Mekkora DRAMA QUEEN vagy?

Péntek 13-a alkalmából egy nagyon fontos, és hétköznapjainkat nagyban meghatározó témával fogok foglalkozni: a hisztivel. A hiszti, a drámázás oka lehet az önértékelés hiánya, a gyenge jellem, a megfelelő minták hiánya a szülőktől, vagy manipulatív személyiség, célja pedig általában a figyelemfelkeltés, vagy a problémák leegyszerűsítése. Aki valóban komoly lelki válsággal küzd, az ritkán drámázik látványosan, és még inkább nem célozgat, vagy épít falakat maga köré, a depresszió és a súlyosabb lelki betegségek teljesen más tünetekkel járnak, mint amit itt olvasni fogtok. Viszont vannak egészséges, de gyenge emberek, akiknek szükségük van egy papucsra, állandóan lekicsinylik mások problémáit, míg a sajátjaikat felnagyítják, és az egyetlen fegyver a kezükben a hiszti. A hiszti nemtől független dolog, viszont mivel én általában fiatal lányokkal szoktam beszélgetni, ezért lejjebb főleg a rájuk jellemző tüneteket olvashatjátok.

Forrás: Too Sassy - Facebook

A Mennyire vagy kiábrándító? teszthez hasonlóan itt is 100 pontot tudtok gyűjteni, és a cél az, hogy a végén minél kevesebb pont gyűljön össze. Minél közelebb kerülsz a 100 ponthoz, annál nagyobb drámakirálynő vagy, míg ha egyáltalán nem ismersz magadra olvasás közben, akkor te vagy a férfiak álma, de főleg az enyém. A végén értékelést is találtok, viszont arra készüljetek, hogy itt már szigorúbb leszek, mint a kiábrándítósnál.

Kezdhetjük? *ujjropogtatás* Elő a számológépekkel!

• Hajlamos vagy hirtelen, a pillanatnyi érzelmi állapotod hatására döntéseket hozni. (4 pont)
• Követed modellek vagy szépségkirálynők oldalát, csatornáját. (1 pont)
• Rá akarod kényszeríteni az akaratodat a társadra olyan döntésekben, mint eljegyzés, vagy gyerekvállalás. (5 pont)
• Másokhoz hasonlítgatod a társadat: ha valami rosszat vesz át másoktól, akkor ,,pff, te is olyan vagy, mint a többi", ha valamit másképp tesz, akkor meg ,,pff, nem vagy normális". (1 pont) Ha a volt barátodhoz hasonlítgatod, akkor (3 pont)
• Képtelen vagy bemutatkozni a korod, a hobbid (olvasás, sétálás, sorozatok stb.) és a többi klisé (kedves, értelmes, őszinte, hűséges, vicces, okos, normális stb. vagyok) nélkül, vagy hasonlít a bemutatkozásod az alábbiakra. (1 pont)

(Aaaaahhwww de menci *.* Úgy érzem, én sosem lehetek olyan értékes, mint ez a lány.)

Máris szerelembe estem. Őszintén, ez melyik fiúnak vonzó?

• Gyakran szerepel a kifogásaidban a kávé, az alkohol, az evés, az alvás, vagy a cigi. (Pl.: ,,ne szólj hozzám, amíg meg nem ittam az első kávém"; vagy ,,az érzés, amikor kiderül, hogy nem volt semmi baja, csak éhes volt" stb.) (2 pont)
• Teszteled a társadat bármilyen formában. (4 pont)
• Más lányok segítségével teszteled, hogy hajlamos-e a megcsalásra. (5 pont)
• Jellemző, hogy fogalmad sincs, mit akarsz, de ha a társad nem találja el, akkor őt hibáztatod. (4 pont)

Ha bárki szeretne megkínozni, hozzon össze vele egy találkozóra. Biztos lehetsz benne, hogy az életemért fogok könyörögni.

• Képtelen vagy szakítani addig, amíg másik fiú fel nem tűnik a láthatáron. Szakítás után is nehezen veszed rá magad a volt barátod letiltására, hiszen kapcsolatfüggő vagy. (2 pont)
• Hajlamos vagy egy pocsék kapcsolatban maradni, mert legalább addig is van melletted valaki. (2 pont)
• Látványosan megváltozik a viselkedésed, ha a társad betegsége, munkája, vagy sportteljesítménye miatt kevesebbet tudtok szexelni. (3 pont)
• Előnyt jelent számodra egy párkapcsolatban, ha oda tudsz költözni a férfihoz, miközben neked semmid nincs. Rezsit, kaját, nyaralást, programokat, esetleg albérletet felváltva fizeti a srác meg anyukád, akik kikészülnek a munkától; miközben te csak úgy éldegélsz az iPhone-oddal meg a szép ruháiddal, a barátnőid meg nyögik a diákhitelt. (3 pont)

• A társadnak gyakran van az az élménye, hogy a társaságában órákat telefonálsz anyukáddal, vagy egy barátnőddel, és panaszkodsz mindenről, hiszen minden felelősség elől hozzájuk menekülsz. (3 pont)
• Sokat szoktál mások előtt, nyilvános helyen telefonálni, mert ezzel azt a látszatot keltheted, hogy fontos vagy és sokan szeretnek téged. (3 pont)
• Nem szeretsz munkáról, sportról, önállóságról beszélgetni, mert mindhárom távol áll tőled. (1 pont)
• Utálsz dolgozni, vagy nincs is munkád. (2 pont)

• Véletlenül rendszeresen problémás emberek szoktak megtetszeni neked. (Büntetett előélet, drog-, alkohol-, vagy szerencsejáték-függő, hűtlen, agresszív/erőszakos, tahó, figyelmetlen, céltalan, 20 évvel idősebb stb.) Muszáj, hogy valaki színt vigyen a kis szánalmas, jelentéktelen életedbe, és hogy végre valakin keresztül odafigyeljenek rád. Ha tudatosan ilyen férfiakat választasz mindig, akkor (1 pont), ha meg akarod őket menteni, akkor (3 pont), ha pedig szerinted ez az egész ,,véletlen", akkor (5 pont).
• Azt állítod, hogy minden férfi problémás, nincs normális pasi. (1 pont)
• Azt állítod, hogy az összes férfi felszínes, miközben minden, amit egy kapcsolatban adni tudsz, az a tested, meg a szád. Érzelmileg még egy férfi sem érezte magát biztonságban melletted. (2 pont)
• Ha még nem volt komoly párkapcsolatod huszonévesen, azért is a szemét férfiak a hibásak, neked semmilyen felelősséged nincs benne, hiszen te tökéletes vagy. (1 pont)

Ez volt a második legjobb duma EVÖR amivel visszautasítottak, egy 26 éves nő volt.

• Rendszeresen féltékenykedsz ok nélkül, ha pedig esetleg megcsal, nem szakítasz, hanem mész sírni a barátnőidhez, hogy de hát mennyire szereted. (3 pont)
• Eltiltod a barátodat bizonyos emberektől, vagy másképp viselkedsz, ha elmegy velük találkozni. Ha kerek-perec megmondod neki, hogy eltiltod (1 pont), ha érzelmileg zsarolod, passzív-agresszív vagy, és bűntudatot keltesz benne ha mással találkozik, akkor (5 pont). 
• Gyakran előfordul, hogy nem vizsgálod meg a saját felelősségedet egy veszekedés alkalmával, csak a másikét emeled ki. Neked nem kell változtatnod semmit, majd ő alkalmazkodik hozzád, ha szeret! (4 pont)
• Jellemző, hogy mások előtt képtelen vagy elismerni, ha hibáztál, sosem vizsgálod meg a saját felelősséged, inkább ráfogod a körülményekre, a sorsra, az életre, a rendszerre, a mai világra, vagy egyszerűen rákened másokra. (4 pont)
• Előfordul, hogy inkább mindenre bólogatsz, igazat adsz, csak nehogy konfliktus alakuljon ki, mert azt képtelen vagy kezelni. (2 pont)

• Elhangzott már az a szádból, hogy ,,...ha szeretsz, akkor ezt megteszed/nem teszed meg". (3 pont)
• Elégedetlen vagy a testeddel, és legbelül arra vágysz, hogy mások bizonygassák, hogy tetszel nekik, úgyhogy gyakran szoktál célozgatni arra, hogy kövérnek/csúnyának tartod magad. (2 pont)
• Elégedetlen vagy a testeddel, és mellette annyira nullán van az önbecsülésed, hogy nem olyan fiút szeretnél, akinek úgy tetszel, ahogy vagy, hanem magadat alakítanád tucattá, hogy minél több embernek tetsszen a kinézeted. (1 pont)
• Jellemző, hogy a barátnőiddel a közös önigazolás tart össze titeket, és az, hogy közösen utáltok másokat, megerősítitek a másikat abban, hogy értékesebbek vagytok a környezeteteknél. (2 pont)

De meghallgattam volna, ahogy a hülye picsa előadja ezt a sztorit a barátnőjének! :D

• Gyakran osztasz meg képeket nyilvánosan az ételedről, italodról, vagy az edzőteremből. (1 pont)
• Rendszeresen használod a Messenger napok funkcióját, miközben a napod fénypontja egy 500 forintos limonádé, amire a barátoddal hívattad meg magad, vagy anyádtól kértél pénzt. (1 pont)
• A képeiden modelleket utánzol, dobálod, vagy simogatod a hajad, mert láttad, hogy ezt más lányok milyen magabiztosan csinálják, és olyan akarsz lenni, mint ők. (1 pont)
• Úgy gondolod, semmilyen problémát nem vet fel, ha valaki képek százait posztolja a gyerekéről az online térbe. Akinek pedig gondja van ezzel, az szerinted irigy, és nem tud örülni más boldogságának. (1 pont)
• Szeretsz olyan fiúkkal szórakozni, akiktől nem szeretnél semmit, de tudod, hogy tetszel nekik; hiszen ők a próbálkozásaikkal megtámogatják az ingatag önértékelésed. (3 pont)

• Ha egy társas helyzetben el kell játszanod az ártatlant vagy a butát, az semmilyen gondot nem okoz. (2 pont)
• Sírtál már azzal a céllal, hogy elérj valamit. (2 pont)
• Jellemző, hogy úgy gondolod, mások problémái kevésbé súlyosak, mint a tieid. (4 pont)
• Gyakran hangoztatod, hogy téged nem érdekel mások véleménye. (Persze, eközben belül szétvet a megfelelési kényszer.) (1 pont)
• Használod a :) hangulatjelet flegmázásra. (1 pont)

Na, mennyi lett? Jöhet az értékelés? Lássuk a medvét!

50+ pont - Szavak nincsenek arra, hogy mekkora drámakirálynő vagy. Tőled általában menekülnek a férfiak, szóval nagy nehezen találtál valami tétova papucsot, akit kisajátíthatsz és kedvedre alakíthatsz, irányíthatsz. Amellett, hogy szerencsétlen srácot lelki terrorban tartod és rendszeresen zsarolod/bántalmazod érzelmileg, a hétköznapok apró részleteiben is képes vagy meglátni a drámát, mint például ez:

36-50 pont - Elviselhetetlen vagy, de tudsz azzal érvelni, hogy van nálad rosszabb is. Azért nem árt, ha a barátod hord magával Xanaxot a találkozókra, biztos ami biztos.

21-35 pont - Na, ez már kezd alakulni. Hajlamos vagy a manipulatív dolgokra és az érzelmi zsarolásra, de gyakran észreveszed magad, és igyekszel moderálni a viselkedésed. Csak így tovább, neked hasznos lehet ez a teszt, ha változni szeretnél, innen már tudni fogod, hogyan csökkentsd a pontszámod. 20 fölött még mindig nehéz eset vagy, de belőled már kinézem, hogy egyszer meg tudsz változni. Sok sikert hozzá!

6-20 pont - Gratulálok, nem vagy az egészségesnél hisztisebb! A barátod egy szerencsés ember, hiszen veled élmény lehet a párkapcsolat. Jó társaság vagy, szeretnek veled lenni a fiúk, hiszen érzelmileg biztonságban érzik magukat melletted. Ami a konfliktusokat illeti, te bizonyára ismered azt a jó öreg life-hacket, amivel minden párkapcsolati veszekedés megoldható:

0-5 pont - Hozom a dobozt!

Jót nevettél a teszten? Esetleg megsértődtél? Add ki magadból itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán! A Mennyire vagy kiábrándító? tesztet is érdemes kitöltened, sőt, itt 33 tippet találhatsz arra, hogyan teheted tönkre a saját párkapcsolatod, ha esetleg túl tökéletesnek találod.

Emberek vagyunk, hibázunk?

Emberek vagyunk, hibázunk. Micsoda önámítás! Nézzük meg ezt a mondatot közelebbről! Számomra inkább azt jelenti: emberek vagyunk, tehát elkerülhetetlen, hogy hibázzunk, viszont sok embernek azt, hogy emberek vagyunk ez pedig feljogosít arra, hogy bármekkorát hibázzunk. Egy megváltoztathatatlan tényre fogjuk azt, hogy hibázunk, ráadásul

elvonjuk a figyelmet a hiba mértékéről.

Ez a mondat így, ebben a formájában nem ér többet, mint a nem tudhatod, min mentem keresztül, ne ítélkezz. Ez is ugyanakkora kommunikációs zsákutca, és pont ugyanannyira semmitmondó: háttérbe szorítja azt, ami történt, és megakasztja a vitát. Mint ahogy az utóbbinak az a lényege, hogy még véletlenül se tudjuk meg, min ment keresztül az illető, az emberek vagyunk, hibázunk lényege az, hogy ne is beszéljünk magáról a hibáról. Kimosdatjuk magunkat a felelősség alól, a körülményekre, a főnökre, a kormányra, vagy a háttérhatalomra fogunk mindent, és beállítjuk magunkat egy kényelmes áldozatszerepbe, mint akivel az egész csak úgy megtörtént.

Azt gondolom, hogy minden embernek fel kell állítania egy határt, hogy mi az a hiba, ami számára belefér. A határon innen lévő hiba nyilvánvalóan emberi, tehát ez nem igényel külön magyarázkodást. Emberi hibákra szükség van, hiszen ezekből tanulunk, ezek által fejlődünk. Piti hibákért nem érdemes a másikat piszkálni: gondoljunk például arra, ha olvasunk egy fordulatos, olvasmányos történetet, és elvétve találunk benne egy-két helyesírási hibát. De mi történik, ha valaki túllépi a határt, vagy folyton ugyanazokba a hibákba fut bele, de nem változtat semmin? Nevezhetjük ezeket felelőtlenségnek? Emberek vagyunk, tehát felelőtlenek - ez már nem hangzik olyan helytállóan, igaz?

Elfogadom, hogy mindenkinél máshol húzódik ez a határ, viszont azt vettem észre, hogy a környezetemben sok ember nem is gondolkodott még azon, hol helyezze el. Nem szeretnék senkit befolyásolni, de adok néhány támpontot, ami talán segíthet nektek elhelyezni ezt a bizonyos határt. Gondoljátok végig, hogy belefér-e a ti értékrendetekbe, ha valaki

• rendszeresen, tudatosan árt egy másik embernek, vagy saját magát bántja
• otthagyja a középiskolát
• tizenéves lányként elszökik a családjától egy alig ismert férfival, és hozzá költözik, ezzel teljesen kiszolgáltatva magát anyagilag és érzelmileg
• visszautasít valakit, mert olyan után fut, aki észre sem veszi, aztán évek múlva bepróbálkozik a visszautasított embernél 
• rászokik a szintetikus drogokra
• árulni kezdi a testét
• megcsalja a társát
• addig nem szakít egy rossz kapcsolatból, amíg nincs más, aztán egyik kapcsolatból ,,átlibben" a másikba
• házasságot köt, gyereket vállal egy eleve halott kapcsolatba (megcsalás, erőszakos eset történt korábban)
• olyanná válik, amilyen emberek ellen korábban szót emelt
• csatlakozik egy szektához
• erőszakos bűncselekmény, vagy drogüzlet miatt börtönbe kerül.

Nem kell leírnotok, melyiket tartjátok emberinek, és melyiket embertelennek, csak annyit szeretnék, hogy magatokban helyezzétek el őket. Nem csak addig lesz szükségetek erre a határra, amíg elolvassátok a mai bejegyzést, később is hasznotokra válhat.

***

Kép: Alamy

Hétfő délután lelőtték XXXTentaciont, a népszerű emo rappert, aki nem sokkal később belehalt sérüléseibe. Az, hogy lelőttek egy húszéves floridai srácot, hétköznapi dolog Miamiban, viszont ennek a húszéves srácnak 11,8 millió követője van Instán. Az, hogy zenére motyog szomorú dolgokat, önmagában nem indokolja a sokmilliós követőtábort, viszont nem is ezért lett hírhedt. Követőtábora jellemzően hasonló emberekből áll:

• bármilyen munkára és párkapcsolatra képtelen, nem ért semmihez, és alkalmazkodni sem tud,
• életképtelen a szülei nélkül, önálló alkotásra, vagy komolyabb döntés meghozására teljesen alkalmatlan, semmit nem köszönhet magának,
• bár a szülei anyagilag támogatják, érzelmileg elhanyagolják, ezért képtelen szabályozni az érzelmeit, inkább elfojtja őket,
• nincsenek céljai, sodródik az árral, gyakran unatkozik, életunt,

• felelőtlen, nincs tudatában a tettei előzményének és következményének, a pillanatnak él,
• gyakran nem lehet eldönteni, mi az, amit komolyan gondol, és mi az, amit nem, a szavai súlytalanok,
• szereti burkolt utalásokon keresztül sajnáltatni magát, miközben azt mondja, hogy utálja, ha sajnálják,
• elismerésre vágyik a környezetétől a semmiért, az önképe nagyban függ a lájkoktól, reakcióktól.

Figyelmesebb olvasóim nagy átfedést fedezhetnek fel a Mr. Missh-rajongókkal, és valóban, nem sok a különbség köztük, talán bennük kicsit kevesebb az önsajnálat.

XXXTentacion élete és halála sok kérdést vet fel bennem. Ez a srác maga volt a két lábon járó 21. század, a fent leírt gyerekek számára pedig igazi példaképpé vált az elmúlt években. Egy rövid életrajzban bemutatnám őt azoknak, akik nem ismerik, aztán felteszek néhány kérdést

Amikor Jahseh Dwayne Onfroy megszületett, az anyja még bőven iskoláskorú volt, 17-18 éves lehetett. A fiatal Cleopatra anyagilag és lelkileg sem volt felkészülve a gyerek érkezésére, az egyszerűen csak jött, és kibújt valahogy. Ennek köszönhetően Jahsehet a nagymamája nevelte fel, de az anyagi hiányosságok ellenére jó viszonyt alakított ki édesanyjával is. Hatévesen már érződött, hogy valami nincs rendben, vagy, ha a rajongók szemével nézzük, valami nagyon rendben van nála: egy üvegszilánkkal megszúrt egy férfit, aki megpróbálta megtámadni az édesanyját. 

Ahogy iskolás lett, az évek során egyre inkább kibontakozott a figyelemhiánya. Saját bevallása szerint azért verte meg a többi gyereket, hogy az anyja addig is beszéljen hozzá, odafigyeljen rá, amíg leszidja őt. A zene világába a nagynénje vezette be, aki beíratta őt az iskolai kórusba, de miután ott is megütött egy énekest, hamar kirakták az énekkarból. Később előkerült róla egy 2013-as videó, amin viccből megüti a rajta szereplő lányt - ekkor volt 15 éves. Tizedikes korában kirúgták a középiskolából sorozatos verekedéseit, erőszakkitöréseit követően, és fiatalkorúak börtönébe került tiltott fegyverviselés miatt. Utóbb úgy jellemezte a középiskolai éveit, hogy depressziós volt, bizonytalan, és kívülállónak érezte magát az osztályban, ráadásul sovány, kisfiús alkata csak fokozta kisebbségi érzetét.

A börtönben töltött hónapok során összetűzésbe került egy meleg férfival. Ebben az interjúban azzal indokolja, hogy nekiesett, hogy bámulta őt. Azt mondta az őröknek, bármi rosszat csinál, megöli a srácot. Miután elkövette azt a bűnt, hogy tényleg megbámulta, Jahseh a betonfalhoz csapta a férfi fejét, nem sokkal később pedig taposni, fojtogatni kezdte. Mindene csupa véres lett, és az interjúból ítélve annyira nem bánta a dolgot, sőt.

18 évesen ismét letartóztatták rablásért és lőfegyverrel való visszaélésért. Ekkorra viszont már ismert lett SoundCloudon megosztott dalaival, és Look at me című száma néhány slágerlistára is felkerült. Ennek köszönhetően ki tudott fizetni tízezer dollár óvadékot, úgyhogy hamar szabadult, a rácson kívül pedig várták őt a koncertek. 2016 májusában kiszúrt az egyik fellépése előtt egy lányt, akivel korábban már beszélgettek a neten, és egyszerűen fogta, és torkon ragadta őt. A lánynak bejött az udvarlás, nem sokkal később pedig - annak ellenére, hogy kapcsolatban volt - összeköltözött az ekkorra már országos ismertségnek örvendő XXXTentacionnel. Aranyosnak és intelligensnek találta őt. (Hé, kislány, kimaradt a ,,vicces, de tud komoly is lenni"! Vajon megvolt a kémia? Kisugárzással hogy állt?)

Térjünk rá a párkapcsolatra! Az első napokban még csak megpofozta a lányt és földhöz vágta az iPhone 6-osát. Néhány nappal később megjelent egy barbecue-villával az ajtóban, és bejelentette, hogy ezt ott helyben fel fogja neki dugni. A lány ellenkezett, de az aktus megtörtént, jobb helyeken ezt hívják nemi erőszaknak. Később már annyi is elég volt a pofozáshoz, hogy a lány

más rapperek dalait dúdolta,

nem az övét. Ha társaságban kellett megjelenniük, akkor csak a bordáit ütötte, ott úgysem látszik a véraláfutás. Később egy rövid időre ismét börtönbe került késelés miatt. Ezalatt a lányt ismerősei próbálták biztonságos távolságba költöztetni a sztártól, de hiába, mert amint kiszabadult, a lány visszaköltözött hozzá. ,,Amikor nem volt ideges, akkor jó volt vele" - hangzott az indok. Miután megtudta, hogy a lány mással is lefeküdt amíg ő börtönben volt, elkezdte öngyilkossággal zsarolni őt. Kilógott a 12. emeleti erkélyről úgy, hogy csak a lábával tartotta magát, rendszeresen fenyegetőzött. A lányt sem kímélte, előfordult, hogy a víz alá nyomta a fejét, kést szorított a torkához, vagy csak megfenyegette, hogy kivágja a nyelvét, ha más rapperek dalait hallja tőle.

Néhány izgalmas és menci hónapot követően, 2016. október 6-án túllőtt a célon. Egymás mellett feküdtek az ágyon, a lány már terhes volt tőle, amikor a rapper egyszer csak felugrott, és azt üvöltötte: mondd el az igazat, vagy megöllek mindkettőtöket! Bármi is volt az "igaz", a lány először a fejére kapott több ütést, aztán a híresség taposni, fojtogatni kezdte őt, és egészen addig ütötte-rugdalta, míg a lány össze nem esett, nem hányta össze magát, és nem veszítette el az eszméletét. XXXTentacion spanjai javasolták neki, hogy vigyék kórházba a lányt, de a rapper megtiltotta nekik, helyette inkább elvette a barátnője telefonját, és bezárta egy szobába két napra, hátha utána kevésbé látszódnak a sebei. A lány október 8-án hajnalban, miközben a rapper a 
Minecrafttal játszott, megszökött, és feljelentést tett a rendőrségen. XXXTentaciont eltiltották tőle, viszont az akkorra már igencsak népes rajongótábort lehetett ellene mozgósítani. A fandom hamar kialakult, a spanok rendszerint bejárkáltak a lány munkahelyére, fotókat készítettek róla, kinevették, követték hazafelé, megszégyenítették. Arra akarták rákényszeríteni, hogy vonja vissza a vallomását, és ez később sikerült is nekik.

XXXTentacionnek 2017 elejére akkora rajongótábora lett, hogy országos turnéra indult. Többször is verekedett koncerteken, megütötte a saját rajongóit, első videoklipjében pedig eljátszotta egy fehér gyerek felakasztását. (Bár éppen a rasszizmus ellen kívánt felszólalni ezzel, igazán találhatott volna más eszközt a kifejezésére.) Az akasztás nála nem egy nagy dolog, tavaly egy Instagram-videóban saját felakasztását is eljátszotta, a rajongói legnagyobb... megdöbbenésére? Elismerésére? Két albumot adott ki, mindkettőt az elmúlt egy évben, és mindkettő a legeladottabb albumok közé került az USA-ban. Kifejezetten aktív volt Instagramon, októberben például belengette a rajongóinak, hogy nem csinál több zenét, ha nem békül ki vele az iskoláskori barátja. Aztán, persze még azon a héten feldobott egy új számot annak ellenére, hogy nem békültek ki.

Májusban a Spotify megpróbálta levenni XXXTentacion zenéit az oldalakról, ahogyan R.Kelly számait is - mindkettejüket szexuális bűncselekményekkel vádolták. A döntés ellen több kiadó, és más rapperek is felemelték a hangjukat, és megfenyegették a Spotifyt, hogy levetetik a saját dalaikat is, úgyhogy a zenemegosztó oldal üzemeltetői végül meggondolták magukat.

Geneva Ayala, a rapper volt barátnője annyira súlyos fej- és szemsérülést szenvedett az október 6-ai esetnél, hogy később a GoFundMe adománygyűjtő oldalon keresztül gyűjtést szervezett saját műtétjére. 2017 decemberében tisztázatlan körülmények között visszavonta részletes vallomását.

Kép: hiphopoverload.com

***

Itt ez az össze-vissza tetovált gyerek, milliónyi rajongóval. Térjünk vissza egy kicsit a fanokhoz, ezt a képet például az egyik iskolás lány ismerősöm tette ki kedden reggel:

*szimat, szimat*  tumblr-szóhasználatot érzek, ti nem?

Örülünk, hogy lelőtték ezt az embert? Természetesen nem. Kívántam a halálát? Én nem, de sok hozzászóló igen. Megérdemelte? Nem. A kommentháború mégsem szól másról, mint az egyik oldalon a halálát kívánókról, a másik oldalon pedig kiégett, megkeseredett rajongókról, akik úgy tesznek, mintha ez az ember bármi értékeset tett volna élete során.

Tény, hogy nem érdemelte meg a lövést, de legkedvesebb zenésznek nevezni egy ilyen embert számomra érthetetlen. Életerőt adott? Mihez? Erőt adott a félelem mögé? Te jó ég!

Azt írja, élete egyik legjelentősebb embere?

Itt álljunk meg egy pillanatra, és idézzük fel azt, ahogy az elején jellemeztem az egész fandomot.

Azt gondolom, hogy az XXXTentacion iránti rajongás nem említhető egy lapon a One Direction körüli rajongással, vagy akár az Avicii körüli rajongással. Ez teljesen más, ennek a rajongásnak szerves része az elhanyagoltság és az önsajnálat. Ennek a központi gondolata az, hogy fiatal gyerekek ordítani akarják a nagyvilágba, hogy

• ,,én már túl sok mindenen keresztülmentem, és ezért bármit következmények nélkül megtehetek!" 
• megtehetem, mert velem nem foglalkoztak a szüleim! 
• megtehetem, mert engem bántottak az osztályban! 
• megtehetem, mert én nem vehettem meg magamnak azt, amit a többi gyerek igen! 
• áldozat vagyok, ezért az én tetteimnek nincs következménye! 
• engem nem lehet felelősségre vonni, hiszen én már eleget szenvedtem tizenvalahány év alatt! 
• nekem bármi jár, mert nekem szar az életem! 

Ezek a központi gondolatok, ezek azok a gondolatok, amiket az egész emo rap közvetít XXXTentacionnel az élen, és ez az, ami ma iszonyatosan sok gyereket vonz - következmények nélkül megtenni bármit úgy, hogy a környezeted erősnek gondol. A lány, aki kitette a fenti képet, később egy másik szöveget is megosztott, amiben azt írta: a híresség követett el hibákat, végülis ki nem szokott? Meg kitett egy olyat, hogy legyen ránk büszke, tartsuk észben, amit tett értünk! Mit tett? Igazolást adott arra, hogy bármekkora szörnyűségnek van létjogosultsága, ha te már eleget sajnáltattad magad?

A Facebookon budapesti megemlékezést is szerveztek XXXTentacionnek, amire rövid idő alatt több mint ezerötszáz gyerek jelezte a részvételét. A bejegyzés során először szeretném kiemelni a gyerek szót.

Vajon az apuka beszél angolul?

***

Nektek belefér az, amiket tett, vagy már túlmegy azon a bizonyos határon? Vicces volt-e, amikor a videóban megütötte a lányt?

Az, hogy elhanyagolták a szülei, depresszióval küzdött, és kirekesztettnek érezte magát, igazolja a deviáns viselkedést, a késelést, vagy a nemi erőszakot? Más szavakkal kérdezve: így, hogy tudjuk, min ment keresztül, vajon ítélkezhetünk-e? Mikortól kezdve okolható ő, és miért vonhatóak felelősségre a szülei?

XXXTentacion hónapokig kínozta, alázta a barátnőjét, de mikor összejöttek, már betöltötte a 18. évét. Az USA-ban nem számít felnőttkorúnak, nálunk igen. Felelősségre vonható azért, ahogy a párkapcsolatban viselkedett?

2017. szeptember 8-án a Pitchfork részleteket osztott meg Geneva vallomásából. Megrázó részleteket is elolvashatunk arról, ahogy a híresség erőszakoskodott vele. Egy hónappal a MeToo-botrány előtt ez miért nem keltette fel az áldozatvédelmi szervezetek figyelmét? Olvastam már ezt-azt, de vannak benne számomra is gyomorforgató részek, nagyon durva. (Erre egyébként tudom a választ, de kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok.)

Ha egy bloggerről derülne ki hogy erőszakoskodott a terhes barátnőjével, folytatnád-e a követését? Ha egy hazai zenészről derülne ki, hogy megerőszakolt egy lányt egy barbecue-villával, hallgatnád őt továbbra is? El lehet-e vonatkoztatni a tevékenységet attól, aki mögötte áll? Ellensúlyozza az erőszakot, vagy a devianciát, ha valaki népszerű, vagy tehetségesnek tartják?

Tegyük félre, amit én írtam a rajongókról. Te mit gondolsz, miért (volt) ennyire népszerű XXXTentacion a fiatalok körében? Miért akarnak általános iskolás gyerekek ezrével emlékezni rá, akár a szüleikkel kézenfogva?

***

Kedves Szülők! Arra kérlek titeket, hogy töltsetek több minőségi időt a gyerekeitekkel, és beszélgessetek velük, amennyit csak tudtok. Nem telefonnal a kézben, hanem szemtől szemben. Ideje észrevenni, hogy ez már nem a 90-es évek, és a srácotok vagy a lányotok nem az Űrgammákon meg a matricacserélgetésen nő fel, hanem XXXTentacionon meg Kodak Blacken. Tessék tartani a lépést, és megismerkedni azzal, akit lájkol, akiért rajong, vagy, ahogy a fenti képen is olvasható, aki élete egyik legjelentősebb embere. Tessék kérdéseket feltenni elsősorban önmagatoknak, aztán neki. Lehet, hogy a te lányod, vagy fiad is kitette ezt a képet a Messenger-napjába?

A pénz, amit a gyerekedre költesz, nem fogja jobb emberré tenni őt. A törődés nem kerül pénzbe, de rengeteg energiát és időt felemészt egy olyan szülő számára, aki tökéletesnek gondolja a saját módszereit, és váltig állítja, hogy ő mindent megad a kis csemetéjének - ételt, ruhát, telefont. Nem attól leszel jó szülő, ha mencinek gondolod magad, és együtt hallgatsz mindent a gyerekeddel válogatás nélkül, és nem is attól, ha eltiltod tőle. Próbáljátok meg a beszélgetést! Próbáld meg megérteni, hogyan süppedt bele a fiad, vagy a lányod az önsajnálatba! Hidd el, az utasítgatás, a lustálkodás, az online játék, a sopánkodás, meg a szomszédoknak való dicsekvés helyett tök jó program. Ha ügyes vagy, talán még bizalmi viszony is kialakul köztetek, ha pedig igazán profi szülő vagy, akkor a gyereked valószínűleg nem fogja magáénak érezni XXXTentacion szövegeit, és talál magának más példaképet, akit követhet az Instán.

A legnagyobb felelősség rajtatok van!



További élethazugságokról olvasnál? Milyen fejet vágsz, ha valaki azt mondja, hogy őt nem érdekli más véleménye? Hányszor hallottad már valakitől, hogy - mások szerint - érettebb a koránál? Te is unod már, hogy minden osztálytársad hangoztatja, hogy ő nem olyan, mint a többiek? És természetesen olvashatsz arról is, ha valaki azt mondja, nem tudhatod, hogy min ment keresztül. Unalmas dumák érdekes nézőpontból, úgy, ahogy szoktam.

A szökés

Az ilyen cikkek általában úgy szoktak kezdődni, hogy megtudhatjuk, évente hány ember tűnik el, hány százalékukat nem találják meg se élve, se holtan, vagy elmesélik, miért pont május 25-e az eltűnt gyerekek világnapja. Tudom, mert tavaly én is készítettem egy összeállítást egy online újságnak, idén viszont úgy döntöttem, hogy az eltűnés személyesebb oldaláról fogok írni. Én is voltam eltűnt, de már nem teljesen gyerekként, és nem kerestek plakátokon, nem voltam benne a híradóban, nem terjedt az igazolványképem Facebook-csoportokban, szóval pontosan olyan voltam, mint az eltűnt gyerekek túlnyomó része, akikről nem tudunk az égvilágon semmit.

Kép: Shutterstock

A gyerekkori eltűnés mindig egy tünet. Annak a tünete, hogy a közösség, a család, ahol a gyerek él, nem tölti be a szerepét, nem működik családként. Történhet ezzel együtt, hogy a gyereknek nincsenek közeli barátai, vagy az iskolában sem része a közösségnek, kapcsolódhat hozzá szerelmi csalódás, alkohol- vagy drogfüggőség, de a kiindulópont mindig az, hogy a család nem működik családként, vagy pedig nincs. Nem véletlen, hogy a gyerekek nagy része gyermekotthonokból szökik meg, tűnik el. Az állami gondozáson is lenne mit javítani, de igazán azt tartom aggasztónak, hogy

egy magyar szülő naponta, átlagosan hét percet beszélget a gyerekével.

A múltkori, állatvédőkkel szembeni kirohanásom után adná magát a kérdés, hogy vajon naponta mennyi időt kutyusoznak a magyar szülők? A szokottnál jobban nem akarom felidegesíteni magam, szóval a tippeket rátok hagyom. Amíg a háziállat, a Messenger és az online játék órákat vesz el egy szülő mindennapjaiból, a gyerek fokozatosan háttérbe szorul.

Anya, apa, kérdezhetek valamit?
Anya, apa, megkérhetlek titeket valamire?
Anya, apa, képzeljétek, ez történt ma...

Ezekre a kezdeményezésekre a legritkább esetben az a reakció, hogy a szülő a gyerek felé fordul, és szeretettel végighallgatja. A jellemző, amit magunk elé tudunk képzelni átlagosként, hogy a belül magát húszévesnek képzelő, de amúgy a korának bőven megfelelően kinéző szülő a napi hatodik cigi-kávé mellett sóhajtozva, unottan, fél füllel végighallgatja a gyereket, miközben fejben még a munkahelyen, vagy már teljesen máshol jár. Kedve, energiája nincs, időt nem szakít, pénzt pedig csak éppen annyit áldoz a gyerekre, hogy a szomszédnak legyen mivel dicsekedni. A hivalkodás, a nagyzolás, hogy neki gyereke van az egyetlen érezhető előnye számára annak, hogy egyébként van gyereke. Ő egy biztos pont, hiszen ő már elért valamit, hát ő egy szülő! Érzelmi kötődés nincs, a gyerek felé fordított érzelmi csatornáit eltorlaszolja a válás, a hitel, a főnök, a munkatársak, a rokonok, az okostelefon és a lapostévé. Mindig, minden fontosabb, az iskolában történtekre sem kíváncsi senki, csak éppen annyira, hogy ne kelljen szégyenkezni a többi szülő előtt a fogadóórán. A tehetségkutatók által lenyűgözött, Farmeramafüggő szülő szándékosan nem vesz tudomást a gyerek érzelmi, szellemi fejlődéséről, hiszen, ha szembe kellene néznie a hiányosságokkal, az azt jelentené, hogy ő hibázott. Márpedig, neki egyetlen érve van egy iskolás gyerekkel szemben: mert én azt mondtam! Az elmélyülés, a beszélgetés, a szembesítés pedig rávilágítana azokra a hibákra, amikre, ha a gyerek rálát, már megszűnik ennek az egyetlen érvnek a hitelessége.

Visszaolvastam ezt a bekezdést, és az az érzésem, hogy ha egy átlagos magyar család örökbe fogadna egy gyereket egy ideálisan működő bolygóról, az rövid időn belül meg akarna szökni. Egy mentálisan egészséges gyerek legalapvetőbb szükségletei közé tartozik, hogy rengeteget figyeljenek rá, foglalkozzanak vele, beszélgessenek vele, legyen két felnőtt, akihez bármikor fordulhat segítségért és példaképül szolgál, és érezze érzelmileg biztonságban magát. Csodálkozunk, hogy közel tizenhatezer fiatalkorú és háromezer 14 év alatti gyerek tűnt el tavaly országszerte? Én azon csodálkozom, hogy csak ennyi. A környezetemben lévő szülők túlnyomó többsége érzelmileg analfabéta, ostoba, önző, nyakig merül az önsajnálatban, vitaképtelen, frusztrált, megkeseredett, és emellé a felszínen hivalkodó, gőgös. Mindent jobban tud, mégis romokban az élete. Az átlagszülő meg van győződve arról, hogy az ő nevelési módszerei tökéletesek, képtelen az önreflexióra, ezáltal képtelen megfelelően reagálni a gyereke természetes változásaira, lépéseire is. A kizárásra, elhanyagolásra, kihasználásra pedig nyugodtan vehetjük természetes lépésnek azt, ha nem érzi jól magát, és úgy dönt, megszökik, eltűnik.

2013 nyarán már erősen éreztem, hogy nincs sok hátra. Nem kell sokat várnom addig a pillanatig, amire azóta vártam, amióta az eszemet tudom: hogy hazamenjek, és a kibelezett, kiürített lakás látványa fogadjon. Ez jelentette volna azt, hogy soha többet nem találkozom a családommal, hogy soha többet nem leszek kiszolgáltatva, megalázva, kigúnyolva, hogy az én kezembe kerülnek az érzéseim, a hangulatommal és a sorsommal együtt. Azt jelentette volna, hogy az első tizenkilenc év után egy másik tizenkilenc év kezdődik, amiben esélyt kapok arra, hogy normális emberré váljak. Egyetlen vizsga - és két százalék - választott el a kitűnő érettségitől, ősztől biztos helyem volt az ELTE-BTK-n, a barátnőmmel szépen közeledtünk a második évforduló felé, az új munkahelyemen egyre több feladattal bíztak meg, önálló voltam, nyitott, elszánt és szorgalmas. Vettem magamnak mikrót, okostelefont, ventilátort, befizettem magamat osztálykirándulásra, a barátnőmet étterembe, moziba. Ha az örökbefogadás úgy működne, hogy a Jófogáson választhatok magamnak családot, biztosan találtam volna olyan szülőket, akik büszkék rám. A valóság viszont úgy működött, hogy a szalagavató utáni közösségi táncolásnál a barátnőm volt anyám, a legjobb barátom pedig apám. Nem azért keringőztem velük a tömegben, mert viccelni akartam, hanem azért, mert a szüleim nem jöttek el.

Éreztem, hogy közel a változás, de még nem láttam a végét. Azt is csak nagyon homályosan láttam, hogy mi lesz utána, abban a helyzetben még képtelen voltam elképzelni magamat normálisként. Élesebben láttam magam az egyetemi előadóban aludni, mint beilleszkedni a társadalomba, pedig akkor még csak abban lehettem biztos, hogy több mint 400 pontom lesz. Minden, amit láttam magam előtt, az a szüleim képe volt, és az, hogy semmi esetre sem akarok olyan lenni. Apámé, az ötvenes, bajszos, internetfüggő férfié, aki a Kádár-korszakban volt fiatal, aki képtelen kommunikálni az érzelmeit a környezete felé, aki bunkert épített a lelke köré és aki gyenge volt ahhoz, hogy elváljon. Meg persze anyámé, a legellenszenvesebb tanáré, akivel gyereknek dolga lehetett az elmúlt harmincöt évben, akit a tanítványai és kollégái egyaránt nyugdíjba kívántak, és aki - a hobbivallásosság mellett - meggyőződéssel hitt abban, hogy az általa tanult Brezsnyev-korabeli módszereket át tudja ültetni Z-generációs gyerekek tanításába. Ez a két ember megélt összesen több mint száz évet, és egy évszázad is kevés volt nekik arra a munkára, aminek a nagy részét én négy év alatt elvégeztem. Képtelenek voltak feldolgozni azokat a nevelési mintákat, amiket ők kaptak, gyengék voltak levetni magukról, és egyszerűen csak továbbadták. Látták magukat sorban állni, látták, hogy az előttük lévő a kezükbe ad egy tál forró kását, és nem jutott eszükbe, hogy eldobják, elejtsék, letegyék valahova, vagy az előttük lévő arcába nyomják, esetleg kiálljanak a sorból, hanem egyszerűen fogták, hátrafordultak, és továbbadták. Ezt látták ők is, ezt csinálják ők is - mi sem természetesebb? És különben is, mi lesz, ha eldobják...

Amikor már tényleg csak napok, hetek voltak hátra, akkor adtam fel, és akkor gondoltam arra, hogy eltűnök. Pontosan tudtam, hogy nem lesz ebből nagy balhé, nem fognak körözést kiadni. Két nagyon jó okom is volt arra, hogy eltűnjek: egyrészt, akkor még nem tudtam, hogy tényleg ennyire kevés időt kell már csak kibírnom, másrészt a kulcsra zárható ,,szobámon" keresztül jött be a lakásba az internet. Tisztában voltam azzal, mekkora érvágás lesz apámnak a net hiánya, akit azonnal szorongás fogott el az internet nélkül, és aki, ha egy évben egyszer főzött, azt is odaégette, mert közben ott felejtette magát a gép előtt. A kívánt hatás nem maradt el, három perccel a szokásos időpont után, amikor hazaérkezett munkából, a következő sms-t kaptam:

,,Nincs net. Vajon miért?"

Akkor már közel tíz éve volt telefonom. Ezalatt az évtized alatt egyszer sem kaptam apámtól sms-t, hogy mi volt a suliban, hogy sikerült a felvételi, a nyelvvizsga, a témazáró, a buli, a találkozás a lányokkal, hol vagyok egész hétvégén, miért nem jöttem haza három napja, miért nem látta az ellenőrzőmet fél éve, vittem-e esernyőt, értem jöjjön-e, hozzon-e valamit a boltból. Nem volt fontos. Ez viszont igen. Ez égetően fontos volt, és arra a néhány percre, amíg az sms hatása alatt voltam, miközben ültem a barátnőm felé tartó buszon, azt éreztem, hogy én vagyok baromi fontos. Azt éreztem, hogy hirtelen most, hogy nincs internet, főszereplővé váltam. Múlik rajtam valami. Meggyőződésem, hogy soha ekkora hatással nem voltam apámra azelőtt, és az akut internethiánytól hasonló bátortalansággal toporoghatott a nappaliban azokban a percekben, mintha fél évvel korábban velem próbált volna keringőt járni szalagavató után a Kádár-szabvány zakójában.

Eltelt két hét. Ezalatt legalább kétszer eszméletlenre ittam magam, leérettségiztem végül magyarból is 90 százalékosra, dolgoztam, voltam banketten, aztán egy az érettségi utáni ,,osztálykiránduláson", ismerősöknél, és a barátnőmnél. A következő üzenet már nem telefonon jött: barátnőm egy nap mesélte, hogy az ő édesapját megkereste az enyém, hogy tud-e rólam valamit. Az sms-nél csak elmosolyodtam, itt már teljes elégedettséget éreztem: ez azt jelentette, hogy apám lelkében az internet utáni sóvárgás legyőzte a szégyent. Apám és barátnőm édesapja ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Más-más területen, de más-más pozícióban is: míg apám egy egyszerű munkás volt, addig barátnőm édesapja instruktor, vezető. Sok tekintetben felnéztem rá, szívesen töltöttem vele az időm, mindig volt egy-két jó szava, érdekes története, úgy éreztem, az ő életéből még az is példaértékű, ami egyébként nem lenne az. Ő az előtte lévő arcába dobta a forró kását. Egészséges, kellő határozottsággal és humorral megáldott férfi lett egy hasonlóan alávaló nevelést követően, mint amit én kaptam. Apám pontosan tudta ezt, és a szánalomra méltó soha nem szabad gyengének mutatnom magam-hozzáállásával mégis arra kényszerítette az internethiány és az aggódás, hogy felkeresse őt. Ez nem csak egy egyszerű megalázkodás volt: ez egy elismerése volt annak, hogy az élet ezer más területe után apaként is megbukott. ,,Szia, eltűnt a tizenkilenc éves gyerekem, akit te amúgy vejednek akarsz és tökre bírsz, és kikötötte az internetet és bezárta a szobáját, és amúgy nemsokára örökre meg fogja velem szakítani a kapcsolatot!" Több volt ez, mint egyszerű kanosszajárás! Számot kellett vetnie egy olyan ember előtt, aki az ő álmait váltotta valóra, én pedig úgy éreztem magam, mint aki egyazon pillanatban kosarat dobott a másik térfélről, letarolta az összes bábut a bowlingpályán, és megnyerte az ötöslottót. Úgy éreztem, hogy mindent, amit ki tudtam hozni ebből a helyzetből, azt sikerült, és ezt csak fokozta, hogy hasonlóan éreztem az érettségimmel kapcsolatban is. A lehető legjobban sikerült. Persze, számára ez közel sem volt minden, amit megpróbálhatott, hiszen tudta, hol lakik a barátnőm, és tudta, melyik iskolába járok. Ha már fogalma sem volt, mikor tartják a szóbeliket, legalább kérdezősködhetett volna, de ahhoz már nem volt mersze. Megpróbálta cégen belül megoldani, hátha úgy kevésbé kínos.

Két hét után ,,kerültem elő", munkaidőben. Anyám úgy nézett rám, mint aki két és fél év után hirtelen meg akar szólítani, úgyhogy gyorsan kinyitottam a szobámat, behajítottam az asztal alá az érettségimet, és ledőltem a földön lévő matracra, ami gimiben az ,,ágyam" volt. Sejtettem, hogy onnantól kezdve enni már nem fogok kapni, mégis úgy éreztem, elértem, amit akartam. Hatást, figyelmet, változást, bármit, ami kibillent abból, ami korábban volt, ráadásul úgy, hogy igazán el sem kellett tűnnöm hozzá. Azt gondolom, az eltűnt, illetve eltűnésre készülő gyerekek fejében is valami hasonló lehet: ennél bármi jobb! Itt bármi változik, az csak jobb lesz. Fontossá szeretnének válni, azt szeretnék, hogy foglalkozzanak velük, ami egy természetes igény, erre adott reakcióként pedig az eltűnés legalább annyira természetes, mint a babák esetében a sírás. Egy olyan szülőn, akinek az önképét a szülőség adta áltekintély tartja életben, hosszútávon semmit nem fog változtatni egy átmeneti aggódás, viszont rövidtávon felforgathat benne olyan dolgokat, amire a gyerek vágyik. Alapesetben a szülő úgy fekszik le aludni, hogy azon gondolkodik, learatta-e a növényeket a Farmeramában, vagy jobban mutat-e a kertjük, mint a szomszédé, viszont, ha nincs meg a gyerek, akkor nagyobb eséllyel forgolódhat, tépelődhet, gondolhat rá. Sok gyerek azt látja az egyetlen lehetőségnek ahhoz, hogy a szülei gondoljanak rá, vagy legalább saját maguknak felvessék, hogy lehet, hogy pocsék szülő voltam, hogy elszökik, eltűnik.

Meg kell értenünk, hogy az eltűnt gyerekek világnapja valójában a bukott szülők világnapja - ha a hét perces családokat felváltanák a kiegyensúlyozott, szeretetteljes, lelkileg egészséges családok, drasztikusan visszaesne az eltűnt gyerekek száma. Előfordulhat, hogy három-négy pedagógusdiploma kevés a gyerekneveléshez, hiszen inkább alkalmazkodókészségre, önismeretre, szervező- és áldozatkészségre, a fejlődéslélektan ismeretére, magas érzelmi intelligenciára, vitakultúrára, jó konfliktuskezelésre van szükség, vagy esetenként bátorságra a váláshoz. Ezeket pedig aligha tanítják az ELTE-n.



Érdekelnek a személyes történeteim? Nézz körül a személyes címke alatt, többet is találhatsz. Ha hozzászólnál, azt is bátran megteheted itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán.

Szurikátizmus | kreatív gyűlölet | párkapcsolati szerepek | tehetségkutatás

Hosszú ideje állítom, hogy nincs az a vallási vagy politikai csoport, és nincs az a focicsapat, aminek a szurkolói csoportját jobban szétvetné az embergyűlölet, mint az állatvédőket. Vannak kihívók, de időről időre megbizonyosodok arról, hogy az állatvédők verhetetlenek, ami az emberek iránti töménytelen gyűlöletet illeti. Láttunk már Jobbikost LMP-ssel beszélgetni, láttunk már keresztényt ateistával járni, és láttunk már Fradistát Újpest-szurkolóval sörözni, de állatvédőt még nem láttunk az emberi méltóságot az aranyosság fölé helyezni. Jó reggelt kívánok, ez itt a 2010-es évek, nyakig merülve kapálózunk a posztmodernben, tinilányok az interneten árulják a szüzességüket, miért lepődöm meg ezen? Ami az 1910-es éveknek Einstein relativitáselmélete volt, az a 2010-es éveknek ez a képlet:

cukiság > emberi méltóság.

Európában mostanra az értelmiség szinte egyáltalán nem vállal gyereket, és a középosztály is egyre kevésbé, helyette inkább kisállatot tart. Minek családot alapítani? Hát, a gyerek semmire nem jó, csak megszeg minden szabályt, és ahol szurikátát lát, gyilkol. Bezzeg a kutyus! Ő sosem tenne ilyet! Ráadásul, még cuki is.

Itt ez a 12 éves gyerek. Szabályt szegett! Benyúlt egy bottal a kerítésen, megharapta a szurikáta, ő pedig ijedtében földhöz vágta az állatot, aki nem sokkal később elpusztult meghalt.

Kép: Dreamstime

Mi legyen a gyerekkel? A 2010-es években már nem a bíróság hozza az ítéletet, hanem a kommentelők. És, ha a politikai fórumokon nem is, ha a vallásos oldalakon nem is, ha a focis szurkolói csoportokban nem is, de az állatvédőknél túltengés van az olyan emberekből, akik

a gyerek halálát kívánják, követelik.

Meghalt a szurikáta? Haljon meg a gyerek is! Én előbb eltöröm a kezeit! Én ölöm meg! Nem, én! Nem, hát ez nem jó, így nem szenved eleget. Lakoljon meg rendesen a büdös kölke! Mit kellene csinálni?

Először is, fogjuk közmunkára! Utcaseprés, szemétszedés, gyepgondozás, narancssárga mellényben, kesztyűben, bohócsapkában. A pontos címet, ahol dolgozni fog, 24 órával előtte kötelező megosztani az összes ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportban. Álljuk körbe, és röhögjük ki! Vegyük föl telefonnal, és osszuk meg nyilvánosra állítva élő videóban! Hadd lássák az emberek, hogy turkál a kukában, és hogy eszi a szendvicsét, miközben rajta röhög mindenki! Jöjjenek a vicces reakciók, ábrázoljuk mémeken, ahogy szégyenkezik! Legalább 200 órát dolgozzon, két hét alatt! Ha ezt meguntuk, utána kötözzük ki egy teherautó platójára, és vigyük végig Budapesten! A jármű útvonalát 24 órával indulás előtt kötelezően meg kell osztani az ötvenezer főt meghaladó kutyusos-cicusos Facebook-csoportokban. Szégyenüljön meg! Szervezzünk flashmobot a teherautó mögé, kövessük, és szégyenítsük meg mindenki előtt! Legyen minden nap happy hours délután három és öt között, amikor bárki leköpheti és megdobálhatja kövekkel! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Ha ezt is két hétig csináltuk, utána vitessünk vele egy fakeresztet végig az Andrássy úton, át a Városligeten, egészen az Állatkertig, ahová a legnépszerűbb kutyusos-cicusos csoportok adminjai - miután a tömeg skandálásának engedve eltörték egyenként a kezeit - felszögelik, és hagyják elvérezni. Miután kilehelte lelkét, after az Oktogonon hajnalig, sok-sok cuki kutyussal.

Ez tetszene, mi? Egy szurikáta-gyilkossal kevesebb. Jól meglakolna ez a 12 éves gyerek, ugye? Utána az embereknek biztos elmenne a kedve attól, hogy benyúljanak a kerítésen! Ez egy megfelelő megoldás, nem? Jogosnak, igazságosnak tartanátok, igaz? Mit nekünk Bifidus Essensis, hát ez kell a belső egyensúlyhoz, egy iskolás gyerek szögre akasztása! Nem elég, hogy amíg te unottan görgeted a Facebookodat, addig ennek a gyereknek azt kell olvasnia, hogy a BBC is az általa megölt szurikátáról ír! Nem, a globális megszégyenítés nektek nem elég! Kínlódni, szenvedni, az életéért könyörögni akarjátok látni ezt a gyereket, kiüresedni, nézni, ahogy lehajtott fejjel, a szégyenpadon ülve a halálát várja! Ezt akarjátok.

Ha egy diktatúrában élnék, ahol egyetlen választásom lehetne, hogy a diktátor mi ne legyen, azt választanám, csak állatvédő ne. Bármit, bármi mást, csak azt ne, könyörögnék, hogy ne állatvédő legyen. Vannak szélsőséges nézetekkel rendelkező emberek, akik kimondottan kreatívak abban, hogy hogyan alázhatnak meg, szégyeníthetnek meg minél hatékonyabban más embereket, de az állatvédőn senki nem tesz túl. Amíg egy szélsőséges  nézetű diktátor szenvtelenül, érzéketlenül képes végignézni egy más véleményű ember kínzását, addig az állatvédő kimondottan örül, lelkesedik érte, biztat rá, az első sorban tapsol - hiszen eggyel kevesebb ember, aki árthat a kutyusnak-cicusnak, szurikátának, és a természetnek.

A gyereket megkövezős happy hourst izgatottan váró hozzászólók egyik fele persze minden karácsonykor lelkesen tömi a szájába a kacsasültet, és minden nap lecsap egy szúnyogot, de a szurikátáért kezet törne. Másik felük pedig gyakorló vegán, aki önkívületi állapotban, a gluténmentes salátát a monitorra köpködve püföli a billentyűket egy gyerek nyilvános megkínzásának érdekében.

***

Beszéljünk másról! Nemrég rám írt egy ilyen minden-héten-tegyünk-ki-egy-szelfit-csaj. Tudjátok, ez a húsz-fölött-is-tumblr-idézeteket-osztok-meg-csaj. Biztos megvan, ez az össze-vissza-vagyok-tetoválva-és-minden-képen-mosolyt-színlelek-csaj. Neked is van ilyen ismerősöd! Szóval, rám írt egy ilyen, azzal, hogy olvasta a bántalmazó kapcsolatokról szóló írásomat, és segítsek, pedig leírtam benne, hogy kívülről nem lehet segíteni. Egyrészt, én nem tudok helyette elé állni és szakítani, nem tudok helyette elköltözni a sráctól, nem tudom helyette megnyomni a tiltás gombot, nem tudok helyette rendet rakni az érzelmei között. Az összes tudományom ebben és a fenti bejegyzésben van benne. Számtalan tudományos cikk olvasása, egy ELTE-s előadássorozat, illetve egy bántalmazottakkal foglalkozó szakjogász előadása az, ami kialakította bennem a véleményemet ezzel kapcsolatban, de nem vagyok se családvédelmis, se szociális munkás, se pszichológus, se Batman. Ettől függetlenül nagyon szívesen beszélgetek erről, mert fontos témának tartom, de itt jön a ,,másrészt".

Minden hozzám fordulóval igyekszem segítőkész, és a lehetőségekhez mérten kedves lenni. Akkor sem esnék neki senkinek, ha azzal írna rám, hogy hallod, te mekkora egy fasz vagy, legfeljebb rákérdeznék, hogy mégis mekkorának tart. Ezúttal sem volt másképp, elsőként rákérdeztem, hogy pontosan miről szeretne beszélgetni, mik a tervei egy olyan kapcsolattal, ahol többször is megpofozták őt, érzelmileg zsarolják, és azért néz fel a másikra, mert ő az igazi. Visszakérdezett, hogy szerintem ez így rendben működik-e, és normálisnak tartom-e. Válaszoltam: azt gondolom, hogy ez így egyáltalán nincs rendben, és nem tartom normálisnak.

És itt megakadt a beszélgetés.

Nem értem, mégis mit várt? Hogy majd biztatom, hogy jaj, beszéljétek meg azt a sok pofont, nem úgy gondolta őket? Hogy majd áltatom, hogy a pasi megváltozik, mikor személyiségéből és a kapcsolat mechanikájából adódóan tudható, hogy nem fog megváltozni? Hogy pátyolgatni fogom, hogy jaj, ne érezz bűntudatot minden alkalommal, amikor a barátnőiddel töltöd az estét, ahelyett, hogy szakítana az érzelmi zsarnokkal? Hogy szurkolok neki, hogy ez az, gyerünk, legyél olyan emberrel, akire magad sem tudod, miért nézel fel? Erősítsem meg, hogy ő az igazi, legyek tanú az esküvőjükön, vagy komolyan, mi a fészkes fenét várt? Elolvasta a posztot. Tényleg én tűnök a megfelelő embernek arra, hogy önigazolást adjak az önsorsrontásra? Nem hiszem. Ilyenkor napokig azon gondolkodom alvás előtt, hogy lehet, hogy most, éppen ebben a pillanatban is pofozza őt a srác, vagy bűntudatot kelt benne, én meg itt ülök tehetetlenül, miközben hozzám fordult segítségért. Ezek azok a pillanatok, amikor legszívesebben itt, helyben, a gép előtt elbőgném magam - ha tehetném, és nem lennék ebben is gátlásos, mint oly sok minden másban.

***

Az egyik Facebook-csoportban nemrég szóba került az, hogy mit szeretünk a másik nemben. Hozzászólt két, kapcsolatban illetve férjnél lévő lány, akik hosszan kifejtették, mi az, amit szeretnek a társaikban. Az ő véleményük is segített szavakba önteni egy olyan szembenállást, ami már régóta fogalmazódott bennem, de korábban nem sikerült összeraknom. Két olyan élmény ért mostanában, ami segített: ez az egyik, és mielőtt még elárulnám, mire gondolok, nézzük röviden a másikat, aztán visszatérek erre is.

Adott egy lány, fél évig játszottunk egymással. Szerinte én játszottam vele, szerintem ketten játszottunk egymással. Kiskoromban volt ilyen hullámvasút-építős számítógépes játékom, de soha nem sikerült annyira tökéletes hullámvasutat építenem benne, mint amilyen érzelmi hullámvasutat mi fél év alatt összedobtunk. Ez az a típusú hullámvasút volt, amiről a végén leszállsz hányni, és visszaülsz rá. Húztuk egymás agyát oda-vissza, aztán nyáron ő húzta a rövidebbet, mert letiltottam, hiába ment a sírás-rívás. A következő fél évben aztán egy óvatlan pillanatban feloldottam, télen pedig meglátta a sajtot, és csattant az egérfogó. Elkezdtünk beszélgetni - ezúttal már úgy, hogy ő foglalt volt, és éppen ez benne az érdekes! Le sem tudta tagadni, hogy vonzom, és, hogy a szíve hova húz; miközben van egy barátja, aki elfogadja őt úgy, ahogy én sosem. Értelem állt szemben az érzelemmel, erkölcs a vággyal, biztonság az izgalommal, tudat a tudattalannal. A barátja az előbbi, én az utóbbi.

A Facebook-csoportban én is leírtam, hogy engem mi vonz a lányokban. (Ehhez képest semmi újat nem írtam.) A szokásos magasak az elvárásaid, ilyet úgyse fogsz találni stb. után viszont volt egy dolog, amit mindkét lány kifogásolt:

mindent elsöprő szerelmet akarok átélni kiszámítható, megbízható lány iránt.

Itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy ez a két lány nem ismeri egymást, sosem találkoztak, sosem beszélgettek, de mégis hajszálpontosan egyetértenek egy számomra érthetetlen dologban. Szerintük a megbízhatóság, és a lila ködös, 0/24-rágondolós, hasra esős szerelem kizárja egymást. Nem fér meg egymás mellett a kettő; vagy egyik, vagy másik. Itt állt össze a kép, itt értettem meg, hogy azok a szerepek, amikre az elmúlt hónapokban felfigyeltem, és amiket értelmezni próbálok, hogyan működnek.

Itt van egy rakás lány, aki kétféle szerelmet különböztet meg. Szándékosan nem azt írom, hogy kétféle vonzódást, mert csak az egyik a vonzódás, a másik pedig, mondjuk, legyen ,,szerelem". Így, idézőjelben. Szóval, a lányok többségének van egy ,,szerelme", egy társa, aki nagy eséllyel:

• megbízható, kiszámítható, amolyan biztos pont, mindig lehet rá számítani, segítőkész,
• igazi ,,rendes srác", van benne egy kisfiús báj, zavarba lehet hozni az elején, esetleg hamar elveszti az irányítást a beszélgetés felett,
• szerény, megértő, türelmes, bármit elvisel, eltűr
• és elfogadó, szeretetteljes. 

Egy ilyen fiú mellett egy ilyen lány érzelmi biztonságban érzi magát, tudja, hogy bármikor van kihez fordulnia, aki megerősíti őt. Viszont, eközben kevésbé vonzódik. Vonzódik, de közel sem annyira, mint a kiszámíthatatlanhoz, az elérhetetlenhez, akit valami oknál fogva nem kaphat meg. Ha mégis megkapná, akkor a vágyott biztonságérzeten túl jönne a

• lila köd, pillangók, heves szívdobogás, mindent elsöprő szenvedély,
• izgatottság, hogy vajon most mi hogyan fog alakulni,
• 24/7 dráma, sose jó semmi, de érte mégis megéri az egész,
• érzelmi hullámvasút,
• és töménytelen mennyiségben elárasztó, érthetetlen vonzalom.

Ez áll szemben a biztos ponttal, a nyugalommal, az elfogadással. Ezeknél a lányoknál ez a dilemma. Kezdetben mindig a másodikat választják, aztán amikor már túl sokszor szálltak le rókázva az érzelmi hullámvasútról, és megunták, akkor jöhet az első. Ez hasonló dilemma lehet amúgy, mint amit sok-sok éve, még gimiben mondott nekem egy lány, hogy ő nem aranyos akar lenni, hanem szexi. Ő is azzal indokolta, hogy az aranyost inkább olyan biztos barátnőnek akarják a fiúk, a szexire pedig vágyakoznak, folyton gondolnak rá, leköti a figyelmüket. Ezek is szerepek, és erre is az a megoldás, hogy olyan fiút kell keresni, aki a te tulajdonságaidra vágyakozik, a te tulajdonságaiddal lehet lekötni a gondolatait. Akinek a te tulajdonságaid számítanak szexinek, és a mások által szexinek tartott lányokat tartja ,,aranyosnak", vagy épp könnyelműnek, butácskának, a lényeg, hogy nem rájuk vágyik.

A természetemnél fogva én a megbízható szerepben érzem jól magam. Az első listából szinte minden igaz rám, kivéve az, hogy zavarba lehet hozni, illetve szeretem irányítani a beszélgetést, és kisfiúsnak sem tartom magam. Viszont egy komoly kapcsolatban szeretek kiszámítható lenni, szeretek a másik biztos pontja lenni, mindhárom komoly kapcsolatomban arra törekedtem, hogy a lány bármikor, bármiben számíthasson rám. Persze, emellett biztos voltam abban is, hogy vonzom a másikat valamennyire, de nem mernék megesküdni arra, hogy én voltam számukra a legvonzóbb, sőt, még arra sem, hogy annyira vonzódtak hozzám, mint én hozzájuk.

Itt, a második esetben viszont igen. Itt teljesen biztos voltam benne. Nem kaptam 100%-os megerősítést (hacsak az nem számít annak, hogy gyakran, ha felébred a barátja ágyában, én vagyok az első gondolata), de ennyire még csak kevésszer éreztem azt, hogy igen, én ebben a szerepben vonzó vagyok. Vonzódnak hozzám, akarnak engem, úgy, hogy igazából nem csinálok semmit, egyszerűen csak elérhetetlen vagyok. Mivel korábban már voltam számára elérhető, és pontosan ugyanezt az érzést váltottam ki belőle, tudtam, hogy ez a vonzódás nekem, a személyemnek szól, és nem csak egy elérhetetlen utáni vágyakozás. A barátja iránti ,,szerelem" viszont kevésbé szólhat a személyének - sokkal inkább az általa nyújtott elfogadásnak, biztonságérzetnek, szeretetnek szól. Nem véletlen, hogy az első alkalommal, a ,,szerelemnél" tulajdonságokat soroltam fel, a második alkalommal, a vonzódásnál pedig érzelmeket. A ,,szerelem" esetében a másik annyira jó ember, annyira kedves, rendes, hogy mellette háttérbe szorul a vonzódás hiánya, a vonzódás esetében pedig annyira elsöpörnek mindent az érzelmek, hogy a fiú tulajdonságai szorulnak háttérbe.

Miért kellene akár a kisujjamat megmozdítanom, ha éppen elegendő a hüvelykujjaimat tornáztatnom a Messengeren ahhoz, hogy úgy kívánjanak, mint még soha? Miért legyek elérhető, ha elérhetetlenként sokkal több figyelmet kapok, és az adott lány szinte annyit gondol rám így is, mint a barátjára? Miért ragaszkodjak a megbízhatóságomhoz, ha ez egy olyan tulajdonságom, ami úgy tűnik, azonnal eloszlatja a lila ködöt és megöli a szenvedélyt?

Elkezdek valami mást, aztán a végén megválaszolom ezeket is.

***

Az utóbbi hónapokban, ahogy találkozgattam lányokkal, egy kivétellel az összes találkozón úgy éreztem magam, mintha az X-Faktor színpadán álltam volna. Megláttuk egymást, puszi-puszi, beültünk, vagy leültünk valahova, és komolyan mondom, Keresztes Ildikó arcát láttam minden lányban, amint ül a szemközti székben, így:

...és várja a produkciót. Várja a show-műsort. Várja, hogy mit fogok előadni. Épp csak meg nem kérdezte: szia, hány éves vagy? És mivel készültél nekünk ma este? Esküszöm, nem lepett volna meg egy ilyen kérdés! Aztán, amikor csak ülünk és beszélgetünk, vagy esetleg, mivel a világért se akar megszólalni, kínomban ilyen jellegű kérdéseket teszek fel neki a semmiből, akkor kezd el rájönni, hogy aznap elmarad a produkció. Elmarad a show, elmarad a stand-up előadás, elmarad a tengerpart, a pálmafa, a golfozás, a tandemugrás, a fellegekben repülés, a látvány, a mutatvány, az illúzió, még egy Bikicsunájt se énekelek el neki. Én csak én vagyok, nem adok elő semmit, ráadásul, pont úgy nézek ki, mint a képeken. Nem vittem magammal a találkozóra se beauty filtert, se gitárt, se bűvészkellékeket. Ilyenkor jön a lány részéről ez:

Aztán hazafelé a buszon ez:

Én emberként nagyon jól helyt tudok állni. Sikerült részben kinőnöm a szociális fóbiát, már nem félek az emberektől, sőt, legtöbbjükkel kifejezetten jól meg tudom értetni magam, és ez csak egyre jobban fog menni! Jó beszélgetőpartnerré váltam, jó társsá, és azt gondolom, jó emberré. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha valaki leül velem beszélgetni, az jól fogja érezni magát közben. Van némi humorom, ötletesnek, tájékozottnak tartom magam, mások pedig intelligensnek tartanak, szóval nagy baj nem érhet.

Viszont szerepelni nem tudok.

Ami emberként megy, az karakterként nem megy. Nem tudok sorozatszereplő lenni, olyan lány nem fogja velem jól érezni magát, aki Netflix-élményre, sorozatkarakterre, vagy színpadi élményre, show-műsorra vágyik. A show-műsor nem megy. A Csillag Születikben négy nemet kapnék, az X-Faktorban piros gombot, a Megasztárba meg se hívnának. Nem tudok szerepelni, nem tudom előadni a sztárt, figyelmet vonzani magam köré, eksztázisba kergetni a közönséget. Nekem nincs külön produkcióm, hiszen azt gondolom, hogy én magam vagyok a produkció, ami nem túl színpad- és képernyőképes, de már sokszor bevált. Egy lánnyal szemben ülve, a székben jól mutatok, a színpadon és a képernyőn nem.

Az utóbbi hónapokban - egy kivétellel - sorozatosan Keresztes Ildikókkal találom szembe magam, és olyanokkal, akik az ismerkedést összetévesztik a Netflixszel. Nehéz ezt kiszűrni, mégse kérdezhetek rá Messengeren a találkozó előtt, hogy figyelj, te nem vagy véletlenül olyan Ildis? Az a baj, hogy általában írásban ismerkedek, találkozó előtt pedig nagyon nehéz levenni, hogy a másik show-műsorra vágyik, vagy ismerkedni szeretne. Az a kérdés, hogy te produkciót szeretnél, vagy egy hús-vér embert? legalább olyan kínos, mint azt megkérdezni, hogy vajon olyan Ildis-e a lány. Pedig fontos. Nagyon fontos, annyira, hogy egyre több jellemzőről vagyok hajlandó lemondani a tökéletes nős cikkemből, ha két feltétel teljesül.

• Ne show-műsort akarjon maga elé, hanem egy embert akarjon megismerni kölcsönös beszélgetés által,
• és higgyen abban, hogy a megbízhatóság igenis betöltheti azt a szerepet, amit a kislányok számára az elérhetetlen.

Ha csak az elmúlt másfél év tapasztalata lenne a mérvadó abból a szempontból, hogy milyen lányt akarok magam mellé, kizárólag ez a két feltételem lenne. Semmi más. Na jó, ne legyen testkép- vagy evészavaros, de mást tényleg nem várnék el ezek mellé.

Olyan lányt szeretnék találni, aki beteljesülni legalább annyira szeret, mint vágyakozni. Aki inkább a vágyakozást szereti, az mellettem is vágyakozni fog, az ilyenekkel meg úgy vagyok, hogy akkor inkább más mellett vágyakozzon. Nem én akarok lenni a balek, aki mellett a lánynak minden más jár éppen a fejében, csak ő nem, pedig olyan rendes ember. Én a vágyakozás tárgya akarok lenni, ehhez pedig itthon, egyedül, a laptoppal az ölemben tökéletes alany vagyok egy ilyen lány számára, hiszen így elérhetetlennek tűnök, ezzel pedig le tudom foglalni a gondolatait.

Olyan kapcsolatot szeretnék, ahol elsősorban nem a tulajdonságaim miatt vannak velem, hanem az érzelmek miatt, amikkel kötődnek hozzám. Ennek látszólag ellentmondhat a tökéletes nős cikkem, de ha azt mondom, hogy az elmúlt 7-9 év tapasztalata alapján általában az ott felsorolt tulajdonságok váltják ki belőlem a vonzódást, az érzelmeket, úgy már mindjárt más. Nem azért akarom, hogy mellettem legyenek, mert én olyan jó ember vagyok, vagy mert én végre megérdemelném a boldogságot, vagy, mert mindig lehet rám számítani, és ez milyen jó, vagy mert biztosan jó apa lennék. Úgy szeretnék elérhető, megbízható, kiszámítható, biztos pont lenni, hogy a lánynak ez nem egy B terv, nem egy biztonsági játék, nem egy kényszerből választott valami az elérhetetlen helyett, hanem jól megfér a lila köd, a pillangók és a felhőkön közlekedő csillámpónik mellett.

Volt már ilyen, és lesz is, csak mostanában kerül el a szerencse. Addig pedig hátradőlök, és csak egy kávét kérek. Cukormenteset. Tej helyett gyerekkönnyekkel ízesítve, amolyan vegán módra.

Ti akasztottatok már ki tanárt?

2018 van, és még mindig képesek vagyunk alulbecsülni a mémek szerepét a kultúrában. Azt gondoljuk, ez valami időszakos dolog, ami majd egyszer lecseng, és átveszi a helyét valami más, de nem így van. A mémek többet jelentenek egy divathóbortnál, és óriási hatásuk van a fiatalok gondolataira, viselkedésére.

Nem akartam apuciskodni, vagy unalmas tanulmányt írni a kártékony mémekről, de valamelyik este unottan görgettem a Facebookot, és megláttam a hírfolyamban ezt:

Megértem, hogy a több ezer lájkoló miért leli örömét abban, hogy provokál, ,,kiakaszt" egy tanárt. Én is csináltam ilyet. Unalmas, elméleti info órákon lejátszottam egy fülsértő hangot a telefonomról, és azt hitték, hogy a számítógép sípol; meg direkt felvettem egy sálat kémiaórán, ha a tanár büdösebb volt, mint az általa bemutatott vegyületek. Néha be is szólogattam. Igen, 15-17 évesen ezeket poénosnak találtam, meg én egyébként is neveletlen voltam, a szó klasszikus értelmében. Azt gondolom, ezeket elsősorban azért teszik a gyerekek, mert feszegetik a saját határaikat, kíváncsiak arra, mi az, amit még következmények nélkül megtehetnek. Másoknál az lehet az indíttatás, hogy ilyesmivel figyelmet vonzanak maguk köré úgy, hogy közben nem csinálnak semmi értékeset, vagy megerősíthetik a ,,pozíciójukat" az osztályban. Van, aki elismerésre vágyik, azt szeretné, hogy a többiek róla beszéljenek, vagy csak egy jó sztorit, amit hangosan előadhat a büfé előtt szünetben egy 100 forintos energiaital társaságában. Ez mind világos, érthető.

De miért kell teljesen ismeretlen embereket mémekkel ösztönözni arra, hogy akasszák ki a tanárukat?

Vannak ezek az iskolásoknak szóló mémes-idézetes oldalak, ahol minden bejegyzésre több ezer lájk, hozzászólás érkezik. Az ezeket kezelő adminoknak mi lehet az indíttatása, amikor ezeket kiteszik? Gondolom, felfedezték, hogy nagyon sok gyerekben van gyűlölet valamelyik tanára iránt, és ezt akarják meglovagolni azzal a céllal, hogy népszerűsítsék az oldalt. De megéri?

Hallottam, olvastam olyan történeteket, amikor valamelyik tanár sírva ment ki az óráról. Néhány hónapja vita volt az egyik blogos csoportban arról, hogy egy fiktív történetben a lány azt válaszolta a tanárának, hogy okcsáá. Gyerekek, mikor lett ez menő? Amikor én beszólogattam egy tanárnak, videót csináltam róla, vagy szórakoztam vele, azt a saját magam, vagy legfeljebb a nagyon szűk környezetem szórakoztatására tettem. Azért, mert akkor jó mókának tűnt, feldobta az unalmas légkörömet. Mikor vált ez olyan dologgá, ami mások előtt menő? Lemaradtam valamiről az elmúlt 5-7 évben, vagy mi történt? Miért kellett ezt mémesíteni, miért kell ezt népszerűsíteni? A mi önző célunk az volt, hogy nevessünk egy jót, vagy lekössük magunkat valamivel, és nem kifejezetten az, hogy bántsuk a tanárt, ártsunk neki, vagy minél jobban alázzuk meg mások előtt. Nekünk semmi hasznunk nem származott abból, ha mások akasztották ki a tanárt, hiszen a cél nem az volt, hogy ő sérüljön, vagy megalázó helyzetbe kerüljön, hanem a mi saját szórakozásunk. Nem értem, miért kell másokat erre buzdítani?

A mém készítője miért gondolja, hogy minden iskolában van olyan tanár, aki rászolgál a kiakasztásra? És mi volt a célja azzal, hogy az elmaradhatatlan sírva nevetős emoji mellé odatette, hogy nem is egyszer? Ettől több lájkot fog kapni? 

Nem gondolom, hogy megoldás lenne erre egy beszélgetés a lájkolókkal. Nem fognák fel, hogy ez miért baj, mi sem fogtuk fel akkor. Vicces volt hatszázszor visszanézni a videómat, ahogy a fizikatanár lendületesen dörzsöli a műanyagrudat a levegőben. Vicces volt osztályfőnököm zsíros hajára célozgatni. De ha akkor lett volna egy százezres látogatottságú Facebook-oldalam, eszembe nem jutott volna arra ösztönözni másokat, hogy tegyék ezt. Azt sokkal nagyobb problémának tartom, hogy az adminokkal való beszélgetés sem jelentene megoldást. Ők sem fognák fel, hogy ez miért baj. Hasonló lenne a reakció, mint amikor egy tapasztalatlan 14-16 évesnek megpróbálod elmagyarázni, hogy ő nem lesz örökké együtt a barátjával. Váltig állítani fogja az ellenkezőjét, és nem fogja érteni, hogy miért mondod, hiszen ő szereti, és hát az övék egy véresen komoly kapcsolat!

Azt sem állítom, hogy minden az adminokon múlik. Mint ahogy nem Tibi Atya tehet arról, hogy a tizenévesek rengeteget isznak, nem ezek az adminok tehetnek arról, hogy a tanárok kiakasztására azonnal ezrek nyomják a vicces reakciót. Ők csak egy olyan igényre reagálnak, ami már eleve, az oldal létezése előtt is több ezer gyerekben megvolt, nem ők gerjesztik. Értem, hogy egy oldal népszerűsítéséhez ez kell, mert a tömegnek erre van igénye, viszont én úgy gondolom, hogy ez nem éri meg. Ugyanúgy nem éri meg, mint ahogy azok a mémek sem, amikor egy előnytelen külsejű emberen gúnyolódnak, és aláírják, hogy "jelöld meg azt, aki szerinted összejönne vele". Igaz, nem ismerjük a képen lévő embert, de én ebben nem látok semmi vicceset. Azokat is kifogásolhatónak tartom, amikor azt kérdezik, hogy eltörném-e a legjobb barátom karját egymillió forintért - itt általában több ezren jelölik meg a bff-üket, azzal a szándékkal, hogy természetesen, eltörnék.

Biztos, hogy megéri ezeket posztolni? A népszerűség érdekében megéri. Az emberek a szenzációra, a látványra, az illúzióra reagálnak, ezt használják ki az adminok is. Az, hogy a tanárokkal szembeni okcsáá egyre inkább menőnek, lájkolhatónak számít, a közvéleményt nem érdekli. Legfeljebb akkor indulna hirtelen párbeszéd erről, ha egy tanár kárt tenne magában a sorozatos megalázás, bántalmazás hatására, hiszen ez címlapra való, erre már odafigyelnek, erről már lehet cikkezni, pletykálni, beszélni, erre már felfigyelne a tömeg is! Azt kívánom, hogy soha ne történjen ilyen, viszont úgy gondoltam, fontos erről írnom, hátha így, szenzáció nélkül is tudok erről egy értelmes párbeszédet, vagy vitát indítani. Visszatérve az elejére, tényleg nem akarok apuciskodni, és elsősorban nem azt szeretném elérni, hogy a gyerekek ne akasszák ki a tanáraikat, hanem azt, hogy ne ösztönözzenek erre százezreket a Facebookon és az Instán.

Te milyen kártékony mémeket nem engednél a nyilvánosság elé?