Legszebb éveink kiárusítása, és az ezzel járó torzulás

Az iskolás és a pályakezdő éveket sokan életünk legszebb időszakának tartják. Ezalatt bontakozunk ki, találunk rá önmagunkra, életcéljainkra, arra, hogy mivel szeretnénk tölteni életünk hátralevő részét, és ezalatt kellene elkövetnünk a legtöbb hibánkat is. A kultúra viszont egyre inkább ellentmondásosnak tartja azt, hogy a legtöbb hiba elkövetése, és életünk legszebb időszaka egyszerre történjen, ezáltal pedig egyre nagyobb nyomást helyez a fiatalokra. Előrecsomagolt #lifegoalokat, sikeresnek tűnő trénereket és a látszatluxusban élő ismerőseink közkedvelt hazugságait nézve kellene eldöntenünk, mihez kezdjünk a saját életünkkel, és ez ilyen körülmények között nem is olyan egyszerű.

Kép: Picjumbo

Különösen úgy okozhat nehézséget, ha a döntésekhez hiányzik a megfelelő érzelmi háttér. A szülő-gyerek kapcsolatok válsága, a kevés beszélgetés és az ezzel járó elhanyagoltságérzet mind hozzájárul ahhoz, hogy egy élete legszebb évei kezdetén álló gyerek legnagyobb álma az Instagram-celebség legyen. Ha úgy érzik, a szüleik úgysem figyelnek rájuk, hadd figyeljen rájuk az a több ezer ember, akinek a követés gomb megnyomásához elég néhány ruhadarab, vagy éppen azok hiánya! Mire az egészséges fejlődéshez szükséges szeretetet, tiszteletet és megbecsülést elkezdi felváltani a follow, a respect és az alábbi kommentek, a felismerhetetlenségig megváltozhat egy fiatal viselkedése.

Azokról a módszerekről, amikkel hasonló hozzászólásokat kaphat valaki, Timi már írt egy jól sikerült kétrészes bejegyzést, most nézzük meg az okokat, és beszéljünk arról, ami ezzel jár.

Az elmaradhatatlan stílhez vezető út három lépésben:

• ne legyél megelégedve magaddal,
• gondold azt, hogy mások a ruhájuk és a megjelenésük miatt értékesebbek nálad,
• vegyél olyan ruhákat és alakítsd át olyanra a megjelenésed.

Ha nem tiszteled magad, akkor olyanná próbálsz válni, akikre te magad felnézel, ez ilyen egyszerű.

Miért fontos a visszajelzés? Miért nem lehet csak úgy otthon a tükör előtt pózolni anélkül, hogy azt lefotóznánk és közzétennénk? Miért nem lehet szinte egy lépést sem tenni az edzőteremben, az étteremben, a trendi helyeken anélkül, hogy ne botlanánk önfeledten szelfiző embertársainkba?

Néhány éve előadást kellett tartanunk alkalmazott nyelvészet gyakorlaton. Egyesével. Nem elég, hogy ez a halálom, de még az a veszély is a fejem fölött lebegett, hogy a többiek

értékelni fognak egy-egy apró papíron,

én pedig utána olvasatlanul kidobhatom a kukába, vagy esetleg elolvashatom, mit gondolnak rólam. Szerintem nincs olyan ember, aki legalább ne olvasna bele kíváncsiságból, és én is így tettem. Meglepett, hogy hiába izgultam végig az egészet, szinte mindenki pozitívan értékelt, a legnagyobb kötekedés talán az volt, hogy legközelebb ne használjak Comic betűtípust a prezentációban. (Jogos.) Ha lett volna rá lehetőség, akkor lehet, hogy tartok még egy előadást egy másik témában, mert nagyon jól esett a többiek reakciója, kellemes csalódásként ért. A közösségi médiában ugyanez a helyzet, csak az ottani előadások sokkal kevesebb felkészülést igényelnek, és sokkal több ember reakcióját válthatják ki szinte azonnal, attól függően, mennyire vannak kipakolva a cicik vagy az éppen trendi termékek a kirakatba. A visszajelzésektől függően alakul ki szép lassan az online karakter, és ez a karakter - a kísérleti patkányokhoz hasonlóan - azt a tevékenységet fogja többször végezni, aminek köszönhetően több jutalmat, vagyis kedvelést kap.

A folyamat, ahogy egy önmagát kereső gyerek a követői kísérleti patkányává alakul, nem csak lájk és csillogás. Elég arra a helyzetre gondolni, amikor valaki azt veszi észre, hogy az ismerősei közül a modell alkatú lányokra jön a legtöbb pozitív visszajelzés. Egy erre érzékenyebb lánynál már ennyi is könnyen okozhat evészavarokat, ami beszélgetés híján változatos formákat ölthet a koplalástól egészen a hánytatásig.

Gondolni fog ez a lány arra, hogy rengeteg a modellalkatú lány, aki nem mutogatja magát, ezért szintén kevesen lájkolják, akárcsak őt?

Gondolni fog ez a lány arra, hogy rengeteg az átlagostól eltérő alkatú lány, aki fotótrükkökkel, beállításokkal olyan formába önti a magamutogatást, hogy az közkedvelt legyen?

Nem. Az egyetlen, amire gondolni fog, az az, hogy a képen látható lány nagyobb eséllyel kap szeretetet, figyelmet, mint ő, ezért neki is olyanná kell alakítania magát. A közösségi média, főleg, ha unalomból használják, ijesztő mértékben szűkíti le a tudatot a képeken látható dolgokra. Nem elég kísérleti patkánynak lenni: minél kívánatosabb kísérleti patkánynak kell lenni, sőt, azt kell elhitetni a követőkkel, hogy te egész életedbe arra vágytál, hogy kísérleti patkány legyél! Háttérbe kell szorítanod mindent, ami te vagy, különösen az érzelmeidet, a helyüket átveheti a clean eating, a poharas kávé, a high-fashion ruhák és a legújabb iPhone - a többi patkány pedig welcome drinkként lenyeleti veled a tudatot, hogy ez vagy te, és így lehetsz igazán önmagad.

Úgy néz ki, hogy a hétvégét a horvát tengerparton töltöm. Életemben nem voltam még déli szomszédunknál, tengert is hat éve láttam utoljára, szóval mondhatni, kiszakadok a szürke hétköznapokból. Miért nem tettem ki azonnal a Facebook-oldalamra, vagy a blogra, amint befizettem az utazást? Miért nem lesz minden lépésem megosztva, vagy lájvolva péntektől vasárnapig? Miért nem fogom azzal kínozni az útitársamat, hogy hatszáz helyen lefotózzon, és miért nem a képek szerkesztgetésével fogom tölteni az időt? Azért, mert nem érdekel, mit gondolnak erről az emberek. Elmegyünk, hogy jól érezzük magunkat, hogy élményeket, emlékeket gyűjtsünk, hogy kíváncsiskodjunk a horvát jellegzetességek iránt, és nem azért, hogy becsekkoljunk. Természetesen érdekel az, hogy más mit gondol rólam, de nem gondolom, hogy engem ez az egy-két nap annyira meg fog határozni, hogy megosszam az ismerőseimmel. Aki még sosem volt ilyen utazáson, annak úgy tűnhetne, hogy nagyon sok pénzem van, és ezt megengedhetem magamnak; aki pedig már volt, az úgyis tudja, hogy milyen. Hasonló a helyzet a tükörbe tolt iPhone-nal is, amit általában hitelre vesznek és/vagy a szülő fizet, de erről bővebben a kampány egy másik részében olvashattok majd.

Mielőtt kedvelnénk egy fotót, vagy követnénk egy első ránézésre követendőnek tartott influencert, gondolkodjunk el az alábbiakon.

• Mire, vagy kire volt szükség ahhoz, hogy az illető ezt a képet alakítsa ki magáról?
• Mivel foglalkozik? Ha ő nem dolgozik, mivel foglalkozhatnak a szülei, vagy a barátja (szülei)?
• Mennyi szabadidőt és energiát fektet az illető abba a képbe, amit a követőinek láttat?
• Mekkora szerepe van az oldalon a képeken látható termékeknek, és mekkora részben szól az illető saját gondolatairól, emberi oldaláról?
• Mekkora a valódi értéke a képen látható termékeknek?

A figyelmünk értékes dolog, az pedig rólunk is árulkodik, ki az, akit követendőnek tartunk. Az iPhone X havi törlesztőrészlete, egy tengerparti utazás vagy egy havi clean eating sokkal olcsóbb, mint egy havi albérlet, utóbbival mégsem találkozhatunk az Instagram-feedben, mert létszükséglet, és nem luxustermék. Egy ismeretlen ember számára könnyen úgy tűnhet, hogy az illetőnek a lakhatás, a rezsi és az alapvető étkezés mellett marad pénze ilyen dolgokra, főleg, ha a szülő, vagy a bae nem nem szerepel a képeken. Ez hasonló érzékcsalódás, mint amikor valaki a futógép kijelzőjét fotózza le a sok lájkért: aki nem szokott rendszeresen futni, az azt gondolhatja a számok láttán, hogy az illető megfutotta az olimpiai kvótát, viszont aki nap mint nap szokott futni az edzőteremben, az hamar kiszámolhatja, hogy ezt bármelyik ember elérhette volna, akit behív az utcáról.

Éppen néhány napja beszélgettem arról valakivel, hogy ő is tapasztalta-e már azt, hogy egy nagydarab, széttetovált, testépítő alkatú, szőrös marcona férfire gyakran féltékenységi rohamok jönnek rá egy párkapcsolatban. Meglepő lehet a válasz, de mindketten láttunk már ilyet. Ugyanígy előfordulhat az, hogy egy kislány, aki nap mint nap Facebook-élőzik, nem mer elmenni egy találkozóra, vagy ha el is megy, alig tud megszólalni, és akkor is csak jelentéktelen dolgokról beszél - talán még jelentéktelenebbekről, mint az élő adás közben. Sokkal egészségesebben használhatnánk a közösségi médiát, ha az előtérbe tolt dolgok helyett a képek hátterét figyelnénk meg, ami szemmel nem látható, és sokkal jobban élveznénk a valóságot, ha azokat a dolgokat tolnánk előtérbe, amiket valóban magunkénak érzünk, és nem csak a több reakcióért, követőért, elismerésért tesszük közzé.

Az Instagramról már korábban írtam egy érdekes, háromrészes cikksorozatot, itt kezdhetsz bele. A Campaign For Reality többi pontját itt találod, a többi résszel pedig hamarosan találkozhatsz a blogos csoportokban más bloggerek tollából.

Campaign for reality

Számtalanszor írtam már a valóság és a képernyő közti különbségekről, a közösségi média sztárjainak hazugságairól, és ezek hátteréről, de sosem éreztem elég hasznosnak, hatékonynak ezeket a posztokat. Úgy gondolom, nem lehet elég nagy hangsúlyt fektetni ezekre a témakörökre, ezért szeretném, ha egy átfogó kampány keretében többen is beszélgetnénk róluk a következő hetekben. Ha kell, egyedül is szívesen megírok néhány bejegyzést, de sokkal hasznosabb lenne, ha a Mennyire vagy menci? után ismét együttműködhetnék más bloggerekkel.

Tíz önálló részre osztottam a gondolataimat, amit persze lehet összevonni-szétszedni, attól függ, mennyien leszünk rájuk. Ha ketten, öten, vagy tízen írjuk, vagy valaki többet/kevesebbet ír, akkor maradhat így is. Arra gondoltam, hogy a jelentkezők választhatnának a témák közül, amiket a saját blogjukon dolgoznának fel, ami a végére marad, azt pedig megírnám én. Mivel egyszerűen el tudok érni több ezer, vagy akár több tízezer embert, ezért, ha szeretnéd, megoszthatom az írásaidat (és ezáltal a blogodat) a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán. Nem kell használnod a #CampaignForReality hashtaget, nem kell cserébe megosztanod tőlem semmit, egyszerűen csak szedd össze a gondolataidat az adott pontról, fogalmazd meg olvasmányosan, helyezd el a saját blogodon, és jelezd, hogy szeretnéd a megosztást.

A 10 cikk valahogy így néz ki a fejemben:

1. A nárcizmus, az online karakter, és ezek kapcsolata. Miért akarnak más képet mutatni magukról az emberek, mint amilyenek a valóságban? Miért van bizonyos emberekben igény egy online karakter kialakítására? Miért fontos a visszajelzés? A nárcizmus mellett fel lehet hozni más ehhez kapcsolódó személyiségzavart, betegséget is: frusztráció, szorongás, önértékelési zavarok, evészavarok, depresszió. Minél részletesebben fogalmazol meg félelmeket (visszajelzéstől, észrevétlenségtől, kevés lájktól stb.) annál jobb. Jöhetnek személyes példák is, ha találkoztál nagy Insta-celebbel, aki személyesen alig tudott megszólalni; vagy a képeken határozottnak, magabiztosnak tűnő emberrel, aki a valóságban féltékeny volt egy pohár vízre; esetleg valakivel, aki a képeken pucérkodott, de személyesen még a pólóját is alig merte levenni stb., ezek nagyon jók.

2. Miért akarunk hasonlítani másokra? Meddig egészséges az, ha hasonlítani akarunk másokra, és mikortól megy az önállóságunk rovására? Lehet szó elfogadásról, beilleszkedésről, kiközösítéstől való félelemről, és arról, hogy miért nem érdemes olyan társaságba vágyakozni, ahova a ruháid alapján kerülhetnél be. Ide jöhet még az is, hogy láthatóan szegény emberen hogyan hat az arany fülbevaló vagy a Gucci póló, illetve ide tartozik még az önigazolás-keresés, a bizonygatás (ugye, hogy jó vagyok? légyszi lájkoljatok, ugye szerettek?) és a különféle hiányosságok kényszeres ellensúlyozása. (Amikor iPhone van, de vacsorára nem telik, meg ilyesmi.)

Ahogy az influenceres bejegyzésben is írtam, természetes, hogy az emberek összehasonlítják magukat egymással, de ezt nem feltétlen érdemes az Insta-képeken látható tipikus jelképek alapján tenni. Leírhatod, hogy szerinted mik a legjobb szempontok két ember összehasonlítására.

3. Hogyan készülnek a népszerű Insta-fotók? Ha egy mód van rá, ne másoljuk le Timi bejegyzését, de valami hasonlóra gondoltam.

Képbeállítások, szögek, pózok, pucsítás, kéztartás, csücsörítés, filterek, smink, melltartó beállítás, magas derekú nadrág - jöhet minden ömlesztve, ami csak eszedbe jut. Képekkel illusztrálva lenne a legjobb! Lehet még beszélni arról, hogyan válik ennek a hatására szégyenné a természetes (női) test, hogyan válik nem elég széppé a szép, és hogyan teszi életunttá, öngyülölővé a követőket ez a sok különféle előkészület, meg persze a széjjelsminkelt #nomakeup fotók.

Az is egy érdekes kérdés, hogy miért akarnak mindenáron érzéseket kiváltani a követőkből azok a lányok, akik a képen látható nőhöz hasonlóan fotózzák a feneküket. Ha pedig nagyon stréber valaki, jöhet még egy kis szépségipar vs. önbizalomhiány fejtegetés a végére, azt imádnám.



4. A szülők és a barát szerepe az izgalmas élet mítoszában. Szinte senki nem beszél arról, hogy az Instagramon népszerű emberek úgy engedhetik meg maguknak a képeken látható életmódot, hogy a szüleik, és/vagy a barátjuk eltartják őket, miközben dolgoznak. Így tudnak havonta (több) százezer forintot elkölteni szórakozásra, státuszszimbólumokra, autóra, utazásokra, fesztiválokra, éttermekre, ruhákra, ájfónra, ékszerekre és shopizásra, hiszen mindig van fedél a fejük fölött, fűtött/hűtött lakás várja őket, és telepakolt hűtő. Egy olyan emberben, aki anyagilag független, akinek a saját kezében van az élete, rossz érzéseket kelthetnek ezek a képek, videók, a követők számára pedig értéktelenebbnek tűnhet az ő élete a fentiekénél. Az izgalmasnak tűnő élet sokszor annyiból áll, hogy a nap nagy részében a telefonodat nyomkodod, viszont a befizetett albérlet és egy jókora nagybevásárlás többe kerülhet, mint egy Levi's póló, vagy egy tengerparti trip, csak az nem feltűnő.

Mennyiben hibáztatható a szülő azért, mert pénzt ad a felnőtt gyerekének a luxus-látszat fenntartására? Mennyiben hibáztatható a gyerek, aki azt az értékrendet látva nőtt fel, hogy a boldogság megvehető? Alakoskodó, kivagyi, sznob szülő gyereke nem feltétlenül hibáztatható ugyanezekért a tulajdonságokért, de lehet, hogy éppen a te bejegyzésed hatására fog más szemmel tekinteni ezekre a dolgokra.

Érdemes lenne a #girlboss fogalmát is megvizsgálni, illetve a család, barát szerepét ebben is. Mennyiben szükséges egy jómódú család, vagy társ ahhoz, hogy egy fiatal, egyetemista lány utazgasson a világ körül, vállalkozást indítson, vagy olyan életet éljen a képein, mint egy vállalkozó? Hogyan hat ez azokra, akiket a családjuk, vagy a társuk nem tud pénzzel támogatni?



5. Hogyan jut el odáig egy lány, hogy a teste az egyetlen értéke? Hogyan válik internetes ál-modell egy szeretetéhes kislányból, aki csak nem tudott mit kezdeni magával? Az okok hasonlóak, mint hogy miért lesz valakiből prostituált, vagy pornós. Mindkettőről írtam már korábban, szóval ha ügyes vagy, tudsz az oldalamról inspirálódni, persze, legfőképp a saját gondolataid érdekelnek. Az egészségtelen szülő-gyerek kapcsolatból ki lehet indulni, nem beszélgetnek vele, nem kísérik figyelemmel az Insta, Snap stb. jelenlétét, inkább pénzt adnak neki, csak hagyja őket békén, ilyesmi. Gyakran kötődési problémák is társulnak a magamutogatáshoz, ennek is lehet boncolgatni a következményeit. Nem a legjobb kombó.



6. A követő, lájkoló felelőssége a kultúráért. Az influencer mindig a követői igényeit fogja kiszolgálni. Ha azt látja, hogy sokan olyan embereket lájkolnak, akik kék cápás műanyag vécédeszkával a nyakukban pózolnak, akkor elkezdenek kék cápás műanyag vécédeszkával a nyakukban szelfizni. Azért, ami a képernyőn történik, mi, lájkolók vagyunk a felelősek. Amíg a legtöbb lány csontsovány lányok képeit lájkolja, addig ez marad az ideál; amíg a legtöbb fiú stricik és bűnözők videoklipjeire iratkozik fel, addig ilyen stílusú klipeket fognak gyártani az előadók. Szóba jöhet a lájkoló felelőssége minden szempontból, illetve javasolhatsz elvárásokat, hogy az emberek mi alapján használják a lájk gombot, ha nem akarják, hogy az Insta-feed láttán általános iskolás lányok hánytassák magukat vasárnap este, mert hétfőn haspólót akarnak felvenni.

Leírhatod azt is, hogy te mi alapján válogattad ki a kedveltjeidet, illetve jöhet még a lájk és a riszpekt közti különbség is, ha van kedved részletezni.



7. Kinek szeretnél tetszeni? A régebbi olvasóim már unhatják ezt a kérdést, pedig én nagyon fontosnak tartom. Az ember nem arra hivatott, hogy mindenkinek tetszeni akarjon, az a tárgyak és a termékek dolga. Miért akarunk minél több embernek tetszeni? Miért akarunk féltékenységet, vágyakozást, irigységet kiváltani a hasonló nemű társainkból? Akarunk olyan embereknek tetszeni, akik egy formás fenék vagy kidobott mellek láttán csorgó nyállal nyomják a kedvelés gombot? Hogyan és miért készülnek a rendszeres edzőtermi szelfik? Természetes, hogy tetszeni szeretnénk másoknak, de milyeneknek és hogyan? Mit érdemes végiggondolnunk, mielőtt megosztunk magunkról egy képet a nyilvánossággal? Ide is jöhet személyes sztori, ha valamelyik tini ismerősödnek beszóltak a szülei az Insta-fotói miatt, vagy bujkálnia kell előlük, nehogy meglássák. Az ilyen minden bejegyzést feldob.



8. A szociopátia viszonya a népszerűséghez. Ezt a pontot a Black Mirror harmadik évadának első része ihlette, ahol egy disztópikus világban az ember értékét a közösségi médiában kapott reakciói alapján mérik egy ötös skálán. Tehát, akin látják, hogy "csak kettes", az nem mehet dolgozni, aki egyes, azt kirekesztik maguk közül, aki pedig négy egész nyolcas, azzal mindenki kedves, mert tőle is várják a pozitív reakciókat, hogy felmenjen a saját értékük. Amennyire beteg, annyira valóságos. Itt lehet boncolgatni a népszerűvé válás folyamatát, a szükséges hiányosságokat, és az influencelés jellemzőit. Bízom annak a kreativitásában, aki ezt választja, meg persze érdemes megnézni ezt a kb. 50 perces részt. (A sorozat többi része nélkül is érthető.)



9. Az álságos tartalom hatása az általános iskolás gyerekekre. Itt kifejezetten az érdekel, hogy a fent részletezett kamu lifestyle, a magamutogatás, a meztelenkedés, és a többi népszerű, követendőnek láttatott dolog hogyan hat a gyerekekre. Ezeket a tartalmakat ők ugyanúgy nézik, ahogyan mi, de egészen másképp fogják fel. Mit üzen egy gyereknek, mire nevel egy átlagos Insta-feed átpörgetése? Hogyan fogják fel a gyerekek azt, amit az influencerek közvetítenek? Lil Tayt is fel lehet hozni, az AskFM, illetve Musical.ly-celebeket szintén. Szülők elől bujkálós sztori ide is elfér, vagy esetleg ötletek ahhoz, ha lenne egy tízéves húgod/lányod, hogyan magyaráznád el neki az Instagramon látható dolgokat.



10. A személyiség, az élmény és a párkapcsolat kiégetése a közösségi média által. Nem elég, hogy a legszebb éveinket arra tesszük fel, hogy teljesen ismeretlen embereknek megmutassuk, mekkora emberek vagyunk, de még az élményeinket sem élhetjük át teljes valójában. A nyaralás nem nyaralás 500 szelfi nélkül, a filterezéssel, szerkesztgetéssel, megosztással annyi idő megy el, mint amit a vízben töltünk, másokat kényszerítünk arra, hogy fotózzanak minket bizonyos módon stb. Személyes sztorikat ide is várok, amikor valaki azért nem volt hajlandó elmenni egy helyre, mert az nem elég elit (szórakozóhely, úticél, akármi), vagy azért nem jött össze egy emberrel, mert nem mutatott volna jól mellette a képeken, lefotóztatta magát hatszázszor és egy se tetszett neki stb. Az ember tárggyá válásának folyamata is érdekes, a minél kívánatosabb lét, az érzelmek kiégése a képek mögül, illetve a létezés, mint teljesítmény. (Megosztott ételek, italok, teljesen hétköznapi dolgok, ilyesmi.)

***

Bárkit szívesen látok ebben a kampányban, még csak az sem feltétel, hogy legyen Instagramod, hiszen nekem sincs. Saját blogod viszont kell, hogy legyen, mert ott fog megjelenni a téma, amiről írsz. Különösen örülnék, ha divatbloggerek is csatlakoznának a kezdeményezéshez, de mivel az elmúlt hónapokban többször is beletapostam a lelketekbe (jaj) ezért teljes mértékben megértem, ha az én kezdeményezésem smafu. Azért örülnék nektek nagyon, mert igazán a ti célközönségeteknek szánnám ezt a sorozatot, de a blog tematikája miatt én nem tudom őket olyan hatékonyan elérni. Hálás lennék nektek, komolyan. Ha beszálltok, ígérem, nincs több szarkazmus, vagy gúnyolódás - aminek egyébként pont ugyanaz volt a célja, mint ennek a kampánynak, felhívni a figyelmet a valóságra.

Akár ketten, akár öten, akár tízen fogjuk megírni, bízom benne, hogy minél több emberhez el tudjuk juttatni ezeket az üzeneteket. Ha szívesen segítenél, és van saját blogod, akkor itt, a blogos csoportokban, vagy a blogom Facebook-oldalán tudsz jelentkezni. Írd meg, melyik pontokról írnál szívesen, és nyugodtan válassz többet! Ha sokan leszünk, azt fogom megbízni, aki hamarabb írt, de persze az se tragédia, ha többen is írnak egy-egy témáról. Aki kapja, marja, várom a jelentkezőket! :)

INFLUENSZÖR lettem

Az elmúlt néhány napban többen kattintottak a Felnőtt Szemmel blogra, mint az azt megelőző tíz hónap alatt összesen. Olvasók tízezrei rohamozták meg a blogomat napi szinten, záporoztak a megosztások, a hozzászólások és a reakciók. Nem győztem kapkodni a fejemet a sok vicces, imádom és lájk között, válaszolgatni a hozzászólásokra és követni az eseményeket. Azt gondolom, minden fiatal álma, amikor teljesen ismeretlen emberek írnak elismerően az alkotásairól, tevékenységéről - kaptam ilyen üzeneteket is.

Ehhez viszonyítva szeptembertől júliusig alig-alig látogatták a blogomat. Tíz hónapig hasonló nézettségem volt, mint a többi bloggernek, talán akkor ugrott meg egy kicsit, amikor valami botrányt csináltam.

Mégis mi történt az elmúlt héten?

Elvégeztem az influencer OKJ-képzést?

Végre letöltöttem az Instát vagy a Snapchatet és teleposztoltam a fullos chill és lifestyle képeimmel a tengerpartról?

Szebb lettem és vékonyabb? Felcsaptam modellnek?

Bevált a bőrdzseki, amit a múlt héten vettem?

Elkezdtem Symbolba, Ötkertbe és a többi wannabe-gazdag szórakozóhelyre járni és lepacsiztam az összes hitvány celebbel?

Extrovertált lettem?

Megtaláltam a bölcsek kövét? Beléptem a titkok kamrájába?

Augusztustól lejárt a posztmodern, és az új korszellemben már hirtelen értékesebb lett a blogom, mint, mondjuk, a GinnEase, a Könyvkósza, vagy a Chronicles of a Bookshelf?

Nem. Ezeket a blogokat továbbra is értékesebbnek tartom a sajátomnál, továbbra sincs nálam a bölcsek köve, továbbra sincs Instám, vagy Snapem, és továbbra sem jönnek oda az idős nénik az utcán, hogy megbabusgassák az arcom. Egyszerűen annyi történt, hogy

vásároltam hirdetést a Facebookon. Pénzért.

Biztos vagyok benne, hogy rengetegen kattintanak erre a bejegyzésre a képen látható számok miatt, úgyhogy szeretnék beszélni egy kicsit a népszerűségről, nézettségről, a lájkolásról, és az elmaradhatatlan self-brandingről. (Ezt a szót már majdnem annyira utálom, mint az inspirációt.)

Az Alternatív érettségi kérdései között találhattatok egy olyat, ami az ideális nézettségről szólt. Mekkora nézettségnél éreznéd azt, hogy ez már elég, ennél már nem szeretnél többet? Meglepődtem, hogy szinte alig volt olyan blogger, aki írt volna egy felső határt. Nem rándulna görcsbe a gyomrod, ha egy reggel felkelnél, és látnád, hogy több százan megosztották valamelyik bejegyzésed, lett 1800 követőd és tízezrek járnak-kelnek az oldaladon? Nem félnél, hogy mit fognak szólni hozzá? Én azt írtam, hogy néhány ezer kedvelőnél és néhány ezer napi látogatónál nem szeretnék többet. Ehhez képest augusztus 1-jén 17150 látogatója volt a blogomnak. Teljesen természetes, hogy az emberben ilyenkor szorongás alakul ki, főleg úgy, hogy eleve hajlamos vagyok rá. Ez olyan, mintha arra készülnék egész héten, hogy tartani fogok egy előadást az osztályomnak, és kezdés előtt fél órával szólnának, hogy figyelj már, igazából az egész iskola előtt kellene beszélned. A hét minden napján tízezer feletti látogatottságom volt, az 1-jei tizenhétezer kb. az egész téli, három hónapos adatnak felel meg.

Az utóbbi időben egyre többet használják az ál-gazdag életmódblogok a self-branding szót. Amikor először megláttam, bevallom, én valami öltönyös emberek által, kerekasztalnál kidolgozott, tűpontos marketingstratégiára gondoltam, amivel fokozatosan felfuttatják az Insta-celebeket. Aztán ahogy egyre többet gondolkodtam ezen, rájöttem, hogy mennyire naiv voltam, hiszen azt, amit ők self-brandingnek neveznek, bele lehet tuszkolni egy szokásos, Felnőtt Szemmel-féle felsorolásba. A Facebook-hirdetések szerepét néhány más tevékenység is betöltheti, nézzünk előbb ezek közül néhányat.

• Jelölgetős képek posztolása: baromi idegesítő, de annál hatékonyabb. Bár ez hihetetlennek tűnhet, sokan tényleg meg fogják jelölni az ismerősüket egy krumpli, egy csillámpóni vagy egy poharas kávé alatt, ezzel pedig sok-sok üzenőfalra eljuthat az oldalad. Előnye, hogy akkor is lájkolni fognak, ha valójában nem szól semmiről az oldalad.
• Pucérkodás: legalább naponta többször! Ne félj megmutatni magadból minél többet, majd ha túl sok, a Facebook úgyis letiltja a képed! Ha lány vagy, eleinte meglepő lesz, hogy többnyire lányok kezdenek el követni, aztán egy idő után majd hozzászoksz. Fiúk közül csak a nagyon alja réteget tudod megfogni ezzel, de a lányok tömegével ugrani fognak rá, mert imádni fogják a bevállalósságodat, és olyanok akarnak lenni, mint te.
• Kiskutyusos-kisállatos-kisbabás képek: ennél se add napi húsz darab alá, különben semmi értelme. Videók is jöhetnek, a legtöbb embernek úgyis automatikusan elindítja wifiről, onnan meg már nincs menekvés, kénytelen lesz a cuki kiskutyust bámulni egy-két percen keresztül, aztán úgyis belájkolja az oldaladat, ha már ott van.
• Tudatos, pozitív stb. idézetek: ó, talán ez a legjobb. Az emberek elégedetlenek magukkal és a saját életükkel, úgyhogy ezeket nagyon sokan meg szokták osztani, a megosztások által pedig gombamód szaporodhatnak az idegenek üzenőfalain az oldalad bejegyzései.
• Nyereményjátékok: értelmesebb követőtábornak könyvet, a többieknek ájfónt érdemes feldobni. Garantált siker.

Ezek mellé nem árt, ha alakoskodsz; ha lány vagy, akkor pedig keltsd azt a hatást, hogy te egy darab hús vagy, aki a testén és az arcán kívül mást nem tud adni ebbe a világba.

Amikor egy csili-vili oldalon self-brandingről olvasol, ezt tartsd szem előtt. Abban a világban élsz, ahol DJ Tőtöttcigi, a bebaszós live és a herevasalás egyaránt ott van az utóbbi évek legsikeresebb self-brandjei között, egyenként több százezres, vagy milliós eléréssel. Palvin Barbara Las Vegas-i terrortámadásos L'oreal-reklámja is világszerte influencelte a népet, amikor meg bocsánatot kért, kis híján megkapta a tavalyi béke-Nobel díjat.

Hiába olvashatunk egyre gyakrabban a népszerűség és az érték különbségéről, az influencerek továbbra is abban a hitben tartják az embereket, hogy ami népszerű, az értékes. Ami népszerű, az sikeres, az tiszteletre méltó, azt meg kell becsülni, azzal kivételezni kell, azt piedesztálra kell emelni, és fel kell nézni rá. Miért? Komolyan gondoljuk, hogy Molnár Krisztián bebaszós live-ja értékesebb tartalom, mint a kedvenc blogjaim, mert azt százezrek nézik? Komolyan gondoljuk, hogy Pixa, Hiro vagy a BSW, esetleg Mario teszi közzé a legértékesebb tartalmat, mert ott van a videóik mellett a milliós szám? Nem inkább arról van szó, hogy a legtöbb embernek alacsonyak az elvárásai, az influencerek pedig azzal járnak jól, ha alacsonyan tartják? Hiszen így tudják hozni a nagy számokat - míg, ha az emberek elkezdenének értékes tartalomra vágyni, senkit nem érdekelne a bebaszós live vagy az új AK26 szám.

Minél inkább eltérsz az átlagtól, annál nehezebb influencerré válnod. Ahhoz, hogy sikeres influ legyél, elengedhetetlen, hogy közönségessé válj, hiszen a legnagyobb szám akkor lesz a fotód mellett, ha a legtöbb ember a te tartalmadat tudja befogadni. A különleges soha nem tud népszerűvé válni, hiszen a legtöbb ember nem tud vele mit kezdeni, vagy észre sem veszi. Azért tartom fontosnak, hogy ezekről beszéljünk, mert nagyon sokan - főként fiatal lányok - akaratlanul is hajlamosak influencerekhez hasonlítani magukat. Ez nem baj, saját magad összehasonlítása természetes dolog, de gyakran nem a megfelelő szempontok alapján történik. Egyáltalán nem biztos, hogy Viszkok Fruzsi szebb, vékonyabb, jobb ember vagy izgalmasabb élettel rendelkezik nálad, de ha mégis, akkor sem érdemes ezek alapján párhuzamot vonni. Neked nem az a munkád, hogy szorongó iskolás lányoknak segíts még inkább szorongani tökéletesnek álcázott YouTube-videókkal, hanem te egy (leendő) tanár/pszichológus/jogász/szerelő/buszvezető/író/akármi vagy, szóval vannak ennél sokkal helytállóbb szempontok is.



Vajon hogyan viselkedhet egy párkapcsolatban? Boldogabbá tudna tenni egy fiút, mint te?

Mennyire lehet széles a látóköre, mennyi témáról tanulhatnál tőle valami újat?

Vajon helytállna a te szakmádban, és ha igen, hogyan?

Le tudna győzni téged a sportágadban, amit űzöl?

Hogyan kezelné a helyzetet, ha egyedül kellene élnie, pénz nélkül? Feltalálná magát, el tudna helyezkedni?

Tudna olyan ujjnyalogatós pörköltet összedobni, mint te?



Őszinte leszek: nem ismerem Viszkok Fruzsit, de garantálom, hogy ezekre a kérdésekre nem tudsz mind határozott igennel válaszolni. Sőt, az is előfordulhat, hogy az egyetlen, amiben jobb nálad, hogy inspiratívabb.

Beszéljünk egy kicsit a Facebook-hirdetésekről! Itt sem kell nagyszabású vagy hivatalos dolgokra gondolni. Egyszerű és olcsó, ha négy-öt napi munkád fizetését áldozod rá, könnyen szétszórhatod az egész országban az írásodat, vagy az oldaladat. A beállításoknál megadhatod, milyen korúaknak szeretnéd mutatni a hirdetésed, hol lakjon a célközönséged, illetve, hogy milyen érdeklődési körűeknek jelenjen meg. Utóbbi a legfontosabb, egyelőre én sem jöttem rá, hogyan lehet profin szűrni: egyszer egy blog-könyv-pszichológia érdeklődéssel feladott hirdetésem után fogadott ez a látvány.

Ne legyünk előítéletesek! Babahh Cukikahh bizonyára összetett filozófiai kérdések boncolgatásáért szokott ide látogatni.

Ha Facebook-celebbé szeretnél válni, akkor tehát nincs más dolgod, mint:

• írni valamit a Facebook-oldaladra,
• dolgozni 3-4-5 napot,
• beállítani és befizetni a hirdetésedet a pénzből
• ...magic! 

Aki rendszeresen olvassa a blogom, az biztos lehet benne, de azért a többieket szeretném megnyugtatni: soha nem leszek valódi influencer. Túl kényelmetlen olvasni az írásaimat, gyakran szúrok mások érzékeny pontjára, elégedett vagyok magammal és soha nem adnám fel azt, hogy arról írhassak, amiről éppen kedvem tartja. Viszont ha ne adj' Isten tényleg korszakváltás lenne, és a poszt-posztmodernben ez lenne a divat, szerintem jó influencer lennék. Szeretek felelősséget vállalni az emberekért, ráadásul az olvasók szívesen olvasnak olyan érzésekről, gondolatokról, amik megbújnak bennük, de nem tudják, vagy nem merik őket előhozni. Lehet, hogy egyszer divat lesz öngyilkosságról, bántalmazó kapcsolatokról, vagy pszichológiáról írni, mindenesetre addig nem kell aggódni, ugyanúgy el fogok veszni a Molnár Krisztián és Pumped Gabo által bezárt virtuális térben, ahogy eddig.

Élveztem ezt a hetet és a százezer ember figyelmét, de köszönöm, én inkább maradnék az a szeplős, szemüveges, introvertált fiú, aki szeret inget hordani csőnadrággal, és minden este órákat forgolódik elalvás előtt. Így megmarad az az élményem, hogy ha bekerülök egy új társaságba, nem azért fognak lepacsizni velem a fiúk és szemezni velem a lányok, mert én vagyok a legfeltűnőbb majom az állatkertben, hanem mert jó a humorom, intelligens vagyok, és szeretek olyan dolgokat megfigyelni, amit csak kevesen vesznek észre.

Legyetek jók, vigyázzatok magatokra és a lájkjaitokra!



Vajon mit gondolok az AskFM- és Musical.ly-celebekről? Mi a véleményem az Instagramról? Ha olvasnál még, alább a címkékre kattintva sok hasonló érdekes írást találsz.

*.* Nyári shopping és HAUL :3 képekkel! *.* x3

Sziasztok drágácskáim! <3333

Tíz hónap alatt sikerült összeszednem a bátorságomat az első (és egyben utolsó) haul bejegyzésemhez. Azoknak az alattvalóknak, akik nem jártasak a szépség- és divatvilágban (chh, nyomik): a haul szó jelentése, amikor valaki összevásárol mindent, és az olvasói, vagy a nézői elé tárja. Ez lehet akár könyv, ruha, lakberendezési cuccok. A ruhás változatnak foglak kitenni titeket az alábbi bejegyzésben, és azt is megtudhatjátok, hogyan érzi magát egy introvertált, szorongással küzdő férfi egy bevásárlóközpontban.

Az utóbbi időben inkább a ruhák eladására fektettem a hangsúlyt, mint vásárolgatásra. Nem éreztem azt, hogy szükségem lenne rá, sőt, túl sok olyan darabom volt, amit egyáltalán nem hordtam, ezért inkább feldobtam őket pár száz forintért, hadd vigyék. Viszont amellett, hogy nyárra széthordtam a pólóimat és a cipőimet, mostanában egyre több hault látok különféle blogokon, úgyhogy kapóra jött, hogy beszéljünk erről a fajta bejegyzésről, hátteréről, értelméről, céljáról, és mindenről, ami ehhez köthető.

Délután negyed 5-kor kezdtem neki a vadászatnak, ami késeinek tűnhet, de én hétköznap dolgozom, nincs időm egész nap shopizni. Három pláza öt boltjában fordultam meg, szóval így sem fogtam vissza magam. Induláskor három kívánságom volt:

• ne találkozzak ismerőssel
• ne találkozzak egyik plázában sem a parfümössel, aki erőszakosan próbálja rám oktrojálni a parfümjeit
• ne szólítsanak le a boltban azzal, hogy szia, miben segíthetek, mert onnantól kezdve nekem abban kell segíteni, hogy feldolgozzam a hirtelen közeledést, nem az ingem kiválasztásában.

Lelövöm a poént: mindhárom teljesült!

Elsőként a Csepel Plazába mentem. Igazából nem is tekinthető plázának, alig van benne valami, viszont a kétszintes, óriási H&M kihagyhatatlan egy ilyen délutánból. Nyár lévén többnyire dzsekik, hosszúnadrágok voltak leértékelve, de fekete, bomberdzseki-szerű H&M-es kabátom már van, szóval azt a sort hamar elhagytam. Télikabátot, téli ruhákat a legnagyobb melegben jó venni, erről lejjebb meg foglak titeket győzni. Nézegettem a sapkákat, sálakat is, mind 700 forint volt, és az egyik szürke sál annyira fluffy volt, hogy majdnem megvettem! Viszont így is több sálam van, mint a legtöbb lány ismerősömnek, összesen öt darab - köztük pont egy ugyanolyan puha, meleg, 700 forintos H&M-es, amit tavaly vettem. (Ezen a képen látható.) A hatodik sál helyett végül egy egyszerű, fehér, V-nyakú pólót néztem ki magamnak. Utoljára gimiben vettem hasonlót, pedig imádom a fehér színt.

Ennyi volt a bemelegítés, irány a belváros! A Boráros téren vettem egy BKK-bérletet, szóval, ha épp nincs a fülhallgató a fülemben, megint előbb jött volna a szívroham, mint a villamos. Ha valaki megvette a bérletét, és a gép szeretne papírpénzt visszaadni, egy riasztószerű hang szólal meg, aztán a masina ordibálni kezd: KÉRJÜK, VEGYE EL A VISSZAJÁRÓ BANKJEGYEKET! Talán már nem kiabál annyira hangosan, mint tavaly, de ez is éppen elég ahhoz, hogy egy worst-case scenariohoz szokott emberben elültesse azt, hogy éppen mindenki őt nézi. Miután megkönnyebbültem láttam, hogy nem, felszálltam a 4-6-os villamosra, és meg sem álltam a Corvinig.

A Corvinban a New Yorkert szeretem, és nem véletlen. Egyszerű megtalálni: rögtön a bejárattól balra van. Ahogy belépek egy New Yorkerbe, általában az az érzésem, hogy nekem ez túl tini, innen húsz év felett értelmes ember nem vesz fel semmit, aztán ahogy beljebb megyek, szinte mindig találok nekem tetsző dolgot, és ez most is így alakult. Rengeteg hosszú ujjú póló, pulcsi volt leárazva, 1290-1790-ért, de ezekből nekem annyi van, hogy nem győzöm eladni, úgyhogy a cipőkkel teli fal felé vettem az irányt. Hamar szemezni kezdtem egy drapp színű, világos fűzős cipővel. Valamiért eddig nem voltam oda a cipzárral díszített cipőkért, de ezen egyáltalán nem tűnt hivalkodónak, mint például, ha fehér cipőn van fekete cipzár. Mivel vettem már New Yorkerben cipőt, fel sem próbáltam, tudtam, hogy innen a 40-es kell. Valamiért egy mérettel kisebb jó rám innen, mint amekkora egyébként a lábam.

Időközben kint lecsapott az Armageddon Budapestre, legalábbis a dörgésekből ítélve ez volt az érzésem. Igazából nem volt nagy vihar, mire kiléptem, már elállt az eső, visszasétáltam a 4-es villamoshoz: irány a végállomás! Harmadik plázának az Alleet szemeltem ki.

Elsőként a C&A-ba mentem be, ami közvetlenül a bejárattól jobbra van, a férfi részleg pedig egy emelettel feljebb. Ahogy beléptem, rögtön arra gondoltam, hogy itt aztán komolyan veszik a kiárusítást! Az összes leértékelt darabot az alacsonyabb ár feléért lehetett megvenni. Mondjuk, érthető, hogy a legtöbb darab miért maradt a C&A nyakán: béna ingek, bő farmerek, és olyan galléros pólók, aminek 2 mosás után úgy néz ki a gallérja, mint egy fejes saláta. Ez fogadott a bejáratnál, de tudtam, hogy nem kell feladni! Tavaly itt sikerült menci pilóta napszemcsit vennem 390 forintért, amit szintén megmutattam, szóval mindenképp körbe akartam járni az emeletet.

Néhány sorral később kinéztem magamnak egy bordó slim fit farmert. Régóta szeretnék már, de mindig 3-5 ezer forint körül láttam, abból meg inkább szeretnék néhányszor megebédelni, mint hogy egy nadrágra költsem. Most viszont a leárazás miatt 1500 lett volna, szóval felpróbáltam, de sajnos a legkisebb méret sem volt elég slim. Ez nem a nadrág vagy az üzlet hibája, mivel az ex-futóbajnok lábaim nem valami vaskosak, ezért előfordul, hogy a szűkebb farmerek is lógnak rajtuk. Vállfán nagyon jól nézett ki, de így nem vettem meg. Rövid keresgélés után viszont felcsillantak a szemeim helyén a szívecskék, és rájöttem, hogy mi az, ami nélkül az elmúlt 24 évem elvesztegetett idő volt:

#hashtages alsónadrágok.

Hashtages alsógatyák, ötös csomagban! Ahogy megláttam, azonnal eldöntöttem, hogy ez kell, enélkül nem leszek hajlandó kimenni a boltból. Nem is vágytam másra, ezzel tökéletesen kielégültek a zsákmányszerzési ösztöneim.

Nagyon ritkán kerültem szoros barátságba az Inditex-boltokkal. (Bershka, Pull&Bear, Stradivarius, Zara.) Egyrészt zavart a tudat, hogy milyen emberek járnak oda, másrészt mindig is túlárazottnak tartottam ahhoz képest, amennyire tetszett. Mondjuk, a Bershkával többször is meg voltam elégedve. Gimiben vettem ott egy fekete műbőr dzsekit, igaz, 15 ezerért, de közel öt évig hordtam. Tavaly is volt egy jó bershkás vásárlásom: a legnagyobb hőségriadó idején néztem ki náluk egy fekete, szőrös-kapucnis télikabátot, amiből egyetlen darab maradt, és mintha éppen rám szabták volna. Nem volt rajta árcédula, a körülötte lévő kabátok pedig mind 5995-ért voltak leértékelve de sokkal csúnyábbak voltak. Megkérdeztem az eladót, mennyibe kerül, és odaadta ennyiért. Később vettem észre, hogy a zsebében volt a címke: az eredeti ára 20 ezer volt, és 10 ezerre volt leárazva. Na, mindegy, az a maradék 4 ezer jobb helyen volt nálam, mint a Bershkánál. (A kabátot meg imádom.) Szóval, nem az első számú kedvenceim az Inditex-boltok, de most úgy döntöttem, benézek a Zarába.

A Zarában mindig úgy szoktam érezni magam, mint egy múzeumban: feszengek, sok a külföldi, sehol egy gyerek, és a legtöbb kiállított darab ízléstelen és drága. Ide tényleg azok szoktak járni, akik beszéd közben többször használják az outfit szót, mint a ruhát. Most is kissé kirekesztve éreztem magam. Igyekeztem legyőzni az érzést több-kevesebb sikerrel, és jobban megérte, mint azt gondoltam volna! Kíváncsian hajtogattam a pólókat, amikor felfigyeltem erre:

Három okból is felcsillant a szemem:

• Szeretek felül rózsaszínt hordani. Elsősorban inget, mert szerintem kevés elegánsabb darab van, mint egy halvány rózsaszín ing, de a pólót sem vetem meg. Nem értem, néhányan miért kötik ezt a melegekhez, én hetero vagyok és szerintem jól néz ki. Nadrágnál, cipőnél már persze más a helyzet.
• Az utóbbi hónapokban többször is kaptam olyan visszajelzést a blogra, hogy szokatlanul látom a dolgokat. Szeretek jól ismert dolgokra más nézőpontból rávilágítani.
• Egy ritka szembetegségnek köszönhetően egyszerre csak az egyik szememmel tudok nézni. Én választom meg melyikkel, a ballal közelre látok jobban, a jobbal távolra. Ilyenkor az a szemem, ami nem aktív, egy kicsit kancsal, de nagyon meg kell nézni a képeimet ahhoz, hogy ez valakinek feltűnjön, személyesen pedig még kevesebben szokták kiszúrni. Unusual, az biztos, kevés embert ismerek hasonló betegséggel.

Akárcsak a hashtages alsógatyáknál, itt is azonnal elöntött a kell-érzés, de hát Zarában vagyunk, mégis csak meg kell nézni az árcímkét, mielőtt még eladósodom egy póló kedvéért. Meglepődve láttam, hogy ez még bőven belefér, úgyhogy gyorsan levettem, és nézelődtem tovább, hátha ér még ilyen meglepetés.

Ért. A New Yorkeres mellé szerettem volna egy sötét cipőt is, szóval elkezdtem nézelődni az alsó polcokon. Lehajoltam, és kiszúrtam egy fekete műbőr, fehér talpú cipőt. Elegáns, de mégsem makkos; nem azt sugallja, hogy most jöttem valamelyik irodaházból a Nyugatitól, de mégis fel lehet venni szinte bármilyen inggel és egy szűk nadrággal. Tökéletes! Ráadásul az ára sem vészes. A póló és a cipő mellé felpróbáltam egy bőrdzsekit is, de meg sem közelítette a gimis bershkásat, szóval az végül ott maradt. A pénztárnál állva rájöttem, hogy ezek lesznek életem első zarás ruhái. Kicsit furcsán éreztem magam, hasonlóan, mintha belépnék valami olyan helyre, ahol három ujjal kell fogni a borospoharat és késsel-villával kell enni a pizzát. A feszengés nem tartott sokáig: ahogy kiléptem az üzletből a sötétkék zarás táskával a kezemben, máris ízlelgetni kezdtem az outfit és a haul szavakat magamban, akár egy vérbeli sommelier a hatputtonyos tokaji aszút.

Mivel a Zara nem vette el a kedvem az élettől az Inditextől, sőt, kimondottan tetszett, ezért kifelé menet befordultam a Pull&Bearbe. Itt is gimiben vásároltam utoljára, mondjuk, az a 10 ezer forintos farmer legalább emlékezetes volt, mert másfél évig hordtam. (Ha az a nadrág mesélni tudna, #1 lenne a Wattpaden a gimis kategóriában.) A feliratos ruháik nem tetszenek, ezért sok jóra nem számítottam, de meglepő módon innen sem jöttem ki üres kézzel!

Na, eeez már vetekszik azzal a bizonyos bőrdzsekivel! Az S-es elsőre kicsit szűknek tűnt, de mind a dzseki, mind az ujjak hossza tökéletes volt, szóval nem gondolkodtam sokat a megvételén. Mivel a Zarás, New Yorkeres táskákkal, és ezzel a kezemben már kezdtem kényelmetlenül érezni magamat, sokáig nem folytattam a nézelődést, viszont ez a kevés éppen elég volt arra, hogy kiszúrjak egy egyszerű, vajszínű, V-nyakú pólót.

A pénztárnál aztán jött a meglepetés: a bőrdzseki leértékelt volt, de valamiért a kasszás egy ezressel még kevesebbet ütött be! Megtehettem volna, hogy műmosollyal figyelmeztetem a pénztáros srácot, hogy bocsi, ez egy ezressel többe kerül, és az összes követőm és lájkolóm odáig lenne, hogy mekkora gavallér vagyok, de nem tettem. Egyedül élek, pályakezdőként dolgozom, nekem hónap végén számít az az ezer forint ide vagy oda. Utolsó nap én abból az ezresből olyan clean-healthy-tápláló ebédet fogok összerittyenteni, hogy még a szomszéd is megnyalja a tíz ujját utána!

A boltból kijövet jutott eszembe, hogy a három kívánságomon túl még egy negyedik is teljesült: az öt üzlet közül egyikben sem bömbölt a zene! Szórakozóhelyen, vagy fesztiválon meg néha itthon imádom a hangos zenét, de minden más helyen irritál, különösen ruhaboltban, meg akkor, ha valaki kocsiból hallgatja, vagy JBL-ről.



Tartalmatlan poszt volt? Én úgy érzem, az. Ha itt befejezném a bejegyzést, akkor nem sokban különbözne egy átlag beautyposzttól, de nincs ekkora szerencsétek. Nézzük először azt, ami egyik fancy blogon sem szokott szóba kerülni.

Mennyibe kerültek a ruhák?

Fehér, V-nyakú póló (H&M): 2.990   1000
Cipő (New Yorker): 7.990   2990
Hashtages alsónadrágok (C&A): 5.990   1795 (3590, de ugye féláron)
Rózsaszín póló (Zara): 2.995   1295
Fekete cipő (Zara) 9.995   3995
Műbőr dzseki (Pull&Bear) 6.995 2995 (amúgy 3995, de köszi, ismeretlen kasszás)
Póló (Pull&Bear): 2.995 995

Összesen tehát ~15 ezer forintot költöttem három pólóra, két cipőre, egy műbőr dzsekire, meg 5 db hashtages alsónadrágra, amik eredeti árukon 40 ezer forintba kerültek volna. Több tanulsága is van ennek, de előbb térjünk ki egy kicsit azokra a haul posztokra, amiket eddig olvastam.

Ahogy itt is írtam már, az a legnagyobb problémám a divatblogokkal, hogy semmi közük a valósághoz. Ahhoz, hogy én az influencelhető embereket influenceljem ezzel a bejegyzéssel, most nekem is úgy kellene tennem, hogy az olvasóim azt higgyék, 40 ezer forintot hagytam ott. Mert én megtehetem, mert én vagyok a követendő példa, mert nekem van stílusom, mert én inspiratív vagyok, és mindezt úgy kellene előadnom, mintha bárki megtehetné. Miért? Miért kellene nekem

úgy tenni, mintha ez természetes lenne?

Nézzünk már körül! Magyarországon a legtöbb ember számára a fizetése nem teszi lehetővé, hogy rendszeresen 40 ezer forintot hagyjon ott plázákban. Sőt, tovább megyek: a legtöbb embert ez a 15 ezer forint is megviseli, ahogy engem is. Miért kellene nekem eljátszanom, hogy ez csak aprópénz, én pedig akkora hercegnő vagyok, aki húszezresben fürdik? Miért kellene eljátszanom azt, hogy nekem a stílusom, az inspirációim, és az összes többi üres szó határozza meg az outfitemet, amikor az határozza meg, hogy dolgozom? Miért kellene nekem virágföldeken, Váci utcában, híres épületek előtt pózolnom, hogy frusztráljam az olvasóimat, és hozzájáruljak az önbizalmi válsághoz, amiben mindannyian élünk? Eszeteknél vagytok, amikor ilyen képeket töltötök fel magatokról? Tudjátok, hogy ez mekkora hatással bír az olvasókra? Miért nem lehet a valóságnak megfelelően beszélni a divatról, öltözködésről, anélkül, hogy ne próbáld mindenáron, görcsösen eladni a valójában szorongó, megfelelni vágyó önmagadat? Vajon azért utánzod a macro-influencereket, mert önálló gondolatod, stílusod nincsen, vagy azért, mert te is a népszerűségükről álmodozol, és azt gondolod, megéri azokat feladni? Hidd, el nem éri meg. Minden ember értékes, minden ember önálló gondolatai értékesek, de azt nem tudom jó szemmel nézni, amikor valaki népszerűség, eladás, vagy bármi érdekében háttérbe szorítja ezeket, és átveszik a helyüket az idegen szavak, a fotóbeállítások, vagy a műmosoly és a bájolgás.

A másik problémám a divatblogokkal, hogy a szerzőik túlnyomó része nem dolgozik semmit. Amíg az illető nappalin tanul, ez nem akkora gond, viszont az már igen, hogy az olvasóknak nem ez jön le a posztokból. Olvasóként hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a képeken látható lányok azért annyira inspirálóak csinosak, mert van stílusuk, szépérzékük, vagy bármi veleszületett képességük, miközben arról van szó, hogy a szüleik több pénzt tudnak nekik adni, vagy eltartják őket, ezért a teljes fizetésüket el tudják költeni szépségápolásra és divatra. Ha nekem is a szüleim vennék a kaját a hűtőbe, fizetnék a fűtést, a ház felújítását, meg a bérletemet, én is megtehettem volna, hogy százezret tapsolok el egy délután alatt, aztán verem a nyálamat a blogon, hogy mennyire inspiratív vagyok. (Lol, elvből nem tennék ilyet.) Bármennyire is értéktelennek érzitek magatokat a blogon látható lányokhoz képest, a különbség nem mindig abban rejlik, ami elsőre eszetekbe jut a csinos fotókról. Nem feltétlenül jobb emberek, nem feltétlenül szebbek és nem feltétlenül értékesebbek nálatok, sőt. Éppen előző éjjel beszélgettem egy lánnyal arról, hogy ő most nyáron 12 órában dolgozik egy gyárban, nemsokára kezdi a végzős évét a gimiben. Én is dolgoztam gyárban néhány hónapot érettségi előtt, és sokkal inkább felnézek egy ilyen emberre, mint egy wannabe-modellre egy pipacsos fotósorozaton. Sokkal inkább inspiratívnak tartom, olyannak, akire fel kellene nézni, akit meg kellene becsülni, hiszen a szó szoros értelmében éjt nappallá téve dolgozik a jövőjén.

Többféleképpen is meg lehet közelíteni azt, hogy én ezúttal csak tizenötezret költöttem, és nem negyvenet, vagy többet. Azoknak, akik hozzám hasonlóan kényelmetlenül érzik magukat egy Zara-jellegű üzletben, hasznos lehet a tudat, hogy bizony, itt, vagy a Pull&Bearben is lehet vásárolni átlagos fizetésnek megfelelő áron jól kinéző ruhákat. Lehet arra gondolni, hogy csórókoporsó vagyok, de lehet úgy is értelmezni, hogy én ezt a maradék huszonötezret, ami a leértékelésekből megmaradt, fogom, és elkajálom-strandolom-bulikázom az elkövetkező három napban Siófokon. Bizony, a hétvégét a Balatonnál töltöm, szóval ebben a három napban csak reposzt lesz az oldalon, de tessék velem maradni! Jövő héten egy olyan bejegyzéssel készülök, amit nem láttok jönni.



A bejegyzés nem reklám, engem nem zavar, ha az olvasóim egyáltalán nem vásárolnak a fent felsorolt üzletekben. A szépség- és divatvilágról alkotott véleményemről itt olvashatsz részletesebben. 

Tetszettek a cuccok? Vagy nem elég menci a stíl? Te mit gondolsz a haul bejegyzésekről? Írd meg a véleményed itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán!

Miért van ennyi magyar pornósztár?

Nagy mulatságot váltott ki az interneten 2016-ban az Information is beautiful térképe. Azért készítették el az International Number One című térképet, hogy bebizonyítsák, valamiben mindegyik ország a legjobb tud lenni a világon! Amíg a svédek a popzenében, a fehéroroszok pedig az alkoholfogyasztásban tudtak világelsők lenni, Magyarország a pornósztárok számában jár élen. A városi legenda, hogy a népességhez viszonyítva hazánk nevelte ki a legtöbb pornósztárt a világon, bizonyítást nyert. A világ leghíresebb férfi pornószínésze, Rocco Siffredi is egy magyar nőt vett feleségül, Tassi Rózsát, ráadásul a világ egyik legnépszerűbb webkamerás pornóoldala, a Livejasmin is magyar kézben van. De mi áll a jelenség mögött? Vajon tényleg a magyar lányok szépsége tett minket világelsővé?

Ahhoz, hogy megértsük, miért váltunk pornó-nagyhatalommá, harminc évet kell visszaugranunk az időben, egészen a rendszerváltásig. A Kádár-korszakban sokkal inkább tabu volt a pornó, mint ma, hiszen ezt is nyugati erkölcstelenségnek tartották, akkoriban pedig Moszkva volt az etalon. (Nem véletlen, hogy Cicciolina is Olaszországban vált híressé, és nem itt.) A nőknek, ahogy a férfiaknak is, jellemzően állandó munkahelye volt, ami többé-kevésbé biztosította a megélhetést, aztán '89-ben jött a dráma. A Kádár-rendszer megbukott, a vasfüggöny lehullott, az országot pedig hirtelen elárasztotta a nyugati erkölcstelenség, a Coca-Cola, az ezernyi Meki, a Snickers, és természetesen a pornó. A harmadik Magyar Köztársaság - hasonlóan Csehszlovákiához - a környező országokhoz képest viszonylag szabados törvényeket hozott a pornófilmekkel kapcsolatban, ráadásul mindkét ország olcsónak számított Nyugat-Európához képest. Ez felkeltette a rendezők érdeklődését, és amikor a 90-es évek elején idetelepültek, hogy ők akkor itt pornófilmeket fognak gyártani, talán maguk sem gondolták, mennyire jó döntést hoztak.

Prága és Budapest lett az új Kalifornia. Ahogy az USA-ban a legtöbb pornós kaliforniai (hiszen ott van a legtöbb stúdió), úgy lett Európában a legtöbb pornós cseh vagy magyar, hiszen egyszerűbb a stúdió közelében lányokat keresni, mint a stúdiót vinni a lányokhoz. Ami Magyarországot illeti, a Ratkó-gyerekek gyerekei éppen a 90-es évek elején töltötték a tizennyolcat, ráadásul a rendszerváltást követően rengeteg képzetlen, fiatal lány maradt állás nélkül. Sok szép, csinos, fiatal lány élt szegénységben, kilátástalan helyzetben, akik a középiskola után nem tudtak mit kezdeni magukkal, ez pedig a rendezők szemével nézve maga volt a mennyország. Azért is voltunk ideális választás, mert a közép-európai lányok külső adottságai éppen megfelelnek a tömegideálnak: Afrikába is mehettek volna a rendezők, hiszen ott is sok a szegénységben élő fiatal lány, de azoknak a filmeknek a nézettsége sokkal nagyobb (volt), amiben a női szereplő fehér. Lengyelország is hozzánk hasonló helyzetben volt, de azért lett volna kockázatos választás, mert ott jóval komolyabban vették a katolikus vallást, mint nálunk. Minket annyira nem érdekelt, a cseheket meg még nálunk is kevésbé. A magyar és cseh lányok ráadásul sokkal természetesebben néztek ki amerikai kortársaiknál, hiszen nálunk akkor még gyerekcipőben járt a tetoválás, a piercing, a plasztikai műtét és a mindenféle testmódosítás. A kilencvenes évek végén aztán hazánkba is betört az internet, és ezzel együtt a pornóra is robbanásszerűen megnőtt a kereslet.

Itt már egyszer részleteztem annak a hátterét, okait, hogy miért mennek fiatal lányok kurvának, a pornózáshoz is hasonló motiváció társul. Ami a lelki okokat illeti, a Huffington Postban egy visszavonult pornószínésznő írt egy kiváló cikket Why your daughter wants to be a pornstar címmel. A legfontosabb sor talán az, hogy az okok legalább annyira bonyolultak, mint az emberi agy, ami meghozza azt a döntést, hogy pornóban fog szerepelni az illető. Sokan azonnal rávágnák, hogy de hát a pénz miatt, de abba érdemes belegondolni, hogy amíg egy diplomás mérnök, ügyvéd, orvos nevét senki nem ismeri, addig egy pornósztár gyakran örvend népszerűségnek. Én sem fogok tudni minden tényezőt összeszedni, de a legtöbbet megpróbálom, elvégre kevesen gondolnak bele abba, hogy miért és hogyan kerültek a képernyőre azok a bizonyos lányok.

Kezdjük a lelki okokkal! Fontos tudni, hogy a döntés, hogy egy lány össze-vissza fekszik be férfiak alá egy kamera előtt, soha nem egy nap alatt születik meg, mindig egy hosszú folyamat következménye. Egy ex-pornós tíz pontba szedte őket, ezek közül néhány:

• a lány nem kapott elég szeretetet, kötődési problémák alakultak ki nála, esetleg válás miatt nem volt előtte megfelelő apakép
• a lány viszonya az anyjával inkább baráti volt, mint szülő-gyerek viszony, szóval nem tanulta meg kialakítani a saját határait, ami azért nem hátrány egy olyan helyzetben, ha idegenekkel fekszel le nap mint nap
• a lány anyja szélsőségesen prűd volt és tabunak állította be a szexet, vagy épp ellenkezőleg, rendszeresen hordta fel a férfiakat esti mese helyett
• a tévé, vagy az okostelefon nevelte fel a gyereket az anyja helyett, ahol bárkinek, bármikor elérhető egy kis pornó.

A motiváció tehát hasonló lehet ahhoz, amiért a lányok pucér képet küldözgetnek: jól esik nekik, hogy értékelik őket, hogy foglalkoznak velük, figyelnek rájuk, beszélnek róluk, és a hírnév sem utolsó szempont.

Természetesen ez a néhány pont önmagában nem jelenti azt, hogy aki ilyen, az iskola után azonnal futni fog a producerhez, sok más tényező is hozzájárulhat a döntéshez. Az erre vetemedő lányok többsége alacsonyan képzett: fodrász, bolti eladó, árufeltöltő, esetleg titkárnő volt, mielőtt űzni kezdte az ipart. A pornó mindenféle tapasztalat, nyelvtudás és végzettség nélkül is jobb életszínvonalat biztosít a legtöbb állásnál, szóval egy olyan lányt, aki gyerekkorától kezdve pénzért megvehető dolgokban lelte örömét, nem nehéz rávenni egy kis modellkedésre vagy táncolásra. Ahogy a színészkedés is ritkán indul a filmvásznon, a pornóban sem rögtön széttárt lábakkal indul a karrier, általában eleinte csak egy kis modellkedéssel kezdődik. Ahogy elkezdi észrevenni a lány, hogy heti két nap ,,munkával" is megkeresheti a korábbi havi fizetését, elkezd további lehetőségek után érdeklődni, innen pedig már egyenes út vezet a képernyőre. Tekintve, hogy Palvin Barbarát 13 évesen fedezték fel - és ezzel nincs egyedül a szakmában - a modellek által örökké biztosítva van az utánpótlás a pornóipar számára. Vannak olyan modellügynökségek, ahol a modell annak arányában kapja a fizetését, amennyit eladtak a testén reklámozott ruhából; ha pedig nem megy jól az üzlet, van lehetőség fizetéskiegészítésre.

Ha már az elején felhoztam a magyar Livejasmint, beszéljünk egy kicsit a webkamerás ,,munkáról". Ez két alapvető dologban különbözik a pornótól:

• ide jellemzően tényleg csak a pénz miatt jelentkeznek a lányok, akarnak egy kis ,,mellékest"
• ha nem akarod, nincs érintkezés senkivel.

Webkamerás ,,munkára" a tini mamiktól kezdve az egyetemet végzett, de magával kezdeni semmit nem tudó fiatal lányokig bárki jelentkezhet. (Sőt, fiúk is, Pumped Gabo is ezzel kezdte.) Általában az a közös a jelentkezőkben, hogy - miközben az ország munkaerő-hiánnyal küzd - azt hangoztatják, hogy nem veszik fel őket sehova, és semmi munka nincs, szóval ,,úgy hozza az élet", hogy csak ilyen munkára tudnak jelentkezni. Aki bemutatkozáskor magát centikkel, kilókkal, kosármérettel, meg a hajának és a szemének a színével határozza meg, annak tökéletes ez az állás, itt ugyanis pont ezek  számítanak. Ja, meg hogy tudj annyira angolul, mint egy NB1-es focista.

A munka úgy működik, hogy beültetnek egy üres szobába egy webkamera elé, és eleinte chatelned kell külföldiekkel. A ,,modell" saját országát általában letiltják az adminok, hogy magyar lány kevés eséllyel találhassa szembe magát magyar érdeklődővel. (Így az ismerőseidnek nyugodtan hazudhatod azt, hogy egy szállodában vagy recepciós, esetleg ,,modellkedsz", és abból van a pénz.) A chatelők rövid idő után a tárgyra térnek, és aki pénzt fizet be, annak teljesítened kell a kívánságait a kamera előtt. Tekintve, hogy ezek az oldalak tömve vannak perverz, retardált, beteg emberekkel, a kívánságok terjedhetnek onnan, hogy öltözz be macskának odáig, hogy különböző tárgyakat helyezz fel a különböző nyílásaidba. Innentől már csak az időd és a gátlásaid szabnak határt, hogy ,,sikeres modell" legyél, és te legyél az, aki a legtöbb idegen ember fétisét elégíted ki a legkevesebb idő alatt, parancsszóra.

Ami a gázsit illeti, senki ne gondoljon édes életre. Az internetes fórumozók szerint napi 6-8-10 órával (tehát egy átlagos munkanappal) számolva 2-300 ezer forintot keres havonta egy hasonló ,,modell", de volt, aki 250-450 ezer forint körüli összegről számolt be. Ez függ attól is, hogy otthon pucérkodsz, vagy egy erre kijelölt stúdióban, hiszen a stúdiók több különféle oldalra is közvetíthetik a műsorodat, ami több pénzzel jár. Ha heti négy munkanappal, és 400 ezer forinttal számolunk, ez még mindig nem az a fizetés, amiből te luxusautót meg tengerparti villát fogsz venni, és fürtökben csüngenek rajtad az aranyékszerek; legfeljebb arra elég, hogy néhány drágább ruhadarabbal provokáld a többi lányt az Instán. Azt gondolom, azért cserébe, hogy egész nap meztelenül tedd magad a kamera előtt, ez egy kicsit is igényesebb lánynak messze nem éri meg. Amellett, hogy ezzel elismered, hogy bármilyen más munkára alkalmatlan vagy, egész nap olyan balekok kívánságait kell teljesítened, akik fizetnek azért, hogy nőt lássanak. Nekem férfi szemmel ez nevetséges, és bízom benne, hogy ti sem a lehetőséget látjátok bennük.

Mindegy, hogy modell, táncos, webkamerás vagy pornós vagy, esetleg ,,vacsorakíséretet" vállal egy lány, ezekben a karrierekben az a közös, hogy pont fordítva működnek, mint egy közönséges szakma. Itt a pályád elején, fiatalon azonnal a legmagasabb fizetést kapod, és ahogy öregszel, úgy csökken az összeg, míg egy hagyományos karrier esetében pályakezdőként kapsz kevés pénzt, és később a tapasztalatot fizetik meg. Ennek köszönhető, hogy nagy arányban vonzza a pornóipar azokat a fiatal lányokat, akik azonnal luxuséletre vágynak, de semmilyen képzettségük, tapasztalatuk nincs. Ha ezt vesszük, Északkelet-Magyarország továbbra is egy aranybánya a rendezőknek és a stúdióknak, hiszen ez a térség a mai napig is tele van képzetlen, szegény körülmények közül érkező, de luxusra vágyó lányokkal, akik az egyetlen kitörési lehetőséget a modellkedésben látják. Például, Michelle Wild (aki, három év pornót követően a Jóban Rosszban szereplője is volt) sátoraljaújhelyi, Aleska Diamond komlói, ami délen van, de szintén egy kirívóan szegény térség, Mya Diamond pedig Marcaliban nőtt fel, de nyíltan beszélt arról, hogy azért kezdett bele a divatmodellkedésbe, hogy a családját segítse anyagilag. 

Ha a kultúrát nézzük, abból is azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarország tökéletes választás volt a pornófilm-rendezők számára. Két részt néztem meg az ország legnépszerűbb sorozatából, az Éjjel-Nappal Budapestből, és véletlenül pont volt benne egy olyan jelenet, hogy egy fiatal, csinos, lány éppen ahhoz a férfihoz csapódott kettő közül, aki el tudta vinni őt bulikázni és vásárolgatni egy limuzinnal. A magyar lányok körében az egyik legnépszerűbb zenei YouTube-csatorna Mario oldala, aki a klipekben és a Facebookon sem rejti véka alá, hogy lányok futtatásával keresi a luxuséletre költött pénzt. Nálunk külön kampányra van szükség ahhoz, hogy a lányok egyáltalán megfelelő ruhát vegyenek fel nyáron, senki nem néz ki téged, ha tiniként kint van mindened az utcán, és több réteg smink takarja az arcod. (Sőt, sokszor épp ellenkezőleg: akkor néznek ki, ha nem.) A nő társadalomban, családban betöltött szerepe is elhomályosult a Kádár-rendszert követően: a nő alárendeltsége a leszakadt vidéki családok sajátosságává vált, közben pedig az egyetemek bölcsészkarain keresztül a feminizmusnak egy olyan eltorzult formája érkezett az országba, aminek már semmi köze az egyenlőséghez. Hiányzik az egészséges középút, a kultúrában ez a két szélsőséges, eltorzult nőkép a jellemző.

Azt gondolom, az olvasóim közül senkit nem kell külön győzködnöm a pornó rossz oldaláról. Az ártatlan rendezőkben éppen annyira érdemes hinni, mint a Télapóban, vagy a húsvéti nyusziban. Itt nem arról van szó, hogy azzal fekszel le, akivel te akarsz, te itt egy darab test vagy, akinek piaci értéke van. Nem ritka a kényszerítés, az esetleges erőszakos jelenetek, és az sem, hogy az ide kerülő lányok kokain- vagy alkoholfüggővé válnak. Az, hogy ország-világ szeme láttára kereskedjenek a testeddel, akkor sem éri meg, ha te már sok mindenen keresztülmentél, és annyit ajánlanak egy éjszakáért, amennyit a szüleid fél év alatt keresnek közmunkával. Egyrészt fent maradnak az interneten a rólad készült felvételek, amit az ismerőseidtől kezdve a leendő családodig bárki láthat, másrészt később nem fogsz tudni hosszútávú munkát vállalni, mert bármikor kiderülhet rólad, hogy korábban mivel foglalkoztál. A webkamerás felvételeket szintén rögzíteni szokták, és bármikor felkerülhetnek pornóoldalakra, így anélkül lehetsz pornósztár, hogy akarnád, és bárkivel érintkeztél volna. Komoly kapcsolat is necces lehet ilyen múlttal, legalábbis én nem szívesen járnék hasonló lánnyal, és úgy gondolom, a férfiak többsége ebben egyetért velem.

Ne számítsunk arra, hogy Magyarország vezető szerepe a pornóiparban hosszantartó lesz. A producerek tovább vándoroltak kelet és dél felé, hogy a még olcsóbban dolgozó, még bevállalósabb, még elkeseredettebb lányokat szervezzék be, szóval felkészülhet Oroszország, esetleg Moldova, vagy Szerbia.  Ukrajna megelőzte a bajt: 2009-ben hoztak egy olyan törvényt, hogy a pornófilmek készítését, le- és feltöltését 3 év börtönnel díjazzák, ha az nem orvosi céllal történik. Még ha ezt nem is tartatják be mindenkivel, éppen elég elrettentő a stúdióknak ahhoz, hogy ne Ukrajnában, inkább a szomszédos országokban horgonyozzanak le, ahol szintén rengeteg az olyan fiatal lány, aki az egyetlen értékéből szeretne valami hasznosat kihozni: a szépségéből.

Érdekesség, hogy egy országosan ismert ukrán pornósztár kénytelen volt Csehországba menekülni a hatóságok elől, miután 2009-ben hatályba lépett az ukrán pornótörvény. Valamennyire azért csak betartatják.

A szülőknek még egyszer belinkelném a Why your daughter wants to be a pornstar című cikket. Figyeljünk oda a lányainkra, a húgainkra, világítsunk rá az értékeikre, támogassuk őket abban, amit szeretnek, és ne hagyjuk őket elveszni!

Psszt, hé, akarsz gazdag lenni?

Képzeljünk el egy jelenetet! Érettségi után egy-két hónappal unottan ülsz diákmunka közben, végzed a monoton feladatod, azon gondolkodsz, hogy vajon mi várhat majd az egyetemen, amikor egyszer csak megcsörren a telefonod. Egy korábbi munkatársad az, akivel közel egy éve nem beszéltél, mégis felveszed. A szokásos sziamizu után előrántja azt, amiért valóban hívott: egy új munkalehetőség!

 - ...és mi kell hozzá?
 - Semmi, egy érettségi. Elég, ha bízol magadban, kitartó vagy, és itt sikeres leszel!
 - És neked mi a feladatod? Mit kell csinálnod?
 - Hát... én most épp új embereket ismerek meg.

Ez furcsán hangzott, erre felvontam a szemöldököm, aztán gondolkodni kezdtem. A többire már csak fél füllel figyeltem, beszélt még sok pénzről, drága kocsikról, öltönyről, ilyesmiről, a végén pedig megbeszéltünk egy időpontot és egy helyet, hogy találkozzak az irodavezetőjével.

Eljött a nagy nap, lepacsiztam egy meglepően fiatal, öltönyös-nyakkendős sráccal, aki bemutatkozott, és bekísért az irodájába. Ahogy beléptünk, mutatott egy oklevelet, amin a volt munkatársam neve volt, valami előléptetésnek tűnt. Nem kellett sokat várni, rákezdett a szokásos szövegre, hogy ez egy piacvezető, német cég, és mennyire jó itt a légkör, mennyi fejlődési lehetőség vár, és milyen jó itt dolgozni. Elmondta, hogy ők milyen jót tesznek az embereknek azzal, hogy segítenek kiválasztani nekik a megfelelő pénzügyi megoldásokat. Mondtam, hogy én egyáltalán nem értek a pénzügyekhez, most kezdem az egyetemet, de a srácot ez nem igazán érdekelte. Elmondta, hogy egy rövid képzés is tartozik a munkához, amit lehet, hogy kifizet a cég, mert ők annyira kedvesek. Elém tolt egy karikázós személyiségtesztet, amit kitöltöttem, és láss csodát, pont ilyen emberre volt szükségük, láttak bennem lehetőséget, úgyhogy megbeszéli a területi vezetővel, hogy felvegyenek, és pár nap múlva hív. Továbbra sem volt semmilyen fogalmam arról, hogy mi lesz a feladatom, mennyit kell majd dolgoznom, mennyi pénzt fogok keresni, ebből mennyit vonnak le adóként és hogy működik ez az egész, de végül is felálltam, kezet fogtunk, és eljöttem.

Pár nappal később nagy örömmel hívott, hogy alkalmasnak találtak, és szeretettel várnak, én pedig megköszöntem a lehetőséget, és nemet mondtam. Miért? Az interjút követő néhány napban volt alkalmam beszélgetni néhány ismerőssel, akiket hasonlóan beszerveztek ,,pénzügyi tanácsadónak", és az interneten is utánanéztem hasonló tapasztalatoknak. Ez egyáltalán nem az, mint aminek tűnik, és attól, amit sok különböző forrástól hallottam illetve olvastam, felfordult a gyomrom. Minden, amit lejjebb olvashattok, a belépést követően derül ki, előre nem árulják el.

Kezdjük azzal, hogy mi ez. Ez nem egy munkalehetőség, hanem egy vállalkozás, amibe kezdőtőke nélkül kár belevágni, ugyanis fix fizetést nem kapsz. Nem munkaszerződést kötsz a céggel, hanem alvállalkozói szerződést. Ennek a munkának nem az a lényege, hogy ,,új embereket ismerj meg", vagy ,,segíts az embereknek", hanem két dolog köré épül. Az egyik a hálózatépítés: mivel MLM (multi-level marketing) rendszerben működik az egész, te itt az ,,alatt" fogsz dolgozni, aki beszervezett téged, és később neked is be kell szervezned magad ,,alá" másokat, ha feljebb szeretnél lépni. A másik pedig az, hogy biztosításokat kell köttetned emberekkel. Ez alapján kapod a pénzed, jutalékos rendszerben. Minél több balekot győzöl meg a ballagási öltönyödben arról, hogy az X biztosítás mennyire megéri és jó és gyümölcsöző, annál nagyobb jutalékot fogsz kapni.

Ez a ,,munkalehetőség" jóval komolyabb problémákat is felvet. Érteni valóban nem kell hozzá, az sem érdekel senkit, ha te 11-ben megbuktál matekból az előző évben, az egyedüli feltétel az érettségi, legalábbis úgy tűnik. Valójában van ennek a munkának egy sokkal fontosabb feltétele: rámenősnek, erőszakosnak kell lenned, hiszen onnantól, hogy beléptél, saját magad kell, hogy hajkurászd az embereket, akik nálad szeretnének biztosítást kötni. A rövid képzés, amiről a szimpatikus úriember beszélt, részben az akkori PSZÁF-vizsgára készített volna fel (most nem tudom, hogy hívják, de azt hiszem már nem így), részben pedig egy néhány hetes agymosás, ahol betanítanak neked bizonyos szövegeket. Olyan egyoldalú, manipulatív szövegeket, amikkel rávezetheted a válaszokra a gyanútlan ügyfelet, miközben neki végig az az élménye, hogy ő dönt, te pedig a kedves öltönyös fiú vagy, és segítesz neki a döntésben. Megtanítanak téged nagyon meggyőzően használni olyan szavakat, amiket te magad sem ismersz, vannak kulcsszavak, tiltott szavak, és felhívják a figyelmedet, hogy mindig mosolyogj és amikor csak lehet, adj igazat az ügyfélnek. Megtanítják, hogy hogyan kell jópofizni, és hogyan kell eladni olyat, amire a másiknak egyáltalán nincs szüksége.

Kép: 123rf.com

Az, hogy a jelentkezőket önző, pénzéhes, gátlástalan, manipulatív droiddá képezik néhány hét alatt, önmagában nem olyan meglepő, hiszen gazdasági szektorról beszélünk. A legnagyobb problémát abban látom, hogy a piacvezető, német cég, és a hozzá hasonló közvetítő, tanácsadó cégek képviselői jellemzően frissen érettségizett, 18-20 éves gyerekeket szerveznek be, akik gyanútlanul elmennek a ballagási öltönyükben. Elmennek, mert az első néhány mítingen azt az élményt kínálja ez a cég, hogy itt bizony néhány év alatt karriert építhetsz, aztán luxuséletet élhetsz szaktudás, tapasztalat és diploma nélkül, ennél pedig egy tömegtini számára semmi nem vonzóbb. Ennél a cégnél jellemző az a mentalitás, hogy villantsd, amid van, így nem ritka, hogy az állásinterjúra érkező gyerek a területi vezető Porschéjával, vagy Mercijével találkozik a parkolóban, és a mítingeket is ez a légkör jellemzi. Egy ilyen míting gyakorlatilag egy Szabó Péter-előadásnak felel meg, több internetes fórumozó is arról számolt be, hogy ilyeneket kérdeztek, hogy: hol szeretnél tartani tíz év múlva, és ugyanazzal a manipulatív szöveggel az előadó rávezette a friss munkaerőt, hogy ő bizony yachtot, BMW-t, drága öltönyt, és karórát szeretne, akkor is, ha belül egyetemi tanár szeretett volna lenni, hivatástudatból. Ugyanez a hozzáállás ahhoz is, ha valaki nem szeret idegen emberekre biztosításokat tukmálni: biztos azért nem szeret, mert nem fejlődőképes, nem akarja eléggé, nem elég kitartó, nem képviseli megfelelő minőségben a céget, nem elég sikerorientált, eltökélt. Erre egy olyan gyerek, aki naponta oszt meg Szabó Péter-videókat, semmi mást nem tud, csak hevesen bólogatni, és közben zavartan piszkálni a hajszálcsíkos öltönyét, amit az osztályfőnöke választott ki neki néhány hónapja.

Térjünk rá magára a pénzügyi tanácsadásra! Ők ezt ,,elemzésnek" hívják, ilyenkor találkozol személyesen az ügyfeleddel, és semmi más célod nincs, mint hogy meggyőzd arról, hogy aláírja a nálad lévő papírt. Ez általában egy unit-linked életbiztosítás, arra szokták kapni a legnagyobb jutalékot a srácok, de van náluk nyugdíjbiztosítás is, és mindenféle más finomság. Ugyebár, ha bízol magadban és sikerorientált vagy, akkor menni fog! Az, hogy az ügyfél ott teszi tönkre az életét egy tollvonással, az tökmindegy. A lényeg a te sikered! A piacvezető, német cég azt állítja, hogy a teljes pénzpiacot lefedi, de a legtöbb esetben Generali, Uniqa, vagy Signal biztosítást kell köttetned másokkal, hiszen erre adják neked a legnagyobb jutalékot. Ez azért fontos, mert amikor az MLM-re, vagy a hálózatépítésre kérdezel rá, akkor azt fogják mondani, hogy hát ez nem az, mert nem saját termékeket kell ráerőltetni az ügyfélre. Ez valóban így van, ez különbözteti meg a piramisjátékot (Avon, NuSkin stb.) az MLM-től: itt nem saját a termék, de itt is aszerint kapod a pénzt, hogy mennyit tukmálsz rá mennyi emberre.

Az első kérdés, ami felvetődik ilyenkor, hogy honnan szerezz ügyfeleket? A vezetőd erre azt fogja tanácsolni, hogy a családodon, barátokon, ismerősökön lehet GYAKOROLNI az elemzést. Igen, gyakorolni! Tehát először a családoddal, barátaiddal írass alá egy olyan biztosítást, amiről néhány héttel ezelőtt még fogalmad sem volt, és most 18-20 éves srácok öltönyben azt mondták neked, hogy mennyire jó! Hihetetlennek hangozhat, de a ,,pénzügyi tanácsadás" rengeteg barátságot, ismeretséget, házasságot tett már tönkre. Gondoljunk bele: egy fiatal srác jelentkezik egy ilyen állásra, azzal kecsegtetik, hogy pár év múlva luxus BMW-ben ülhet egy drága öltönyben, hirtelen azt hiszi, hogy ő a Wall Street farkasa, persze, hogy vérszemet kap. Előfordult, hogy engem a Deák téren szólított le egy ilyen öltönyös srác, és hamar kérdeztem olyat tőle, amiből kiderült, hogy ebbe akar beszervezni. Elmosolyodtam, és mondtam, hogy kösz, nem. Érthető, hogy néhányan arra vetemednek, hogy már az utcán is leszólítsanak embereket, hiszen ha legalább három embert beszervezel magad ,,alá", és ők már elég szerződést köttettek mindhárman, akkor te lehetsz a fiókvezető, aki már valamennyi fix fizetést is kap. Egy lépéssel közelebb a BMW-dhez - egy lépéssel távolabb a korábbi barátaidtól.

Az ,,elemzésnek" a szerződés aláírásával még nincs vége: a végén telefonszámokat kell kérni az ügyféltől, legalább tízet! Ezt is nyomulósan kell, hogy mindenképpen megadja. Később őket kell majd megkeresned ugyanezzel a szöveggel, ugyanezzel a biztosítással, és tőlük is telefonszámokat kérni, és így tovább. Az első hónapokban a fiókvezetőd is megy veled az ,,elemzésedre", hiszen ő már gyakorlottabb abban, hogy rávezesse a megfelelő válaszra a gyanútlan ügyfelet, meg így kevésbé lesz az illetőnek gyanús, hogy életbiztosításról, hozamokról, kamatról beszélget egy 19 éves gyerekkel. (A fiókvezetők általában pár évvel idősebbek.) Miután végeztetek az ,,elemzéssel", meg kell nyugtatnod az ügyfelet, hogy ezt most beviszitek a (budapesti) központba ,,három szakembernek", akik átnézik, és kinyomtatják a neki megfelelő pénzügyi ajánlatot. A probléma ezzel az, hogy ezeknél a cégeknél jellemzően a magasabb szinten dolgozók sem értenek a közgazdasághoz, a pénzügyekhez, ők is azért léptek feljebb, mert gátlástalanul, pofátlanul tudtak nyomulni, és nekik sikerült a legtöbb biztosítást megköttetniük. Egy korábban sokáig ott dolgozó internetes fórumozó szerint kb. az ott dolgozók 5-10 százaléka rendelkezhet pénzügyes végzettséggel, a többiek egyszerűen csak azért vannak ott, mert elég rámenősek voltak, szóval ami az ,,elemzéseket" illeti, vak vezet világtalant. Az ismerőseim véleményét meghallgatva nem tévedhetett sokat, aki az 5-10 százalékot írta. Az ,,elemzést" amúgy senki nem nézi meg, és általában a fentebb említett három biztosító közül fogja kapni valamelyik ajánlatot az ügyfél, de hát a ,,felküldjük a központba" mégis csak nagyon jól hangzik egy olyan gyerektől, aki pár hete még a Soundon hányta a vizezett sört a sátor mögött, most meg pénzügyi tanácsokat osztogat öltönyben. Ja, és a kávézót, ahol találkoztok az ügyféllel, az utazást, és a rengeteg telefonálást a piacvezető, német cég nem állja, azt neked kell fizetned saját zsebből.

Jon M. Taylor, az MLM-rendszer legnevesebb kutatója szerint a hálózatépítés, vagyis az MLM egy olyan üzlet, amin a benne lévők 99,7 százaléka veszít. Ha magunk elé képzeljük a piramisszerű felépítést, ezt nem nehéz elhinni, hiszen a piramis tetején lévő 0,3 százalék Porschéja parkol az irodaház előtt. A szabály egyszerű: minél több embert szervezel be magad ,,alá", annál inkább te leszel a piramis teteje. A Magyar Narancs cikke szerint a piacvezető, német cégnél a srácok 5 százaléka jut el a fiókvezetői szintig. (A cikkben olvasható a cég neve, és egyébként is nagyon hasznos, olvassátok el!) A mítingeken természetesen szabó péteri vehemenciával sulykolják a 18 éves gyerekekbe, hogy igen, te más vagy, mint a többiek, benned van lehetőség, te fogod tudni a legtöbb embert átverni, te leszel a legügyesebb hazudozó, rád külön figyelni fogunk, hiszen te különleges vagy - nyilván nem ezekkel a szavakkal. És igen, végül elérkeztünk ahhoz a dilemmához, hogy mennyiben a gyerek felelőssége az, hogy elhiszi ezt a manipulatív maszlagot, és mennyiben hibáztatható azért, mert elhiszi, hogy itt luxusautót kaphat, ha elég ügyes, és elég sok ismerősét belerángatja ebbe a bizniszbe.

A ,,pénzügyi tanácsadás" esetéről elsősorban azért írtam nektek, hogy felismerjétek, mielőtt titeket is behálóznak valami ködös dumával. Ez egyfajta tükör a fiatalok munkaerőpiaci lehetőségei előtt. Ha egy frissen érettségizett gyerek dolgozni szeretne, iszonyúan alulfizetett diákmunka-lehetőségek közül tud választani, a legtöbb helyen pedig borzalmas munkakörülmények várják. Érthető, hogy a gyerekek a jobb élet reményében bedőlnek egy ilyen lehetőségnek, úgy meg főleg, ha az állásinterjún nem beszélnek azokról a dolgokról, amiket a Magyar Narancs is leírt, meg amiket leírtam nektek. (Mi a feladat, nincs fix fizetés stb.) Az interneten is van ellenállás, egy ideje a piacvezető, német cég szabályzatában benne van, hogy jelenlegi és korábbi ott dolgozók nem írhatnak róluk negatív dolgokat az internetre. (Vajon miért?) Az ott dolgozók néhány helyen hozzák a Szabó Péter-formát (ha negatívat mondasz, csak a siker útjában állsz; miért ítélkezel látatlanul stb.), és általában azzal indokolják, hogy te biztosan egy rossz fiókban dolgoztál, egy másik fiókban nem így működik a rendszer. Érdekes, hogy minden ismerősömtől ugyanazt hallottam, mint amit én is tapasztaltam, és amit az összes internetes fórumon is olvastam több száz hozzászólótól, és megosztottam veletek.

Ha azért keresnek meg benneteket, hogy biztosítást kössetek, soha ne írjatok alá semmit! Ha elmész egy ilyen találkozóra (mert általában nem így hívnak el, ez csak ott derül ki), akkor is van lehetőséged nemet mondani. Élj vele! A pénzügyi tanácsadás egyébként egy létező, valóságos, komoly szolgáltatás, de mint ahogy minden más szolgáltatásért, ezért is fizetni kell. Aki ,,ingyenes pénzügyi tanácsadást" kínál, az általában jutalékért dolgozik, és nem tanácsot szeretne adni neked, hanem az egyetlen célja, hogy aláírd a nála lévő papírt. Ne tedd meg! Ha pedig egy képzetlen, 18-22 éves ,,pénzügyi tanácsadóval" kerülsz szembe, bátran ki is nevetheted - nem kizárt, hogy te jobban értesz a közgazdasághoz, mint ő. Ha nagyon vicces napod van, kérd el tőle a szerződést, és kérdezz rá a bonyolultabbnak tűnő pontokra, hogy mit jelentenek, aztán dőlj hátra, és vigyorogj a határozatlan, betanult válaszain, amiket nemrég hallott a fiókvezetőjétől.

Disztópiába illő a jelenség, hogy egy néhány hetes képzés során gátlástalan, manipulatív, betanult szövegeket mosolyogva előadó öltönyös robottá változtatnak gyerekeket, de létezik. Az emberek sosem voltak még annyira vevők arra, hogy a luxus ígéretéért eladják a lelkiismeretüket, mint ma, amikor nap mint nap átlagemberek luxusnak álcázott életével szembesülnek a telefonok képernyőjén. Van, aki továbbra sem adja magát könnyen, de van, akinek egy hol szeretnél tartani tíz év múlva-kérdés is elég ahhoz, hogy máris egy luxusautó első ülésén érezze magát azáltal, hogy emberek ezreinek életét tette tönkre. A happy endhez hozzátartozik, hogy időközben a piacvezető, német cég és a hozzá hasonlók híre annyira megromlott, hogy az utóbbi négy évben már kevesebb embert tudnak beszervezni, de 2012-14 környékén - pont, amikor én is érettségiztem - virágkorát élte ez a ,,szakma", és iszonyatosan sok fiatal bedőlt a luxus ígéretének. Úgy gondolom, a megoldást egy pénzügyi alapismeretek tárgy jelentené, ami kötelező lenne a középiskolában. Még ha egy diák végigaludná a négy év összes óráját (nem magamra gondoltam), egy ilyen ,,álláslehetőség" előtt akkor is lenne lehetősége visszamenni a gimibe, megkeresni a tanárát, és megkérdezni tőle, hogy mégis mi ez. Így talán kisebb lenne a ,,piramis", és kevesebb fiatal dőlne be hasonló ajánlatoknak.



Téged próbáltak már beszervezni hasonló ,,munkára"? Esetleg benne voltál egy hasonló piramisban? Meséld el a tapasztalataidat itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán!

Szívesen olvasnál gazdagnak tűnni próbáló fiatal srácokról, és nevetnél rajtuk egy jót? Itt megteheted!