Szurikátizmus | kreatív gyűlölet | párkapcsolati szerepek | tehetségkutatás

Hosszú ideje állítom, hogy nincs az a vallási vagy politikai csoport, és nincs az a focicsapat, aminek a szurkolói csoportját jobban szétvetné az embergyűlölet, mint az állatvédőket. Vannak kihívók, de időről időre megbizonyosodok arról, hogy az állatvédők verhetetlenek, ami az emberek iránti töménytelen gyűlöletet illeti. Láttunk már Jobbikost LMP-ssel beszélgetni, láttunk már keresztényt ateistával járni, és láttunk már Fradistát Újpest-szurkolóval sörözni, de állatvédőt még nem láttunk az emberi méltóságot az aranyosság fölé helyezni. Jó reggelt kívánok, ez itt a 2010-es évek, nyakig merülve kapálózunk a posztmodernben, tinilányok az interneten árulják a szüzességüket, miért lepődöm meg ezen? Ami az 1910-es éveknek Einstein relativitáselmélete volt, az a 2010-es éveknek ez a képlet:

cukiság > emberi méltóság.

Európában mostanra az értelmiség szinte egyáltalán nem vállal gyereket, és a középosztály is egyre kevésbé, helyette inkább kisállatot tart. Minek családot alapítani? Hát, a gyerek semmire nem jó, csak megszeg minden szabályt, és ahol szurikátát lát, gyilkol. Bezzeg a kutyus! Ő sosem tenne ilyet! Ráadásul, még cuki is.

Itt ez a 12 éves gyerek. Szabályt szegett! Benyúlt egy bottal a kerítésen, megharapta a szurikáta, ő pedig ijedtében földhöz vágta az állatot, aki nem sokkal később elpusztult meghalt.

Kép: Dreamstime

Mi legyen a gyerekkel? A 2010-es években már nem a bíróság hozza az ítéletet, hanem a kommentelők. És, ha a politikai fórumokon nem is, ha a vallásos oldalakon nem is, ha a focis szurkolói csoportokban nem is, de az állatvédőknél túltengés van az olyan emberekből, akik

a gyerek halálát kívánják, követelik.

Meghalt a szurikáta? Haljon meg a gyerek is! Én előbb eltöröm a kezeit! Én ölöm meg! Nem, én! Nem, hát ez nem jó, így nem szenved eleget. Lakoljon meg rendesen a büdös kölke! Mit kellene csinálni?

Először is, fogjuk közmunkára! Utcaseprés, szemétszedés, gyepgondozás, narancssárga mellényben, kesztyűben, bohócsapkában. A pontos címet, ahol dolgozni fog, 24 órával előtte kötelező megosztani az összes ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportban. Álljuk körbe, és röhögjük ki! Vegyük föl telefonnal, és osszuk meg nyilvánosra állítva élő videóban! Hadd lássák az emberek, hogy turkál a kukában, és hogy eszi a szendvicsét, miközben rajta röhög mindenki! Jöjjenek a vicces reakciók, ábrázoljuk mémeken, ahogy szégyenkezik! Legalább 200 órát dolgozzon, két hét alatt! Ha ezt meguntuk, utána kötözzük ki egy teherautó platójára, és vigyük végig Budapesten! A jármű útvonalát 24 órával indulás előtt kötelezően meg kell osztani az ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportokban. Szégyenüljön meg! Szervezzünk flashmobot a teherautó mögé, kövessük, és szégyenítsük meg mindenki előtt! Legyen minden nap happy hours délután három és öt között, amikor bárki leköpheti és megdobálhatja kövekkel! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Ha ezt is két hétig csináltuk, utána vitessünk vele egy fakeresztet végig az Andrássy úton, át a Városligeten, egészen az Állatkertig, ahová a legnépszerűbb kutyusos-cicusos csoportok adminjai - miután a tömeg skandálásának engedve eltörték egyenként a kezeit - felszögelik, és hagyják elvérezni. Miután kilehelte lelkét, after az Oktogonon hajnalig, sok-sok cuki kutyussal.

Ez tetszene, mi? Egy szurikáta-gyilkossal kevesebb. Jól meglakolna ez a 12 éves gyerek, ugye? Utána az embereknek biztos elmenne a kedve attól, hogy benyúljanak a kerítésen! Ez egy megfelelő megoldás, nem? Jogosnak, igazságosnak tartanátok, igaz? Mit nekünk Bifidus Essensis, hát ez kell a belső egyensúlyhoz, egy iskolás gyerek szögre akasztása! Nem elég, hogy amíg te unottan görgeted a Facebookodat, addig ennek a gyereknek azt kell olvasnia, hogy a BBC is az általa megölt szurikátáról ír! Nem, a globális megszégyenítés nektek nem elég! Kínlódni, szenvedni, az életéért könyörögni akarjátok látni ezt a gyereket, kiüresedni, nézni, ahogy lehajtott fejjel, a szégyenpadon ülve a halálát várja! Ezt akarjátok.

Ha egy diktatúrában élnék, ahol egyetlen választásom lehetne, hogy a diktátor mi ne legyen, azt választanám, csak állatvédő ne. Bármit, bármi mást, csak azt ne, könyörögnék, hogy ne állatvédő legyen. Vannak szélsőséges nézetekkel rendelkező emberek, akik kimondottan kreatívak abban, hogy hogyan alázhatnak meg, szégyeníthetnek meg minél hatékonyabban más embereket, de az állatvédőn senki nem tesz túl. Amíg egy szélsőséges  nézetű diktátor szenvtelenül, érzéketlenül képes végignézni egy más véleményű ember kínzását, addig az állatvédő kimondottan örül, lelkesedik érte, biztat rá, az első sorban tapsol - hiszen eggyel kevesebb ember, aki árthat a kutyusnak-cicusnak, szurikátának, és a természetnek.

A gyereket megkövezős happy hourst izgatottan váró hozzászólók egyik fele persze minden karácsonykor lelkesen tömi a szájába a kacsasültet, és minden nap lecsap egy szúnyogot, de a szurikátáért kezet törne. Másik felük pedig gyakorló vegán, aki önkívületi állapotban, a gluténmentes salátát a monitorra köpködve püföli a billentyűket egy gyerek nyilvános megkínzásának érdekében.

***

Beszéljünk másról! Nemrég rám írt egy ilyen minden-héten-tegyünk-ki-egy-szelfit-csaj. Tudjátok, ez a húsz-fölött-is-tumblr-idézeteket-osztok-meg-csaj. Biztos megvan, ez az össze-vissza-vagyok-tetoválva-és-minden-képen-mosolyt-színlelek-csaj. Neked is van ilyen ismerősöd! Szóval, rám írt egy ilyen, azzal, hogy olvasta a bántalmazó kapcsolatokról szóló írásomat, és segítsek, pedig leírtam benne, hogy kívülről nem lehet segíteni. Egyrészt, én nem tudok helyette elé állni és szakítani, nem tudok helyette elköltözni a sráctól, nem tudom helyette megnyomni a tiltás gombot, nem tudok helyette rendet rakni az érzelmei között. Az összes tudományom ebben és a fenti bejegyzésben van benne. Számtalan tudományos cikk olvasása, egy ELTE-s előadássorozat, illetve egy bántalmazottakkal foglalkozó szakjogász előadása az, ami kialakította bennem a véleményemet ezzel kapcsolatban, de nem vagyok se családvédelmis, se szociális munkás, se pszichológus, se Batman. Ettől függetlenül nagyon szívesen beszélgetek erről, mert fontos témának tartom, de itt jön a ,,másrészt".

Minden hozzám fordulóval igyekszem segítőkész, és a lehetőségekhez mérten kedves lenni. Akkor sem esnék neki senkinek, ha azzal írna rám, hogy hallod, te mekkora egy fasz vagy, legfeljebb rákérdeznék, hogy mégis mekkorának tart. Ezúttal sem volt másképp, elsőként rákérdeztem, hogy pontosan miről szeretne beszélgetni, mik a tervei egy olyan kapcsolattal, ahol többször is megpofozták őt, érzelmileg zsarolják, és azért néz fel a másikra, mert ő az igazi. Visszakérdezett, hogy szerintem ez így rendben működik-e, és normálisnak tartom-e. Válaszoltam: azt gondolom, hogy ez így egyáltalán nincs rendben, és nem tartom normálisnak.

És itt megakadt a beszélgetés.

Nem értem, mégis mit várt? Hogy majd biztatom, hogy jaj, beszéljétek meg azt a sok pofont, nem úgy gondolta őket? Hogy majd áltatom, hogy a pasi megváltozik, mikor személyiségéből és a kapcsolat mechanikájából adódóan tudható, hogy nem fog megváltozni? Hogy pátyolgatni fogom, hogy jaj, ne érezz bűntudatot minden alkalommal, amikor a barátnőiddel töltöd az estét, ahelyett, hogy szakítana az érzelmi zsarnokkal? Hogy szurkolok neki, hogy ez az, gyerünk, legyél olyan emberrel, akire magad sem tudod, miért nézel fel? Erősítsem meg, hogy ő az igazi, legyek tanú az esküvőjükön, vagy komolyan, mi a fészkes fenét várt? Elolvasta a posztot. Tényleg én tűnök a megfelelő embernek arra, hogy önigazolást adjak az önsorsrontásra? Nem hiszem. Ilyenkor napokig azon gondolkodom alvás előtt, hogy lehet, hogy most, éppen ebben a pillanatban is pofozza őt a srác, vagy bűntudatot kelt benne, én meg itt ülök tehetetlenül, miközben hozzám fordult segítségért. Ezek azok a pillanatok, amikor legszívesebben itt, helyben, a gép előtt elbőgném magam - ha tehetném, és nem lennék ebben is gátlásos, mint oly sok minden másban.

***

Az egyik Facebook-csoportban nemrég szóba került az, hogy mit szeretünk a másik nemben. Hozzászólt két, kapcsolatban illetve férjnél lévő lány, akik hosszan kifejtették, mi az, amit szeretnek a társaikban. Az ő véleményük is segített szavakba önteni egy olyan szembenállást, ami már régóta fogalmazódott bennem, de korábban nem sikerült összeraknom. Két olyan élmény ért mostanában, ami segített: ez az egyik, és mielőtt még elárulnám, mire gondolok, nézzük röviden a másikat, aztán visszatérek erre is.

Adott egy lány, fél évig játszottunk egymással. Szerinte én játszottam vele, szerintem ketten játszottunk egymással. Kiskoromban volt ilyen hullámvasút-építős számítógépes játékom, de soha nem sikerült annyira tökéletes hullámvasutat építenem benne, mint amilyen érzelmi hullámvasutat mi fél év alatt összedobtunk. Ez az a típusú hullámvasút volt, amiről a végén leszállsz hányni, és visszaülsz rá. Húztuk egymás agyát oda-vissza, aztán nyáron ő húzta a rövidebbet, mert letiltottam, hiába ment a sírás-rívás. A következő fél évben aztán egy óvatlan pillanatban feloldottam, télen pedig meglátta a sajtot, és csattant az egérfogó. Elkezdtünk beszélgetni - ezúttal már úgy, hogy ő foglalt volt, és éppen ez benne az érdekes! Le sem tudta tagadni, hogy vonzom, és, hogy a szíve hova húz; miközben van egy barátja, aki elfogadja őt úgy, ahogy én sosem. Értelem állt szemben az érzelemmel, erkölcs a vággyal, biztonság az izgalommal, tudat a tudattalannal. A barátja az előbbi, én az utóbbi.

A Facebook-csoportban én is leírtam, hogy engem mi vonz a lányokban. (Ehhez képest semmi újat nem írtam.) A szokásos magasak az elvárásaid, ilyet úgyse fogsz találni stb. után viszont volt egy dolog, amit mindkét lány kifogásolt:

mindent elsöprő szerelmet akarok átélni kiszámítható, megbízható lány iránt.

Itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy ez a két lány nem ismeri egymást, sosem találkoztak, sosem beszélgettek, de mégis hajszálpontosan egyetértenek egy számomra érthetetlen dologban. Szerintük a megbízhatóság, és a lila ködös, 0/24-rágondolós, hasra esős szerelem kizárja egymást. Nem fér meg egymás mellett a kettő; vagy egyik, vagy másik. Itt állt össze a kép, itt értettem meg, hogy azok a szerepek, amikre az elmúlt hónapokban felfigyeltem, és amiket értelmezni próbálok, hogyan működnek.

Itt van egy rakás lány, aki kétféle szerelmet különböztet meg. Szándékosan nem azt írom, hogy kétféle vonzódást, mert csak az egyik a vonzódás, a másik pedig, mondjuk, legyen ,,szerelem". Így, idézőjelben. Szóval, a lányok többségének van egy ,,szerelme", egy társa, aki nagy eséllyel:

• megbízható, kiszámítható, amolyan biztos pont, mindig lehet rá számítani, segítőkész,
• igazi ,,rendes srác", van benne egy kisfiús báj, zavarba lehet hozni az elején, esetleg hamar elveszti az irányítást a beszélgetés felett,
• szerény, megértő, türelmes, bármit elvisel, eltűr
• és elfogadó, szeretetteljes. 

Egy ilyen fiú mellett egy ilyen lány érzelmi biztonságban érzi magát, tudja, hogy bármikor van kihez fordulnia, aki megerősíti őt. Viszont, eközben kevésbé vonzódik. Vonzódik, de közel sem annyira, mint a kiszámíthatatlanhoz, az elérhetetlenhez, akit valami oknál fogva nem kaphat meg. Ha mégis megkapná, akkor a vágyott biztonságérzeten túl jönne a

• lila köd, pillangók, heves szívdobogás, mindent elsöprő szenvedély,
• izgatottság, hogy vajon most mi hogyan fog alakulni,
• 24/7 dráma, sose jó semmi, de érte mégis megéri az egész,
• érzelmi hullámvasút,
• és töménytelen mennyiségben elárasztó, érthetetlen vonzalom.

Ez áll szemben a biztos ponttal, a nyugalommal, az elfogadással. Ezeknél a lányoknál ez a dilemma. Kezdetben mindig a másodikat választják, aztán amikor már túl sokszor szálltak le rókázva az érzelmi hullámvasútról, és megunták, akkor jöhet az első. Ez hasonló dilemma lehet amúgy, mint amit sok-sok éve, még gimiben mondott nekem egy lány, hogy ő nem aranyos akar lenni, hanem szexi. Ő is azzal indokolta, hogy az aranyost inkább olyan biztos barátnőnek akarják a fiúk, a szexire pedig vágyakoznak, folyton gondolnak rá, leköti a figyelmüket. Ezek is szerepek, és erre is az a megoldás, hogy olyan fiút kell keresni, aki a te tulajdonságaidra vágyakozik, a te tulajdonságaiddal lehet lekötni a gondolatait. Akinek a te tulajdonságaid számítanak szexinek, és a mások által szexinek tartott lányokat tartja ,,aranyosnak", vagy épp könnyelműnek, butácskának, a lényeg, hogy nem rájuk vágyik.

A természetemnél fogva én a megbízható szerepben érzem jól magam. Az első listából szinte minden igaz rám, kivéve az, hogy zavarba lehet hozni, illetve szeretem irányítani a beszélgetést, és kisfiúsnak sem tartom magam. Viszont egy komoly kapcsolatban szeretek kiszámítható lenni, szeretek a másik biztos pontja lenni, mindhárom komoly kapcsolatomban arra törekedtem, hogy a lány bármikor, bármiben számíthasson rám. Persze, emellett biztos voltam abban is, hogy vonzom a másikat valamennyire, de nem mernék megesküdni arra, hogy én voltam számukra a legvonzóbb, sőt, még arra sem, hogy annyira vonzódtak hozzám, mint én hozzájuk.

Itt, a második esetben viszont igen. Itt teljesen biztos voltam benne. Nem kaptam 100%-os megerősítést (hacsak az nem számít annak, hogy gyakran, ha felébred a barátja ágyában, én vagyok az első gondolata), de ennyire még csak kevésszer éreztem azt, hogy igen, én ebben a szerepben vonzó vagyok. Vonzódnak hozzám, akarnak engem, úgy, hogy igazából nem csinálok semmit, egyszerűen csak elérhetetlen vagyok. Mivel korábban már voltam számára elérhető, és pontosan ugyanezt az érzést váltottam ki belőle, tudtam, hogy ez a vonzódás nekem, a személyemnek szól, és nem csak egy elérhetetlen utáni vágyakozás. A barátja iránti ,,szerelem" viszont kevésbé szólhat a személyének - sokkal inkább az általa nyújtott elfogadásnak, biztonságérzetnek, szeretetnek szól. Nem véletlen, hogy az első alkalommal, a ,,szerelemnél" tulajdonságokat soroltam fel, a második alkalommal, a vonzódásnál pedig érzelmeket. A ,,szerelem" esetében a másik annyira jó ember, annyira kedves, rendes, hogy mellette háttérbe szorul a vonzódás hiánya, a vonzódás esetében pedig annyira elsöpörnek mindent az érzelmek, hogy a fiú tulajdonságai szorulnak háttérbe.

Miért kellene akár a kisujjamat megmozdítanom, ha éppen elegendő a hüvelykujjaimat tornáztatnom a Messengeren ahhoz, hogy úgy kívánjanak, mint még soha? Miért legyek elérhető, ha elérhetetlenként sokkal több figyelmet kapok, és az adott lány szinte annyit gondol rám így is, mint a barátjára? Miért ragaszkodjak a megbízhatóságomhoz, ha ez egy olyan tulajdonságom, ami úgy tűnik, azonnal eloszlatja a lila ködöt és megöli a szenvedélyt?

Elkezdek valami mást, aztán a végén megválaszolom ezeket is.

***

Az utóbbi hónapokban, ahogy találkozgattam lányokkal, egy kivétellel az összes találkozón úgy éreztem magam, mintha az X-Faktor színpadán álltam volna. Megláttuk egymást, puszi-puszi, beültünk, vagy leültünk valahova, és komolyan mondom, Keresztes Ildikó arcát láttam minden lányban, amint ül a szemközti székben, így:

...és várja a produkciót. Várja a show-műsort. Várja, hogy mit fogok előadni. Épp csak meg nem kérdezte: szia, hány éves vagy? És mivel készültél nekünk ma este? Esküszöm, nem lepett volna meg egy ilyen kérdés! Aztán, amikor csak ülünk és beszélgetünk, vagy esetleg, mivel a világért se akar megszólalni, kínomban ilyen jellegű kérdéseket teszek fel neki a semmiből, akkor kezd el rájönni, hogy aznap elmarad a produkció. Elmarad a show, elmarad a stand-up előadás, elmarad a tengerpart, a pálmafa, a golfozás, a tandemugrás, a fellegekben repülés, a látvány, a mutatvány, az illúzió, még egy Bikicsunájt se énekelek el neki. Én csak én vagyok, nem adok elő semmit, ráadásul, pont úgy nézek ki, mint a képeken. Nem vittem magammal a találkozóra se beauty filtert, se gitárt, se bűvészkellékeket. Ilyenkor jön a lány részéről ez:

Aztán hazafelé a buszon ez:

Én emberként nagyon jól helyt tudok állni. Sikerült részben kinőnöm a szociális fóbiát, már nem félek az emberektől, sőt, legtöbbjükkel kifejezetten jól meg tudom értetni magam, és ez csak egyre jobban fog menni! Jó beszélgetőpartnerré váltam, jó társsá, és azt gondolom, jó emberré. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha valaki leül velem beszélgetni, az jól fogja érezni magát közben. Van némi humorom, ötletesnek, tájékozottnak tartom magam, mások pedig intelligensnek tartanak, szóval nagy baj nem érhet.

Viszont szerepelni nem tudok.

Ami emberként megy, az karakterként nem megy. Nem tudok sorozatszereplő lenni, olyan lány nem fogja velem jól érezni magát, aki Netflix-élményre, sorozatkarakterre, vagy színpadi élményre, show-műsorra vágyik. A show-műsor nem megy. A Csillag Születikben négy nemet kapnék, az X-Faktorban piros gombot, a Megasztárba meg se hívnának. Nem tudok szerepelni, nem tudom előadni a sztárt, figyelmet vonzani magam köré, eksztázisba kergetni a közönséget. Nekem nincs külön produkcióm, hiszen azt gondolom, hogy én magam vagyok a produkció, ami nem túl színpad- és képernyőképes, de már sokszor bevált. Egy lánnyal szemben ülve, a székben jól mutatok, a színpadon és a képernyőn nem.

Az utóbbi hónapokban - egy kivétellel - sorozatosan Keresztes Ildikókkal találom szembe magam, és olyanokkal, akik az ismerkedést összetévesztik a Netflixszel. Nehéz ezt kiszűrni, mégse kérdezhetek rá Messengeren a találkozó előtt, hogy figyelj, te nem vagy véletlenül olyan Ildis? Az a baj, hogy általában írásban ismerkedek, találkozó előtt pedig nagyon nehéz levenni, hogy a másik show-műsorra vágyik, vagy ismerkedni szeretne. Az a kérdés, hogy te produkciót szeretnél, vagy egy hús-vér embert? legalább olyan kínos, mint azt megkérdezni, hogy vajon olyan Ildis-e a lány. Pedig fontos. Nagyon fontos, annyira, hogy egyre több jellemzőről vagyok hajlandó lemondani a tökéletes nős cikkemből, ha két feltétel teljesül.

• Ne show-műsort akarjon maga elé, hanem egy embert akarjon megismerni kölcsönös beszélgetés által,
• és higgyen abban, hogy a megbízhatóság igenis betöltheti azt a szerepet, amit a kislányok számára az elérhetetlen.

Ha csak az elmúlt másfél év tapasztalata lenne a mérvadó abból a szempontból, hogy milyen lányt akarok magam mellé, kizárólag ez a két feltételem lenne. Semmi más. Na jó, ne legyen testkép- vagy evészavaros, de mást tényleg nem várnék el ezek mellé.

Olyan lányt szeretnék találni, aki beteljesülni legalább annyira szeret, mint vágyakozni. Aki inkább a vágyakozást szereti, az mellettem is vágyakozni fog, az ilyenekkel meg úgy vagyok, hogy akkor inkább más mellett vágyakozzon. Nem én akarok lenni a balek, aki mellett a lánynak minden más jár éppen a fejében, csak ő nem, pedig olyan rendes ember. Én a vágyakozás tárgya akarok lenni, ehhez pedig itthon, egyedül, a laptoppal az ölemben tökéletes alany vagyok egy ilyen lány számára, hiszen így elérhetetlennek tűnök, ezzel pedig le tudom foglalni a gondolatait.

Olyan kapcsolatot szeretnék, ahol elsősorban nem a tulajdonságaim miatt vannak velem, hanem az érzelmek miatt, amikkel kötődnek hozzám. Ennek látszólag ellentmondhat a tökéletes nős cikkem, de ha azt mondom, hogy az elmúlt 7-9 év tapasztalata alapján általában az ott felsorolt tulajdonságok váltják ki belőlem a vonzódást, az érzelmeket, úgy már mindjárt más. Nem azért akarom, hogy mellettem legyenek, mert én olyan jó ember vagyok, vagy mert én végre megérdemelném a boldogságot, vagy, mert mindig lehet rám számítani, és ez milyen jó, vagy mert biztosan jó apa lennék. Úgy szeretnék elérhető, megbízható, kiszámítható, biztos pont lenni, hogy a lánynak ez nem egy B terv, nem egy biztonsági játék, nem egy kényszerből választott valami az elérhetetlen helyett, hanem jól megfér a lila köd, a pillangók és a felhőkön közlekedő csillámpónik mellett.

Volt már ilyen, és lesz is, csak mostanában kerül el a szerencse. Addig pedig hátradőlök, és csak egy kávét kérek. Cukormenteset. Tej helyett gyerekkönnyekkel ízesítve, amolyan vegán módra.