A bohócot az teszi igazán bohóccá, hogy ezt a jelmezt nem veti le. Nem meri levetni a húszas, harmincas éveiben sem. A bohóc egy olyan fiú, aki már nem tizenéves, de továbbra is hasonlóan néz ki.
Bohóc.
A bohóc tehát nem tini, de ennek ellenére sem meri levetni az egyensapkát, a jellegzetes szakadt nadrágot, az egyenkabátot és a jelmez többi részét. Gyakran visel napszemüveget fényszegény környezetben is. Testtartása jellemzően feszült. Természetes kiegészítője az iPhone, amit társaságban sem mer eltenni. A bohóc jelmeze alatt ugyanis valami olyan dolog van, amivel én sem dicsekednék a helyében! Önképe, személyisége fejletlen, igényel egy ál-személyiséget, ami kitölti a benne tátongó űrt. Ő lenne a legszürkébb, legunalmasabb, legesetlenebb akrobata, tudja ezt nagyon jól, így inkább beállt bohócnak. Akaratlanul áll ki amellett, hogy egy magára adó nőnek igenis számítson a külső! Mert egy bohóc oldalán való megjelenés, az azért sok dologról árulkodik.
A bohóc fél. Kétségbe van esve. Bármit megtenne azért, hogy elrejtse mit érez, hogyan tekint magára, és mit ad ő a világnak. Viselkedésével azt üzeni: én is olyan vagyok, mint a többiek! Én is érek annyit mint a többiek! Be akarok illeszkedni közétek! Jó ez így? Mélyen, belül a bohóc jobb akar lenni akrobata társainál, de nincsenek meg az eszközei hozzá.
Nincs stílusa.
Nem tud felöltözni olyan helyről, ahol a bohócjelmezt magának kellene összeállítania. Azt, amit más bohócokon lát, elégnek tartja; csak hogy elrejtse, nem ért a divathoz. A bohóc rendkívül alkalmazkodó embertípus. Jellemzően becsicskul a környezetének: olyanná válik, amilyennek éppen látni akarják őt. Igyekszik ezt úgy közvetíteni a fiatalabbak számára, hogy azért ilyen, mert megteheti, de a becsicskulás egyértelmű. Teljesen mindegy, hogy a sapkán éppen a Swag, az Obey, a BP, vagy a NY feliratnak kell lennie, a bohóc mindig alázatosan követi a környezete utasításait.
A bohóc kellékei.
Azt csinálja, amit mondanak neki, mert ez kell ahhoz, hogy lájkolják. Ha a többi bohóc az orrát túrná, és azt látná rajtuk, hogy ez a viselkedés lájkolható, azt is megtenné. Hogyne tenné meg? Hiszen arra is képes, hogy megalázza, megszégyenítse az akrobatákat, ha a közönségnek éppen ez tetszik! Önmagában nem lájkolható, de ilyenkor az emberek gyakran visszatapsolják. A közönségnek szüksége van arra, hogy a színpadon azt lássák: az értéktelen is érvényesülhet az értékes felett. A 21. század emberének ez az első számú szellemi igénye. Ez kielégíti, megnyugtatja őt, ettől magát is értékesebbnek érzi.
A bohóc nem csak a közönsége talpát nyalja. Annak ellenére, hogy a fiatal lányok ízlése rendkívül eltér egymástól, a bohóc közülük csak nagyon kevésnek tetszik, pedig valójában ez az első számú célja. Mindenki az akrobatákra bukik, így a bohóc kénytelen a tapasztalatlan lányok figyelmére utazni, az övéket a legegyszerűbb felkelteni egy ilyen jelmezzel, hiszen ők még újak a cirkuszban. Instagram-élőzik, kelleti magát, jobbra-balra ugrál a színpadon, hogy jobban lássák. A lányok, akiknek tetszik a műsor, általában maguk is megfelelési kényszerben szenvednek és úgyanígy a környezetük csicskái. Gyenge lábakon állnak: egy erősebb bohóccal még akár el is szöknének otthonról. Majd lesz valahogy.
Amint egy kis figyelmet kap, az álarc mögött lefagy a mosoly a bohóc arcáról: hirtelen elkezdi lekezelni ezeket a nézőket, tárgyként tekinteni rájuk. Észreveszi, hogy egy akrobata ügyesen bánik a nála magasabb, vagy a ducibb lányokkal, addig egy bohóc nem teheti meg, hogy nála magasabb, vagy a bohócjelmeztől elütő külsejű lányt választ. Nem teheti meg, nem engedheti meg magának. Érdekes, igaz? A primitív közönség csukott szemmel tapsol: úgy látják, ezek a lányok nem méltóak a bohóchoz. Valójában pedig a bohóc van abban a kényszerhelyzetben, hogy nem választhat közülük, különben kinevetik őt. Rettenetesen fél a közönség ítéletétől, gyakran gúnyolódik ezeken a lányokon, nála magasabb nőhöz pedig hozzá sem mer szólni. Kényszerhelyzetben van. Behatárolt tulajdonságokkal rendelkező, vagy adott tulajdonságok nélküli lányt kell választania, hogy a közönsége ne vesse meg őt. Ha egy nála magasabb, vagy szélesebb lányt hívna a színpadra, a közönség felállna, és kimenne a teremből.
Nagyon sokan irigylik a bohócokat. Pedig, gondoljunk bele: mi kell ahhoz, hogy valaki bohóccá váljon? Elsősorban az, hogy ne akarjon fejlődni. Ez mindenképp szükséges, hiszen, ha fejlődőképes lenne, akkor középsuli után, vagy az egyetemen már levette volna a jelmezét. Másrészt, kell egy ostoba szülő, aki pénzben méri a szeretetet, törődést. Nélküle a bohóc meztelen lenne: a jelmezét soha nem magának köszönheti, mindig a szülőnek, ahogy a lakhatást is. Harmadrészt, függőségre való hajlam kell hozzá. A bohóc, amellett, hogy az egyik szülőjétől függ, hajlamosabb drogfüggőségre, Instagram- és Snapchat-függőségre, mint más emberek. Mivel önállóan nem tartja magát méltónak a környezetéhez, vásárlásfüggésre való hajlama is erősebb, de erre általában nincs pénze, emiatt gyakran frusztrált. Az lenne a logikus, ha azt gondolnánk, hogy a bohóc irigyli a sok pénzt kereső embereket, akik olyan szaktudással rendelkeznek, amire szükség van, de tévednénk. Őket nézi le leginkább! Azok után sóvárog, akik hasonlóan önállótlanok, az emberek mégis azt gondolják róluk a képernyőn, hogy mindent megtehetnek. Nem pénzre van szüksége: azzal is tökéletesen beérné, ha csak úgy tűnne, mint aki bármit megtehet.
A bohóc amennyire frusztrált, legalább annyira egyszerű és naiv. Ha segget vagy melleket lát, azonnal lájkol. Annyira ostoba, hogy egyszerű optikai trükkökkel is megvezethető, egy-egy pucsítás látványától képes hasra esni a színpadon. A közönség ilyenkor csendben együttérez, néhányan a homlokukhoz csapnak: hű, ettől én is hasra esnék! Az ember azt hinné, a bohóc a katasztrófafilmek láttán is minden egyes alkalommal elhiszi, hogy a Földbe meteor csapódik, a hurrikán elsöpri fél Amerikát, és szétszakad az ózonréteg, hiszen az Instagramon minden optikai csalódást elhisz. Nem véletlen, hiszen ő maga is egy optikai csalódás: mivel már huszon-, vagy harmincéves, az emberek elhiszik róla, hogy már önállóan keresi a pénzét, hogy már tapasztalt, hogy bátor, hogy ő képvisel valamit. A jelmeznek köszönhetően anyu vagy apu önállótlan, életképtelen fiáról senkinek nem fog eszébe jutni az, hogy ő nem kellett akrobatának, nem kellett artistának, és ehhez hozzátesz az is, hogy arcát szinte mindig képernyő takarja. A képernyő tökéletesen leplez bármilyen érzelmet, és elvonja a figyelmet arról, ha valakiben nincsenek érzelmek. Amíg a képernyő takar, gondolkodni sem kell; az emberek pedig nem támasztanak semmilyen elvárást, igényt a bohóc felé. Ez egy nagyon kényelmes állapot. Vesztes vagy, és az emberek nem tudják, hogy vesztes vagy.
(Forrás: Pinterest)
A cirkusz szombaton és vasárnap hajnalban a legforgalmasabb. Ilyenkor egy percre úgy tűnhet, mintha több lenne a színpadon a bohóc, mint az artista. A képernyőkön megjelennek a komolyba, csinosba öltözött bohócok, kissé eltérő jelmezben, de továbbra is ugyanazzal az érzelemmentes tekintettel. Ez a párzási időszak: reggelig a színpadra lépnek az első sorokból az öntudatlanná vált, de tapasztalatlan lányok, és kezdődik a ráadás. A bohóc kilép a pornóoldal mögül, és a maga bice-bóca módján megpróbálja valóra váltani az előrecsomagolt vágyait.
Vajon milyen apák válnak majd a bohócokból? Egy huszon-, vagy harmincéves embernél ez egy lényeges kérdés. Vajon kiégett, megkeseredett, igénytelen felnőttek válnak belőlük? Fokozza majd a frusztrációjukat, ha a környezetükben egyre többen válnak meg a jelmezüktől? Az idő múlásával bátrabban mutatkoznak egy öreg, de márkás autó volánja mögül, mint anélkül? Alighanem, ezekre mind igen a válasz. Az igazi kérdés inkább az, hogy a bohóc újratermeli-e önmagát. Hogy lesz-e annyi öntudatlan kislány, aki gyereket szül egy bohócnak. És, ha lesz, az ő jelmezük mögött vajon mi lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése