Az iskolai bántalmazásról felnőtt szemmel

Régen én is azt hittem, hogy a megfélemlítés, a zaklatás, a megszégyenítés csak az alja iskolák sajátossága. A gyűjtőké, ahova bárkit felvesznek, ahova a tőlünk kibukott gyerekeket küldik át, ahol állandóan verekedés tör ki, és több füves cigi lapul a zsebben, mint ahány toll a tolltartóban. Nem volt igazam. A zaklatás a legnívósabb, legjobbnak tartott elitiskolákban is ugyanúgy megtörténhet, sőt, ott nem hárul rá akkora figyelem, hagyják szabadon kibontakozni. Ha nincs verekedés, nincs drog, vagy bármi, ami rendőrt kíván, nem csorbul az iskola hírneve, tehát nincs probléma - a legtöbb tanár szerint.

Az iskolai bántalmazással továbbra sem tudunk mit kezdeni. Gondolom, az egyetemek pszichológiai karán az ezzel foglalkozó kutatók úgy-ahogy képben vannak; viszont a tanárok és a fiatalok, diákok nemhogy nem tartják a lépést a korral, de fokozatosan maradnak le, fokozatosan egyre távolabb kerülünk attól, hogy ha az én leendő lányom, vagy fiam iskolás lesz, ne közösítsék őt ki, ne csúfolják, ne alázzák meg. Ha valaki elkezd arról beszélni, hogy kiközösítik őt az iskolában, a következő reakciókat kaphatja:

• Mutass több önbizalmat! - Köszi, sokat segítettél. Ez csak úgy jön, elhatározás kérdése, nem?
• Próbálj magabiztos lenni! - ...
• Húzd ki magad! - ...
• Menj tovább emelt fővel! - Nem unod még?
• Beszélj hozzájuk hangosan! - És attól változik bármi, ha kiabálni kezdek?
• Szard le őket! - Persze, legyek érzéketlen, váljak pszichopatává, akit nem érint meg semmi.
• Ne lássák rajtad, hogy megérint! - Eddig sem látták, mégsem hagyják abba.

Én úgy gondolom, hogy nem az áldozatnak kellene megváltoznia, hanem a környezetében lévőknek, illetve az áldozatért és az elkövetőért felelős tanároknak, szülőknek. Róluk mindig megfeledkezünk, mindig csak arra korlátozódik a vita, hogy vajon az áldozatnak mit kellene tennie.

(Forrás: Imgur)

Nagyon ritka, ha az iskolai zaklatást egyedül követi el valaki. Az elkövető általában egy népszerű ember,  ,,csatlósai" vannak, akiknek a szerepe kevésbé aktívnak tűnik a kiközösítésben, pedig éppen ezzel a csendestárs-jelleggel tesznek hozzá a legtöbbet: erősítik a csordaszellemet az elkövetőben, idővel pedig maguk is elkövetővé válhatnak. Ilyenkor meglephet minket, hogy hogyan válhat népszerűvé egy ilyen ember, pedig ebből a szempontból egy osztály vagy iskola közössége semmivel sem másabb, mint a Facebook: ha megfigyeljük, mi az, amit a legtöbben lájkolnak, megérthetjük, hogy miért válik az elkövető is népszerűvé az osztályban, iskolában. Kevesen vannak azok, akik a gyengébbek eltaposásával, az erőszakkal, a nagy hanggal tudnak azonosulni, a legtöbben inkább azért válnak csatlóssá, hogy ne váljanak célponttá, illetve, hogy az elkövetőre irányuló figyelemből egy kicsit ők is részesüljenek. Ha csatlóssá válnak, azzal tartoznak valahova, biztonságos érzést nyújt abból a szempontból, hogy kevesebb eséllyel eshetnek ki a kölcsönös barátkozásból.

A legtöbb esetben az elkövető egy ugató, morgó állat, ami igazából nem harap meg. Látványos, maradandó fizikai sérülés nagyon ritkán származik iskolai zaklatásból, a legtöbb eset kimerül a szóbeli bántalmazásban, megalázásban, a kényszerítésben, kiközösítésben, pletykák terjesztésében. Természetesen, mivel nem állatok vagyunk, ez sokszor rosszabb következményekkel járhat, mint egy fizikai sérülés, minél érzékenyebb valaki a környezetére, minél mélyebben fogja fel a körülötte történő eseményeket, annál inkább. Az elkövető gyakran maga is áldozat egy másik közösségben, vagy otthon, és az ottani pozícióját szeretné kiegyensúlyozni az iskolai viselkedésével, persze, ha ez így is van, ettől még nem kell megsimogatni a fejét. Egy ember nem attól válik vesztessé, ha zaklatják, vagy megalázzák; hanem attól, ha ezt képtelen feldolgozni, és annyira gyenge, hogy minden, amit kezdeni tud vele, az az, hogy áthárítja egy másik emberre. 

Az elkövetőben sokszor harag, irigység, vagy bosszúvágy van: érezheti úgy, hogy neki nincs elég pénze a többiekhez képest, nem elég szép, nem kap elég kedvelést, nem figyelnek rá eléggé, vagy egyszerűen csak nem elég jó. Ezt soha nem fogja kinyilvánítani, de egy zaklatónak elsősorban mindig saját magával van problémája, másodsorban pedig a környezetével, az áldozat csak egy eszköz, amit felhasznál a kételyek kiegyensúlyozására. Ezt egyáltalán nem azért írom le, hogy mentesítsem a tettei alól, vagy hogy lealacsonyítsam az áldozatot, hanem azért, mert így egyszerűbben megérthető, hogy a

zaklatás, megalázás elsősorban nem a célpontnak szól, hanem a környezetének.

A bántó szavak mögött mély kérdések vannak. Vagyok elég népszerű ahhoz, hogy ezt megtegyem? Így vajon felfigyelnek rám? Így már elhiszitek, hogy jobb vagyok, mint ő? Mind a megalázás, mind ezek a kérdések a környezet felé irányulnak, nem a célpont felé. Az elkövető szempontjából négyszemközt megalázni az áldozatot annyi értelme lenne, mint egy tini-tetoválásnak, amit nem mutathatsz meg senkinek: jó, oké, megcsináltuk, de mégsem az igazi, kimaradt a lényeg: nem látják mások! A zaklatás fontos feltétele, hogy mások is lássák: muszáj megmutatni, muszáj bizonyítani, fenntartani a figyelmet, különben az elkövető elbizonytalanodna a fenti kérdések valamelyikében. Egy tanár vagy pszichológus felügyelete mellett, egy az egy ellen a legtöbb elkövető nem gyakorolhatna hatalmat korábbi áldozata felett, de ilyen beszélgetésekre általában nem kerül sor. (És ez elég nagy baj.)

Nagy híve vagyok a választékos, részletgazdag jellemrajzoknak, személyleírásoknak, de ha az iskolai zaklatásról beszélünk, szerintem semmi értelme. Az áldozatot általában két jelzővel szokták illetni: biztos azért bántják, mert kisebb, vagy biztos azért bántják, mert csendesebb. Fontos megértenünk, hogy egyik sem kiváltó oka a bántalmazásnak, gyakori, hogy alsósok csúfolnak felsős lányokat csúnyának, illetve azt csiripelik a madarak, hogy Dósa Fannit is zaklatták hat-nyolc éve abban a bizonyos pécsi általános iskolában, pedig ha valaki, ő aztán tényleg nem tekinthető csendesnek. (Vesztesnek viszont annál inkább, hiszen azt már mindannyian láthattuk, ahogy 14-15 évesen ő maga másokat aláz meg.) Olyanok is válhatnak áldozattá, akik ellentmondanak a zaklatónak, viszont nem népszerűek, ebből is látható, hogy nem az váltja ki a bántalmazást, hogy a célpont hibázott, vagy rosszul csinált valamit, nem az áldozat ad okot rá. Többek között ezért tartom hasztalannak azokat a ,,tanácsokat", amiket feljebb felsoroltam, és amikkel általában segítő szándékkal bombázzák a zaklatás célpontjait. Persze, egy gyerek egyszerűbben válhat célponttá, ha valamiben más, mint a többiek, introvertált, vagy szorongó, de nem a másság, az introverzió, vagy a szorongás a zaklatás kiváltó oka, hanem az, hogy a célpont környezete kisebb eséllyel fog ellenállni a zaklatónak, mert kevesebben kedvelik őt, kevésbé népszerű.

Érdemes belegondolni abba, hogy ha az általad a világ legjobb, legszebb, legszerencsésebb emberének tartott illető csöppenne hirtelen ugyanabba a közösségbe, ahol az áldozat is van, vajon vele is meg lehetne-e ugyanezt tenni. A válasz természetesen igen. A világ legszebb, legjobban viselkedő, legjobb tulajdonságokkal rendelkező lányát/fiúját is be lehet állítani az erre megfelelő kommunikációval kiközösítettnek, elveszettnek, kövérnek/soványnak/csúnyának, hiszen ő is különbözik az elkövetőtől, a csúfolódás, bántalmazás hatására pedig neki is sérülne, leépülne a méltósága.

(A Pumpedék című, Pumped Gabó főszereplésével zajló műsorból láttam egy részletet, amikor a főszereplő lekezelően, megalázóan beszélt egy ,,műszaki beállítottságú", láthatóan határozatlanabb, szótlanabb, feltehetően informatikus haverjával. Talán a csajozásról volt szó. Gondoljunk bele: Pumped Gabó egy nyolc általánost végzett, munkanélküli srác, akinek a melegpornója soha nem fog lekerülni az internetről. Ott állt vele szemben egy informatikus, akinek a megfelelő szakterülettel már huszonévesen a fejére szakadhat a pénzeszsák, míg a következő jelenetben Gabó a barátnőjétől kért kölcsön egy ezrest a napi kondizásra, mert nem volt nála annyi. Objektíven nézve egyértelműnek tűnhetne, ki uralja a helyzetet, de a képernyőn mégis az látszik, hogy Gabó oktatja ki csajozásból a nála minden szempontból előnyösebb srácot.)

A bántalmazás sok esetben teljesen logikátlan: például, előfordul, hogy azt éreztetik a célponttal, hogy ő senkinek nem tetszhet, miközben az emberek ízlése nagyban eltérő, tehát biztosan van olyan is, akinek az illető tetszik. A cél ilyenkor az, hogy az áldozatban szégyenérzetet alakítsanak ki, és azt éreztessék vele, hogy nem tartozik senkihez, és nem is tartozhat senkihez. Részben ennek köszönhető, hogy rengeteg a bizonytalan, szorongó fiatal lány, aki kényszeresen arra törekszik, hogy megfeleljen a környezetének, mindenáron tetszeni akar a fiúknak.

Fiú és lány is ugyanakkora eséllyel lehet elkövető, illetve áldozat.

Vannak persze elméletek, hogy a lányok módszerei kegyetlenebbek, vagy hogy a duci lányok nagyobb eséllyel válhatnak áldozattá, de ez nem azt jelenti, hogy el kell fordítanunk a fejünket például a sovány lányokról, mint áldozatokról, vagy a kegyetlenkedő fiúkról. Ahhoz, hogy valaki bántson egy másik embert, nincs szükség semmire, viszont az, ha valakit bántanak, és nem adja tovább, nem válik maga is elkövetővé, már igényel egy helyes értékrendet, jó hozzáállást.

Az emberek mindenkitől azt várják el, hogy megértsék őket, de ők maguk általában nem képesek megérteni a többi embert. A célpontban, az áldozatban a zaklatás hatására fokozatosan leépül az önkép (ha volt egyáltalán), elkezd bizalmatlanná válni az emberek felé, és a legtöbb esetben nem beszél senkinek a benne lezajló változásokról, ha pedig mégis, az szinte biztosan nem a szülő vagy a tanár. Elkezd félni az emberekkel való kapcsolattartástól, állandó bűntudat alakul ki benne, úgy érzi, mintha folyton rosszul csinálna valamit, végül pedig magát okolja azért, hogy bántják. Az internetnek köszönhetően ez az állandóság akkor is követi őt, amikor egyedül van, de éppen a telefonján internetezik, így a zaklatás akár folyamatossá is válhat anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Az internetes zaklatásra ráadásul a tanároknak, iskolai dolgozóknak is tökéletesnek tűnő kifogás az, hogy ez az iskolán kívül történik, tehát nem kell vele foglalkozni. Az áldozat így egyáltalán nem érzi, hogy bármelyik felnőtthöz is fordulhatna ezzel: amellett, hogy eleve a szüleinek szólna legutoljára, az idősebb felnőttek legtöbbször nem tudják annyira magukénak érezni a virtuális világot, mint a gyerekek. Így megérthetjük, miért nem derülnek ki szinte soha ezek az esetek, hiszen a célpont emiatt azt érezheti, hogy egy ilyen piti dolog hatására nem érdemes szólni a felnőtteknek.

Az iskolai zaklatás legutóbbi, médiában is szereplő magyar áldozata egy 15 éves lány, aki egy-két hónapja végzett magával Budapesten. Nem tudjuk, hogy az ő esetében mennyire korlátozódott az internetre a bántalmazás, a tanárok és a szülők egyáltalán nem tartják a lépést az internetes zaklatással, a legtöbben továbbra is úgy gondolják, ez inkább szemtől-szemben jelent gondot, pedig a cyberbullying nem most vette át a stafétabotot, sőt. Az, hogy nem kell felvállalni a saját nevet, arcot, személyiséget a megalázáshoz, - gondoljunk például az AskFm-re - illetve hogy nem látják az áldozat szenvedését, már régen egy óriási lökést adott azoknak az agresszív fiataloknak, akik szemtől szemben nem mernének hasonlóakat tenni. Ha az áldozat szempontjából nézzük, akkor azt kell értenünk, hogy nem egyszerű azzal az érzéssel leülni egy egyébként is bizalmi problémákkal küzdő gyereknek egy felnőtt elé, hogy ,,figyelj, egész nap csúfolódnak velem, és már nem tudok semmi másra gondolni, úgy érzem, így nincs értelme élnem". 2012-ben egy akkor 15 éves kanadai lánynak, Amanda Toddnak az sem segített, hogy YouTube-videóban, papírokra írt szövegekkel mesélte el a saját történetét, egy hónappal a videó feltöltését követően öngyilkos lett. Fiatal kora, és zaklatott állapota ellenére hajszálpontosan át tudta adni a benne zajló küzdelmet, ha úgy tetszik, mindent megtett azért, hogy az emberek tudják, hogy min megy keresztül, mégsem vették észre sem a tanárai, sem a szülei, sem a környezetében lévő emberek, hogy ekkora a baj. Aki azt gondolja, hogy hat év alatt biztosan változott valami, az téved; ma is szó nélkül mennénk el egy hasonló videó mellett, az emberek még mindig nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki ilyen mértékben megnyílik.

A bullyinggal foglalkozó cikkeknek abban igazuk van, hogy egy tanár, egy iskolapszichológus, egy szülő, vagy egy felnőtt rokon is segíthet - a lehetőségük folyamatosan megvan rá. A legnagyobb felelősség viszont a közvetlen környezeten van. Ha azt látod, hogy bántanak, megaláznak, zaklatnak valakit az osztályodban, iskoládban, akkor menj oda hozzá, beszélgess vele, kérdezgesd, hívd el közös programokra! Állj ki érte, vagy szólj egy felnőttnek, hogy mi történik vele, hidd el, te nagyobb eséllyel fordulsz segítségért, mint ő. Szüksége van arra, hogy azt érezze, hogy nincs egyedül, igényli a támaszt, szóval kár azzal áltatni magad, hogy te nem tehetsz semmit, vagy hogy az illető biztosan elvan egyedül, akkor is, ha ő nem a könnyen észrevehető, inkább a csendes, sarokban ülős típus.

,,Vétkesek közt cinkos aki néma"

 - mondta Babits, vagyis Jónás, és érdemes elgondolkodni azon, mennyire igaza volt.

Öt-tíz éve elballagtál már? Netán ennél is több idő telt el? Ha érdekesnek, tanulságosnak találod, meséld el, mi lett azokból az emberekből öt-tíz év alatt, akik a te osztályodban bántották a többieket!

Ha a kényszeres másságról, az öngyilkosság megelőzéséről, vagy arról szeretnél olvasni, mi történik, ha pszichológushoz fordulsz, azt is megteheted, a címkék között pedig további érdekes írásokat is találsz.

Példaképek nélküli világ | szemétvár | musical.ly | AskFm | tehetetlen szülők

Minden érának megvoltak a maga korszakos példaképei. Volt, amikor az államférfiak, volt, amikor a művészek, volt, amikor a sportolók kerültek előtérbe. A 21. században viszont meg kell ismerkednünk azzal a helyzettel, hogy

nincsenek példaképeink.

Szokni kell ezt a új helyzetet, alkalmazkodni kell hozzá, és az sem árt, ha megértjük, miért és hogyan halt ki a példaképek iránti igény az emberekből.

Azt gondolom, David Beckhammel lezárult egy korszak. Talán ő volt az utolsó olyan példakép, aki annyira tehetséges volt abban, amit csinált, annyira hozta a felelős családapa-szerepet és emellett annyira jól nézett ki, hogy megengedhette magának, hogy ez mellett félévente össze-vissza váltogassa a frizuráját, szakállát, és állandó divatreklámarc legyen. Ma már, ha népszerűségre vágysz, nem engedheted meg magadnak, hogy a beauty&fashion-megjelenés mellett felelős családapaként szerepelj a címlapokon, hiszen ezzel az emberek többé már nem tudnak mit kezdeni, nem tudják magukénak érezni egyáltalán, nem tudják hova tenni. A felelősséggel járó családapa-szerep kiábrándító. Pózolhatsz babával, - az mindig dob a nézettségen - de csakis úgy, ha látszik, hogy te hétvégi apuka vagy, és amúgy a nevelésbe feleannyit sem tudsz beletenni, mint a megjelenésedbe. Ilyenkor a néző megkönnyebbül, felszabadul: de jó, nem kell rosszul éreznem magam, hiszen ő is csak úgy hobbiból vállalt gyereket! 

Az embereknek többé már nem az elérhetetlenre van szükségük. Ma már bárki élheti a sztárok életét, elég egy kis magamutogatás, alakoskodás az Instán, és máris idióta követők ezreit gyűrhetjük magunk alá, akik aztán sztárként gondolnak ránk. A példaképek helye természetesen nem maradt üresen: elkezdték betölteni a lelki szegény, felelőtlen, tapasztalat nélküli gyerekek, akik bűntudat nélkül aláznak meg gyengébbeket, másokat, nevetnek olyanokon, akik talán fordítva vannak bekötve: a szüleik szegényebbek, de belül gazdagok.

A YouTube nem egyszerűen csak az iskolás gyerekek tévéje. Amikor 2009-ben pénteken hatodik óra után hazaértem, ledőltem az ágyra egy 3 az 1-ben kávéval, és megláttam Justin Bieber One Time című videoklipjét, akkor az az illúzióm volt, hogy én ezt nem tehetném meg, amit ő. Ő ott a tévében van, én meg itt fekszem Pesten egy szakadt alsógatyában péntek délután, és még visszhangoznak a fejemben a nevezetes azonosságok a suliból. Én nem Xboxozhatok a fogszabályzós haverommal, nekem nem lehetne iPhone-om, nekem nem lehetne olyan menő New Era sapkám, és engem főleg nem hívna fel Usher, hogy menjek vele bulizni.

Volt egy távolság a közszereplő és a néző között, ami az elmúlt évtizedben eltűnt.

A közszereplő dolgait kiárusították a nyálcsorgató, jojózó szemű nézőknek: nézzünk magunk köré, pár ezer forintokért röpködnek az Xboxok, az iPhone-ok és a New Era sapkák a Jófogáson!

Továbbra sem hív fel minket Usher, hogy menjünk bulizni, de ez minket ma már egyáltalán nem is érdekel. Ma már Dorinával meg Szabyesttel akarunk bulizni! Ha beengednek minket 18 alatt egy diszkóba, vagy nyugodtan ledarálhatunk egy iPhone-t, onnantól kezdve már kiesik a látókörünkből Usher, hiszen ez közel van, ez itt van, ezt úgy érezzük, hogy akár mi is megtehetnénk, magunkénak tudjuk érezni, míg Usher továbbra is egy megfoghatatlan valami. Ez hiányzott a tévéből ahhoz, hogy le tudja dózerolni a példaképek imidzsét, ez volt az, amiért a tévé még nem tudta azt, amit a YouTube már tud. A feltörekvő, megfoghatatlan tehetségű énekes már nem kell senkinek, a figyelemhiányos gyerek viszont egy kézzelfogható dolog, olyan, akit padtársunkként is el tudunk képzelni.

Az értékválsághoz sokat hozzátett ez a bárkinek lehet-jelenség. Kérdezzétek meg a szüleiteket, mennyit ért húsz-harminc éve egy diploma, és mennyit ér most, amikor az én szakomat egy élelmesebb csimpánz is el tudná végezni. Nyilván, a gyerekek továbbra is tartanak az egyetemtől, de akik túl vannak rajta, illetve a munkaerőpiaccal foglalkozó emberek is pontosan látják, hogyan értéktelenedik el fokozatosan a diploma azzal, hogy ma már szinte bárkinek lehet. Ma a fiatal lányok többsége sztár akar lenni a maga módján, olyanná akarják alakítani a környezetüket, mintha sokra vitték volna, népszerűek lennének, és a YouTube-bal karöltve ez a két jelenség teszi azt, hogy tapasztalat nélküli gyerekek próbálják betölteni a példaképek hiányából fakadó űrt egy-egy Starbucks-pohárral meg DIY manikűrrel. Ezzel nem csak az a gond, hogy vak vezet világtalant, hanem az is, hogy, mivel Starbucks-pohara és csilivili körme is bárkinek lehet, nem töltik be ezt az űrt, csak próbálják. Ha nincs lehetőségük olyat tenni, olyat mondani, olyat alkotni, amire felnézhetne a tömeg, ma már akkor is tűnhetnek úgy a lájkok, reakciók száma alapján, mintha példaképek lennének. Ha van lehetőségük olyat tenni, akkor viszont nem tehetik meg, hiszen azzal a tevékenységgel elveszítenék azt az összekukázott néhány ezer kedvelőt.

A tömeg ma már nem felnézni akar a sztárokra, a wannabe-sztárok pedig örömükben össze-vissza vihognak és pucsítanak az ölükbe hulló lehetőség láttán.

A megkönnyebbülés, hogy egyébként ha te tehetséges lennél, akkor sem szabadna megmutatnod a tehetségedet, óriási. Ennek hatására tehetségtelenként bármikor hivatkozhatsz arra, hogy ez a tehetségtelenkedés csak egy imidzs, és az emberek azt fogják hinni, hogy csak miattuk teszed, ironikusan. Hálásak lesznek neked, hogy azonosulni tudnak veled, innentől kezdve pedig már egyenes út vezet ahhoz, hogy egy mindennapi jóreggeltszelfis-kutyamenhelyes-babázós-kutyáscicás oldallal kialakíts magadnak egy ostoba, primitív rajongótábort, akik azt hiszik, egyszer élhetik a te életedet is, és nem veszik észre, hogy lehet, hogy az övék ennél tartalmasabb.

A tömegnek fogalma sincs, mi az, amiben ő jó. Nem tudja, talán nem is érdekli. Ha te pontosan tudod, miben vagy jó, azzal ellököd magadtól a tömeget. Azt üzened neki: te mihaszna szardarab, még ennyit se tudsz? Ha viszont együtt nem tudjátok, miben vagytok jók, az vonzó. A tömeg azt érzi, megértik őt. Sőt, nem csak megértik - belül azt érzi, hogy a sztár vele együtt aggódik, hogy jaj, vajon miben vagyok jó. Együttérez. A sztár, aki semmiben sem jó, pedig eközben egyre erőltetettebben, kényszeresebben mosolyog, belül pedig megijed. Megijed, mert ő csak egy kiskakas akart lenni a szemétdombon, és lám, a szemétdomb óriásira nőtt, és még mindig gyűlik, és gyűlik, és gyűlik. Még a legyek is idejönnek, egyre több a lájk és az imádom! Ijedtében felfogad néhány olcsó marketingest, akik megmutatják neki, hogyan érezzen, hogyan mosolyogjon, mit játsszon el, és a szemétdombból viskókkal, bódékkal elkezd felépülni a szemétvár. A szemét egy nehezen lebomló dolog, jól lehet rá építkezni, nem fog eltűnni a kiskakas alól, hisz a szemetet nem viszi el senki. Innentől kezdve nem kell csinálni semmit, és kapsz érte valamit. Elismerést, tiszteletet, szeretetet. Tökéletes.

Semmiért valamit - több ezer kedvelés.

Ahhoz, hogy a példaképeknek létjogosultsága legyen, kellene valami, amikben mi magunk jók vagyunk. Szükségünk lenne egy kialakult önképre, hogy észrevegyük másokban, hogy igen, ő ezért, vagy azért jobb nálunk, és olyanok akarjunk lenni. Az önkép nélküli sztárok előtt azzal nyílt meg az út, hogy a tömeg is elveszítette az önképét. Ennek köszönhetően a tömegnek mások felé is annyi az elvárása, hogy legyen normális, értelmes, legyen jó kisugárzása, legyen jó a kémia, így nem csoda, hogy a népszerűségre vágyó emberek is ezeknek a semmitmondó elvárásoknak kezdtek el megfelelni semmitmondó életükkel, hiszen nem is volt más lehetőségük. A népszerűségnek ma ez az ára. Legyél normális, értelmes, legyen jó kisugárzásod, stílusod, meg kémiád, és ennél semmi esetre se legyél több. Ha több vagy, az már befogadhatatlan a tömeg számára, már nem tudják értelmezni, túlterheli őket szellemileg. Ha csak ennyi vagy, az pont jó, azt még kajálják. Az embereknek arra van szükségük, hogy ők valakinek érezzék magukat, ehhez az érzethez viszont Hosszú Katinka, Michelisz Norbert vagy Leiner Laura nem tesz hozzá, hiszen az ő tehetségük a saját területükön azt az érzetet keltheti az önérzetes, hisztis tömegben, hogy hozzájuk képest nem vagy te senki. Ők nem a körülmények áldozatai, ők azok, akiket nem érdekeltek a körülmények, nem azzal foglalkoztak, hogy áldozati pózt vegyenek fel, hanem úsztak, autóversenyeztek, írtak, és győztek, de ezzel a tömeg egyáltalán nem tud azonosulni. A tömegnek a körülmények áldozataira van szüksége, a kifogást keresőkre, a magyarázkodókra, a balhézókra, a vesztesekre, az áldozati pózban fürdőzőkre, hiszen ő maga is ugyanez és ugyanezt teszi. Ez nem csak a szélesebb társadalmunkban figyelhető meg, hanem kisebb közösségekben is: városunkban, iskolánkban, osztályunkban.

Ma nincsen nőideál. Érdeklődés hiányában elfogyott. Nincsen korszakos Marilyn Monroe-nk, nincsen korszakos Audrey Hepburnünk, de van helyette Palvin Barbaránk, meg Kim Kardshianunk. Vannak helyette olyan ideáljaink, akiknek a nevét sem tudjuk, csak látjuk, hogy ő jön ki a legtöbb Levi's vagy iStyle-táskával a plázából. Általános iskolás lányok váltak Marilyn Monroe-vá, Audrey Hepburnné az AskFm segítségével, akikre felnőttek néznek fel.

(,, - Te miért iszol, Mariann? - Néha." A Mónika Show valósággá vált, az általános iskolákba költözött, mi pedig elkezdtük komolyan venni és szívecskézni.)

A Cosmo-lányok körében kétfajta lány lehet sztár: az iskoláslány, akit látva megkönnyebbül, hogy huhh, ő se tartja a kezében a saját életét, és a pornós, aki a saját élete helyett napi több ismeretlen férfit tart a kezében. Két lábon járó seggekre, mellekre és szemöldökökre van szükségük, Aleskákra, Dorinákra, akik mellett Szűz Máriának vagy sikeres üzletasszonynak képzelhetik magukat arra a kis időre, amíg őket nézik. Akik mellett megkönnyebbülhetnek, hogy hát, én sem saját magamnak fizetem az iPhone-om, de hát kit érdekel, hiszen ő sem. Akikre lehet hivatkozni, mutogatni, hogy nézd, ő sem maga teremtette meg a pénzét! Akkor ugye nem baj, ha én sem?

A férfiideál is a kihalás sorsára jutott. David Beckham helyét átvette Mario, Curtis vagy G.w.M., ma már az ő életük az irigylésre méltó. Az az élet, amit abból élnek, hogy fiatal, kilátástalan helyzetben felnövő lányokat adnak-vesznek, kiállítják őket a sarokra, és a pénzt, amit a kuncsaft ad, elveszik.

Több a lájk, mint a vicces.

A fiatal fiúk számára a fűvel bizniszelő, olcsó autós, élettelen lakótelepi srác, meg a pszichopata strici töltötte be a példaképek által hagyott űrt. Az embereknek, akiket olcsó fotótrükkökkel, egyszerű pucsítással, feltolt melltartóval át lehet verni, erre van szükségük. Az embereknek, akik kényszeresen nyomják az imádomot a kirakatkapcsolatokra, erre van szükségük. Azt sem veszik észre, hogy egy kapcsolatnak vagy házasságnak álcázott valami mögött az lakozik, hogy a férfi áruba bocsájtja a saját barátnője, felesége testét, hogy rongyos ezrekért kiélhesse magát rajta bárki! Azt sem veszik észre, hogy az illető, akit irigyelnek, nem tud írni-olvasni! Hogy tűnne már fel a lány szeretethiánya? Hogy tűnne már fel a kihasználás? Hogy tűnne már fel bármi, ami túlmutat az inger-válasz szinten? Hol van már az, amikor a No Thanx nevű tinibanda énekese összejött egy 28 éves műsorvezető nővel? Ezzel a számomra valóban irigylésre méltó sztorival ma már nem lehetne sztárnak lenni.

A kocka megfordult. Ma elvárjuk, hogy a sztárok igazodjanak hozzánk. Nem tudunk örülni annak, nem tudunk lelkesedni azért, ha egy tinisztár összejön egy 28 éves nővel. Azért tudunk lelkesedni, ha a 28 éves ,,énekes" hülyíti tömegével a tinilányokat. Az már nekünk is megy! Azt már mi is tudjuk, hogy milyen! Ő is ezt csinálja, mi is ezt csináljuk - az, hogy ebben nincs semmi kihívás, nincs semmi tartalom, nincs semmi eredmény, az már teljesen mindegy. Ma azért válik a példaképünkké valaki, mert mások is szeretik őt; és nem azért szeretik őt mások is, amiért a példaképeinkké váltak. Tehetséget keresünk a tévés színpadokon, és amikor csak az énekes sztoriját kapjuk helyette, megvonjuk a vállunkat: hát, végül is ez se rossz. Értelmet, tudást, szórakoztatást keresünk a YouTube-on, és amikor látjuk a kirántott iPad-et, megvonjuk a vállunkat: hát, végül is ez is szórakoztató. Nem lázadunk fel, mert a tömeg sem lázad fel, és egyedül meg milyen gáz már lázadni. Ha lázadsz, benne van a pakliban, hogy egyedül maradsz - ha nem lázadsz, biztos lehetsz benne, hogy nem maradsz egyedül.

Hiába tűnhet úgy, a példaképek bukásával mégsem a néző veszítette a legtöbbet, hanem a szülő. A szülő egy alkalmi példaképpé vált. Példakép arra a 10 percre, amíg az emberek előtt felhívhatod őt, és hangosan elmesélheted neki a telefonban a nyomorodat, ő pedig önigazolást ad neked akkor is, ha nyilvánvalóan te voltál a hülye. Példakép arra az 5 percre, amíg sorban álltok a Telekomnál és kitölti neked az iPhone-hűségnyilatkozatot. Példakép arra a 2 percre, amíg a táskájához sétál és kiveszi belőle a pénztárcáját, hogy te mekizni tudjál. De arra az 1 percre már nem példakép, amíg eléd teszi az ételt, amit főzött neked. Elértük ennek a folyamatnak az alját. Tovább már nem lehet szűkíteni a szülő példakép-jellegét, többet már nem lehet faragni a szülő tekintélyéből, elértük a végét. Innentől kezdve sok szülő választási kényszerbe kerül. Vagy megkockáztat egy megromló viszonyt a gyerekével azzal, hogy igyekszik példakép maradni, és megértetni vele, hogyan működik a világ; vagy pedig feladja önmagát, elengedi a tekintélyét, és egy látszólag boldog Szász Dorina-utánzatot csinál a lányából a Musical.ly-n, AskFm-en, és természetesen az általános iskolában azzal, hogy nem neveli fel, csak pénzt ad neki.

(Reméljük, 39 akar lenni az a 29. Ha nem, az nagyobb sokk lenne, mint rájönni, hogy ezt a lányt háromszázezren kedvelik.)

Ami az általános iskolákat illeti, nem egyszerű megértetni az emberekkel, hogy a tanárok példakép-jellegének elvesztése mekkora probléma. Ha egy közösségben felmerül, hogy egyre terjed, hogy a gyerekek ,,okcsáá"-val, megalázó beszólásokkal ássák alá a tanáraik tekintélyét, a közösség reakciója az, hogy hát, ilyen csak a Wattpaden fordulhat elő.

(Napi fucklogic megvolt, amikor az egyik csoportban  elkezdték magyarázni, hogy a tanárok megalázása csak a ,,nem megfelelő karakteralkotásnak" köszönhető, csak a Wattpaden létezik, tulajdonképpen csak egy kitalált probléma, amit a kislányok az írásban élnek ki - eközben Szász Dorinának háromszázezer kedvelője van, az iskolás ismerőseim pedig tömegével látják a kis Szász Dorinákat maguk körül, akik leoltják a tanáraikat, akár egy okcsáá-val.)

Az emberek nem látnak maguk köré, vagy nem akarnak maguk köré látni, magukat értelmesnek, intelligensnek tekintő emberek tagadják a problémákat, és egyébként azon keresztül, hogy erről miattuk nem tudunk beszélni, rengeteget tesznek azért, hogy ez a folyamat így is maradjon, ne álljon meg, míg végül azon vesszük észre magunkat, hogy a tanárt elkezdik haverként kezelni a gyerekek. Azt a tanárt, aki 360 kreditet elvégzett az egyetemen, aki pályája elején két évet tanított ingyen (rövid illetve hosszú gyakorlat), aki a tudását igyekszik átadni, az nem ért el semmit. Szemben a musical.ly-s 12 éves lánnyal, aki viszont tehetséges, és elért valamit.

Értjük, hogy merre tartunk? Értjük, hogy mi következik ez után, hogy mi lesz a jövőben? A következő musical.ly-n, a következő Askon már dolgoznak a programozók - a következő felhasználókon pedig már dolgoznak a szülők, akik a könnyebb utat választják nevelés helyett.

Teljesnek tűnik az összhang.