Önveszélyes jótündérek - a 'people pleaserek' lélektana + tanácsok

Van egy embertípus, akinek életcélja, hogy minden ember minden problémáját minden pillanatában segítsen megoldani, és ezzel boldoggá tegyen mindenkit - saját magán kívül. Mindenre igent mond, mindenre megkérheted, ő mindig meg fog tenni mindent, hogy neked a lehető legjobb legyen még akkor is, ha te korábban bántottad őt, és akkor is, ha neki ez rossz. Naiv, jóhiszemű és sérült, de sajnos nem tart az önismeret olyan szintjén, hogy bármelyiket is beismerje magának.

Ő a people pleaser.

 Kép: Knowyourmeme

Magyar kifejezésünk sajnos sincs rá, szabad fordításban ez nagyjából annyit tesz, hogy valaki, aki kedvére tesz az embereknek. Szándékosan nem úgy fordítottam, hogy "ember-kiszolgáló": fontosnak tartom a valaki szót, lejjebb meg fogjátok érteni, hogy miért.

A people-pleasinget a pszichológia nem tartja személyiségzavarnak, vagy betegségnek, ez általában valaminek a tünete. Gyakran a hiányos önértékelésből fakad, ha valaki mindenkit kényszeresen boldoggá akar tenni. Aki kevésre tartja magát, az könnyen gondolhatja azt, hogy ha mindenre igent mond, akkor jobban el fogják fogadni, jobban fogják szeretni őt, és ez értékessé teszi. Előfordulhat az is, hogy gyerekkorukban a szüleik rosszul bántak velük, hiszen ilyenkor az ügyeletes jótündér azt gondolja, hogy ha mindenben a kedvére tesz az illetőnek, akkor az jobban fogja kedvelni őt. Meghatározó a félelem is: félelem a visszautasítástól (ha nem teszek meg mindent, hogy boldoggá tegyem, akkor nem fog velem foglalkozni/el fog hagyni stb.) illetve a kudarctól (ha nemet mondok, akkor csalódni fog bennem/meg fog büntetni stb.).

Először is azt kell tisztáznunk, hogy ez a fajta jótündérkedés

nem kedvesség, jószívűség, törődés, és semmi köze a segítőkészséghez, vagy a jó természethez.

Itt arról van szó, hogy az illető rendszeresen kerül olyan helyzetbe, amikor azért egyezik bele valamibe, mert nem akar önző lenni, vagy mert jó színben szeretné feltüntetni magát. A különbség a kedvesség, szeretet és a people-pleasing között, hogy a szeretet esetében háttérbe szorul a másik reakciója, míg a people-pleasing elsősorban a másik reakciója miatt történik. Akár azért, mert félnek tőle, mi lesz, ha nemet mondanak, akár azért, mert azt szeretnék, ha a másik kifejezné feléjük a tetszését, elégedettségét, megdicsérné őket, de mindenképpen a másik reakciója motiválja őket a segítségben, vagy abban, hogy igent mondjanak neki. Az ilyen emberek függővé váltak attól az érzéstől, hogy szükség van rájuk, hogy fontosak, és úgy érzik, az egyedüli értéküket az adja, ha hozzátehetnek mások életéhez, akár feláldozva a sajátjukra fordított figyelmet. Úgy érzik, csak akkor adnak okot a dicséretre, ha kiszolgálják mások igényeit, önmagukban nem érdemlik meg azt. Függenek attól, hogy egy bizonyos dologra mit fognak szólni mások, ezért is esik nehezükre nemet mondani bármilyen kérésre.

A jótündérkedés távolról nagyon aranyosnak tűnik, de ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a viselkedést, sok visszataszító tényezőt találhatunk benne. Az első és legmeghatározóbb, hogy nagyon ritka, hogy az illető beismeri magának, és általában megpróbálja kedvességként, törődésként, szeretetként tálalni a saját nyomorát. Valójában ő az, aki mindenáron jó színben akar feltűnni, ő az, aki visszajelzésre vágyik, ő az, aki sosem akar zavarni senkit, ő az, aki azt akarja, hogy szeressék, ő az, aki fél mások véleményétől - de a legtöbben ebből annyit vesznek le, hogy aranyos és segítőkész.

Amikor megkérnek egy dologra, és döntéshelyzetbe kerülsz, választanod kell:

• igent mondasz: a másik reakciója biztos, és kapni fogsz egy buksi-simit
• nemet mondasz: a másik reakciója bizonytalan, bármi lehet, a megértéstől a felháborodásig

Mivel a people-pleaser függ a másik reakciójától, ilyenkor biztonsági játékot fog játszani: teljesen mindegy, hogy ő szeretné-e az adott dolgot, teljesen mindegy, hogy ez mennyi lemondással jár, mennyire fáj, mennyire kényelmetlen, mennyire unalmas, ő bizony igent fog mondani. Ha kérdezed, tuti, nem ezért teszi - mindig találni fog valami magyarázatot, hogy éppen miért mondott igent! A konfliktusokat is kerüli, hiszen egy vita azzal a kockázattal jár, hogy amit mondana, az nem tetszene a másiknak. Itt az ideje, hogy egy kicsit mélyebbre ássunk.

Egy people-pleaser nagyon gyakran fogja megjátszani, hogy egyetért veled, akkor is, ha nem; és nagyon gyakran fogja megjátszani, hogy jó kedve van, akkor is, ha nincs. Sosem tudhatod, mit gondol, vagy érez legbelül! Ez fakadhat abból, ha valakinek például az apja gyerekkorában állandóan üvöltözött a foci vagy a politika miatt, vagy az anyja dühös volt, ha a gyerek éhes/fáradt/álmos volt, vagy épp nem azt akarta enni, amit elé tettek. Így azt tanulta meg, hogy nem éri meg láttatni, ami benne van: ahhoz, hogy szeressék, valami egészen mást kell mutatnia. Jellemző, hogy mindig, mindenért bocsánatot kér, és ezeknek a 99 százaléka olyan dolog, amiben valójában semmilyen felelőssége nem volt. Ami a felelősséget illeti, egy ilyen ember nagyon szívesen menekül a felelősség elől: egyszer segít ennek, aztán segít annak, segít egy harmadiknak - hát az idejét nem ő osztja be, hanem mások! Hát ő nem tehet róla, hogy nincs ideje! Ha valakinek esetleg mégis nemet mond, mindig kifogásokat keres: megfázott, beteg a kutyája/macskája/nyula/hörcsöge, olyan nem létezik, hogy ő nemet mondjon indokolás nélkül. Hiszen tudjuk, azzal már vállalnia kellene a visszajelzés kockázatát. A visszajelzéstől való félelem mindig erősebb benne, mint a hazugságtól való tartás, ezért gyakran hazudik, ha fél, mit fognak szólni mások ahhoz, amit belül gondol, vagy érez. Ő csak nem akar csalódást okozni másoknak. Gyakran érzi azt, hogy valamihez nélkülözhetetlen, de valójában nem attól fél, hogy a másik hogyan boldogulna nélküle, hanem, hogy mit gondolna róla, ha nélküle kellene boldogulnia.

Egy jótündér gyakran álcázik olyan alapvető emberi érzéseket, mint a fájdalom, a düh, a szomorúság, a csalódottság, vagy a zavar. Dehogy, hát ő nem zavarja az embereket az ő fájdalmával! Inkább letagadja, ha dühös, csalódott, vagy szomorú. Változó, hogy sajnáltatja magát azért, hogy mennyi mindent tesz másokért és kihasználják, vagy csendben szenved - a people-pleaserek sem egyformák. Mivel minimalizálni igyekszik a külső konfliktusait, tele van belső konfliktusokkal, amiket azért nem oszt meg a környezetével, mert nem akarja őket zavarni. Ha felfedné ezeket a teljesen természetes, belülről fakadó, emberi érzéseket, akkor már kevesebb buksi-simit kapna, a visszajelzés biztonsága pedig egy ilyen ember számára mindennél fontosabb.

Mi a helyzet a párkapcsolattal? Elsőre nagyon jó ötletnek tűnik egy ilyen emberrel járni, hiszen aranyos, törődő, mindenben segít, és mindig lehet rá számítani - már, amíg a te visszajelzésedtől fél a legjobban. Egy olyan helyzetben, amikor a haverok, a család, vagy a munkatársak visszajelzésétől jobban fél, ők fognak előtérbe kerülni, hiszen a people-pleasernél mindig ez a prioritás. Ahogy feljebb is írtam, hiába jársz egy jótündérrel, szinte soha nem ismerheted meg az igazi énjét. Mindig aszerint fog viselkedni, hogy tetsszen neked, legyen szó bármiről, ezáltal pedig felszínes marad a kapcsolat. Bármit meg fog tenni, hogy elkerülje a kínos beszélgetéseket, konfliktusokat, vitákat, nem okoz gondot neki elhallgatni bizonyos dolgokat, vagy hazudni, ha eléggé tart attól, mit fogsz reagálni rá. Mivel nehezen tud nemet mondani, hajlamosabb a megcsalásra, és mivel nem akar megbántani, ezért esélyes, hogy sosem fogod megtudni, legalábbis tőle biztosan nem. Nagyon félnek az elhanyagoltságtól, a szeretethiánytól, ezért bármit megtesznek azért, hogy benne maradjanak egy - akár mérgező - kapcsolatban, feladva ezzel az idejüket, a gondolataikat, és szép lassan önmagukat.

Magamra ismertem. Mit tegyek?

Ha eleged van abból, hogy egy mosolygó mosogatórongy, vagy egy lelkes lábtörlő vagy, szerencsére sok lehetőség van arra, hogy megváltozz! A people-pleasing egy súlyos probléma, megéri vele sokat foglalkozni, ne vegyük félvállról! Ráadásul ennek az egy tünetnek a megszüntetése sokat segíthet más, összetettebb betegségek leküzdésében, mint például a depresszió. Nem egyszerű leszokni róla, de ha sikerül, az teljesen megváltoztathatja az életedet.

Az első és a legfontosabb, hogy tényleg ismerj magadra. Ha ez sikerült, azzal megtetted a legnehezebb lépést, hiszen sok jótündér komolyan képes elhitetni magával, hogy nem a másik visszajelzése vezérli a döntését, hanem a belőle áradó jóság. Ha mélyen, belül érzed, hogy a másik visszajelzése miatt teszel bizonyos, számodra kényelmetlen dolgokat, azzal máris túl vagy azon, amivel tömegek küzdenek: gondolj bele, mennyien képzelik farkasnak magukat, vagy mantrázzák kényszeresen, hogy erős vagyok, engem nem lehet megtörni stb. Ahhoz, hogy ezt a problémát megoldjuk, muszáj tudatosítani, hogy sajnos a te döntésed sokszor a másik reakciójától függ, te pedig függsz attól, hogy mások azt éreztessék veled, szükségük van rád, vagy számukra fontosnak érezd magad.

Ha ezzel szembenéztél, akkor nézz szembe a következményekkel is. Ha tovább folytatod a jótündérkedést, annak súlyos egészségügyi következményei lehetnek, és nem csak lelkileg. Elsősorban neked van szükséged a saját segítségedre, idődre, energiádra, lelkesedésedre, nem másoknak! Az embereknek szükségük van arra, hogy eleget aludjanak, egyenek, törődjenek magukkal nyugodt körülmények között, foglalkozzanak a saját érzelmeikkel, és hihetetlennek hangozhat, de egy people-pleaser sokszor ember alattiként tekinthet magára. Úgy érzi, ő elhanyagolhatja magát, hiszen erre csak az embereknek, vagyis a többieknek van szükségük, neki nem! Pedig éppen neki lenne a legnagyobb szüksége arra, hogy saját magával foglalkozzon. Az érzés, hogy nem teszel meg mindent, vagy nem vagy elég jó, nem abból fakad, hogy nem voltál elég kedves másokkal, vagy nem segítettél eleget, hanem abból, hogy nem fordítottál elég időt, energiát saját magadra! Egy ilyen ember általában úgy érzi, ő nem érdemelné meg hogy segítséget kérjen, csak mások kérhetnek tőle.

Gyakran az az indok a kényszeres jótündérkedés mögött, hogy megvolt a lehetőségem, hogy segítsek, szóval miért ne? Ne felejtsük el, hogy minden döntésnek két oldala van. Amikor egyetértesz valamivel, akkor mindig ott van valami a másik oldalon, amivel nem értesz egyet; amikor pedig igent mondasz valamire, akkor mindig ott van valami a másik oldalon, amire nemet mondasz. Amikor igent mondasz kizárólag azért, hogy az a másiknak tetsszen, akkor mindig nemet mondasz önmagadra. És ennek a fordítottja is igaz: amikor nemet mondasz a kényszeres segítségre, a félelemből való egyetértésre, akkor minden esetben igent mondasz önmagadra. Ha nem tartod magad értékesnek, akkor eleinte nem lesz könnyű, de megéri próbálkozni vele. Ráadásul, ha sok hasonló eset történik sorozatosan, és nem mutatod, hogy fáj, vagy kényelmetlen, vagy nem értesz egyet valamivel, az passzív-agresszióhoz vezethet, ami szerintem a legirritálóbb dolog a világon, és a legtöbb válás/szakítás vezető oka. (Ez is abból fakad, hogy a másik farkasnak képzeli magát, és úgy áll magához, hogy "erős vagyok", aztán amikor kibukik belőle a természetes reakció, akkor meg átvált passzív-agresszívbe.)

Kezdésnek nem fogsz tudni mindenre azonnal nemet mondani, és ez teljesen természetes. Kezdd az apró lépésekkel! Ha étellel, édességgel, vagy itallal kínálnak, amit igazából nem szeretnél, az egy tökéletes alkalom erre. Sokszor az a kifogás az ilyen helyzetek mögött, hogy nincs más választásom, de mindig van más választás, csak abban az esetben sokkal bizonytalanabb, mit fog szólni a másik, és ezt nehéz beismerni. Ami még hasznos tud lenni, ha nem azonnal döntesz, hanem azt mondod a másiknak, hogy térjetek vissza erre később. Itt sem lehet kifogás az, hogy nincs más választásod - ha a másik arra kényszerít, hogy dönts azonnal, akkor mindenképpen mondj nemet. Senki nem kötelezhet téged azonnali döntésre, ha pedig valaki már előre, a megkérdezésed nélkül döntött helyetted, akkor is azonnal utasítsd vissza. Ha sikerült időt kérned, mérlegeld a következőket!

• Mennyire lenne ez nekem rossz?
• Hogyan éreznék közben? Mennyire kellene eljátszanom, hogy jól érzem magam?
• Miről kell lemondanom ezért?
• Mit tehetnék helyette, ami nekem jobb?

Az is jó, ha igent mondasz, de te határozod meg az időt. Elmegyek, de csak ettől-eddig. Segítek, de legfeljebb eddig. Érdemes tartani magad hozzá, különben könnyen visszaélhetnek, és rászedhetnek, hogy kijjebb húzd a határaidat.

Állj ki a véleményed mellett! Lehetőleg kezdésnek ne az abortusszal vagy a halálbüntetéssel kapcsolatban, de próbáld meg gyakorolni, hogy az embereket szembesíted a gondolataiddal. Az olyan gondolataiddal, amik belőled fakadnak, és amikkel nem feltétlenül ért egyet mindenki - így fokozatosan meg fogod tanulni, hogy semmilyen következménye nincs annak, ha valaki nem kedvel. A jótündérkedés fő motivációja, hogy mindenkiből kedvelést válts ki, szóval, ha ez a kényszer nincs, később sokkal több időt és energiát fogsz tudni magadra fordítani anélkül, hogy bűntudatot éreznél közben.

A beismerésen kívül a legmeghatározóbb lépés az, amikor határokat állítasz fel. Önmagad határait, amikhez tartod magad. Nem lesz egyszerű, hiszen meg kell küzdened azzal, amikor azok az emberek, akiknek korábban mindig minden igényét kiszolgáltad, megpróbálnak érzelmileg zsarolni, átlépkedni a határaidat. Jajj, azt hittem, számíthatok rád. Nélküled nem megy. Ha szeretsz, akkor megteszed. Semmiképp ne hagyd! Teljesen természetes, hogy bűntudatot fogsz érezni, miközben visszautasítod ezeket a remek ajánlatokat, hiszen eddig az volt a megszokott, hogy első a visszajelzés. Jó hír, hogy az első nem a legnehezebb, a többi már sokkal könnyebben fog jönni. A legfontosabb, hogy ilyenkor ne keress kifogásokat! Ne azért mondj nemet, mert megfáztál, ne azért mondj nemet, mert a macskádat orvoshoz kell vinni, ne azért mondj nemet, mert a barátnődnek meghalt a hörcsöge, hanem azért mondj nemet, mert megteheted, hogy visszautasítod! Ha kifogással kíséred, az azt jelenti a másiknak, hogy most nem foglak kihasználni, de amúgy bármikor kihasználhatlak, míg ha a saját érdekedben mondasz nemet, azzal azt üzened, hogy te nem vagy erre vevő. Akivel ezen múlik a kapcsolatod, azzal jobb is, ha megszakad, vagy tartotok egy egészséges távolságot, attól függően, mennyire lehetséges a kapcsolat megszakítása. Mondanom sem kell, hogy a csak ezt még megteszem neki, és a most az egyszer még elmegyek teljesen hasztalanná teszi az összes fáradozásodat, és kezdheted elölről az egészet, szóval ilyenekkel nem érdemes áltatnod magad, miközben belül arra vágysz, hogy ne kelljen megtenned azt a valamit, vagy épp elmenned arra a valamire. Kitalálhatsz valami olyat, ami a lelki szemeid előtt lebeg, vagy amit tudsz magadban mondani arra az esetre, ha félsz kimondani: ez lehet egy lebegő trollfacetől kezdve a miatyánkig bármi, ami segít neked.

Képzeld el, ahogy egy mentőautót vezetsz, ami egy tömegkatasztrófa helyszínére tart. Ha szüntelenül száguldanál a helyszín felé, akkor egyszer csak az autópálya szélén találnád magad üres tankkal, az emberek pedig tovább szenvednének nélküled és a mentőcsomagjaid nélkül. Viszont, ha néha megállsz tankolni, akkor eljuthatsz a célig, és hatékonyabban segíthetsz az embereknek. Ugyanez a helyzet a valóságban is. Mivel remélhetőleg nem vagy annyira primitív, mint egy mentőautó, vannak különböző igényeid: testi (elegendő alvás, evés), lelki (magadra fordított idő, érzelmeid feltérképezése), szellemi (olvasás, szabadidő, szórakozás stb.). Neked nem elég néha megállnod tankolni, hiszen ember vagy, az időd nagy részét a tankolás kell, hogy kitegye! Viszont a két eset hasonló: ha nem figyelsz oda a saját igényeidre, akkor végül kevesebb embernek tudsz segíteni. Gondolj arra, hogy a környezeted - feltéve, ha nem mérgező - akkor lesz igazán boldog, ha eleget törődsz magaddal, szereted magadat, és ezt végül egyensúlyba tudod hozni a mások igényeivel. A megbecsülést, a tiszteletet, a törődést elsősorban magadtól kell megkapnod, és csak utána következhet a másoktól érkező visszajelzés.

Végszó

Bizonyos emberek számára a people pleaserek borzasztóan idegesítőek tudnak lenni. Belőlem is ezt váltják ki. Ha együttérzel velem, próbáljunk meg türelemmel, megértéssel lenni feléjük! Ezek az emberek úgy gondolják, hogy az egyetlen út ahhoz, hogy elfogadják és szeressék őket az, ha magukról megfeledkezve kiszolgálják mások igényeit, és ez az egyetlen értékük. Azt gondolják, hogy nincs választási lehetőségük, csak azt tenni, mint ami másoknak kedves. Nem csak számomra lehet taszító ez a hozzáállás, és nem csak nekem lehetnek idegesítőek a kifogásaik, hazugságaik, de ha visszavezetjük őket az okokra, megérthetjük, miért viselkednek így. Ne rontsunk tovább a helyzeten! Inkább beszélgessünk el velük. Teljesen természetes, hogy az ember szeretetre, törődésre vágyik, viszont az már egészségtelen, ha mindenkitől. Az is legalább annyira természetes, hogy lesznek emberek, akik nem fognak kedvelni, vagy nem fognak kedvesnek tartani, de ez egyáltalán nem befolyásolja azt, hogy mennyire értékes egy ember. (Szerinted engem hányan nem bírnak? :)) A lelki egészséged fontosabb, mint bármi, a megoldás pedig nagyon egyszerű: azt az időt, energiát, lelkesedést és amit eddig mások igényeinek a kielégítésére fordítottál, fordítsd mostantól a sajátodra. Ha kell, utasíts el, ha kell, ne menj el, ha kell, mondj nemet. Kérj meg valakit, akiben megbízol, hogy emlékeztessen erre, sőt, gyakorolhatjátok is pszichodráma-jelleggel, hogy ő megkér valamire, amitől félni szoktál, te pedig visszautasítod. Ha nehéz, gondolj a trollfacere, vagy a miatyánkra, vagy bármire, amit az előbb kitaláltál! Ha pedig sikerült, dicsérd meg magad, mert éles helyzetben nem lesz ilyen egyszerű.

Források: PsychologyToday, PsychCentral, HuffPost - ez nagyon jó! - és a Reader's Digest. Itt meg vicces képregényeket találtok a people pleaserekről.

Mi lett volna, ha eggyel arrébb születsz?

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva imádjuk sajnáltatni magunkat. Imádjuk feldobni beszélgetés közben az önsajnálatot, belefeledkezni, belemélyedni, rákontrázni a másikra, hogy nekünk még rosszabb, és a végén mindig ott kötünk ki, hogy nekünk a legrosszabb. Nekünk a legrosszabb, de természetesen minket nem kell sajnálni, hiszen már annyi mindenen keresztülmentünk, és erősek vagyunk, és majd mi meg fogjuk oldani. Túl sokszor hallott, túl tipikus mondatok, az ember már fel sem kapja a fejét rájuk, csak együttérez, vagy elkönyveli, hogy na, belefutott még egy önsajnálat-bajnokba.

Az önsajnálat mindig a szűk látókörnek köszönhető. Az önsajnálatra hajlamos ember soha nem tekint körbe, hiszen, ha körbenézne, akkor fennállna annak a veszélye, hogy kiderül:

nem neki a legrosszabb!

Micsoda? Van nála rosszabb helyzetben lévő ember? Hát, az nem lehet. Ilyen szerencsétlen még egy a világon nincs. Ez is csak vele történhet meg! Ennél az országnál bármi jobb, ez, ami itt van, katasztrófa. Hihetetlen, hogy Magyarországon, 2018-ban ez történik. Hallottuk már ezeket a mondatokat? Én minden egyes nap. A munkahelyemen, a HÉV-en, a villamoson, a boltban, az utcán, bárhol bele lehet futni, biztos vagyok benne, hogy neked is sikerült már.

Elhatároztam, hogy kimentem az olvasóimat az önsajnálat karjaiból. Először kivezetlek titeket az EU-ból és részletesen bemutatom nektek két szomszédos országunkat, aztán a túránk végén visszatérünk az Unióba, hogy újabb két helyszínen megismerkedjünk az emberi létezés legalacsonyabb szintjeivel. Az elképzelhetetlen nyomoron túl a bemutatott országokban, helyszínekben az a közös, hogy ha bepattansz az autóba, mindössze néhány órát kell kocsikáznod ahhoz, hogy az alábbi helyekre érj. Mire végigolvasod, garantáltan meg fogsz feledkezni Afrika összes problémájáról, és abban is biztos vagyok, hogy kétszer olyan kényelmesen fogod magad érezni a székedben/ágyadban, mint most.

Forrás: Pinterest

Háború a szomszédban? Kit érdekel?

2014-et írunk, a helyszín pedig a legnagyobb területű ország, ami teljesen Európában található: Ukrajna. Épp csak tíz év telt el a narancsos forradalom óta, de Kijev főterén már megint tüntetők csapnak össze a rendőrökkel. Eközben az ország keleti részén az orosz lakosság katonai akcióba kezd az ukránok ellen, Putyin alakulata megszállja és elfoglalja a Krím-félszigetet. Az ország egyik legnagyobb városát, Donyecket aknavetőkkel szétlőtték, a repülőtér épületét felrobbantották, a vasúti közlekedés leállt, a bankok bezártak, a fél városnak el kellett hagynia az otthonát, és ez valamiért senkit nem érdekel, pedig itt történik a szomszédban.

Az ukrán-orosz konfliktusban 2016-ig közel tízezer ember halt meg, és több tízezren megsérültek. Nálunk azért sajnálkoznak az emberek, mert sorba kell állni a postán, vagy késik a vonat, Ukrajnában viszont a háború csak egy probléma a sok közül.

A Szovjetunió összeomlása Ukrajnát is megviselte. A 90-es években az ország GDP-je 60 százalékkal csökkent, és csak az új pénznem, a hrivnya bevezetése tudott egy kicsit javítani a helyzeten. Ebben az évtizedben a gyerekszegénység tizenkétszeresére nőtt Ukrajna-szerte, 2000-re pedig a teljes lakosság 71,2 százaléka került a szegénységi küszöb alá. Ezt 2012-re sikerült 24 százalékra csökkenteni.

A Világbank a middle-income-state-ek közé sorolja Ukrajnát, de ez ne tévesszen meg minket. Országos szinten az átlagfizetés kb. 8-9 ezer hrivnya (~90 ezer forint). Ahogyan nálunk, az ukránoknál is a főváros húzza fel az átlagot: Kijevben 11 ezer hrivnya (~118 ezer forint), a Kárpátaljai területen 6 500 hrivnya (~68 ezer forint), a Ternopili területen pedig, ami szintén közel esik a magyar határhoz, 5 700 hrivnya (~59 ezer forint) az átlagfizetés. Az Emberi Fejlettségi Index (HDI) szerint Ukrajna Európa második legszegényebb országa. A 185 országot felvonultató lista Magyarországot a 43. helyre sorolja, míg Szerbiát a 66., Ukrajnát a 84., Moldovát pedig a 107. helyen találjuk.

A Transparency International felmérése szerint Ukrajna Európa legkorruptabb országa. Világviszonylatban sem állnak túl jól, a felmérés kb. 180 országot szokott vizsgálni, Ukrajna általában a 130-140. hely környékén szerepel. Ami az oktatást, egészségügyet illeti, a Politico előbbit járta körbe (,,természetes, hogy vizsgán hálapénz van, gyakorlatilag diplomát vesznek az emberek") a Guardian pedig az utóbbit (,,aneszteziológus vagyok 23 év tapasztalattal, és még mindig nem keresek 100 ezer forintot"). A korrupciót sokan az ország legnagyobb problémájának tekintik, ugyanis szinte elképzelhetetlen, hogy valamit plusz pénz nélkül oldjanak meg az emberek a hétköznapokban. Az igazságügyről 2010-ben azt írta a Kyiv Post, hogy a velejéig rohadt, politikai és gazdasági érdekek alapján működik, a bírók pedig nem is a nagyjából 250 ezer forintnak megfelelő fizetésükből élnek, hanem a kenőpénzekből. A rendőrök, egészségügyi dolgozók, egyetemi oktatók alacsony fizetése is rendszerszintű probléma. Ami a közlekedést illeti, az uthálózat 97 százaléka felújításra szorul, de sosem újítják fel őket, mert folyton ellopják az erre szánt pénzt. A Foreign Policy gyerekmedence-méretű kátyúkról ír.

Ukrajnában a népességcsökkenés is komoly gondot jelent, a függetlenség 1991-es kikiáltása óta több mint tízmillióval lettek kevesebben. Amellett, hogy az ezredforduló környékén a világ legalacsonyabb termékenységi mutatójával büszkélkedhettek, a kiugróan magas halálozási arány is gondot okoz. A halálozási mutató 1000 emberre leosztva itt az ötödik legmagasabb a világon, és a várható élettartam is csökken, ami nem csoda, ha azt nézzük, hogy minden második férfi dohányzik, a vodkafogyasztás pedig szintén népszerű. Az alkoholhoz köthető betegségek mellett a magas vérnyomás is népbetegségnek számít.



Ötvenezer? Az már valami!

Jugoszlávia hasonló területvitába került Albániával húsz évvel ezelőtt, mint Ukrajna Oroszországgal nemrég. A veszekedés tárgya az állam legszegényebb régiója, Koszovó volt, ahol vegyesen laktak szerbek és albánok. Jugoszlávia meg akarta tartani a területet, Albánia viszont ki akarta szakítani. Az akkori jugoszláv elnök, Slobodan Milošević nem adta könnyen magát, a NATO-nak viszont elege lett ebből, és úgy döntött, egyszerűen lebombázza a két legnagyobb szerb várost, Belgrádot és Újvidéket. Milošević megadta magát, aztán a rákövetkező évben lemondott. A két városnak sikerült újjáépülnie az elmúlt húsz évben, viszont az időközben önállósult Szerbia helyzete ma sem a legfényesebb.

A Világbank még Ukrajnánál is jobban dicséri Szerbiát, és az upper-middle-income state-ek közé sorolja be. Az átlagfizetés nem éri el az 50 ezer dinárt, vagyis a 135 ezer forintot, és láttam már olyan Facebook-posztot szerbiai magyartól, ahol az 50 ezer dináros fizetést úgy határozták meg, hogy arra már az emberek elismerően csettintenek. A Vajdaság jellemzően jobb résznek számít Szerbia többi részéhez viszonyítva, míg Koszovó szegényebbnek. A munkanélküliség jellemző probléma az országban, a munkaképes korú, már nem tanuló népesség 17,7 százaléka munkanélküli.

Hasonlóan a környező országokhoz, a népességcsökkenés, az elöregedés és a kivándorlás Szerbiát is sújtja. A 90-es években, a háború alatt 300 ezren hagyták el az országot, köztük minden ötödik diplomás. A halálozási arány a nyolcadik legmagasabb a világon, szóval Szerbia nem sokkal Ukrajna mögött helyezkedik el ezen a listán. Sokat hozzátesz, hogy itt az egyik legnagyobb a dohányzók aránya a népességen belül (Montenegró az első).

Bosszankodunk a 3-as metró felújítása miatt? Ugyan már! Belgrádot hiába lakják közel annyian, mint Budapestet, a városban még mindig nincs egyáltalán metró, mert folyton ellopják az erre szánt pénzt. Minden évben előkerül, hogy na, most akkor elkezdjük építeni a metrót, és természetesen sosem kezdik el. Az utak szintén rossz állapotban vannak, bár azért annyira nem rossz a helyzet, mint Ukrajnában.

Ukrajna 2020-at, Szerbia 2025-öt tűzte ki célként az EU-csatlakozáshoz. Nem vagyok jós, politológus, vagy közgazdász, de van egy olyan előérzetem, hogy ezek az országok nem néhány évnyi lemaradásban vannak a csatlakozáshoz szükséges feltételektől, hanem jóval távolabb. Ukrajna, ahol 5-6 millió nyugdíjas él havi 1312 hrivnyából (minimál nyugdíj, kb. 13 600 forint), és országosan alig 15 ezer ember kap 10 ezer hrivnya (~100 ezer forint) feletti nyugdíjat, nem tűnik úgy, mint egy csatlakozásra kész ország.



Vissza az Unióba

A szomszédos EU-tagállamokban is találhatunk megdöbbentő helyeket. A cikk elején lévő kép a tornyosnémeti magyar-szlovák határátkelőtől néhány percre, Kassán készült, a 9-es lakótelepen. A 2013-ban Európa Kulturális Fővárosának megválasztott város évtizedek óta küzd a 9-es lakótelep problémájával. Az eredetileg 2500 ember számára készült lakótelep házaiban nagyjából hétezren élnek. A lakók fele gyerek, évente 150-170 gyerek születik ezen az apró lakótelepen. Egy általános iskola tartozik hozzá 300 férőhellyel, ide kb. 650 gyerek jár.

A házakból több mint tíz éve kikötötték a gázt, a vizet és a villanyt, hiszen a lakótelepen senki nem dolgozott, így nem tudták kifizetni. A lakóházak aljában összefüggő halmokban áll a szemét, gyakoriak a súlyos fertőzések, betegségek, például a hepatitisz vagy az agyhártyagyulladás. A 9-es lakótelepet a városközponttal összekötő busz vezetői veszélyességi pótlékot kapnak a fizetésük mellé.

Szlovákiára sokkal inkább jellemző a nyugati és keleti részek közti szakadék, mint Magyarországra. Pozsony és környéke gazdaságilag fejlett, viszont a keleti részen Kassa, a kisvárosok és a falvak fokozatosan szakadnak le. Aki szeretne belemélyedni ebbe a témába, az olvasson utána a 2004-es éhséglázadásnak, érdekes dolgokat fog találni.

A kilences telep - csak erős idegzetűeknek!

Hasonló gettóból több is van Csehországban és Romániában, de talán a Kassai kilences a legnagyobb.

Nézzük egy másik uniós szomszédunk nagyvárosát, Bukarestet! A népességcsökkenésről szóló posztban említettem, hogy a '67-es kényszerintézkedés hatására született gyerekek sokszor az árvaházakban, vagy az utcán kötöttek ki. Amikor belemélyedtem ezeknek a gyerekeknek a sorsába, találtam egy videót, ami még engem is megrázott, pedig régóta érdekelnek ezek a jelenségek. A felvételen a Channel 4 operatőre Bukarest belvárosának közepén lemászik egy föld alatti bunkerbe, ahol több száz(!) ember beszélget, zenét hallgat, alszik, kávézik, vagy éppen belövi magát, esetleg körömlakk-lemosót szív egy zacskóból. Teljesen olyan, mint egy disztópia, de sajnos ez tényleg létezik.

Szintén csak erős idegzetűeknek!

A fenti néhány videó szélsőséges példa, Ukrajnát és Szerbiát is arról az oldaláról mutattam be, amit nem feltétlen olvashatunk turistakalauzokban. Természetesen ezeknek az országoknak, városoknak is vannak jó oldalai, szép részei. A szerbek saját okostelefont gyártanak Tesla Mobile néven, és a világ egyik legnagyobb szilva- és málnaexportőrei, az ukránoknál pedig sok fiatal az IT-szektorban látja a kiutat a szegénységből, nagy arányban tanulnak informatikusnak, programozónak. Vannak biztató adatok, de a legtöbb tekintetben ez a két ország jelentősen elmarad Magyarországtól, például az átlagfizetést, vagy a minimálbért, minimál nyugdíjat nézve.

Ennek ellenére mindkét ország nyert Eurovíziót az elmúlt években (Szerbia 2007-ben, Ukrajna 2016-ban). Szerbia rendszeres résztvevője a foci vb-nek, és 2015-ben megnyerte az U20-as világbajnokságot, Ukrajna pedig 2006-ban a negyeddöntőig jutott a felnőtt vb-n az aranylabdás Andrij Sevcsenko vezérletével. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a nálunk nem sokkal jobb helyzetben lévő szomszédaink, a horvátok hogyan kerültek be a legjobb négy közé a mostani vb-n.

Én sem Ukrajnában, sem Szerbiában nem jártam még, Magyarországról vannak tapasztalataim. Itt folyamatosan az az élmény ér, hogy mindenki sajnálkozik, hogy jaj, ő csak 200 ezret keres, hogy nem kapott azonnali időpontot valahova, hogy sorba kell állnia a pénztárnál, hogy pirosra váltott a lámpa, hogy rosszak az utak, hogy hisztisek a gyerekek, hogy szemtelenek a fiatalok, hogy drágult a benzin, vagy, hogy elfogyott a kedvenc csoki a boltban. A tinik pedig honnan vennék át a szokásokat, ha nem a szülőktől? Nekem nem ájfónom van, csak Androidos telefonom; nem tetszem a Bencének, nem mehetek Soundra, kövér vagyok, csúnya vagyok, szerencsétlen vagyok. Mindenki sajnálja magát, miközben tőlünk karnyújtásnyira sokkal súlyosabb problémákkal küzdenek emberek nap mint nap, emberhez nem méltó körülmények között. Erre szerettem volna felhívni a figyelmet ezzel a bejegyzéssel, szóval nem az volt a célom, hogy Magyarországot valami mennyországnak állítsam be. Egy pillanatra próbáljunk meg nem Bécs, meg London, meg Hollywood felé nézni, hanem forduljunk a másik irányba is, ott is élnek emberek. Miért mindig valami alá helyezzük magunkat, és miért nem két másik dolog közé? Egy pillanatra gondolkodjunk el azon, hogy miért sulykoljuk folyamatosan magunkat abba az állapotba, hogy nekünk a legrosszabb a világon. 

Aztán holnap reggel felkelhetsz, és nézheted tovább a kedvenc YouTuberedet, ahogy zabkását kanalaz a penthouse-lakásában, és sajnálhatod tovább magadat.

Az elvált negyvenes

Miért ilyenek a mai fiatalok? Miért alakultak ki sztereotípiák a Z-generációval kapcsolatban? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell nézni, kik nevelik fel a 2000-es évek gyerekei közül azt a réteget, akikre illeszkednek ezek a sztereotípiák. Mielőtt még fejest ugranánk egy félresiklott élet részleteibe, tisztázni szeretnék egy fontos dolgot. Az alábbi jellemrajz nem minden elvált, negyven és ötven közötti anyukáról szól. Az, amit most olvasni fogtok, azokról a nőkről szól, akikről tíz perc beszélgetés után a következő három dolog marad meg a fejedben:

• biztos, hogy túl van egy váláson,
• biztos, hogy elmúlt már negyven,
• jellemzőek rá az alábbiak.

Nem minden elvált, negyvenes nőt határoz meg a válása, a kora, és a gyereke, viszont azt érdemes szem előtt tartani, hogy azok is kivételnek hiszik magukat, akikre száz százalékban ráhúzható a következő leírás. Az egyszerűség kedvéért ezt a típust végig elvált negyvenesnek fogom nevezni.

Kép: Depositphotos

Az elvált negyvenes nem véletlen vált el - kommunikációs készsége mind a gyereknevelést, mind a párkapcsolatát tekintve szegényes. Egyetlen nyelven tudja megértetni magát a gyerekkel, ez pedig a pénz: a konfliktusokra a zsebéből, és nem a fejéből, vagy a szívéből talál megoldást, ráadásul erre nagyon büszke. Ő mindent megad a kis gyerekének! Vesz neki ruhákat, iskolaszereket, telefont, számítógépet, sőt, még eteti is! Mindegy, csak az adott dolog látványos legyen, és lehetőleg elterelje a másik gondolatait az érzelmi hiányról. Azzal már nem szokott dicsekedni, amikor a saját gyerekét okolja, hogy tönkrement a házassága, vagy, hogy nap mint nap szíve egykori választottja ellen hangolja őt. Arról már nem kell beszélni!

Az elvált negyvenessel olyan gyereknevelésről beszélgetni, mintha egy laposföld-hívővel beszélnél a csillagászatról. Mindig meg van győződve arról, hogy az ő módszerei tökéletesek és kétségbe vonhatatlanok. Pszichológiai és fejlődés-lélektani könyvek egész sora állítja az ellenkezőjét, de hát ő tökéletes, és a gyerekét is tökéletesen neveli! Ennek a gyereknek mindene megvan, mindent megkap, jó dolga van, úgyhogy csönd legyen! Nagyon jellemző az elvált negyvenesre, hogy

soha, semmilyen körülmények között nem ad igazat a gyerekének,

még akkor sem, ha mások előtt derül ki, hogy a gyerek gondolkodik jól. Mindent jobban tud! Képtelen elismerni, ha a gyereknek van igaza, hiszen ezzel kiderülne, hogy tulajdonképpen a gyerek neveli fel őt, és hősnőnk valójában egy iskolás érzelmi szintjébe kapaszkodik - alulról. A pénz mellett egyetlen nevelési eszköze ez az áltekintély, amire a korától eltekintve semmi alapja nincs, hiszen életvitele nemhogy példaértékűnek, de még csak értékesnek sem mondható. Semmi tiszteletre méltó dolgot nem tett hosszú évtizedei során, így nevelésképpen ezt az elnyomást kénytelen választani, hiszen máshogy nem tudná házimunkára utasítgatni a gyereket a gép elől minden hétvégén.

Az elvált negyvenes mindig igyekszik úgy tenni, mint aki mindenhez jobban ért, de az első okostelefonos alkalmazásfrissítéstől idegbeteggé válik, és azonnal a gyerek segítségét kéri. Azt gondoljuk, később meghálálja a szakértelmet? Dehogy! Inkább a gyerek minden mozdulatába beleköt, legyen szó főzésről, mosogatásról, vagy bármi másról, ami valójában az ő dolga lenne: ne úgy csináld, azt nem úgy kell, hagyjad, majd én megcsinálom. Ezzel rendszeresen elfojtja a kibontakozó önértékelést, önbizalmat a gyerekben, különösen a lányokban, de hát tudjuk, az elvált negyvenes mindent megad a gyereknek, úgyhogy a tökéletes nevelés nem is lehet kérdés.

Az átlagszülő amellett, hogy önfejű, legalább ennyire ostoba is. Bár neki az érettségi is alig lett meg, képes a gyerekét érzelmi terrorban tartani a jobb jegy érdekében. Sem a középiskolai, sem az egyetemi felvételi rendszerrel nincs tisztában, neki igazából mindegy is a pontszám, csak el lehessen dicsekedni a szomszédnak, a munkatársaknak, meg a rokonoknak. Az nem zavarja, ha közben a gyereknek alvászavara van, fél az emberektől, vagy az előző bekezdésben leírt módszerrel szétmorzsolta az önbecsülését, ha közben a többieknek lehet dicsekedni a jegyekkel! Ötöst hozzon haza, az a lényeg! Az ilyen nőnek lételeme a hivalkodás, a dicsekvés, és különben is, mentális betegségek nem léteznek, ez biztos megint valami tini hülyeség. Ha esetleg évente egyszer eljut az Operaházba, vagy valami divatos helyre, azonnal hivalkodni kezd, és az összes ismerősének elmeséli, egyre színesebben.

Az elvált negyvenes minden más embertípusnál kétségbeesettebben hajkurássza a boldogságot. Gyakran frusztrált és vásárlásfüggő. Ő csak végre boldog akar lenni a sok szenvedés után, de fogalma sincs, hogyan, ezért bármiben meglátja a lehetőséget. Mindegy, csak kapjam már meg, ami jár nekem! Ez lehet egy fogyasztógép, egy Mindenegybenblog cikk a legújabb diétáról, egy horoszkóp, egy Szabó Péter előadás, és bármilyen spirituális, ezoterikus, áltudományos ökobio baromság, vagy rosszabb esetben az alkohol. Az elvált negyvenes sosem vallaná be magának, hogy hajlamos az alkoholizmusra, pedig minden más embertípusnál hajlamosabb. Mivel egyetlen kifejezési eszköze a pénz, boldogtalanságát gyakran a pénz hiányára fogja, de valójában egy havi egymillió forintos fizetés sem tenné boldoggá. Ha egyetlen egy kívánsága lehetne, azt kívánná, legyen sok pénze a semmiért. Egy tökéletes nap számára egész napos lustálkodással, online játékkal, cigivel, zabálással, alvással telne, miközben a gyerek csinálna helyette mindent: bevásárlást, főzést, mosogatást, mosást, teregetést, takarítást, cigitöltést. Később csakis egy tehetős családból származó fiút tudna elképzelni a lánya mellé, hogy aztán neki se legyen ilyenekre gondja, neki se kelljen sokat dolgoznia, és nyugodtan görgethesse a Facebookot a kanapén egész nap. Más jövőképe nincs, a lányából pedig többet nem mer kinézni, még a végén kiderül, hogy valamiben jobb, mint ő! Az elvált negyvenes energiáinak nagy részét az emészti fel, hogy a legkisebb szembejövő problémával is képtelen bármit kezdeni, de közben mindvégig el kell játszania, hogy ő minden helyzetet megold.

Az elvált negyvenesnek folyton kell a megerősítés, hogy jó szülőnek higgyék, hiszen mélyen belül ő maga is érzi, hogy nála nem sok rosszabb van. Gyűlöli magát, a testét, a döntéseit, az érzéseit, érzi, hogy élete nagy részét elpazarolta már. Gyűlöli a korát, nagyon gyakran viccelődik azzal, hogy ő belül húsz éves, és pont azzal a komolysággal állítja, hogy ő húsz éves, mint amilyennel azt mondja a gyereknek: ,,azért, mert én azt mondtam". Gyenge szembesülni azzal, hogy ő valójában már csak egy elunt, eldobott feleség, akinek az alkoholista építőmunkásokon kívül már senki nem udvarol. Gyűlöli a munkáját is, belefásult már, ott is szid mindent és mindenkit, és ez hazaérkezés után sem hagy alább, hiszen az egész napos tűrést valakin ki kell egyensúlyozni. Mérhetetlenül irigy a lánya leendő életére, pontosan tudja, hogy neki sikeresebb élete lesz, hiszen előtte még ott vannak olyan lehetőségek, amik számára már nem léteznek. Retteg a gondolattól, hogy néhány év múlva a lánya kevesebb munkával több pénzt fog keresni, mint ő, szíve szerint örökké kis irányítható iskolásként, házicselédként tartaná otthon a gyereket. Rossz szemmel nézi, ahogy önállósodik. Képtelen szívből örülni a gyerek sikereinek, igazából csak a saját dicsekvési lehetőségét látja bennük, nem az ő sikerélményét.

Bosszúból, irigységből, vagy maradiságból, de az elvált negyvenes minden erejével a saját szokásait erőszakolja rá a gyerekre. Ha bármit másképp csinál, az nem jó! Azt nem úgy kell! Próbálja rajta keresztül megvalósítani azt, ami neki nem sikerült, miközben gyűlöli saját magát - érdekes paradoxon. Minden második mondatával levagdossa a gyerek szárnyait, megcsonkítja az önbecsülését, aztán magából kikelve esik neki, hogy miért nem sikerült neki valamilyen feladat. Képtelen az önreflexióra, olyan soha nem történhet, hogy a lánya felé fordul, és elismeri, hogy hibázott.

Kép: Depositphotos

Egy negyvenes nő korát tekintve még bőven lehetne szexi és vonzó, de az elvált negyvenest a személyisége, viselkedése, és a mérhetetlen életuntsága megakadályozza ebben. Teljesen megszűnt nőként létezni, és amikor ez tudatosul benne, bepánikol, esetleg sápítozik, hogy a negyvenes férfiak fiatalabbat és szebbet választanak helyette.

Szerinte nincsenek ,,normális" férfiak,

bár ő maga semmit nem tesz azért, hogy megismerjen egyet. Azt gondolja, elég csak a ház előtt cigizni melegítőben, hiszen köztudott, hogy a normális pasik mindig az unott arccal cigiző, gyereküket utasítgató, állandóan panaszkodó, életunt mőkhöz szoktak odamenni ismerkedni. Képtelen elismerni, hogy ő maga semmit nem tudna nyújtani egy normális pasinak, sőt, a válást is teljesen a volt férjének a nyakába varrja. Nem zavarja, hogy a párkapcsolati hibák 99%-áról mindkét fél tehet, ő váltig állítja, hogy mindent tökéletesen csinált. Mivel ő tökéletes, ezért képtelen bármilyen kompromisszumra, hát ő nem változik meg egy pasi kedvéért! A gyerek kedvéért meg főleg nem, pff, hát, ő csak egy gyerek. A gyereknek kell változni az anyja kedvéért, sőt, adjon hálát, hogy megszületett, és ilyen fantasztikus édesanyja van.

Az elvált negyvenes mindig, minden helyzetben áldozat. Ő nem tehet semmiről, nem felelős semmiért, vele csak úgy megtörténik minden! Őt a volt férj, a főnök, a sors, a körülmények, az élet, az Orbán-kormány, vagy a Soros tette tönkre. Képtelen elismerni, ha ő hibázott, ha ő hozta a rossz döntést, különösen a gyerek előtt. Mindig más a hibás! A gyereknek azt kell hinnie, hogy az anyja hibátlan! Mivel mérhetetlenül lusta és életunt, mind jogilag, mind érzelmileg, mind anyagilag képtelen kilábalni a válásból, sőt, előfordulhat az is, hogy évekig húzódik a vita a gyerek láthatásáról.



Lassan felnőnek azok a gyerekek, akiket már hét-nyolc éve arra használtak, hogy lájkokat gyűjtsenek a szülőnek. Önreflexióra képtelen, hibáikat elismerni nem tudó, felelősséget semmiért nem vállaló, érzelmi analfabéta, elvált negyvenes anyukák nevelik a 2000-es évek gyerekeit. Mégis mit várunk tőlük? 

Hogy ők maguktól megtanulnak magukba nézni?

Hogy megtanulják elismerni a hibáikat?

Hogy felelősséget vállalnak a szavaikért, a tetteikért, a döntéseikért?

Hogy mély emberismerettel, megfelelő szempontok alapján választanak hosszútávra társat?

Hogy megtanulnak beszélgetni, és nem mizuval indítanak?

Hogy megtanulják a helyükön kezelni az érzelmeiket?

És mégis kitől? Mert otthon nem ezt látják, az iskolában ez nem menő, az Instán szintén nem ezt látják, az utcán pedig ez szintén nem menő.

Aki felelős lenne ezért, és akinek a kezébe kellene vennie az irányítást, az most éppen kint szívja a cigit a ház előtt és panaszkodik a szomszédnak, vagy Candy Crushozik, és közben a normális pasira vár.

Tumblr képek értelmezése a valóság tükrében [#1]

Aki elolvasta néhány személyes bejegyzésemet, az tudja, hogy fél lábbal a jövőben élek, a másik lábammal gyakran visszalépek öt-hét évet, és néha azért azt is felfogom, hogy jelenleg mi történik körülöttem, de ez a legritkább. Gyerekkorom óta visszatérő gondolatom az, hogy mi fog történni, ha saját családom lesz, többször gondolkodtam ezen, mint bármi máson, és jobban is vágyom rá. Innentől már csak egy másik oldalamra való fordulás választott el attól, hogy elkezdjek gondolkodni az általános iskolás gyerekek kedvenc oldalán, a Tumblrön.

Eszembe jutott, hogy korábban lementettem néhány tanulságos képet, úgyhogy elkezdtem keresgélni a képernyőfotók között. 6 screenshotot találtam, de az ötlet nem állt meg itt. Kerestem hozzájuk további 36 képet, amikről egytől-egyig ordítanak azok a tünetek, amiket sokan észreveszünk, de kevesen tudunk megfogalmazni. Ha lenne egy lányom, és vele beszélgetnék ezekről, nem biztos, hogy ezeket a szavakat használnám, de 24 éves vagyok, és éppen párkapcsolatom sincs, nemhogy gyerekem, szóval engedjétek meg, hogy egy kicsit kivetkőzzek magamból.

Négy kategóriára osztottam a képeket: kommunikáció, lifestyle, önsajnálat és párkapcsolat. Ami nem telefonos képernyőfotó, azoknak a forrása a Tumblr idézetek és a Tumblrképek. nevű nyilvános Facebook-oldal. Igen, utóbbi így, egyben, ponttal a végén. Lehetnekemisígykéneírnom. Olyanmenci. Ahhw *.* (Na jó, abbahagytam.)

Let the game begin!

KOMMUNIKÁCIÓ

Klasszikus. Nem beszélek róla, csak megosztom Messengeren a 600 ismerősöm szeme láttára. Ijesztő, hogy ez a képek, tanácsok, tippek tiniknek oldalon van fent. Ki a fene tanácsolja azt egy tininek, hogy ne beszéljen a problémájáról? Vagy azt, hogy ne beszéljen, de tegye ki Messenger-napba, hogy nem beszél? Érthetetlen. Egyébként dehogynem változna valami, ha beszélnél, megkönnyebbülnél, és nem tudnád az összes ismerősöddel sajnáltatni magad. De ez így már nem lenne olyan jó.

Bárcsak lennél olyan bátor, hogy tudasd vele! De ha így fogalmazzuk meg, akkor meg te jössz ki felelősként, az meg nem jó. Hibáztasd a másikat azért, amit nem tudatsz vele, az az igazi!

Anyukád nem töltötte fel a Domino csomagot, vagy mi a baj? Ha jól sejtem, van pénz a telefonodon, csak azt gondolod, hogy neked jár a másik kezdeményezése, míg a másiknak nem jár az, hogy te hívd fel őt. Kiegyensúlyozott kapcsolat, mondhatom.

Ugyanaz, mint az előzőnél. Nem keresem őt, de elvárom, hogy ő keressen. Tipikus.

Itt a válasz a második képre. Érzelmileg gyenge vagy, de azzal vagy elfoglalva, hogy erősnek játszd magad a környezeted előtt, ahelyett, hogy feltennél egy nyamvadt kérdést.

Ó, dehogynem, sőt, ez számít a legjobban! De ha mosolygok, és azt hazudom, hogy nem számít, akkor két lehetőségem is van. Ha a másik nem kérdez rá, akkor utána tudom sajnáltatni magamat, hogy senki nem ért meg, és senki nem foglalkozik velem, ha pedig rákérdez és belesétál a csaliba, akkor addig is foglalkozik velem, és leköthetem a figyelmét arra a 15 percre. Tökéletes kommunikációs trükk. Nyilván egyszerűbb lenne elmondani, hogy mi az, ami számít, de akkor nem lennék olyan menci, mint a többi lány, és mindenki leszarná, hogy mi van velem. Így meg legalább arra a 15 percre érdekel valakit a jelentéktelen életem.

Hallod, báttya, véletlenek tényleg nincsenek, de próbáld meg gyakorolni, hogy kifejezed azt, ami benned van! A későbbi párkapcsolataidban, vizsgákon, a munkahelyeden, értekezleteken, hivatalos ügyintézéskor, vagy programok szervezésénél nagyon jól jöhet. Képzeljük el, hogy nagyok vagytok, és lefoglaltok egy szállodát a horvát tengerparton a barátoddal, és kérdezget az ügyintéző, hogy milyet szeretnétek. Erre a telefon másik végén a tumblis csaj lerendezi egy nekemmindegy.-gyel. Egybeírva, ponttal a végén, flegma fejjel.

Ez egyébként nem feltétlen arról árulkodik, hogy el akarod mondani, de nem megy, hanem arról, hogy fogalmad sincs, hogy mit akarsz.

"Képtelen vagyok kifejezni az érzelmeimet, ráadásul félek is tőlük, meg amúgy az egyedülléttől is. Inkább bebiztosítom a helyem ebben a kapcsolatban, itt legalább kapok valamennyi támaszt." - egy élmény lehet azzal lenni, aki ezt kirakja, de komolyan. Lehet, hogy nagyigényű vagyok, de én szeretem érezni egy kapcsolatban, hogy mennyit jelentek a másiknak.

"Olyan ember tetszik, aki csak akkor képes kifejezni a gondolatait és az érzéseit, ha ivott, másképp nem megy szegénynek." Engedd meg, hogy gratuláljak az ízlésedhez.

LIFESTYLE

Kurvára leszarom a csicska autókat! Érted, anya? Kurvára! Hát én már 16 leszek szeptemberben, anya!

Ehhez nem fűznék hozzá semmit, csak egy képet, ami nem tumblis, hanem valóságos.

Ne tegyél semmit! Várd ölbe tett kézzel a sorsodat, sajnáltasd magad, bukj meg év végén, hiszen nem vagy felelős semmiért! Semmi nem jelent semmit, és semminek semmi következménye, amit csinálsz. Neked csak várnod kell.

Erről nagyon szívesen írnék egy teljes bejegyzést, de egy másik blogger már megtette helyettem. Kötelező olvasmány, minden benne van, amit erről gondolok.

"Képtelen vagyok megoldani a problémát, ezért inkább idézeteket osztok meg, és várom, amíg magáról megszűnik." Ez a kép arra nevel, hogy semmilyen befolyással nem vagy a problémáidra, azok csak úgy megtörténnek veled. Akkor meg minek foglalkoznál velük?

Én vagyok az egyetlen, akit mosolyra késztetnek a kisgyerekek? Én mindig boldogan nézem a kisgyerekeket, nekik még minden esélyük megvan arra, hogy ne legyenek ekkora önsajnálattal teli tömeglányok, mint Csenge, aki megosztotta ezt az idézetet. Sokuknak valószínűleg sikerülni is fog elkerülni ezt az állapotot, nem kell hozzá sok ész.

Én azért nem hittem ilyet, de tény, hogy még egy érzelmileg stabil embert is megvisel a hosszútávú tumblizás.

Már megint ez a min mész keresztül! :D Egyébként annak idején az én családom sem tudta, mi zajlik le bennem, de eszembe nem jutott volna ezt kiírni MSN-re. Ki a fene lájkolja ezt, vagy ki oszt meg egy ilyet Facebookon? Ha ilyet látnék a lányom, vagy a fiam oldalán megosztva, igencsak elgondolkodnék, mit csináltam szarul az elmúlt 12-14 évben. Értem, hogy ez egy cry for help, de mégis nehezemre esik értelmezni, nálam ez másképp működött.

Szimonetta fején találta a szöget! Imádom, amikor a gyerekek gondolatvilágába nem fér bele, hogy a szülők is voltak gyerekek, és valószínűleg ők is szöktek el otthonról, éjszakáztak a haverokkal kint, végigitták/szívták a középiskolát és voltak szerelmi csalódásaik. Sőt, még magukhoz is nyúltak, ha épp nem volt társuk. Durva, mi? A szüleitek jobban tudják, hogy mit csináltok, mint ti magatok, csak munka után nincs kedvük elmagyarázni nektek azokat, amiket én itt elmagyarázok, ezért inkább szemet hunynak felette.

Gyenge vagy.

Senki nem várja el, hogy tanulj, nyugodtan mehetsz eladónak a dohányboltba, ahhoz elég a 8 általános. 

Már megint az a baj, hogy az eredményekért tenni kell, igaz? Hogy a szakma, az érettségi, meg a diploma nem jön csak úgy magától! Olyan jó lenne, igaz? Nem csinálni semmit, és megkapni! Semmi ne jelentsen semmit, bárki kaphassa meg a diplomát csak úgy! Tartsál ugyanott tanulás nélkül, mint akik éveket tanultak végig, ezt akarod, igaz?

Bárcsak az lenne az elvárás, hogy tanulnom kell a témazáróra, de komolyan! És, mondjuk, nem kellene bevásárolnom, főznöm, fizetnem a fűtésért, a közös költségért, munkába járnom, megszerveznem a programokat, ha elmegyek valahova, felelősséget vállalnom és fenntartanom magam! (Természetesen szarkazmus, egy ilyen jelentéktelen életet halálra unnék.) Amúgy meg, az általános iskola és a középiskola elvégezhető tanulás nélkül, rengeteg élő példa van rá.

ÖNSAJNÁLAT

Nem. Egy egyszerű, buta lány vagy, aki minden nap megjátssza mások előtt, hogy nem egyszerű, és nem buta, ráadásul semmit nem tesz annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Minek legyek összetett és okos, ha a többiek így is azt hiszik, hogy az vagyok?

Jól értem, ha egymás mellé állítunk téged és egy ugyanolyan alkatú lányt, akkor magadat kövérnek látod, őt pedig nem? Logikus. Ez egy biztonsági játék. Ha ismerkedsz valakivel, és ő kövérnek tart téged, akkor legalább igazat tudsz neki adni (miközben belül összetörsz), ha pedig nem, akkor rá tudod kényszeríteni szerencsétlent, hogy folyton bizonygassa. Viszont, ha nem tartod kövérnek magad, abban benne van a bukás lehetősége! Hiszen, ha más annak lát téged, akkor bukta, ennyi volt, kész, vége, megnyílik a föld alattad, game over. Így inkább kényelmesebb sajnáltatni magad, akkor ez nincs benne a pakliban.

Ha ilyeneket osztasz meg, azzal kb. reklámozod, hogy testképzavaros vagy, megfelelési kényszerrel küzdesz, és annyira befolyásolható és gyenge vagy, hogy képtelen vagy magadat érvényesíteni. Nem akarlak lebeszélni róla, de gondoltam, szólok.

Én beszélni magyar, de nem érteni elsőre kép. Azért többszöri elolvasásra sikerült.

Itt arról van szó, hogy te kizárólag az olyan fiúkat veszed észre, akiknek nagymellű, nagyseggű, vasalthajú divatpicsára van szüksége. "Ez a társadalom" - lol, nem, ez a te ízlésed. Ideje megvizsgálni. Azt is érdemes megnézni, hogy te mennyire veszed emberszámba a csúnyácskának tartott, kövérebb fiúkat. Az az érzésem, hogy megint abba futottunk bele, hogy te olyat vársz el, amit nem nyújtasz. Tedd fel magadnak a kérdést: miért ér sorozatosan az az élmény, hogy olyan fiúkat találsz, akiknek az igényei megrekednek ezen a szinten?

*arra az öt percre tart, amíg ki nem csöngetnek és nem mentek ki a büfé elé egy energiaitallal a BFF-eddel, és nem kezditek el megint játszani az agyatokat mindenki előtt

Még egy cry for help. Itt sem értem, hogy a szülők nem veszik észre, amikor a lányt ilyen alatt jelölik meg, ilyet oszt meg, vagy lájkol? Tanárok, rokonok, bárki? Feljebb meg valaki öngyilkosságra buzdít hozzászólásban, amit az admin hónapok óta nem törölt. Még szerencse, hogy valaki reagált rá.

PÁRKAPCSOLAT

Komolyan? Ez a jellemzése az igazi pasinak? Olyat vársz el, amit nem tudsz nyújtani, ráadásul még birtokolni is akarod szerencsétlent, mint valami tárgyat. Lezülleszted egy plüssállat szintjére az embert. Hívjon fel anélkül, hogy te hívnád, írjon anélkül, hogy te írnál, kezdeményezze a találkozást anélkül, hogy te valaha kifejeznéd a szándékod. Lófaszt nem tudsz nyújtani egy párkapcsolatban, de elvársz mindent a semmire.

Amúgy meg mi az, hogy egy igazi pasi féltékeny? Szerintem pont, hogy az féltékeny, aki bizonytalan magában, érzelmileg gyenge, vagy annyira pocsék az emberismerete, hogy olyat választ, aki mellett oka van rá. Egy igazi pasi legfeljebb egészséges mértékben féltékeny, és nem hív fel olyat, nem ír olyannak és nem akar látni olyan lányt, aki ilyen szinten éretlen.

Anyu nem enged el 9 után, vagy mi? Nem értem. Menjél át hozzá, ha látni akarod. Vagy nem is ő rá van szükséged, hanem a várakozására, igaz?

Magadnak is hazudsz, a barátaidnak is hazudsz, de gondolom, ha megkérdezem, hogy milyen társat akarsz, akkor az első az lesz, hogy őszintét.

207 reakció, 16 megosztás. Amennyi társfüggőt látok magam körül, hát, keveslem. Gondoljuk már egy pillanatra végig ennek a képnek a szövegét! Milyen mértékű kiszolgáltatottság és társfüggőség ez? Ez tényleg a "mindegy, csak csináljunk úgy, mintha működne ez a kapcsolat, ami nem működik" esete.

Ugye? Én sem.

Igen, ebből lesz az, hogy vele maradsz amikor megüt, rászokik különféle cuccokra, eltilt a barátaidtól és érzelmileg zsarol. Mindenre igen a válaszod = képtelen vagy nemet mondani.

Kezdem sajnálni, hogy csak 6-700 embert ért el a bántalmazó kapcsolatokról szóló posztom, lehet, hirdetnem kellene a 13-19 éves korosztálynak. Istenem, pedig annyira egyszerű, az összes ilyen kapcsolat egyféleképpen működik 8-10 jellemző sablonnal. Még a dumák is ugyanazok, a helyzetek, az érzések, minden. Nem hiszem el, hogy nem lehet ezt felismerni, semmi ördöngősség nincs benne.

Világos: önmagamban gyenge vagyok, tehát olyan akarok lenni, ami neked tetszik. Nem megoldani akarom a problémát, hanem kielégíteni az egóm éhségét az önigazolásra. Meg akarok felelni, úgyhogy iszok, cigizek, és kavarok egy ismeretlennel - úgyis ez a menci, így meg már lehet, hogy kelleni fogok neked. Micsoda gyümölcsöző kapcsolat születhet ebből...

Világos, hát erre nem az a megoldás, hogy olyan fiút keresek, aki értékel engem! Inkább gyűlölöm a helyzetet, meg magamat, az sokkal jobb.

Igen, tényleg ez sokkal jobb, ha a hajadra meg az alakodra bukik! Hát az teljesen más, mintha a seggedet, vagy a melledet nézné, tényleg! Micsoda gavallér! Ezen túl inkább hajápoló szerekre, fogfehérítő gépre, meg kondibérletre fogom költeni azt a pénzt, amit eddig kivágott felsőkre, meg magas derekú nadrágokra adott anyu hétvégenként. Mostantól olyan fiúk figyelmére vágyom, akiknek a hajam és az alakom kell, nem a seggem! Drasztikus változás.

"Olyan fiúval vagyok együtt, akinek már az is elég, ha a közelébe megy egy másik lány, mert képtelen a gatyájában tartani a farkát."

vagy esetleg

"Annyira értéktelennek tartom magam más lányokhoz képest, hogy a barátomat legszívesebben bezárnám a szekrényembe, hogy ne tudjon még csak ránézni se más lányokra."

Egyik jobb, mint a másik.

"Olyan fiúval vagyok, aki vékonyabbra, szebbre vágyik, és annyira gyenge, hogy egy seggrázással befolyásolni lehet."

Van, aki ráadásul hozzászólásban büszkélkedik ezzel, láthatunk más, jellemző viselkedési mintákat is, ha figyelmesen elolvassuk őket.

Hát, persze, hogy megérdemled! Te vagy a világ közepe, megérdemelsz mindent! Megérdemelsz egy kapcsolatot komplikációk nélkül, sőt, rózsát tövis nélkül! Képtelen vagy megoldani a felmerülő komplikációkat, de ez nem derülhet ki, ha nincsenek komplikációk.

A fiú ne is tegyen fel kérdéseket, de válaszoljon meg mindent! Értékeljen téged a semmiért! A fenti kép egy egyoldalú kapcsolat tökéletes tünete. Neked nem kell tenned semmit - a tökéletes kapcsolat csak úgy jár, hiszen megérdemled.

Variációk egy témára.

És még mindig ugyanerről van szó! Tehát akarok egy papucsot, aki bármilyen faszságomat eltűri, bármit elvisel. Amit teszek ebben a kapcsolatban, annak ne legyen következménye! Ráadásul rögtön egy kocsit is akarok a seggem alá úgy, hogy minden, amit életemben dolgoztam, az az 50 óra közösségi szolgálat volt! Rendeljen nekem pizzát, mert félek a telefonálástól, és fizesse is ki, mert anyu nem adott nekem pénzt. Igazából csináljon meg mindent helyettem, aztán, ha valamit rosszul csinál, majd jól lebaszom.

Mindent akarok a semmiért. Egy balek srácot akarok, akinek megvan a lehetősége egy kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatra, de inkább engem választ, és 0-24 kiteszi magát a hangulatingadozásomnak és a random érzelemkitöréseimnek. Igen, ezt akarom!

*amíg nem jön a sulinkba egy másik srác aki hasonlít a kedvenc sorozatkarakteremre

Ez az! Végre találtam egy kifogást arra, hogy egy hisztis, önérzetes kis picsa vagyok, aki képtelen bármit kezdeni az életével! Képzeljünk el egy olyan jelenetet, amikor bemegyek a Kormányablakba hivatalos iratokért, és az ügyintéző csapkod, flegmázik, úgy néz rád, mint amikor a hangos lányok méregetnek téged az osztályban, és végül te kérdezel rá, hogy "öhm, segíthetek valamiben"? Ő meg  "ja, csak hiányzik". :(((((

Nem véletlenül ezt hagytam utoljára.

Aki gyakran szokta olvasni a blogot, az tudja, hogy az egyik kedvenc kérdésem ismerkedés közben, hogy mit tudsz nyújtani egy kapcsolatban, amit más lány nem? Ezt a kérdést nem azért szoktam feltenni, hogy kötekedjek, hanem pontosan amiatt, amit ez a kép mond.

Nem fogod pótolhatatlannak érezni magadat, ha nem vagy az. Ha nem vagy az, akkor nem megsértődni kell, meg flegmázni, hanem kialakítani egy pótolhatatlan személyiséget, és olyan tulajdonságaidon dolgozni, amikre a neked tetsző férfiak vágynak. Nyilván, ha azt akarod, hogy a fiúk a hajad meg az alakod miatt szeressenek, akkor ez az egész tárgytalan. Én is fontosnak tartom a pótolhatatlanság érzetét egy kapcsolatban, ezért igyekeztem olyan szempontokat kialakítani ismerkedéskor, amik túlmutatnak ezen.

Érdemes neked is feltenni egy másik kedvenc kérdésemet: kinek szeretnél tetszeni?

Melyik volt a kedvenc képed? Van, amelyikhez hozzáfűznél még valamit? Tedd meg itt, vagy a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán! Ha olvasnál még, ajánlom a 21. század és a párkapcsolat címkét, sok érdekes gondolatot találhatsz ezek alatt.