Mi a bajom az incelekkel?

Négy éven belül legalább a negyedik olyan tömeggyilkosság történt Észak-Amerikában, aminek az elkövetője egy huszonéves, szerencsétlen, szűz fiú volt. Április végén a 25 éves Alek Minassian egy furgonnal a tömegbe hajtott, a tíz halott és a tizennégy sérült többsége pedig nő volt. Ez volt a legutóbbi eset, de ne gondoljuk, hogy az utolsó: Minassian mögött egy iszonyatos mértékben terjedő, szervezett internetes közösség áll, akik inceleknek hívják magukat. Ez megint valami amerikai baromság? Nem, sajnos nem, sőt, itt Magyarországon elterjedtebb és elvetemültebb lehet, mint azt gondolhatnánk, legfeljebb kevésbé jól szervezett.

A torontoi gázolás elkövetője, és a furgon - forrás: Sky News

Kik azok az incelek? Az incel az involuntary celibate szóösszetételből alkotott rövidítés, és nagyjából ennyit jelent: kényszerű cölibátus. Azokat a

• Darwin-díjas,
• töketlen,
• frusztrált,
• görcsös,
• önbizalom-hiányos,
• megkeseredett,
• komplexusos,

többnyire fiatal szűz fiúkat értjük alatta, akiknek az élete akörül a probléma körül forog, hogy nem jutnak szexhez. Szándékosan így fogalmazva, nem jutnak szexhez! Mert számukra ez egy olyan dolog, amihez hozzá kell jutni, és még véletlenül sem kölcsönösen kialakítani, átélni, élvezni, vagy ketten összejátszani a másik élvezetéért. Fontos, hogy az incelek nem vallási okokból nem szexelnek, és nem azért, mert még úgy érzik, nem állnak készen rá: ők azok, akik akarják, de nem tudnak.

Nem tudnak párkapcsolatot, vagy szexkapcsolatot kialakítani, mert azt gondolják, már annyitól az ölükbe kellene pottyannia a tökéletes nőnek, hogy sóhajtozva bámulnak ki az 1-es villamos ablakán. Képtelenek kapcsolatot kezdeményezni nőkkel, és várják, hogy a nők kezdeményezzenek náluk, ami természetesen sosem történik meg. A legtöbb incel élete egy csőd például a tanulmányokat illetően, de ha a munkát, a sportot, vagy az önállóságot nézzük, ezek hiányán sem kell meglepődni. Ők a rendes, kedves srácok, akik azt állítják magukról, hogy a tiszta szerelmet keresik, de valójában belül nem az álompárokat irigylik, hanem azokat a fiúkat, akik minden hétvégén más lányt visznek haza. Őket alfahímeknek nevezik. Mielőtt még fogalommagyarázatba bonyolódnánk, hadd említsem meg az egész poszt lényegét egy mondatban:

ha hirtelen tényleg az ölükbe pottyanna, beléjük szeretne a számukra tökéletes nő, ezek az emberek nem tudnának vele mit kezdeni.

Fokozatosan lehúznák, tönkretennék lelkileg őt is, hosszútávon csak ártanának neki.

Nézzük akkor az alfahím fogalmát. Én szándékosan kerülni szoktam ezt a szót, mert azt gondolom, mindenkinek mást jelent az alfahím, nézzük hát, én hogyan képzelek el egy alfahímet:

• tapasztalt,
• határozott, magabiztos,
• jó dumája, humora van
• extrovertált, sok barátja van, gyakran mozdul ki, jár társaságba,
• olyan ,,ledumálom a lányokról a bugyit"-típus,
• találékony, kiemelkedő legalább egyvalamiben, pl.: a szakmájában
• finomat főz, önálló, nem fél felhívni a lányt ,,vacsorázni"

És akkor tálalom, mit jelent az incelek számára az alfahím:

• magas,
• izmos,
• jóképű,
• gazdag,
• bunkó, kihasználja a lányokat,
• feltűnő autója van,
• ,,rosszfiús" típus,
• nagy farka van (nem csodálom, hogy szűzként ez az egyik érvük)

Van átfedés? Nincs, de egy ilyen fiú alaposan meg fogja magyarázni, hogy bizony, van, sőt, a kettő ugyanaz! Az alapvető állításuk az, hogy ha kigyúrnák magukat, és sok pénzük lenne, akkor nem lennének incelek, hiszen azon nyomban hirtelen párkapcsolatban vagy egy random Instagram-lány ágyában találnák magukat. Ez már eleve logikátlan, hiszen melyik rendes, kedves fiú akarna olyan lány mellett lenni, aki a testet és a pénzt tartja fontosnak? Erre a kérdésre még vissza fogok térni a bejegyzés vége felé.

Az alfanő egy még nyakatekertebb fogalom, de az ő világukban ez is létezik! Én ezt a saját nyelvemen nagyjából a tökéletes nőre tudnám lefordítani. Az incelek esetében viszont akadályokba ütközünk, ha meg akarjuk állapítani, hogy ki is az alfanő. Pornós? Modell? De hiszen ezek a rendes, kedves fiúk erkölcsös lányt akarnak! Vagy esetleg átlagos szürke egér, akit észre sem vesznek az utcán? Pff, ne vicceljünk már, hát egy rendes, kedves egyáltalán nem felszínes szűzfiúnak ennél több jár! Az ő alfanőstényük valami olyasmi lehet, aki velük szemben nyitott szexuálisan és azonnal kapható, de mindenki mással szemben zárkózott, erkölcsös. A megjelenést tekintve hasonló lehet az igény: otthon, velük a négy fal között pornósnak, modellnek nézzen ki, kint az utcán pedig mások észre se vegyék.

Beteg, mi? Pedig még igazán bele sem mélyedtünk. Lehetne az apahiányra, a válásokra, a mindenféle társadalmi, kulturális folyamatokra fogni ezt az incel dolgot, de lássuk be: huszonéves, elvileg felnőtt férfiakról van szó. Lehet, hogy az apjuk nem tanította meg őket bánni a nőkkel, de ott volt a középiskola és az egyetemi, pályakezdő időszak, ami tökéletes a gyakorlásra.

Visszatérve az igényekre, az ilyen fiúknak igazából nincsenek elvárásaik. Mindegy, csak legyen valaki, már bármilyen lány jó, aki kielégíti a szeretet- és szexhiányt. Érdekes megfigyelni, hogy ha találnak egy elsőre értékesebbnek tűnő lányt, azért hirtelen bármit meg akarnak tenni, még meg se ismerték mélyebben, de máris lehoznák neki a csillagokat az égről, és a lába elé tennék, kiszolgálnák őt, olyanná változtatnák magukat, amilyet a lány éppen szeretne. Ha pedig visszautasítják őket, az az illető egy büdös kurva, olyan, mint az összes többi, és letargiába mártott válogatott fröcsögések követik egymást, ha szegény lány szóba kerül. Ugyanez a hozzáállás az olyan férfiakhoz, akik jól tudnak bánni a nőkkel: őket is megvetik, rájuk is köpködnek.

Ezt az egész helyzetet igazságtalannak tartják.

Az igazságtalanságérzet pedig a gyenge emberben bosszúvágyat szül. Az, hogy bénák a nőkhöz, és nem fekszik le velük senki, igazságtalan, ők pedig áldozatok. Áldozatok, akiket a gonosz alfahímek és a nők elnyomnak! Igen, ez egy komoly felkiáltás! Ezekből az indulatokból olyan ,,nagyszerű" ötletek nyertek teret, mint például egy amerikai bloggeré, aki nemrég a szex újraelosztásáról írt. Úgy gondolja, hogy azoknak a szerencsétlen, frusztrált fiúknak is, akikkel nem fekszik le egy lány sem, alanyi jogon járna a szex. Igen, itt már én is kezdek besokallni, összezavarodni, úgyhogy hadd rendszerezzem a kérdéseimet.

• Kik feküdnének le ezekkel a szerencsétlenekkel? Hogyan oldanák meg, fizetne az állam bizonyos lányoknak? Ez miben térne el a prostitúciótól? Köteleznének nőket arra, hogy olyan fiúkkal feküdjenek le, akik annyira csúnyák, hogy az oroszlán is sírva enné meg őket, és emellé ápolatlanok, igénytelenek?
• Mi az, hogy a szex jár? Ez egy spontán, egymás örömére irányuló, kölcsönös dolog. Ha kialakul, kialakul, ha nem, akkor nem.
• A szex egy olyan dolog, amit adni-kapni kellene? Az orálisnál még érthető ez a viszony, de a hagyományos szex nem egy olyan dolog, ami pont, hogy az összetartozást jelenti, és nem az egyik ad, másik kap-dolgot? Miért úgy állnak hozzá, mintha a nő adná a szexet ,,ajándékba"?
• Ha szexrobotokkal oldanák meg ezt a dolgot, az nem tárgyiasítaná tovább a nőket, és mélyítené el a nemek közötti szakadékot?

Hülyeség lenne mélyebben belegondolni abba, hogy intézményes keretek között megpróbálkozzunk azzal, hogy minden ember ugyanannyit szexeljen, még akkor is, ha a kanadai gázolás után felvetődött ez az elmélet. Azt sem gondolom, hogy egy ilyen kezdeményezés kevésbé tenné frusztrálttá ezeket az embereket, hiszen az irányítás továbbra sem az ő kezükben lenne, és itt elsősorban ez a frusztráció oka, nem a felgyülemlett szexuális vágy.

Több okból sem értem ezt az egész nem jut szexhez-dolgot. Minden egyes csütörtök-péntek-szombat este tele van a körút, a kocsmák, a szórakozóhelyek, és 24/7 tele van az internet mindenre kapható, bizonytalan, fiatal lányokkal. Mindenhonnan azt halljuk, hogy a fogyasztáskultúra a lányok elbizonytalanításán dolgozik, hogy minél többet vásároljanak. Bizonytalanok a melleiket, a testüket illetően, Instagram-modellekhez hasonlítgatják magukat, visszajelzésre, megerősítésre vágynak. Szoronganak, hogy vajon szebbek-e, mint a többi lány, mit szólnak hozzájuk a társaik, tetszenek-e a fiúknak. Mindent megtesznek, hogy megfeleljenek a környezetüknek, bármire képesek a visszajelzésért, röpködnek a pucér képek ide-oda. Figyelemre, elismerésre, szeretetre vágynak, valakire, aki értékeli őket.

Mennyibe tartana felhajtani egy-két tütükét, és megszólítani egy ilyen lányt, vagy ráírni egy hasonló lányra?

Vagy kettőre, ötre, százra. Nekik úgyis mindegy, nem? Vagy itt már a kedves, rendes fiúból is előtör a felszínesség, és mégsem mindegy? Azt is érdekes megfigyelni, hogy az incelek foggal-körömmel ragaszkodnak annak a tagadásához, hogy komoly kapcsolatot a lányoknak is hasonlóan nehéz találni, vagy még nehezebb. Ők azt állítják, hogy könnyebb. Pedig az igazság az, hogy alakoskodás, önreklámozás nélkül a lányok is meg vannak lőve, ami a komoly kapcsolatot illeti, de hát magyarázhat az ember olyannak, aki életében két nővel beszélt, és abból az egyik az anyja. (Szexet természetesen egyszerűbb lányként találni, érthető okokból. Szép is lenne, ha nem így lenne.)

Azt bírom még, amikor azt állítják, hogy ők próbálkoznak. Nem is keveset! De hát ők elküldtek több száz levelet lányoknak, és sehol semmi! Egyrészt, melyik lány akarna olyan fiúval lenni, akinek minden mindegy, és ekkora mértékben próbálkozott, ráadásul sikertelenül? Másrészt, frusztrált, ötlettelen, gátlásos, félénk fiúként próbálkozni olyan, mintha körbevinnéd a moslékos vödröt az étteremben az asztalokhoz, hogy kérnek-e belőle. Nyilván nem, de ha mondjuk egy hétcsillagos francia konyakot kínálnának körbe, az egy-két embernek lecsúszna szerintem vacsi után. A sok próbálkozás önmagában nem baj, ha az internetet nézzük, például Tinderen kb. 10-20 párból alakulhat ki egy komolyabb beszélgetés, vagy találkozó. (Anotalkon régebben ez az arány nagyjából 100-200-ból egy volt, és kétlem, hogy azóta javult volna a helyzet.) Személyesen jóval egyszerűbb dolga van egy fiúnak, elég abba belegondolni, hogy a lány részéről is kínos egy face-to-face visszautasítás, ő is a lehető legjobbat akarja kihozni a helyzetből. Nyilván, ha ötlettelen vagy, vagy valami betanult PUA-baromsággal akarod felszedni (és nem megismerni), akkor megint a moslékos vödör esete áll fenn.

Mivel az incelek eleve úgy állnak magukhoz, hogy ők nem válogathatnak, nem is teszik fel maguknak a legfontosabb kérdést: kinek akarnak tetszeni? Pedig ezzel lehetne elkerülni kínos helyzeteket, vagy megelőzni csalódásokat, önostorozást, és mindent ami a visszautasítással jár. Pár hónapja egy olyan nővel találkoztam, aki aköré építette az indoklását, hogy miért nem tetszem neki, hogy hogy néz ki a kabátom.

Fekete H&M-es kabát volt rajtam, ami egyébként annyira régóta megvolt, hogy mindhárom korábbi barátnőmnek volt szerencséje lerángatni rólam. (2013-ban vettem talán?)

Nem is ez a lényeg, hanem képzeljük el, hogy állt volna ehhez a helyzethez egy ilyen szerencsétlen örökszűz.

• Nem elég drága a kabátom!
• Nem vagyok elég jó neki!
• Vajon, ha olyan kabátban mentem volna, mint ami a kedvenc sztárján van, mit szólt volna hozzá?
• Mivel egyensúlyozhatnám ki ezt a hibát?

Én az első pillanatban nagyjából olyan fejet vághattam, mint a fenti mém, aztán elnevettem magam, és a tekintetemmel kerestem a kandikamerát a sötétben a fák között. Egy kis időre azt hittem, valami átverős show-ban vagyok. Persze, feltettem magamnak a kérdést, amit minden alkalommal szoktam: szeretnék tetszeni ennek a lánynak? A választ szerintem minden olvasóm tudja. Azt gondolom, ezt a kérdést minden egyes ismerkedéskor érdemes feltenni, ezért nem is értem, amikor valaki amiatt rinyál, hogy lekezelően, megalázóan, bunkón elutasította egy lány. Szeretnél olyan lánnyal lenni, aki bármilyen fiú kezdeményezésére megalázóan reagál ahelyett, hogy nemet mondana? Igen? Érdekes ízlés. Nem? Látod, nem is leszel.

Kevés egyszerűbb dolog van annál, mint kiszúrni egy incelt. Meg kell kérdezni, mit tud nyújtani egy kapcsolatban, és a következő válaszokat fogod kapni:

• őszinte,
• hűséges,
• megbízható (nem úgy, mint a gonosz alfahímek!)
• komoly, nem a szexre megy, rendes,
• érzelmes, romantikus (bezzeg az alfahímek!)
• intelligens, művelt, értelmes stb.
• jó hallgatóság, mindenről lehet vele beszélgetni, megértő
• nem felszínes, neki nem számít a külső (hahh),

szóval olyan dolgokat, amiket szinte mindenki állít saját magáról, és éppen ezért nem hordoznak semmilyen jelentéstartalmat. Azokat a dolgokat, amiket fentebb az általam elképzelt alfahímnél soroltam fel - tapasztalat, beszédkészség, találékonyság stb. -  nem valószínű, hogy elő fogja adni.

Az incel-mozgalmat semmivel sem tartom veszélytelenebbnek, mint bármelyik terrorszervezetet. Nincs az a fegyver, ami egy ember önmagába vetett dühénél, haragjánál, frusztrációjánál erősebb lenne, hiszen ez egy időzített bomba, ami kiszámíthatatlan, mikor robban fel. Megnyilvánulhat egyszerű bántalmazásban, dühkitörésben, de amint láthatjuk, vezethet akár tömeggyilkosságokhoz is. A huszonéves béna szűzfiú-szerep nem újdonság, az viszont igen, hogy az interneten egymásra találtak ezek a szerencsétlenek, és egymásban gerjesztik a gyűlöletet, a valóságtól eltorzított nézeteket, és az olyan frappáns ötleteket, mint a szex újraelosztása az emberek között. 

Kedves lányok! Ha ilyennel találkoztok, eszetekbe ne jusson ,,megmenteni", megsajnálni őket, meglátni bennük a kihívást! Hangsúlyozom, amit az elején írtam: ha az ölükbe pottyanna a számukra tökéletes barátnő, nem tudnának vele mit kezdeni, lehúznák, tönkretennék őt is, éppen azzal a hozzáállással, ami már azelőtt ordít, mielőtt igazán megismerne titeket az illető. Aki magát nem tudja felemelni, az nagy eséllyel a másikat sem fogja tudni egy párkapcsolatban. Ezek az emberek frusztráltak, betegek, sérültek, ti pedig többségében nem vagytok terapeuták, szakemberek, nem nektek kell megmenteni őt, hanem egy hozzáértőnek! Bármennyire is ellene szólnak, merjetek válogatni, az elvárásaitokat pedig inkább finomítsátok, mint erősítsétek! Ha komolynak tartjátok magatokat, lehetőleg ne a fiú kabátja legyen a szempont, de nem is kell beadni a derekatokat a ,,kedves, rendes" szerencsétlennek sajnálatból.



Milyen az ideális fiú a lányok szerint? Itt elolvashatod! ;)

Felnőttként már dugni sem egyszerű

Nehéz elképzelni, de egy éve még kevésbé akartam komoly kapcsolatot, mint most. Minden vágyam az volt, hogy akár egy fiatal, befolyásolható lánnyal, akár egy olyan nővel, aki tudja, hogy pontosan ezt akarja, néha átjárkáljunk egymáshoz és jól érezzük magunkat mindenféle dráma, passzív-agresszió és veszekedés nélkül. Azt gondoltam, mivel ez egy nem komoly dolog, meg régebben is csináltam ilyet, egyszerűbb dolgom lesz, mintha olyan lányt szeretnék találni, akivel komoly, hosszútávú kapcsolatot is el tudnék képzelni, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

Legalább annyira nehéz kötetlen kapcsolatot találni, mint komolyat. Nem csak azért, mert az online társkeresőket elárasztotta a társadalom alja, felnőtt alkoholisták, drogfüggők, primitív, igénytelen emberek. Nem csak azért, mert a beszélgetésre kitalált alkalmazásokon a lányok nem tudnak beszélgetni. Nem csak azért, mert a blogomból ítélve mindent túlbonyolítok. (Na jó, ez a való életben is így van, de én így érzem jól magam, ha nem ilyen lennék, nem érezném magam önazonosnak.) Nem csak azért, mert mindig elhatározom, hogy nem, ennél már nem lehet butább egy lány, és mindig rám cáfolnak. Ezer más kiábrándító dolog állhat egy szexkapcsolat útjába ezeken túl is.

(Forrás: Imgflip)

Én nem tudok lefeküdni olyan lánnyal, akiről tíz perc beszélgetés után az jut eszembe, hogy Istenem, de jó, hogy nem én vagyok a barátja! Nem arra az illúzióra van szükségem, mintha járnánk, de legalább ne ez lenne az első gondolataim egyike! Legalább egy kicsit akarjunk járni! Aztán, ha kiderül valami olyan, akkor tudunk örülni annak, hogy mégsem járunk, mert valami nem működne hosszabb távon, de legalább jól érezzük magunkat egymással. De az, hogy kifejezetten viszolygok a gondolattól, hogy én legyek a társa, nálam egyenlő azzal, hogy nem akarok lefeküdni vele. Azt hiszem, mások erre szokták mondani, hogy ,,nekem érzelmek kellenek a szexhez", ami mindenkinek egy saját maga által felállított belső kényszer, hiszen a biológiai reakció elindításához elég lenne az erős szexuális vágy. Nekem sem szerelem kell hozzá, de annyi mindenképp, legalább ne undorodjak a párkapcsolat gondolatától az illetővel.

Én nem akarok lefeküdni feltűnősködő, figyelemhiányos, önképzavaros, mentálisan gyenge lánnyal. A szexkapcsolatot a közvélemény nagyon gyakran köti össze az ilyenekkel: erős smink, feltűnő öltözködés, szembetűnő szemöldök, csücsörítés, magamutogatás, szoli. Nekem ezzel az a legnagyobb problémám, hogy a sminkhez hasonlóan ez az egész a többi lánynak szól, nem nekem. Ezzel nem nekem akar tetszeni, hanem a többi lánynak akarja megmutatni, hogy igen, látod, én szebb vagyok, nekem jobb alakom van és többet érek nálad! Miért nem nekem akar tetszeni? Vagy annyira primitívnek néz, hogy egy kivillanó cici vagy popsi kedvéért majd odadobom magam egy két lábon járó szemöldöknek?

(Makeup goals. :D Ennél ocsmányabbra farsangra sem tudta volna megcsinálni.)

Olyan naivnak néz, mint aki elhiszi, hogy a szoliba járástól majd ő nagyobb élvezetet tud nyújtani az ágyban, mint más lányok?

(Azt hitte, senkinek nem tűnik fel 100 méterről, hogy szolizik. Meg, hogy ez szexi.)

Nyilván, ezzel nem csak az a gond, hogy nem nekem akar tetszeni, ráadásul hülyének is néz, hanem ilyenkor az is eszembe szokott jutni, hogy vetkőzés után vajon hogyan viszonyul a bőrhibáihoz, vagy azokhoz a részekhez amin ezek a lányok általában hisztiznek (has, comb stb.). Hiszen az ő fejével gondolkodva, ő amiatt szebb vagy jobb a többi lánynál, mert csinált magával valamit, az ágyban meg a meztelen valóság látszik, mindenféle változtatás nélkül. Vajon ilyenkor nem kezd el szorongani, szégyellősködni, rinyálni, furcsán viselkedni? Nem jön zavarba attól, hogy itt már nem a szemöldöke meg a ruhái a fő műsor, hanem pont az, amiről el szerette volna vonni a figyelmet?

Én nem tudok megdugni egy tárgyat. Illetve, ha nagyon akarnék, biztos meg tudnék, de egyáltalán nem akarok. (A zseblámpás műpunci egyszerre vicces és megdöbbentő. Köztünk járnak azok a primitív emberek, akik számára egy lapon említhető az, hogy megdugsz egy belül ergonomikusan kialakított zseblámpát, illetve, ha lefekszel egy lánnyal. Képesek pénzt kiadni, akár mindkettőért. Nem semmi!) Azok a nők, akiket egyszerű hazavinni egy buliból, tárgyiasítják önmagukat. Az, hogy könnyű megkapni valakit egy buliban, nem csak illúzióromboló, de ezzel lealjasítják magukat egy zseblámpa értékére. A buliban megismert, és azonnal hazavitt lány gyakorlatilag egy zseblámpás műpunci, akit otthon félrészegen még elővesznek, és felhasználják - aki pedig felhasználja, az annyira együgyű, hogy a zseblámpa megdugása hasonló élvezetet nyújt számára, mint egy hús-vér nő. Velem is előfordult, hogy nálam aludt egy lány bulizás után, de úgy, hogy tavasszal rengeteget beszélgettünk Tinderen meg Messengeren, egyszer találkoztunk, aztán egy ideig semmi, ősszel pedig egymásra írtunk, hogy kivel mi a helyzet. Találkoztunk, elmentünk bulizni, így alakult. Ha aznap ismerem meg és nem fél éve, valószínűleg nem így alakult volna, nekem annál több kell.

Én nem akarok lefeküdni olyan lánnyal, aki annyit tud nyújtani, hogy jól néz ki. Nem létezik olyan, hogy egyébként a közösen eltöltött idő rémálom, de a szex mellette élvezetes. Nem azt mondom, hogy az időtöltés minősége egyenes arányban áll a jó szexszel, de ha képes telefonról zenét hallgatni az utcán vagy a buszon, feltűnősködni, egy társaságban erőltetetten, hangosan vihogni, nyávogni, affektálni beszéd közben, annál kevés nagyobb garancia van arra, hogy ne legyen kedvem lefeküdni vele. Ismerjük ezt a magát menőnek tartó hisztis picsát, aki mindig megváltoztatja a hangját, ha felveszi a telefont, mindig más arcot vág, ha szelfizik; hangosan beszél kitalált történetekről, meg előadja, hogy mindenkit ismer. Engem ez nem izgat fel, sőt. Nekem szükségem van közös időtöltésre akkor is, ha az egész csak arra megy ki, hogy szexeljünk.

Olyat, akinek a teljes élete az ivás, a bulizás, a Starbucksozás, meg a nyávogás a vizsgaidőszak alatt, tömegével találnék akármelyik nívós egyetemen, de nekem ez nem tetszik, én erre nem vágyom, neki nem akarom letépni a ruháját és leteperni.

(Ahh, máris szimpatikus! Alig vártam, hogy folytassuk a beszélgetést, tuti nem léptem ki. Megdöbbentő, hogy ezekből mennyi van.)

A kishercegnő-típust már itt is említettem, szintén vágyölő, és nagyon jó magyarázat arra, miért nem szexi önmagában az, ha valaki jól néz ki.

(Máris rabul ejtett, elkeltem, hozom a gyűrűt! Persze, a férfiak tárgyiasítanak.)

A drogfüggés szintén kizáró ok. Ilyen miatt még nem ment el a kedvem senkitől, olyan már volt, hogy valaki megkérdezte, hogy nem akarok-e előtte egy kis különleges cigit. Mondtam, hogy nem, megértette, és látszólag neki se hiányzott. Ha valakin már érződik a hiányérzet, az kiábrándító.

Most, hogy jól kizártam a lányok túlnyomó részét, felvetődik a kérdés, hogy milyen az, akivel szeretnék lefeküdni, csak úgy, mert miért ne.

Először is a legfontosabb, hogy egyenrangú legyen. Ne én csináljak mindent, ne én döntsem el, mit akar enni, hova akar beülni, mit akar csinálni, ne állandóan, minden egyes alkalommal nekem kelljen elvinni ide-oda, ne ordítson az egész helyzetről, hogy igazából az akciós, 90%-os kuponos wellness-hétvégéért dobja oda magát elém, ne az én hátamon akarjon felkapaszkodni a szexért cserébe. Legyenek önálló, saját ötletei, lássam benne a lehetőséget, hogy önmagában is meg tudja állni a helyét. Legyen döntésképes, az ágyban ez kulcsfontosságú, és nem keverendő össze a dominanciával. Aki a hétköznapokban nem tudja, mit akar, nem tudja, mit hogyan szeret, az az ágyban sem, márpedig minél inkább ismeri a saját testét egy nő, minél inkább tiszta saját maga előtt, hogy mit hogyan szeret, annál élvezetesebb a dolog. Ha a programokra is állandóan nekem kell őt elvinni, nekem pedig csak annyi az élmény, hogy valahogy elmegyek vele, akkor valószínűleg az ágyban is ugyanez lesz a helyzet. Nem árt, ha egyensúlyban van az, hogy melyikünk milyen gyakran viszi el a másikat, mennyire kezdeményező, a jelenlétével meg a szépségével senki nem fog jobban felizgatni, mint egy pár száz forintos férfimagazin.

Kell, hogy egy egyéniség legyen. Nem az, hogy egyéniségnek tartsa magát, nem az, hogy annak tűnjön, hanem, hogy az legyen. Legyenek olyan, saját fejéből kipattant ötletei, huncutságai, amik kiváltják belőlem azt, amit az élettelen, népszerűségre vágyó Starbucks-töltelék egyetemistának nem sikerül. Ezeknek már nem elég, ha tetszem! Náluk inkább az a fontos, hogy a barátnőjének tetszem-e! Kevés kiábrándítóbb dolog van annál, ha egy nő nem tudja eldönteni azt sem, hogy tetszem-e neki, meg kell kérdeznie a barátnőjét, mutogatnia kell rólam képeket, és az ő hozzáállásuk befolyásolni tudja a véleményét. Ha ennyit nem tud egyedül, mi lesz az ágyban? Mit fog csinálni? Áll egy helyben, és várja, hogy vetkőztessem? Nekem kell fogni a kezét, és irányítani, mint egy kisgyereket rajzolás közben a ceruzával? Felhívja a barátnőjét, hogy mit kell csinálni, ha már levettem a nadrágom? Nem daddy akarok lenni, nekem ez nem élmény. Lehet, hogy másnak az, de nekem szükségem van a kölcsönösségre, és ez minden, csak nem kölcsönös.

Kell, hogy ismerje magát. Az, hogy bemutatkozásnál annyit tudok meg, hogy szereti a kutyákat, a pizzát meg a Trónok Harcát, arra enged következtetni, hogy baromira nincs tisztában a testével sem, és fogalma sincs, mi az, ami jól esik neki, mi az, amit élvez. Ha már ilyen közeli kapcsolatba kerülünk egymással, én általában szeretném megismerni őt kívül-belül, de vannak, akik nem hagyják, nem engedik. Félnek átadni magukat, vagy azért, mert nem ismerik magukat, vagy azért, mert annyira értéktelennek tartják azt, amilyenek, hogy félnek, hogy mit fogok szólni. Egyszerűbb lenne csak úgy minden beszélgetés nélkül dugni egyet, elfordulni, aztán aludni, de én általában nem aludni akarok utána, hanem beszélgetni! Nem csak az jelent sokat, ha magát ismeri, hanem az, ha a férfiakat is, és nem úgy kezel, mint akit orgazmussal, dicsérgetéssel, meg kajával le lehet venni a lábáról. Nem egy állat vagyok, hanem egy intelligens ember, és díjazom, ha így is állnak hozzám.

*** Intermezzo ***

Tegnap meglátogattam egy lánybarátomat, és érdekes dolgot vetett fel a szexszel kapcsolatban. (Nagyon bírom, mert annak ellenére is teljesen nyíltan lehet vele beszélgetni a szexről, hogy köztünk nem történt semmi.) Szóba jött a BDSM, elkezdtük elemezni, és arra jutottunk, hogy

nagyon sok, gyerek- vagy fiatalkorában sérült lánynál ez egy belépő.

A kiszolgáltatásnak, a dominanciának, vagy esetenként a szadizmusnak belépőszerepe lehet. A kapcsolat elején, amikor még csak tapogatózás, óvatos ismerkedés folyik, a korábbi tapasztalatok miatt egyszerűen egy olyan lány, akinek előtte a bántalmazás jelentette a törődést, hamarabb tudja átadni magát abban az esetben, ha a másik durván bánik vele. Ha a klasszikus értelemben közeledik hozzá valaki, szeretgeti, azzal törődik, hogy örömet okozzon neki, gyengéden ér hozzá, azt nem tudja értelmezni, ismeretlen, eleinte ódzkodik tőle, így nehezebben is adja át magát a másiknak. Az ágyon kívül sem tud mit kezdeni azzal, ha valaki gondol rá, megjegyzi a kedvencét valamiből, figyelmes. Az érzéketlenség viszont ismerős, így az elején könnyebben tudja elengedni magát ilyen környezetben, később pedig, miután megbizonyosodott róla, hogy a másik szereti (= ugyanúgy bánik vele, mint amit gyerekkorában megszokott), előfordulhat, hogy ennek köszönhetően leomlanak a saját maga köré épített falak, és elkezdi igényelni a szó szoros értelmében vett szeretkezést. A BDSM felfutását tehát legalább annyiban köszönhetjük az érzéketlen, ostoba lányos anyukáknak-apukáknak, mint az Ötven árnyalat-sorozatnak, ha nem jobban; hiszen, ha nem lenne az előbbi, kevesebb igény lenne az utóbbira. Ennek köszönhető az is, hogy olyan fiúknak, akik nem irányítani, alárendelni, kiszolgáltatni akarják maguknak a lányt, hanem csak egy jó éjszakát szeretnének, sokkal nehezebb dolguk van, ami a kalandozást illeti, hiszen ezeknek a falaknak köszönhetően nagyon sok lány igényli az elején az aránytalan dominanciát kölcsönösség helyett.

*** Folyti ***

Az egyenrangúság, az egyéniség és az önismeret mellett tehát fontos az is, hogy mentálisan legyen olyan állapotban, hogy át tudja adni magát, ezzel fokozva az intimitást. Lehet, hogy álszentnek tűnik, de nekem akkor is szükségem van az intimitás-érzetre, ha nem vagyunk komoly kapcsolatban, csak jól érezzük magunkat egymással. Kell az is, hogy a másik akarja a találkozást, hiszen egyre többet tud a Messenger, de szexelni még mindig nem lehet rajta, és remélem, én már nem fogom megélni azt, amikor majd lehet. Előny, ha lelkileg független, és nem bosszúból akar lefeküdni velem, hogy megmutassa az exének, mennyire kelendő, és nem árt némi humor sem.

Két-három éve még nem éreztem hülyeségnek azt, hogy mindegy, csak legyen kivel, de most már nem akarok valaki lenni. Nem viselem el, ha én vagyok a mindegy. A mindegy az lehet akár egy írástudatlan, melegítős-színescipős össze-vissza tetovált karú, igénytelen fiú is, én pedig ennél több vagyok, jóval több. Az a helyzet, hogy amikor ilyen céllal ismerkedek, gyakorlatilag a középiskolás lányok problémájával kell szembesülnöm. Ők pasizni akarnak, de a pasik sajnos általában azt a lányt választják, akit a legkönnyebb megdugni. Én csajozni akarnék, és bizony a lányok is általában azt az embert választják, akivel a legegyszerűbb lefeküdni. Velem meg annyira nem egyszerű, és nem is tűnik annyira egyszerűnek, mint egy alakoskodó, hőzöngő, ostoba emberrel, aki mellett sok lány megkönnyebbülést érez, hogy huhh, én is ezen a szellemi szinten vagyok, de jó, hogy te is, és örömükben az ágyukba ugranak. Attól, hogy nem mondjuk ki, hogy ez egy komoly kapcsolat, úgy érzem, nem vagyok megrekedve az állatias inger-válasz szinten, és ennyit el szoktam várni a másiktól is.

Bár az egész bejegyzés a saját szemszögemről szólt, lányoknak is legalább ennyire nehéz kötetlen kapcsolatot találni, mint fiúknak. Nem lennék szívesebben lány, az ő helyzetük is legalább ennyire bonyolult, szerintem ez egy nemektől független dolog. Aki azt gondolja, hogy lányoknak egyszerűbb tartalmas, élvezetes laza kapcsolatot találni, az gondoljon bele a fordítottjába annak, amit leírtam, és rá fog jönni, hogy bizony, nekik sem egyszerű. Ráadásul, ez az egész egy oroszrulett: az a fél veszít, aki beleszeret a másikba, vagy aki jobban beleszeret a másikba. Nem egy olyan játék, amiből garantáltan sérülés nélkül lehet kiszállni, viszont mindenképpen egy olyan játék, ami nem csak élvezetes, de sokat is lehet tanulni belőle, és nem csak az ágyban, hanem a reakciókat, konfliktus- és helyzetkezelést tekintve is, később egy komoly kapcsolatnál, házasságnál ezek a tapasztalatok mind jól jöhetnek.

Lehet erre az egészre úgy tekinteni, mint valami bűnös, káros, aljas, felelőtlen, erkölcstelen dologra. Lehet úgy gondolni, hogy csak akkor szabad engedni a vágyainknak, ha már kimondtuk, hogy a kapcsolat komoly, sőt, házasság előtt ne is szexeljünk, az a biztos! Ki lehet sarkítani arra is, hogy nekem ezek a lányok csak arra jók, de arról ne feledkezzünk meg, hogy ha egy kapcsolat nem komolyodik meg, az mindkét felet érinti. Ha kötetlen kapcsolatban vagyok egy lánnyal, akkor pontosan ugyanannyira érezhetném magam én is kihasználva, megalázva, lealacsonyítva, mint a másik, pontosan ugyanannyira csak lefekszik ő is velem, mint amennyire én csak lefekszem vele, hiszen ez kétoldalú, mindketten akarjuk. Jobb esetben egyikünk sem érzi kihasználva, lealacsonyítva magát, hiszen mindkettőnk tudja, hogy két életet összekötni komolyabb dolog, mint amit csinálunk. Hatalmasra felfújt önérzetet, illetve drámára való hajlamot igényel az, ha valaki ebből csak a saját lealacsonyodását fogja fel, a másikét pedig nem. Egy ilyen kapcsolat esetén mindketten ,,lealacsonyodunk", mindketten azt érezzük belülről, hogy együtt nem tudnánk megöregedni, de egy ideig szívesen lennénk a másikkal.

Én elfogadom, ha valakinek ez nem fér bele, arra kérek mindenkit, aki esetleg hozzászólna, hogy fogadja el, hogy nekem pedig ez belefér. Nekem nem fér bele az, hogy megcsaljak valakit, nem fér bele az, hogy kihasználjak valakit. Ha a fentiek alapján nem lett volna egyértelmű, nem egy kiszolgáló személyzetre vagy két lábon járó szórakoztató központra vágyom, akit meg lehet dugni, ez a bejegyzés kétoldalú, kölcsönös kapcsolatokról szól. Az, hogy egyedül vagyok, és jól érezzük magunkat egy olyan lánnyal, aki szintén hasonló kapcsolatot keres, az nekem belefér. Nem csak, hogy belefér, de jelenleg sokkal inkább kedvet érzek ehhez, mint amennyi esélyt látok arra, hogy találkozzak egy olyan lánnyal, akibe beleszeretek, boldoggá akarjam tenni a személyiségemmel, a borzalmas humorommal, az össze-vissza csapongó gondolkodásommal, és végül összekössem vele az életemet. Nem csináltam gyakran ilyet, nem vagyok fuckboy, de sokkal inkább kedvet érzek ehhez, még ha belül nem is erre vágyom. Aztán, ki tudja, az is lehet, hogy a közeljövőben teljesen elcsavarja a fejem valaki.

A 21. század 21 megfoghatatlan hiánycikke

A 21. század nagykorú lett, és a 21. században született emberek is elkezdtek nagykorúvá válni. Ugyan a felnőttkortól még messze vagyunk, és több mint 81 év van vissza a következő századfordulóig, de az már most nagyon jól látható, hogy vannak olyan jelenségek, amik korábban nem voltak ennyire meghatározóak, mostanra viszont belekényelmesedtünk, és a következő évtizedekben nem valószínű, hogy alábbhagynak.

Ezek a jelenségek fokozatosan felülkerekednek olyan megfoghatatlan dolgokon, amiket én továbbra is fontosnak tartok. A 21. század emberének általában fogalma sincs, hogy ő kicsoda, de ez a kisebbik baj - a nagyobb az, hogy nem is akarja tudni, nincs igénye rá. Az emberek nem tudnak bemutatkozni, nem tudnak öt percet beszélni magukról, és mással szemben sincs magasabban a léc. Ma már azzal, ha kedves vagy, határozottnak tűnsz, és vicces vagy, de tudsz komoly is lenni, a lányok kimondott igényeinek nagy részét teljesíted. Ha hosszú a hajad, Instaképes szemöldököd van, nem félsz megmutatni a tested, és fotótrükköket használni, behajlítani a csípőd, akkor a fiúk kimondott igényeinek nagy részét teljesíted. Megfelelni a tömegnek egyszerűbb, mint valaha. De amennyire egyszerű beilleszkedni, annyira egyszerű kizuhanni is a társadalomból, ha nem éred be ennyivel. Az emberek az eget keresik, de lefelé néznek, és közben várják, hogy a Föld magától kiforduljon. Amikor pedig rájönnek, hogy nem fog, ijedtükben elfordulnak azoktól a dolgoktól, amik szembesíthetik őt azzal, hogy nincs igaza, és soha nem is volt. Szorongva próbálunk magabiztosságot hazudni a környezetünknek; tapasztalat nélküli gyerekek váltak méltóság nélküli felnőttek példaképeivé a színpadon. Az emberek elkeseredetten próbálják kifordítani a világot magából, kevés sikerrel és sok frusztrációval.

Összeszedtem 21 olyan dolgot, ami az utóbbi évtizedekben berobbant közénk és természetessé vált, valamint 21 olyat, amit hiányolok. A 21 újdonsággal már megismerkedhettetek, most következzen az a 21 dolog, ami a legjobban hiányzik.

1. Kölcsönösség

A viszonzás nem csak kihalófélben van, de sokszor eszünkbe sem jut. Mindig tárgyakhoz kötjük, leragadtunk ott, hogy ha valaki kölcsönad egy tollat vagy egy öngyújtót, akkor azt vissza kell adni, pedig vannak sokkal fájóbb dolgok is, mint egy behúzott toll vagy egy öngyújtó. Például, párkapcsolatban kimondottan fájdalmas tud lenni, ha valakinek annyit jelent ez a fogalom, hogy én szerepelek, a másik meg alkalmazkodjon. Nagyon sokszor hallani, hogy nincs normális fiú/lány, de azt már kevesebbszer, hogy egy ember arról beszél, ő maga mit tudna beletenni egy párkapcsolatba. 

Beszélgettél már suli kedvence lánnyal, aki ráadásul tisztában van azzal, hogy futnak utána? Én igen. Menő ügyvéd lánya volt, megkapott mindent, és mindenkit. Az emberekhez való hozzáállását viszont jól tükrözi, hogy amikor rákérdeztem, hogy hogyan alakultak ki a párkapcsolatai, azt válaszolta, hogy megkérdezte, hogy mizujs, hogy van, a többi meg jött magától. Megkérdeztem azt is, milyen témát szokott bedobni, amikor először találkozik egy sráccal, és példaképpen felhoztam 5-6 témát, amit én szoktam. Ő semmit. Nehéz átadni az embereknek, mire gondolok akkor, amikor azt írom, hogy a jellemző párkapcsolati minta az, hogy az egyik szerepel, a másik meg alkalmazkodik, ő tökéletes példa erre.

(Van, akinek 32 év sem elég rájönni, hogy a kommunikációs problémák benne vannak, nem a másikban.)

2. Felelősség

A 21. századi ember felelősségtudatát két dolog tükrözi kristálytisztán:

a svájcifrank-hitelek, és a lesz ami lesz-szülők.

Mert hát lesz ami lesz, igaz? Egyszer úgyis meghalunk, minek felelősséget vállalni? Több ez, mint olcsó nihilizmus. Ez a felelőtlenség. Majd visszafizetjük valahogy! Majd a gyerek megváltoztatja a pasit! Majd jobb életem lesz valahogy! Aztán, ha nem, akkor jöhet az úgy hozta az élet, a sors keze, meg az olyan helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt. Nem tudok átutazni a városon úgy, hogy a buszon, a metrón, a HÉV-en ne legyen legalább egy olyan ember, aki telefonál, és mások hibáiról beszél fennhangon. Olyat, aki arról beszél, hogy elrontott valamit, nagyon ritkán hallani, mások hibáit viszont imádják az emberek kihangsúlyozni, hiszen az leveszi a felelősséget a vállukról. Ha nem tudsz gyereket nevelni, az is megoldható! Majd a tanár, a világ, meg az élet, meg a társadalom, meg a többiek, meg a rendszer, meg a sors, végül pedig a gyerek elviszi helyetted a balhét, ezekre sokkal könnyebb fogni, mint kimondani, hogy hát, ez bizony nekem nem megy.

Mindenáron el akarjuk kerülni azt, hogy magunkra vállaljuk a felelősséget. Mennyivel kényelmesebb, ha máson van! Ha online ismerkedsz valakivel, szimpatikussá válik, de félsz a találkozótól, mennyivel egyszerűbb behisztizni, hogy ő ne akarjon találkozni! Így elkerülhető az, hogy kimondd, hogy valójában te félsz attól, hogy csalódást okozol. 

(,,Amíg nem ismersz, ne ítélkezz!" Nehogy már kiderüljön, hogy egy felelőtlen ribanc vagy, akit húszévesen teherbe ejtettek és otthagytak!)

Az emberek valami olyat használnak fel annak érdekében, hogy elkerüljék a felelősségvállalást, ami az életük minden más területéből már kihalt.

3. Tettvágy, elhivatottság

A 21. századi ember mottója: ne kelljen csinálni semmit, de kapjak érte valamit! És ha az a valami esetleg kevés, akkor felháborodva ordít, dühöng.

Az egyik áruházlánc már azzal fenyegetőzik, hogy hétfőnként nem nyit ki, mert nem találnak árufeltöltőt, bolti eladót, főleg vidéken. Lakóparkok átadása csúszik hónapokat, éveket, mert a kivitelező nem talál építőmunkást napi 15 ezer forintért. Minden tech-cég informatikushiánnyal küzd, annak ellenére, hogy programnyelvek ismeretével, speciális tudással szó szerint milliókat lehet keresni.

Mindeközben valahogy mindenkinek van legalább egy felnőtt, munkanélküli ismerőse. A 21. század emberei: akik nem akarnak dolgozni, nem akarnak tanulni, de elvárják a luxus életszínvonalat, és a leghangosabban sírnak, ha valami félresiklott az életükben. Soha nem volt ennyi semmirekellő, elkallódott, életunt felnőtt, és csodálkozunk, hogy százezres látogatottsága van a motivációs oldalaknak! Az elhivatottság és a tettrekészség hiánya tipikusan olyan, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni; hiszen még mindig van egy felső réteg, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek, a hosszas gondolkodásukat cselekvés is követi, lelkesedéssel vetik bele magukat a saját elméjükből kipattant dolgokba; csak éppen egyre szűkül ezeknek az embereknek az aránya.

4. Előrelátás, jövőkép

Ennek a hiányát egyre többször fejezem ki azzal, hogy valahogy. Az emberek ezt imádják! Majd megoldjuk, visszafizetjük, felneveljük, megjavítjuk, valahogy. 

Majd lesz valahogy. Ezzel nagyon egyszerű azonosulni! Erre nem lehet mit mondani, itt nincs vita! Nem mondhatod meg valakinek, hogy mennyire üres, elkeseredett, élettelen, és mennyire biztos vagy benne, hogy nem lesz sehogy! Többségbe kerültek azok, akiknek az élete majd lesz valahogy. Ha te tudod mit akarsz, kimondott céljaid vannak, kertes házat szeretnél férjestül-feleségestül, virágágyással és macskákkal, lehetőleg kussolj, és alkalmazkodj! Ez nem illik bele a majd lesz valahogy-emberek közé, kívülálló vagy, különösen akkor, ha látják rajtad, hogy elkezded megvalósítani. Nem csak volt egy jövőképed, de el is kezdett összeállni: micsoda szégyen!

Se a távoli jövőt, se a közeljövőt illetően nincs jövőképünk. Ma egy meglett, felnőtt ember megteheti, hogy egy másik meglett, felnőtt emberre rámászik, majd kisvártatva meggondolja magát, és azt mondja - bocsi, én nem úgy gondoltam! Nem akarok tőled többet! Ez többé már nem számít szórakozásnak, komolytalanságnak - a normális kapcsolatteremtés részévé vált, felnőtt emberek között.

5. Önismeret, reális önkép

Az, hogy a fiúk felhúzzák a szemöldöküket, mert Justin is felhúzza, a lányok meg pucsítanak a tükörben, mert a Pamela is pucsít, egy nagyon apró szelete annak, mennyire hiányzik az emberek önképéből a realitás. Azzal, hogy felidegesítjük magunkat a célozgatáson, hogy jajj, milyen kövér vagyok, még mindig csak a felszínt kapargatjuk, az emberek reális önképe ennél jóval mélyebbre van elásva.

Azt gondolom, ez a tíz évvel ezelőtti cikk mutatja meg igazán, mennyire mélyen tartunk jelenleg. Ha valakinek nincs kedve elolvasni, összegzem:

• adott egy analfabéta, vidéki alkalmi munkás férfi, aki havi 80 ezer forintot keres
• megpróbálkozott az írással: levelet írt az egyik autókereskedésnek, kézzel
• szeretne kihozni (nem megvenni, nem vásárolni, kihozni) egy 22 millió forintba kerülő, fekete, sötétített üveges, bőr üléses S-osztályos Mercedest, havi 30 ezer forint törlesztőrészlettel
• az autókereskedés tisztelettel válaszolt, és közölték vele, hogy 78 évre nem tudja megvenni részletre az autót, sőt, még találkozni is meghívták az úriembert.

2008-ban ez volt a helyzet, 2018-ban pedig megdöbbenünk, ha egy íróknak, bloggereknek fenntartott csoportban analfabéta emberek próbálkoznak költészettel, vagy regényírással.

Mi ezen a megdöbbentő? A 21. századi ember nem tudja, nem akarja, nem meri elhelyezni magát a társadalomban. Érettségivel akar annyi pénzt keresni, mint egy diplomás, és sopánkodik, panaszkodik, ha nem kapja meg! Helyesírás nélkül akar regényt írni, alkalmi munkával akar Mercedest, semmiért akar valamit. 2018 van, ébresztő! Azon kell megdöbbenni, ha valaki pontosan tudja, hol a helye, és annyit vár el a környezetétől, amit maga is nyújtani tud.

(Mindig csak az a kurva meló!)

Ide beilleszthetném a Mi folyik ott Gyöngyösön? című videót, de akkor végképp kifogynánk a következő pontból.

6. Türelem

Ez egy igazán mélyen érintő hiánycikk, ugyanis én sem bővelkedem benne. Sőt, kifejezetten türelmetlen vagyok.

A türelem hiánya viszont általában nem akkor üt vissza, amikor elindulsz gyalog a buszmegállóból, és két megálló között elhúz melletted a busz. Akkor sokkal jobban tud fájni, amikor például az türelmetlen, akivel ismerkedsz, és kb. a homlokára van írva, hogy nem is élvezi a társaságod, hanem végig árad belőle, hogy naaa, naaa, most akkor összejövünk, vagy lefekszünk, vagy mi lesz már? Mielőtt még valaki elkezdené nemekhez kötni, attól, hogy én csak lányokkal kapcsolatban tapasztaltam ezt, bizony, fiúk is viselkednek így szép számmal. Mindent azonnal akarunk, és ha nem azonnal jön, akkor már feszültséget érzünk.

7. Valóságérzet

A valóságérzet hiányát mi sem mutatja jobban, mint hogy jobban pörög a drogpiac, mint valaha. Az emberek imádnak inni, szívni, belemerülni a telefonjaikba. Persze, egy könyv olvasása is hasonlóan kiszakít a valóságból, de az ott szerzett élményeket legalább fel tudod használni később, ha visszatérsz. Jobb esetben nem veszi el a kedved a valóságtól, sőt, segít átérezni, átélni a valóságos élményeket, és fellelkesít, egy jó könyv legalábbis mindenképpen.

Ugyanez már nem mondható el a fűről, az alkoholról, vagy az okostelefonról. Nem a tapasztalatra vágyó tiniket szeretném oltani: természetes, hogy ki akartok próbálni mindent, és az is, hogy nem akartok lemaradni semmiről. Viszont, vannak olyan felnőttek, akik nem tudtak túllépni ezen a szinten, és továbbra is azzal töltik meg a napjaikat, hogy nyomkodják a telefont, betépnek vagy berúgnak.

A valóságérzet elvesztését sokszor összekötjük a VR-szemüvegekkel, és az ilyesmi játékokkal, programokkal. A virtuális valóság sokkal több, mint egy VR-szemüveg, és sokkal inkább átvette a hatalmat az életünk felett, mint amennyire ez most tudatosul bennünk. Ma már nem kell boldognak lenned - bőven elég, ha úgy teszel, mint aki boldog. Ma már nem kell kiöltöznöd, illedelmesen beszélned a pincérrel, elég ha lefényképezed az ételt, és az sem zavar senkit, ha a hónap többi napján te otthon a fazékból kanalazod a pörköltet, amit a szüleid főztek. Ma már nem kell jól érezned magad, miközben nyaralsz: elég lefotózni a helyet, és nyugodtan végigveszekedhetitek az egész nyaralást, az értéke megmarad. Ma már, ha valami csak a virtuális térben létezik, a valóságban nem, az nem veszít az értékéből, kivéve persze azok szemében, akik tudják, érzik, hogy miközben ezt nézik, van rajtuk egy VR-szemüveg. A VR-szemüveg ma már mindenkin ott van, és aki nem vesz erről tudomást, az simán bekajál bármit, amit az Insta-storyban, vagy a hírfolyamban lát, anélkül, hogy értelmezné - ezt nevezzük funkcionális analfabétának.

Gondolj bele: te is azt szoktad mondani, hogy mindjárt lemerülök, vagy már csak 10%-on vagyok, nem? Eszünkbe sem jut szétválasztani, hogy nem mi merülünk le, hanem a telefonunk, és nem az arcunk pirosodik be a kimerültségtől, hanem a 10% melletti szimbólum a képernyőn. Eggyé váltunk a kezünkben lévő telefonnal.

8. Barátság

Ha nem is törékenyebb, de egészen más lábakon áll meg egy barátság, mint korábban. Ma már kell a közös drámázás, a közös gyűlölködés, az emberek lelkes, közös taposása egy igazán szoros barátság kialakulásához. Ez annak köszönhetően alakult így, hogy a barátainkat is hasonló igényekkel válogatjuk meg, mint a társainkat: legyen normális, kedves, értelmes, vicces de tudjon komoly is lenni, jó fej, irányítsa a beszélgetést, lehetőleg ne kelljen mellette semmin gondolkodni. Az életre szóló barátságoknak leáldoztak, az iskolát, egyetemet követő, öt-tíz évig megmaradó barátságok nagyon különlegesek és ritkák.

9. Bizalom

A fokozatosan terjedő bizalomhiányt nem lehet elválasztani az érzéketlen, primitív gyereknevelési mintáktól. A bizalom az, aminek akkor kellene kialakulnia, amikor kisgyerekkorban elkezdesz vonzódni a szüleidhez, és észreveszed, hogy ez a vonzódás kölcsönös, ők is feltétel nélkül szeretnek téged. Ez a kapcsolat több sebből is vérzik, és ezek hiánya miatt hal ki a bizalom fokozatosan az emberekből. Akiben gyerekkorban nem alakult ki, ott már évek munkája lesz később felépíteni egy elmélyült bizalmat, de aki kalandvágyó vagy naiv, az megpróbálkozhat a női magazinok néhány hetes-hónapos OKJ-s bizalom-képzésével is.

10. Tartás, méltóság

Olyan nagy szavak ezek. Van tartása. Van méltósága. Hová tűnt az emberekből? Nem kell valami nagyon komoly bizonyítékra gondolni, bőven elég, ha szörfözünk egy kicsit a magyar YouTuberek között a challenge kulcsszóval. Találhatunk citromlé-ivást, volt aki 4 liter tejjel próbálkozott, az emberek egy vödör jeges vizet öntöttek a fejükre, de ha a Facebookra tévedünk, olyanba is belefuthatunk aki 200 like-ért széttört egy üvegpoharat a homlokán.

Akinek tartása, méltósága van, arra nem figyelnek. Az nem tud sztorizgatni, hogy kivel feküdt le, az nem tudja kitenni Instára a legújabb fashion- vagy beautyszemetet amit lenyelettek vele, az nem tudja a közösség értékes részének érezni magát. Mérlegelni kell, hogy mi éri meg: az elismerés, a figyelem, vagy a tartásod, a méltóságod. Egyre többen mondanak le az utóbbiról az előbbi javára.

11. Tekintet a többi emberre

Legtöbben teljesen analfabéták vagyunk azt illetően, hogy a másik mit miért, hogyan, milyen eszközökkel tesz.

Százezrek élnek illúzióban. Molnár Richárd, a Dózsa György úti baleset két halálos áldozatának gyilkosa, aki az összeroncsolódott másik autó mellett nyugodtan törölgette a vért fehér Mercerdeséről, mosolyogva szelfizik a Facebookon. Lájkolják? Persze, sokan. Eladja a barátnőjét, pénzért, áruba bocsájtja, hogy az emberek kiéljék rajta az elfojtott vágyaikat. Érdekli az embereket? Nem, hiszen ebből a pénzből a Seychelle-szigetekre mentek nyaralni, amiből népszerű Instagram-poszt lett. Curtis bevallotta, hogy megverte a barátnőjét. A Mario nevű énekes szintén árulja a saját feleségét, és ez mellett több fiatal lány életét is hasonló módon teszi tönkre, felfoghatatlanul. Érdekel valakit? Nem. Hiszen luxusautókban pózol, rengeteg pénz mutatkozik meg a videoklipjeiben.

Nem feltétlen kell a népszerűségért közönséges kurvát csinálni fiatal lányokból, vagy épp a társadból. Van egy népszerű tetováló, akik kidolgozta a tökéletes 21. századi marketingstratégiát: ő tetovál, a felesége pedig melltartóban-bugyiban, erős sminkben, kihívó képekkel a szalonba vonzza az embereket a Facebookon. Érdekel valakit, hogy az ő tetoválásai azért váltak népszerűvé, mert az emberek a felesége iránt kezdtek el szexuális vágyat érezni? Nem. Sikeres? Persze, legalábbis annak tűnik. Ez az a nő, aki szelfizett, miközben pánikrohama volt, a tetoválásra vágyakozók pedig kommentben siettek a segítségére, és egyszerűen

senki nem merte kimondani, vagy senkinek nem jutott eszébe, hogy pánikroham közben nem lehet szelfizni.

A 21. században, ha kilopsz hat ember zsebéből egy-egy pénztárcát százezer forinttal, és megosztod a Facebookon, hogy te 500.000 forintot felajánlottál egy kutyamenhelynek, az emberek odáig lesznek érted. A maradék százezerből pedig vehetsz magadnak valamit, amitől megfeledkezel arról, hogy hat ember életét keserítetted meg, és felkészít arra, hogy kiállj az emberek elé egy Facebook Liveban, és elmondd, mekkora király vagy.

Ennyire érzéketlenek vagy hülyék lennének az emberek? Nem. Ezek mögött a lájkok mögött nem csak tudatlanság vagy pszichopátia van. Egyszerűen ennyi olyan ember jár köztünk, akinek ugyanabban a helyzetben, ugyanabban a döntéskényszerben megérné mások életét tönkretenni, azért cserébe, hogy a sajátját százezrek kedveljék. Sokszor használom a nem tud, nem akar, nem mer felsorolást: itt egyértelműen arról van szó, hogy nem akarunk tekintettel lenni másokra. Nem akarunk, mert az a százezer kedvelő is ugyanaz a fake, romlott, gyenge ember, mint akit a videoklipekben, képeken, live-okban lát, és pontosan tudja, hogy az a pénz, az az elismertség, az a hírnév honnan származik, de nem akarja tudomásul venni.

12. Tudatosság

Szinte napra pontosan öt éve, 2013 februárjában kezdtem el dolgozni egy külvárosi műanyag- és játékgyártó raktárban. Kellett egy meló, akartam egy saját okostelefont, amibe két kártya fér. Az egyik vicces kedvű műszakvezető azzal szórakozott, hogy egyesével elküldte a munkatársakat a másik műszakvezetőhöz fájron-kulcsért. Amikor elmondta, hogy a fájron-kulcs nem létezik, szóval olyan, mint a kanyarfúró, vagy a reszelőzsír, elmosolyodtam, a sokadik ,,Józsi, hozd már ide a fájron-kulcsot!" után pedig már könnyesre nevettem magam, és persze a műszakvezető is.

Ez ott, akkor nagyon vicces volt, de ha belegondolunk, hogy az emberek többségét tömegével küldik el fájron-kulcsért nap mint nap, akkor már nem olyan vicces. Ráadásul, a reklámok azt mondják, hogy létezik fájron-kulcs, és most csak ennyibe kerül! (Sőt, fekete pénteken még ennyibe sem!) Elhisszük, hogy a fájron-kulcs boldoggá tesz, hogy ha megvesszük, akkor jobban érezzük magunkat, és ezredjére sem jövünk rá arra sem, hogy nem, és arra sem, hogy amit keresünk, az nem létezik. Ez persze szorosan összefügg az 5-ös ponttal: minél inkább eltér valakinek az énképe a realitástól, annál fogékonyabb arra, hogy vásároljon. Ha valakinek pozitív irányba, akkor azért (Mert megérdemled!), ha valaki negatív önértékeléssel rendelkezik, akkor pedig azért. (Itt vagyok önmagam!).

13. Tisztelet

A 21. században már nincs tisztelet. Ma már riszpekt van. Riszpekt akkor, ha kihozol egy kutyát egy égő házból, és feldobod Instára. Riszpekt, ha 600 ezret keresel havonta, riszpekt, ha új kocsit vettél, riszpekt, ha valami látványosat, vakmerőt csináltál.

A riszpekt más, mint a tisztelet. Félünk tisztelni. A riszpekt az akkor jár, ha te valami olyat csinálsz, ami tuti, hogy másoknak is bejön! Ha fennáll a veszélye, hogy a riszpekt tárgya csak nekem jön be, ott kezdődik a tisztelet. Tisztelni nem csak félünk, de hülyék is vagyunk hozzá: a tapasztalat iránti tiszteletet például azért engedtük el, mert hát minek tisztelni az időseket, a kor nem érdem, hanem állapot! Utóbbi tényleg igaz, de nem is a koráért kell tisztelni egy idős embert, hanem, azért, ha olyan dolgokon ment keresztül, amitől te már rég felkötötted volna magad, ő pedig itt jár köztünk, él, és nevetgél. Mi pedig leragadunk annál, hogy ha a koráért nem kell tisztelni, akkor bizonyára semmi másért sem érdemelhet tiszteletet.

A legutóbbi bejegyzésem alá írt egy lány, hogy tisztel engem azért, amiért reálisan, kritikusan látom az egész életet. Ez nem csak azért esett jól, mert nekem szólt, hanem, mert ebből érződött, hogy ez nem riszpekt, hanem valóban tisztelet.

14. Harmónia

(Forrás: Pinterest)

Az önmagával és környezetével harmóniában lévő ember nem kap figyelmet. Nem veszik észre. Egy olyan társaságban, ahol átlagos testalkatú lányok zuhannak depresszióba, és szép, fiatal lányok rettegnek attól, hogy nem fognak tetszeni eléggé a fiúknak; egy önmagában harmóniával lévő ember nem tud érvényesülni.

Képzeljük el, hogy a tanár a kezetekbe ad egy tárgyat, és kioszt egy feladatot, amit meg kell csinálnotok. Néhány ember érti a feladatot, a többiek viszont nem, de alig-alig szólnak egymáshoz, senki nem mer kérdezni. Egyszer csak odafordul hozzád valaki: te sem érted, hogy most mi van?

Ugye, hogy mekkora megkönnyebbülés?

Így már ketten nem tudjátok, hogy mit kell csinálni, ami sokkal jobb, mintha egyedül, külön-külön nem tudnátok, hogy mit kell csinálni. Nincs ez másképp a harmóniával sem, és ez a különcség-érzet még a legerősebbeket is képes kibillenteni a lelki egyensúlyából, akik alapvetően szeretik önmagukat.

15. Stílus

A divat a pasim. A vásárlás a terápiám. A stílus az életem. A divat a végzetem.

Emlékszünk erre a reklámra? A budapestiek biztos, hiszen az egyik pláza sokféle helyen hirdette magát ezekkel a szövegekkel, nem olyan régen.

Ez a négy mondat a mentálisan összeroncsolódott, ön- és emberismerettel alig rendelkező, párkapcsolati válsággal küzdő, élettelen, testképzavaros lánytömegnél annyira mélyen betalált, mint még semmi más. Annyira mélyen, hogy divattervezők, közéleti személyiségek is felemelték a hangjukat ellene. Ha szociopata lennék, és nekem kellene reklámozni egy plázát, vagy egy ruhaboltot, én is ugyanígy reklámoznám, ennél jobbat nem lehet kitalálni.

Az igazság az, hogy az embereknek nincsen stílusuk.

Mindenki jól jegyezze meg:

akinek van stílusa, az egy turkálóból is úgy fel tud öltözni, hogy utánafordulsz; akinek nincs, az az Andrássy úti vásárlókörutat követően is közönséges marad.

Én is vettem már turkálóban pár ezer forintért olyan Zara szövetkabátot, hogy nehezen hittem el. Akinek tényleg van stílusa, az ekkora szerencse nélkül is megoldja, hogy mások random, levetett ruháiból kifutóképes legyen. Testalkattól függetlenül! Akinek nincs, annak a kifutómodellek boltjaiból sem sikerül. Utóbbival sokkal gyakrabban találkozom.

16. Személyes kommunikáció

Az emberek az okostelefonnak köszönhetően írásba öntötték azt a teljesítményt, amit egy első találkozón, vagy személyesen is nyújtanak. Beszéljenek helyettem a képek!

(Feljön egy beszélgetős oldalra, de nincs kedve írni. 24 éves nő.)

(Ez volt az előzménye.)

(Ő is 24 éves. Azt mondták, próbálkozzak idősebbekkel, ők szeretnek beszélgetni. Vajon élőben hány perc alatt kaptam volna agyfaszt?)

17. Önálló gondolatok

Ha tetszett a hasonlat a nehéz feladatról és a tanácstalan osztálytársakról, elképzelheted még egyszer. Önálló gondolatok nélkül élheted ma a legkényelmesebb életet. Így van a legnagyobb esélyed beilleszkedni a társadalomba, így van a legnagyobb esélyed, hogy megértsenek az emberek, így érezheted a leginkább azt, hogy elfogadnak.

Van egy vizsga az egyetemen, az emberek 80%-a megbukik rajta. Megbeszélitek, hogy vizsga után elmentek kocsmázni, vajon ki hogyan érzi magát? Elmentek tízen. Ebből nyolc ember érzi azt, hogy de jó, hogy nem csak én buktam! Ketten pedig ugyan átmentetek, mégsem tudnak együtt örülni veletek a többiek. Az együttérzést, a megértést, a valahova tartozást azok érzik át igazán, akik megbuktak, hiszen ők vannak többségben, és az önálló gondolatok is hasonló érzést váltanak ki az emberekből. Te is ezt a szart nézed? Te is ezt a szart hordod? Te se tudod, mi akarsz lenni? Te is csak telózol, tanulsz, fekszel egész hétvégén? De jó, én is!

Aki még nem jár egyetemre, vagy más pályát választ, az képzeljen el egy disztópiát, ahol egy szétvert világban az emberek ki vannak szolgáltatva egymásnak, és örülnek, ha látják, hogy te is ugyanolyan kiszolgáltatott vagy, ugyanolyan elveszettnek érzed magad. Rengeteg a magát farkasnak képzelő kis nyuszi, akiben túlteng a falkaösztön, és kétségbeesetten keresi a valahova-tartozást.

18. Udvarlás

Vagyunk egy páran, akik ezt a saját bőrünkön érezzük.

A türelemnél már céloztam arra, hogy hogyan vette át a felszedés az udvarlást, de azt gondolom, ez megér egy külön pontot.

Az első barátnőmet, akivel a leghosszabb ideig jártam, a negyedik találkozón csókoltam meg. Ez 2011-ben történt, nem a múlt században. Ő is furcsállta egy kicsit, hogy miért alakult így, de utólag mindketten úgy tudtunk visszatekinteni ezekre a hetekre, hogy nem tudta nem megmelengetni a szívünket. Részben bátortalan voltam, részben el akartam nyújtani a pillanatot, mert annyira jól éreztem magam vele. Egy kicsit nem mertem közelebb hajolni, egy kicsit nem akartam még közelebb hajolni. Bíztunk annyira egymásban, hogy a harmadik találkozó végén, amikor közelebb hajoltam, hiába csak az arcára adtam puszit, mindketten tudtuk, hogy lesz negyedik. És lett.

Kihalófélben vannak ezek az élmények. Kereslet nincs rá, és lassan már kínálat sem lesz. Nem lehet csajozni azzal, ha azt szeretném, hogy a leendő barátnőm hölgynek érezze magát mellettem. Azzal, ha kinyitom előtte az ajtót, ha felsegítem a kabátját, ha átkarolom, ha betakargatom. Nem kell az ágyba reggeli, nem kellenek a kreatív, romantikus meglepetések, nem kell a gyertyafényes közös fürdőzés, nem kell teleholdat vagy hullócsillagot nézni, nem kell az, hogy megkérdezzék, fázol-e, nem kellenek a hétköznapi figyelmességek. Ki mond ma olyat, hogy fontos neki, hogy a másik mennyire figyelmes, mennyire valósítja meg valóban a céljait, mennyire megfontolt, mennyire lelkes? A megfontolt vagy a lelkes teljesen kikopott a szótárunkból, és senkit nem érdekel a többi olyan tulajdonság sem, ami arra enged következtetni, hogy a kapcsolat közben esetleg te ilyen dolgokat kezdeményezel.

Ez több szempontból is érthető: egyrészt, ezeket a gesztusokat azok is magukévá tették, akik kizárólag ezektől várják azt, hogy majd az illető az ágyukba hullik, és amúgy a meglátásaikkal, dumájukkal, személyiségükkel, életvitelükkel nem tudják levenni a lábukról az adott lányt, szóval nem meglepő, hogy elkezdték a bénákhoz, lúzerekhez kötni a fenti hozzáállást. Másrészt pedig azok a lányok, akik amúgy erre vágynának, mindenhol azt látják maguk körül, hogy az olyan lányok kelendőek, akik úgy fekszenek alá mindenkinek, mint egy autószerelő a kocsik alá, és az sem baj, ha kiállhatatlanok, hisztisek - mindig be lehet fogni a szájukat egy tíz-húszezres vásárlással.

Én lennék a legjobban meglepve, ha ez a folyamat megváltozna a 21. század hátralevő részében.

19. Példaképek

A 21. századra a szülő végleg elveszítette példakép-jellegét. A gyerekek ma már nem felnőttek akarnak lenni. A gyerekek huszonévesek akarnak lenni, és nem a szüleik életét akarják élni, hanem a bátyjuk, nővérük életét. Régen csak az ő ruháikat akarták hordani, az ő chipsükből akartak enni, de ez mellett a szülő mutatta a példát. Ma a huszonévesek mutatják, ők azok, akik úgy tűnnek, mintha a semmiért kapnának valamit, és ez a meghatározó, ez visz mindent, hiszen ezzel szemben a szülő leterhelt, fáradt, sokat dolgozik.

Eljött a vesztesek ideje. A Majkáké, a Lévai Adrienneké, a Vajna Timiké, akik egy látványos, tömegeket érdeklő versenyen veszítettek, majd az ezt követő hisztiből felépítettek egy tömeges rajongótábort. A 21. századi tömegember semmivel nem tud jobban azonosulni, mint a vesztesekkel, hiszen maga is egy vesztes, és kell neki egy vezető, aki megmutatja, hogy bizony, vesztesek is tűnhetnek úgy, mint akik boldogok.

Az előző bejegyzésemhez érkezett egy olyan hozzászólás Facebookon, hogy minden egyes pont megérne egy-egy posztot. Úgy döntöttem, hogy a példaképek hiánya valóban megér, ezért nem is írok ide többet, ebben a posztban bővebben elolvashatjátok, mit gondolok a jövő példaképeiről.

20. Vitakultúra

Régen is voltak primitív emberek, de az, hogy felnőtt emberek úgy érvelnek, mint egy ötéves kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját, azért ennyire nem volt jellemző. Az emberek általában nem azzal vitatkoznak, amit mondasz, hanem a személyeddel, személyeskedéssel, kommunikációs zsákutcákkal próbálják kétségbeesetten védeni azt az igazukat, ami általában nincs, csak kényelmetlen lenne beismerni.

(Ez a kép annyira kifejező, hogy muszáj vagyok még egyszer betenni!)

21.Anya- és apaszerep

Ennek a listának a végére is egy olyan pontot hagytam, ami jól összefoglalja a fenti húsz hiányosságot.

A 21. században konzervatívnak lenni szívás. Nem csak azért, mert mindenféle politikai játékkal mocskolták be ezt a kifejezést, hanem azért is, mert egy olyan időszakot élünk, ahol konzervatívnak lenni egy lázadást jelent, és ez a világtörténelem első olyan időszaka, amikor

a fiatalok jellemzően nem lázadnak.

Soha nem volt még ilyen. A fiatalok mindig lázadtak valami ellen, most pedig nem. Nincs kedvük. Nem akarnak. Jó nekik az, amit készen kapnak, kényelmes.

Bármennyire népszerű vélemény, konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy a konyhába parancsolom az asszonyt, miközben meccset nézek sörrel a kezemben a kanapén, és böfögök. Egyedül élek évek óta, nem esik nehezemre főzni, mosni, takarítani. Azon sem sértődök meg, ha eközben a leendő barátnőm szerelné össze az ikeás polcot; nem érezném kevesebbnek magam emiatt. Nem ragaszkodom görcsösen a szerepekhez, de vannak olyan dolgok, amiket nem tudok elengedni.

Nem tudom elengedni a beszélgetést a gyerekekkel. Nem tudom elfogadni, hogy egy teljes generáció küzd azzal, hogy képes hülyét csinálni magából a valahova tartozásért, mert a szüleik nem biztosítják nekik ezt az érzést. Nem tudom elfogadni, hogy lányok százezrei nőnek fel azzal az érzéssel, hogy nem kellenek senkinek, mert az anyjuk egész nap lustul, néha rágyújt, utasítgat, követelőzik, nyomja a Farmeramát meg az ostoba online játékokat, és az egyetlen kikötése, hogy a lány 5-öst hozzon haza - eközben az sem zavarja, ha szorong, alvászavara van, fél az emberektől, vagy épp rossz társaságba kerül. Nem tudom elfogadni azt, hogy egy gyereket nyűgként kezelnek a saját szülei, ezáltal feleslegesnek érzi magát és befekszik mindenki alá, vagy épp sajnáltatja magát, amíg ki nem durran az önsajnálatlufi. Hiszek abban, hogy az önmegvalósítás az, amikor a 21. századi ember rájön arra, hogy össze lehet egyeztetni a karriert a családdal, ha mindkét tevékenységet szívvel-lélekkel végzed, és az önmegvalósítás nem az, amikor egyikről lemondasz a másik javára. A család esetében persze nehezebb megvalósítani magad, hiszen ez emberismeretet, kompromisszumkészséget, elhivatottságot igényel, és még legalább tíz olyan pontot, amit fent olvashattatok, a párválasztástól kezdve egészen a gyereknevelésig.

Amikor szóba került, hogy megírom ezt a cikket, felvetődött, hogy az egyik pont a hűség legyen. Nem fért be a 21-be. Cserébe kaptok egy képet egy lányról, aki szerint a hűség a legfontosabb!

A 21. század nagykorú lett. Én pedig lázadok ellene, és borzalmasan magányosnak érzem magam ezzel.