Milyen érzés valóra váltani százezer fiatal lány álmait? [1/3]

Egy évvel ezelőtt, 2017. május 15-én egy fehér Mercedes kabrió 140-nel rohant bele egy Dózsa György úti buszmegállóba, miután összeütközött egy másik autóval. A balesetben két fiatal férfi meghalt, a Mercedes sofőrje viszont sértetlenül szállt ki, hogy aztán az áldozatok vérét törölgesse az autójáról. Ahogy a baleset híre terjedni kezdett, hamar kiderült, hogy a luxusautó sofőrje a 39 éves Molnár Richárd, aki a 2000-es évek eleje óta aktív tagja az alvilágnak, és korábban sokáig börtönben ült. Barátnője pedig a 23 éves Kálmán Szilvia, aki tinikorában rendszeresen részt vett szépségversenyeken, modellkedik, és akivel látványos luxuséletet élnek az Instán 89 ezer követő legnagyobb ámulatára.

A gázolás óta eltelt egy év, és lényegében nem változott semmi. Richárd azóta megcsalta Szilviát egy fitneszmodellel, akit a lány a nyílt utcán vert össze élő közvetítés közben, aztán ismét összejöttek, nyaraltak a Seychelle-szigeteken, utazgatnak és közvetítik az életüket. A sofőr néha bejárkál a bíróságra megmutatni magát, de egyébként a lifestyle nem változott: ruhák, táskák, napszemüvegek, művirág, tengerpart, hajók, autók, lájkok és hozzászólások töltik ki a mindennapjaikat, különösen Szilviáét. Adott tehát egy luxuskörülmények között élő börtönviselt ,,vállalkozó, üzletember”, akit olyan mértékben szétroncsolt a kokain, hogy szenvtelenül képes átélni egy kettős gyilkosságot, és mellette egy nő, aki már az iskolából is szépségversenyekre járkált, azóta pedig modellügynökségek ostromolják nap mint nap a testéért. Mi ez, ha nem life goal?

A polgárpukkasztásnak az a célja, hogy különböző érzéseket váltson ki a követőkből, és ezáltal megossza őket. Ha utálattal nézed, számukra az is nagyon jó, hiszen addig is lekötik az érzéseid és a figyelmed, ha pedig csodálattal, az szintén, hiszen ezzel már az értékrendedet is ők alakítják, és onnantól te is olyan akarsz lenni, mint ők. Szépségkirálynők, fitneszmodellek, Instagram-modellek, videoklipek szereplői, és olyan lányok, akik egyszerűbb úton élnek a testükből (escort, ,,táncos”, domina stb.) rendszeresen alkalmazzák a polgárpukkasztást oldaluk népszerűségének fenntartására, és vezetik az orruknál fogva a felszínen feszengve táncolni próbáló beauty- és lifestylegurukat. Gyerekként engem is irigység töltött volna el hasonló képek láttán, most viszont sokkal értékesebbnek tartom a saját, hétköznapinak tűnő életmódomat, mint amit a képeken látok. Ehhez nem kellett semmi mást tennem, mint a megfelelő kérdéseket feltenni magamnak, gondolkodni azon, hogy hogyan válhatnék hasonlóvá, és azon, hogy ami emögött a lifestyle mögött van, az megéri-e nekem, vagy sem. Ezeket a gondolatokat osztom meg veletek a következő három alkalommal. Elsőként az elismerésre vágyakozást, a kokain szerepét és a boldogsághajhászást veszem górcső alá, holnap a párkapcsolat minőségét és az esetleges gyerekvállalást vesézem ki megcsalásostul, luxusostul, érzelmestül; holnapután pedig további szerepeket részletezek, kérdéseket teszek fel, és elárulom, mi a legfontosabb lépcsőfok a life goaljaidhoz vezető úton, és azt is, hogy miért nem a képen szereplő kettős gyilkos és 300 eurós kurva luxuséletében látom a probléma gyökerét.

Forrás: Facebook

Lesznek olyan kérdéseim, amiknek a megválaszolásához inkább egy lány gondolataira lenne szükség, szóval fiúk-lányok hozzászólásait egyaránt várom itt, és a blog Facebook-oldalán is.

Az első és legfontosabb, hogy elválasszuk ettől az életmódtól a siker fogalmát. Amikor sikeres emberekről van szó, leggyakrabban a pénzzel, tárgyakkal, státuszszimbólumokkal azonosítjuk a sikerüket. Viszont ahhoz, hogy megértsd, amit írok, nem úgy kell feltenni a kérdést, hogy akarsz-e sikeres lenni – a kérdés inkább az, hogy akarsz-e sikeresnek tűnni néhány ezer fiatal lány számára. Akarod-e, hogy ezek a fiatal lányok, akikről írni fogok, azt gondolják rólad, hogy te sikeres vagy. Eléjük akarsz-e rakni egy olyan karaktert, ami nekik, az ő értékrendjük szerint a sikert jelképezi. Ha erre igen a válaszod, az azt jelenti, hogy nem mersz a saját értékítéleted szerint célokat kitűzni magad elé, újszerűt alkotni, gondolatokat megfogalmazni, mert egyáltalán nem is alakult ki saját értékítéleted, vagy nagyon gyenge. Annyira gyenge, hogy egy tengerpartos-segges, vagy autós-feszítős kép láttán azonnal összecsuklik, nemedtől függően, hiszen ezt sokan kedvelik, ez egy biztos választás, míg az közel sem biztos, hogy te önállóan ilyen népszerű lennél.

Szóval, ezt a lifestyle-t akarod, ezeket a lányokat szeretnéd ámulatba ejteni. Hát, jó, nézzük a feltételeket, hiszen van néhány dolog, ami elengedhetetlen hozzá. Ennek az életmódnak a legalapvetőbb feltétele, hogy ne becsüld magad. Semennyire. A legapróbb önbecsülés gátolni fog mindenben, amit ebben a három napban olvashatsz, ezért minél hamarabb megszabadulsz tőle, annál sikeresebb leszel! Két dolog fog még erősen akadályozni, a személyiség, és a jelentéstartalom. Minél összetettebb, igényesebb a személyiséged, annál esélytelenebbé válsz arra, hogy ilyen életet élhess, illetve, ha mindenben a jelentést, az értelmet keresed, az szintén nem segít hozzá. A lelkiismeretedet is félre kell dobnod, de ne aggódj! Ezektől nagyon egyszerű megszabadulni, ha mentálisan gyenge vagy és befolyásolható. Ebben a lifestyle-ban önmagadért nem fognak szeretni, odafigyelni rád, csak a testedért, és azért, ami rajta van, szóval az energiát, amit eddig a lelkierődbe fektettél, és amit a mások iránti irigységből nyertél, nyugodtan fordítsd a tested alakítására. Használati tárgy vagy, a tárgyaknak pedig nincs lelkük, csak alakjuk és hasznuk. Készülj fel, hogy hasonló szerepet fogsz betölteni, mint egy haszonállat, csak téged abrak helyett pénzzel, figyelemmel, lájkkal, ruhákkal és kokainnal fognak etetni, ha pedig megbetegszel, vagy meghízol, nem vágnak le, csak kidobnak és elfelejtenek.

Miért a legtökéletesebb kiegészítője ennek az életmódnak a kokain? Kevés olyan szer van, ami ekkora hatékonysággal roncsolja szét a személyiséged, ekkora hatékonysággal vonja le belőled azokat a tulajdonságaidat, amik emberré tesznek. Rövid ideig – kb. egy óráig – kirobbanó energiával tölt fel, segít talpon maradni az éjszakában, eufóriával, teljes elégedettségérzettel áraszt el, a legnagyobb királynak érzed magad, aki valaha lenni akartál. Csökken az alvásigényed és az étvágyad, modellek is előszeretettel fogyasztják a fotózások előtti időszakban, oldja a gátlásokat, elviselhetővé teszi a nyomást, ezzel pedig tévészereplők, közszereplők, színészek, sportolók kedvencévé vált. Amellett, hogy az élet császárának érzed magad tőle, ha ki tudod fizetni, annak is tűnsz, hiszen egy gramm körülbelül 20 ezer forint, aki igazán népszerű és menő akar maradni, annak pedig heti szinten százezreket kell költenie rá némi evés-ivás mellett. Egy élettelen ember úgy érezheti szívás után, hogy végre megtelt élettel, viszont, ha kiürül a szervezetből, ürességérzetet, depresszív tüneteket, elveszettség-érzetet, idegességet, sóvárgást, ,,kattogást” hagy maga után, amit újabb adaggal lehet enyhíteni. A drogok iPhone-ja erős lelki függőséget okoz, egy idő után ahhoz is szükség lesz egy-egy csíkra, hogy átlagosan érezd magad. Hosszú távon agresszívvá, személytelenné, érzéketlenné tesz, képtelenné válsz kezelni az érzéseidet, a dühöt, a haragot, megszokottá válik, ha öt percenként váltja egymást az ordibálás, a csend, a normális viselkedés, és a sírás. Ha függőként esel teherbe, a gyerek már eleve függőként fog a világra jönni.

A kokaintól tehát határozottnak tűnhetsz akkor is, ha belül egy szeretetéhes, bizonytalan kislány vagy, és segít abban, amire az utolsó általános iskolás éveid óta a legjobban vágysz: háttérbe szorítja, elnyomja a benned lévő érzéseket, évek alatt pedig kész szociopatát, pszichopatát farag belőled, aki már csak azt érez, amit ő maga akar. Tökéletes! Nem élsz át fájdalmat, de nehezebben élsz át élményeket is. Képzeld azt, hogy van egy Facebook-oldalad, amit az elején tíz-húsz ismerősöd kedvelt, és azt követően, hogy elkezdted megosztani a tartalmaidat, még néhány ember felfedezte, hogy jó az, amit csinálsz. Ennek a néhány embernek eleinte nagyon örülsz, hiszen azt látod, hogy szükségük van arra, amit te adni tudsz. Egy idő után sokan felkapnak, és százan, ezren, tízezren kezdik el kedvelni, amit mutatsz. Vajon ekkor is ugyanazt az élményt nyújtja, ha néhány ember kedvel? Nem, hiszen leértékelődik az élmény, és egyre több és több lájkra van szükség ahhoz, hogy ugyanazt az örömöt váltsa ki belőled. Ebben a folyamatban nincs meghatározott szám, egység, ami végül kiegyensúlyozottá, boldoggá tenne, hiszen, ha egyszer csak a Magyarországon élő összes tizen-huszonéves lány kedvelne kivétel nélkül, az sem nyújtana maradéktalan elégedettségérzetet, a többre vágyódás érzése akkor is megmaradna. Most próbáld meg elolvasni az előző mondatokat úgy, hogy a Facebook-oldalt felcseréled saját magadra, a lájkot pedig ruhákra, táskákra, telefonra, italokra, kiegészítőkre, utazásokra. Az első néhány ruhának, táskának, kiegészítőnek nagyon örülsz, de az élmény egy idő után már nem ugyanazt az élményt nyújtja, ugyanúgy több és több kell belőle, és ugyanúgy nincs egy adott goal, amit, ha elérsz, azt lehetne mondani, hogy hasonlít arra az érzésre, mint amit az első néhány megszerzésénél átéltél. Azok, akiknek csak néhányat van lehetőségük megvenni ezekből a tárgyakból, ezt nem tudják, és azt gondolják, a hatszor annyi élmény hatszor intenzívebb érzéssel áraszt el. Ez egy kulcsfontosságú pont, amit érdemes szem előtt tartani: azok a dolgok, amik számunkra élményt nyújtanak, számukra már nem. Nem tudnak táncolni a felmosóval, nem tudnak hamisan énekelni a rádióval, nem tudnak beleharapni az idei első sajtos-tejfölös lángosba, belenyalni az idei első epres fagyiba, pontosabban de, tudnak, csak nekik ez már nem jelent az égvilágon semmit. Azt az élményt, amit mi élünk át ezeknél az alkalmaknál, nem képesek átélni. Kiégtek a receptorok. Többek között azért, mert azt az érzést, amit a hatszáz táskától, ruhától, kiegészítőtől, utazástól folyamatosan vártak, egyre kevésbé kapták meg, a csalódás hatására pedig maguk váltak egyre kevésbé befogadóvá az élményekkel szemben, és persze a kokainhasználat is sokat hozzátehet a kiégéshez.

Mi nyújtja a boldogságot azon a bizonyos egy óra pörgésen kívül? Ahhoz, hogy a követőkben fennmaradjon a vágyakozás, mindenképpen valami olyannak kell tetszelegnie ebben a szerepben, ami számára elérhetetlen. (Ne feledd: ha a követő eléri a célját, és olyanná válik, mint az influencer, akkor megszűnik a vágy, és ezáltal a követés. A folyamat lényege, hogy a követő önmagaként soha ne válhasson olyanná, de mindig elhiggye, hogy egyszer olyan lehet a reklámozott tárgyak segítségével.) Ezek lehetnek luxusautók, luxusnak tűnő ruhák, és gyakorlatilag minden, ami látványos, de a követők számára megfizethetetlen: utazás, koktél, vagy külföldi poharas kávé. Egy ilyen imidzs kialakításával nem csak boldogságot sugározhatsz az életunt, megfelelni vágyó követők felé, de leplezhetsz valami egészen mást is vele. 

              

Forrás: Lokál

Megvan az az érzés, amit általános suli végén, gimi elején éreztél a népszerű, menő osztálytársaiddal szemben? Idézd fel, és gondolj bele! Nekünk, normális embereknek ez az érzés idővel háttérbe szorult, megmaradt kínos nosztalgiának, amit 24 évesen elő lehet szedni, és jót lehet röhögni rajta. Számunkra olyanná vált ez az érzés, mint a Tokio Hotel vagy a High School Musical: fel tudja idézni az ember, de ma már elképzelhetetlennek tartja, hogy azonosuljon vele, megvolt ennek a maga ideje és szerepe. Az ilyen lifestyle láttán abba érdemes belegondolni, hogy ezekben az emberekben annyira mély nyomot hagyott ez az érzés, hogy képesek voltak

felépíteni rá a teljes életüket.

Annyira mély nyomot hagyott a gyenge lelkükben, annyira frusztrálta őket a Kittinek a formás seggére, a Szandinak a márkás táskájára, a Zsófinak a lapos hasára, a Bettinek a vasalt hajára irányuló figyelem, hogy karba tették a kezüket, durcásan elfordultak, fél szemmel azért vissza-visszatekintgettek, és évtizedeket tettek fel arra, hogy a rájuk irányuló figyelmet végül ők kapják meg. Eltelt az első évtized, ezalatt ennek a sértettségnek, ennek a frusztrációnak a sebeibe az Instagram folyamatosan szórta a sót, a lányok pedig képtelenek voltak kinőni az elhatározást, hogy egyszer végre úgy menjenek végig a Kovács István Általános Iskola folyosóján, hogy a fiúk őt nézik, és nem azokat, akiket feljebb felsoroltam. Nem új játékot találtak ki, ahhoz nem volt elég lelkierő: mindenáron a másiknak a játékát akarták megnyerni, hiszen picsásabbnak lenni a picsáknál vonzóbb alternatívának tűnt, mint kibontani, feltárni saját magukat. Minden itt kezdődik, és ahhoz, hogy megértsük az egész jelenséget, fontos tudni, hogy a Chanel táska, a pucsítás és az iPhone-ra irányuló kurvás tekintet az anyósülésről minden esetben abból ered, hogy a folyosón Kitti formás segge volt a viszonyítási pont, és nem a képen látható lány. Minél kevesebbre értékeled magad a többiekkel szemben általános iskolában, gimi elején, annál mélyebb lesz benned a vágyakozás az elismerésre, és ugyanez fordítva: minél inkább tisztában vagy a saját értékeiddel, ismered magad, annál kevésbé akarsz Kálmán Szilvia lenni, annál kevésbé leszel hajlamos követni fitneszmodelleket, szépségkirálynőket, escortlányokat és táncosokat, és annál kevésbé fogsz olyan irányba változni, hogy amit mutatsz, az 89 ezer követőnek megfeleljen. A 11-15 éves kor a kritikus időszak, ez határozza meg a későbbi lifestyle-od, illetve, hogy hogyan viszonyulsz az ekkor átélt érzésekhez. Ha az ekkor eluralkodó irigységet, frusztrációt, a tested és viselkedésed összehasonlítását másokéval nem tudod helyén kezelni, akkor elindulsz Kálmán Szilvia útján, ha pedig jól állsz hozzá, vagy a szüleid segítenek átlátni a helyzetedet, akkor a sajátodén.

A mérleg egyik oldalán vagy te, a mérleg másik oldalán az, amire azt szokták mondani, hogy légy önmagad, a mérleg nyelve pedig a lelkierőd, az önismereted, meg persze közvetve a szüleid. Akinél a másik irányba billen, nagy eséllyel ők gyűjtik a követőket, ők vágynak elismerésre, akinél a saját személyiség a hangsúlyosabb, erősebb, az pedig általában a kellemes társaság, akivel az emberek szívesen töltik az idejüket érdek nélkül.

Forrás: Bors

Fontos megkérdeznem Szilviáék esetében is, amit Török Klára Petrával kapcsolatban is megkérdeztem: Szívesen leülnél ezzel a párral egy kávéra? Csak úgy, mert miért ne. Ahogy a barátnőkkel, barátokkal. Beszélgetni, nevetgélni, önfeledtnek lenni egy pár órára, belsős poénokkal dobálni egymást, helyzeteket eljátszani, sorozatokat kibeszélni. Esélyesnek tartod őket arra, hogy felvegyék a barátaiddal a versenyt az idődért? Jól éreznéd magad velük? Szívesen szerveznél velük közös programokat? Ha igen, hol látod bennük a lehetőséget, és ha te nem, akkor vajon kik lehetnek azok, akik igen? Vajon milyen hangulatban telhetnek a közös programjaik, és vajon mi történne, ha együtt beszorulnának, beszorulnátok egy liftbe nyolc órán keresztül telefon nélkül? Szívesen mutatkoznál az Instán egy férfi mellett, aki a gyilkosságot követően nem sokkal mosolyogva szelfizett, és egy lánnyal, akit 300 euróért bárki megkaphat(ott)? Meg lehetne győzni egy Seychelle-szigeteki nyaralással, hogy elnyomd magad, mint egy cigicsikket, lefeküdj azzal, aki hamarabb nyújtja a pénzt és szerelmet hazudj egy gyilkos felé a követőid előtt?

Forrás: Index

Számítok a válaszaitokra, szóval osszátok meg bátran a gondolataitokat! Itt tudjátok folytatni a második résszel.

Határtól a Békéig

Becsaptam magam mögött a kaput, és kiléptem az útra, anélkül, hogy szétnéztem volna. Ismertem már minden apró visszhangját a Jókai utcának, és egyedül a villamost hallottam jönni. Úgy vettem a levegőt, mint aki futva érkezett, pedig csak az út közepéig sétáltam, megvártam, amíg a szerelvény a megállóba ér. Leghátul szálltam fel.

A vezető megszokásból csengetett, én pedig ledobtam a hatalmas, szürke télikabátomat az ülésre. Az ujjaimmal a szemüvegem szárait szorongattam, a könnyfátyolon keresztül pedig úgy vettem ki, hogy egyedül vagyok a villamoson, de ezúttal ennek sem tudtam örülni. Azonnal az jutott eszembe, hogy csak miattam kellett megállnia, nélkülem már a következő megállónál tarthatna.

Van értelme így élni? – tettem fel magamnak a kérdést már legalább századszor azon a héten, pedig még csak péntek volt. Eltelt az első teljes év anélkül, hogy anyámhoz szóltam volna, és minden jel arra utalt, hogy apámat is elveszítem. Nem tudtam arra gondolni, hogy ők veszítenek el engem, hiszen ahelyett, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak volna hozzám, egymást okolták azért a túl jól sikerült nyári éjszakáért, én pedig saját magamat. Persze, egyikünk sem kimondva: a bigott vallásos, pedagógus anyám, és a megkeseredett, internetfüggő, csinovnyik apám csak a maga módján veszekedett. Érzelmek nélkül, cél nélkül, egymást csendben taposva, én pedig köztük nőttem fel, és én is képtelenné váltam megfogalmazni az érzéseim. A villamos éles kanyart vett.

Hogy kerültem én ide? Tizenhét év sem volt elég rájönni. Nem váltottam be az egyetlen hozzám fűzött ígéretet. Hiába váltam be, mint ember, nem váltam be, mint tárgy, mint eszköz, mint kellék. Megmagyarázni sem tudták, hogyan lett belőlem ember, ráadásul ilyen jó ember, amikor nem annak szántak; belül pedig szétvetette őket a csalódottság és a harag, mert nem teljesítettem azt, amit kellett volna. Ott álltam tizenhét évesen egy csodálatos barátnővel az oldalamon, nyelvvizsgával a kezemben, izmos felsőtesttel, viszonylag sok baráttal, az előrehozott érettségijeim sikerre voltak ítélve, és senki nem értette, mit keresek ott, még én magam sem. Azért nem, mert egy hasznavehetetlen eszköz voltam, egy felesleges kellék, egy tárgy, amit már rég ki kellett volna dobni. Nem hoztam rendbe a szüleim házasságát.

Soha nem tapasztaltam meg az anyai ölelést, azt a bizonyos védelmező, meleg, szeretetteljes ölelést anélkül, hogy még aznap ugyanaz a kéz a sarokba ne lökött, vagy meg ne ütött volna. Ez volt anyám bosszúja: felállított közénk egy falat, amin néha-néha átkukucskált, aztán, amikor odaszaladtam, és belenéztem, a szemembe facsart egy citromot, és kézenfogott. A legjobban mégis attól rettegtem, amikor a szavaival vert. A tanári pályán eltöltött három évtized alatt olyanra finomította a módszereit, hogy már abban a pillanatban a földön éreztem magam, amikor felém fordult, és minden alkalommal összeszorult a gyomrom, ha levegőt vett és kinyitotta a száját, azon a bizonyos falon túlról. Még azok sem értethették volna, hogy miért nem beszélek hozzá, akik minden nap ugyanazt a szenvtelen, szürkéskék szempárt nézték, mint ami tizenhét éve ültette el bennem folyamatosan az önbántalmazás magvait. Gyanútlan, naiv kollégák a tanáriban, akik talán nem is akarták érteni; ártatlan, tiszta lelkű gyerekek a padsorokban, akik még nem érthették, vagy csak betudták egy rossz előérzetnek.

Végállomás. Magamra kaptam a kabátom, beleléptem a ropogós hóba, és a kéken-zölden világító pláza felé indultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg van, ahogy a felforrósodott, kiszáradt arcomat megcsapta a fagyos szél. Felhúztam a kabátom ujját, és hunyorogva kerestem a sötétben az apró, foszforeszkáló mutatókat. Tíz perc múlva tíz, 2012. február 3-át írunk. Életem leghidegebb napjait éltem át, még Budapesten is mínusz tizenöt fok volt.

Beléptem a forgóajtón, lehúztam a kapucnimat, és beletúrtam a hajamba. Sietős léptekkel tartottam az épület vége felé, pontosan tudtam, hogy mire van szükségem. Homályos tekintettel is magabiztosan haladtam előre a polclabirintusban, míg meg nem láttam a jól ismert üveget. Levettem belőle kettőt, és a pénztárhoz siettem. Egyetlen kassza volt nyitva, egy fiatal lány várt unottan az utolsó vásárlóra. Letettem a szalagra a két vodkát, és ránéztem, ő pedig felpillantott rám, és hosszan végigmért. Vettem egy mély levegőt, és összeráncoltam a szemöldököm. Ha személyit kérsz, itt, az orrod előtt fogom felbontani az egyik kétdecist, és addig iszom, amíg vagy engem, vagy mindkettőnket ki nem dobnak. A lány áthúzta az egyik üveget az érzékelőn, és egykedvűen nyomogatni kezdte a gombokat. A zsebemben már ott volt a pontos összeg, a kezébe adtam, mire rám mosolygott. Benyúltam a másik üvegért, és szó nélkül otthagytam a mosolyával együtt. Kifelé még kihaltabbnak tűnt az épület, mint amikor bejöttem. Összehúztam a kabátomat, kiléptem a forgóajtón, és elindultam az ellenkező irányba, mint ahol leszálltam. Az ujjaim az üvegek nyakát szorongatva próbálták elkerülni, hogy érzéketlenné fagyjanak.

Megérkeztem ahhoz a villamoshoz, amivel igazán szerettem volna menni. Kívülről ugyanolyannak tűnt, mint a másik, mégis teljesen eltér az összestől. Ez a villamos nyílegyenesen megy, soha nem kanyarodik el, egyetlenegyszer sem. Összeköt két kerületet, számtalan lakótelepet, de nem fordul semerre. Pontosan úgy lett megalkotva, hogy ne kelljen kanyarognia, és kizárólag azzal, hogy egyenesen megy, eljusson a Határtól a Békéig. Innen, a Határ úttól a Béke térig.

Még a csengetése is egészen másnak tűnt! Ugyanúgy hangzott, mégis jóval rövidebb volt, érződött rajta, hogy nem a felszállóknak szólt, csak az utasoknak jelezte az indulást. Le kellett ülnöm ahhoz, hogy hátat fordíthassak a villamos elejében utazóknak. Nem láttam őket tisztán, de biztonságosabbnak éreztem, ha ők csak egy szürke, prémes kapucnit és egy ujjnyi hajzselét látnak belőlem. Az egyik üveget a kabátom belső zsebébe tettem, a másiknak pedig lecsavartam a tetejét, és gondolkodás nélkül belekortyoltam. Akkorát nyeltem belőle, hogy ismét könny szökött a szemembe, felismerés, undor és megnyugvás töltött el. Egy pillanatra még kirázott az utcára emlékeztető hideg, de belül nemsokára elkezdett átmelengetni; pontosan tudtam, hogyan működik, nem véletlen ültem le hozzá. Az előző két tanévben annyit ittam belőle, amennyit nem szégyelltem, és harmadikban sem ez volt az első alkalom.

Szerettem ezt a lakótelepet. Ahogy kinéztem az ablakon, elárasztottak az emlékek, egy kicsit még talán oldalra is húztam a szám. Élt itt egy barátnőm, akivel szombaton összejöttünk, és szerdán szakított velem. Kétszer voltam nála: szombaton, és szerdán. Szombaton az ágyában, szerdán pedig a kanapén. Elsősként még úgy éreztem, én ezt nem tudom megtenni, én erre nem vagyok képes. Szombaton nem tudtam megtenni, szerdán pedig megkaptam, hogy nem is vagyok rá képes. Egy eszköz voltam, ami nem vált be; szinte fel sem fogtam, hogy rosszul csinálok valamit, illetve, hogy éppen az a rossz, hogy nem csinálok valamit. Egy olyan eszköz voltam, amit még egy 14 éves lány is kidobott a kezéből – mentségemre szóljon, hogy ő egy teljes szerszámos ládát forgatott fel a gimiben. Jól bánt a szerszámokkal, ami azt illeti: nem csak másoktól hallottam ezt, de egy teljes délutánt szentelt arra is, hogy a billentyűk nyomkodása helyett szemtől szemben mondja el, mi a baj velem. Ezt nagyra becsültem benne.

Ahol tárgyként nem volt rám szükség, ott emberként mindig megálltam a helyem. Ez az ágyban sem volt másképp, amikor az emberundorom és a szorongásom éppen szabadjára engedték a vágyaimat. Bármennyire próbáltam óvni a későbbi barátnőmet a családomtól, a viselkedésemen keresztül önkéntelenül is szembesítettem őt azzal, ahogy felnőttem. Vágytam arra, hogy szeressenek, de fogalmam sem volt, milyen érzés, és belül azt éreztem, hogy fel kell készítenem magam arra, ha esetleg a sarokba lök, megüt, vagy megtép. Erről soha nem beszéltem neki, nem is tudtam volna, és okom sem lett volna rá, hogy az első hónapokban megijesszem ezzel, hiszen a légynek sem tudott volna ártani. Csak azt éreztem, hogy végre egymásra találtunk egy lánnyal, akivel jól érzem magam, de valami mégsem az igazi. Annak ellenére nem volt az igazi, hogy akkor úgy éreztem, szinte minden adott, hogy egy életet leéljünk egymás mellett. Feltétel nélkül szerettük egymást, és szinte minden egyes találkozás alkalmával tudtunk egymásnak kellemes csalódást okozni. Akkora életöröm volt benne, hogy elosztva is boldoggá tudta volna tenni a város összes lakóját. Sosem akarta abbahagyni a csókolózást, mindketten macskákat akartunk, frappáns szóviccei voltak és gyönyörű barna szeme. Imádtam elveszni benne, különösen, ha az is vele együtt mosolygott. Ami nem volt az igazi, az én voltam, pontosabban az, amit otthonról hoztam, és akkor még meghatározott engem.

Engem soha nem vártak haza. Onnan tudtam, hogy milyen az, ha örülnek nekem, amikor belépek valahova, hogy néha vendégségben jártam, és a barátaim, vagy az aktuális barátnőm szülei rám mosolyogtak. Azt gondoltam, ezt csak azért teszik, hogy kedves benyomást tegyenek, elvégre én is kedvesen fogadnék egy vendéget, ha már meghívtam. Ilyenkor mindig illedelmesen bemutatkoztam, mert különben fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor érezni, és ez azt a hatást keltette, mintha tudnám. Én voltam a furcsa osztálytárs, a furcsa barát, akit egy ideig faggattak, aztán inkább rám hagyták, mert látták, hogy rosszul érint. Senkivel nem tudtam tartani a szemkontaktust, akit frissen ismertem meg, belül pedig mindig szembeállítottam azt, hogy mit szabad mondanom, és mit szeretnék mondani, mielőtt valamelyiket kimondtam a kettő közül. Ilyenkor másfelé néztem, lassan beszéltem, és sokszor nem is azt mondtam, amit egyébként nyugodt körülmények között szerettem volna, emiatt is gyakran rosszul éreztem magam, főleg utólag. Általában mégis nehezen akartam hazaindulni, hiszen ez az ismeretlen, szeretetteljes, családias légkör nekem pont annyira normálisnak hatott, mint a házigazda szemszögéből az udvarias bemutatkozás. Tudtam, hogy erre van szükségem, és minden vágyam az volt, hogy egyszer átélhessem, de tudomásul kellett vennem, hogy gyerekként már soha nem fogom.

Egyre erősebben és lassabban dobogtak a villamos kerekei. Felnéztem az ablakra, akkor értünk át a sorompón. Továbbra is a kezemben szorongattam az üveget, és mielőtt még a megállóba ért volna, másodjára is beleittam. Fintorogva csavartam vissza a kupakját, és elkezdtem örülni annak, hogy rajtam kívül senki nem utazik a villamos hátuljában. Más emberek azért várják, hogy betöltsék a tizennyolcat, hogy odaadják nekik ezt az undorító italt, nekem pedig hiába adták a kezembe bármelyik boltban, én nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy olyan életet élhessek, mint bárki más. Hogy étterembe, vidámparkba, kirándulni járjak, hogy leszidjanak azért, mert későig kint voltam, hogy együtt nézzük otthon a Barátok Köztöt, meg a Shreket huszadjára, hogy együtt süssünk sütit, hogy társasozzunk, vagy csak megkérdezzék, jól vagyok-e. A lehetőségem látszólag megvolt rá, hiszen a szüleim nem csak házasok voltak, de együtt is éltek, és azért akartam már annyira tizennyolc lenni, hogy ez a látszat végre lehulljon. A frusztrációjukhoz rengeteget tett hozzá, hogy az idő ellenük dolgozott, és minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy felnőttként tudatosuljon bennem az a befogadhatatlan mértékű borzalom, ami tőlük tellett. Mindketten rettegtek attól, hogy az irántuk érzett haragom elmúlik, és rájövök, hogy nem arról van szó, hogy nem tesznek meg értem mindent – az a helyzet, hogy ez minden, amit meg tudnak tenni. Abban a pillanatban, ahogy kigyullad a lámpa a fejem felett, arra is ráébredek, hogy mind eszközként – mint szülő, – mind emberként alulmaradtak azzal az emberrel szemben, amit magukból alkottak. Míg más családokban ez egy büszkeség, nálunk a szégyent jelentette. Apám még csak-csak elnyomta magában, profi volt benne, de a nárcisztikus anyám tört-zúzott-ráncigált, ha valami olyanra jöttem rá magamtól, amire nem szabadott volna. Ők már látták bennem kibontakozni azt, amit én még akkor nem, és mindent elkövettek, hogy soha ne jöjjek rá.

Nem mindig laktunk egy fedél alatt. 2002 februárjában, szinte napra pontosan tíz évvel korábban anyám kitalálta, hogy vidékre költözik. Nagyon szerettem iskolába járni, tetszett, hogy végre van valami értelme a napjaimnak. Egy reggel felvettem a hátamra a könyvekkel teli hátizsákomat, és a kezét fogva ugráltam le a lépcsőn, mint induláskor mindig. Ahogy kifordultunk, hirtelen betapasztotta a számat, és a szomszéd nyugdíjas néni lakása felé rántott, aki már az ajtóban várt, mosolyogva. A saját szája elé emelte az ujját, rám nézett azzal a tekintettel, és határozottan az ajtóhoz vonszolt. Mögém állt, én pedig rémülten léptem be előtte a nénihez, és ezzel a lépéssel elzártam magam a családom többi tagjától másfél évre. Az eszközt is vinni kellett vidékre. Szükség volt rá, mint ahogy egy hajszárítóra vagy egy kenyérpirítóra. Bepakolt az autóba, és még aznap délelőtt leutaztunk. Az eszköznek akkor éppen az volt a feladata, hogy egy zavart, nárcisztikus negyvenes tanárnő magányát enyhítse némi családi pótlékért cserébe. Nem váltam be – cserébe a budai elitiskolából kiszakadva ebben a környezetben másfél év alatt minden versenyt megnyertem. A kezemben fogtam az okleveleket, amik bizonyították, hogy én voltam a legjobb szövegértő, a legpontosabban számoló, a leggyorsabb futó és a legszebben beszélő. A gyerekek ki nem állhattak, mert a legjobbnak kijáró elismerést kaptam, otthon pedig ez idő alatt annyi mérget szívtam magamba, annyi sérülést szedtem össze, mint a gyerekkorom többi részében együttvéve. Anyámnak másfél év alatt híre ment a városban, hogy mennyire sikeres gyereket nevelt, a többit pedig nem látta senki. A négy fal között szabad kezet kapott, nem volt semmi kontroll, és élt is a lehetőséggel.

Visszaköltöztünk, eltelt egy évtized, én pedig itt ülök egy álló villamoson, vodkát szorongatva. Egyre inkább zavart a fény, azt kívántam, bár ne világítana a lámpa, akkor csak a Havanna-lakótelep fényei szűrődnének be oldalról. Úgy legalább azt érezném, nem lát senki, mert keserű szájízzel kellett beismernem magamnak, hogy bizony, most, tíz évvel később ez az, ami látszik. Ez került felszínre, hogy vodkát iszom, azt pedig már nem látja senki, hogy továbbra is én vagyok a legszebben olvasó. Többé már nem az volt a feladatom, hogy dicsekedjenek velem, és megszűnt a legkisebb, legvékonyabb, vörös, szeplős kisfiú szerepe is. Utáltam azt, aki korábban voltam, és egyedül a Rendszer szólt amellett, hogy tíz év múlva nem fogom még jobban utálni azt, aki akkor voltam. Jobban bíztam benne, mint bármiben, de belül mégis nyugtalanított a tudat. A csuklóm elfordult, harmadszor is a számhoz emeltem az üveget, az ajkaim után nem sokkal pedig az ajtók is záródtak.

Nem csak otthon, de a 11.B osztályban is kétféleképpen léteztem: eszközként és emberként. Ebben a közösségben egyetlen ember volt, aki többet ivott nálam, az osztályfőnököm. Fiatal, igénytelen nő volt, tanárként és emberként is csapnivaló. Csapta is eleget a sors, nem véletlen töltötte a hétvégéit tizenhat éves diákokkal. Egyszer még a haját is fogtam, mert hiába ivott túl, miután elkezdtem kondizni, ugrásszerűen megnőtt a szervezetem állóképessége, amivel már nem tudta tartani a lépést, tekintve, hogy náluk még az esti ágytorna sem lehetett túl rendszeres. Felidéztem a jelenetet, ahogy a számolatlan mennyiségű Unicum ugyanabból a szájból jött ki, mint ahol délután még a másodfokú egyenlet megoldóképlete, és elnevettem magam. Vajon milyen lehet anyámmal fogadóórán? Két pedagógus bájcseveg, az élettelen okádékforrás, meg a nárcisztikus agresszor. Az egyik még meg se született, amikor a másik már őszült. Az egyiknek én fogtam a haját, a másik az enyémet tépte, és mindkettőnek ki vagyok szolgáltatva. Lefagyott a mosoly az arcomról, ezt már túl groteszknek találtam. Túl valóságosnak.

Forgattam a kezeim között az üveget. Egyre inkább kikristályosodott a lelki szemeim előtt az az ellentmondás, ami szétvetett belülről, és amit már legalább tíz éve nem tudtam megfogalmazni. Az ellentmondás, hogy hiába enged arra következtetni minden egyes területe az életnek, hogy boldogabb felnőttkorom lesz, mint akiknek ki voltam szolgáltatva, ezt senki nem akarja látni bennem, talán még a barátnőm sem. Tudott a Rendszerről, de nem tudta pontosan, mi van benne, 2020 pedig túl távolinak tűnt ahhoz, hogy három-négy hónap járás után a leendő családomról kezdjek el ábrándozni. Távolinak tűnt, sokkal távolibbnak, mint 2002, pedig az igazság az, hogy előbbihez már közelebb tartottam. Felsóhajtottam: ez azt jelentette, hogy közelebb vagyok az álmaimhoz, mint a teljes kiszolgáltatottsághoz. Nagy megkönnyebbülésemben ittam egy negyediket, és ahogy végigszaladt a torkomon, még csukott szemmel, azzal a lendülettel felálltam. A következő megálló: Béke tér, végállomás.

Összehúztam a kabátomat, kinyílt az ajtó, és legnagyobb megkönnyebbülésemre néhány lábnyomtól eltekintve üres volt a megálló, csak a visszafelé induló villamoson ült néhány szórakozni induló fiatal. Jól ismertem a Béke teret, dolgoztam itt szórólaposként korábban, 2009 környékén. Csendes, nyugodt környék volt, még a kutyák is ritkán ugattak. Megkerültem az álló villamost, és körülnéztem az Üllői úton. A sávokat beterítette a hatalmas pelyhekben szakadó hó, én pedig átlépkedtem a keréknyomokon, és a túloldalra siettem. Az üveget, aminek az alján még lötyögött a maradék, gondosan betemettem a hóba, de nem egyenesedtem fel hirtelen.

Így nem láthatnak meg. A Rendszer megalkotása óta először sírtam, ami több mint egy éve volt, sőt, előtte sem sírtam évekig. Nagyon megviselt, ami aznap történt, ez a négy érzéstelenítés éppen arra volt jó, hogy öntsek magamba egy kis kedvet az emberekhez, és eltereljem a gondolataimat egyik okból a másikra, amiért éppen kiábrándultam belőlük. Pocsékul nézhettem ki, és ezen az a három rágó sem segített sokat, amit még a zsebemben találtam. Egy fél lépést tettem guggolva, a másik lábamat pedig közelebb csúsztattam, ahol már olyan havat találtam, ami frissen esett. Bátortalanul merítettem bele az átfagyott ujjaimat, vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és határozottan az arcomhoz érintettem.

Csikorgattam a fogam a fájdalomtól. Ordítani akartam, de nem láttam, hogy a távolban vannak-e emberek. A kicsordult könnyem elvegyült az olvadásnak indult hóban, olyan érzés volt, mintha minden egyes szeplőmet tűvel szurkálták volna. Lesöpörtem a kezemen lévő havat, és megismételtem még egyszer. Korábban soha nem mostam arcot ébredés után, és nem aznap jött meg a kedvem hozzá, pedig pont ugyanezt a célt szolgálja. Kinyitottam a szemem, a zsebemhez nyúltam, és kivettem egy köteg zsebkendőt. A vízzel együtt igyekeztem az arcomon lévő fintort is letörölni, nehezen tudtam eldönteni, melyik tűnt nehezebbnek. Hirtelen felálltam, de nem szédültem meg. Kissé szipogva, de határozottan indultam el az ismerős, rozsdabarna ház felé. Felhúztam a kabátom ujját; tíz perc múlva tizenegy. Nem volt időm gondolkodni, azt tartottam a legfontosabbnak, hogy megszáradjon az arcom, és ezúttal már ne a könnyektől, ehhez pedig minél gyorsabban kellett sétálnom, és minél kevesebbet gondolkodnom.

Kivettem a zsebemből az átmelengetett kezemet. Végighúztam a tenyeremet az arcomon, a másikkal pedig a hajamba túrtam. Fújtam egy hatalmas buborékot a rágókból, felkészítettem magam lélekben, és egy-két perc várakozás után megnyomtam a csengőt. Hangos kiáltást hallottam belülről, kisvártatva pedig nyílt az ajtó, és négy-öt ember tódult ki rajta egy alacsony, harsány lány vezérletével, aki tárt karokkal borult a nyakamba.

- Szia Ágoston!
- De jól nézel ki!
- Már megint milyen a hajad?
- Hoztál piát?
- Hol a szemüveged?

Elengedtem a lányt, és kivettem a vodkát meg a szemüvegemet a belső zsebemből.

- Amúgy neked minek van telefonod? Hívtunk vagy százszor.

Elmosolyodtam, felnéztem, és átnyújtottam az üveget.

- Ja, a telefonom? Az otthon maradt. Amúgy, sziasztok.

Az önsajnálat lufija

Ennek a bejegyzésnek akár azt a címet is adhattam volna, hogy ,,nem tudhatod, min mentem keresztül, ne ítélkezz!", beállíthattam volna egy síró kislányt borítóképnek, és berakhattam volna a hasonló írásaim közé, amiket a címkék között megtaláltok az élethazugságoknál.

(Kép: Shutterstock)

Bizonyos szempontból ez a legolcsóbb élethazugság. Nem tudhatom, min mentél keresztül. Ezzel nem lőhetsz mellé! Itt nincs vita, hiszen tényleg nem tudom, min mentél keresztül. Ezzel lezárod az utat az előtt, hogy vitatható legyen, hogy vajon az, ami történt veled, valóban annyira fájdalmas-e, valóban akkora okot adott-e neked, hogy most itt rinyálj, és sajnáltasd magad. Hiszen a nem tudhatod, min mentem keresztül ritkán folytatódik úgy, hogy megtudom, hogy mi az, amin az illető keresztülment. Ha nyilvánvaló lenne, hogy a kommunikált fájdalom mértéke egyenes arányban van az átélt traumával, akkor az illető azt mondaná, hogy ez, meg ez történt, de erről nem szeretnék beszélni semmiképp, vagy pedig egyszerűen elmondaná, hogy min ment keresztül. De nem teszi. Meghagyja az illúziót, és az arcomba vágja, hogy nem tudhatom, mielőtt még visszazökkenthetném a valóságba, visszaraknám a földre mindkét lábát, ne adj' Isten, segíthetnék. A kedvenc mondata azoknak a fiúknak, akik várják, hogy leszólítsa őket az Instagram-lány, miközben melankolikusan bambulnak kifelé az 1-es villamos ablakán. És kiváltképp a kedvenc mondata azoknak a lányoknak, akik megosztják, hogy ,,mindenki hagyja őket békén", aztán, ha megkérdezik tőlük, mi a baj, azonnal felhúzzák a horogra akadt, gyanútlan hozzászólót a csalira.

Mi a baj? :((( 

Azért nem adtam mégsem ezt a címet, mert a rendszeres, egész személyiséget átszövő önsajnálat túlmutat ezen az olcsó kifejezésen. Az önsajnálat egy lufi. Egy olyan lufi, amit valamikor, az általános iskola végén, vagy a középiskolában az első kapcsolatod végén elkezdesz felfújni. Fújod folyamatosan, bármilyen élmény ér közben, összpontosítasz, becsukod közben a szemed, belefeledkezel. Annyira beleéled magad, hogy elfelejtesz egy meghatározó dolgot ezzel a lufival kapcsolatban.

A húszas éveidben mindenképpen ki fog durranni.

Persze, az emberek különbözőek: van, akinek már 21 évesen kidurran, van, aki egészen 28-29 éves koráig fújja. Abban is különbözőek vagyunk, hogy ki mennyi önsajnálatot fújt bele: az egyik ember éppen csak kigömbölyítette, aztán maga pukkasztotta ki, mint egy uzsonnás zacskót, és jót nevetett a saját, évekkel ezelőtti szánalmas ,,fájdalmain", véresen komoly kapcsolatain, hibáin, kiszórta őket a földre, a lufimaradványt meg kidobta az első kukába, és élte tovább az életét, tele tanulságokkal.

És van az, akinek az arcába robban. Aki akkorára fújta, hogy már közlekedni alig lehet vele, nehezére esik találkozni a barátaival, nyomja a vállát, az egész testét, és egyszer csak akkora erővel durran ki, hogy jön a megijedés, sírás, kétségbeesés, ráadásul váratlanul. Megijedés a hirtelen jött változástól, sírás a tehetetlenségtől, és a kétségbeesés attól, hogy minden, amit 13-16 éves korodtól kezdve ebbe az óriási lufiba belefújtál, mostantól nem fog számítani, és egyáltalán nem befolyásol semmit.

Az a rengeteg idő, energia, gondolat, amit belefektettél az önsajnálatodba, egy pillanat alatt szertefoszlik. Nem számít már többet az olyan csúnya vagyok, 

nem számít többet az olyan kövér vagyok, nem számít többet az úgyse sikerül, nem számít többet az úgysem találnék jobbat nála. Hiába ordibálod mindenkinek, már senki nem figyel rád. Aki figyelni próbált rád, azt már ellökted, és a sorsnak nincs humora, nem fog gúnyos vastapssal gratulálni neked ehhez. Viszont, cserébe az arcodba robbantja ezt a lufit. Hiába fújtatsz, ez a levegő már nem gyűlik sehova, az egészséges, felnőtt emberek pedig legalább olyan hülyének fognak nézni a csúnya vagyok, nem érdemlek törődést stb. hallatán, mintha lufi nélkül imitálnád egy lufi felfújását.

A lufi akkor durran ki, amikor először kerülsz olyan élethelyzetbe, ahol egyáltalán nem számít, min mentél keresztül, hiszen nem lát senki. Az első olyan élethelyzet előtt kidurran ez a lufi, amikor tartósan rá leszel kényszerülve, hogy egyedül legyél a jövőd okozója, és ne a múltad következménye. Ez lehet bármi, egy szakítás, egy új vagy egy elveszített munkahely, egy hozzád közel álló ember elvesztése, egy költözés, egy rossz szokás egyik napról a másikra történő elhagyása, egy baleset. Vagy az első alkalom, amikor már nem tudsz szólni anyunak, hogy rakja tele a hűtőt estére, mert elköltöztél. Az első alkalom, amikor nem függsz senkitől, nem vagy kiszolgáltatva senkinek, és nem tudod senkinek elmondani, hogy egyedül vagy, mert valóban egyedül vagy. Amikor nincs könnyebb út, nincs kifogáskeresés, nincs szőnyeg, ami alá besöpörheted a problémáidat, vagy amin berepül az ablakon az Aladdinod,  akkor veszti el teljesen a jelentőségét az önsajnálat. Huszonévesen szembesülsz először olyan problémákkal, amiket sem a hiszti nem old meg, sem más nem fog helyetted. Neked kell hatni, alkotni, gyarapítani. Felelősséget vállalni a munkádért, a kapcsolataidért, önmagadért, a jövődért. Egyedül. Hirtelen abbahagyod a lelked vagdosását, és elkezdesz azon gondolkodni, hogy hogyan, ahelyett, hogy megéri-e.

Minél nagyobbra fújtad ezt a lufit, annál inkább fájni fog a felismerés, hogy egy önérzetes, saját problémáit ezerszeresére felnagyító, hisztis kisgyerek voltál egészen idáig, most meg valóban van okod a fájdalomra. Az, hogy a fájdalmad mögött egy tartalmas ok húzódik meg - amin keresztülmész, - és ezt már nem akarod mások felé közvetíteni, legalább annyira hirtelen érint, mint a gigantikus méretűre fújt lufi kidurranása. Vége annak, hogy legbelül arra vágysz, hogy azt lássák, hogy fájjon. A lufi kidurranása olyan dolog, ami valóban fáj. Onnan tudod, hogy valóban fáj, hogy hosszútávon sem érdekel, ha nem látja senki, és az sem, ha esetleg később sem fogja; hiszen a lufiban volt a sajnálat iránti vágyakozás. Ha pedig mégis segíteni akar valaki, nem teszed fel a kérdést, hogy miért törődsz velem, nem foglalkozol olyan dolgokkal, hogy csúnyának lát-e a másik, hanem, ha azt látod, hogy valaki erre a saját idejét, energiáját nem kímélve rájött, kielemzett téged, és segíteni szeretne, ott már nem jutnak eszedbe ilyenek; annyi tapasztalatod meg már van, hogy kihasználni ne hagyd magad mindenféle jöttment embernek.

Ha a lufi kidurrant, jó esetben már nem hagyod magad, mint ahogy korábban hagytad magad. Az önsajnálatot felváltja az önismeret, a szertefoszlásával pedig megszűnik a figyelemhiány mellett az önpusztítás és a kétségbeesett önigazolás-keresés is. Az önpusztítás esetében a vagdosás csak a jéghegy csúcsa. Persze, azt vesszük észre, azt kell címlapra tenni, mert az ostoba tömegember arra kapja fel a fejét, hiszen látványos! Az önpusztításnak viszont van egy kevésbé látványos, de sokkal károsabb formája, amikor az illető nem védi meg magát az olyan helyzetektől, amikben sérülhet. Ez tekinthető akár egy lelki vagdosásnak is. Folyton vagdosod a lelked, hogy figyeljenek rád.

(Általános iskolásoknak szóló oldal a Tumblrön. A Facebookon megosztva több ezren kedvelték.)

Felelőtlenül hagyod magad belemélyedni egy bántalmazó kapcsolatba, és nem szakítasz. Persze, hogy nem, hiszen hogy állsz magadhoz? Nem érdemlek törődést, szeretetet. A barátod pedig nem is szeret. Teljes az összhang, önigazolást nyertél! Minden egyes héten, hónapban meggyőznek arról, hogy nem vagy szerethető, ez pedig nagyon kényelmes, hiszen te is ezt gondolod magadról, és a másik megerősít, hogy igazad van! Igazán harmonikusnak tűnik. Ha egyenrangú partnerként tekintene rád a barátod, felemelne, segítene, támogatna, az teljesen ellentmondana mindennek, amit gondolsz magadról, hiszen magadat is képtelen vagy segíteni, felemelni, támogatni, és nem lenne összhang a te állításod és az ő érzései között. Ráadásul egy ilyen tökéletes love story nem érdekli a tömegembert! Ezt nem lehet elmesélni a barátnőknek, egy ilyen kapcsolatban nem tudod tovább fújni a lufidat, hogy mennyit bántottak, és neked mennyire rossz! Sőt, utólag sem tudnád szidni az exedet.

(Popzene.)

Te választottad, te mentél bele a kapcsolatba, te voltál az, aki bármikor megnyomhatta volna a szakítás gombot, de nem! Te keresztülmentél ezen is. Te segítettél neki, megtettél érte mindent, csak éppen azt nem, ami a legfontosabb: nem érezted jól magad, és nem léptél ki, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy rosszul érzed magad, hanem azt hazudtad magadnak, hogy jól érzed magad, és tűrtél. Ez egy jó sztori, ezzel mélyen le lehet kötni annak a figyelmét, akinek elmeséled!

A lélek vagdosása nem csak egy bántalmazó kapcsolatban nyilvánulhat meg. Nem csak az első kedves szónak vagy képes bedőlni, hanem az olcsó női magazinoknak, és kétségbeesel az első bőrhibád vagy striád láttán. Elkezded tépni a hajad, hagyod alávetni magad a hazugságoknak, és elhatározod hogy te leszel a világ első, boldog Cosmo-lánya, hiába látod magad körül, hogy boldogtalan az összes többi. Hazudsz az érzelmeidről. Elfojtod őket, úgy teszel, mintha valami törvény tiltaná, hogy sírjál, hiszen a sírás a létező legösztönösebb, legmélyebbről jövő érzelmi kitörés, legtöbbször megkönnyebbüléssel jár, kevesebb dolgot hagy benned, ami miatt sajnálhatod magad, kevesebb dolgot hagy benned, amire célozgathatsz másoknak. A problémákat nem mered egyedül felszínre hozni, akkor hozod felszínre egy részét, amikor mások ezt látják; addig elfojtod. Az ,,én nem sírhatok" azt jelenti, hogy egyedül nem mersz szembenézni a problémával, viszont szívesen szóba hozod, ha egy kis figyelemre van szükséged, egészen addig, amíg egy gyanútlan, tapasztalatlan ember nem kezd el érdeklődni, hogy mi a baj.

A barátnők, ismerősök sajnálata is egyfajta figyelem, viszont önmagában nem elég. Ha ők sajnálnak, az olyan, mintha kivennék a szádból a lufidat, és ők akarnák felfújni helyetted. Ez így túl egyszerű! Célzásokkal, félmondatokkal, vagy akár egy emojival rá kell venned a neked segíteni próbáló embert arra, hogy érdeklődjön, mi a baj, innentől kezdve pedig az történik, hogy a másik - főleg, ha tapasztalatlan, - megküzd azért, hogy sajnálhasson. 

(Senkinek sem szól, de kiteszi Instára, hogy senkinek sem szól! Érti mindenki az ellentmondást?)

Ha csak egyszerűen sajnál valaki, az nem jó! Attól gyengének tűnsz, és különben is, ez a te lufid! Ha viszont küzd azért, hogy segíthessen neked, azzal egyrészt letesztelheted, mennyire vagy fontos neki, másrészt addig is veled foglalkozik, törődik, te kötöd le a figyelmét, ráadásul így a legtöbben észre sem veszik, hogy gyenge vagy. Ha már korán sikerült olyan hatalmasra fújnod a lufidat, hogy látványossá válik, mi van benne, akkor nem hagyhatod csak úgy, hogy közelről megnézzék, beleolvassanak, mi van a fejedben! Nem hagyhatod, hogy az illető felszínre hozza a problémákat, amiket eddig elfojtottál. Nem hagyhatod, hogy tudják, min mentél keresztül. Még a végén kidurrantja a lufit, az meg fájna! Ne hagyd megismerni magad, hát az emberek csak bántanak! Ütsz, rúgsz, karmolsz - és csak azért nem harapsz, mert éppen fújod közben a lufit. Ha neked is fáj a másik embert ellökni magadtól, az se baj! Ezért is lehet sajnálni magad, jó helye lesz ennek is a lufiban.

Az önsajnálat egy biztos pont, és egy közösségi élmény. Biztos pont, mert ha azt mondod, ne törődj velem, vagy csúnya vagyok, annak két kimenetele lehet: a másik törődik veled, vagy szépnek tart, és teljesül az, amire legbelül vágysz.

(Ask.fm, szintén általános iskolások között terjedő kép.)

A másik kimenetel pedig az, hogy nem foglalkozik veled, vagy csúnyának tart; így viszont ismét önigazolást nyertél, és összhangba került a másik állításával az, amit állítasz magadról! Azt kimondani, hogy törődésre van szükségem, egy bizonytalan dolog, benne van a bukás lehetősége, hiszen előfordulhat, hogy a másik nem fog veled törődni, akkor pedig azt se kapod meg, amire vágysz, és még csak igazad sem lesz. Sokan tudnak ezzel azonosulni, és tökéletesen lehet bizonygatni akár közösen is, hogy más emberek mennyire nem tudják, min mentetek keresztül. Márpedig ha valamit többen mondanak, abban biztosan van valami; és nyugodtan hátra lehet dőlni, hiszen ha közösen gondoljátok ezt, így még inkább úgy tűnhet, hogy a húszas éveid sosem jönnek el, az igazság pedig sosem derül ki.

Ijesztő? Persze, hogy az, hiszen nem számítasz rá. Azt gondolod, hogy az önsajnálat örök érvényű. Azt gondolod, hogy minden örök érvényű, amit ebben a néhány, iskolás/egyetemi évedben átélsz. Minden ember élete egy kirakós, egy puzzle. Vannak, akik a hetven-nyolcvan évük darabjait szépen elhelyezgetik ezen a táblán, nézegetik, hogy hova illene a következő élmény, a következő gondolat, melyik darabot fogják meg legközelebb. Összerakják a képet, a végén pedig mosolyogva a magasba emelik, és összeesnek - az ismerősök, hozzátartozók pedig gyönyörködhetnek a tökéletes életképben, és sirathatják az alkotót. És van az a fajta hisztis-durcás kislány, aki

fog öt-hat darabot a nyolcvanas kirakósból, azokat nyomorgatja a táblához, beleharap, széttépi a körmeivel, üti-rúgja a táblát, és miután azt látja, hogy nem állnak össze a darabok, felváltva bömböl hangosan, és vonul el a sarokba egy LED-es tiarával a fején, hogy azért észrevegyék, és megnyugtassák, hogy ő egy érett, erős felnőtt, hisz elmúlt már 18.

Ezeket a darabokat viszont senki más nem fogja összerakni. Senki nem fog bemenni a szobába, elpakolni, rendet rakni utánad, visszarakni a játékokat a dobozába, és feltenni a polcra. Ezt a kirakóst mindenképpen neked kell kiraknod. Lehet, hogy homályos lesz a kép, lehet, hogy annyira semmitmondó lesz, mint az idézetes tetoválások túlnyomó része, de a végén mindenképpen össze fog állni egy kép. A darabok ráadásul különlegesek: mindenkinek másféle jutott. Nincs két ugyanolyan kép.

Ha belekerülsz egy élethelyzetbe, az nem a te hibád. Ha nem keresed a lehetőséget, hogy kiszakítsd magad belőle, az viszont már igen, és egy megfelelően nagyra fújt önsajnálat-lufi tökéletesen megakadályoz ebben. Azt mondják, az emberek között az intelligencia van a legjobban elosztva: mindenki azt hiszi, hogy egy kicsit több jutott neki, mint a többieknek. Szerintem ez a mondás sokkal jobban ráillik a fiatalkori fájdalomra. Mindenki azt hiszi, hogy neki sokkal-sokkal több jutott, mint a többieknek. Hogy neki ugyanaz jobban fáj, mint egy ugyanolyan érzékeny embernek, akivel ugyanaz megtörtént! Nagyon ritkán találkoztam olyan fiatallal, aki ne gondolná azt, hogy benne több fájdalom lakozik, mint másokban, és hogy az ő problémái sokkal nagyobbak, mint a többiek problémái.

(A vagdosás-jelenség.)

Van, akinek az egész fiatalkora egy hatalmasra fújt önsajnálat, akkora, ami mögül ki sem lát. Még. És nem én foglak ráébreszteni, nem én fogom kidurrantani ezt a lufit öt-tíz év múlva, hanem az, amik miatt most sajnáltatod magad. A körülmények. Persze előfordul olyan is, aki annyira megrémül a robbanástól, hogy ijedtében kér inkább egy hőlégballont, felnőttként meg már azt fújja fel, és ezzel tönkretesz még egy (két, három, vagy több) életet a sajátja mellett. Abba már beleférnek a gyerekek is. Az érzelmi fogyatékos szülők problémáját viszont már nem lehet ilyen egyszerűen összefoglalni.



Ha van véleményed, bátran oszd meg hozzászólásként akár itt, akár a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán! Ha pedig kíváncsi vagy hasonló bejegyzésekre, nézz körül oldalt a címkék között, sok hasonló, érdekes olvasnivalót találsz rólam és a gondolataimról.

Átlagos akarok lenni!

Megláttam a padot, és azonnal megtetszett. Ki volt világítva, de mégsem járt erre senki - mondjuk, este 10 után nem is csoda. Óriási pelyhekben szakadt a hó, és mielőtt még felültem volna, összehúztam a kabátomat, mégiscsak itt fogok ücsörögni egy jó darabig.

Elővettem a telefonom, és reflexszerűen Facebookozni kezdtem. Nekem nem is ez kell! Visszamentem egy gombnyomással, és megnyitottam a Messengert. Ehhez meg nincs kedvem. Lezártam a telefont, eltettem a zsebembe, összekulcsoltam a kezem, és felnéztem.

Nem vártam senkit. Azért ültem ott, azon az elhagyatott padon, mert vártam valakire, de nem olyasvalakire, aki egyszer csak kisétál a szemben álló panelházból 22:30-kor, és a nyakamba borul. Valaki olyanra vártam, aki nem fizikailag teszi ugyanezt, hanem lelkileg, és gondolkodni szerettem volna azon, hogy miért nem vagyok képes arra, hogy ezt befogadjam. Egy jobb önmagamat vártam, vele szerettem volna lepacsizni, és még valakit, aki egyszerre inspirál, és értékeli ezt a jobb önmagammá válást.

Az elmúlt években olyan mértékben elmagányosodtam, hogy nem először sétálok alvás helyett kint, egyedül. Iszonyúan sokat változtam, és ezzel a környezetem nagy része nem tudott, vagy nem akart mit kezdeni. A barátságaim elértéktelenedtek, vagy lekorlátozódtak szexbarátságokra (lányokkal), illetve felületes beszélgetésekre (fiúkkal). Azzal, akit a legrégebb óta, tizenöt éve ismerek, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott a barátságunk az utóbbi években. Engem nem köt le a divat, a Snapchat, a fű és a könnyen kapható lányok, őt pedig nem érdekli az írás, a közélet, a pszichológia, vagy a társadalom. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, és én igyekeztem lekötni a figyelmét, de annak ellenére, hogy évente egyszer-kétszer találkozunk, neki beszélgetés közben fontosabb volt a telefon, mint én. Ahhoz, hogy fenntartsam ezt a barátságot, gyakorlatilag egy iPhone 6-ossal kellett volna versenyeznem, és erre nem voltam hajlandó.

Lehajtottam a fejem, és a földet bámultam. Nem voltam tanácstalan, sőt, pontosan tudtam, hogy mire lenne szükségem ahhoz, hogy szombat este ne a gondolataim elől meneküljek otthonról, hanem egy házibuliban uraljam a társaság figyelmét. Látom magam körül, hogy mi tartja össze a barátságokat: kölcsönösen megadják egymásnak azt a figyelmet, amit a szüleiktől nem kapnak meg; ugyanazt az embert/zenét/dolgot utálják, sőt, gimiben volt két olyan osztálytársam, akik úgy barátkoztak össze, hogy kiderült, mindketten a Bershkában vették a nadrágjukat. (Pontosabban a szüleik, nekik.)

Ahhoz, hogy szombat este ne ezen a padon ücsörögjek, nagy eséllyel

• hagynom kellene, hogy eszközként használjon fel valaki a szeretet-, figyelem-, és elismeréshiányára
• kerülnöm kellene mindenféle konfliktust, el kellene nyomnom magamban, ha elégedetlen vagyok valamivel
• együtt kellene menekülnöm a valóságból a többiekkel; velük betépni
• lepleznem kellene a többiek rossz tulajdonságait is, úgy, hogy még a sajátaimat sem leplezem senki előtt
• tudnom kellene csacsogni a semmiről, arról, hogy milyen jó, hogy nekik végre valakivel megvan a kémia egy hónapon belül másodszor, hogy a Julis kivel kúrt félre a munkahelyén, vagy hogy mit csinált a Majka a gyerekével

• meg kellene tanulnom nagyobb, szebb, viccesebb, menőbb stb. embernek feltüntetni magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, őket is így feltüntetni, és életben tartani az önbizalmukat kegyes hazugságokkal
• együtt kellene velük taposni másokat, nevetni a túlsúlyos embereken, a csendesebb embereken, és közben hangoztatni a jófejséget, meg az elfogadást,

és voálá, hirtelen tele lennék barátokkal.

De valamiért mégis itt ülök, ráadásul telement a kapucnim hóval. Hiába húzom fel, csak befolyik a nyakamba az egész.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy egyáltalán nincsenek barátaim. Előző este teaházban voltam egy kisebb társasággal, és nyílt titok, hogy az egyik - egyébként kimondottan szép arcú - lánynak hasonló küzdelmei vannak, mint nekem. Miután hazament, az egyik fiatal srác meg is említette: ő olyan szép, érdekes, hogy nehezen megy neki a barátkozás. Visszakérdeztem, hogy valóban úgy gondolod, hogy a szépség megakadályoz az elmagányosodásban? Szerintem is szép, de ettől még miért ne küzdhetne ezzel? Egy férfias férfi, és egy nőies nő is nagyon egyszerűen elmagányosodhat, és pont ezért érinthet bárkit. Mert azt hisszük, hogy nem. Mert aki kap harminc-ötven kedvelést a profil- és borítóképére, az képtelenség, hogy ne számíthasson legalább az egyik lájkolóra. Aki hatszázat, az pedig egyenesen lehetetlen.

Pedig simán előfordulhat, hogy az összes lájkoló figyelmen kívül hagy téged. Pont annyira simán, mint ahogy én itt ülök, szombat este, nézem a hóesést, és egy idős bácsin kívül egy lélek sem járt erre az utóbbi fél órában. Pedig annyian laknak ezen a lakótelepen! Mégsem jár erre senki, de ebben a helyzetben kifejezetten örülök ennek, hiszen gondolkodni jöttem ki.

Tény, hogy általában teljesíthetetlen elvárásokat támasztok azok elé, akik közelednek felém. Amellett, hogy nem szeretek hazudni, és felhasználni embereket; ezek az elvárások okozzák azt, hogy én most nem egy házibuliban ülök, hanem itt, és azon gondolkodom, miért válnak a kialakuló barátságaim szexkapcsolattá, vagy felszínes beszélgetéssé. Mi mássá válhatnának? Akiket megismerek, többségében bizonytalan kislányok (nagykorúak!), akiknek fogalmuk sincs a saját igényeikről, vágyaikról, érzéseiktől, képtelenek azokat megfogalmazni, vagy bármit, ami a jövőhöz köthető. Foglalkozik a fiúkkal úgy három-négy éve, aztán azt hiszi, hogy ez határozza meg azt a nyolcvanat, amit leél, meg a telefon nyomkodása. Komolyan? Ezt vegyem komolyan? Azt, hogy következetlen, össze-vissza irkál ellentmondásos dolgokat, azt, hogy beijed a valóságtól, azt hogy mosolyt hazudik a fájdalma helyére, vagy kacérkodik, hogy jobban figyeljek rá? Tényleg?

A másik fele ennek a huszonéves béna szűz srác, aki gyűlöli a nőket, meg a saját környezetét. Most álljak be mellé sarat dobálni? Jó-jó, végighallgatom a nyomorát, megnyugtatom szegényt, hogy BMW-vel biztos sikerülne neki; de gyűlölködni nem fogok. Én szeretek lányokkal is ismerkedni (autó nélkül!), szeretem az életemet. Ebből lesz a felszínes beszélgetés, hiszen az utálkozásra nem tudok ráépíteni bármi mást, de mégis megtisztelem annyival, hogy meghallgatom, és nem hagyom magára.

Ami a teljesíthetetlen elvárásaimat illeti, egyáltalán nem ódzkodom a mentális betegektől, hiszen bizonyos szempontból én is az vagyok. Nem ódzkodok a gyászolóktól, és azoktól sem, akik más trauma miatt estek össze. Hajlandó vagyok osztozni bárkinek a fájdalmában, és annak ellenére is igyekszem segíteni, hogy semmilyen hasonló irányú szakképesítésem nincs. Én is járok pszichológushoz. Ha egyvalaki, ő sejtheti, hogy én most itt ülök, hiszen minden héten megosztom vele, hogy hogyan érzem magam, pontosan tisztában van az állapotommal. Az elmagányosodásomról azt mondta, 

nem magamnak köszönhetem, nem tehetek róla.

Köszi, sokat segített! Egyáltalán nem vigasztal, hogy nem tehetek róla, sőt, ha én lennék érte a felelős, sokkal többet tudnék magamnak segíteni, és nem itt ülnék ölbe tett kézzel egy lakótelepi padon. Egy másik mondata is megragadt a fejemben: minél inkább eltér az ember az átlagostól, annál nehezebb ismerkednie.

Ezen már korábban is nagyon sokat gondolkodtam. Ha megismerkedtem valakivel, soha nem akartam a különlegességemet hangsúlyozni, sőt, annyira utálom ezt a hajlamot, hogy két egész hosszú bejegyzésben is kifejtettem az ellenszenvemet ez iránt. Nem vagyok más, mint a többi! Nem vagyok érettebb a koromnál! Nem vagyok különleges, nem vagyok unikornis, sztár, special snowflake, akármi! És nem is akarom azt hazudni, hogy bármelyik lennék. Ha sikerül lenyűgöznünk egymást, akkor örülünk; ha nem, akkor meg ne azért legyünk már jóban, mert én szarvat, vagy glóriát, vagy koronát képzelek a fejemre, ami nincs.

Felnéztem a lámpára. Egyre jobban rákezdtek ezek a hópelyhek. Őket nem érdekli, hogy specialök, vagy nem, együtt hullanak a többiekhez, a földre. Ha dohányoznék, most tuti, hogy rágyújtanék. Nem tudhatom, mert nem szoktam, de azt hiszem, ez tipikusan az a pillanat, amikor aki cigizik, az a zsebéhez nyúl. Itt ülök háromnegyed tizenegykor egy másik kerületben, és azon gondolkodom, mennyit ér az életem. Öreg lennék? Dehogy vagyok öreg, fiatalabb vagyok, mint Harry Styles, vagy Justin Bieber. 23 éves vagyok. Túlzottan eltérnék az átlagostól? Nem hinném. Az utóbbi nyolc évem a gimivel, meg az egyetemmel telt, most pedig 9-től 5-ig azzal foglalkozom, amivel szeretnék, (illetve gyakorlaton vagyok), utazás közben nyomkodni szoktam a telefonom, és gondolkodni, hétvégente meg főzök valamit. Hogy lehetnék ennél átlagosabb?

Felugrottam a padról, és elindultam a kihalt sétálóutca felé. Eddig bírtam egy helyben ülni, túlzottan nyugtalanítottak a gondolataim, és a lámpa is egyre inkább zavart. Tettem egy kört a szemben lévő ház körül, aztán elindultam a kertváros irányába.

Visszagondoltam az előző napi teaházra. Az egyik srác szerint az életem egy sikertörténet. Itt vagyok egyedül, a családom nélkül; megállok a lábamon, teljesültek a gyerekkori álmaim. Fiatalon elvégeztem az egyetemet, azzal foglalkozhatok, amivel szeretek; van öt év irodai munkatapasztalatom, nincs adósságom vagy hitelem; nincs káros függőségem, és szinte minden találkozáskor megemlítek neki valami lányt, akivel éppen ismerkedek. Ahogy visszagondoltam erre a beszélgetésre, akkor gondoltam bele, hogy az embereket kurvára nem érdeklik a sikertörténetek, nem érdeklik a beteljesült gyerekkori álmok, annyit tudnak rá mondani, hogy tök jó, aztán másra terelik a szót. Viszont imádják a panaszkodást, a balhét, az üvöltő veszteseket. 

Amikor megkérdezik tőlem, hogyan lehet mentális roncsként mégis szeretni az életemet: hát így! Imádom a nehezebb utat választani, imádok visszanézni, és végiggondolni, hogy igen, ezt mind magamnak köszönhetem! Imádom az érzést, hogy nekem nem kell hazudnom, hogy kitörtem a szegénységből (mint az AK26-os srácoknak), mert én valóban megcsináltam, ráadásul egyedül! De az emberek ezt nem tudják hova tenni. Nem tudnak azonosulni a valósággal. Azokat az embereket szeretik, akik a virtuális világban, személyiség nélkül, egy magukból eltorzított karakterként balhéznak, előadják a semmit, hiszen ők is pontosan ezt csinálják. Olyan embereket találnak szimpatikusnak, akik - amíg én a szerkesztőségben ülök, és fogalmazok -  jó dolgukban nem tudnak mit tenni, így felszívnak egy csíkot. Biebert, Curtist, fitneszmodelleket, ,,énekeseket", reklámarcokat. Hasznos dolog a kokain: nem elég, hogy drága, és magabiztosabbá, gátlástalanabbá tesz, de fokozatosan kiöli belőled az érzelmeket. Utóbbi szempontból én kifejezetten az ellentéte vagyok: szeretek érzelmeket a felszínre hozni, kiváltani másokból, legyen az barátság, egy nevetés, meglepődés, lelkesedés, vagy bármi más.

Magammal szemben is ilyen vagyok, és pont ezért jöttem ki sétálni: felszínre akartam hozni ezeket a gondolataimat. Persze, lehet azt gondolni, hogy ha ilyen hülye vagyok, hogy még ebből is azt hozom ki, hogy sok ember kokain után sóvárog, akkor egyem meg, amit főztem! Hát így meg is érdemlem, hogy magányos vagyok! Lehet. Nem mondom, hogy nem. Hajlamos vagyok az önzőségre, a hálátlanságra, gyakran vagyok tiszteletlen, és elégedetlen. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztok mind a környezetem, mind önmagam felé; és mindkét kimenetel esetében képes vagyok csodálkozni: ha sikerül teljesíteni, azért, ha nem, akkor meg azért. Azokkal szemben, akiket már a közelembe engedtem, szinte semmilyen elvárásom nincs, és sosem szoktam a szemükre vetni, ha úgy érzem, keveset foglalkoznak velem, de mégis azt gondolom, küzdenem kell ezzel, ha azt szeretném, hogy jobban elfogadjanak az emberek.

Hát, pedig így ne csodálkozzak, ha egyedül vagyok! Ezen nem csodálkozom, de attól még rossz érzés. Fájdalmas. Nem csak rám nézve, hanem abba is fájdalmas belegondolni, hogy ez, hogy szombat éjjel egyedül sétál valaki az utcán a gondolataival kézenfogva, bárkivel megtörténhet. Akár úgy, mint egy sikertörténet része, és úgy, hogy mindenki más azt hiszi, hogy valamelyik lájkolóval tölti az idejét, miközben a valóságban egyikük sem tud a hollétéről. 

Kivettem a telefonom a zsebemből. Egy új értesítés. Kedvelték az egyik bejegyzésem. Örüljek? Örülök! Valaki, valahol ugyanazt érzi, amit én éreztem akkor, amikor leírtam, és lehet, hogy ezzel a poszttal is ugyanígy elő fog fordulni. Ki tudja, talán ugyanazon az utcán, vagy egy másik, hófödte, kabátujjal-letörölt padon olvassa el valaki, aki kevésbé szereti az életét, és hátha erőt ad neki ahhoz, hogy elkezdje írni a saját sikertörténetét, a valóságban.

Jobbra fordultam, és az éjszakai busz felé vettem az irányt. Ideje hazamenni, ma is lesz dolgom bőven.