Az elvált negyvenes

Miért ilyenek a mai fiatalok? Miért alakultak ki sztereotípiák a Z-generációval kapcsolatban? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell nézni, kik nevelik fel a 2000-es évek gyerekei közül azt a réteget, akikre illeszkednek ezek a sztereotípiák. Mielőtt még fejest ugranánk egy félresiklott élet részleteibe, tisztázni szeretnék egy fontos dolgot. Az alábbi jellemrajz nem minden elvált, negyven és ötven közötti anyukáról szól. Az, amit most olvasni fogtok, azokról a nőkről szól, akikről tíz perc beszélgetés után a következő három dolog marad meg a fejedben:

• biztos, hogy túl van egy váláson,
• biztos, hogy elmúlt már negyven,
• jellemzőek rá az alábbiak.

Nem minden elvált, negyvenes nőt határoz meg a válása, a kora, és a gyereke, viszont azt érdemes szem előtt tartani, hogy azok is kivételnek hiszik magukat, akikre száz százalékban ráhúzható a következő leírás. Az egyszerűség kedvéért ezt a típust végig elvált negyvenesnek fogom nevezni.

Kép: Depositphotos

Az elvált negyvenes nem véletlen vált el - kommunikációs készsége mind a gyereknevelést, mind a párkapcsolatát tekintve szegényes. Egyetlen nyelven tudja megértetni magát a gyerekkel, ez pedig a pénz: a konfliktusokra a zsebéből, és nem a fejéből, vagy a szívéből talál megoldást, ráadásul erre nagyon büszke. Ő mindent megad a kis gyerekének! Vesz neki ruhákat, iskolaszereket, telefont, számítógépet, sőt, még eteti is! Mindegy, csak az adott dolog látványos legyen, és lehetőleg elterelje a másik gondolatait az érzelmi hiányról. Azzal már nem szokott dicsekedni, amikor a saját gyerekét okolja, hogy tönkrement a házassága, vagy, hogy nap mint nap szíve egykori választottja ellen hangolja őt. Arról már nem kell beszélni!

Az elvált negyvenessel olyan gyereknevelésről beszélgetni, mintha egy laposföld-hívővel beszélnél a csillagászatról. Mindig meg van győződve arról, hogy az ő módszerei tökéletesek és kétségbe vonhatatlanok. Pszichológiai és fejlődés-lélektani könyvek egész sora állítja az ellenkezőjét, de hát ő tökéletes, és a gyerekét is tökéletesen neveli! Ennek a gyereknek mindene megvan, mindent megkap, jó dolga van, úgyhogy csönd legyen! Nagyon jellemző az elvált negyvenesre, hogy

soha, semmilyen körülmények között nem ad igazat a gyerekének,

még akkor sem, ha mások előtt derül ki, hogy a gyerek gondolkodik jól. Mindent jobban tud! Képtelen elismerni, ha a gyereknek van igaza, hiszen ezzel kiderülne, hogy tulajdonképpen a gyerek neveli fel őt, és hősnőnk valójában egy iskolás érzelmi szintjébe kapaszkodik - alulról. A pénz mellett egyetlen nevelési eszköze ez az áltekintély, amire a korától eltekintve semmi alapja nincs, hiszen életvitele nemhogy példaértékűnek, de még csak értékesnek sem mondható. Semmi tiszteletre méltó dolgot nem tett hosszú évtizedei során, így nevelésképpen ezt az elnyomást kénytelen választani, hiszen máshogy nem tudná házimunkára utasítgatni a gyereket a gép elől minden hétvégén.

Az elvált negyvenes mindig igyekszik úgy tenni, mint aki mindenhez jobban ért, de az első okostelefonos alkalmazásfrissítéstől idegbeteggé válik, és azonnal a gyerek segítségét kéri. Azt gondoljuk, később meghálálja a szakértelmet? Dehogy! Inkább a gyerek minden mozdulatába beleköt, legyen szó főzésről, mosogatásról, vagy bármi másról, ami valójában az ő dolga lenne: ne úgy csináld, azt nem úgy kell, hagyjad, majd én megcsinálom. Ezzel rendszeresen elfojtja a kibontakozó önértékelést, önbizalmat a gyerekben, különösen a lányokban, de hát tudjuk, az elvált negyvenes mindent megad a gyereknek, úgyhogy a tökéletes nevelés nem is lehet kérdés.

Az átlagszülő amellett, hogy önfejű, legalább ennyire ostoba is. Bár neki az érettségi is alig lett meg, képes a gyerekét érzelmi terrorban tartani a jobb jegy érdekében. Sem a középiskolai, sem az egyetemi felvételi rendszerrel nincs tisztában, neki igazából mindegy is a pontszám, csak el lehessen dicsekedni a szomszédnak, a munkatársaknak, meg a rokonoknak. Az nem zavarja, ha közben a gyereknek alvászavara van, fél az emberektől, vagy az előző bekezdésben leírt módszerrel szétmorzsolta az önbecsülését, ha közben a többieknek lehet dicsekedni a jegyekkel! Ötöst hozzon haza, az a lényeg! Az ilyen nőnek lételeme a hivalkodás, a dicsekvés, és különben is, mentális betegségek nem léteznek, ez biztos megint valami tini hülyeség. Ha esetleg évente egyszer eljut az Operaházba, vagy valami divatos helyre, azonnal hivalkodni kezd, és az összes ismerősének elmeséli, egyre színesebben.

Az elvált negyvenes minden más embertípusnál kétségbeesettebben hajkurássza a boldogságot. Gyakran frusztrált és vásárlásfüggő. Ő csak végre boldog akar lenni a sok szenvedés után, de fogalma sincs, hogyan, ezért bármiben meglátja a lehetőséget. Mindegy, csak kapjam már meg, ami jár nekem! Ez lehet egy fogyasztógép, egy Mindenegybenblog cikk a legújabb diétáról, egy horoszkóp, egy Szabó Péter előadás, és bármilyen spirituális, ezoterikus, áltudományos ökobio baromság, vagy rosszabb esetben az alkohol. Az elvált negyvenes sosem vallaná be magának, hogy hajlamos az alkoholizmusra, pedig minden más embertípusnál hajlamosabb. Mivel egyetlen kifejezési eszköze a pénz, boldogtalanságát gyakran a pénz hiányára fogja, de valójában egy havi egymillió forintos fizetés sem tenné boldoggá. Ha egyetlen egy kívánsága lehetne, azt kívánná, legyen sok pénze a semmiért. Egy tökéletes nap számára egész napos lustálkodással, online játékkal, cigivel, zabálással, alvással telne, miközben a gyerek csinálna helyette mindent: bevásárlást, főzést, mosogatást, mosást, teregetést, takarítást, cigitöltést. Később csakis egy tehetős családból származó fiút tudna elképzelni a lánya mellé, hogy aztán neki se legyen ilyenekre gondja, neki se kelljen sokat dolgoznia, és nyugodtan görgethesse a Facebookot a kanapén egész nap. Más jövőképe nincs, a lányából pedig többet nem mer kinézni, még a végén kiderül, hogy valamiben jobb, mint ő! Az elvált negyvenes energiáinak nagy részét az emészti fel, hogy a legkisebb szembejövő problémával is képtelen bármit kezdeni, de közben mindvégig el kell játszania, hogy ő minden helyzetet megold.

Az elvált negyvenesnek folyton kell a megerősítés, hogy jó szülőnek higgyék, hiszen mélyen belül ő maga is érzi, hogy nála nem sok rosszabb van. Gyűlöli magát, a testét, a döntéseit, az érzéseit, érzi, hogy élete nagy részét elpazarolta már. Gyűlöli a korát, nagyon gyakran viccelődik azzal, hogy ő belül húsz éves, és pont azzal a komolysággal állítja, hogy ő húsz éves, mint amilyennel azt mondja a gyereknek: ,,azért, mert én azt mondtam". Gyenge szembesülni azzal, hogy ő valójában már csak egy elunt, eldobott feleség, akinek az alkoholista építőmunkásokon kívül már senki nem udvarol. Gyűlöli a munkáját is, belefásult már, ott is szid mindent és mindenkit, és ez hazaérkezés után sem hagy alább, hiszen az egész napos tűrést valakin ki kell egyensúlyozni. Mérhetetlenül irigy a lánya leendő életére, pontosan tudja, hogy neki sikeresebb élete lesz, hiszen előtte még ott vannak olyan lehetőségek, amik számára már nem léteznek. Retteg a gondolattól, hogy néhány év múlva a lánya kevesebb munkával több pénzt fog keresni, mint ő, szíve szerint örökké kis irányítható iskolásként, házicselédként tartaná otthon a gyereket. Rossz szemmel nézi, ahogy önállósodik. Képtelen szívből örülni a gyerek sikereinek, igazából csak a saját dicsekvési lehetőségét látja bennük, nem az ő sikerélményét.

Bosszúból, irigységből, vagy maradiságból, de az elvált negyvenes minden erejével a saját szokásait erőszakolja rá a gyerekre. Ha bármit másképp csinál, az nem jó! Azt nem úgy kell! Próbálja rajta keresztül megvalósítani azt, ami neki nem sikerült, miközben gyűlöli saját magát - érdekes paradoxon. Minden második mondatával levagdossa a gyerek szárnyait, megcsonkítja az önbecsülését, aztán magából kikelve esik neki, hogy miért nem sikerült neki valamilyen feladat. Képtelen az önreflexióra, olyan soha nem történhet, hogy a lánya felé fordul, és elismeri, hogy hibázott.

Kép: Depositphotos

Egy negyvenes nő korát tekintve még bőven lehetne szexi és vonzó, de az elvált negyvenest a személyisége, viselkedése, és a mérhetetlen életuntsága megakadályozza ebben. Teljesen megszűnt nőként létezni, és amikor ez tudatosul benne, bepánikol, esetleg sápítozik, hogy a negyvenes férfiak fiatalabbat és szebbet választanak helyette.

Szerinte nincsenek ,,normális" férfiak,

bár ő maga semmit nem tesz azért, hogy megismerjen egyet. Azt gondolja, elég csak a ház előtt cigizni melegítőben, hiszen köztudott, hogy a normális pasik mindig az unott arccal cigiző, gyereküket utasítgató, állandóan panaszkodó, életunt mőkhöz szoktak odamenni ismerkedni. Képtelen elismerni, hogy ő maga semmit nem tudna nyújtani egy normális pasinak, sőt, a válást is teljesen a volt férjének a nyakába varrja. Nem zavarja, hogy a párkapcsolati hibák 99%-áról mindkét fél tehet, ő váltig állítja, hogy mindent tökéletesen csinált. Mivel ő tökéletes, ezért képtelen bármilyen kompromisszumra, hát ő nem változik meg egy pasi kedvéért! A gyerek kedvéért meg főleg nem, pff, hát, ő csak egy gyerek. A gyereknek kell változni az anyja kedvéért, sőt, adjon hálát, hogy megszületett, és ilyen fantasztikus édesanyja van.

Az elvált negyvenes mindig, minden helyzetben áldozat. Ő nem tehet semmiről, nem felelős semmiért, vele csak úgy megtörténik minden! Őt a volt férj, a főnök, a sors, a körülmények, az élet, az Orbán-kormány, vagy a Soros tette tönkre. Képtelen elismerni, ha ő hibázott, ha ő hozta a rossz döntést, különösen a gyerek előtt. Mindig más a hibás! A gyereknek azt kell hinnie, hogy az anyja hibátlan! Mivel mérhetetlenül lusta és életunt, mind jogilag, mind érzelmileg, mind anyagilag képtelen kilábalni a válásból, sőt, előfordulhat az is, hogy évekig húzódik a vita a gyerek láthatásáról.



Lassan felnőnek azok a gyerekek, akiket már hét-nyolc éve arra használtak, hogy lájkokat gyűjtsenek a szülőnek. Önreflexióra képtelen, hibáikat elismerni nem tudó, felelősséget semmiért nem vállaló, érzelmi analfabéta, elvált negyvenes anyukák nevelik a 2000-es évek gyerekeit. Mégis mit várunk tőlük? 

Hogy ők maguktól megtanulnak magukba nézni?

Hogy megtanulják elismerni a hibáikat?

Hogy felelősséget vállalnak a szavaikért, a tetteikért, a döntéseikért?

Hogy mély emberismerettel, megfelelő szempontok alapján választanak hosszútávra társat?

Hogy megtanulnak beszélgetni, és nem mizuval indítanak?

Hogy megtanulják a helyükön kezelni az érzelmeiket?

És mégis kitől? Mert otthon nem ezt látják, az iskolában ez nem menő, az Instán szintén nem ezt látják, az utcán pedig ez szintén nem menő.

Aki felelős lenne ezért, és akinek a kezébe kellene vennie az irányítást, az most éppen kint szívja a cigit a ház előtt és panaszkodik a szomszédnak, vagy Candy Crushozik, és közben a normális pasira vár.

A szökés

Az ilyen cikkek általában úgy szoktak kezdődni, hogy megtudhatjuk, évente hány ember tűnik el, hány százalékukat nem találják meg se élve, se holtan, vagy elmesélik, miért pont május 25-e az eltűnt gyerekek világnapja. Tudom, mert tavaly én is készítettem egy összeállítást egy online újságnak, idén viszont úgy döntöttem, hogy az eltűnés személyesebb oldaláról fogok írni. Én is voltam eltűnt, de már nem teljesen gyerekként, és nem kerestek plakátokon, nem voltam benne a híradóban, nem terjedt az igazolványképem Facebook-csoportokban, szóval pontosan olyan voltam, mint az eltűnt gyerekek túlnyomó része, akikről nem tudunk az égvilágon semmit.

Kép: Shutterstock

A gyerekkori eltűnés mindig egy tünet. Annak a tünete, hogy a közösség, a család, ahol a gyerek él, nem tölti be a szerepét, nem működik családként. Történhet ezzel együtt, hogy a gyereknek nincsenek közeli barátai, vagy az iskolában sem része a közösségnek, kapcsolódhat hozzá szerelmi csalódás, alkohol- vagy drogfüggőség, de a kiindulópont mindig az, hogy a család nem működik családként, vagy pedig nincs. Nem véletlen, hogy a gyerekek nagy része gyermekotthonokból szökik meg, tűnik el. Az állami gondozáson is lenne mit javítani, de igazán azt tartom aggasztónak, hogy

egy magyar szülő naponta, átlagosan hét percet beszélget a gyerekével.

A múltkori, állatvédőkkel szembeni kirohanásom után adná magát a kérdés, hogy vajon naponta mennyi időt kutyusoznak a magyar szülők? A szokottnál jobban nem akarom felidegesíteni magam, szóval a tippeket rátok hagyom. Amíg a háziállat, a Messenger és az online játék órákat vesz el egy szülő mindennapjaiból, a gyerek fokozatosan háttérbe szorul.

Anya, apa, kérdezhetek valamit?
Anya, apa, megkérhetlek titeket valamire?
Anya, apa, képzeljétek, ez történt ma...

Ezekre a kezdeményezésekre a legritkább esetben az a reakció, hogy a szülő a gyerek felé fordul, és szeretettel végighallgatja. A jellemző, amit magunk elé tudunk képzelni átlagosként, hogy a belül magát húszévesnek képzelő, de amúgy a korának bőven megfelelően kinéző szülő a napi hatodik cigi-kávé mellett sóhajtozva, unottan, fél füllel végighallgatja a gyereket, miközben fejben még a munkahelyen, vagy már teljesen máshol jár. Kedve, energiája nincs, időt nem szakít, pénzt pedig csak éppen annyit áldoz a gyerekre, hogy a szomszédnak legyen mivel dicsekedni. A hivalkodás, a nagyzolás, hogy neki gyereke van az egyetlen érezhető előnye számára annak, hogy egyébként van gyereke. Ő egy biztos pont, hiszen ő már elért valamit, hát ő egy szülő! Érzelmi kötődés nincs, a gyerek felé fordított érzelmi csatornáit eltorlaszolja a válás, a hitel, a főnök, a munkatársak, a rokonok, az okostelefon és a lapostévé. Mindig, minden fontosabb, az iskolában történtekre sem kíváncsi senki, csak éppen annyira, hogy ne kelljen szégyenkezni a többi szülő előtt a fogadóórán. A tehetségkutatók által lenyűgözött, Farmeramafüggő szülő szándékosan nem vesz tudomást a gyerek érzelmi, szellemi fejlődéséről, hiszen, ha szembe kellene néznie a hiányosságokkal, az azt jelentené, hogy ő hibázott. Márpedig, neki egyetlen érve van egy iskolás gyerekkel szemben: mert én azt mondtam! Az elmélyülés, a beszélgetés, a szembesítés pedig rávilágítana azokra a hibákra, amikre, ha a gyerek rálát, már megszűnik ennek az egyetlen érvnek a hitelessége.

Visszaolvastam ezt a bekezdést, és az az érzésem, hogy ha egy átlagos magyar család örökbe fogadna egy gyereket egy ideálisan működő bolygóról, az rövid időn belül meg akarna szökni. Egy mentálisan egészséges gyerek legalapvetőbb szükségletei közé tartozik, hogy rengeteget figyeljenek rá, foglalkozzanak vele, beszélgessenek vele, legyen két felnőtt, akihez bármikor fordulhat segítségért és példaképül szolgál, és érezze érzelmileg biztonságban magát. Csodálkozunk, hogy közel tizenhatezer fiatalkorú és háromezer 14 év alatti gyerek tűnt el tavaly országszerte? Én azon csodálkozom, hogy csak ennyi. A környezetemben lévő szülők túlnyomó többsége érzelmileg analfabéta, ostoba, önző, nyakig merül az önsajnálatban, vitaképtelen, frusztrált, megkeseredett, és emellé a felszínen hivalkodó, gőgös. Mindent jobban tud, mégis romokban az élete. Az átlagszülő meg van győződve arról, hogy az ő nevelési módszerei tökéletesek, képtelen az önreflexióra, ezáltal képtelen megfelelően reagálni a gyereke természetes változásaira, lépéseire is. A kizárásra, elhanyagolásra, kihasználásra pedig nyugodtan vehetjük természetes lépésnek azt, ha nem érzi jól magát, és úgy dönt, megszökik, eltűnik.

2013 nyarán már erősen éreztem, hogy nincs sok hátra. Nem kell sokat várnom addig a pillanatig, amire azóta vártam, amióta az eszemet tudom: hogy hazamenjek, és a kibelezett, kiürített lakás látványa fogadjon. Ez jelentette volna azt, hogy soha többet nem találkozom a családommal, hogy soha többet nem leszek kiszolgáltatva, megalázva, kigúnyolva, hogy az én kezembe kerülnek az érzéseim, a hangulatommal és a sorsommal együtt. Azt jelentette volna, hogy az első tizenkilenc év után egy másik tizenkilenc év kezdődik, amiben esélyt kapok arra, hogy normális emberré váljak. Egyetlen vizsga - és két százalék - választott el a kitűnő érettségitől, ősztől biztos helyem volt az ELTE-BTK-n, a barátnőmmel szépen közeledtünk a második évforduló felé, az új munkahelyemen egyre több feladattal bíztak meg, önálló voltam, nyitott, elszánt és szorgalmas. Vettem magamnak mikrót, okostelefont, ventilátort, befizettem magamat osztálykirándulásra, a barátnőmet étterembe, moziba. Ha az örökbefogadás úgy működne, hogy a Jófogáson választhatok magamnak családot, biztosan találtam volna olyan szülőket, akik büszkék rám. A valóság viszont úgy működött, hogy a szalagavató utáni közösségi táncolásnál a barátnőm volt anyám, a legjobb barátom pedig apám. Nem azért keringőztem velük a tömegben, mert viccelni akartam, hanem azért, mert a szüleim nem jöttek el.

Éreztem, hogy közel a változás, de még nem láttam a végét. Azt is csak nagyon homályosan láttam, hogy mi lesz utána, abban a helyzetben még képtelen voltam elképzelni magamat normálisként. Élesebben láttam magam az egyetemi előadóban aludni, mint beilleszkedni a társadalomba, pedig akkor még csak abban lehettem biztos, hogy több mint 400 pontom lesz. Minden, amit láttam magam előtt, az a szüleim képe volt, és az, hogy semmi esetre sem akarok olyan lenni. Apámé, az ötvenes, bajszos, internetfüggő férfié, aki a Kádár-korszakban volt fiatal, aki képtelen kommunikálni az érzelmeit a környezete felé, aki bunkert épített a lelke köré és aki gyenge volt ahhoz, hogy elváljon. Meg persze anyámé, a legellenszenvesebb tanáré, akivel gyereknek dolga lehetett az elmúlt harmincöt évben, akit a tanítványai és kollégái egyaránt nyugdíjba kívántak, és aki - a hobbivallásosság mellett - meggyőződéssel hitt abban, hogy az általa tanult Brezsnyev-korabeli módszereket át tudja ültetni Z-generációs gyerekek tanításába. Ez a két ember megélt összesen több mint száz évet, és egy évszázad is kevés volt nekik arra a munkára, aminek a nagy részét én négy év alatt elvégeztem. Képtelenek voltak feldolgozni azokat a nevelési mintákat, amiket ők kaptak, gyengék voltak levetni magukról, és egyszerűen csak továbbadták. Látták magukat sorban állni, látták, hogy az előttük lévő a kezükbe ad egy tál forró kását, és nem jutott eszükbe, hogy eldobják, elejtsék, letegyék valahova, vagy az előttük lévő arcába nyomják, esetleg kiálljanak a sorból, hanem egyszerűen fogták, hátrafordultak, és továbbadták. Ezt látták ők is, ezt csinálják ők is - mi sem természetesebb? És különben is, mi lesz, ha eldobják...

Amikor már tényleg csak napok, hetek voltak hátra, akkor adtam fel, és akkor gondoltam arra, hogy eltűnök. Pontosan tudtam, hogy nem lesz ebből nagy balhé, nem fognak körözést kiadni. Két nagyon jó okom is volt arra, hogy eltűnjek: egyrészt, akkor még nem tudtam, hogy tényleg ennyire kevés időt kell már csak kibírnom, másrészt a kulcsra zárható ,,szobámon" keresztül jött be a lakásba az internet. Tisztában voltam azzal, mekkora érvágás lesz apámnak a net hiánya, akit azonnal szorongás fogott el az internet nélkül, és aki, ha egy évben egyszer főzött, azt is odaégette, mert közben ott felejtette magát a gép előtt. A kívánt hatás nem maradt el, három perccel a szokásos időpont után, amikor hazaérkezett munkából, a következő sms-t kaptam:

,,Nincs net. Vajon miért?"

Akkor már közel tíz éve volt telefonom. Ezalatt az évtized alatt egyszer sem kaptam apámtól sms-t, hogy mi volt a suliban, hogy sikerült a felvételi, a nyelvvizsga, a témazáró, a buli, a találkozás a lányokkal, hol vagyok egész hétvégén, miért nem jöttem haza három napja, miért nem látta az ellenőrzőmet fél éve, vittem-e esernyőt, értem jöjjön-e, hozzon-e valamit a boltból. Nem volt fontos. Ez viszont igen. Ez égetően fontos volt, és arra a néhány percre, amíg az sms hatása alatt voltam, miközben ültem a barátnőm felé tartó buszon, azt éreztem, hogy én vagyok baromi fontos. Azt éreztem, hogy hirtelen most, hogy nincs internet, főszereplővé váltam. Múlik rajtam valami. Meggyőződésem, hogy soha ekkora hatással nem voltam apámra azelőtt, és az akut internethiánytól hasonló bátortalansággal toporoghatott a nappaliban azokban a percekben, mintha fél évvel korábban velem próbált volna keringőt járni szalagavató után a Kádár-szabvány zakójában.

Eltelt két hét. Ezalatt legalább kétszer eszméletlenre ittam magam, leérettségiztem végül magyarból is 90 százalékosra, dolgoztam, voltam banketten, aztán egy az érettségi utáni ,,osztálykiránduláson", ismerősöknél, és a barátnőmnél. A következő üzenet már nem telefonon jött: barátnőm egy nap mesélte, hogy az ő édesapját megkereste az enyém, hogy tud-e rólam valamit. Az sms-nél csak elmosolyodtam, itt már teljes elégedettséget éreztem: ez azt jelentette, hogy apám lelkében az internet utáni sóvárgás legyőzte a szégyent. Apám és barátnőm édesapja ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Más-más területen, de más-más pozícióban is: míg apám egy egyszerű munkás volt, addig barátnőm édesapja instruktor, vezető. Sok tekintetben felnéztem rá, szívesen töltöttem vele az időm, mindig volt egy-két jó szava, érdekes története, úgy éreztem, az ő életéből még az is példaértékű, ami egyébként nem lenne az. Ő az előtte lévő arcába dobta a forró kását. Egészséges, kellő határozottsággal és humorral megáldott férfi lett egy hasonlóan alávaló nevelést követően, mint amit én kaptam. Apám pontosan tudta ezt, és a szánalomra méltó soha nem szabad gyengének mutatnom magam-hozzáállásával mégis arra kényszerítette az internethiány és az aggódás, hogy felkeresse őt. Ez nem csak egy egyszerű megalázkodás volt: ez egy elismerése volt annak, hogy az élet ezer más területe után apaként is megbukott. ,,Szia, eltűnt a tizenkilenc éves gyerekem, akit te amúgy vejednek akarsz és tökre bírsz, és kikötötte az internetet és bezárta a szobáját, és amúgy nemsokára örökre meg fogja velem szakítani a kapcsolatot!" Több volt ez, mint egyszerű kanosszajárás! Számot kellett vetnie egy olyan ember előtt, aki az ő álmait váltotta valóra, én pedig úgy éreztem magam, mint aki egyazon pillanatban kosarat dobott a másik térfélről, letarolta az összes bábut a bowlingpályán, és megnyerte az ötöslottót. Úgy éreztem, hogy mindent, amit ki tudtam hozni ebből a helyzetből, azt sikerült, és ezt csak fokozta, hogy hasonlóan éreztem az érettségimmel kapcsolatban is. A lehető legjobban sikerült. Persze, számára ez közel sem volt minden, amit megpróbálhatott, hiszen tudta, hol lakik a barátnőm, és tudta, melyik iskolába járok. Ha már fogalma sem volt, mikor tartják a szóbeliket, legalább kérdezősködhetett volna, de ahhoz már nem volt mersze. Megpróbálta cégen belül megoldani, hátha úgy kevésbé kínos.

Két hét után ,,kerültem elő", munkaidőben. Anyám úgy nézett rám, mint aki két és fél év után hirtelen meg akar szólítani, úgyhogy gyorsan kinyitottam a szobámat, behajítottam az asztal alá az érettségimet, és ledőltem a földön lévő matracra, ami gimiben az ,,ágyam" volt. Sejtettem, hogy onnantól kezdve enni már nem fogok kapni, mégis úgy éreztem, elértem, amit akartam. Hatást, figyelmet, változást, bármit, ami kibillent abból, ami korábban volt, ráadásul úgy, hogy igazán el sem kellett tűnnöm hozzá. Azt gondolom, az eltűnt, illetve eltűnésre készülő gyerekek fejében is valami hasonló lehet: ennél bármi jobb! Itt bármi változik, az csak jobb lesz. Fontossá szeretnének válni, azt szeretnék, hogy foglalkozzanak velük, ami egy természetes igény, erre adott reakcióként pedig az eltűnés legalább annyira természetes, mint a babák esetében a sírás. Egy olyan szülőn, akinek az önképét a szülőség adta áltekintély tartja életben, hosszútávon semmit nem fog változtatni egy átmeneti aggódás, viszont rövidtávon felforgathat benne olyan dolgokat, amire a gyerek vágyik. Alapesetben a szülő úgy fekszik le aludni, hogy azon gondolkodik, learatta-e a növényeket a Farmeramában, vagy jobban mutat-e a kertjük, mint a szomszédé, viszont, ha nincs meg a gyerek, akkor nagyobb eséllyel forgolódhat, tépelődhet, gondolhat rá. Sok gyerek azt látja az egyetlen lehetőségnek ahhoz, hogy a szülei gondoljanak rá, vagy legalább saját maguknak felvessék, hogy lehet, hogy pocsék szülő voltam, hogy elszökik, eltűnik.

Meg kell értenünk, hogy az eltűnt gyerekek világnapja valójában a bukott szülők világnapja - ha a hét perces családokat felváltanák a kiegyensúlyozott, szeretetteljes, lelkileg egészséges családok, drasztikusan visszaesne az eltűnt gyerekek száma. Előfordulhat, hogy három-négy pedagógusdiploma kevés a gyerekneveléshez, hiszen inkább alkalmazkodókészségre, önismeretre, szervező- és áldozatkészségre, a fejlődéslélektan ismeretére, magas érzelmi intelligenciára, vitakultúrára, jó konfliktuskezelésre van szükség, vagy esetenként bátorságra a váláshoz. Ezeket pedig aligha tanítják az ELTE-n.



Érdekelnek a személyes történeteim? Nézz körül a személyes címke alatt, többet is találhatsz. Ha hozzászólnál, azt is bátran megteheted itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán.

Zoe Locke, a példaképem

A 21. századra kifogytunk a példaképekből, ebben a bejegyzésben mégis az fog a legkevésbé sokkolni, hogy van példaképem. Gyakran támasztok teljesíthetetlen elvárásokat a környezetem felé, állandóan kislányozok, mégis egy tízéves lány a példaképem, aki ráadásul egy kitalált karakter.

Zoe Locke szerepében Abby White a ReMoved [Kitaszítva] című filmben. / Forrás: YouTube

A ReMoved (Kitaszítva) egy két részes, díjnyertes rövidfilm, Nathaniel Matanick rendezte. Kétszer tudtam megnézni: egyszer akkor, amikor megtaláltam; egyszer pedig az előtt, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Mindkétszer, mindkét részen elsírtam magam. Nagyon. Ráadásul, ez a film nem csak megrázó, de gondolatébresztő is, napokig képtelen voltam másra gondolni, és bizonyára ez ezen a hétvégén is így lesz. Egyáltalán nem bánom, hiszen már egy ideje terveztem másodjára is megnézni ezt a filmet, és úgy gondoltam, a főszereplő megérdemli, hogy egy külön bejegyzésben foglalkozzak vele.

A történet egy tízéves lány, Zoe Locke érzelemvilágába enged betekintést, aki bántalmazó szülők idősebbik gyermeke, öccsét Benaiah-nak hívják. A film elején több alkalmunk van meggyőződni arról, hogy a szülők mennyire gyengék: a férfi minden nap elveszíti a csatát az alkohol ellen, a nő pedig érzelmileg fejletlen, és minden nap kiteszi a gyermekeit beszámíthatatlan társának. Egyikükben sincs annyi lelkierő, hogy elváljanak, míg egy szép napon megjelenik a házuk előtt a rendőrség, és az apuka hirtelen nem tud ösztönösen a sörösüveg után nyúlni, hiszen kattan rajta a bilincs. Anyuka fut apuka után, Zoe fut az ellenkező irányba, a következő jelenetben pedig a lány nevelőszülőkhöz kerül. A ReMoved rémisztően valósághűen tárja elénk, hogy milyen, amikor egy gyerek életében először találkozik a szeretettel, amiről egészen addig azt gondolta, csak benne létezik; megkérdőjelezi a szülő-gyerek kapcsolat törhetetlenségét, más megvilágításba helyezi azt, hogy valaki érettebb a koránál, és sok más tekintetben is elgondolkodtat, megdöbbent.

„Felnőtt vagy!" 

Zoe édesanyja többször is megszólal a filmben, de egészen a második rész közepéig kell várnunk, hogy először igazat mondjon. Szembenéz a saját kislányával, és egyáltalán nem érzünk meglepődést, amikor kimondja ezt a két szót. A főszereplő narrációján keresztül minden apró érzelmi változás közben együttérezhetünk vele, mégsem sajnálatot érzünk. Mégsem tekintjük őt hisztisnek. Nem érezzük azt egy pillanatra sem, hogy ő egy kislány.

Az első jelenetben Zoe éppen az öccsét öltözteti, miközben a szüleik veszekednek. Felelősséget érez érte. Belekerült egy helyzetbe, és nem a körülmények áldozataként tekint magára. Nem vett fel áldozati pózt. Sem az iskolatársai előtt, sem előttünk, nézők előtt. Nem az a célja, hogy sajnálják őt: az a célja, hogy az öccse ruhában legyen, hogy érezze a szeretetét, a figyelmét, hogy a fiú megtapasztalja azt, ami neki nem adatott meg. Nem sajnáltatja magát, nem célozgat a többi gyereknek, hanem felelősséget vállal, és tesz. Az öccséért és magáért.

Zoe nem csak felelősségteljes, és érett, de kellően erős. A ti iskolátokban is biztosan volt egy-két lány, aki állandóan takargatta a vágásait, véletlenül mégis az egész osztály tudta, hogy vagdossa magát. Egy fiú miatt, akit azóta már nem is ismer; amiatt, hogy róla beszéljenek; vagy egyszerűen, csak unalomból.

Zoe viszont nem szégyelli a rossz tulajdonságait. Nem gondolja, hogy ezek miatt szégyellnie kellene magát, hiszen tudatosította magában, hogy azért, ami vele és körülötte történik, a szülei a felelősek. „Az ő történetük nem kell, hogy az én történetem is legyen!" Nem hintette el véletlenül az osztályában, hogy mi a baj, nem célozgatott, nem akart kislányos játékokkal figyelmet kizsarolni a környezetéből, nem játszotta el a buta, cuki kislányt. Felvállalt egy nyílt küzdelmet azért, hogy megértsék őt. Nem menekült egy rossz társaságba a problémái elől, nem maradozott ki az iskolából. Ahogyan az anyja tekintetét is állni tudta, ugyanazzal a bátorsággal, elszántsággal vette bele magát abba, hogy szembenézzen a gondjaival, átélje, feldolgozza az érzéseit. Ez az egyik olyan tulajdonsága, ami a szülei fölé emeli őt: nem nyomja el magában, mint az anyja, nem menekül az alkoholba, mint az apja, nem sajnáltatja magát, nem próbálja elfojtani az érzelmeit. Nem az volt a célja, hogy a környezete találgasson, min ment keresztül: az volt a célja, hogy megértsék őt. Ha úgy érezte, hogy a nevelőanyja a hibás, bement az osztálytermébe óra közben, és mindenki előtt hozzávágta, ami éppen a kezében volt.

Érezzük, hogy ez mennyire tökéletes ellentéte annak, hogy ,,nem tudhatod, min mentem keresztül'? Azzal, hogy Zoe bement a nevelőanyjához, azt üzeni nekünk: tudja meg mindenki, hogy min mentem keresztül!  Nem érdekelte, hogy gyengének látják-e, mit fognak szólni, mit gondolhatnak róla, fognak-e ítélkezni. Ő azt mutatta, ami benne van. Azt a fájdalmat, haragot, dühöt, amit érzett. Megérte neki, gondoljon róla az a húsz-harminc teljesen idegen, vele egykorú gyerek bármit. Megérte neki, úgy is, hogy később az orra előtt javasolták a nevelőanyjának, hogy gyógyszereket adjon neki az indulatkezelésére. Megérte neki, mert akkor, abban a helyzetben éreztetni akarta a nevelőanyjával a haragját, közvetlenül.

Amíg más attól fél, hogy a környezete ítélkezni fog, a filmben Zoet a bíróságon is láthatjuk, amint éppen egy ügyész ítélkezik arról, hogy vajon az édesanyja maradhat-e a törvényes édesanyja. A lány érezhetően zaklatott, egy követ szorongat a kezeiben, amit ő maga festett. Zoe esetében teljesen nyilvánvaló, hogy az ítélkezés tárgya súlyos, meghatározó, életbevágó: az múlik rajta, hogy örökre elszakítják-e őt az édesanyjától. Az ismerősünk, iskolatársunk, akiről véletlenül mindenki tudja, hogy bántja magát, valójában attól fél, hogy a ,,szerelme", vagy az, hogy nem elég menő, vagy bármilyen hasonló indok hallatán a környezete szembesíti vele, hogy emiatt nem érdemes vagdosnia magát. Ettől a szembesítéstől fél. Ezzel szemben Zoe, mivel a vállára helyezte a problémája teljes súlyát, pontosan érzi, hogy ez mennyire súlyos, és ennek köszönhetően egyáltalán nem tart a környezete reakciójától. A ne ítélkezz, nem ismersz helyett az egész film során azon van, hogy megismerjük a legmélyebb érzelmeit. Pontosan tudja, hogy az érzelmei összhangban vannak azzal, amit éppen átél. A film egyébként a vagdosást is feldolgozza. Nem kap központi szerepet, de néhány másodpercig izgulhatunk Zoeért, mielőtt a rajzlap fölött egy tussal és egy üvegcseréppel a kezében végül kedvenc tevékenységét, a rajzolást választja.

Ahhoz, hogy ennél jobban megértsük, hogy Zoe miért különbözik egy hisztis kislánytól, meg kellene néznünk a filmet. Sok tekintetben tanulságos, új kontextusba helyezi a sztár szót. (Ne felejtsük: angolul a csillag és a sztár ugyanaz a kifejezés.) Elgondolkodtató, hogy mi azokra tekintünk sztárokként, azokról írunk fanfictionöket, azokért rajongunk, akiknek valaki más megcsinálta az életét, az pedig megdöbbent minket, ha valaki önmagának alakítja ki a helyzeteket, egyedül. Olyanokra nézünk fel, akiknek mások biztosítják a jólétet, és észrevétlenül megyünk el fiatal lányok mellett, akik a kisebb testvérüknek biztosítják az alapvető érzelmi biztonságot, és a saját életüket alapozzák meg. Felruházunk tulajdonságokkal értéktelen embereket, emberfelettinek, magasztosnak, vagy éppen apucinak gondoljuk őket, miközben önálló, tisztalelkű, felelősségtudatos emberekről megfeledkezünk.

Zoe egy kitalált karakter, de teljesen biztos vagyok abban, hogy sok-sok Zoe létezik körülöttünk is. Egyre világosabbnak tűnhet, miért írtam ezen a blogon öt olyan embertípusról, akiket nem veszünk észre, miért tartottam fontosnak felhívni a figyelmet arra, hogy érdemes pszichológushoz fordulni, a bántalmazó kapcsolatokra, az öngyilkosság megelőzésére, és miért nyílok meg én magam is ezen a blogon ilyen szokatlanul. Meggyőződésem, hogy nagyon sok gyerek küzd hasonló problémákkal, akik természetesen nem mindig tudják őket olyan jól kezelni, ahogy egy díjnyertes film kitalált főszereplője. Zoe története sokkal hatékonyabban, erőteljesebben, mélyebben hangsúlyozza azt, amit én ezekkel a bejegyzésekkel próbálok, és amit Zoe is gondol, miközben a bíróság padjában ül, szorongatva a saját maga által festett kövecskét: ,,senki nem mondhatja meg, ki leszek". A sok nem ismersz, ne ítélkezz mellett nagyon sok gyerek küzd csendben azzal, hogy a környezetének a története ne az ő története legyen. Küzd a sörösüveggel az apja szeretetéért, vagy felelősséget vállal az anyja helyett a kisebb testvéréért. Amint feléri a tűzhelyen lévő serpenyőt, megtanul magának sütni-főzni, önállóvá válni, elhelyezni magát a világban. Legyőzi saját magát, és áldozat helyett azzá válik, aki a körülményeit változtatja meg, alakítja át a saját igényeinek megfelelően.

Ez a film változtatta meg bennem a felelőtlen gyerekvállaláshoz való hozzáállásomat. Ha szabályozva lenne a családalapítás, se én nem születhettem volna meg, se Zoe, és még valószínűleg nagyon sokan. A saját példám nem, de más példája már meggyőzött, hogy azokra a gyerekekre tekintettel, akik ösztönösen azért küzdenek, hogy eltérjenek életképtelen szüleiktől, talán mégsem válna be egy hasonló korlátozás. Mindenkiben megvan a lehetőség, hogy nála szakadjon meg a generációról generációra öröklődő mérgező lánc, amit gyenge szülők gyerekei adnak át a saját gyerekeiknek. Ha pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez egy járható út, akkor a többiek is nagyobb eséllyel fogják a tust választani az üvegcserép, meg a hosszúujjú póló helyett.

(A film első és második részét megtaláljátok a linkekre kattintva.)

Határtól a Békéig

Becsaptam magam mögött a kaput, és kiléptem az útra, anélkül, hogy szétnéztem volna. Ismertem már minden apró visszhangját a Jókai utcának, és egyedül a villamost hallottam jönni. Úgy vettem a levegőt, mint aki futva érkezett, pedig csak az út közepéig sétáltam, megvártam, amíg a szerelvény a megállóba ér. Leghátul szálltam fel.

A vezető megszokásból csengetett, én pedig ledobtam a hatalmas, szürke télikabátomat az ülésre. Az ujjaimmal a szemüvegem szárait szorongattam, a könnyfátyolon keresztül pedig úgy vettem ki, hogy egyedül vagyok a villamoson, de ezúttal ennek sem tudtam örülni. Azonnal az jutott eszembe, hogy csak miattam kellett megállnia, nélkülem már a következő megállónál tarthatna.

Van értelme így élni? – tettem fel magamnak a kérdést már legalább századszor azon a héten, pedig még csak péntek volt. Eltelt az első teljes év anélkül, hogy anyámhoz szóltam volna, és minden jel arra utalt, hogy apámat is elveszítem. Nem tudtam arra gondolni, hogy ők veszítenek el engem, hiszen ahelyett, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak volna hozzám, egymást okolták azért a túl jól sikerült nyári éjszakáért, én pedig saját magamat. Persze, egyikünk sem kimondva: a bigott vallásos, pedagógus anyám, és a megkeseredett, internetfüggő, csinovnyik apám csak a maga módján veszekedett. Érzelmek nélkül, cél nélkül, egymást csendben taposva, én pedig köztük nőttem fel, és én is képtelenné váltam megfogalmazni az érzéseim. A villamos éles kanyart vett.

Hogy kerültem én ide? Tizenhét év sem volt elég rájönni. Nem váltottam be az egyetlen hozzám fűzött ígéretet. Hiába váltam be, mint ember, nem váltam be, mint tárgy, mint eszköz, mint kellék. Megmagyarázni sem tudták, hogyan lett belőlem ember, ráadásul ilyen jó ember, amikor nem annak szántak; belül pedig szétvetette őket a csalódottság és a harag, mert nem teljesítettem azt, amit kellett volna. Ott álltam tizenhét évesen egy csodálatos barátnővel az oldalamon, nyelvvizsgával a kezemben, izmos felsőtesttel, viszonylag sok baráttal, az előrehozott érettségijeim sikerre voltak ítélve, és senki nem értette, mit keresek ott, még én magam sem. Azért nem, mert egy hasznavehetetlen eszköz voltam, egy felesleges kellék, egy tárgy, amit már rég ki kellett volna dobni. Nem hoztam rendbe a szüleim házasságát.

Soha nem tapasztaltam meg az anyai ölelést, azt a bizonyos védelmező, meleg, szeretetteljes ölelést anélkül, hogy még aznap ugyanaz a kéz a sarokba ne lökött, vagy meg ne ütött volna. Ez volt anyám bosszúja: felállított közénk egy falat, amin néha-néha átkukucskált, aztán, amikor odaszaladtam, és belenéztem, a szemembe facsart egy citromot, és kézenfogott. A legjobban mégis attól rettegtem, amikor a szavaival vert. A tanári pályán eltöltött három évtized alatt olyanra finomította a módszereit, hogy már abban a pillanatban a földön éreztem magam, amikor felém fordult, és minden alkalommal összeszorult a gyomrom, ha levegőt vett és kinyitotta a száját, azon a bizonyos falon túlról. Még azok sem értethették volna, hogy miért nem beszélek hozzá, akik minden nap ugyanazt a szenvtelen, szürkéskék szempárt nézték, mint ami tizenhét éve ültette el bennem folyamatosan az önbántalmazás magvait. Gyanútlan, naiv kollégák a tanáriban, akik talán nem is akarták érteni; ártatlan, tiszta lelkű gyerekek a padsorokban, akik még nem érthették, vagy csak betudták egy rossz előérzetnek.

Végállomás. Magamra kaptam a kabátom, beleléptem a ropogós hóba, és a kéken-zölden világító pláza felé indultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg van, ahogy a felforrósodott, kiszáradt arcomat megcsapta a fagyos szél. Felhúztam a kabátom ujját, és hunyorogva kerestem a sötétben az apró, foszforeszkáló mutatókat. Tíz perc múlva tíz, 2012. február 3-át írunk. Életem leghidegebb napjait éltem át, még Budapesten is mínusz tizenöt fok volt.

Beléptem a forgóajtón, lehúztam a kapucnimat, és beletúrtam a hajamba. Sietős léptekkel tartottam az épület vége felé, pontosan tudtam, hogy mire van szükségem. Homályos tekintettel is magabiztosan haladtam előre a polclabirintusban, míg meg nem láttam a jól ismert üveget. Levettem belőle kettőt, és a pénztárhoz siettem. Egyetlen kassza volt nyitva, egy fiatal lány várt unottan az utolsó vásárlóra. Letettem a szalagra a két vodkát, és ránéztem, ő pedig felpillantott rám, és hosszan végigmért. Vettem egy mély levegőt, és összeráncoltam a szemöldököm. Ha személyit kérsz, itt, az orrod előtt fogom felbontani az egyik kétdecist, és addig iszom, amíg vagy engem, vagy mindkettőnket ki nem dobnak. A lány áthúzta az egyik üveget az érzékelőn, és egykedvűen nyomogatni kezdte a gombokat. A zsebemben már ott volt a pontos összeg, a kezébe adtam, mire rám mosolygott. Benyúltam a másik üvegért, és szó nélkül otthagytam a mosolyával együtt. Kifelé még kihaltabbnak tűnt az épület, mint amikor bejöttem. Összehúztam a kabátomat, kiléptem a forgóajtón, és elindultam az ellenkező irányba, mint ahol leszálltam. Az ujjaim az üvegek nyakát szorongatva próbálták elkerülni, hogy érzéketlenné fagyjanak.

Megérkeztem ahhoz a villamoshoz, amivel igazán szerettem volna menni. Kívülről ugyanolyannak tűnt, mint a másik, mégis teljesen eltér az összestől. Ez a villamos nyílegyenesen megy, soha nem kanyarodik el, egyetlenegyszer sem. Összeköt két kerületet, számtalan lakótelepet, de nem fordul semerre. Pontosan úgy lett megalkotva, hogy ne kelljen kanyarognia, és kizárólag azzal, hogy egyenesen megy, eljusson a Határtól a Békéig. Innen, a Határ úttól a Béke térig.

Még a csengetése is egészen másnak tűnt! Ugyanúgy hangzott, mégis jóval rövidebb volt, érződött rajta, hogy nem a felszállóknak szólt, csak az utasoknak jelezte az indulást. Le kellett ülnöm ahhoz, hogy hátat fordíthassak a villamos elejében utazóknak. Nem láttam őket tisztán, de biztonságosabbnak éreztem, ha ők csak egy szürke, prémes kapucnit és egy ujjnyi hajzselét látnak belőlem. Az egyik üveget a kabátom belső zsebébe tettem, a másiknak pedig lecsavartam a tetejét, és gondolkodás nélkül belekortyoltam. Akkorát nyeltem belőle, hogy ismét könny szökött a szemembe, felismerés, undor és megnyugvás töltött el. Egy pillanatra még kirázott az utcára emlékeztető hideg, de belül nemsokára elkezdett átmelengetni; pontosan tudtam, hogyan működik, nem véletlen ültem le hozzá. Az előző két tanévben annyit ittam belőle, amennyit nem szégyelltem, és harmadikban sem ez volt az első alkalom.

Szerettem ezt a lakótelepet. Ahogy kinéztem az ablakon, elárasztottak az emlékek, egy kicsit még talán oldalra is húztam a szám. Élt itt egy barátnőm, akivel szombaton összejöttünk, és szerdán szakított velem. Kétszer voltam nála: szombaton, és szerdán. Szombaton az ágyában, szerdán pedig a kanapén. Elsősként még úgy éreztem, én ezt nem tudom megtenni, én erre nem vagyok képes. Szombaton nem tudtam megtenni, szerdán pedig megkaptam, hogy nem is vagyok rá képes. Egy eszköz voltam, ami nem vált be; szinte fel sem fogtam, hogy rosszul csinálok valamit, illetve, hogy éppen az a rossz, hogy nem csinálok valamit. Egy olyan eszköz voltam, amit még egy 14 éves lány is kidobott a kezéből – mentségemre szóljon, hogy ő egy teljes szerszámos ládát forgatott fel a gimiben. Jól bánt a szerszámokkal, ami azt illeti: nem csak másoktól hallottam ezt, de egy teljes délutánt szentelt arra is, hogy a billentyűk nyomkodása helyett szemtől szemben mondja el, mi a baj velem. Ezt nagyra becsültem benne.

Ahol tárgyként nem volt rám szükség, ott emberként mindig megálltam a helyem. Ez az ágyban sem volt másképp, amikor az emberundorom és a szorongásom éppen szabadjára engedték a vágyaimat. Bármennyire próbáltam óvni a későbbi barátnőmet a családomtól, a viselkedésemen keresztül önkéntelenül is szembesítettem őt azzal, ahogy felnőttem. Vágytam arra, hogy szeressenek, de fogalmam sem volt, milyen érzés, és belül azt éreztem, hogy fel kell készítenem magam arra, ha esetleg a sarokba lök, megüt, vagy megtép. Erről soha nem beszéltem neki, nem is tudtam volna, és okom sem lett volna rá, hogy az első hónapokban megijesszem ezzel, hiszen a légynek sem tudott volna ártani. Csak azt éreztem, hogy végre egymásra találtunk egy lánnyal, akivel jól érzem magam, de valami mégsem az igazi. Annak ellenére nem volt az igazi, hogy akkor úgy éreztem, szinte minden adott, hogy egy életet leéljünk egymás mellett. Feltétel nélkül szerettük egymást, és szinte minden egyes találkozás alkalmával tudtunk egymásnak kellemes csalódást okozni. Akkora életöröm volt benne, hogy elosztva is boldoggá tudta volna tenni a város összes lakóját. Sosem akarta abbahagyni a csókolózást, mindketten macskákat akartunk, frappáns szóviccei voltak és gyönyörű barna szeme. Imádtam elveszni benne, különösen, ha az is vele együtt mosolygott. Ami nem volt az igazi, az én voltam, pontosabban az, amit otthonról hoztam, és akkor még meghatározott engem.

Engem soha nem vártak haza. Onnan tudtam, hogy milyen az, ha örülnek nekem, amikor belépek valahova, hogy néha vendégségben jártam, és a barátaim, vagy az aktuális barátnőm szülei rám mosolyogtak. Azt gondoltam, ezt csak azért teszik, hogy kedves benyomást tegyenek, elvégre én is kedvesen fogadnék egy vendéget, ha már meghívtam. Ilyenkor mindig illedelmesen bemutatkoztam, mert különben fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor érezni, és ez azt a hatást keltette, mintha tudnám. Én voltam a furcsa osztálytárs, a furcsa barát, akit egy ideig faggattak, aztán inkább rám hagyták, mert látták, hogy rosszul érint. Senkivel nem tudtam tartani a szemkontaktust, akit frissen ismertem meg, belül pedig mindig szembeállítottam azt, hogy mit szabad mondanom, és mit szeretnék mondani, mielőtt valamelyiket kimondtam a kettő közül. Ilyenkor másfelé néztem, lassan beszéltem, és sokszor nem is azt mondtam, amit egyébként nyugodt körülmények között szerettem volna, emiatt is gyakran rosszul éreztem magam, főleg utólag. Általában mégis nehezen akartam hazaindulni, hiszen ez az ismeretlen, szeretetteljes, családias légkör nekem pont annyira normálisnak hatott, mint a házigazda szemszögéből az udvarias bemutatkozás. Tudtam, hogy erre van szükségem, és minden vágyam az volt, hogy egyszer átélhessem, de tudomásul kellett vennem, hogy gyerekként már soha nem fogom.

Egyre erősebben és lassabban dobogtak a villamos kerekei. Felnéztem az ablakra, akkor értünk át a sorompón. Továbbra is a kezemben szorongattam az üveget, és mielőtt még a megállóba ért volna, másodjára is beleittam. Fintorogva csavartam vissza a kupakját, és elkezdtem örülni annak, hogy rajtam kívül senki nem utazik a villamos hátuljában. Más emberek azért várják, hogy betöltsék a tizennyolcat, hogy odaadják nekik ezt az undorító italt, nekem pedig hiába adták a kezembe bármelyik boltban, én nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy olyan életet élhessek, mint bárki más. Hogy étterembe, vidámparkba, kirándulni járjak, hogy leszidjanak azért, mert későig kint voltam, hogy együtt nézzük otthon a Barátok Köztöt, meg a Shreket huszadjára, hogy együtt süssünk sütit, hogy társasozzunk, vagy csak megkérdezzék, jól vagyok-e. A lehetőségem látszólag megvolt rá, hiszen a szüleim nem csak házasok voltak, de együtt is éltek, és azért akartam már annyira tizennyolc lenni, hogy ez a látszat végre lehulljon. A frusztrációjukhoz rengeteget tett hozzá, hogy az idő ellenük dolgozott, és minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy felnőttként tudatosuljon bennem az a befogadhatatlan mértékű borzalom, ami tőlük tellett. Mindketten rettegtek attól, hogy az irántuk érzett haragom elmúlik, és rájövök, hogy nem arról van szó, hogy nem tesznek meg értem mindent – az a helyzet, hogy ez minden, amit meg tudnak tenni. Abban a pillanatban, ahogy kigyullad a lámpa a fejem felett, arra is ráébredek, hogy mind eszközként – mint szülő, – mind emberként alulmaradtak azzal az emberrel szemben, amit magukból alkottak. Míg más családokban ez egy büszkeség, nálunk a szégyent jelentette. Apám még csak-csak elnyomta magában, profi volt benne, de a nárcisztikus anyám tört-zúzott-ráncigált, ha valami olyanra jöttem rá magamtól, amire nem szabadott volna. Ők már látták bennem kibontakozni azt, amit én még akkor nem, és mindent elkövettek, hogy soha ne jöjjek rá.

Nem mindig laktunk egy fedél alatt. 2002 februárjában, szinte napra pontosan tíz évvel korábban anyám kitalálta, hogy vidékre költözik. Nagyon szerettem iskolába járni, tetszett, hogy végre van valami értelme a napjaimnak. Egy reggel felvettem a hátamra a könyvekkel teli hátizsákomat, és a kezét fogva ugráltam le a lépcsőn, mint induláskor mindig. Ahogy kifordultunk, hirtelen betapasztotta a számat, és a szomszéd nyugdíjas néni lakása felé rántott, aki már az ajtóban várt, mosolyogva. A saját szája elé emelte az ujját, rám nézett azzal a tekintettel, és határozottan az ajtóhoz vonszolt. Mögém állt, én pedig rémülten léptem be előtte a nénihez, és ezzel a lépéssel elzártam magam a családom többi tagjától másfél évre. Az eszközt is vinni kellett vidékre. Szükség volt rá, mint ahogy egy hajszárítóra vagy egy kenyérpirítóra. Bepakolt az autóba, és még aznap délelőtt leutaztunk. Az eszköznek akkor éppen az volt a feladata, hogy egy zavart, nárcisztikus negyvenes tanárnő magányát enyhítse némi családi pótlékért cserébe. Nem váltam be – cserébe a budai elitiskolából kiszakadva ebben a környezetben másfél év alatt minden versenyt megnyertem. A kezemben fogtam az okleveleket, amik bizonyították, hogy én voltam a legjobb szövegértő, a legpontosabban számoló, a leggyorsabb futó és a legszebben beszélő. A gyerekek ki nem állhattak, mert a legjobbnak kijáró elismerést kaptam, otthon pedig ez idő alatt annyi mérget szívtam magamba, annyi sérülést szedtem össze, mint a gyerekkorom többi részében együttvéve. Anyámnak másfél év alatt híre ment a városban, hogy mennyire sikeres gyereket nevelt, a többit pedig nem látta senki. A négy fal között szabad kezet kapott, nem volt semmi kontroll, és élt is a lehetőséggel.

Visszaköltöztünk, eltelt egy évtized, én pedig itt ülök egy álló villamoson, vodkát szorongatva. Egyre inkább zavart a fény, azt kívántam, bár ne világítana a lámpa, akkor csak a Havanna-lakótelep fényei szűrődnének be oldalról. Úgy legalább azt érezném, nem lát senki, mert keserű szájízzel kellett beismernem magamnak, hogy bizony, most, tíz évvel később ez az, ami látszik. Ez került felszínre, hogy vodkát iszom, azt pedig már nem látja senki, hogy továbbra is én vagyok a legszebben olvasó. Többé már nem az volt a feladatom, hogy dicsekedjenek velem, és megszűnt a legkisebb, legvékonyabb, vörös, szeplős kisfiú szerepe is. Utáltam azt, aki korábban voltam, és egyedül a Rendszer szólt amellett, hogy tíz év múlva nem fogom még jobban utálni azt, aki akkor voltam. Jobban bíztam benne, mint bármiben, de belül mégis nyugtalanított a tudat. A csuklóm elfordult, harmadszor is a számhoz emeltem az üveget, az ajkaim után nem sokkal pedig az ajtók is záródtak.

Nem csak otthon, de a 11.B osztályban is kétféleképpen léteztem: eszközként és emberként. Ebben a közösségben egyetlen ember volt, aki többet ivott nálam, az osztályfőnököm. Fiatal, igénytelen nő volt, tanárként és emberként is csapnivaló. Csapta is eleget a sors, nem véletlen töltötte a hétvégéit tizenhat éves diákokkal. Egyszer még a haját is fogtam, mert hiába ivott túl, miután elkezdtem kondizni, ugrásszerűen megnőtt a szervezetem állóképessége, amivel már nem tudta tartani a lépést, tekintve, hogy náluk még az esti ágytorna sem lehetett túl rendszeres. Felidéztem a jelenetet, ahogy a számolatlan mennyiségű Unicum ugyanabból a szájból jött ki, mint ahol délután még a másodfokú egyenlet megoldóképlete, és elnevettem magam. Vajon milyen lehet anyámmal fogadóórán? Két pedagógus bájcseveg, az élettelen okádékforrás, meg a nárcisztikus agresszor. Az egyik még meg se született, amikor a másik már őszült. Az egyiknek én fogtam a haját, a másik az enyémet tépte, és mindkettőnek ki vagyok szolgáltatva. Lefagyott a mosoly az arcomról, ezt már túl groteszknek találtam. Túl valóságosnak.

Forgattam a kezeim között az üveget. Egyre inkább kikristályosodott a lelki szemeim előtt az az ellentmondás, ami szétvetett belülről, és amit már legalább tíz éve nem tudtam megfogalmazni. Az ellentmondás, hogy hiába enged arra következtetni minden egyes területe az életnek, hogy boldogabb felnőttkorom lesz, mint akiknek ki voltam szolgáltatva, ezt senki nem akarja látni bennem, talán még a barátnőm sem. Tudott a Rendszerről, de nem tudta pontosan, mi van benne, 2020 pedig túl távolinak tűnt ahhoz, hogy három-négy hónap járás után a leendő családomról kezdjek el ábrándozni. Távolinak tűnt, sokkal távolibbnak, mint 2002, pedig az igazság az, hogy előbbihez már közelebb tartottam. Felsóhajtottam: ez azt jelentette, hogy közelebb vagyok az álmaimhoz, mint a teljes kiszolgáltatottsághoz. Nagy megkönnyebbülésemben ittam egy negyediket, és ahogy végigszaladt a torkomon, még csukott szemmel, azzal a lendülettel felálltam. A következő megálló: Béke tér, végállomás.

Összehúztam a kabátomat, kinyílt az ajtó, és legnagyobb megkönnyebbülésemre néhány lábnyomtól eltekintve üres volt a megálló, csak a visszafelé induló villamoson ült néhány szórakozni induló fiatal. Jól ismertem a Béke teret, dolgoztam itt szórólaposként korábban, 2009 környékén. Csendes, nyugodt környék volt, még a kutyák is ritkán ugattak. Megkerültem az álló villamost, és körülnéztem az Üllői úton. A sávokat beterítette a hatalmas pelyhekben szakadó hó, én pedig átlépkedtem a keréknyomokon, és a túloldalra siettem. Az üveget, aminek az alján még lötyögött a maradék, gondosan betemettem a hóba, de nem egyenesedtem fel hirtelen.

Így nem láthatnak meg. A Rendszer megalkotása óta először sírtam, ami több mint egy éve volt, sőt, előtte sem sírtam évekig. Nagyon megviselt, ami aznap történt, ez a négy érzéstelenítés éppen arra volt jó, hogy öntsek magamba egy kis kedvet az emberekhez, és eltereljem a gondolataimat egyik okból a másikra, amiért éppen kiábrándultam belőlük. Pocsékul nézhettem ki, és ezen az a három rágó sem segített sokat, amit még a zsebemben találtam. Egy fél lépést tettem guggolva, a másik lábamat pedig közelebb csúsztattam, ahol már olyan havat találtam, ami frissen esett. Bátortalanul merítettem bele az átfagyott ujjaimat, vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és határozottan az arcomhoz érintettem.

Csikorgattam a fogam a fájdalomtól. Ordítani akartam, de nem láttam, hogy a távolban vannak-e emberek. A kicsordult könnyem elvegyült az olvadásnak indult hóban, olyan érzés volt, mintha minden egyes szeplőmet tűvel szurkálták volna. Lesöpörtem a kezemen lévő havat, és megismételtem még egyszer. Korábban soha nem mostam arcot ébredés után, és nem aznap jött meg a kedvem hozzá, pedig pont ugyanezt a célt szolgálja. Kinyitottam a szemem, a zsebemhez nyúltam, és kivettem egy köteg zsebkendőt. A vízzel együtt igyekeztem az arcomon lévő fintort is letörölni, nehezen tudtam eldönteni, melyik tűnt nehezebbnek. Hirtelen felálltam, de nem szédültem meg. Kissé szipogva, de határozottan indultam el az ismerős, rozsdabarna ház felé. Felhúztam a kabátom ujját; tíz perc múlva tizenegy. Nem volt időm gondolkodni, azt tartottam a legfontosabbnak, hogy megszáradjon az arcom, és ezúttal már ne a könnyektől, ehhez pedig minél gyorsabban kellett sétálnom, és minél kevesebbet gondolkodnom.

Kivettem a zsebemből az átmelengetett kezemet. Végighúztam a tenyeremet az arcomon, a másikkal pedig a hajamba túrtam. Fújtam egy hatalmas buborékot a rágókból, felkészítettem magam lélekben, és egy-két perc várakozás után megnyomtam a csengőt. Hangos kiáltást hallottam belülről, kisvártatva pedig nyílt az ajtó, és négy-öt ember tódult ki rajta egy alacsony, harsány lány vezérletével, aki tárt karokkal borult a nyakamba.

- Szia Ágoston!
- De jól nézel ki!
- Már megint milyen a hajad?
- Hoztál piát?
- Hol a szemüveged?

Elengedtem a lányt, és kivettem a vodkát meg a szemüvegemet a belső zsebemből.

- Amúgy neked minek van telefonod? Hívtunk vagy százszor.

Elmosolyodtam, felnéztem, és átnyújtottam az üveget.

- Ja, a telefonom? Az otthon maradt. Amúgy, sziasztok.

A 21. század 21 megfoghatatlan hiánycikke

A 21. század nagykorú lett, és a 21. században született emberek is elkezdtek nagykorúvá válni. Ugyan a felnőttkortól még messze vagyunk, és több mint 81 év van vissza a következő századfordulóig, de az már most nagyon jól látható, hogy vannak olyan jelenségek, amik korábban nem voltak ennyire meghatározóak, mostanra viszont belekényelmesedtünk, és a következő évtizedekben nem valószínű, hogy alábbhagynak.

Ezek a jelenségek fokozatosan felülkerekednek olyan megfoghatatlan dolgokon, amiket én továbbra is fontosnak tartok. A 21. század emberének általában fogalma sincs, hogy ő kicsoda, de ez a kisebbik baj - a nagyobb az, hogy nem is akarja tudni, nincs igénye rá. Az emberek nem tudnak bemutatkozni, nem tudnak öt percet beszélni magukról, és mással szemben sincs magasabban a léc. Ma már azzal, ha kedves vagy, határozottnak tűnsz, és vicces vagy, de tudsz komoly is lenni, a lányok kimondott igényeinek nagy részét teljesíted. Ha hosszú a hajad, Instaképes szemöldököd van, nem félsz megmutatni a tested, és fotótrükköket használni, behajlítani a csípőd, akkor a fiúk kimondott igényeinek nagy részét teljesíted. Megfelelni a tömegnek egyszerűbb, mint valaha. De amennyire egyszerű beilleszkedni, annyira egyszerű kizuhanni is a társadalomból, ha nem éred be ennyivel. Az emberek az eget keresik, de lefelé néznek, és közben várják, hogy a Föld magától kiforduljon. Amikor pedig rájönnek, hogy nem fog, ijedtükben elfordulnak azoktól a dolgoktól, amik szembesíthetik őt azzal, hogy nincs igaza, és soha nem is volt. Szorongva próbálunk magabiztosságot hazudni a környezetünknek; tapasztalat nélküli gyerekek váltak méltóság nélküli felnőttek példaképeivé a színpadon. Az emberek elkeseredetten próbálják kifordítani a világot magából, kevés sikerrel és sok frusztrációval.

Összeszedtem 21 olyan dolgot, ami az utóbbi évtizedekben berobbant közénk és természetessé vált, valamint 21 olyat, amit hiányolok. A 21 újdonsággal már megismerkedhettetek, most következzen az a 21 dolog, ami a legjobban hiányzik.

1. Kölcsönösség

A viszonzás nem csak kihalófélben van, de sokszor eszünkbe sem jut. Mindig tárgyakhoz kötjük, leragadtunk ott, hogy ha valaki kölcsönad egy tollat vagy egy öngyújtót, akkor azt vissza kell adni, pedig vannak sokkal fájóbb dolgok is, mint egy behúzott toll vagy egy öngyújtó. Például, párkapcsolatban kimondottan fájdalmas tud lenni, ha valakinek annyit jelent ez a fogalom, hogy én szerepelek, a másik meg alkalmazkodjon. Nagyon sokszor hallani, hogy nincs normális fiú/lány, de azt már kevesebbszer, hogy egy ember arról beszél, ő maga mit tudna beletenni egy párkapcsolatba. 

Beszélgettél már suli kedvence lánnyal, aki ráadásul tisztában van azzal, hogy futnak utána? Én igen. Menő ügyvéd lánya volt, megkapott mindent, és mindenkit. Az emberekhez való hozzáállását viszont jól tükrözi, hogy amikor rákérdeztem, hogy hogyan alakultak ki a párkapcsolatai, azt válaszolta, hogy megkérdezte, hogy mizujs, hogy van, a többi meg jött magától. Megkérdeztem azt is, milyen témát szokott bedobni, amikor először találkozik egy sráccal, és példaképpen felhoztam 5-6 témát, amit én szoktam. Ő semmit. Nehéz átadni az embereknek, mire gondolok akkor, amikor azt írom, hogy a jellemző párkapcsolati minta az, hogy az egyik szerepel, a másik meg alkalmazkodik, ő tökéletes példa erre.

(Van, akinek 32 év sem elég rájönni, hogy a kommunikációs problémák benne vannak, nem a másikban.)

2. Felelősség

A 21. századi ember felelősségtudatát két dolog tükrözi kristálytisztán:

a svájcifrank-hitelek, és a lesz ami lesz-szülők.

Mert hát lesz ami lesz, igaz? Egyszer úgyis meghalunk, minek felelősséget vállalni? Több ez, mint olcsó nihilizmus. Ez a felelőtlenség. Majd visszafizetjük valahogy! Majd a gyerek megváltoztatja a pasit! Majd jobb életem lesz valahogy! Aztán, ha nem, akkor jöhet az úgy hozta az élet, a sors keze, meg az olyan helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt. Nem tudok átutazni a városon úgy, hogy a buszon, a metrón, a HÉV-en ne legyen legalább egy olyan ember, aki telefonál, és mások hibáiról beszél fennhangon. Olyat, aki arról beszél, hogy elrontott valamit, nagyon ritkán hallani, mások hibáit viszont imádják az emberek kihangsúlyozni, hiszen az leveszi a felelősséget a vállukról. Ha nem tudsz gyereket nevelni, az is megoldható! Majd a tanár, a világ, meg az élet, meg a társadalom, meg a többiek, meg a rendszer, meg a sors, végül pedig a gyerek elviszi helyetted a balhét, ezekre sokkal könnyebb fogni, mint kimondani, hogy hát, ez bizony nekem nem megy.

Mindenáron el akarjuk kerülni azt, hogy magunkra vállaljuk a felelősséget. Mennyivel kényelmesebb, ha máson van! Ha online ismerkedsz valakivel, szimpatikussá válik, de félsz a találkozótól, mennyivel egyszerűbb behisztizni, hogy ő ne akarjon találkozni! Így elkerülhető az, hogy kimondd, hogy valójában te félsz attól, hogy csalódást okozol. 

(,,Amíg nem ismersz, ne ítélkezz!" Nehogy már kiderüljön, hogy egy felelőtlen ribanc vagy, akit húszévesen teherbe ejtettek és otthagytak!)

Az emberek valami olyat használnak fel annak érdekében, hogy elkerüljék a felelősségvállalást, ami az életük minden más területéből már kihalt.

3. Tettvágy, elhivatottság

A 21. századi ember mottója: ne kelljen csinálni semmit, de kapjak érte valamit! És ha az a valami esetleg kevés, akkor felháborodva ordít, dühöng.

Az egyik áruházlánc már azzal fenyegetőzik, hogy hétfőnként nem nyit ki, mert nem találnak árufeltöltőt, bolti eladót, főleg vidéken. Lakóparkok átadása csúszik hónapokat, éveket, mert a kivitelező nem talál építőmunkást napi 15 ezer forintért. Minden tech-cég informatikushiánnyal küzd, annak ellenére, hogy programnyelvek ismeretével, speciális tudással szó szerint milliókat lehet keresni.

Mindeközben valahogy mindenkinek van legalább egy felnőtt, munkanélküli ismerőse. A 21. század emberei: akik nem akarnak dolgozni, nem akarnak tanulni, de elvárják a luxus életszínvonalat, és a leghangosabban sírnak, ha valami félresiklott az életükben. Soha nem volt ennyi semmirekellő, elkallódott, életunt felnőtt, és csodálkozunk, hogy százezres látogatottsága van a motivációs oldalaknak! Az elhivatottság és a tettrekészség hiánya tipikusan olyan, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni; hiszen még mindig van egy felső réteg, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek, a hosszas gondolkodásukat cselekvés is követi, lelkesedéssel vetik bele magukat a saját elméjükből kipattant dolgokba; csak éppen egyre szűkül ezeknek az embereknek az aránya.

4. Előrelátás, jövőkép

Ennek a hiányát egyre többször fejezem ki azzal, hogy valahogy. Az emberek ezt imádják! Majd megoldjuk, visszafizetjük, felneveljük, megjavítjuk, valahogy. 

Majd lesz valahogy. Ezzel nagyon egyszerű azonosulni! Erre nem lehet mit mondani, itt nincs vita! Nem mondhatod meg valakinek, hogy mennyire üres, elkeseredett, élettelen, és mennyire biztos vagy benne, hogy nem lesz sehogy! Többségbe kerültek azok, akiknek az élete majd lesz valahogy. Ha te tudod mit akarsz, kimondott céljaid vannak, kertes házat szeretnél férjestül-feleségestül, virágágyással és macskákkal, lehetőleg kussolj, és alkalmazkodj! Ez nem illik bele a majd lesz valahogy-emberek közé, kívülálló vagy, különösen akkor, ha látják rajtad, hogy elkezded megvalósítani. Nem csak volt egy jövőképed, de el is kezdett összeállni: micsoda szégyen!

Se a távoli jövőt, se a közeljövőt illetően nincs jövőképünk. Ma egy meglett, felnőtt ember megteheti, hogy egy másik meglett, felnőtt emberre rámászik, majd kisvártatva meggondolja magát, és azt mondja - bocsi, én nem úgy gondoltam! Nem akarok tőled többet! Ez többé már nem számít szórakozásnak, komolytalanságnak - a normális kapcsolatteremtés részévé vált, felnőtt emberek között.

5. Önismeret, reális önkép

Az, hogy a fiúk felhúzzák a szemöldöküket, mert Justin is felhúzza, a lányok meg pucsítanak a tükörben, mert a Pamela is pucsít, egy nagyon apró szelete annak, mennyire hiányzik az emberek önképéből a realitás. Azzal, hogy felidegesítjük magunkat a célozgatáson, hogy jajj, milyen kövér vagyok, még mindig csak a felszínt kapargatjuk, az emberek reális önképe ennél jóval mélyebbre van elásva.

Azt gondolom, ez a tíz évvel ezelőtti cikk mutatja meg igazán, mennyire mélyen tartunk jelenleg. Ha valakinek nincs kedve elolvasni, összegzem:

• adott egy analfabéta, vidéki alkalmi munkás férfi, aki havi 80 ezer forintot keres
• megpróbálkozott az írással: levelet írt az egyik autókereskedésnek, kézzel
• szeretne kihozni (nem megvenni, nem vásárolni, kihozni) egy 22 millió forintba kerülő, fekete, sötétített üveges, bőr üléses S-osztályos Mercedest, havi 30 ezer forint törlesztőrészlettel
• az autókereskedés tisztelettel válaszolt, és közölték vele, hogy 78 évre nem tudja megvenni részletre az autót, sőt, még találkozni is meghívták az úriembert.

2008-ban ez volt a helyzet, 2018-ban pedig megdöbbenünk, ha egy íróknak, bloggereknek fenntartott csoportban analfabéta emberek próbálkoznak költészettel, vagy regényírással.

Mi ezen a megdöbbentő? A 21. századi ember nem tudja, nem akarja, nem meri elhelyezni magát a társadalomban. Érettségivel akar annyi pénzt keresni, mint egy diplomás, és sopánkodik, panaszkodik, ha nem kapja meg! Helyesírás nélkül akar regényt írni, alkalmi munkával akar Mercedest, semmiért akar valamit. 2018 van, ébresztő! Azon kell megdöbbenni, ha valaki pontosan tudja, hol a helye, és annyit vár el a környezetétől, amit maga is nyújtani tud.

(Mindig csak az a kurva meló!)

Ide beilleszthetném a Mi folyik ott Gyöngyösön? című videót, de akkor végképp kifogynánk a következő pontból.

6. Türelem

Ez egy igazán mélyen érintő hiánycikk, ugyanis én sem bővelkedem benne. Sőt, kifejezetten türelmetlen vagyok.

A türelem hiánya viszont általában nem akkor üt vissza, amikor elindulsz gyalog a buszmegállóból, és két megálló között elhúz melletted a busz. Akkor sokkal jobban tud fájni, amikor például az türelmetlen, akivel ismerkedsz, és kb. a homlokára van írva, hogy nem is élvezi a társaságod, hanem végig árad belőle, hogy naaa, naaa, most akkor összejövünk, vagy lefekszünk, vagy mi lesz már? Mielőtt még valaki elkezdené nemekhez kötni, attól, hogy én csak lányokkal kapcsolatban tapasztaltam ezt, bizony, fiúk is viselkednek így szép számmal. Mindent azonnal akarunk, és ha nem azonnal jön, akkor már feszültséget érzünk.

7. Valóságérzet

A valóságérzet hiányát mi sem mutatja jobban, mint hogy jobban pörög a drogpiac, mint valaha. Az emberek imádnak inni, szívni, belemerülni a telefonjaikba. Persze, egy könyv olvasása is hasonlóan kiszakít a valóságból, de az ott szerzett élményeket legalább fel tudod használni később, ha visszatérsz. Jobb esetben nem veszi el a kedved a valóságtól, sőt, segít átérezni, átélni a valóságos élményeket, és fellelkesít, egy jó könyv legalábbis mindenképpen.

Ugyanez már nem mondható el a fűről, az alkoholról, vagy az okostelefonról. Nem a tapasztalatra vágyó tiniket szeretném oltani: természetes, hogy ki akartok próbálni mindent, és az is, hogy nem akartok lemaradni semmiről. Viszont, vannak olyan felnőttek, akik nem tudtak túllépni ezen a szinten, és továbbra is azzal töltik meg a napjaikat, hogy nyomkodják a telefont, betépnek vagy berúgnak.

A valóságérzet elvesztését sokszor összekötjük a VR-szemüvegekkel, és az ilyesmi játékokkal, programokkal. A virtuális valóság sokkal több, mint egy VR-szemüveg, és sokkal inkább átvette a hatalmat az életünk felett, mint amennyire ez most tudatosul bennünk. Ma már nem kell boldognak lenned - bőven elég, ha úgy teszel, mint aki boldog. Ma már nem kell kiöltöznöd, illedelmesen beszélned a pincérrel, elég ha lefényképezed az ételt, és az sem zavar senkit, ha a hónap többi napján te otthon a fazékból kanalazod a pörköltet, amit a szüleid főztek. Ma már nem kell jól érezned magad, miközben nyaralsz: elég lefotózni a helyet, és nyugodtan végigveszekedhetitek az egész nyaralást, az értéke megmarad. Ma már, ha valami csak a virtuális térben létezik, a valóságban nem, az nem veszít az értékéből, kivéve persze azok szemében, akik tudják, érzik, hogy miközben ezt nézik, van rajtuk egy VR-szemüveg. A VR-szemüveg ma már mindenkin ott van, és aki nem vesz erről tudomást, az simán bekajál bármit, amit az Insta-storyban, vagy a hírfolyamban lát, anélkül, hogy értelmezné - ezt nevezzük funkcionális analfabétának.

Gondolj bele: te is azt szoktad mondani, hogy mindjárt lemerülök, vagy már csak 10%-on vagyok, nem? Eszünkbe sem jut szétválasztani, hogy nem mi merülünk le, hanem a telefonunk, és nem az arcunk pirosodik be a kimerültségtől, hanem a 10% melletti szimbólum a képernyőn. Eggyé váltunk a kezünkben lévő telefonnal.

8. Barátság

Ha nem is törékenyebb, de egészen más lábakon áll meg egy barátság, mint korábban. Ma már kell a közös drámázás, a közös gyűlölködés, az emberek lelkes, közös taposása egy igazán szoros barátság kialakulásához. Ez annak köszönhetően alakult így, hogy a barátainkat is hasonló igényekkel válogatjuk meg, mint a társainkat: legyen normális, kedves, értelmes, vicces de tudjon komoly is lenni, jó fej, irányítsa a beszélgetést, lehetőleg ne kelljen mellette semmin gondolkodni. Az életre szóló barátságoknak leáldoztak, az iskolát, egyetemet követő, öt-tíz évig megmaradó barátságok nagyon különlegesek és ritkák.

9. Bizalom

A fokozatosan terjedő bizalomhiányt nem lehet elválasztani az érzéketlen, primitív gyereknevelési mintáktól. A bizalom az, aminek akkor kellene kialakulnia, amikor kisgyerekkorban elkezdesz vonzódni a szüleidhez, és észreveszed, hogy ez a vonzódás kölcsönös, ők is feltétel nélkül szeretnek téged. Ez a kapcsolat több sebből is vérzik, és ezek hiánya miatt hal ki a bizalom fokozatosan az emberekből. Akiben gyerekkorban nem alakult ki, ott már évek munkája lesz később felépíteni egy elmélyült bizalmat, de aki kalandvágyó vagy naiv, az megpróbálkozhat a női magazinok néhány hetes-hónapos OKJ-s bizalom-képzésével is.

10. Tartás, méltóság

Olyan nagy szavak ezek. Van tartása. Van méltósága. Hová tűnt az emberekből? Nem kell valami nagyon komoly bizonyítékra gondolni, bőven elég, ha szörfözünk egy kicsit a magyar YouTuberek között a challenge kulcsszóval. Találhatunk citromlé-ivást, volt aki 4 liter tejjel próbálkozott, az emberek egy vödör jeges vizet öntöttek a fejükre, de ha a Facebookra tévedünk, olyanba is belefuthatunk aki 200 like-ért széttört egy üvegpoharat a homlokán.

Akinek tartása, méltósága van, arra nem figyelnek. Az nem tud sztorizgatni, hogy kivel feküdt le, az nem tudja kitenni Instára a legújabb fashion- vagy beautyszemetet amit lenyelettek vele, az nem tudja a közösség értékes részének érezni magát. Mérlegelni kell, hogy mi éri meg: az elismerés, a figyelem, vagy a tartásod, a méltóságod. Egyre többen mondanak le az utóbbiról az előbbi javára.

11. Tekintet a többi emberre

Legtöbben teljesen analfabéták vagyunk azt illetően, hogy a másik mit miért, hogyan, milyen eszközökkel tesz.

Százezrek élnek illúzióban. Molnár Richárd, a Dózsa György úti baleset két halálos áldozatának gyilkosa, aki az összeroncsolódott másik autó mellett nyugodtan törölgette a vért fehér Mercerdeséről, mosolyogva szelfizik a Facebookon. Lájkolják? Persze, sokan. Eladja a barátnőjét, pénzért, áruba bocsájtja, hogy az emberek kiéljék rajta az elfojtott vágyaikat. Érdekli az embereket? Nem, hiszen ebből a pénzből a Seychelle-szigetekre mentek nyaralni, amiből népszerű Instagram-poszt lett. Curtis bevallotta, hogy megverte a barátnőjét. A Mario nevű énekes szintén árulja a saját feleségét, és ez mellett több fiatal lány életét is hasonló módon teszi tönkre, felfoghatatlanul. Érdekel valakit? Nem. Hiszen luxusautókban pózol, rengeteg pénz mutatkozik meg a videoklipjeiben.

Nem feltétlen kell a népszerűségért közönséges kurvát csinálni fiatal lányokból, vagy épp a társadból. Van egy népszerű tetováló, akik kidolgozta a tökéletes 21. századi marketingstratégiát: ő tetovál, a felesége pedig melltartóban-bugyiban, erős sminkben, kihívó képekkel a szalonba vonzza az embereket a Facebookon. Érdekel valakit, hogy az ő tetoválásai azért váltak népszerűvé, mert az emberek a felesége iránt kezdtek el szexuális vágyat érezni? Nem. Sikeres? Persze, legalábbis annak tűnik. Ez az a nő, aki szelfizett, miközben pánikrohama volt, a tetoválásra vágyakozók pedig kommentben siettek a segítségére, és egyszerűen

senki nem merte kimondani, vagy senkinek nem jutott eszébe, hogy pánikroham közben nem lehet szelfizni.

A 21. században, ha kilopsz hat ember zsebéből egy-egy pénztárcát százezer forinttal, és megosztod a Facebookon, hogy te 500.000 forintot felajánlottál egy kutyamenhelynek, az emberek odáig lesznek érted. A maradék százezerből pedig vehetsz magadnak valamit, amitől megfeledkezel arról, hogy hat ember életét keserítetted meg, és felkészít arra, hogy kiállj az emberek elé egy Facebook Liveban, és elmondd, mekkora király vagy.

Ennyire érzéketlenek vagy hülyék lennének az emberek? Nem. Ezek mögött a lájkok mögött nem csak tudatlanság vagy pszichopátia van. Egyszerűen ennyi olyan ember jár köztünk, akinek ugyanabban a helyzetben, ugyanabban a döntéskényszerben megérné mások életét tönkretenni, azért cserébe, hogy a sajátját százezrek kedveljék. Sokszor használom a nem tud, nem akar, nem mer felsorolást: itt egyértelműen arról van szó, hogy nem akarunk tekintettel lenni másokra. Nem akarunk, mert az a százezer kedvelő is ugyanaz a fake, romlott, gyenge ember, mint akit a videoklipekben, képeken, live-okban lát, és pontosan tudja, hogy az a pénz, az az elismertség, az a hírnév honnan származik, de nem akarja tudomásul venni.

12. Tudatosság

Szinte napra pontosan öt éve, 2013 februárjában kezdtem el dolgozni egy külvárosi műanyag- és játékgyártó raktárban. Kellett egy meló, akartam egy saját okostelefont, amibe két kártya fér. Az egyik vicces kedvű műszakvezető azzal szórakozott, hogy egyesével elküldte a munkatársakat a másik műszakvezetőhöz fájron-kulcsért. Amikor elmondta, hogy a fájron-kulcs nem létezik, szóval olyan, mint a kanyarfúró, vagy a reszelőzsír, elmosolyodtam, a sokadik ,,Józsi, hozd már ide a fájron-kulcsot!" után pedig már könnyesre nevettem magam, és persze a műszakvezető is.

Ez ott, akkor nagyon vicces volt, de ha belegondolunk, hogy az emberek többségét tömegével küldik el fájron-kulcsért nap mint nap, akkor már nem olyan vicces. Ráadásul, a reklámok azt mondják, hogy létezik fájron-kulcs, és most csak ennyibe kerül! (Sőt, fekete pénteken még ennyibe sem!) Elhisszük, hogy a fájron-kulcs boldoggá tesz, hogy ha megvesszük, akkor jobban érezzük magunkat, és ezredjére sem jövünk rá arra sem, hogy nem, és arra sem, hogy amit keresünk, az nem létezik. Ez persze szorosan összefügg az 5-ös ponttal: minél inkább eltér valakinek az énképe a realitástól, annál fogékonyabb arra, hogy vásároljon. Ha valakinek pozitív irányba, akkor azért (Mert megérdemled!), ha valaki negatív önértékeléssel rendelkezik, akkor pedig azért. (Itt vagyok önmagam!).

13. Tisztelet

A 21. században már nincs tisztelet. Ma már riszpekt van. Riszpekt akkor, ha kihozol egy kutyát egy égő házból, és feldobod Instára. Riszpekt, ha 600 ezret keresel havonta, riszpekt, ha új kocsit vettél, riszpekt, ha valami látványosat, vakmerőt csináltál.

A riszpekt más, mint a tisztelet. Félünk tisztelni. A riszpekt az akkor jár, ha te valami olyat csinálsz, ami tuti, hogy másoknak is bejön! Ha fennáll a veszélye, hogy a riszpekt tárgya csak nekem jön be, ott kezdődik a tisztelet. Tisztelni nem csak félünk, de hülyék is vagyunk hozzá: a tapasztalat iránti tiszteletet például azért engedtük el, mert hát minek tisztelni az időseket, a kor nem érdem, hanem állapot! Utóbbi tényleg igaz, de nem is a koráért kell tisztelni egy idős embert, hanem, azért, ha olyan dolgokon ment keresztül, amitől te már rég felkötötted volna magad, ő pedig itt jár köztünk, él, és nevetgél. Mi pedig leragadunk annál, hogy ha a koráért nem kell tisztelni, akkor bizonyára semmi másért sem érdemelhet tiszteletet.

A legutóbbi bejegyzésem alá írt egy lány, hogy tisztel engem azért, amiért reálisan, kritikusan látom az egész életet. Ez nem csak azért esett jól, mert nekem szólt, hanem, mert ebből érződött, hogy ez nem riszpekt, hanem valóban tisztelet.

14. Harmónia

(Forrás: Pinterest)

Az önmagával és környezetével harmóniában lévő ember nem kap figyelmet. Nem veszik észre. Egy olyan társaságban, ahol átlagos testalkatú lányok zuhannak depresszióba, és szép, fiatal lányok rettegnek attól, hogy nem fognak tetszeni eléggé a fiúknak; egy önmagában harmóniával lévő ember nem tud érvényesülni.

Képzeljük el, hogy a tanár a kezetekbe ad egy tárgyat, és kioszt egy feladatot, amit meg kell csinálnotok. Néhány ember érti a feladatot, a többiek viszont nem, de alig-alig szólnak egymáshoz, senki nem mer kérdezni. Egyszer csak odafordul hozzád valaki: te sem érted, hogy most mi van?

Ugye, hogy mekkora megkönnyebbülés?

Így már ketten nem tudjátok, hogy mit kell csinálni, ami sokkal jobb, mintha egyedül, külön-külön nem tudnátok, hogy mit kell csinálni. Nincs ez másképp a harmóniával sem, és ez a különcség-érzet még a legerősebbeket is képes kibillenteni a lelki egyensúlyából, akik alapvetően szeretik önmagukat.

15. Stílus

A divat a pasim. A vásárlás a terápiám. A stílus az életem. A divat a végzetem.

Emlékszünk erre a reklámra? A budapestiek biztos, hiszen az egyik pláza sokféle helyen hirdette magát ezekkel a szövegekkel, nem olyan régen.

Ez a négy mondat a mentálisan összeroncsolódott, ön- és emberismerettel alig rendelkező, párkapcsolati válsággal küzdő, élettelen, testképzavaros lánytömegnél annyira mélyen betalált, mint még semmi más. Annyira mélyen, hogy divattervezők, közéleti személyiségek is felemelték a hangjukat ellene. Ha szociopata lennék, és nekem kellene reklámozni egy plázát, vagy egy ruhaboltot, én is ugyanígy reklámoznám, ennél jobbat nem lehet kitalálni.

Az igazság az, hogy az embereknek nincsen stílusuk.

Mindenki jól jegyezze meg:

akinek van stílusa, az egy turkálóból is úgy fel tud öltözni, hogy utánafordulsz; akinek nincs, az az Andrássy úti vásárlókörutat követően is közönséges marad.

Én is vettem már turkálóban pár ezer forintért olyan Zara szövetkabátot, hogy nehezen hittem el. Akinek tényleg van stílusa, az ekkora szerencse nélkül is megoldja, hogy mások random, levetett ruháiból kifutóképes legyen. Testalkattól függetlenül! Akinek nincs, annak a kifutómodellek boltjaiból sem sikerül. Utóbbival sokkal gyakrabban találkozom.

16. Személyes kommunikáció

Az emberek az okostelefonnak köszönhetően írásba öntötték azt a teljesítményt, amit egy első találkozón, vagy személyesen is nyújtanak. Beszéljenek helyettem a képek!

(Feljön egy beszélgetős oldalra, de nincs kedve írni. 24 éves nő.)

(Ez volt az előzménye.)

(Ő is 24 éves. Azt mondták, próbálkozzak idősebbekkel, ők szeretnek beszélgetni. Vajon élőben hány perc alatt kaptam volna agyfaszt?)

17. Önálló gondolatok

Ha tetszett a hasonlat a nehéz feladatról és a tanácstalan osztálytársakról, elképzelheted még egyszer. Önálló gondolatok nélkül élheted ma a legkényelmesebb életet. Így van a legnagyobb esélyed beilleszkedni a társadalomba, így van a legnagyobb esélyed, hogy megértsenek az emberek, így érezheted a leginkább azt, hogy elfogadnak.

Van egy vizsga az egyetemen, az emberek 80%-a megbukik rajta. Megbeszélitek, hogy vizsga után elmentek kocsmázni, vajon ki hogyan érzi magát? Elmentek tízen. Ebből nyolc ember érzi azt, hogy de jó, hogy nem csak én buktam! Ketten pedig ugyan átmentetek, mégsem tudnak együtt örülni veletek a többiek. Az együttérzést, a megértést, a valahova tartozást azok érzik át igazán, akik megbuktak, hiszen ők vannak többségben, és az önálló gondolatok is hasonló érzést váltanak ki az emberekből. Te is ezt a szart nézed? Te is ezt a szart hordod? Te se tudod, mi akarsz lenni? Te is csak telózol, tanulsz, fekszel egész hétvégén? De jó, én is!

Aki még nem jár egyetemre, vagy más pályát választ, az képzeljen el egy disztópiát, ahol egy szétvert világban az emberek ki vannak szolgáltatva egymásnak, és örülnek, ha látják, hogy te is ugyanolyan kiszolgáltatott vagy, ugyanolyan elveszettnek érzed magad. Rengeteg a magát farkasnak képzelő kis nyuszi, akiben túlteng a falkaösztön, és kétségbeesetten keresi a valahova-tartozást.

18. Udvarlás

Vagyunk egy páran, akik ezt a saját bőrünkön érezzük.

A türelemnél már céloztam arra, hogy hogyan vette át a felszedés az udvarlást, de azt gondolom, ez megér egy külön pontot.

Az első barátnőmet, akivel a leghosszabb ideig jártam, a negyedik találkozón csókoltam meg. Ez 2011-ben történt, nem a múlt században. Ő is furcsállta egy kicsit, hogy miért alakult így, de utólag mindketten úgy tudtunk visszatekinteni ezekre a hetekre, hogy nem tudta nem megmelengetni a szívünket. Részben bátortalan voltam, részben el akartam nyújtani a pillanatot, mert annyira jól éreztem magam vele. Egy kicsit nem mertem közelebb hajolni, egy kicsit nem akartam még közelebb hajolni. Bíztunk annyira egymásban, hogy a harmadik találkozó végén, amikor közelebb hajoltam, hiába csak az arcára adtam puszit, mindketten tudtuk, hogy lesz negyedik. És lett.

Kihalófélben vannak ezek az élmények. Kereslet nincs rá, és lassan már kínálat sem lesz. Nem lehet csajozni azzal, ha azt szeretném, hogy a leendő barátnőm hölgynek érezze magát mellettem. Azzal, ha kinyitom előtte az ajtót, ha felsegítem a kabátját, ha átkarolom, ha betakargatom. Nem kell az ágyba reggeli, nem kellenek a kreatív, romantikus meglepetések, nem kell a gyertyafényes közös fürdőzés, nem kell teleholdat vagy hullócsillagot nézni, nem kell az, hogy megkérdezzék, fázol-e, nem kellenek a hétköznapi figyelmességek. Ki mond ma olyat, hogy fontos neki, hogy a másik mennyire figyelmes, mennyire valósítja meg valóban a céljait, mennyire megfontolt, mennyire lelkes? A megfontolt vagy a lelkes teljesen kikopott a szótárunkból, és senkit nem érdekel a többi olyan tulajdonság sem, ami arra enged következtetni, hogy a kapcsolat közben esetleg te ilyen dolgokat kezdeményezel.

Ez több szempontból is érthető: egyrészt, ezeket a gesztusokat azok is magukévá tették, akik kizárólag ezektől várják azt, hogy majd az illető az ágyukba hullik, és amúgy a meglátásaikkal, dumájukkal, személyiségükkel, életvitelükkel nem tudják levenni a lábukról az adott lányt, szóval nem meglepő, hogy elkezdték a bénákhoz, lúzerekhez kötni a fenti hozzáállást. Másrészt pedig azok a lányok, akik amúgy erre vágynának, mindenhol azt látják maguk körül, hogy az olyan lányok kelendőek, akik úgy fekszenek alá mindenkinek, mint egy autószerelő a kocsik alá, és az sem baj, ha kiállhatatlanok, hisztisek - mindig be lehet fogni a szájukat egy tíz-húszezres vásárlással.

Én lennék a legjobban meglepve, ha ez a folyamat megváltozna a 21. század hátralevő részében.

19. Példaképek

A 21. századra a szülő végleg elveszítette példakép-jellegét. A gyerekek ma már nem felnőttek akarnak lenni. A gyerekek huszonévesek akarnak lenni, és nem a szüleik életét akarják élni, hanem a bátyjuk, nővérük életét. Régen csak az ő ruháikat akarták hordani, az ő chipsükből akartak enni, de ez mellett a szülő mutatta a példát. Ma a huszonévesek mutatják, ők azok, akik úgy tűnnek, mintha a semmiért kapnának valamit, és ez a meghatározó, ez visz mindent, hiszen ezzel szemben a szülő leterhelt, fáradt, sokat dolgozik.

Eljött a vesztesek ideje. A Majkáké, a Lévai Adrienneké, a Vajna Timiké, akik egy látványos, tömegeket érdeklő versenyen veszítettek, majd az ezt követő hisztiből felépítettek egy tömeges rajongótábort. A 21. századi tömegember semmivel nem tud jobban azonosulni, mint a vesztesekkel, hiszen maga is egy vesztes, és kell neki egy vezető, aki megmutatja, hogy bizony, vesztesek is tűnhetnek úgy, mint akik boldogok.

Az előző bejegyzésemhez érkezett egy olyan hozzászólás Facebookon, hogy minden egyes pont megérne egy-egy posztot. Úgy döntöttem, hogy a példaképek hiánya valóban megér, ezért nem is írok ide többet, ebben a posztban bővebben elolvashatjátok, mit gondolok a jövő példaképeiről.

20. Vitakultúra

Régen is voltak primitív emberek, de az, hogy felnőtt emberek úgy érvelnek, mint egy ötéves kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját, azért ennyire nem volt jellemző. Az emberek általában nem azzal vitatkoznak, amit mondasz, hanem a személyeddel, személyeskedéssel, kommunikációs zsákutcákkal próbálják kétségbeesetten védeni azt az igazukat, ami általában nincs, csak kényelmetlen lenne beismerni.

(Ez a kép annyira kifejező, hogy muszáj vagyok még egyszer betenni!)

21.Anya- és apaszerep

Ennek a listának a végére is egy olyan pontot hagytam, ami jól összefoglalja a fenti húsz hiányosságot.

A 21. században konzervatívnak lenni szívás. Nem csak azért, mert mindenféle politikai játékkal mocskolták be ezt a kifejezést, hanem azért is, mert egy olyan időszakot élünk, ahol konzervatívnak lenni egy lázadást jelent, és ez a világtörténelem első olyan időszaka, amikor

a fiatalok jellemzően nem lázadnak.

Soha nem volt még ilyen. A fiatalok mindig lázadtak valami ellen, most pedig nem. Nincs kedvük. Nem akarnak. Jó nekik az, amit készen kapnak, kényelmes.

Bármennyire népszerű vélemény, konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy a konyhába parancsolom az asszonyt, miközben meccset nézek sörrel a kezemben a kanapén, és böfögök. Egyedül élek évek óta, nem esik nehezemre főzni, mosni, takarítani. Azon sem sértődök meg, ha eközben a leendő barátnőm szerelné össze az ikeás polcot; nem érezném kevesebbnek magam emiatt. Nem ragaszkodom görcsösen a szerepekhez, de vannak olyan dolgok, amiket nem tudok elengedni.

Nem tudom elengedni a beszélgetést a gyerekekkel. Nem tudom elfogadni, hogy egy teljes generáció küzd azzal, hogy képes hülyét csinálni magából a valahova tartozásért, mert a szüleik nem biztosítják nekik ezt az érzést. Nem tudom elfogadni, hogy lányok százezrei nőnek fel azzal az érzéssel, hogy nem kellenek senkinek, mert az anyjuk egész nap lustul, néha rágyújt, utasítgat, követelőzik, nyomja a Farmeramát meg az ostoba online játékokat, és az egyetlen kikötése, hogy a lány 5-öst hozzon haza - eközben az sem zavarja, ha szorong, alvászavara van, fél az emberektől, vagy épp rossz társaságba kerül. Nem tudom elfogadni azt, hogy egy gyereket nyűgként kezelnek a saját szülei, ezáltal feleslegesnek érzi magát és befekszik mindenki alá, vagy épp sajnáltatja magát, amíg ki nem durran az önsajnálatlufi. Hiszek abban, hogy az önmegvalósítás az, amikor a 21. századi ember rájön arra, hogy össze lehet egyeztetni a karriert a családdal, ha mindkét tevékenységet szívvel-lélekkel végzed, és az önmegvalósítás nem az, amikor egyikről lemondasz a másik javára. A család esetében persze nehezebb megvalósítani magad, hiszen ez emberismeretet, kompromisszumkészséget, elhivatottságot igényel, és még legalább tíz olyan pontot, amit fent olvashattatok, a párválasztástól kezdve egészen a gyereknevelésig.

Amikor szóba került, hogy megírom ezt a cikket, felvetődött, hogy az egyik pont a hűség legyen. Nem fért be a 21-be. Cserébe kaptok egy képet egy lányról, aki szerint a hűség a legfontosabb!

A 21. század nagykorú lett. Én pedig lázadok ellene, és borzalmasan magányosnak érzem magam ezzel.