30 gondolat, amit csak a hozzám hasonló űrlények érthetnek meg

Az introverzió, a türelmetlenség és a szociális szorongás finoman szólva sem a legjobb kombó. Ezek mellé ráadásul a legritkább személyiségtípusok határain vagyok (INFJ/INTJ), szóval minden adott ahhoz, hogy teljesen elszigetelve érezzem magam a társadalomtól, és úgy érezzem, képtelen vagyok beilleszkedni az emberek közé.

Kép: iStock

Viszont aki azt gondolja, hogy ez a helyzet tömör csalódottság és kesergés, és én minden nap keresztülmegyek valamin, az nagyot téved! Éppen ennek a különcködésnek köszönhető, hogy kialakítottam magamban egy olyan gondolatvilágot, amit itt a blogon is megosztok veletek, ami viszonylag sok embernek tetszik, és amit néhányan különlegesnek tartanak. Az internetnek köszönhetően rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és élnek más ufók is errefelé, ezért úgy gondoltam, megosztok veletek harminc olyan gondolatot, amitől korábban azt éreztem, hogy kevésbé vagyok értékes, mint a "nem ufók", vagy épp amitől kifutok a világból.

Nincs az 10 perc!

1. Amikor egy távoli ismerős jó ötletnek tartja, hogy ilyen kérdésekkel bombázzon:

• Megjöttél? (Nem, ez csak a látszat!)
• Rántott húst eszel? (Igazából sült tevét, csak neked valamiért rántott húsnak tűnik.)
• Te is errefelé utazol? (Rég nem látott ismerős, egyirányú busz/vonat, garantált halál.)
• Te már megint híztál/edzeni jársz? (Wow, lassan többet törődsz a testemmel, mint én!)

2. Amikor valaki megmagyarázhatatlan kényszert érez arra, hogy ha egy légtérben vagyunk, akkor muszáj beszélgetni is, mert hát úgy illik.

3. Amikor valaki 600 képet mutat neked a nyaralásáról/babájáról/kisállatáról, ami legalább fél óráig tart, és mosolyogva kell végignézned, miközben te már két perc után elsírnád magad tőle.

4. Ugyanez azzal fűszerezve, amikor valaki odaadja a saját telefonját, hogy tessék, nyugodtan pörgesd végig. Lol, nem akarok a végén szembenézni egy félpucér horgászós képpel vagy egy dickpickel, szóval inkább mutasd te! Különben is, a telefon galériája egy intim dolog, ez olyan, mintha random letolnád a gatyádat előttem.

5. Amikor valaki integet feléd, bizonytalanul visszaintegetsz, és kiderül, hogy a mögötted lévőnek szólt. Klasszikus, ha bárgyú mosollyal próbálod palástolni.

6. Amikor nem tudod eldönteni, hogy valakivel vagytok-e olyan viszonyban, hogy köszönj neki, ezért inkább nem köszönsz, és azt gondolja, hogy bunkó vagy.

7. Most menjünk körbe, és mindenki mondjon magáról néhány szót! Én itt szoktam lepörgetni az életemet magam előtt 2 perc alatt, és imádkozom, hogy lehetőleg minél többen telefonozzanak, miközben beszélek, és hogy ne én legyek az első.

8. Alkossunk hármas-négyes csapatokat, és dolgozzunk ezen a feladaton! A legjobb, ha nem ismersz senkit, és úgy kell választanod. Tisztára, mint a Bogoly Berti féle mindenízű drazsé.

9. Amikor utaznál vagy mennél valahova, de senki nincs, aki elvisel, annyira pedig nem vagy magányos farkas, hogy egyedül elmenj, ezért inkább nem mész sehova.

10. Amikor két perc után megérzed, hogy ebben a társaságban az fogja meghatározni az értékedet, hogy mennyire vagy kedves.

11. Amikor magyarázkodásra kényszerülsz, hogy miért nem kérsz édességet, fagyit, alkoholt, bármi mást, és a másik elkezd érzelmileg zsarolni, hogy biztos azért nem kérsz, mert vele van bajod. (Ilyenkor már tényleg vele van bajom.)

12. Amikor valaki ingyen terapeutának néz, pedig soha nem tanultál pszichológiát...

13. ...aztán teljesen az ellenkezőjét teszi annak, amit mondtál, pórul jár, és hozzád megy sírni, meg sajnáltatni magát.

14. Amikor még oda se értél egy találkozóra, de már megbántad, hogy adtál egy esélyt, és tudatosul benned, hogy a következő óráid azzal fognak telni, hogy minél kevésbé kínos irányba tereld a beszélgetést.

15. Amikor valaki megkérdezi, hogy mizu, és rájössz, hogy nem trollkodik.

16. Amikor egy társaságból egyedül te veszed észre, hogy valaki mennyire manipulatív és irányító, és mindenki más a lábai előtt hever, közben pedig nem értik, hogy mi a bajod vele.

17. Amikor megkérdezik, hogy te miért nem beszélsz annyit, baj van-e, jól érzed-e magad, segítsenek-e valamit. (Lol, nem kell, én csak ilyen vagyok.) Különdíjas, ha eközben az illető nagy másság-nagykövet és mindig hangoztatja, hogy el kell fogadni a másságot, de arra nem képes, hogy valakit elfogadjon úgy, hogy csendben van...

18. ...aztán az a nagyszerű ötlete támad, hogy biztos szomorú, vidítsuk fel, te pedig legszívesebben egy széklábbal viszonoznád ezt a kedvességet.

19. Amikor valaki a társaságból elkezd felolvasni valami nagyon alpári bulvárcikket, vagy beindít valami trash zenét, te meg csak ilyen arccal nézel fel rá:

20. Egész életedben azzal nyugtatgattad magad, hogy a felnőttek értelmesebbek, és majd velük milyen jól fogod érezni magad, aztán tudatosul benned, hogy egy felnőtt társaság sokszor nagyobb csalódás, mint az osztályod volt.

21. Amikor az extrovertált ismerősöd ölelgetni akar, te meg közben belül meghalsz.

22. Amikor otthon hagytad a fülhallgatódat, és elmélyülnél a fantáziádban, de közben csak arra tudsz gondolni, hogy a melletted lévő társaság mikor fogja már be a pofáját.

23. Amikor olyan embert kell felhívnod, akit nem ismersz, ráadásul nem is lehet azzal számolni, hogy mi lesz a reakciója, úgyhogy egy teljesen random telefonbeszélgetés vár rád.

24. Amikor a veled lévő ismerősöd véletlenül összefut valakivel, és te már rég mennél tovább, de ők már 20 perce az időjárásról meg az X-Faktorról beszélgetnek.

25. Pesten élsz, és nem érted, hogy vidéken hogy tudnak úgy létezni az emberek, hogy egymás minden lépéséről tudnak és ki is beszélik azokat minden nap.

26. Amikor valaki azzal próbál felvágni neked, hogy hány nővel feküdt le, vagy hogy betépett a hétvégén, te meg csak bambán nézel, mert még el se tudod játszani, hogy ezektől hasra esnél.

27. Amikor megnyílsz valakinek, ő meg semmit nem mond magáról, mert nehezen nyílik meg.

28. Amikor te több nézőpontból, minden körülménnyel számolva, hármas tagolással, ékezetekkel leírod a fejedben lévő dolgokat valakinek Messengeren, ő meg csak egy emojit válaszol rá, vagy azt, hogy az jó.

29. Amikor egy ismerősöd bemutat valakinek azzal a szöveggel, hogy vele jól fogod érezni magad, aztán rájössz, hogy szívesebben hallgatnál egy ütvefúrót, mint őt. 

30. Amikor az ismerőseid lemondanak egy programot, és elvileg nagyon csalódottnak kellene lenned, de belül szétvet az öröm, mert otthon maradhatsz és nem kell csinálnod semmit.



Az érzelmeim és a gondolataim összehangolásán túl a bennem lévő legnagyobb ellentmondás, hogy egyszerre szeretem és utálom az embereket. Szinte minden nap elveszítem és visszanyerem a beléjük vetett hitemet, és valószínű, hogy ez az ellentmondás még sokáig kísérni fog. Természetesen nem szoktam flegma lenni, vagy artikulálatlanul üvöltözni, ha azt mondják, csendes vagyok, és a székláb sem került még elő, ez a harminc pont csak a gondolataimat tükrözi. Lehet köztük olyan, ami egy más személyiségtípusú ember számára furcsának, vagy betegnek tűnhet, de a blogom egyik fő elve, hogy változtatás nélkül, teljes felbontásban adjam át a gondolataimat az adott témáról. Azt szeretném elérni, hogy a hozzám hasonló emberek ne érezzék magukat furcsának, vagy magányosnak a hasonló érzéseik miatt, és felismerjék, hogy ez teljesen természetes, van más is, aki így érez.



Ha szeretnél még olvasni, a lélek címke alatt sok érdekes bejegyzést találsz! Kihagytam egy olyan gondolatot, ami szerinted beleillene ebbe a sorba? Írd le itt hozzászólásként, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán!

Az iskolai bántalmazásról felnőtt szemmel

Régen én is azt hittem, hogy a megfélemlítés, a zaklatás, a megszégyenítés csak az alja iskolák sajátossága. A gyűjtőké, ahova bárkit felvesznek, ahova a tőlünk kibukott gyerekeket küldik át, ahol állandóan verekedés tör ki, és több füves cigi lapul a zsebben, mint ahány toll a tolltartóban. Nem volt igazam. A zaklatás a legnívósabb, legjobbnak tartott elitiskolákban is ugyanúgy megtörténhet, sőt, ott nem hárul rá akkora figyelem, hagyják szabadon kibontakozni. Ha nincs verekedés, nincs drog, vagy bármi, ami rendőrt kíván, nem csorbul az iskola hírneve, tehát nincs probléma - a legtöbb tanár szerint.

Az iskolai bántalmazással továbbra sem tudunk mit kezdeni. Gondolom, az egyetemek pszichológiai karán az ezzel foglalkozó kutatók úgy-ahogy képben vannak; viszont a tanárok és a fiatalok, diákok nemhogy nem tartják a lépést a korral, de fokozatosan maradnak le, fokozatosan egyre távolabb kerülünk attól, hogy ha az én leendő lányom, vagy fiam iskolás lesz, ne közösítsék őt ki, ne csúfolják, ne alázzák meg. Ha valaki elkezd arról beszélni, hogy kiközösítik őt az iskolában, a következő reakciókat kaphatja:

• Mutass több önbizalmat! - Köszi, sokat segítettél. Ez csak úgy jön, elhatározás kérdése, nem?
• Próbálj magabiztos lenni! - ...
• Húzd ki magad! - ...
• Menj tovább emelt fővel! - Nem unod még?
• Beszélj hozzájuk hangosan! - És attól változik bármi, ha kiabálni kezdek?
• Szard le őket! - Persze, legyek érzéketlen, váljak pszichopatává, akit nem érint meg semmi.
• Ne lássák rajtad, hogy megérint! - Eddig sem látták, mégsem hagyják abba.

Én úgy gondolom, hogy nem az áldozatnak kellene megváltoznia, hanem a környezetében lévőknek, illetve az áldozatért és az elkövetőért felelős tanároknak, szülőknek. Róluk mindig megfeledkezünk, mindig csak arra korlátozódik a vita, hogy vajon az áldozatnak mit kellene tennie.

(Forrás: Imgur)

Nagyon ritka, ha az iskolai zaklatást egyedül követi el valaki. Az elkövető általában egy népszerű ember,  ,,csatlósai" vannak, akiknek a szerepe kevésbé aktívnak tűnik a kiközösítésben, pedig éppen ezzel a csendestárs-jelleggel tesznek hozzá a legtöbbet: erősítik a csordaszellemet az elkövetőben, idővel pedig maguk is elkövetővé válhatnak. Ilyenkor meglephet minket, hogy hogyan válhat népszerűvé egy ilyen ember, pedig ebből a szempontból egy osztály vagy iskola közössége semmivel sem másabb, mint a Facebook: ha megfigyeljük, mi az, amit a legtöbben lájkolnak, megérthetjük, hogy miért válik az elkövető is népszerűvé az osztályban, iskolában. Kevesen vannak azok, akik a gyengébbek eltaposásával, az erőszakkal, a nagy hanggal tudnak azonosulni, a legtöbben inkább azért válnak csatlóssá, hogy ne váljanak célponttá, illetve, hogy az elkövetőre irányuló figyelemből egy kicsit ők is részesüljenek. Ha csatlóssá válnak, azzal tartoznak valahova, biztonságos érzést nyújt abból a szempontból, hogy kevesebb eséllyel eshetnek ki a kölcsönös barátkozásból.

A legtöbb esetben az elkövető egy ugató, morgó állat, ami igazából nem harap meg. Látványos, maradandó fizikai sérülés nagyon ritkán származik iskolai zaklatásból, a legtöbb eset kimerül a szóbeli bántalmazásban, megalázásban, a kényszerítésben, kiközösítésben, pletykák terjesztésében. Természetesen, mivel nem állatok vagyunk, ez sokszor rosszabb következményekkel járhat, mint egy fizikai sérülés, minél érzékenyebb valaki a környezetére, minél mélyebben fogja fel a körülötte történő eseményeket, annál inkább. Az elkövető gyakran maga is áldozat egy másik közösségben, vagy otthon, és az ottani pozícióját szeretné kiegyensúlyozni az iskolai viselkedésével, persze, ha ez így is van, ettől még nem kell megsimogatni a fejét. Egy ember nem attól válik vesztessé, ha zaklatják, vagy megalázzák; hanem attól, ha ezt képtelen feldolgozni, és annyira gyenge, hogy minden, amit kezdeni tud vele, az az, hogy áthárítja egy másik emberre. 

Az elkövetőben sokszor harag, irigység, vagy bosszúvágy van: érezheti úgy, hogy neki nincs elég pénze a többiekhez képest, nem elég szép, nem kap elég kedvelést, nem figyelnek rá eléggé, vagy egyszerűen csak nem elég jó. Ezt soha nem fogja kinyilvánítani, de egy zaklatónak elsősorban mindig saját magával van problémája, másodsorban pedig a környezetével, az áldozat csak egy eszköz, amit felhasznál a kételyek kiegyensúlyozására. Ezt egyáltalán nem azért írom le, hogy mentesítsem a tettei alól, vagy hogy lealacsonyítsam az áldozatot, hanem azért, mert így egyszerűbben megérthető, hogy a

zaklatás, megalázás elsősorban nem a célpontnak szól, hanem a környezetének.

A bántó szavak mögött mély kérdések vannak. Vagyok elég népszerű ahhoz, hogy ezt megtegyem? Így vajon felfigyelnek rám? Így már elhiszitek, hogy jobb vagyok, mint ő? Mind a megalázás, mind ezek a kérdések a környezet felé irányulnak, nem a célpont felé. Az elkövető szempontjából négyszemközt megalázni az áldozatot annyi értelme lenne, mint egy tini-tetoválásnak, amit nem mutathatsz meg senkinek: jó, oké, megcsináltuk, de mégsem az igazi, kimaradt a lényeg: nem látják mások! A zaklatás fontos feltétele, hogy mások is lássák: muszáj megmutatni, muszáj bizonyítani, fenntartani a figyelmet, különben az elkövető elbizonytalanodna a fenti kérdések valamelyikében. Egy tanár vagy pszichológus felügyelete mellett, egy az egy ellen a legtöbb elkövető nem gyakorolhatna hatalmat korábbi áldozata felett, de ilyen beszélgetésekre általában nem kerül sor. (És ez elég nagy baj.)

Nagy híve vagyok a választékos, részletgazdag jellemrajzoknak, személyleírásoknak, de ha az iskolai zaklatásról beszélünk, szerintem semmi értelme. Az áldozatot általában két jelzővel szokták illetni: biztos azért bántják, mert kisebb, vagy biztos azért bántják, mert csendesebb. Fontos megértenünk, hogy egyik sem kiváltó oka a bántalmazásnak, gyakori, hogy alsósok csúfolnak felsős lányokat csúnyának, illetve azt csiripelik a madarak, hogy Dósa Fannit is zaklatták hat-nyolc éve abban a bizonyos pécsi általános iskolában, pedig ha valaki, ő aztán tényleg nem tekinthető csendesnek. (Vesztesnek viszont annál inkább, hiszen azt már mindannyian láthattuk, ahogy 14-15 évesen ő maga másokat aláz meg.) Olyanok is válhatnak áldozattá, akik ellentmondanak a zaklatónak, viszont nem népszerűek, ebből is látható, hogy nem az váltja ki a bántalmazást, hogy a célpont hibázott, vagy rosszul csinált valamit, nem az áldozat ad okot rá. Többek között ezért tartom hasztalannak azokat a ,,tanácsokat", amiket feljebb felsoroltam, és amikkel általában segítő szándékkal bombázzák a zaklatás célpontjait. Persze, egy gyerek egyszerűbben válhat célponttá, ha valamiben más, mint a többiek, introvertált, vagy szorongó, de nem a másság, az introverzió, vagy a szorongás a zaklatás kiváltó oka, hanem az, hogy a célpont környezete kisebb eséllyel fog ellenállni a zaklatónak, mert kevesebben kedvelik őt, kevésbé népszerű.

Érdemes belegondolni abba, hogy ha az általad a világ legjobb, legszebb, legszerencsésebb emberének tartott illető csöppenne hirtelen ugyanabba a közösségbe, ahol az áldozat is van, vajon vele is meg lehetne-e ugyanezt tenni. A válasz természetesen igen. A világ legszebb, legjobban viselkedő, legjobb tulajdonságokkal rendelkező lányát/fiúját is be lehet állítani az erre megfelelő kommunikációval kiközösítettnek, elveszettnek, kövérnek/soványnak/csúnyának, hiszen ő is különbözik az elkövetőtől, a csúfolódás, bántalmazás hatására pedig neki is sérülne, leépülne a méltósága.

(A Pumpedék című, Pumped Gabó főszereplésével zajló műsorból láttam egy részletet, amikor a főszereplő lekezelően, megalázóan beszélt egy ,,műszaki beállítottságú", láthatóan határozatlanabb, szótlanabb, feltehetően informatikus haverjával. Talán a csajozásról volt szó. Gondoljunk bele: Pumped Gabó egy nyolc általánost végzett, munkanélküli srác, akinek a melegpornója soha nem fog lekerülni az internetről. Ott állt vele szemben egy informatikus, akinek a megfelelő szakterülettel már huszonévesen a fejére szakadhat a pénzeszsák, míg a következő jelenetben Gabó a barátnőjétől kért kölcsön egy ezrest a napi kondizásra, mert nem volt nála annyi. Objektíven nézve egyértelműnek tűnhetne, ki uralja a helyzetet, de a képernyőn mégis az látszik, hogy Gabó oktatja ki csajozásból a nála minden szempontból előnyösebb srácot.)

A bántalmazás sok esetben teljesen logikátlan: például, előfordul, hogy azt éreztetik a célponttal, hogy ő senkinek nem tetszhet, miközben az emberek ízlése nagyban eltérő, tehát biztosan van olyan is, akinek az illető tetszik. A cél ilyenkor az, hogy az áldozatban szégyenérzetet alakítsanak ki, és azt éreztessék vele, hogy nem tartozik senkihez, és nem is tartozhat senkihez. Részben ennek köszönhető, hogy rengeteg a bizonytalan, szorongó fiatal lány, aki kényszeresen arra törekszik, hogy megfeleljen a környezetének, mindenáron tetszeni akar a fiúknak.

Fiú és lány is ugyanakkora eséllyel lehet elkövető, illetve áldozat.

Vannak persze elméletek, hogy a lányok módszerei kegyetlenebbek, vagy hogy a duci lányok nagyobb eséllyel válhatnak áldozattá, de ez nem azt jelenti, hogy el kell fordítanunk a fejünket például a sovány lányokról, mint áldozatokról, vagy a kegyetlenkedő fiúkról. Ahhoz, hogy valaki bántson egy másik embert, nincs szükség semmire, viszont az, ha valakit bántanak, és nem adja tovább, nem válik maga is elkövetővé, már igényel egy helyes értékrendet, jó hozzáállást.

Az emberek mindenkitől azt várják el, hogy megértsék őket, de ők maguk általában nem képesek megérteni a többi embert. A célpontban, az áldozatban a zaklatás hatására fokozatosan leépül az önkép (ha volt egyáltalán), elkezd bizalmatlanná válni az emberek felé, és a legtöbb esetben nem beszél senkinek a benne lezajló változásokról, ha pedig mégis, az szinte biztosan nem a szülő vagy a tanár. Elkezd félni az emberekkel való kapcsolattartástól, állandó bűntudat alakul ki benne, úgy érzi, mintha folyton rosszul csinálna valamit, végül pedig magát okolja azért, hogy bántják. Az internetnek köszönhetően ez az állandóság akkor is követi őt, amikor egyedül van, de éppen a telefonján internetezik, így a zaklatás akár folyamatossá is válhat anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Az internetes zaklatásra ráadásul a tanároknak, iskolai dolgozóknak is tökéletesnek tűnő kifogás az, hogy ez az iskolán kívül történik, tehát nem kell vele foglalkozni. Az áldozat így egyáltalán nem érzi, hogy bármelyik felnőtthöz is fordulhatna ezzel: amellett, hogy eleve a szüleinek szólna legutoljára, az idősebb felnőttek legtöbbször nem tudják annyira magukénak érezni a virtuális világot, mint a gyerekek. Így megérthetjük, miért nem derülnek ki szinte soha ezek az esetek, hiszen a célpont emiatt azt érezheti, hogy egy ilyen piti dolog hatására nem érdemes szólni a felnőtteknek.

Az iskolai zaklatás legutóbbi, médiában is szereplő magyar áldozata egy 15 éves lány, aki egy-két hónapja végzett magával Budapesten. Nem tudjuk, hogy az ő esetében mennyire korlátozódott az internetre a bántalmazás, a tanárok és a szülők egyáltalán nem tartják a lépést az internetes zaklatással, a legtöbben továbbra is úgy gondolják, ez inkább szemtől-szemben jelent gondot, pedig a cyberbullying nem most vette át a stafétabotot, sőt. Az, hogy nem kell felvállalni a saját nevet, arcot, személyiséget a megalázáshoz, - gondoljunk például az AskFm-re - illetve hogy nem látják az áldozat szenvedését, már régen egy óriási lökést adott azoknak az agresszív fiataloknak, akik szemtől szemben nem mernének hasonlóakat tenni. Ha az áldozat szempontjából nézzük, akkor azt kell értenünk, hogy nem egyszerű azzal az érzéssel leülni egy egyébként is bizalmi problémákkal küzdő gyereknek egy felnőtt elé, hogy ,,figyelj, egész nap csúfolódnak velem, és már nem tudok semmi másra gondolni, úgy érzem, így nincs értelme élnem". 2012-ben egy akkor 15 éves kanadai lánynak, Amanda Toddnak az sem segített, hogy YouTube-videóban, papírokra írt szövegekkel mesélte el a saját történetét, egy hónappal a videó feltöltését követően öngyilkos lett. Fiatal kora, és zaklatott állapota ellenére hajszálpontosan át tudta adni a benne zajló küzdelmet, ha úgy tetszik, mindent megtett azért, hogy az emberek tudják, hogy min megy keresztül, mégsem vették észre sem a tanárai, sem a szülei, sem a környezetében lévő emberek, hogy ekkora a baj. Aki azt gondolja, hogy hat év alatt biztosan változott valami, az téved; ma is szó nélkül mennénk el egy hasonló videó mellett, az emberek még mindig nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki ilyen mértékben megnyílik.

A bullyinggal foglalkozó cikkeknek abban igazuk van, hogy egy tanár, egy iskolapszichológus, egy szülő, vagy egy felnőtt rokon is segíthet - a lehetőségük folyamatosan megvan rá. A legnagyobb felelősség viszont a közvetlen környezeten van. Ha azt látod, hogy bántanak, megaláznak, zaklatnak valakit az osztályodban, iskoládban, akkor menj oda hozzá, beszélgess vele, kérdezgesd, hívd el közös programokra! Állj ki érte, vagy szólj egy felnőttnek, hogy mi történik vele, hidd el, te nagyobb eséllyel fordulsz segítségért, mint ő. Szüksége van arra, hogy azt érezze, hogy nincs egyedül, igényli a támaszt, szóval kár azzal áltatni magad, hogy te nem tehetsz semmit, vagy hogy az illető biztosan elvan egyedül, akkor is, ha ő nem a könnyen észrevehető, inkább a csendes, sarokban ülős típus.

,,Vétkesek közt cinkos aki néma"

 - mondta Babits, vagyis Jónás, és érdemes elgondolkodni azon, mennyire igaza volt.

Öt-tíz éve elballagtál már? Netán ennél is több idő telt el? Ha érdekesnek, tanulságosnak találod, meséld el, mi lett azokból az emberekből öt-tíz év alatt, akik a te osztályodban bántották a többieket!

Ha a kényszeres másságról, az öngyilkosság megelőzéséről, vagy arról szeretnél olvasni, mi történik, ha pszichológushoz fordulsz, azt is megteheted, a címkék között pedig további érdekes írásokat is találsz.

Emberek, akiket nem veszünk észre [4/5] - Az introvertált személyiségtípus

Az utóbbi években - részben a Myers-Briggs típuselmélet népszerűvé válása miatt - egyre inkább elkezdett terjedni a köztudatban a személyiségünk introvertált-extrovertált spektruma. HR-esek, munkáltatók is egyre inkább figyelembe veszik, ha valaki introvertált, míg régebben az volt a természetes, előnyös, ha valaki extrovertált jellemzőkkel jelentkezett egy munkára.

Az introvertált és extrovertált szavakat Carl Gustav Jungnak köszönhetjük. Az introverzió röviden annyit jelent, hogy valakinek egyedüllétre van szüksége ahhoz, hogy fel tudjon töltődni, az extroverzió pedig a fordítottja, akinek inkább társaságra. Fontos, hogy ez egy skála, aminek a két vége között helyezkednek el az emberek; bár előfordult, hogy nekem egy teszten 100%-ig introvertált jött ki, ez elég ritka, és én sem tartom magamat 100%-ig introvertáltnak.

Egyáltalán nem biztos, hogy az introvertált ember szégyellős, meghunyászkodó, aszociális, és még kevesebb eséllyel antiszociális. Még csak arról sincs szó, hogy mind rosszul kezelnék a társas kapcsolatokat, egyszerűen jobban szeretnek nélkülük létezni az idejük nagy részében. Egy introvertált is lehet nagyon beszédes, viszont ezt kisebb társaságban nyilvánítja ki, olyan emberek között, akiket már régebb óta, jól ismer. Jung még kitartott amellett, hogy az introvertáltak általában a bennük lezajló dolgokra összpontosítanak, az extrovertáltak pedig a körülöttük történőekre, de ezt már többen is meghaladták azóta. Ma már tudjuk, hogy minden emberben megvan mindkét oldal, viszont mindenkinél más-más a hangsúlyosabb, és persze más mértékben.

Az introvertált emberekre jellemző, hogy szeretnek kettesben maradni a gondolataikkal. Tetteiket általában hosszas gondolkodás előzi meg, nem szeretik a váratlan helyzeteket, a meglepetéseket, főleg, ha az hirtelen társas kapcsolatokba kényszerít, mint például egy telefonhívás. Jobban kedvelik, ha a tanáruk, főnökük inkább négyszemközt ad visszajelzést a munkájukról, mint azt, ha mások előtt dicséri őket. Sokkal eredményesebben dolgoznak egyedül, kevésbé tudnak hozzájárulni egy csapatmunkához. Írásban általában jobban fejezik ki magukat, mint szóban. Jellemzően nem szeretnek egy frissen megismert társaság előtt bemutatkozni, beszélni magukról, sokkal szívesebben teszik ezt négyszemközt. Nem meglepő az sem, ha egy introvertált nem szeret az időjárásról, munkáról, magánéletről beszélgetni, és igényli a mélyebb tartalmat egy beszélgetéshez. Bár nem köthető a tömegiszonyhoz vagy a szociális fóbiához, általában introvertáltként nem szívesen jár az ember csak úgy plázába, vagy olyan helyre, ahol fennáll a lehetősége, hogy idegen emberekkel kelljen kapcsolatot teremteni. Sokszor egyáltalán nem bánják, ha egy megbeszélt programot lemond a másik fél, hiszen így "megúsznak" egy több órás időszakot, ami megfosztja őket az egyedülléttől. Szeretnek otthoni programokat szervezni; ami soha nem egyenlő az unatkozással, ebben az introvertáltak kreativitása határtalan:

(Forrás: Introvert Problems / Facebook)

Sajnos elmaradottabb, iskolázatlanabb területeken még ma is rengeteg a tévhit az introvertált emberekkel kapcsolatban. Hiába az internet, hiába a rengeteg, primitív emberek számára is teljesen érthető cikk, önmagában az introvertáltság is megér néhány osztályban, közösségben egy stigmát, kiközösítést még így a 2010-es évek végén is. Pedig ez egyáltalán nem tolerancia kérdése, nem arról lenne szó, hogy ,,így kell elfogadni" a másikat, ez nem egy betegség, vagy egy személyiségzavar; csak egy tulajdonság, olyan, mint hogy valakinek elálló-e a fülcimpája, vagy a nyakához nőtt. Persze ennél meghatározóbb tulajdonság, viszont abból a szempontból hasonló, hogy az ember értékét pont annyira határozza meg, mint amennyire egy elálló fülcimpa. Extrovertáltként nem lesz mindenki jó fej, vagy olyan idegesítő, mint Szamár a Shrekből; és introvertáltként sem lesz valaki sorozatgyilkos, vagy világmegváltó művész.

Az introvertáltságot gyakran kötik össze a művészetekkel, amiben én nem igazán hiszek, mint ahogy abban sem, hogy az introvertáltakra jellemzőbb lenne, hogy egyszerre egy dologra tudnak csak összpontosítani. Azt viszont mindenképp érdekesnek tartom, hogy egy elmélet szerint az USA-beli társadalom egy extrovertált társadalom, viszont Japán, vagy India, ahol a buddhizmus nagy szerepet játszik, pedig inkább az introvertált embereket tartja értékesnek. Szerintem ez azért ennél összetettebb dolog, és úgy gondolom, nem jelenthetjük ki, hogy egy introvertált embert nagyobb eséllyel értékelnének nagyra egy keleti kultúrában, mint itt Magyarországon, vagy akár az USA-ban.

Az extroverzió és a boldogság kapcsolatát is meglepően intenzíven kutatják, pedig szerintem semmi értelme. Erre nagyon jó ellenpélda néhány keleti kultúra, ahol a boldogságot a belsőhöz, a gondolkodáshoz kötik, és a legboldogabb országok listáján is gyakran végez  előkelő helyen vagy valamelyik ázsiai, keleti kultúrával jellemezhető ország, vagy pedig valamelyik skandináv - ők szintén nem az extrovertáltságukról híresek.

Annyiban elgondolkodtató ez a párhuzam, hogy az emberi kapcsolatok fenntartása egy létszükséglet a hétköznapokban, az iskolában, a munkahelyen, vagy akár a boltban, és amíg az extrovertáltaknak ez teljesen természetes, addig egy introvertált az esetek nagy részében a háta közepére sem kívánja ezeket a helyzeteket, és ritkán mutathatja ezt ki. Úgy gondolom, a boldogság viszont azért kényesebb dolog annál, mint hogy csak az emberi kapcsolatok határozzák meg, száz másik dolog is hozzátesz, vagy akár elvehet belőle. (Itt bukik meg az, amikor valaki egy párkapcsolattól várja a boldogságot.) Tíz-húsz éve még azon is el lehetett volna gondolkodni, hogy esetleg az extrovertáltak egyszerűbben találnak jól fizető állást, és ezért boldogabbak - ma már egy magára adó HR-es csapatnál az elsők között veszik figyelembe, hogy mindkét típusnak a megfelelő munkát ajánlják, szerintem óriási a fejlődés az utóbbi években ezen a téren, és egy introvertáltnak is egyre több az előrelépési lehetőség.

A 16 personalities oldalán egy tíz perces teszttel az I-E páros mellett három másik tulajdonságodra is felismerést nyerhetsz. Ha megismerted a személyiségtípusod, végtelen sok információt találhatsz hozzá különböző oldalakon. Bár a pszichológusok közül nem mindenki tartja helytállónak a Myers-Briggs típuselméletet, nekem sokat segített az önismeretemben, és a horoszkópnál garantáltan mélyebb. Az Introvert Problems oldalát is ajánlom, itt általában vicces mémekkel, vagy akár mély idézetekkel segítenek megérteni, mit miért úgy teszel, ahogy, és a személyiségtípusoknak is lehetnek külön-külön Facebook-csoportjai, érdemes azokra is rákeresni.

 LINCOLN, CELEBEK, ÉS INTROVERZIÓ

Az elmaradhatatlan Abraham Lincoln elnök úr mellett azért itt már vannak igazán meglepő introvertált személyiségek is. Mi sem mutatja jobban, hogy az intro- és extroverzióval már az egész világ foglalkozik, mint hogy maga Kim Kardashian is azt nyilatkozta öt évvel ezelőtt, hogy ő introvertált. Hogy ez csak a jelenség meglovagolása, vagy a kis Kim valóban nem érezte a táncparkett közepére valónak magát tizenévesen, azt nagyon kevesen tudhatják. (Még velem is előfordult, hogy én kezdtem el az elsők között táncolni egy buliban, pedig nem csak falábú vagyok, de a 16personalities szerint 100%-ig introvertált is. Ejnye, ejnye, Kim.)

Johnny Depp és Robert Pattinson is szociálisan kínosnak tartja néha a viselkedését, ami pedig a hatalommal bíró embereket illeti, Vlagyimir Putyin is introvertáltként vezeti Oroszországot immár tizennyolc éve elnökként, vagy épp miniszterelnökként. J. K. Rowlingot is segíthette a Harry Potter-regények megírásában a személyiségtípusa, ami egyébként azonos az enyémmel, és a legritkább a 16 közül az egész világon. Zayn Malik szintén szégyellősnek és kínosnak tartja magát néha, ráadásul a Now magazinnak azt mondta, ő egy visszafogott személyiség. Vajon igazat mondhatott?