A szökés

Az ilyen cikkek általában úgy szoktak kezdődni, hogy megtudhatjuk, évente hány ember tűnik el, hány százalékukat nem találják meg se élve, se holtan, vagy elmesélik, miért pont május 25-e az eltűnt gyerekek világnapja. Tudom, mert tavaly én is készítettem egy összeállítást egy online újságnak, idén viszont úgy döntöttem, hogy az eltűnés személyesebb oldaláról fogok írni. Én is voltam eltűnt, de már nem teljesen gyerekként, és nem kerestek plakátokon, nem voltam benne a híradóban, nem terjedt az igazolványképem Facebook-csoportokban, szóval pontosan olyan voltam, mint az eltűnt gyerekek túlnyomó része, akikről nem tudunk az égvilágon semmit.

Kép: Shutterstock

A gyerekkori eltűnés mindig egy tünet. Annak a tünete, hogy a közösség, a család, ahol a gyerek él, nem tölti be a szerepét, nem működik családként. Történhet ezzel együtt, hogy a gyereknek nincsenek közeli barátai, vagy az iskolában sem része a közösségnek, kapcsolódhat hozzá szerelmi csalódás, alkohol- vagy drogfüggőség, de a kiindulópont mindig az, hogy a család nem működik családként, vagy pedig nincs. Nem véletlen, hogy a gyerekek nagy része gyermekotthonokból szökik meg, tűnik el. Az állami gondozáson is lenne mit javítani, de igazán azt tartom aggasztónak, hogy

egy magyar szülő naponta, átlagosan hét percet beszélget a gyerekével.

A múltkori, állatvédőkkel szembeni kirohanásom után adná magát a kérdés, hogy vajon naponta mennyi időt kutyusoznak a magyar szülők? A szokottnál jobban nem akarom felidegesíteni magam, szóval a tippeket rátok hagyom. Amíg a háziállat, a Messenger és az online játék órákat vesz el egy szülő mindennapjaiból, a gyerek fokozatosan háttérbe szorul.

Anya, apa, kérdezhetek valamit?
Anya, apa, megkérhetlek titeket valamire?
Anya, apa, képzeljétek, ez történt ma...

Ezekre a kezdeményezésekre a legritkább esetben az a reakció, hogy a szülő a gyerek felé fordul, és szeretettel végighallgatja. A jellemző, amit magunk elé tudunk képzelni átlagosként, hogy a belül magát húszévesnek képzelő, de amúgy a korának bőven megfelelően kinéző szülő a napi hatodik cigi-kávé mellett sóhajtozva, unottan, fél füllel végighallgatja a gyereket, miközben fejben még a munkahelyen, vagy már teljesen máshol jár. Kedve, energiája nincs, időt nem szakít, pénzt pedig csak éppen annyit áldoz a gyerekre, hogy a szomszédnak legyen mivel dicsekedni. A hivalkodás, a nagyzolás, hogy neki gyereke van az egyetlen érezhető előnye számára annak, hogy egyébként van gyereke. Ő egy biztos pont, hiszen ő már elért valamit, hát ő egy szülő! Érzelmi kötődés nincs, a gyerek felé fordított érzelmi csatornáit eltorlaszolja a válás, a hitel, a főnök, a munkatársak, a rokonok, az okostelefon és a lapostévé. Mindig, minden fontosabb, az iskolában történtekre sem kíváncsi senki, csak éppen annyira, hogy ne kelljen szégyenkezni a többi szülő előtt a fogadóórán. A tehetségkutatók által lenyűgözött, Farmeramafüggő szülő szándékosan nem vesz tudomást a gyerek érzelmi, szellemi fejlődéséről, hiszen, ha szembe kellene néznie a hiányosságokkal, az azt jelentené, hogy ő hibázott. Márpedig, neki egyetlen érve van egy iskolás gyerekkel szemben: mert én azt mondtam! Az elmélyülés, a beszélgetés, a szembesítés pedig rávilágítana azokra a hibákra, amikre, ha a gyerek rálát, már megszűnik ennek az egyetlen érvnek a hitelessége.

Visszaolvastam ezt a bekezdést, és az az érzésem, hogy ha egy átlagos magyar család örökbe fogadna egy gyereket egy ideálisan működő bolygóról, az rövid időn belül meg akarna szökni. Egy mentálisan egészséges gyerek legalapvetőbb szükségletei közé tartozik, hogy rengeteget figyeljenek rá, foglalkozzanak vele, beszélgessenek vele, legyen két felnőtt, akihez bármikor fordulhat segítségért és példaképül szolgál, és érezze érzelmileg biztonságban magát. Csodálkozunk, hogy közel tizenhatezer fiatalkorú és háromezer 14 év alatti gyerek tűnt el tavaly országszerte? Én azon csodálkozom, hogy csak ennyi. A környezetemben lévő szülők túlnyomó többsége érzelmileg analfabéta, ostoba, önző, nyakig merül az önsajnálatban, vitaképtelen, frusztrált, megkeseredett, és emellé a felszínen hivalkodó, gőgös. Mindent jobban tud, mégis romokban az élete. Az átlagszülő meg van győződve arról, hogy az ő nevelési módszerei tökéletesek, képtelen az önreflexióra, ezáltal képtelen megfelelően reagálni a gyereke természetes változásaira, lépéseire is. A kizárásra, elhanyagolásra, kihasználásra pedig nyugodtan vehetjük természetes lépésnek azt, ha nem érzi jól magát, és úgy dönt, megszökik, eltűnik.

2013 nyarán már erősen éreztem, hogy nincs sok hátra. Nem kell sokat várnom addig a pillanatig, amire azóta vártam, amióta az eszemet tudom: hogy hazamenjek, és a kibelezett, kiürített lakás látványa fogadjon. Ez jelentette volna azt, hogy soha többet nem találkozom a családommal, hogy soha többet nem leszek kiszolgáltatva, megalázva, kigúnyolva, hogy az én kezembe kerülnek az érzéseim, a hangulatommal és a sorsommal együtt. Azt jelentette volna, hogy az első tizenkilenc év után egy másik tizenkilenc év kezdődik, amiben esélyt kapok arra, hogy normális emberré váljak. Egyetlen vizsga - és két százalék - választott el a kitűnő érettségitől, ősztől biztos helyem volt az ELTE-BTK-n, a barátnőmmel szépen közeledtünk a második évforduló felé, az új munkahelyemen egyre több feladattal bíztak meg, önálló voltam, nyitott, elszánt és szorgalmas. Vettem magamnak mikrót, okostelefont, ventilátort, befizettem magamat osztálykirándulásra, a barátnőmet étterembe, moziba. Ha az örökbefogadás úgy működne, hogy a Jófogáson választhatok magamnak családot, biztosan találtam volna olyan szülőket, akik büszkék rám. A valóság viszont úgy működött, hogy a szalagavató utáni közösségi táncolásnál a barátnőm volt anyám, a legjobb barátom pedig apám. Nem azért keringőztem velük a tömegben, mert viccelni akartam, hanem azért, mert a szüleim nem jöttek el.

Éreztem, hogy közel a változás, de még nem láttam a végét. Azt is csak nagyon homályosan láttam, hogy mi lesz utána, abban a helyzetben még képtelen voltam elképzelni magamat normálisként. Élesebben láttam magam az egyetemi előadóban aludni, mint beilleszkedni a társadalomba, pedig akkor még csak abban lehettem biztos, hogy több mint 400 pontom lesz. Minden, amit láttam magam előtt, az a szüleim képe volt, és az, hogy semmi esetre sem akarok olyan lenni. Apámé, az ötvenes, bajszos, internetfüggő férfié, aki a Kádár-korszakban volt fiatal, aki képtelen kommunikálni az érzelmeit a környezete felé, aki bunkert épített a lelke köré és aki gyenge volt ahhoz, hogy elváljon. Meg persze anyámé, a legellenszenvesebb tanáré, akivel gyereknek dolga lehetett az elmúlt harmincöt évben, akit a tanítványai és kollégái egyaránt nyugdíjba kívántak, és aki - a hobbivallásosság mellett - meggyőződéssel hitt abban, hogy az általa tanult Brezsnyev-korabeli módszereket át tudja ültetni Z-generációs gyerekek tanításába. Ez a két ember megélt összesen több mint száz évet, és egy évszázad is kevés volt nekik arra a munkára, aminek a nagy részét én négy év alatt elvégeztem. Képtelenek voltak feldolgozni azokat a nevelési mintákat, amiket ők kaptak, gyengék voltak levetni magukról, és egyszerűen csak továbbadták. Látták magukat sorban állni, látták, hogy az előttük lévő a kezükbe ad egy tál forró kását, és nem jutott eszükbe, hogy eldobják, elejtsék, letegyék valahova, vagy az előttük lévő arcába nyomják, esetleg kiálljanak a sorból, hanem egyszerűen fogták, hátrafordultak, és továbbadták. Ezt látták ők is, ezt csinálják ők is - mi sem természetesebb? És különben is, mi lesz, ha eldobják...

Amikor már tényleg csak napok, hetek voltak hátra, akkor adtam fel, és akkor gondoltam arra, hogy eltűnök. Pontosan tudtam, hogy nem lesz ebből nagy balhé, nem fognak körözést kiadni. Két nagyon jó okom is volt arra, hogy eltűnjek: egyrészt, akkor még nem tudtam, hogy tényleg ennyire kevés időt kell már csak kibírnom, másrészt a kulcsra zárható ,,szobámon" keresztül jött be a lakásba az internet. Tisztában voltam azzal, mekkora érvágás lesz apámnak a net hiánya, akit azonnal szorongás fogott el az internet nélkül, és aki, ha egy évben egyszer főzött, azt is odaégette, mert közben ott felejtette magát a gép előtt. A kívánt hatás nem maradt el, három perccel a szokásos időpont után, amikor hazaérkezett munkából, a következő sms-t kaptam:

,,Nincs net. Vajon miért?"

Akkor már közel tíz éve volt telefonom. Ezalatt az évtized alatt egyszer sem kaptam apámtól sms-t, hogy mi volt a suliban, hogy sikerült a felvételi, a nyelvvizsga, a témazáró, a buli, a találkozás a lányokkal, hol vagyok egész hétvégén, miért nem jöttem haza három napja, miért nem látta az ellenőrzőmet fél éve, vittem-e esernyőt, értem jöjjön-e, hozzon-e valamit a boltból. Nem volt fontos. Ez viszont igen. Ez égetően fontos volt, és arra a néhány percre, amíg az sms hatása alatt voltam, miközben ültem a barátnőm felé tartó buszon, azt éreztem, hogy én vagyok baromi fontos. Azt éreztem, hogy hirtelen most, hogy nincs internet, főszereplővé váltam. Múlik rajtam valami. Meggyőződésem, hogy soha ekkora hatással nem voltam apámra azelőtt, és az akut internethiánytól hasonló bátortalansággal toporoghatott a nappaliban azokban a percekben, mintha fél évvel korábban velem próbált volna keringőt járni szalagavató után a Kádár-szabvány zakójában.

Eltelt két hét. Ezalatt legalább kétszer eszméletlenre ittam magam, leérettségiztem végül magyarból is 90 százalékosra, dolgoztam, voltam banketten, aztán egy az érettségi utáni ,,osztálykiránduláson", ismerősöknél, és a barátnőmnél. A következő üzenet már nem telefonon jött: barátnőm egy nap mesélte, hogy az ő édesapját megkereste az enyém, hogy tud-e rólam valamit. Az sms-nél csak elmosolyodtam, itt már teljes elégedettséget éreztem: ez azt jelentette, hogy apám lelkében az internet utáni sóvárgás legyőzte a szégyent. Apám és barátnőm édesapja ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Más-más területen, de más-más pozícióban is: míg apám egy egyszerű munkás volt, addig barátnőm édesapja instruktor, vezető. Sok tekintetben felnéztem rá, szívesen töltöttem vele az időm, mindig volt egy-két jó szava, érdekes története, úgy éreztem, az ő életéből még az is példaértékű, ami egyébként nem lenne az. Ő az előtte lévő arcába dobta a forró kását. Egészséges, kellő határozottsággal és humorral megáldott férfi lett egy hasonlóan alávaló nevelést követően, mint amit én kaptam. Apám pontosan tudta ezt, és a szánalomra méltó soha nem szabad gyengének mutatnom magam-hozzáállásával mégis arra kényszerítette az internethiány és az aggódás, hogy felkeresse őt. Ez nem csak egy egyszerű megalázkodás volt: ez egy elismerése volt annak, hogy az élet ezer más területe után apaként is megbukott. ,,Szia, eltűnt a tizenkilenc éves gyerekem, akit te amúgy vejednek akarsz és tökre bírsz, és kikötötte az internetet és bezárta a szobáját, és amúgy nemsokára örökre meg fogja velem szakítani a kapcsolatot!" Több volt ez, mint egyszerű kanosszajárás! Számot kellett vetnie egy olyan ember előtt, aki az ő álmait váltotta valóra, én pedig úgy éreztem magam, mint aki egyazon pillanatban kosarat dobott a másik térfélről, letarolta az összes bábut a bowlingpályán, és megnyerte az ötöslottót. Úgy éreztem, hogy mindent, amit ki tudtam hozni ebből a helyzetből, azt sikerült, és ezt csak fokozta, hogy hasonlóan éreztem az érettségimmel kapcsolatban is. A lehető legjobban sikerült. Persze, számára ez közel sem volt minden, amit megpróbálhatott, hiszen tudta, hol lakik a barátnőm, és tudta, melyik iskolába járok. Ha már fogalma sem volt, mikor tartják a szóbeliket, legalább kérdezősködhetett volna, de ahhoz már nem volt mersze. Megpróbálta cégen belül megoldani, hátha úgy kevésbé kínos.

Két hét után ,,kerültem elő", munkaidőben. Anyám úgy nézett rám, mint aki két és fél év után hirtelen meg akar szólítani, úgyhogy gyorsan kinyitottam a szobámat, behajítottam az asztal alá az érettségimet, és ledőltem a földön lévő matracra, ami gimiben az ,,ágyam" volt. Sejtettem, hogy onnantól kezdve enni már nem fogok kapni, mégis úgy éreztem, elértem, amit akartam. Hatást, figyelmet, változást, bármit, ami kibillent abból, ami korábban volt, ráadásul úgy, hogy igazán el sem kellett tűnnöm hozzá. Azt gondolom, az eltűnt, illetve eltűnésre készülő gyerekek fejében is valami hasonló lehet: ennél bármi jobb! Itt bármi változik, az csak jobb lesz. Fontossá szeretnének válni, azt szeretnék, hogy foglalkozzanak velük, ami egy természetes igény, erre adott reakcióként pedig az eltűnés legalább annyira természetes, mint a babák esetében a sírás. Egy olyan szülőn, akinek az önképét a szülőség adta áltekintély tartja életben, hosszútávon semmit nem fog változtatni egy átmeneti aggódás, viszont rövidtávon felforgathat benne olyan dolgokat, amire a gyerek vágyik. Alapesetben a szülő úgy fekszik le aludni, hogy azon gondolkodik, learatta-e a növényeket a Farmeramában, vagy jobban mutat-e a kertjük, mint a szomszédé, viszont, ha nincs meg a gyerek, akkor nagyobb eséllyel forgolódhat, tépelődhet, gondolhat rá. Sok gyerek azt látja az egyetlen lehetőségnek ahhoz, hogy a szülei gondoljanak rá, vagy legalább saját maguknak felvessék, hogy lehet, hogy pocsék szülő voltam, hogy elszökik, eltűnik.

Meg kell értenünk, hogy az eltűnt gyerekek világnapja valójában a bukott szülők világnapja - ha a hét perces családokat felváltanák a kiegyensúlyozott, szeretetteljes, lelkileg egészséges családok, drasztikusan visszaesne az eltűnt gyerekek száma. Előfordulhat, hogy három-négy pedagógusdiploma kevés a gyerekneveléshez, hiszen inkább alkalmazkodókészségre, önismeretre, szervező- és áldozatkészségre, a fejlődéslélektan ismeretére, magas érzelmi intelligenciára, vitakultúrára, jó konfliktuskezelésre van szükség, vagy esetenként bátorságra a váláshoz. Ezeket pedig aligha tanítják az ELTE-n.



Érdekelnek a személyes történeteim? Nézz körül a személyes címke alatt, többet is találhatsz. Ha hozzászólnál, azt is bátran megteheted itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán.