30 gondolat, amit csak a hozzám hasonló űrlények érthetnek meg

Az introverzió, a türelmetlenség és a szociális szorongás finoman szólva sem a legjobb kombó. Ezek mellé ráadásul a legritkább személyiségtípusok határain vagyok (INFJ/INTJ), szóval minden adott ahhoz, hogy teljesen elszigetelve érezzem magam a társadalomtól, és úgy érezzem, képtelen vagyok beilleszkedni az emberek közé.

Kép: iStock

Viszont aki azt gondolja, hogy ez a helyzet tömör csalódottság és kesergés, és én minden nap keresztülmegyek valamin, az nagyot téved! Éppen ennek a különcködésnek köszönhető, hogy kialakítottam magamban egy olyan gondolatvilágot, amit itt a blogon is megosztok veletek, ami viszonylag sok embernek tetszik, és amit néhányan különlegesnek tartanak. Az internetnek köszönhetően rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és élnek más ufók is errefelé, ezért úgy gondoltam, megosztok veletek harminc olyan gondolatot, amitől korábban azt éreztem, hogy kevésbé vagyok értékes, mint a "nem ufók", vagy épp amitől kifutok a világból.

Nincs az 10 perc!

1. Amikor egy távoli ismerős jó ötletnek tartja, hogy ilyen kérdésekkel bombázzon:

• Megjöttél? (Nem, ez csak a látszat!)
• Rántott húst eszel? (Igazából sült tevét, csak neked valamiért rántott húsnak tűnik.)
• Te is errefelé utazol? (Rég nem látott ismerős, egyirányú busz/vonat, garantált halál.)
• Te már megint híztál/edzeni jársz? (Wow, lassan többet törődsz a testemmel, mint én!)

2. Amikor valaki megmagyarázhatatlan kényszert érez arra, hogy ha egy légtérben vagyunk, akkor muszáj beszélgetni is, mert hát úgy illik.

3. Amikor valaki 600 képet mutat neked a nyaralásáról/babájáról/kisállatáról, ami legalább fél óráig tart, és mosolyogva kell végignézned, miközben te már két perc után elsírnád magad tőle.

4. Ugyanez azzal fűszerezve, amikor valaki odaadja a saját telefonját, hogy tessék, nyugodtan pörgesd végig. Lol, nem akarok a végén szembenézni egy félpucér horgászós képpel vagy egy dickpickel, szóval inkább mutasd te! Különben is, a telefon galériája egy intim dolog, ez olyan, mintha random letolnád a gatyádat előttem.

5. Amikor valaki integet feléd, bizonytalanul visszaintegetsz, és kiderül, hogy a mögötted lévőnek szólt. Klasszikus, ha bárgyú mosollyal próbálod palástolni.

6. Amikor nem tudod eldönteni, hogy valakivel vagytok-e olyan viszonyban, hogy köszönj neki, ezért inkább nem köszönsz, és azt gondolja, hogy bunkó vagy.

7. Most menjünk körbe, és mindenki mondjon magáról néhány szót! Én itt szoktam lepörgetni az életemet magam előtt 2 perc alatt, és imádkozom, hogy lehetőleg minél többen telefonozzanak, miközben beszélek, és hogy ne én legyek az első.

8. Alkossunk hármas-négyes csapatokat, és dolgozzunk ezen a feladaton! A legjobb, ha nem ismersz senkit, és úgy kell választanod. Tisztára, mint a Bogoly Berti féle mindenízű drazsé.

9. Amikor utaznál vagy mennél valahova, de senki nincs, aki elvisel, annyira pedig nem vagy magányos farkas, hogy egyedül elmenj, ezért inkább nem mész sehova.

10. Amikor két perc után megérzed, hogy ebben a társaságban az fogja meghatározni az értékedet, hogy mennyire vagy kedves.

11. Amikor magyarázkodásra kényszerülsz, hogy miért nem kérsz édességet, fagyit, alkoholt, bármi mást, és a másik elkezd érzelmileg zsarolni, hogy biztos azért nem kérsz, mert vele van bajod. (Ilyenkor már tényleg vele van bajom.)

12. Amikor valaki ingyen terapeutának néz, pedig soha nem tanultál pszichológiát...

13. ...aztán teljesen az ellenkezőjét teszi annak, amit mondtál, pórul jár, és hozzád megy sírni, meg sajnáltatni magát.

14. Amikor még oda se értél egy találkozóra, de már megbántad, hogy adtál egy esélyt, és tudatosul benned, hogy a következő óráid azzal fognak telni, hogy minél kevésbé kínos irányba tereld a beszélgetést.

15. Amikor valaki megkérdezi, hogy mizu, és rájössz, hogy nem trollkodik.

16. Amikor egy társaságból egyedül te veszed észre, hogy valaki mennyire manipulatív és irányító, és mindenki más a lábai előtt hever, közben pedig nem értik, hogy mi a bajod vele.

17. Amikor megkérdezik, hogy te miért nem beszélsz annyit, baj van-e, jól érzed-e magad, segítsenek-e valamit. (Lol, nem kell, én csak ilyen vagyok.) Különdíjas, ha eközben az illető nagy másság-nagykövet és mindig hangoztatja, hogy el kell fogadni a másságot, de arra nem képes, hogy valakit elfogadjon úgy, hogy csendben van...

18. ...aztán az a nagyszerű ötlete támad, hogy biztos szomorú, vidítsuk fel, te pedig legszívesebben egy széklábbal viszonoznád ezt a kedvességet.

19. Amikor valaki a társaságból elkezd felolvasni valami nagyon alpári bulvárcikket, vagy beindít valami trash zenét, te meg csak ilyen arccal nézel fel rá:

20. Egész életedben azzal nyugtatgattad magad, hogy a felnőttek értelmesebbek, és majd velük milyen jól fogod érezni magad, aztán tudatosul benned, hogy egy felnőtt társaság sokszor nagyobb csalódás, mint az osztályod volt.

21. Amikor az extrovertált ismerősöd ölelgetni akar, te meg közben belül meghalsz.

22. Amikor otthon hagytad a fülhallgatódat, és elmélyülnél a fantáziádban, de közben csak arra tudsz gondolni, hogy a melletted lévő társaság mikor fogja már be a pofáját.

23. Amikor olyan embert kell felhívnod, akit nem ismersz, ráadásul nem is lehet azzal számolni, hogy mi lesz a reakciója, úgyhogy egy teljesen random telefonbeszélgetés vár rád.

24. Amikor a veled lévő ismerősöd véletlenül összefut valakivel, és te már rég mennél tovább, de ők már 20 perce az időjárásról meg az X-Faktorról beszélgetnek.

25. Pesten élsz, és nem érted, hogy vidéken hogy tudnak úgy létezni az emberek, hogy egymás minden lépéséről tudnak és ki is beszélik azokat minden nap.

26. Amikor valaki azzal próbál felvágni neked, hogy hány nővel feküdt le, vagy hogy betépett a hétvégén, te meg csak bambán nézel, mert még el se tudod játszani, hogy ezektől hasra esnél.

27. Amikor megnyílsz valakinek, ő meg semmit nem mond magáról, mert nehezen nyílik meg.

28. Amikor te több nézőpontból, minden körülménnyel számolva, hármas tagolással, ékezetekkel leírod a fejedben lévő dolgokat valakinek Messengeren, ő meg csak egy emojit válaszol rá, vagy azt, hogy az jó.

29. Amikor egy ismerősöd bemutat valakinek azzal a szöveggel, hogy vele jól fogod érezni magad, aztán rájössz, hogy szívesebben hallgatnál egy ütvefúrót, mint őt. 

30. Amikor az ismerőseid lemondanak egy programot, és elvileg nagyon csalódottnak kellene lenned, de belül szétvet az öröm, mert otthon maradhatsz és nem kell csinálnod semmit.



Az érzelmeim és a gondolataim összehangolásán túl a bennem lévő legnagyobb ellentmondás, hogy egyszerre szeretem és utálom az embereket. Szinte minden nap elveszítem és visszanyerem a beléjük vetett hitemet, és valószínű, hogy ez az ellentmondás még sokáig kísérni fog. Természetesen nem szoktam flegma lenni, vagy artikulálatlanul üvöltözni, ha azt mondják, csendes vagyok, és a székláb sem került még elő, ez a harminc pont csak a gondolataimat tükrözi. Lehet köztük olyan, ami egy más személyiségtípusú ember számára furcsának, vagy betegnek tűnhet, de a blogom egyik fő elve, hogy változtatás nélkül, teljes felbontásban adjam át a gondolataimat az adott témáról. Azt szeretném elérni, hogy a hozzám hasonló emberek ne érezzék magukat furcsának, vagy magányosnak a hasonló érzéseik miatt, és felismerjék, hogy ez teljesen természetes, van más is, aki így érez.



Ha szeretnél még olvasni, a lélek címke alatt sok érdekes bejegyzést találsz! Kihagytam egy olyan gondolatot, ami szerinted beleillene ebbe a sorba? Írd le itt hozzászólásként, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán!

Megborított a júniusi GLAMÚR

Nemrég rákattintottam az egyik Facebook-csoportban egy outfit posztra. Nem azzal a szándékkal tettem, hogy ma szétszedjem és bemutassam nektek a hibáit, sőt, éppen ellenkezőleg! Azért kattintottam rá, mert a képet elnézve az az élmény ért, hogy

ez a lány hasonlít azokra a lányokra, akiket meg szoktam nézni az utcán.

Nem volt az a benyomásom, hogy ez a lány a külföldi YouTuberek és divatmagazinok által összetákolt ,,sajátos stílusát" próbálja majd követendőként beállítani. Nem volt az a benyomásom, hogy ha rákattintok, akkor pipacsok meg napraforgók között, természetellenes testtartással pózoló lányt fogok látni. Nem volt az a benyomásom, hogy szegény barátja valószínűleg agyvérzést kaphatott a 186 fotó elkészítése közben, mielőtt elkészült az a három-négy, amit látok. Ráadásul, nem volt a csuklóján száz kiegészítő, nem volt a nyakán choker, nem hotelszobában vagy virágok között pózolt, nem akart illúziót kelteni a képernyőn. Nem volt az a benyomásom, hogy ez a lány meg akar felelni, úgyhogy rákattintottam, és egyáltalán nem bántam meg.

Ez a lány bemutatta, hogy mi van rajta, és problémákat vetett fel. Ezzel kapásból megszegte a legfontosabb szabályait a népszerű és irigyelt beautyblogokhoz vezető lépéseknek, aztán még a cikk hátralevő részében megszegett további tízet-tizenötöt. Ennek ellenére, és nagy meglepődésemre népszerű lett a bejegyzés a csoportban.

Egy másik beautyblogon nemrég felfigyeltem a Glamour júniusi számára, pontosabban egy cikkre, amit a címlapon hirdetett. Ennek a címe: A te tested bikinikész? Szerintünk mindenkié az! Szemügyre vettem a közvetlenül a felirat mellett, lapos hassal ácsingózó Kiss Ramónát, és azon gondolkodtam, miért van az, hogy átlagos testalkatú lányok zuhannak depresszióba a testük miatt, és tekintik kövérnek, észrevehetetlennek, értéktelennek magukat. Miért van az, hogy kifejezetten szép lányok csúnyának látják magukat, kevésnek érzik magukat, és miért van erre szüksége a női magazinoknak?

A Glamour azoknak a lányoknak szól, akik nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy mi befolyásoljon engem? Azt veszik észre, hogy hű, ezt sokan olvassák, ezt olvassa a Viszkok Fruzsi is, ezt olvassa az akármelyik kényszerbeteg, frusztrált YouTube-vloggerina is, hát, akkor nekem is ezt kell! Hátha egyszer én is olyan csinos és tökéletes leszek és egyszer engem is annyian fognak szeretni, mint őt! Ez húzódhat meg amögött, hogy leemelik a polcról, és megveszik.

A Glamour azoknak a lányoknak szól, akik a belső bizonytalanságukat, ürességüket azzal igyekeznek takargatni, hogy minden nap beöltöznek modell-kinézetű, igényes, megközelíthetetlen nőnek, és önállótlanságukat, kétségeiket foggal-körömmel palástolni igyekeznek.

A Glamour azoknak a lányoknak szól, akik mindennél jobban vágynak a törődésre, szeretetre, miközben a környezetüknek játsszák az elérhetetlent, hiszen annyira gyengék és törékenyek, hogy rettegnek a sérüléstől.

A Glamour azoknak az anyáknak szól, akik nem beszélgetnek a lányaikkal kultúráról, emberekről, szokásokról, viselkedési mintákról, inkább adnak neki egy húszast a plázába, az a biztos.



Nem csak Kiss Ramóna címlapon szerepeltetésével veszi el az élét ennek a bizonyos cikknek a Glamour. Ez az újság minden egyes hónapban úgy tesz, mintha az embereknek nem lenne a végletekig eltérő az ízlése. Létezik olyan fiú, aki azt szeretné, hogy a barátnője hízzon! Bárhova megyek, az utcán, a villamoson, a bevásárlóközpontokban, legalább annyi telt, vagy kifejezetten kövér lányt látok férfival, mint amennyit egyedül. Erre mit csinál a Glamour? Úgy kezeli a testalkatot, mint a szemszínt, az étkezést, vagy az évszakokat, hogy mindenkinek más a kedvence? Nem. Azt hazudja, hogy MINDENKINEK EZ TETSZIK! - és odatesz egy Kiss Ramónát lapos hassal. És amikor ezt néztem, akkor láttam meg, hogy szerintük mindenki teste bikinikész.

Eleve érthetetlen, hogy a hozd formába magad-cikkek mellé hogyan illeszkedik ez a nézőpont. Most akkor nem kell formába hoznom magam, mert így is felvehetem a bikinit? De akkor tavaly nyáron miért írták, hogy hozzam formába magam? Mi történik, ha családanya vagyok, és a gyerekekkel szeretnék strandra menni, természetes, szülés utáni, csíkos, narancsbőrös testtel? Így is bikinikész vagyok? Most azt fogom tenni, amit nagyon utáltok, ha veletek teszem: mondatokra fogom szedni a cikket, és külön-külön értelmezem őket. Öt mondatot fogok kiemelni.



,,Vannak nők, akik nem utálják a súlyfeleslegüket, akik nyolcvankilósan belenéznek a tükörbe, és boldogok."

Komolyan elképzelem, ahogy a glamouros újságíró úgy fedezi fel ezt magának, ahogy David Attenborough szokta hajkurászni a természetben a ritka jelenségeket. 80 kilósan boldogan nézni a tükörbe? Hát ez egy természetfeletti ritkaság, egy kuriózum, egy csoda! Persze, ezt így is kell bemutatni, hát természetes semmiképp ne legyen ez a hozzáállás, még a végén a nyolcvankilós nők megelégednek a testükkel és nem fogják megvenni a Glamourt.



,,Magyarországon a teltebb nők, ha csinosak akarnak lenni, kénytelenek turkálóból öltözni."

Miért kell hazudni? Ha nem lett volna teltebb barátnőm, még lehet, hogy el is hinném ezt a szerzőnek, és elmorzsolnék néhány könnycseppet szegény teltebb nőkért, akiket kirekesztenek a first-hand ruhaboltokból. Az igazság viszont nem ez, csak gondolom a H&M vagy a C&A tavasszal nem fizetett éppen a Glamournak, hogy bemutassák a minden üzletben ott lévő H&M+ meg XL-kollekció részleget, ezért most azt kell hazudni, mintha a teltebb nők sehol nem találhatnának magukra semmit.

Így inkább az az érzésem, hogy a szerző még életében nem vásárolt ruhaboltban.



,,Valószínűleg azért tekintjük az extrém karcsúságot még mindig ideálisnak, mert az nem mindenki számára elérhető, megszerzése rengeteg munkával, kínnal és lemondással jár."

Nem. Azért tekintjük ideálisnak, mert a tömeglány, akit az anyja pénzzel nevelt fel, nem teszi fel magának a kérdést, hogy megéri-e ezt ideálisnak tartani, csak arra összpontosít, hogy hogyan lehetne ő is ilyen. Ha a tömeglány nem akarna mindenáron megfelelni a kulturális elvárásoknak, akkor a szépségipar összeomlana, hiszen nem vásárolná az ezekhez szükséges kellékeket senki. Ugyanígy a karcsúság is megszűnne ideálként létezni.



,,Az ember ahhoz vonzódik, ami nehezen elérhető számára."

Nem, én ahhoz vonzódom, ami tetszik. Lehet, hogy bennem van a hiba.



,,A különböző táplálkozási zavarok, testképtorzulások (anorexia, bulimia, ortorexia és a többi) rendkívül összetett és nehezen kezelhető problémák. A szép testre, ideális alkatra való törekvés közben (amit sok esetben túlsúly miatti frusztráció, kirekesztettség, gúnyolódás előz meg) sokan elveszítik a kontrolljukat, és pszichés rendellenességek alakulnak ki náluk."

A cikk vége felé járunk, és ezek az első mondatok, amiknek van némi köze a valósághoz. Miért nem ismertetjük meg az olvasókkal az anorexiát és az ortorexiát érintetteken - fitneszmodelleken, Insta-modelleken - keresztül? Félő, hogy ennek is az lenne a vége, hogy túl sok lány elégedne meg a testével, és a lányok se akarnának fogyni, meg a Glamour se az újságosnál.

A szerző felveti még a túlsúlyt, mint egészséget kockáztató tényezőt. Maradjunk a fenti 80 kilónál: egy 170 centiméter magas, 80 kilós, ehhez mérten átlagos testzsírszázalékkal rendelkező nő tekinthető egészségtelennek? Nem a divatvilágban, hanem a valóságban. A 170/80 tényleg azt jelenti, hogy emiatt ki vagy téve cukorbetegségnek, elájulsz, ha futnod kell a busz után és ezt tényleg össze kell kötni azzal, hogy egész nap cupcake-et zabálsz kétpofára és teleiszod magad Coca-Colával? Biztos, hogy egy 170/80-as nőhöz így kell hozzáállni? Ráadásul, a turkálón kívül ne is számítson arra, hogy fel tud öltözni normálisan!

Természetesen a plus size témát tekintve sem sikerült egészséges keretek között maradni, miért is sikerült volna? Hát az olvasót szélsőségekhez kell szoktatni! Kihagyhatatlan volt a buliból a másik szélsőség is, aki utcára vonul tüntetni a fat acceptance érdekében, művészetnek tekinti a hájat, hentespultban pózol és mindenhova body shaminget képzel a környezetében. (A hentespultosról nincs kép az újságban, csak szó van róla!) A szerző tehát ügyelt arra, hogy erről a témáról se lehessen túlzások és szélsőségek nélkül olvasni, beszélgetni.



Az utóbbi fél év nekem is arról szólt, hogy változtatni igyekeztem az étrendemen. Ha egy mód van rá, nem járok McDonald'-s-ba, Burger Kingbe, kerülöm a pékárut, otthonra nem veszek fehér kenyeret, nem eszek pizzát, hot dogot, kerülöm a tésztát, ha lehet. A 3 az 1-ben kávé helyett rászoktam a zabkására, az üdítő helyett a vízre vagy a 100%-os multivitaminra, igyekszem kevesebb alkoholt inni, és több gyümölcsöt-zöldséget fogyasztani.

Ettől jobb ember lettem?

Nekem most késztetést kellene éreznem rá, hogy YouTube-videókban, meg pipacsok között pózolva osszam az észt, hogy mennyire lapos lett a hasam? Inspirálnom, motiválnom kellene másokat? Vernem kellene a nyálam, hogy mennyire tudatos vagyok, ti meg nem? Nem érzek erre késztetést. Semmivel sem lettem jobb ember ettől, és nem is szeretném ezt éreztetni az olvasóimmal. Különösen úgy, hogy nekem ez nem egy lifestyle.

Én ettől függetlenül nagyon szívesen megeszek egy tál paprikás sertéspörköltet:

vagy rántott sajtot, kettesével:

vagy akármilyen random szalonnás-zöldséges-sülthúst:

és iszom utána egy bodzás-citromos jégkását:

...pedig hát fúj cukor, fúj liszt, fúj zsíros ételek. Nem fogom áltatni az olvasóimat azzal, hogy lapos lett a hasam, mert nem lett az, és nem fogom magamtól megvonni ezeket, csak, hogy kiszolgáljam érzelmileg elhanyagolt, megfelelési kényszeres lányok igényeit a YouTube-on, vagy a blogomon.

Ha lány lennék, minden egyes hasonló tál étel elfogyasztása után bűntudatot kellene éreznem. Hiszen, ezzel még egy lépéssel távolabb kerültem attól, hogy olyan legyek, mint Kiss Ramóna, és címlapképes legyek. Hát, még a jégkása! Azt gondolom, hogy a fiatal lányokra nehezedő elvárástenger nem szűnt meg, sőt, átalakult és fokozódott. Régen az volt a szégyen, ha egy lány nem tudott nokedlit szaggatni - ma pedig az, ha nem tud összedobni magának egy cukormentes, gluténmentes DIY-jégkását házilag, hanem bolti jégkását vesz, ami tele van undorító cukorral! Fúj!

Amellett, hogy a Glamour testileg széjjelfrusztrál, szellemileg és érzelmileg is leépít. A horoszkópot és a milyen süti illik hozzád-teszteket olvasgatva kizárt, hogy fontos dolgokon gondolkodj. Ez az újság nem foglalkozik összetett párkapcsolati problémákkal, viselkedéselemzéssel, pszichológiával, vagy úgy egyáltalán, szakmákkal, hiszen magától értetődőnek tekinti, hogy minden, amit az olvasó nyújtani tud, az a fiatalsága, a teste és a szépsége. És a lányok megsértődnek azon, hogy semmi mást nem néznek ki belőlük? Magukra veszik, hogy nem néznek ki belőlük önálló gondolatokat? Ó, dehogy. Sőt, bóknak veszik. A szépség és a fiatalság majd megold mindent, a vizsgaidőszaktól kezdve a munkaerő-piaci elhelyezkedésig - legalábbis ebben az univerzumban biztosan. Az igazán fontos dolgok a Glamour által felépített világban nem számítanak, szóval kedves fiúk, tessék nyugodtan a lányok seggébe szerelmesnek lenni; és kedves lányok, tessék nyugodtan a fiúk hajába meg ruhájába beleszeretni, aztán csodálkozni, hogy nem működik semmi.

Jól tükrözi a magazin szellemiségét egy olvasói levél, és az arra adott reakció. Egy Krisztina nevű olvasó azt írta a szerkesztőségnek, hogy fél a férjétől, aki agresszív, erőszakos; a férfi nem hajlandó kiköltözni a lakásukból, amíg a válóper tart, ő pedig nem tud aludni a rettegéstől, és félti a két gyerekét is. A Glamour válasza: köszönjük az őszinteséged, fogadd szeretettel ezt a különleges táskát, amit XY tervezett!



Ritkán szoktam szétoltani valamit úgy, hogy aztán nem kínálok rá megoldást. Huszonnégy pontban szedtem össze, hogy ha én vezetnék egy divatmagazint, akkor hogyan szerkesztenék meg egy számot.

DIVAT/ÉLETMÓD ROVAT

• Öltözködési tippek teltebb nőknek: különböző márkák hasonló kollekciójának kipróbálása egy élő nő segítségével.
• A kereslet és a kínálat viszonya a közönségességhez. Melyik férfitípus bukik a melleiket mutogató, agyonsminkelt lányokra, és miért ne kezdj ezzel a réteggel?
• Életmódváltás 10 lépésben. Hogyan ne legyél egy impulzusvásárló, ösztönvezérelt, állandóan panaszkodó, önérzetes kis hisztis basic bitch?
• Felelősségvállalás 5 lépésben. Hogyan szokj le arról, hogy állandóan másokat hibáztatsz a saját hülyeségedért, aztán a környezetedből csikarsz ki önigazolást, burkolt önsajnálat formájában?
• Hogyan NE posztolj Instán. A figyeleméhség, a feltűnési viszketegség és a fényképezés viszonya.
• Hangulatteremtés sajátos módra. Hogyan tedd meghitté, bensőségessé a Valentin-napot, az anyák napját, az évfordulót, a születésnapot, a névnapot, a Karácsonyt anélkül, hogy minden szart összevásárolsz?
• Meghatározó különbségek a kisállat- és a gyereknevelés között. Hogyan készülj fel az anyaságra, ha a legnagyobb felelősség, amit eddigi életedben vállaltál, egy yorki volt?
• Mit tegyél, ha a táskádban több tartás van, mint benned? Megfelelő döntéshozás krízishelyzetben.

Kép: Zara

PSZICHOLÓGIA ROVAT - szakértőktől, közérthetően

• Hogyan szokj le az önbántalmazó kifejezésekről? Miért ne sajnáltasd magad a környezetednek, hogy bizonygassák, nem vagy csúnya, vagy kövér? A tömegkultúra hatása a kényszerbetegségek kialakulására.
• Ismerd fel a bántalmazást! A bántalmazó kapcsolatok sajátos működésének bemutatása. Okok arra, hogy miért ,,nem fog megváltozni" a fiú, klisék, kifogások felsorolása. A társ- és kapcsolatfüggőség bemutatása röviden.
• Egyenes kommunikáció kínos, kényes helyzetek esetén. Hogyan mondd el a társadnak, ha valami kínosan érinti őt, téged, vagy mindkettőtöket? Ha megcsaltad, ha nem tetszik benne valami, vagy, ha valamire vágysz, de te kínosnak érzed.
• Így szokj le a passzív-agresszióról! És így kíméld meg a társadat attól, hogy 50 évesen meghaljon stroke-ban.
• Az ,,Igazi", a ,,Nagy Ő". A tömegkultúra viszonya a párkapcsolatokhoz egy párterapeuta szemével.
• Áttörés vagy Átverés? Egy pszichológus véleménye a trénerekről, coachokról, motivációs előadókról.
• Miért vagyunk bezárva a pillanatba? Egy viselkedéselemző írása arról, hogy az élj a mának is elavult, hiszen most már csak a pillanatnak élünk, előzmények és következmények nélkül.
• Kérdezz-felelek. Gyerekpszichológus válaszol gyerekneveléssel kapcsolatos kérdésekre, olvasói levelekre.

MILYEN SÜTI ILLIK HOZZÁD? - gondolkodást igénylő, szórakoztató feladatok

• Önreklám. A 21. század egyik legfontosabb szakterülete a marketing. Gyűjtsd össze tíz-húsz pontban, hogy mit tudsz nyújtani egy párkapcsolatban, amit más lány nem! Miért éri meg egy fiúnak veled lenni, és nem a többi lánnyal? Mi tesz téged különlegessé?
• Bemutató. Mutatkozz be tíz-húsz mondatban a korod, a magasságod, a súlyod és a hobbid nélkül!
• Gavallér. Gyűjtsd össze tíz-húsz pontban, hogyan képzeled el az ideális fiú közeledését hozzád! Milyen viselkedési mintákra buksz, milyen formában udvaroljon, hogy végül levegyen a lábadról?
• Alkotás. Alkosd meg a tökéletes fiút a kedves, őszinte, vicces, normális, értelmes, hűséges szavak nélkül, tíz-húsz pontban! Mélyedj bele a vágyaidba, és hozd felszínre azt, amit igényelsz egy párkapcsolatban!

KAMPÁNY

• A prostitúció ellen. Felhívja a figyelmet olyan lehetőségekre, amikkel fiatal lányok a környezetük tiszteletét, megbecsülését, elismerését tudják kivívni a testük mutogatása nélkül.
• A valóságért. Valóságos nőkkel, valóságos történetekkel, valóságos problémákkal. Diákmunka összehangolása a tanulással; lányok, akik legyőzték a rákot; lányok, akik feldolgozták egy közeli ismerős/hozzátartozó elvesztését; lányok, akik az egyetem mellett napról napra tengődnek.
• A mentális betegségek felismeréséért és tudatosításáért. Különös tekintettel a kényszerbetegségekre, a testképzavarra, étkezési zavarokra.

ÁLLÁSHIRDETÉS ROVAT

• Csak úgy. Mert a kocsi, a bulika, a fesztivál, a kondibérlet, az utazás, az iPhone, a körmös, a fodrász, a wellness meg a shopping nem csak úgy az égből pottyan. A rezsi nem fizeti be magát, a kaja nem a hűtőben terem. Ezekért dolgozni kell - egy ilyen magazinnak pedig mindent meg kellene tennie azért, hogy a fiatal lányok elérhessék a céljaikat, nem igaz?

Mielőtt még teljesen átéreztem volna az átlag Glamour-olvasó lány frusztrációját és a kardomba dőltem volna, hogy én sosem leszek olyan divatos, mint Kiss Ramóna, felfedeztem valamit. Nézzük meg a címlaplány nadrágját:

És igen, ekkor villant be lelki szemeim elé, hogy én igazából megelőztem a divatot, ráadásul férfiként! Néhány éve, hidegebb téli estéken én is ilyen világos, csíkos, szovjet pizsamaalsóban aludtam. Ki gondolta volna, hogy egyszer ez címlapot ér majd?

Nagyjából így néztem ki:

Szerintem ez még apámé volt. Költözés előtt már megvolt, az tuti.

Azóta már van másik, (az majd a 2024-es Glamourban lesz, figyeljétek meg) szóval lányok, ha nagyon kell, én oda tudom adni valakinek ezt a végtelenül divatos, stílusos és inspiráló darabot - Kiss Ramóna nem tévedhet. Tök jókat lehet benne aludni.

***

Ez a cikk két éves. Érdekel, hogy mi történt velem azóta? Csekkold a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalát!

Az iskolai bántalmazásról felnőtt szemmel

Régen én is azt hittem, hogy a megfélemlítés, a zaklatás, a megszégyenítés csak az alja iskolák sajátossága. A gyűjtőké, ahova bárkit felvesznek, ahova a tőlünk kibukott gyerekeket küldik át, ahol állandóan verekedés tör ki, és több füves cigi lapul a zsebben, mint ahány toll a tolltartóban. Nem volt igazam. A zaklatás a legnívósabb, legjobbnak tartott elitiskolákban is ugyanúgy megtörténhet, sőt, ott nem hárul rá akkora figyelem, hagyják szabadon kibontakozni. Ha nincs verekedés, nincs drog, vagy bármi, ami rendőrt kíván, nem csorbul az iskola hírneve, tehát nincs probléma - a legtöbb tanár szerint.

Az iskolai bántalmazással továbbra sem tudunk mit kezdeni. Gondolom, az egyetemek pszichológiai karán az ezzel foglalkozó kutatók úgy-ahogy képben vannak; viszont a tanárok és a fiatalok, diákok nemhogy nem tartják a lépést a korral, de fokozatosan maradnak le, fokozatosan egyre távolabb kerülünk attól, hogy ha az én leendő lányom, vagy fiam iskolás lesz, ne közösítsék őt ki, ne csúfolják, ne alázzák meg. Ha valaki elkezd arról beszélni, hogy kiközösítik őt az iskolában, a következő reakciókat kaphatja:

• Mutass több önbizalmat! - Köszi, sokat segítettél. Ez csak úgy jön, elhatározás kérdése, nem?
• Próbálj magabiztos lenni! - ...
• Húzd ki magad! - ...
• Menj tovább emelt fővel! - Nem unod még?
• Beszélj hozzájuk hangosan! - És attól változik bármi, ha kiabálni kezdek?
• Szard le őket! - Persze, legyek érzéketlen, váljak pszichopatává, akit nem érint meg semmi.
• Ne lássák rajtad, hogy megérint! - Eddig sem látták, mégsem hagyják abba.

Én úgy gondolom, hogy nem az áldozatnak kellene megváltoznia, hanem a környezetében lévőknek, illetve az áldozatért és az elkövetőért felelős tanároknak, szülőknek. Róluk mindig megfeledkezünk, mindig csak arra korlátozódik a vita, hogy vajon az áldozatnak mit kellene tennie.

(Forrás: Imgur)

Nagyon ritka, ha az iskolai zaklatást egyedül követi el valaki. Az elkövető általában egy népszerű ember,  ,,csatlósai" vannak, akiknek a szerepe kevésbé aktívnak tűnik a kiközösítésben, pedig éppen ezzel a csendestárs-jelleggel tesznek hozzá a legtöbbet: erősítik a csordaszellemet az elkövetőben, idővel pedig maguk is elkövetővé válhatnak. Ilyenkor meglephet minket, hogy hogyan válhat népszerűvé egy ilyen ember, pedig ebből a szempontból egy osztály vagy iskola közössége semmivel sem másabb, mint a Facebook: ha megfigyeljük, mi az, amit a legtöbben lájkolnak, megérthetjük, hogy miért válik az elkövető is népszerűvé az osztályban, iskolában. Kevesen vannak azok, akik a gyengébbek eltaposásával, az erőszakkal, a nagy hanggal tudnak azonosulni, a legtöbben inkább azért válnak csatlóssá, hogy ne váljanak célponttá, illetve, hogy az elkövetőre irányuló figyelemből egy kicsit ők is részesüljenek. Ha csatlóssá válnak, azzal tartoznak valahova, biztonságos érzést nyújt abból a szempontból, hogy kevesebb eséllyel eshetnek ki a kölcsönös barátkozásból.

A legtöbb esetben az elkövető egy ugató, morgó állat, ami igazából nem harap meg. Látványos, maradandó fizikai sérülés nagyon ritkán származik iskolai zaklatásból, a legtöbb eset kimerül a szóbeli bántalmazásban, megalázásban, a kényszerítésben, kiközösítésben, pletykák terjesztésében. Természetesen, mivel nem állatok vagyunk, ez sokszor rosszabb következményekkel járhat, mint egy fizikai sérülés, minél érzékenyebb valaki a környezetére, minél mélyebben fogja fel a körülötte történő eseményeket, annál inkább. Az elkövető gyakran maga is áldozat egy másik közösségben, vagy otthon, és az ottani pozícióját szeretné kiegyensúlyozni az iskolai viselkedésével, persze, ha ez így is van, ettől még nem kell megsimogatni a fejét. Egy ember nem attól válik vesztessé, ha zaklatják, vagy megalázzák; hanem attól, ha ezt képtelen feldolgozni, és annyira gyenge, hogy minden, amit kezdeni tud vele, az az, hogy áthárítja egy másik emberre. 

Az elkövetőben sokszor harag, irigység, vagy bosszúvágy van: érezheti úgy, hogy neki nincs elég pénze a többiekhez képest, nem elég szép, nem kap elég kedvelést, nem figyelnek rá eléggé, vagy egyszerűen csak nem elég jó. Ezt soha nem fogja kinyilvánítani, de egy zaklatónak elsősorban mindig saját magával van problémája, másodsorban pedig a környezetével, az áldozat csak egy eszköz, amit felhasznál a kételyek kiegyensúlyozására. Ezt egyáltalán nem azért írom le, hogy mentesítsem a tettei alól, vagy hogy lealacsonyítsam az áldozatot, hanem azért, mert így egyszerűbben megérthető, hogy a

zaklatás, megalázás elsősorban nem a célpontnak szól, hanem a környezetének.

A bántó szavak mögött mély kérdések vannak. Vagyok elég népszerű ahhoz, hogy ezt megtegyem? Így vajon felfigyelnek rám? Így már elhiszitek, hogy jobb vagyok, mint ő? Mind a megalázás, mind ezek a kérdések a környezet felé irányulnak, nem a célpont felé. Az elkövető szempontjából négyszemközt megalázni az áldozatot annyi értelme lenne, mint egy tini-tetoválásnak, amit nem mutathatsz meg senkinek: jó, oké, megcsináltuk, de mégsem az igazi, kimaradt a lényeg: nem látják mások! A zaklatás fontos feltétele, hogy mások is lássák: muszáj megmutatni, muszáj bizonyítani, fenntartani a figyelmet, különben az elkövető elbizonytalanodna a fenti kérdések valamelyikében. Egy tanár vagy pszichológus felügyelete mellett, egy az egy ellen a legtöbb elkövető nem gyakorolhatna hatalmat korábbi áldozata felett, de ilyen beszélgetésekre általában nem kerül sor. (És ez elég nagy baj.)

Nagy híve vagyok a választékos, részletgazdag jellemrajzoknak, személyleírásoknak, de ha az iskolai zaklatásról beszélünk, szerintem semmi értelme. Az áldozatot általában két jelzővel szokták illetni: biztos azért bántják, mert kisebb, vagy biztos azért bántják, mert csendesebb. Fontos megértenünk, hogy egyik sem kiváltó oka a bántalmazásnak, gyakori, hogy alsósok csúfolnak felsős lányokat csúnyának, illetve azt csiripelik a madarak, hogy Dósa Fannit is zaklatták hat-nyolc éve abban a bizonyos pécsi általános iskolában, pedig ha valaki, ő aztán tényleg nem tekinthető csendesnek. (Vesztesnek viszont annál inkább, hiszen azt már mindannyian láthattuk, ahogy 14-15 évesen ő maga másokat aláz meg.) Olyanok is válhatnak áldozattá, akik ellentmondanak a zaklatónak, viszont nem népszerűek, ebből is látható, hogy nem az váltja ki a bántalmazást, hogy a célpont hibázott, vagy rosszul csinált valamit, nem az áldozat ad okot rá. Többek között ezért tartom hasztalannak azokat a ,,tanácsokat", amiket feljebb felsoroltam, és amikkel általában segítő szándékkal bombázzák a zaklatás célpontjait. Persze, egy gyerek egyszerűbben válhat célponttá, ha valamiben más, mint a többiek, introvertált, vagy szorongó, de nem a másság, az introverzió, vagy a szorongás a zaklatás kiváltó oka, hanem az, hogy a célpont környezete kisebb eséllyel fog ellenállni a zaklatónak, mert kevesebben kedvelik őt, kevésbé népszerű.

Érdemes belegondolni abba, hogy ha az általad a világ legjobb, legszebb, legszerencsésebb emberének tartott illető csöppenne hirtelen ugyanabba a közösségbe, ahol az áldozat is van, vajon vele is meg lehetne-e ugyanezt tenni. A válasz természetesen igen. A világ legszebb, legjobban viselkedő, legjobb tulajdonságokkal rendelkező lányát/fiúját is be lehet állítani az erre megfelelő kommunikációval kiközösítettnek, elveszettnek, kövérnek/soványnak/csúnyának, hiszen ő is különbözik az elkövetőtől, a csúfolódás, bántalmazás hatására pedig neki is sérülne, leépülne a méltósága.

(A Pumpedék című, Pumped Gabó főszereplésével zajló műsorból láttam egy részletet, amikor a főszereplő lekezelően, megalázóan beszélt egy ,,műszaki beállítottságú", láthatóan határozatlanabb, szótlanabb, feltehetően informatikus haverjával. Talán a csajozásról volt szó. Gondoljunk bele: Pumped Gabó egy nyolc általánost végzett, munkanélküli srác, akinek a melegpornója soha nem fog lekerülni az internetről. Ott állt vele szemben egy informatikus, akinek a megfelelő szakterülettel már huszonévesen a fejére szakadhat a pénzeszsák, míg a következő jelenetben Gabó a barátnőjétől kért kölcsön egy ezrest a napi kondizásra, mert nem volt nála annyi. Objektíven nézve egyértelműnek tűnhetne, ki uralja a helyzetet, de a képernyőn mégis az látszik, hogy Gabó oktatja ki csajozásból a nála minden szempontból előnyösebb srácot.)

A bántalmazás sok esetben teljesen logikátlan: például, előfordul, hogy azt éreztetik a célponttal, hogy ő senkinek nem tetszhet, miközben az emberek ízlése nagyban eltérő, tehát biztosan van olyan is, akinek az illető tetszik. A cél ilyenkor az, hogy az áldozatban szégyenérzetet alakítsanak ki, és azt éreztessék vele, hogy nem tartozik senkihez, és nem is tartozhat senkihez. Részben ennek köszönhető, hogy rengeteg a bizonytalan, szorongó fiatal lány, aki kényszeresen arra törekszik, hogy megfeleljen a környezetének, mindenáron tetszeni akar a fiúknak.

Fiú és lány is ugyanakkora eséllyel lehet elkövető, illetve áldozat.

Vannak persze elméletek, hogy a lányok módszerei kegyetlenebbek, vagy hogy a duci lányok nagyobb eséllyel válhatnak áldozattá, de ez nem azt jelenti, hogy el kell fordítanunk a fejünket például a sovány lányokról, mint áldozatokról, vagy a kegyetlenkedő fiúkról. Ahhoz, hogy valaki bántson egy másik embert, nincs szükség semmire, viszont az, ha valakit bántanak, és nem adja tovább, nem válik maga is elkövetővé, már igényel egy helyes értékrendet, jó hozzáállást.

Az emberek mindenkitől azt várják el, hogy megértsék őket, de ők maguk általában nem képesek megérteni a többi embert. A célpontban, az áldozatban a zaklatás hatására fokozatosan leépül az önkép (ha volt egyáltalán), elkezd bizalmatlanná válni az emberek felé, és a legtöbb esetben nem beszél senkinek a benne lezajló változásokról, ha pedig mégis, az szinte biztosan nem a szülő vagy a tanár. Elkezd félni az emberekkel való kapcsolattartástól, állandó bűntudat alakul ki benne, úgy érzi, mintha folyton rosszul csinálna valamit, végül pedig magát okolja azért, hogy bántják. Az internetnek köszönhetően ez az állandóság akkor is követi őt, amikor egyedül van, de éppen a telefonján internetezik, így a zaklatás akár folyamatossá is válhat anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Az internetes zaklatásra ráadásul a tanároknak, iskolai dolgozóknak is tökéletesnek tűnő kifogás az, hogy ez az iskolán kívül történik, tehát nem kell vele foglalkozni. Az áldozat így egyáltalán nem érzi, hogy bármelyik felnőtthöz is fordulhatna ezzel: amellett, hogy eleve a szüleinek szólna legutoljára, az idősebb felnőttek legtöbbször nem tudják annyira magukénak érezni a virtuális világot, mint a gyerekek. Így megérthetjük, miért nem derülnek ki szinte soha ezek az esetek, hiszen a célpont emiatt azt érezheti, hogy egy ilyen piti dolog hatására nem érdemes szólni a felnőtteknek.

Az iskolai zaklatás legutóbbi, médiában is szereplő magyar áldozata egy 15 éves lány, aki egy-két hónapja végzett magával Budapesten. Nem tudjuk, hogy az ő esetében mennyire korlátozódott az internetre a bántalmazás, a tanárok és a szülők egyáltalán nem tartják a lépést az internetes zaklatással, a legtöbben továbbra is úgy gondolják, ez inkább szemtől-szemben jelent gondot, pedig a cyberbullying nem most vette át a stafétabotot, sőt. Az, hogy nem kell felvállalni a saját nevet, arcot, személyiséget a megalázáshoz, - gondoljunk például az AskFm-re - illetve hogy nem látják az áldozat szenvedését, már régen egy óriási lökést adott azoknak az agresszív fiataloknak, akik szemtől szemben nem mernének hasonlóakat tenni. Ha az áldozat szempontjából nézzük, akkor azt kell értenünk, hogy nem egyszerű azzal az érzéssel leülni egy egyébként is bizalmi problémákkal küzdő gyereknek egy felnőtt elé, hogy ,,figyelj, egész nap csúfolódnak velem, és már nem tudok semmi másra gondolni, úgy érzem, így nincs értelme élnem". 2012-ben egy akkor 15 éves kanadai lánynak, Amanda Toddnak az sem segített, hogy YouTube-videóban, papírokra írt szövegekkel mesélte el a saját történetét, egy hónappal a videó feltöltését követően öngyilkos lett. Fiatal kora, és zaklatott állapota ellenére hajszálpontosan át tudta adni a benne zajló küzdelmet, ha úgy tetszik, mindent megtett azért, hogy az emberek tudják, hogy min megy keresztül, mégsem vették észre sem a tanárai, sem a szülei, sem a környezetében lévő emberek, hogy ekkora a baj. Aki azt gondolja, hogy hat év alatt biztosan változott valami, az téved; ma is szó nélkül mennénk el egy hasonló videó mellett, az emberek még mindig nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki ilyen mértékben megnyílik.

A bullyinggal foglalkozó cikkeknek abban igazuk van, hogy egy tanár, egy iskolapszichológus, egy szülő, vagy egy felnőtt rokon is segíthet - a lehetőségük folyamatosan megvan rá. A legnagyobb felelősség viszont a közvetlen környezeten van. Ha azt látod, hogy bántanak, megaláznak, zaklatnak valakit az osztályodban, iskoládban, akkor menj oda hozzá, beszélgess vele, kérdezgesd, hívd el közös programokra! Állj ki érte, vagy szólj egy felnőttnek, hogy mi történik vele, hidd el, te nagyobb eséllyel fordulsz segítségért, mint ő. Szüksége van arra, hogy azt érezze, hogy nincs egyedül, igényli a támaszt, szóval kár azzal áltatni magad, hogy te nem tehetsz semmit, vagy hogy az illető biztosan elvan egyedül, akkor is, ha ő nem a könnyen észrevehető, inkább a csendes, sarokban ülős típus.

,,Vétkesek közt cinkos aki néma"

 - mondta Babits, vagyis Jónás, és érdemes elgondolkodni azon, mennyire igaza volt.

Öt-tíz éve elballagtál már? Netán ennél is több idő telt el? Ha érdekesnek, tanulságosnak találod, meséld el, mi lett azokból az emberekből öt-tíz év alatt, akik a te osztályodban bántották a többieket!

Ha a kényszeres másságról, az öngyilkosság megelőzéséről, vagy arról szeretnél olvasni, mi történik, ha pszichológushoz fordulsz, azt is megteheted, a címkék között pedig további érdekes írásokat is találsz.

Határtól a Békéig

Becsaptam magam mögött a kaput, és kiléptem az útra, anélkül, hogy szétnéztem volna. Ismertem már minden apró visszhangját a Jókai utcának, és egyedül a villamost hallottam jönni. Úgy vettem a levegőt, mint aki futva érkezett, pedig csak az út közepéig sétáltam, megvártam, amíg a szerelvény a megállóba ér. Leghátul szálltam fel.

A vezető megszokásból csengetett, én pedig ledobtam a hatalmas, szürke télikabátomat az ülésre. Az ujjaimmal a szemüvegem szárait szorongattam, a könnyfátyolon keresztül pedig úgy vettem ki, hogy egyedül vagyok a villamoson, de ezúttal ennek sem tudtam örülni. Azonnal az jutott eszembe, hogy csak miattam kellett megállnia, nélkülem már a következő megállónál tarthatna.

Van értelme így élni? – tettem fel magamnak a kérdést már legalább századszor azon a héten, pedig még csak péntek volt. Eltelt az első teljes év anélkül, hogy anyámhoz szóltam volna, és minden jel arra utalt, hogy apámat is elveszítem. Nem tudtam arra gondolni, hogy ők veszítenek el engem, hiszen ahelyett, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak volna hozzám, egymást okolták azért a túl jól sikerült nyári éjszakáért, én pedig saját magamat. Persze, egyikünk sem kimondva: a bigott vallásos, pedagógus anyám, és a megkeseredett, internetfüggő, csinovnyik apám csak a maga módján veszekedett. Érzelmek nélkül, cél nélkül, egymást csendben taposva, én pedig köztük nőttem fel, és én is képtelenné váltam megfogalmazni az érzéseim. A villamos éles kanyart vett.

Hogy kerültem én ide? Tizenhét év sem volt elég rájönni. Nem váltottam be az egyetlen hozzám fűzött ígéretet. Hiába váltam be, mint ember, nem váltam be, mint tárgy, mint eszköz, mint kellék. Megmagyarázni sem tudták, hogyan lett belőlem ember, ráadásul ilyen jó ember, amikor nem annak szántak; belül pedig szétvetette őket a csalódottság és a harag, mert nem teljesítettem azt, amit kellett volna. Ott álltam tizenhét évesen egy csodálatos barátnővel az oldalamon, nyelvvizsgával a kezemben, izmos felsőtesttel, viszonylag sok baráttal, az előrehozott érettségijeim sikerre voltak ítélve, és senki nem értette, mit keresek ott, még én magam sem. Azért nem, mert egy hasznavehetetlen eszköz voltam, egy felesleges kellék, egy tárgy, amit már rég ki kellett volna dobni. Nem hoztam rendbe a szüleim házasságát.

Soha nem tapasztaltam meg az anyai ölelést, azt a bizonyos védelmező, meleg, szeretetteljes ölelést anélkül, hogy még aznap ugyanaz a kéz a sarokba ne lökött, vagy meg ne ütött volna. Ez volt anyám bosszúja: felállított közénk egy falat, amin néha-néha átkukucskált, aztán, amikor odaszaladtam, és belenéztem, a szemembe facsart egy citromot, és kézenfogott. A legjobban mégis attól rettegtem, amikor a szavaival vert. A tanári pályán eltöltött három évtized alatt olyanra finomította a módszereit, hogy már abban a pillanatban a földön éreztem magam, amikor felém fordult, és minden alkalommal összeszorult a gyomrom, ha levegőt vett és kinyitotta a száját, azon a bizonyos falon túlról. Még azok sem értethették volna, hogy miért nem beszélek hozzá, akik minden nap ugyanazt a szenvtelen, szürkéskék szempárt nézték, mint ami tizenhét éve ültette el bennem folyamatosan az önbántalmazás magvait. Gyanútlan, naiv kollégák a tanáriban, akik talán nem is akarták érteni; ártatlan, tiszta lelkű gyerekek a padsorokban, akik még nem érthették, vagy csak betudták egy rossz előérzetnek.

Végállomás. Magamra kaptam a kabátom, beleléptem a ropogós hóba, és a kéken-zölden világító pláza felé indultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg van, ahogy a felforrósodott, kiszáradt arcomat megcsapta a fagyos szél. Felhúztam a kabátom ujját, és hunyorogva kerestem a sötétben az apró, foszforeszkáló mutatókat. Tíz perc múlva tíz, 2012. február 3-át írunk. Életem leghidegebb napjait éltem át, még Budapesten is mínusz tizenöt fok volt.

Beléptem a forgóajtón, lehúztam a kapucnimat, és beletúrtam a hajamba. Sietős léptekkel tartottam az épület vége felé, pontosan tudtam, hogy mire van szükségem. Homályos tekintettel is magabiztosan haladtam előre a polclabirintusban, míg meg nem láttam a jól ismert üveget. Levettem belőle kettőt, és a pénztárhoz siettem. Egyetlen kassza volt nyitva, egy fiatal lány várt unottan az utolsó vásárlóra. Letettem a szalagra a két vodkát, és ránéztem, ő pedig felpillantott rám, és hosszan végigmért. Vettem egy mély levegőt, és összeráncoltam a szemöldököm. Ha személyit kérsz, itt, az orrod előtt fogom felbontani az egyik kétdecist, és addig iszom, amíg vagy engem, vagy mindkettőnket ki nem dobnak. A lány áthúzta az egyik üveget az érzékelőn, és egykedvűen nyomogatni kezdte a gombokat. A zsebemben már ott volt a pontos összeg, a kezébe adtam, mire rám mosolygott. Benyúltam a másik üvegért, és szó nélkül otthagytam a mosolyával együtt. Kifelé még kihaltabbnak tűnt az épület, mint amikor bejöttem. Összehúztam a kabátomat, kiléptem a forgóajtón, és elindultam az ellenkező irányba, mint ahol leszálltam. Az ujjaim az üvegek nyakát szorongatva próbálták elkerülni, hogy érzéketlenné fagyjanak.

Megérkeztem ahhoz a villamoshoz, amivel igazán szerettem volna menni. Kívülről ugyanolyannak tűnt, mint a másik, mégis teljesen eltér az összestől. Ez a villamos nyílegyenesen megy, soha nem kanyarodik el, egyetlenegyszer sem. Összeköt két kerületet, számtalan lakótelepet, de nem fordul semerre. Pontosan úgy lett megalkotva, hogy ne kelljen kanyarognia, és kizárólag azzal, hogy egyenesen megy, eljusson a Határtól a Békéig. Innen, a Határ úttól a Béke térig.

Még a csengetése is egészen másnak tűnt! Ugyanúgy hangzott, mégis jóval rövidebb volt, érződött rajta, hogy nem a felszállóknak szólt, csak az utasoknak jelezte az indulást. Le kellett ülnöm ahhoz, hogy hátat fordíthassak a villamos elejében utazóknak. Nem láttam őket tisztán, de biztonságosabbnak éreztem, ha ők csak egy szürke, prémes kapucnit és egy ujjnyi hajzselét látnak belőlem. Az egyik üveget a kabátom belső zsebébe tettem, a másiknak pedig lecsavartam a tetejét, és gondolkodás nélkül belekortyoltam. Akkorát nyeltem belőle, hogy ismét könny szökött a szemembe, felismerés, undor és megnyugvás töltött el. Egy pillanatra még kirázott az utcára emlékeztető hideg, de belül nemsokára elkezdett átmelengetni; pontosan tudtam, hogyan működik, nem véletlen ültem le hozzá. Az előző két tanévben annyit ittam belőle, amennyit nem szégyelltem, és harmadikban sem ez volt az első alkalom.

Szerettem ezt a lakótelepet. Ahogy kinéztem az ablakon, elárasztottak az emlékek, egy kicsit még talán oldalra is húztam a szám. Élt itt egy barátnőm, akivel szombaton összejöttünk, és szerdán szakított velem. Kétszer voltam nála: szombaton, és szerdán. Szombaton az ágyában, szerdán pedig a kanapén. Elsősként még úgy éreztem, én ezt nem tudom megtenni, én erre nem vagyok képes. Szombaton nem tudtam megtenni, szerdán pedig megkaptam, hogy nem is vagyok rá képes. Egy eszköz voltam, ami nem vált be; szinte fel sem fogtam, hogy rosszul csinálok valamit, illetve, hogy éppen az a rossz, hogy nem csinálok valamit. Egy olyan eszköz voltam, amit még egy 14 éves lány is kidobott a kezéből – mentségemre szóljon, hogy ő egy teljes szerszámos ládát forgatott fel a gimiben. Jól bánt a szerszámokkal, ami azt illeti: nem csak másoktól hallottam ezt, de egy teljes délutánt szentelt arra is, hogy a billentyűk nyomkodása helyett szemtől szemben mondja el, mi a baj velem. Ezt nagyra becsültem benne.

Ahol tárgyként nem volt rám szükség, ott emberként mindig megálltam a helyem. Ez az ágyban sem volt másképp, amikor az emberundorom és a szorongásom éppen szabadjára engedték a vágyaimat. Bármennyire próbáltam óvni a későbbi barátnőmet a családomtól, a viselkedésemen keresztül önkéntelenül is szembesítettem őt azzal, ahogy felnőttem. Vágytam arra, hogy szeressenek, de fogalmam sem volt, milyen érzés, és belül azt éreztem, hogy fel kell készítenem magam arra, ha esetleg a sarokba lök, megüt, vagy megtép. Erről soha nem beszéltem neki, nem is tudtam volna, és okom sem lett volna rá, hogy az első hónapokban megijesszem ezzel, hiszen a légynek sem tudott volna ártani. Csak azt éreztem, hogy végre egymásra találtunk egy lánnyal, akivel jól érzem magam, de valami mégsem az igazi. Annak ellenére nem volt az igazi, hogy akkor úgy éreztem, szinte minden adott, hogy egy életet leéljünk egymás mellett. Feltétel nélkül szerettük egymást, és szinte minden egyes találkozás alkalmával tudtunk egymásnak kellemes csalódást okozni. Akkora életöröm volt benne, hogy elosztva is boldoggá tudta volna tenni a város összes lakóját. Sosem akarta abbahagyni a csókolózást, mindketten macskákat akartunk, frappáns szóviccei voltak és gyönyörű barna szeme. Imádtam elveszni benne, különösen, ha az is vele együtt mosolygott. Ami nem volt az igazi, az én voltam, pontosabban az, amit otthonról hoztam, és akkor még meghatározott engem.

Engem soha nem vártak haza. Onnan tudtam, hogy milyen az, ha örülnek nekem, amikor belépek valahova, hogy néha vendégségben jártam, és a barátaim, vagy az aktuális barátnőm szülei rám mosolyogtak. Azt gondoltam, ezt csak azért teszik, hogy kedves benyomást tegyenek, elvégre én is kedvesen fogadnék egy vendéget, ha már meghívtam. Ilyenkor mindig illedelmesen bemutatkoztam, mert különben fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor érezni, és ez azt a hatást keltette, mintha tudnám. Én voltam a furcsa osztálytárs, a furcsa barát, akit egy ideig faggattak, aztán inkább rám hagyták, mert látták, hogy rosszul érint. Senkivel nem tudtam tartani a szemkontaktust, akit frissen ismertem meg, belül pedig mindig szembeállítottam azt, hogy mit szabad mondanom, és mit szeretnék mondani, mielőtt valamelyiket kimondtam a kettő közül. Ilyenkor másfelé néztem, lassan beszéltem, és sokszor nem is azt mondtam, amit egyébként nyugodt körülmények között szerettem volna, emiatt is gyakran rosszul éreztem magam, főleg utólag. Általában mégis nehezen akartam hazaindulni, hiszen ez az ismeretlen, szeretetteljes, családias légkör nekem pont annyira normálisnak hatott, mint a házigazda szemszögéből az udvarias bemutatkozás. Tudtam, hogy erre van szükségem, és minden vágyam az volt, hogy egyszer átélhessem, de tudomásul kellett vennem, hogy gyerekként már soha nem fogom.

Egyre erősebben és lassabban dobogtak a villamos kerekei. Felnéztem az ablakra, akkor értünk át a sorompón. Továbbra is a kezemben szorongattam az üveget, és mielőtt még a megállóba ért volna, másodjára is beleittam. Fintorogva csavartam vissza a kupakját, és elkezdtem örülni annak, hogy rajtam kívül senki nem utazik a villamos hátuljában. Más emberek azért várják, hogy betöltsék a tizennyolcat, hogy odaadják nekik ezt az undorító italt, nekem pedig hiába adták a kezembe bármelyik boltban, én nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy olyan életet élhessek, mint bárki más. Hogy étterembe, vidámparkba, kirándulni járjak, hogy leszidjanak azért, mert későig kint voltam, hogy együtt nézzük otthon a Barátok Köztöt, meg a Shreket huszadjára, hogy együtt süssünk sütit, hogy társasozzunk, vagy csak megkérdezzék, jól vagyok-e. A lehetőségem látszólag megvolt rá, hiszen a szüleim nem csak házasok voltak, de együtt is éltek, és azért akartam már annyira tizennyolc lenni, hogy ez a látszat végre lehulljon. A frusztrációjukhoz rengeteget tett hozzá, hogy az idő ellenük dolgozott, és minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy felnőttként tudatosuljon bennem az a befogadhatatlan mértékű borzalom, ami tőlük tellett. Mindketten rettegtek attól, hogy az irántuk érzett haragom elmúlik, és rájövök, hogy nem arról van szó, hogy nem tesznek meg értem mindent – az a helyzet, hogy ez minden, amit meg tudnak tenni. Abban a pillanatban, ahogy kigyullad a lámpa a fejem felett, arra is ráébredek, hogy mind eszközként – mint szülő, – mind emberként alulmaradtak azzal az emberrel szemben, amit magukból alkottak. Míg más családokban ez egy büszkeség, nálunk a szégyent jelentette. Apám még csak-csak elnyomta magában, profi volt benne, de a nárcisztikus anyám tört-zúzott-ráncigált, ha valami olyanra jöttem rá magamtól, amire nem szabadott volna. Ők már látták bennem kibontakozni azt, amit én még akkor nem, és mindent elkövettek, hogy soha ne jöjjek rá.

Nem mindig laktunk egy fedél alatt. 2002 februárjában, szinte napra pontosan tíz évvel korábban anyám kitalálta, hogy vidékre költözik. Nagyon szerettem iskolába járni, tetszett, hogy végre van valami értelme a napjaimnak. Egy reggel felvettem a hátamra a könyvekkel teli hátizsákomat, és a kezét fogva ugráltam le a lépcsőn, mint induláskor mindig. Ahogy kifordultunk, hirtelen betapasztotta a számat, és a szomszéd nyugdíjas néni lakása felé rántott, aki már az ajtóban várt, mosolyogva. A saját szája elé emelte az ujját, rám nézett azzal a tekintettel, és határozottan az ajtóhoz vonszolt. Mögém állt, én pedig rémülten léptem be előtte a nénihez, és ezzel a lépéssel elzártam magam a családom többi tagjától másfél évre. Az eszközt is vinni kellett vidékre. Szükség volt rá, mint ahogy egy hajszárítóra vagy egy kenyérpirítóra. Bepakolt az autóba, és még aznap délelőtt leutaztunk. Az eszköznek akkor éppen az volt a feladata, hogy egy zavart, nárcisztikus negyvenes tanárnő magányát enyhítse némi családi pótlékért cserébe. Nem váltam be – cserébe a budai elitiskolából kiszakadva ebben a környezetben másfél év alatt minden versenyt megnyertem. A kezemben fogtam az okleveleket, amik bizonyították, hogy én voltam a legjobb szövegértő, a legpontosabban számoló, a leggyorsabb futó és a legszebben beszélő. A gyerekek ki nem állhattak, mert a legjobbnak kijáró elismerést kaptam, otthon pedig ez idő alatt annyi mérget szívtam magamba, annyi sérülést szedtem össze, mint a gyerekkorom többi részében együttvéve. Anyámnak másfél év alatt híre ment a városban, hogy mennyire sikeres gyereket nevelt, a többit pedig nem látta senki. A négy fal között szabad kezet kapott, nem volt semmi kontroll, és élt is a lehetőséggel.

Visszaköltöztünk, eltelt egy évtized, én pedig itt ülök egy álló villamoson, vodkát szorongatva. Egyre inkább zavart a fény, azt kívántam, bár ne világítana a lámpa, akkor csak a Havanna-lakótelep fényei szűrődnének be oldalról. Úgy legalább azt érezném, nem lát senki, mert keserű szájízzel kellett beismernem magamnak, hogy bizony, most, tíz évvel később ez az, ami látszik. Ez került felszínre, hogy vodkát iszom, azt pedig már nem látja senki, hogy továbbra is én vagyok a legszebben olvasó. Többé már nem az volt a feladatom, hogy dicsekedjenek velem, és megszűnt a legkisebb, legvékonyabb, vörös, szeplős kisfiú szerepe is. Utáltam azt, aki korábban voltam, és egyedül a Rendszer szólt amellett, hogy tíz év múlva nem fogom még jobban utálni azt, aki akkor voltam. Jobban bíztam benne, mint bármiben, de belül mégis nyugtalanított a tudat. A csuklóm elfordult, harmadszor is a számhoz emeltem az üveget, az ajkaim után nem sokkal pedig az ajtók is záródtak.

Nem csak otthon, de a 11.B osztályban is kétféleképpen léteztem: eszközként és emberként. Ebben a közösségben egyetlen ember volt, aki többet ivott nálam, az osztályfőnököm. Fiatal, igénytelen nő volt, tanárként és emberként is csapnivaló. Csapta is eleget a sors, nem véletlen töltötte a hétvégéit tizenhat éves diákokkal. Egyszer még a haját is fogtam, mert hiába ivott túl, miután elkezdtem kondizni, ugrásszerűen megnőtt a szervezetem állóképessége, amivel már nem tudta tartani a lépést, tekintve, hogy náluk még az esti ágytorna sem lehetett túl rendszeres. Felidéztem a jelenetet, ahogy a számolatlan mennyiségű Unicum ugyanabból a szájból jött ki, mint ahol délután még a másodfokú egyenlet megoldóképlete, és elnevettem magam. Vajon milyen lehet anyámmal fogadóórán? Két pedagógus bájcseveg, az élettelen okádékforrás, meg a nárcisztikus agresszor. Az egyik még meg se született, amikor a másik már őszült. Az egyiknek én fogtam a haját, a másik az enyémet tépte, és mindkettőnek ki vagyok szolgáltatva. Lefagyott a mosoly az arcomról, ezt már túl groteszknek találtam. Túl valóságosnak.

Forgattam a kezeim között az üveget. Egyre inkább kikristályosodott a lelki szemeim előtt az az ellentmondás, ami szétvetett belülről, és amit már legalább tíz éve nem tudtam megfogalmazni. Az ellentmondás, hogy hiába enged arra következtetni minden egyes területe az életnek, hogy boldogabb felnőttkorom lesz, mint akiknek ki voltam szolgáltatva, ezt senki nem akarja látni bennem, talán még a barátnőm sem. Tudott a Rendszerről, de nem tudta pontosan, mi van benne, 2020 pedig túl távolinak tűnt ahhoz, hogy három-négy hónap járás után a leendő családomról kezdjek el ábrándozni. Távolinak tűnt, sokkal távolibbnak, mint 2002, pedig az igazság az, hogy előbbihez már közelebb tartottam. Felsóhajtottam: ez azt jelentette, hogy közelebb vagyok az álmaimhoz, mint a teljes kiszolgáltatottsághoz. Nagy megkönnyebbülésemben ittam egy negyediket, és ahogy végigszaladt a torkomon, még csukott szemmel, azzal a lendülettel felálltam. A következő megálló: Béke tér, végállomás.

Összehúztam a kabátomat, kinyílt az ajtó, és legnagyobb megkönnyebbülésemre néhány lábnyomtól eltekintve üres volt a megálló, csak a visszafelé induló villamoson ült néhány szórakozni induló fiatal. Jól ismertem a Béke teret, dolgoztam itt szórólaposként korábban, 2009 környékén. Csendes, nyugodt környék volt, még a kutyák is ritkán ugattak. Megkerültem az álló villamost, és körülnéztem az Üllői úton. A sávokat beterítette a hatalmas pelyhekben szakadó hó, én pedig átlépkedtem a keréknyomokon, és a túloldalra siettem. Az üveget, aminek az alján még lötyögött a maradék, gondosan betemettem a hóba, de nem egyenesedtem fel hirtelen.

Így nem láthatnak meg. A Rendszer megalkotása óta először sírtam, ami több mint egy éve volt, sőt, előtte sem sírtam évekig. Nagyon megviselt, ami aznap történt, ez a négy érzéstelenítés éppen arra volt jó, hogy öntsek magamba egy kis kedvet az emberekhez, és eltereljem a gondolataimat egyik okból a másikra, amiért éppen kiábrándultam belőlük. Pocsékul nézhettem ki, és ezen az a három rágó sem segített sokat, amit még a zsebemben találtam. Egy fél lépést tettem guggolva, a másik lábamat pedig közelebb csúsztattam, ahol már olyan havat találtam, ami frissen esett. Bátortalanul merítettem bele az átfagyott ujjaimat, vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és határozottan az arcomhoz érintettem.

Csikorgattam a fogam a fájdalomtól. Ordítani akartam, de nem láttam, hogy a távolban vannak-e emberek. A kicsordult könnyem elvegyült az olvadásnak indult hóban, olyan érzés volt, mintha minden egyes szeplőmet tűvel szurkálták volna. Lesöpörtem a kezemen lévő havat, és megismételtem még egyszer. Korábban soha nem mostam arcot ébredés után, és nem aznap jött meg a kedvem hozzá, pedig pont ugyanezt a célt szolgálja. Kinyitottam a szemem, a zsebemhez nyúltam, és kivettem egy köteg zsebkendőt. A vízzel együtt igyekeztem az arcomon lévő fintort is letörölni, nehezen tudtam eldönteni, melyik tűnt nehezebbnek. Hirtelen felálltam, de nem szédültem meg. Kissé szipogva, de határozottan indultam el az ismerős, rozsdabarna ház felé. Felhúztam a kabátom ujját; tíz perc múlva tizenegy. Nem volt időm gondolkodni, azt tartottam a legfontosabbnak, hogy megszáradjon az arcom, és ezúttal már ne a könnyektől, ehhez pedig minél gyorsabban kellett sétálnom, és minél kevesebbet gondolkodnom.

Kivettem a zsebemből az átmelengetett kezemet. Végighúztam a tenyeremet az arcomon, a másikkal pedig a hajamba túrtam. Fújtam egy hatalmas buborékot a rágókból, felkészítettem magam lélekben, és egy-két perc várakozás után megnyomtam a csengőt. Hangos kiáltást hallottam belülről, kisvártatva pedig nyílt az ajtó, és négy-öt ember tódult ki rajta egy alacsony, harsány lány vezérletével, aki tárt karokkal borult a nyakamba.

- Szia Ágoston!
- De jól nézel ki!
- Már megint milyen a hajad?
- Hoztál piát?
- Hol a szemüveged?

Elengedtem a lányt, és kivettem a vodkát meg a szemüvegemet a belső zsebemből.

- Amúgy neked minek van telefonod? Hívtunk vagy százszor.

Elmosolyodtam, felnéztem, és átnyújtottam az üveget.

- Ja, a telefonom? Az otthon maradt. Amúgy, sziasztok.

33 random gondolat a szexről + menci screenshotok

A Valentin-napban nem maga a nap a legrosszabb, hanem az azt megelőző egy-két hét, amikor a Facebook-hirfolyam csöpög a nyáltengertől, mint egy bénán sikerült első csók. Érzelmes típusnak tartom magam, pontosan ezért dühít fel, hogy a szellemi és érzelmi ranglétra alján lévő párok ebben az egy-két hétben igyekeznek felköhögni azokat a bennük lévő kényszereket, amik az év további részében - a hónap- és évfordulóktól eltekintve - nem érdekelték egyiküket sem. Hirtelen mindenki nagyon szereti egymást, mindenkinek ötlete támad meglepni a másikat, mindenki késztetést érez arra, hogy ezt mindenkivel megossza, és hirtelen minden egyedülálló rosszabbul érzi magát, mintha anyák napját ünnepelne az anyukája nélkül.

Dobjuk félre egy kicsit a szívecskés-pirosas, rózsaillatú Valentin-napi tragikomédiát, és járjunk körbe egy olyan dolgot, ahol valóban látványos, ha valami gáz van veled. Ahhoz már adtam 33 tippet, hogyan teheted tönkre leghatékonyabban a párkapcsolatodat, a mai bejegyzés erejéig viszont elengedtem a szarkazmust, és összeírtam 33 gondolatot a szexről.



1. Ha nem tudsz névmások, köntörfalazás, és izé nélkül beszélni a szexről, akkor ne szexelj. A szülők általában nem beszélnek a gyerekeikkel a szexről, úgyhogy a tapasztaltabbnak kell felvilágosítania a tapasztalatlanabbat, ami nagy felelősség, különösen, ha a tapasztaltabb nem is annyira tapasztalt. Ha viszont felelősségtudatos, akkor akár lehet élményekkel teli is az, hogy felfedezitek egymást.

2. Akár fiú vagy, akár lány, ameddig nem tudsz felhúzni egy gumit, addig szintén ne csináld. Ha lány vagy, gyakorolj banánon vagy uborkán.

3. Ha lány vagy, és azt gondolod, hogy a farok hossza meghatározó, akkor még szintén ne kezdj bele.

4. Nagy társaságban mindig az beszél a legtöbbet a szexről, aki nem tapasztalt, vagy már régen tapasztalt.

5. A vastagság sem számít sokat, de még mindig többet, mint a hossz. Az ujjam 8 centi hosszú, és nem kell zongoristának lenni ahhoz, hogy ez is elég legyen egy kis sóhajtáshoz-sikításhoz, ha jó helyen jár. Az internetes fórumokon a lányok a 10-16 centis hosszt tartják ideálisnak, vagyis azt, ami a felmérések szerint az átlagos. Nagyon ritka, ha egy 18 centi feletti szerszám nem okoz kínzó fájdalmat a lánynak azzal, hogy túl mélyre megy; vagy kényelmetlenséget a fiúnak azzal, hogy nem szabadulhatnak el az indulatai, végig ügyelnie, vigyáznia kell rá.

6. Csodálom, hogy a keménységet nem övezi akkora felhajtás, mint a méretet. Ha valakinek félkemény, mint egy trappista sajt, az a lány számára élvezhetetlenné teszi a dolgot; de ha olyan a fogása, mint egy seprűnyélnek, az sokat tud dobni az élményen.

7. A férfiaknak kétféle farka lehet: hús és vér. Előbbi alig változik, ha felizgul az illető; utóbbi eleinte pici, aztán látványosan megnő, akár a többszörösére.

8. Sokaknak a szex az egyetlen tevékenységük, amit nem dobnak fel Instára. Az ágyban valóban az számít, hogy te, egyedül mit hozol ki a másikból, és a másiknak mit engedsz kihozni magadból. Ha pocsék vagy az ágyban, nem behisztizni kell, hanem megbeszélni a társaddal, hogy mit tart pocséknak, és miért. Az Insta-álarcod és a műérzéseid itt nem működnek, és szex előtt pontosan úgy hullanak alá, mint a push-up melltartód. Ha ezek mögött sincs semmi, az kínos.

9. Minél önfeledtebb, gátlástalanabb, természetesebb a szex, annál jobb. Ha csak a végeredményt hajszolod; és nem az a cél, hogy felfald a másikat illetve minél inkább átadd magad a másik étvágyának, akkor vagy túl hamar fogsz elmenni, vagy egyáltalán nem. Gondolom, egyiket se szeretnéd.

10. Az egyéjszakás nem olyan, mint a filmekben, és a lány számára 90%-ban élvezhetetlen. Itt mutatkozik meg, hogy a bizalom nem bullshit, és feltétlenül szükséges ahhoz, hogy teljesen átengedd magad a másiknak, egy ismeretlen emberrel pedig nem lesz egyszerű dolgod. Másrészt amiatt is veszít az élvezhetőségéből, mert a lány elérhetetlen-szerepe hamar elillan, órákkal korábban pedig pont ez volt az, ami kiváltotta a férfi érdeklődését. A szex nem elsősorban a tevékenység miatt jó, hanem amiatt, akivel csinálod, de kell némi tapasztalat, hogy ezt felismerje valaki. (Volt, hogy én mentális másnaposságot éreztem egy hasonló után.)

11. A jó szex több türelmet igényel, mint bármi. Még egyforma perverziókkal is hónapokba telhet összecsiszolódni, főleg fiatalon, tapasztalatlanul. Ahhoz, hogy pörgesd-forgasd a másikat, és kiismerd minden porcikáját, szintén hónapokig tartó próbálkozásokra lehet szükség, különösen, ha valaki úgy éli meg a kezdeti bénázást, mintha összedőlt volna a világ. Ha fél év-egy év elteltével nem változik semmi, akkor érdemes elgondolkodni a szakításon, persze csak akkor, ha ezt rendszeres, nyílt beszélgetés és, ha heti több alkalommal számolunk, akkor 100+ próbálkozás előzte meg. A szex alapvető egy párkapcsolatban, és senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy enélkül éljen le éveket fiatalon, de ha már a kezdeti néhány próbálkozás után türelmetlen vagy a másikkal, akkor ne csodálkozz, ha otthagy, én is azt tenném.

(Kivételt képez ez alól, ha valakit szexuális trauma, esetleg erőszak ért korábban. Ilyenkor előfordulhat, hogy nem elég 100-200 próbálkozás. Ha szereted a másikat, és több empátia van benned, mint egy brokkoliban, akkor nyilván nem hagyod ott.)

12. Minél szégyellősebb az egyik fél, a másiknak annál pocsékabb élmény lesz az együttlét. Ha úgy érzed, benne van a pakliban, hogy a másik megaláz, megszégyenít a tested vagy a teljesítményed miatt, ne feküdj le vele.

13. Amikor már annyira nem vagy szégyellős, hogy beszélsz a másikhoz szex közben, az már jót jelent, jó úton haladsz. Nem a napi bevásárlást meg a főzöcskét kell megbeszélni, és nem is a pornót kell utánoznod, ha már ezen a szinten vagy, ösztönösen érezni fogod, mi esik jól neked és a másiknak, mit kell mondanod. Ráadásul ez azt jelenti, hogy ha valamit kevésbé élvezel, azt is azonnal tudod mondani a másiknak, ezzel pedig előrébb tartasz, mint azoknak az embereknek a 90%-a, akikkel én valaha szexről beszélgettem. Kommunikáció nélkül soha nincs jó szex.

14. Ha a másikat kényezteted, minél inkább látja rajtad, hogy ez számodra is élvezetes, annál élvezetesebb lesz neki is, akár fiú vagy, akár lány. Előfordult, hogy szólnom kellett egy lánynak, hogy hagyja abba, mert ordított róla, hogy

,,ezt csak azért csinálom, hogy neked jó legyen!"

aminél már csak egy szőrös dekoltázs lett volna kiábrándítóbb. Ha látszik valakin, hogy nem élvezi miközben csinálja, az tényleg iszonyatosan kiábrándító, szóval ha nem akarsz csinálni valamit, akkor semmiképp ne csináld, hidd el, hogy látszani fog rajtad. Ez a ,,megteszem a kedvéért"-hozzáállás alapjaiban veszi el a szex értelmét, lényegét, ráadásul az, hogy ezt fel sem fogod, arra enged következtetni, hogy érzelmileg kislány vagy kisfiú vagy még a szexhez.

15. A kényeztetést, főleg párkapcsolatban, kezeld úgy, mint Ludas Matyi a verést: mindig add vissza háromszor! Ha mindketten így álltok hozzá, az egy nagyon boldog időszak kezdete. Két önzetlen ember között a legjobb a szex, szóval ne félj Döbrögi urat csinálni a partneredből akár fiú, akár lány! (A verés persze itt más értelmet nyer.)

16. A BDSM nagy divat, de ne a moziból kijövet, hunyorgás közben találd ki, hogy te pofozásra vágysz, vagy arra, hogy leköpjenek. Ez nem játék, és mélyebb bizalmat igényel, mint az eleve mély bizalmat igénylő ,,egyenjogú" szex.

17. Bármilyen hihetetlennek tűnik, de egyáltalán nem biztos, hogy a közönséges jópasi és a közönséges jócsaj jó az ágyban, és egy szende szűznek kinéző fiú vagy lány is úgy elbánhat veled, hogy negyed óráig a plafont bámulod remegő lábakkal, és mozdulni sem tudsz. Mindig meglepődünk ezen, de nem kell, semmi összefüggés nincs a két dolog közt.

18. Hozzáállásból már több dologra is lehet következtetni. Ha egy fiú nem figyel oda rád a hétköznapokban, akkor minden bizonnyal az ágyban sem fog. Ha egy lány úgy áll hozzá az élethez, hogy neki nem kell tennie semmit semmiért (vagyis, hogy a semmiért elvárhat valamit), akkor nagy eséllyel az ágyban is csak fekszik, szétrakja a lábát, és várja, hogy kezdj vele valamit. A megfelelési kényszeres mellett ez a kishercegnő-típus a legrosszabb, kerüld, ahogy csak tudod.

19. A szüzesség elvesztése körüli kultusz túl van tolva. Azzal az emberrel veszítsd el, akivel öt év múlva sem bánnád meg. Ez akár lehet egy kaland is; ha úgy ítéled meg, hogy az unokád 8-os ballagási vacsorája után szívesen elmesélnéd neki, ha elmentek sétálni és megkérdezi tőled. (Én a sajátomat mindenképpen.) Nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki, egyszer mindenki életében eljön ez a pillanat.

20. Soha nem az a lényeg, hogy mennyivel, hanem, hogy milyennel. Nem gond, ha sok emberrel feküdtél le, de legyen egy szint, aminél nem adod alább, különösen, ha lány vagy.

21. Bármennyire is nehéz megállni, soha ne hasonlítgasd a partnered teljesítményét máséhoz. Éretlenségre vall.

22. Lehet, hogy ByeAlex fél napig bírja, de te nem fogod, én sem, és más sem. Persze, elmondhatod ezt a naiv haverjaidnak, meg akár egy videoklipben is, de ettől még a melletted fekvő lány nem fog a mennyekbe repülni. Sőt, ha akkora komplexusokkal küzdesz, hogy ilyen nagyot kell hazudnod, lehet, hogy még a kifutópályát sem hagyja el szegény.

23. Ha valaki szereti, élvezi, igényli azt, ha tárgyként használják az ágyban vagy megalázzák, te pedig úgy érzed, hogy az empátiád ebben megakadályoz, az egy áthidalhatatlan szexuális szakadék. Egyikőtök sem jobb vagy rosszabb a másiknál, de közösen ez sehogy nem fog menni. Ne erőltessétek, van ilyen.

24. A rettegés, hogy elhagynak valakit, mert nem elég jó az ágyban, nemektől független. Aki ezt kizárólag lányokhoz köti, annak talán túl kellene jutnia a mizun a fiúkkal. Akit ez mentálisan túlterhel, annak elég bekapcsolnia a tévét: biztos megvan a reklám, hogy az egyik óvszert az orgazmust nyújtó férfiaknak reklámozzák. Aki azt állítja, hogy a férfiak nyakában nincs egy hasonló elvárástenger, mint a nőkében, az hazudik, mi is teljesítmény-kényszerben élünk.

25. Pornót úgy kell nézni, mint politikai újságot olvasni. Ha tudod, hogy mit hazudik neked, akkor hasznos és sokat tanulhatsz belőle, ha csak úgy nézed, akkor ugyanolyan fogalmatlan maradsz, vagy még pocsékabb leszel.

26. A mentális egészség alapjaiban határozza meg a szex minőségét és a vágyat is. A leghosszabb idő, amikor nem szexeltem és nem is nyúltam magamhoz, akkor volt, amikor elmélyült a depresszióm.

27. A nemednek semmi köze ahhoz, hogy mennyire vagy kívánós. Mivel a fiúk nyíltabban mutatják ki, ezért azt hihetjük, hogy lányok kevésbé kívánják, de lépjünk már ki a 8.A osztályból, és felejtsük el, hogy ezek a fiúk annyira perverzek. A perverzióknak és a fétiseknek sincs semmi köze a nemekhez, összességében hasonló arányban fordulnak elő fiúknál és lányoknál, legfeljebb eltérő mértékben törnek felszínre.

28. Mint ahogy egy párkapcsolatban, az ágyban is mindkét fél felelős a hibák nagy részéért. Ha mindenáron a másik felelősségét hangsúlyozod ki, azzal nem teszed élvezetesebbé egyikőtök számára sem az együttlétet. Persze vannak egyértelmű esetek, amikor az illető figyelmetlen, béna, vagy csak egyszerűen passzív. Ilyenkor segíthet a kommunikáció, már ha meg mersz szólalni; de ilyenkor általában mindenki kussol, mert ,,nem akarja megbántani".

29. Annak, hogy megdugnád, elég kevés köze van a szexuális vágyhoz. Ha belül úgy érzed, hogy ha semmi nem számítana, akkor szíved szerint vonyítva-üvöltve magadévá tennéd; és felváltva nem tudnál betelni a látványával és csukott szemmel szorongatnád magadhoz, az már kezd hasonlítani hozzá. A megdugnád kb. annyira tartalmas, mint egy 10 perccel a találkozás előtt vásárolt, alsó polcos bonbon Valentin-nap alkalmából.

30. Misszionárius pózban ne tehénkedj rá szerencsétlen lányra! Ha elfáradtál, és képtelen vagy megtartani a súlyod, akkor váltsatok pózt, de ha ránehezedsz a teljes testeddel, akkor az nagyjából olyan élményt fog nyújtani a lánynak, mintha te háton feküdnél, leterítenéd magad egy pléddel, a felsőtestedre raknának egy acélbetétes csehszlovák mosógépet, és úgy próbálnád meg kiverni. Nem lesz túl jó. (Mondjuk, ezt így még nem próbáltam.)

31. A fokhagyma, a sok cigi, meg a sok piálás megkeseríti azt, amit az ananász megédesíthet. Ne ragaszkodj az ananászhoz, egyél mindenféle déligyümölcsöt, mandarint, banánt, úgy igazi két lábon járó multivitamin lehetsz! (Azért a facsarással csak óvatosan!)

32. Ha nem tudod megkülönböztetni a szeretkezést a dugástól, semmi értelme nem volt elolvasnod ezt a posztot.

33. Akár okozol orgazmust, akár nem, mindenképpen védekezzetek!

Mi történik, ha mégsem védekeztek?

Olvassátok el Lili történetét. Lili egy nagyon menci lányismerősöm, aki 15 éves. Imádják a barinői, mindenki felnéz rá, és saját bevallása szerint is tele van irigyekkel. Mindig történik vele valami izgalmas, mindenki rá figyel, mindenki az ő ruháit akarja hordani, amit az ő anyukája vett - igazi Instagram-sztár! 

Igaz, az anyukája a shopping közben elbeszélgetni sajnos nem szokott a kis naiv lánnyal, aki a lábait már megtanulta szétrakni, viszont a gumit sajnos nem tudja használni, ahogy a volt barátja sem. Ennek köszönhetően Lili hamar megtanulhatta, hogy a gumin lévő szakadás annyira nem menci, mint a Bershkás nadrágon lévő. Álljon itt az ő sztorija tanulságképpen.

(Nem lesz baj, mi?)

(Amikor arról beszélek, hogy általános iskolás lányok össze-vissza szexelnek, senki nem vesz komolyan. Anyuci meg nyilván csak akkor jön jól, amikor shoppingolni kell menni. :D)

(Kis hülye picsa! :D Azt hitte, elfordítja a slusszkulcsot, aztán már indul is a vérzés a bugyiba. Végem.)

(Nem csak a biosz, de a magyar is nehézséget okoz.)

(Remélem, mindent jól írtam. Jajj, a tecc meg a full kimaradt!)

(Ez egyre jobb. Tuti, hogy a húsvéti nyusziban is hisz, de a gólyában 100%, hiszen az hozza a gyereket, nem a szex.)

(Wow, micsoda plot twist! Erre senki nem számított! :D)

(Mi is berúgtunk, meg cigiztünk, meg éjszaka mászkáltunk az utcán, mert az menő volt, de azért volt egy határ, amit nem léptünk át.)

(Egy csík, vagy két csík? Sosem tudjuk meg, mert sajnos Lili pöttöm egója nem bírta tovább, és letiltott. Lehet, hogy ősszel egy újabb leendő Éjjel-Nappal Budapest-rajongóval többen leszünk, de az is lehet, hogy a kislánynak végül megjött.)

Szeretnél ilyen menci lenni? Ez ritka súlyos eset, azért ennyi szánalmat ilyen rövid idő alatt nem sokan váltottak ki belőlem. Itt a vége, fuss el véle!