Amúgy az egész párkapcsolatom szar? A relationship goals képek majd inspirálnak! Minden inspirál mindenkit, a frizuráktól kezdve a bejegyzésötletekig, a lényeg az, amit nemrég egy másik blogger tökéletesen megfogalmazott: öljük ki a kreativitást, az önálló gondolatokat az emberekből, ne kelljen kitalálni önállóan semmit! Ha azt mondod a többieknek, hogy inspirálódtál, a környezeted azt fogja hinni, hogy te valami szellemi magaslatról beszélsz, miközben a valóság az, hogy még ahhoz is inspiráció kellett, hogy mit tanuljál, mert magadtól még ennyit sem tudtál kitalálni. Úgy teszünk, mint aki kitalált valamit, hogy aztán a magasba emeljük a nem létező kifinomult ízlésünket - ez az inspiráció valódi jelentése. Látszólag tartalmasnak mutatjuk a saját ürességünket. Nem csoda, hiszen ma már kevesen élünk át élményeket, kevés élménybe éljük bele magunkat igazán, a legtöbbet inkább kifelé közvetítjük, azon gondolkodunk közben, hogy ezt vajon hogyan láthatják mások. Átélt élmények nélkül valóban lehetetlen belülről inspirálódni, ezért üresedett ki ez a szó, és ezért kezdte el hirtelen boldog-boldogtalan használni. (Inkább boldogtalan.)

A másik kiüresedett szó a tudatosság. Ma már mindenki tudatos! Ha megkérdezel egy embert, nem fogja azt mondani, hogy nem, én nem vagyok tudatos. Az emberek pedig elkezdtek versengeni, hogy ki a tudatosabb! Hangoztatni kezdték a tudatos életmódot, és ezt különféle módon hányták a követőik elé. A tudatosság nem azt jelenti, hogy az illető esetleg szembenéz a problémáival, a saját démonjaival, hibáival, nem! Az nem tudatosság, az gyengeség! Általában azt jelenti, hogy önálló kereset nélküli fiatalok vetetik meg a szüleikkel/barátjukkal a mindenmentes kaját, az iPhone-t, meg az Obag táskát. Igazán tudatos választás, ezt már ki lehet posztolni, és akkor az emberek látni fogják, mennyire tudatosak vagyunk! (Hiszen tudjuk, megérdemlik.) A H&M néhány éve elkezdte orrba-szájba nyomni a H&M Conscious- (tudatos) kampányát. Ez, ha jól emlékszem, arról szólt, hogy bizonyos ruhákat biopamutból, és más hasonló anyagból készítettek, aminek az előállítása kevésbé környezetszennyező. A H&M tudatos lett ettől? Nem! Dolgoztatott közben ázsiai gyerekeket óránként 50 forintért? Persze, a pulcsimat, farmeromat is éppen ők készítették. Az emberek tudatosnak gondolták a H&M-et? Persze, a fél világ oda meg vissza volt a környezetvédelemtől a kampány hatására. A tudatosság sajnos nem arról szól, hogy tudatosan élsz, hanem arról, egy látványos döntés miatt az emberek tudatosnak gondolnak téged. A kényszerbeteg, problémái elől evésbe, alvásba, dohányzásba menekülő idióta tömeg pedig imádja ezt, hiszen már annyival tudatosságot áraszthat magából, ha 6 után nem eszik! Hogy ez hatékony fogyókúra-e, vagy az élet ezer más területén tudatos-e, az teljesen mindegy, hiszen a követők számára már ennyi is tudatosságot sugároz.

Tudatos, motivált, inspirálódott, pozitív gondolkodásra éhező emberek mindennapjai.

A társadalomnak ez a kiüresedett, örömét semmiben nem lelő rétege egy zászló alá gyűlt, a pozitív gondolkodás, a motiváció, az inspiráció, és a tudatosság zászlaja alá. Szükség volt egy zászlóvivőre, egy vezetőre, aki egy csordába tereli a csürhét, és egy óriási mikrofonba üvölti, hogy higgy önmagadban. 

És akkor jött Szabó Péter.

Szabó Péter, aki a 2010-es évek egyik legkiválóbb magyar üzletembere. Az ő kiválósága ugyanabban rejlik, ami a politikusokéban: hajszálpontosan ráérez, hogy az irányítható tömeg mit akar hallani, ebben pedig ma ő a legtehetségesebb, nem-politikai közszereplő Magyarországon. A tömeg pedig a következőket akarja hallani:

• megérdemlem a boldogságot akkor is, ha nem tettem semmit
• többet érdemlek, mint ami most körülöttem van
• egy érettségivel, vagy anélkül is megérdemlem a vezető pozíciót, és a félmilliós fizetést
• nulla érzelmi intelligenciával is megérdemlek egy társat, aki elviseli az összes faszságomat
• a sikerem útjában csak az állhat, hogy nem akarom eléggé, hiszen én vagyok a mindenható
• én tökéletes vagyok, a világnak kell hozzám igazodnia, nem nekem kell alkalmazkodnom másokhoz

És Szabó Péter jött, elmondta, és zabálják. Szerintem ő maga se gondolta volna évekkel ezelőtt, hogy ez ennyire, ilyen mélyen be fog találni, még úgy sem, hogy bizonyára körzővel-vonalzóval számolta ki, miket mondjon az előadásain, milyen idézeteket posztoljon, mivel tömje a követői fejét. Mára már több százezer ember követi, viszont valami csoda folytán nem lett több százezer sikeres, boldog ember a környezetemben. Helyette lett több százezer ember, aki még egy szőnyeg alá besöpörte azokat a saját magából fakadó problémáit, amikkel, ha szembenéz, és feldolgozza őket, megadta volna magának az esélyt arra, hogy sikeressé váljon. De, ugye, az nehéz, hinni magunkban meg könnyű. Azt mondani legalábbis mindenképpen az. A kényelem mellett pedig van még egy oka annak, hogy miért ne nézz magadba: ha megtennéd, akkor

tanulnál a hibáidból,

ez pedig ennek mindennek ellentmond pozitívostul, motivációstul, Szabó Péterestül. Hiszen éppen ez a zászló kulcsa: nincsenek hibáid! Te szereted magad, te sikeres vagy, te boldog vagy, te pozitív vagy, ezt kell mondogatnod magadnak, így kell feltüntetned magad, ezt kell közvetítened az emberek számára! Az elv szerint ez a sikeresség kulcsa, ha pedig másként gondolod, hát akard jobban, és akkor te is lehetsz éppen olyan sikeres, mint Szabó Péter. Egyébként, nem ő az egyetlen üzletember, aki elkeseredett embereken nyerészkedik: hasonló elven működik a PUA is. Amíg Szabó Péter élni tanít, addig a PUA-k azt hazudják, hogy megtanítanak csajozni. Hülyén hangzik? Szerintem is, egy olyan dolog, aminek a spontaneitás a lelke, szerintem nem tanulható. Ezek a tréningek pont annyira lehetnek hasznosak és zavarba ejtőek, mint az olyan előadások, amiken egyszerre ordibálhatod a tömeggel, hogy szeretem magam. Szabó Péter is pont ugyanezt állítja a boldogságról.

Egy dolgot kiemelnék Szabó Péter mantrái közül, ami segíthet megérteni, miért a valóság megerőszakolása a pozitív gondolkodás, és hogy miért hoztam szoba az elején a terrorizmust, vagy a gyermekszegénységet.

Szabó Péter arra szólít fel, hogy ne nézz híradót.

Azért, mert az negatív. Érted? Nem arra szólít fel, hogy nézzél többféle híradót, hogy ne legyél elfogult! Nem arra szólít fel, hogy nézz utána a híradóban látott dolgoknak, hogy tájékozottabb legyél! Nem arra szólít fel, hogy értsd meg azt, amit a híradóban mondanak, és főleg azt, amiért mondják! Egyszerűen rácsap az asztalra, és azt mondja: ne nézz híradót, mert az nem épít téged. Az nem motivál! Az nem inspirál! Az olyan negatív, csúnya, rossz dolog! Még a végén megérted, mi hogyan működik a világon! Ne, az nem jó, inkább higgy önmagadban!

A középpontba tolt segged nem ad neked boldog párkapcsolatot!

A boldogság nem egy elérhető, tanulható, hanem egy átélhető dolog. Nincs intézményes recept, tankönyv, módszertan a boldogsághoz, hiszen minden embert más-más dolog tesz boldoggá. Engem az tesz boldoggá, ha gondolatokat fogalmazhatok meg, és közben mogyoróvajas kenyeret ehetek, mást pedig az, ha tájképeket festhet egy nagy papírra, és közben tökfőzeléket kanalazhat. Nincs olyan tárgy, tevékenység, lájfsztájl, akármi, ami mindenkit boldoggá tudna tenni. És ugyanígy, jegyezzük meg egyszer és mindenkorra: nem olvashatsz el olyan módszertant, amitől önmagad leszel. Önmagad csak és kizárólag önmagadtól lehetsz. Nem tőlem, nem más bloggerektől, és nem sminktippektől, és nem attól, hogy megveszel egy ruhát. Ezek a cikkek arra ösztönöznek téged, hogy ne légy önmagad. Ha betartod, nem önmagadat valósítod meg, hanem valami olyat valósítasz meg, ami széles körben elfogadott, amivel közösséget éreznek mások, ami mások szerint boldoggá tesz téged.

Jogosnak tűnhet a kérdés az önérzetében mélyen sértett olvasóban, hogy na, és te boldog vagy? Te tudatos vagy? A válaszom pedig erre az lenne, hogy szeretem az életemet, elégedett vagyok vele. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok is, akik hozzászólnának, hogy akkor te mit mondanál Szabó Péter helyében? Gyerünk! Állj ki, és csináld jobban, mint Szabó Péter! Aki régebb óta olvas, annak ismerősek lehetnek ezek a gondolatok, ha én állnék Szabó Péter helyén, és Szabó Péter közönségének kellene előadást tartanom, én a következő 21 üzenetet adnám át:

• Senki ne áltassa magát! A világ pozitív és negatív, és ez így van jól. Ha minden pozitív lenne, nem tudnád mihez viszonyítani a pozitív dolgokat, hiszen minden ugyanazt a hatást váltaná ki belőled: a pozitívat.
• Nem, nem határoz meg semmit az, hogy melyik hónapban születtél, a sorsodat meg főleg nem. Nem, a homeopátiás készítmények nem hatékonyak. Nem, a Cosmopolitannak valójában fogalma sincs, melyik süti illik a személyiségedhez.
• Kételkedj, amiben csak lehet! Minden állításnak vizsgáld meg a két oldalát. Ha egy történetet hallgatsz valakiről, soha ne alkoss véleményt anélkül, hogy mindkét felet meghallgattad volna. Ha összeesküvés-elméletekről olvasol, mindig keress rá annak cáfolatára is.

• Nem a színpad vagy a tükör előtt kell ordibálni, hogy szereted magadat, hanem megismerni, és elhelyezni kell magadat. A színpad előtti ordibálást követően  nagy eséllyel a telefonban fogsz panaszkodni a barátnődnek, hogy mennyire le kellene fogynod és összefogott ellened a világ, míg, ha megismered és elhelyezed magad, akkor erre kevesebb az esély.

• Ne félj elhelyezni magadat a társadalomban akkor sem, ha tapasztalatlan vagy, vagy, ha az életed romokban hever. Hidd el, ha többnek, jobbnak akarsz látszani, mint ami valójában vagy, az egy intelligens ember számára groteszk, nevetséges, de ha tudod, hogy hol a helyed, akkor az emberek komolyan fognak venni. Ha Palvin Barbinak, vagy Kim Kardashiannak képzeled magad butikosként, vagy pultosként, attól legfeljebb nevetségessé válsz, nem modellé. Ráadásul, az életed ugyanolyan szar marad, és te sem jutsz előrébb.
• Az önismeret, és az, hogy elhelyezed magadat a társadalomban, az ismerkedésre, a párkapcsolatodra is ki fog hatni. Ha nincs normális pasi, az azt jelenti, hogy veled van probléma, és ha meg akarod oldani, akkor nem jobban kell akarni, meg nem erősíteni kell az elvárásaidon, hanem finomítani. A nem akarok komoly kapcsolatot azt jelenti, hogy valójában nem állsz készen egy komoly kapcsolatra.
• Soha ne félj egyedül lenni! Az extrovertáltaknak biztos szar lehet, de hidd el, megéri. Egy kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatot soha nem kell megmagyarázni, ha meg kell magyaráznod, akkor az azt jelenti, hogy gyenge vagy szakítani, és félsz az egyedülléttől. Ha ilyen a kapcsolatod, az nem azért ilyen, mert nem akarod eléggé, hanem, mert nem veszed észre a bántalmazás nyilvánvaló jeleit, és azokat a mondatokat, amikkel a másik irányít téged.
• Abban igaza van Szabó Péternek, hogy te soha nem a körülmények áldozata vagy, felelős vagy a saját életedért, de abban nem, hogy kizárólag te vagy érte a felelős, és ha valami nem megy, akkor nem akarod eléggé.
• Soha ne verd áldozati pózba magadat, és ne zsarolj ki sajnálatot az emberekből! Az, hogy te már eleget szenvedtél, nincs összefüggésben azzal, hogy mit érdemelsz, senki nem fog ezért tengerparti nyaralást, meg Louis Vitton táskát hozzád vágni vigasztalásképpen. Az, hogy olyan élethelyzetbe kerültem, meg úgy hozta az élet, meg a sors akarta így, nem magyaráz semmit. Az, hogy mennyit szenvedtél, szomorú, de semmire nem jogosít fel téged.

Oravecz Nóri, te vagy az?

• A tréner valóban tréningel valamit: az emberek egóját. Akinek lelki problémái vannak, és szeretné ezeket megoldani, kiegyensúlyozottabbnak lenni, az pszichológushoz fordul; aki pedig önmaga áltatásába, kényelmes hazugságokba burkolózva akarja élni az életét, az fordul a trénerhez. Mindenkinek van választása! Szabó Péter, és a trénerek minden létező (szociál)pszichológiai tudományos állítást figyelmen kívül hagynak, és az a céljuk, hogy kényelmes élmény legyen őket hallgatni, hozzájuk járni, és elhidd, hogy te többet érsz anélkül, hogy bármit is tennél.
• Az egót lebontani nagyon kényelmetlen folyamat, tele van elveszített vitákkal, megszégyenüléssel, hibákkal, és azok felismerésével. Az egót lerombolni legalább annyira kényelmetlen, mint megérteni a híradóban látott dolgokat; az egót magad elé tartani legalább annyira kényelmes, mint nem nézni a híradót. Az első hatására önmagaddá válsz, a második hatására pedig az emberek azt gondolják majd, hogy önmagaddá válsz.
• Az egód tesz ilyen iszonyatosan sértődékennyé. Minél több tréninget kap az egód, annál inkább ilyen kis sértődékeny leszel, és annál inkább aszerint fogsz majd élni, hogy beleolvadj a környezetedbe, hiszen sérteni fog az, ha mások nem úgy gondolkodnak az életedről, vagy rólad, ahogy azt te elvárnád. A féltékenység, és az állandó összehasonlítási kényszer is annak az egódnak köszönhető, amit Szabó Péter izmosra treníroz.
• Az egyenes beszéd elsősorban nem egy tévéműsor címe, hanem egy viselkedési minta kellene, hogy legyen. A mondanivalód értékét nem az határozza meg, hogy az mennyire sértő, hanem, hogy mennyire igaz, mennyire felel meg a valóságnak.
• Ha kiteszed a testedet a kirakatba, ne csodálkozz, ha csak használni és eldobni akarnak. Ha kiteszed a pénzedet a kirakatba, ne csodálkozz, ha csak az tart másokat magad mellett. Hangsúlyozz ki olyan dolgokat magadból, amikért szerethetőnek tartod magad, ha pedig nem tartod magad a testedtől és a tárgyaidtól eltekintve semmiért szerethetőnek, fordulj pszichológushoz.
• Az idézeteket soha nem neked írták, mindegyik általános állítás, és nem is feltétlen igaz, sok köztük az üres, tartalmatlan.

• Ha az ismerőseid párkapcsolatos képei alá nyáladzol, amiről pontosan tudod, hogy nem szeretetre épül, akkor igazából te egy fazék langyos, gőzölgő szart kavargatsz, és az illatát legyezed az ismerőseid felé, hadd érezzék ők is.
• A Mindenegybenblog ugyanazokra a hiszékeny, önáltatásra és szenzációra fogékony, magát intelligensnek, tudatosnak tartó nőkre épül, mint ez az egész légy önmagad, meg légy pozitív-dolog. Az, hogy 740 ezer ilyen idióta járkál közöttünk, aki lájkolja, nem azt jelenti, hogy neked kell lenni az egyiknek.
• Soha ne higgy el hazugságokat, ha azt az orrod előtt cáfolják!

• Ahogy a boldogság nem tanulható, az önbizalom sem egy olyan dolog, amit edzeni lehet. A női önbizalomedző szintén egy üzletember találmánya, aki kétségbeesett, a fenti kép áldozatául esett nőket használ ki, szintén hazugságokkal.
• Nem minden férfi szemét, nem minden nő kurva, és nem minden fiatalt érdemes legyintéssel elhallgattatni. Ha ilyen tapasztalataid vannak, akkor vizsgáld meg, milyen szempontokat állítottál fel az emberekkel szemben, akiket magad köré engedtél. Ha eddig semmit, akkor érdemes.

• Ha megszoktad, hogy nem kell dolgoznod semmiért, vagy alig kell, az kiégéshez vezethet, hiszen egyre kevésbé érnek olyan élmények, hogy a tetteidnek következménye, eredménye van, egyre kevesebb önálló sikerélmény ér. Persze, ettől még, ami az öledbe hullik, az jól mutat az Instán, és az emberek azt fogják gondolni, hogy boldog vagy. Már csak el kell döntened, hogy boldognak akarsz látszani, vagy azzá akarsz válni.

Van véleményed? Egyetértesz, vagy szívesen vitatnád, amit írtam? Itt, hozzászólásként, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán is megteheted! Ha pedig olvasni szeretnél még, nézz körül lent, és az oldal tetején jobboldalt a címkék között, sok érdekes témáról írtam még!

A bohóc

Érdekes ember a bohóc. Vannak, akik nevetnek rajta, vannak, akik félnek tőle, és mindenki észreveszi őt. Általában fiú, jellegzetes megjelenéséről lehet felismerni. Nem találja a helyét, a szerepét, nem jó se artistának, se akrobatának, nem tud semmilyen mutatványt. Bárki által pótolható, aki hajlandó magára ölteni a jelmezét. Igazán a beteg gyerekeket sem gyógyítja meg, igazán a horrorfilmekben sem ijedünk meg tőle, pedig a társadalom minden követ megmozgat, hogy hasznát vegye szerencsétlen bohócnak, de ez egy reménytelen küzdelem, hiszen ő csak egy bohóc.

A bohócot az teszi igazán bohóccá, hogy ezt a jelmezt nem veti le. Nem meri levetni a húszas, harmincas éveiben sem. A bohóc egy olyan fiú, aki már nem tizenéves, de továbbra is hasonlóan néz ki.

Bohóc.

A bohóc tehát nem tini, de ennek ellenére sem meri levetni az egyensapkát, a jellegzetes szakadt nadrágot, az egyenkabátot és a jelmez többi részét. Gyakran visel napszemüveget fényszegény környezetben is. Testtartása jellemzően feszült. Természetes kiegészítője az iPhone, amit társaságban sem mer eltenni. A bohóc jelmeze alatt ugyanis valami olyan dolog van, amivel én sem dicsekednék a helyében! Önképe, személyisége fejletlen, igényel egy ál-személyiséget, ami kitölti a benne tátongó űrt. Ő lenne a legszürkébb, legunalmasabb, legesetlenebb akrobata, tudja ezt nagyon jól, így inkább beállt bohócnak. Akaratlanul áll ki amellett, hogy egy magára adó nőnek igenis számítson a külső! Mert egy bohóc oldalán való megjelenés, az azért sok dologról árulkodik.

A bohóc fél. Kétségbe van esve. Bármit megtenne azért, hogy elrejtse mit érez, hogyan tekint magára, és mit ad ő a világnak. Viselkedésével azt üzeni: én is olyan vagyok, mint a többiek! Én is érek annyit mint a többiek! Be akarok illeszkedni közétek! Jó ez így? Mélyen, belül a bohóc jobb akar lenni akrobata társainál, de nincsenek meg az eszközei hozzá.

Nincs stílusa.

Nem tud felöltözni olyan helyről, ahol a bohócjelmezt magának kellene összeállítania. Azt, amit más bohócokon lát, elégnek tartja; csak hogy elrejtse, nem ért a divathoz. A bohóc rendkívül alkalmazkodó embertípus. Jellemzően becsicskul a környezetének: olyanná válik, amilyennek éppen látni akarják őt. Igyekszik ezt úgy közvetíteni a fiatalabbak számára, hogy azért ilyen, mert megteheti, de a becsicskulás egyértelmű. Teljesen mindegy, hogy a sapkán éppen a Swag, az Obey, a BP, vagy a NY feliratnak kell lennie, a bohóc mindig alázatosan követi a környezete utasításait.

A bohóc kellékei.

Azt csinálja, amit mondanak neki, mert ez kell ahhoz, hogy lájkolják. Ha a többi bohóc az orrát túrná, és azt látná rajtuk, hogy ez a viselkedés lájkolható, azt is megtenné. Hogyne tenné meg? Hiszen arra is képes, hogy megalázza, megszégyenítse az akrobatákat, ha a közönségnek éppen ez tetszik! Önmagában nem lájkolható, de ilyenkor az emberek gyakran visszatapsolják. A közönségnek szüksége van arra, hogy a színpadon azt lássák: az értéktelen is érvényesülhet az értékes felett. A 21. század emberének ez az első számú szellemi igénye. Ez kielégíti, megnyugtatja őt, ettől magát is értékesebbnek érzi.

A bohóc nem csak a közönsége talpát nyalja. Annak ellenére, hogy a fiatal lányok ízlése rendkívül eltér egymástól, a bohóc közülük csak nagyon kevésnek tetszik, pedig valójában ez az első számú célja. Mindenki az akrobatákra bukik, így a bohóc kénytelen a tapasztalatlan lányok figyelmére utazni, az övéket a legegyszerűbb felkelteni egy ilyen jelmezzel, hiszen ők még újak a cirkuszban. Instagram-élőzik, kelleti magát, jobbra-balra ugrál a színpadon, hogy jobban lássák. A lányok, akiknek tetszik a műsor, általában maguk is megfelelési kényszerben szenvednek és úgyanígy a környezetük csicskái. Gyenge lábakon állnak: egy erősebb bohóccal még akár el is szöknének otthonról. Majd lesz valahogy. 

Amint egy kis figyelmet kap, az álarc mögött lefagy a mosoly a bohóc arcáról: hirtelen elkezdi lekezelni ezeket a nézőket, tárgyként tekinteni rájuk. Észreveszi, hogy egy akrobata ügyesen bánik a nála magasabb, vagy a ducibb lányokkal, addig egy bohóc nem teheti meg, hogy nála magasabb, vagy a bohócjelmeztől elütő külsejű lányt választ. Nem teheti meg, nem engedheti meg magának. Érdekes, igaz? A primitív közönség csukott szemmel tapsol: úgy látják, ezek a lányok nem méltóak a bohóchoz. Valójában pedig a bohóc van abban a kényszerhelyzetben, hogy nem választhat közülük, különben kinevetik őt. Rettenetesen fél a közönség ítéletétől, gyakran gúnyolódik ezeken a lányokon, nála magasabb nőhöz pedig hozzá sem mer szólni. Kényszerhelyzetben van. Behatárolt tulajdonságokkal rendelkező, vagy adott tulajdonságok nélküli lányt kell választania, hogy a közönsége ne vesse meg őt. Ha egy nála magasabb, vagy szélesebb lányt hívna a színpadra, a közönség felállna, és kimenne a teremből.

Nagyon sokan irigylik a bohócokat. Pedig, gondoljunk bele: mi kell ahhoz, hogy valaki bohóccá váljon? Elsősorban az, hogy ne akarjon fejlődni. Ez mindenképp szükséges, hiszen, ha fejlődőképes lenne, akkor középsuli után, vagy az egyetemen már levette volna a jelmezét. Másrészt, kell egy ostoba szülő, aki pénzben méri a szeretetet, törődést. Nélküle a bohóc meztelen lenne: a jelmezét soha nem magának köszönheti, mindig a szülőnek, ahogy a lakhatást is. Harmadrészt, függőségre való hajlam kell hozzá. A bohóc, amellett, hogy az egyik szülőjétől függ, hajlamosabb drogfüggőségre, Instagram- és Snapchat-függőségre, mint más emberek. Mivel önállóan nem tartja magát méltónak a környezetéhez, vásárlásfüggésre való hajlama is erősebb, de erre általában nincs pénze, emiatt gyakran frusztrált. Az lenne a logikus, ha azt gondolnánk, hogy a bohóc irigyli a sok pénzt kereső embereket, akik olyan szaktudással rendelkeznek, amire szükség van, de tévednénk. Őket nézi le leginkább! Azok után sóvárog, akik hasonlóan önállótlanok, az emberek mégis azt gondolják róluk a képernyőn, hogy mindent megtehetnek. Nem pénzre van szüksége: azzal is tökéletesen beérné, ha csak úgy tűnne, mint aki bármit megtehet.

A bohóc amennyire frusztrált, legalább annyira egyszerű és naiv. Ha segget vagy melleket lát, azonnal lájkol. Annyira ostoba, hogy egyszerű optikai trükkökkel is megvezethető, egy-egy pucsítás látványától képes hasra esni a színpadon. A közönség ilyenkor csendben együttérez, néhányan a homlokukhoz csapnak: hű, ettől én is hasra esnék! Az ember azt hinné, a bohóc a katasztrófafilmek láttán is minden egyes alkalommal elhiszi, hogy a Földbe meteor csapódik, a hurrikán elsöpri fél Amerikát, és szétszakad az ózonréteg, hiszen az Instagramon minden optikai csalódást elhisz. Nem véletlen, hiszen ő maga is egy optikai csalódás: mivel már huszon-, vagy harmincéves, az emberek elhiszik róla, hogy már önállóan keresi a pénzét, hogy már tapasztalt, hogy bátor, hogy ő képvisel valamit. A jelmeznek köszönhetően anyu vagy apu önállótlan, életképtelen fiáról senkinek nem fog eszébe jutni az, hogy ő nem kellett akrobatának, nem kellett artistának, és ehhez hozzátesz az is, hogy arcát szinte mindig képernyő takarja. A képernyő tökéletesen leplez bármilyen érzelmet, és elvonja a figyelmet arról, ha valakiben nincsenek érzelmek. Amíg a képernyő takar, gondolkodni sem kell; az emberek pedig nem támasztanak semmilyen elvárást, igényt a bohóc felé. Ez egy nagyon kényelmes állapot. Vesztes vagy, és az emberek nem tudják, hogy vesztes vagy.

(Forrás: Pinterest)

A cirkusz szombaton és vasárnap hajnalban a legforgalmasabb. Ilyenkor egy percre úgy tűnhet, mintha több lenne a színpadon a bohóc, mint az artista. A képernyőkön megjelennek a komolyba, csinosba öltözött bohócok, kissé eltérő jelmezben, de továbbra is ugyanazzal az érzelemmentes tekintettel. Ez a párzási időszak: reggelig a színpadra lépnek az első sorokból az öntudatlanná vált, de tapasztalatlan lányok, és kezdődik a ráadás. A bohóc kilép a pornóoldal mögül, és a maga bice-bóca módján megpróbálja valóra váltani az előrecsomagolt vágyait.

Vajon milyen apák válnak majd a bohócokból? Egy huszon-, vagy harmincéves embernél ez egy lényeges kérdés. Vajon kiégett, megkeseredett, igénytelen felnőttek válnak belőlük? Fokozza majd a frusztrációjukat, ha a környezetükben egyre többen válnak meg a jelmezüktől? Az idő múlásával bátrabban mutatkoznak egy öreg, de márkás autó volánja mögül, mint anélkül? Alighanem, ezekre mind igen a válasz. Az igazi kérdés inkább az, hogy a bohóc újratermeli-e önmagát. Hogy lesz-e annyi öntudatlan kislány, aki gyereket szül egy bohócnak. És, ha lesz, az ő jelmezük mögött vajon mi lesz.

6 nehéz lépés azoknak, akik társaságban is nyomkodják a telefont

,,Legalább napi 30 percre felejtsd el a telefonod!" - írja az egyik női magazin. Wow, komolyan? Erre nem is gondoltam volna! Hogy ez milyen egyszerű! Vagy mégsem?

Minden nagyobb társaságban, baráti körben meg tudunk nevezni legalább egy olyan embert, aki beszélgetés közben ahelyett, hogy a többiekre figyelne, állandóan nyomkodja a telefonját. Lehet ezt tahóságnak, tiszteletlenségnek felfogni, mert az, de érdemes megvizsgálni, hogy hogyan süllyedhet valaki odáig, hogy a körülötte ülő ismerőseinél jobban érdekli a Messenger, vagy a semmitmondó hírfolyam.

Hogyan tudna egy telefonjába mélyedt ember felébredni, és csatlakozni az asztalnál ülő társaihoz? Ebben szeretnék segíteni nektek ezzel a 6 lépéssel.

(Forrás: merriam-webster.com)

1. ÜDV A VALÓSÁGBAN!

Ezeknek az embereknek az életében pontosan ugyanazt a szerepet tölti be a telefon nyomkodása, mint másoknak a betépés, vagy a bebaszcsi. Menekülés a valóságból. Abból a nyomorúságos valóságból, amit az iskolában, vagy a munkahelyen jellemző teljesítési kényszer, a céltalanság, a semmittevés határoz meg.

Azok az emberek, akik az indokoltnál többet nyomkodják a telefont társaságban, lehet, hogy haragszanak magukra, amiért nem tartják magukat annyira népszerűnek, szépnek, vékonynak, szórakoztatónak stb., mint amennyire másokat, és félnek bedobni a közösbe a saját, kevésbé népszerűnek, szórakoztatónak tartott önmagukat. A telefon képernyőjén viszont mindenki olyannak tűnhet, így ott egyszerűbb ezt a képet kialakítani, mint személyesen.

2. HA MÁR ITT VAGY, KEZDJ VALAMIT MAGADDAL! 

Azok az ismerőseim, akik társaságban is állandóan a telefont nyomkodják, jellemzően rosszul, vagy sehogy nem teljesítenek az élet olyan meghatározó területein, mint a munka, a tanulás, vagy a sport. Hiába érettségiztek le valahogy, olyan tevékenységekkel töltik az idejüket, amit nem szeretnek; olyat tanulnak, vagy olyan munkát végeznek, amit nem szeretnek, ezáltal nem is dobják fel beszédtémaként egy találkozás alkalmával. Fogalmuk sincs, mi az, ami érdekli őket, mivel foglalkoznának szívesen, képtelenek belemélyedni egy-egy témába. Ami a sportot illeti, sok sportág jött divatba az utóbbi években (lovaglás, rúd-fitnesz, edzőtermi fitnesz különböző fajtái), ami szintén megadhatná a kezdőlökést egy tartalmas beszélgetésnek, de szinte bármelyik másik, kevesebb mozgást igénylő hobbi is alkalmas lehetne erre, legyen az kötés, horgolás, írás, festés, vagy önkéntes állatmentés.

A másik, ami hiányzik, az az önálló, egyedül, vagy kisebb társasággal gyűjtött élmény. Valóságos élményekre gondolok, nem a 157. pályára a Candy Crushban, és nem arra, hogy kiderült, milyen pizza illene a személyiségedhez. A telefont nyomkodó emberek ritkán mennek bográcsozni, szalonnát sütni, ritkán olvasnak könyvet, ritkán vállalnak felelősséget bármiért, ritkán érik őket ingerek a telefonon kívül, ezért hamar kifogynak abból, amit be lehet dobni beszédtémaként egy társasághoz, és inkább előveszik a telefont. (Aki több könyvet olvas, az nem feltétlen intelligensebb, de alkalmasabb a beszélgetésre.) Ritkábban utaznak, pedig a 2010-es évek már rég nem arról szólnak, hogy százezreket kellene kiadni egy-egy élménnyel teli utazásért: nemrég kezdtek el indítani Bécsbe naponta többször is közlekedő buszokat 9 euróért, és ma már egy halom másik európai nagyvárosba is eljuthatsz egy oda-vissza összesen 10-15 ezer forintos repülőjeggyel, akár csak egy napra is.
 

Többéves párkapcsolatok is képesek tönkremenni az élmények hiánya miatt. Mind a közös, mind az önálló élmények hiánya okozhatja azt, hogy nincs miről beszélni, és a fiú és a lány inkább egymás mellett fekve nyomja a Fruit Ninját, vagy a Messengert, hiszen úgy érzik, hogy az ott, abban a helyzetben az nyújtja nekik a legnagyobb élményt.

Nem feltétlen kell ahhoz sportolni, vagy utazgatni, hogy valaki szinten tartson egy beszélgetést. Hétköznapi dolgokból is ki lehet hozni a legjobbat, ha nem arra törekszel, hogy a legjobb oldaladat mutasd, mint a telefon nyomkodása közben. Érezni kell, hogy mi az, amivel még nem teregeted ki a saját, és a másik intim szféráját, de egy leszakadt, nyikorgós ágy, egy rosszkor megszólaló telefon, riasztó, sziréna vagy egy váratlan rajtakapás vicces tud lenni anélkül is, hogy túl sokat elárulnál a nemi életedről. Ha ez túl hirtelen jönne, akkor meséld el, hogyan táncolsz a felmosóval takarítás közben, milyen játékokat próbáltál/próbálnál ki egy vidámparkban, melyik a kedvenc képregényed, mi volt a legsúlyosabb baleseted állatokkal (pók, kígyó, vaddisznó, medve, akármi), mikor sétáltál utoljára éjszaka az utcán; hogyan próbálnád megnyerni a közönséget, ha az osztályoddal össze lennétek zárva egy Való Világ-szerű villába; milyen divatot követtél régen, amit ma már gáznak tartasz, stb. Ez csak hét-nyolc beszédtéma, ami hirtelen eszembe jutott, és mindegyiket tovább lehet vezetni még legalább kettő-háromra, amivel órákat el lehet tölteni. Ha öten ültök egy asztalnál, senki nem nyomkodja a telefonját, és mindenki bedob hét-nyolc ilyen témát, amit tovább is vezettek, akkor arra az estére van kb. 70-120 beszédtémátok azon túl is, ha esetleg egy közös hobbi miatt találkoztatok.

Keress kihívásokat! A gyerekek életéből annyira kivesztek a kihívások, hogy citromléivással, iPad-sütéssel, vagy egy vödör jeges vízzel pótolják azokat. Keress valamit, ami a saját életedben kihívás, és ha ez hosszabb ideig is eltart, folyton tudod tájékoztatni a többieket, hogy hogy állsz vele, ez lehet testedzés, életmód-váltás, egy rossz szokás elhagyása, a határ a csillagos ég (vagyis a fantáziád).

Érdeklődj a körülötted történő, valóságos dolgok iránt! Az, hogy nézed az éjjel-nappalt, a Szulejmánt, meg a Luxusfeleségeket, arra utal, hogy a saját életedben nem történnek olyan dolgok, amik kielégítenék ezt a hétköznapi érdekességek iránti vágyat. A vásárolgatás, a szoli, meg a Starbucks nem is fogja, ha pedig ezekkel töltöd az időd, ne csodálkozz, hogy kell valami, ami érdekes. Ezekről társaságban sem lehet túl sokat beszélgetni. Egy-két óra után érdekesebbnek tűnhet azt nézni az Instán, hogy a többiek is pont ugyanezt csinálják egy másik társaságban, de a körülötted ülők számára ez egyáltalán nem szórakoztató.

(Én megpróbáltam a szolis lánnyal is. Majdnem sikerült levennie a lábamról.)

3. RAKJ RENDET INSTÁN ÉS FACEBOOKON!

Több mint 5 éves Facebook-pályafutásom során nekem a Pesten Hallottam volt a fordulópont. Ott jött el az a pillanat, amikor észrevettem, hogy túl sok időt töltök hülyeségek olvasgatásával, és ideje lenne kilépnem a csoportból. Meg az összes többiből, ami elveszi a hétköznap estéimből azt az időt, amit érdekesebb dolgokkal tölthetnék, mint a telefonom nyomkodása. Nem csak a csoportokat érdemes átnézni, hanem a követéseket, az ismerősöket, a kedveléseket, a feliratkozásokat YouTube-on, az alkalmazásokat a telefonon, és mindent, amit ahelyett csinálsz, hogy beszélgetnél, vagy elveszi az olyan tevékenységektől az időt, amikről aztán beszélgetni lehetnet. Négy éve követsz egy motivációs oldalt, és pont ugyanannyira vagy motivált, mint akkor? Könnyen előfordulhat, ezért érdemes többször is végiggondolni, hogy mi értelme követni egy adott oldalt, mit tesz hozzá a napjaidhoz, az életedhez.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy megválogathatjuk, milyen ingerekkel szeretnénk találkozni, milyen ingerek érjenek minket. A legtöbb ember viszont nem gondolja végig, mit szeretne, és hajlamos követni, kedvelni olyan dolgokat, és feliratkozni olyan csatornákra, amik mellett vannak tartalmasabbak, olyanok, amik beszédtémára adhatnak alapot. A mi van a táskámban? és a szépségápolási tippek hamar ki tudnak merülni: egy asztaltársaságban ezután hamar kiderül, hogy mi is van a táskádban, hiszen benyúlsz, kiveszed a telefonod, és mások orra előtt kezded el nyomni.

4. TANULJ MEG BESZÉLGETNI!

Ha visszatértél a valóságba, kezdtél magaddal valamit, és kisöpörted az életedből a felesleges követéseket, csatornákat, akkor itt az ideje, hogy megtanulj beszélgetni!

Mint ahogy semmi más, a beszélgetés sem fog nulla erőfeszítéssel az öledbe hullani, viszont ahogy a sikerekkel kapcsolatban ez egyértelmű maradt az emberek fejében, a beszélgetéssel kapcsolatban valamiért nem. Pedig jobb esetben a beszélgetés is egy siker. Siker, mert jót szórakozhatsz másokon, esetleg tanulhatsz valamit, kérdések fogalmazódhatnak meg benned, elgondolkodtathat, vagy segíthet összeállítani a képet olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket eddig kevésbé értettél. Az internetes ismerkedésről szóló bejegyzésemben írtam már néhány tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell beszélgetni, a kiegyensúlyozottság, az asszertivitás, a figyelmesség, és az előrelátás személyesen is legalább annyira fontos, mint Messengeren.

Ha a beszélgetés még úgy-ahogy elindul egy mizuval, vitázni még kevesebben tudnak, mint beszélgetni. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a másik személyével vitatkozol, mindig azzal vitázz, amit mond! Így nem csak a személyeskedést, a sértegetést kerülheted el, de az olyan értelmetlen kérdéseket is, mint hogy mit tett le az asztalra; és ha kevésbé önérzetesen érvelsz, mint egy óvodás kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját, akkor a vita akár élvezetessé is válhat, és viszonylag hamar megegyezésre is tudtok jutni.

Beszélj a jövődről! Törekedj arra, hogy képes legyél reális, hosszútávú, konkrét terveket megfogalmazni. Képzeld el magad különféle helyzetekben, különféle környezetben, és oszd meg másokkal, hogy mire jutottál!

(Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha épp nem azon gondolkodom, ami körülöttem történik, akkor szinte állandóan szürreális helyzetekbe képzelem magam, amiknek a 99%-a azóta sem történt meg, és valószínűleg soha nem is fog. Ezeket gyakran továbbvezetem egy-egy beszélgetésre, vagy ,,átugrom" egy másik, szintén szürreális helyzetbe más, képzeletbeli emberek közé. Régebben azt hittem, hogy ez valami lelki betegség, aztán rájöttem, hogy egészséges, nagyon sok ember csinálja, most pedig már hasznosnak tartom, mert néha fel tud dobni egy-egy beszélgetést, meg tudok vele nevettetni, el tudok vele gondolkodtatni másokat.)

5. AKARD TUDNI, HOGY KI VAGY!

Az AK26-os srácok édesapja, Molnár Tamás egy interjúban pontosan a fején találta a szöget: ,,Nincs önképe az embereknek: nem tudják, hogy ők kik, és nem is akarják." Ez szorosan kapcsolódik az előző ponthoz is: az olyan emberből, aki nem ismeri magát, és nem is akarja, hiányzik ez a vágy az iránt, hogy elképzelje magát különböző helyzetekben. Nem tud kötődni saját magához, nem tud bízni saját magában, ezáltal nem csak hogy kevesebb témát tud bedobni a közös beszélgetésbe, de még azzal a kevéssel kapcsolatban is bizonytalan lesz, hogy vajon érdekli-e a többieket.

Az, hogy ha megkérnek, hogy mutasd be magad, kimerül abban, hogy ,,ööö...ööö..." elmondod, hány éves vagy, hova jársz suliba, meg szeretsz sétálni meg olvasni, az nem feltétlen annak köszönhető, hogy esetleg introvertált vagy és nem szeretsz mások előtt beszélni. Annak is köszönhető, hogy valóban ennyit tudsz elmondani magadról, mert el sem gondolkodtál még azon, hogy ki vagy akkor, amikor nem másoknak kell megmutatni, hanem magadnak.  Ehhez nem elég, hogy nem vagy céltalan - azok az emberek, akikre egyszerűen azt szokták mondani, hogy ,,mai fiatalok", egyáltalán nem céltalanok.

Viszont a cél náluk nem az, hogy jól érezzék magukat, hanem, hogy mások számára úgy tűnjön, hogy jól érzik magukat.

Az, hogy valójában jól érzik-e magukat, teljesen háttérbe szorul, ezáltal képesek olyan tevékenységekkel tölteni az idejüket, ami látványos, de semmilyen beszédtémára nem ad lehetőséget, mert nem nyújt önálló élményt. Kicsit többet kellene arra gondolni, hogy mi az, amiben anélkül is örömödet leled, hogy ezt mások észrevennék, és ha oda jutsz, hogy leültök valakivel beszélgetni, akkor ott, abban a helyzetben lesz lehetőséged ezt megosztani a másikkal, és még az is lehet, hogy az arcán észreveszed a reakcióját. (Kedveli? Vicces? Dühös?)

6. NE AKARJ FONTOSNAK TŰNNI!

Senki nem fogja bevenni, hogy te azért telefonozol, amikor a többiek beszélgetnek, mert annyira fontos megbeszélnivalód van másokkal, ami halaszthatatlan, és máskor nem tudjátok elintézni. Ahogy feljebb is írtam, azok az emberek, akikkel az idődet töltöd, jobb esetben azért találkoznak veled, mert kíváncsiak azokra a gondolataidra, meglátásaidra, szavaidra is, amik nem feltétlen instaképesek és nem a legjobb oldaladat tükrözik. Ahhoz, hogy csatlakozz a beszélgetéshez, nem kell fontosabbnak, népszerűbbnek, viccesebbnek lenned másoknál, viszont azokat a gondolataidat, amiket azért nem mondasz ki, mert aggódsz a megítélésük miatt, meg kell osztanod a többiekkel. 

Vagy ha mégsem, akkor még mindig ott a telefon - előveszed, és máris fontosabbnak tűnsz, ráadásul nem is kell ezek miatt aggódnod, hiszen hiába ülsz a sarokban lehajtott fejjel, az instán akkor is te vagy a sztár! Csak aztán ne csodálkozz, ha manipulálnod kell a körülötted lévőket, és tenned kell magad ahhoz, hogy valaki odafigyeljen a kis életedre a valóságban is.