Így vitáznak azok, akikre ti csillogó szemekkel néztek fel

Amikor a negyven legkártékonyabb magyar influencert soroltam fel nektek, a végén néhányan nevethettek azok közül, akik nem tudják, hogy újságírással foglalkozom. Az utolsó mondatban azt kívántam: bárcsak porrá olthatnám Hirot egy saját készítésű interjúval! Hirot? Őt, magát? Én? Ki vagyok én, és mit tettem le az asztalra, ugye? Ezt az egyszerű kérdést könnyen megválaszolja helyettem a Google és ez a blog, de most egy sokkal fontosabb vitáról szeretnék beszámolni, amit ma délután a BeerSeeWalk oldalán kezdeményeztem.

A BeerSeeWalk egy kéttagú magyar hip-hop együttes, akik széles körben 2010-ben váltak ismertté Picsa című számukkal. Nem soroltam őket a negyven legkártékonyabb magyar influencer közé, sőt, Misshel szemben pozitív példaként hoztam szóba az említett számukat: így kell kőkemény társadalomkritikát írni, ahogy ők! A Picsa valóban elég tiszta tükröt tartott az általános iskolás, szakiskolás lányok elé, de most, nyolc évvel később csalódottan vettem észre a hirdetésükben a hírfolyamomban, hogy egy Gucci című számot adtak ki. Hozzászólásban azzal dicsekednek, hogy az első nap százhetvenezerszer kattintottak rá a YouTube-on, a kedvelések aránya pedig 90 százalék.

Mivel a hozzászólásuk nemrég érkezett, azt gondoltam, válaszként érdemes megosztanom a véleményemet velük:

,,Abból, ha egy előadó a nézettségre és a lájkokra verte a nyálát, még soha, semmi jó nem sült ki."

Megnyomtam az Entert, és folytattam a munkámat, de kisvártatva jött az értesítés: a BSW válaszolt!

Mi a baj ezzel? A hozzászólásommal nem tettem becsmérlő megjegyzést a Gucci című számra. Nem vontam kétségbe azt, hogy valóban százhetvenezerszer kattintottak rá a Guccira az első nap. A nézettség a siker mérőeszköze? Tényleg? Tehát Kasza Tibi a legsikeresebb hazai előadó? Biztosan megáll ez az érv a lábán?

Erre a hozzászólásra ezt reagáltam: ,,El kellene dönteni, hogy a srácok üzletet akarnak csinálni, vagy szöveget írni. Az, hogy céltalan szakiskolás lányok a célközönség, meg a dohánybolti eladó Miranda meg Dzsesszika, aki egy nap tízszer elindítja a JBL hangszóróján ezt az értékelhetetlen szöveget, az egy jól működő üzlet. A jelentéstartalommal bíró dalokhoz pedig szövegírás tartozik. A nézettség, úgy gondolom, nem lehet a siker mérőeszköze, hiszen a mélyebb jelentéssel bíró dalokat sokan nem tudják befogadni. A BSW-s srácok valóban nagyon jó üzleti modellel rendelkeznek, de mintha szöveget írni elfelejtettek volna az elmúlt évtizedben. A szövegírás nem futóverseny. Az üzlet valóban az, de akkor ezt értelmezzük marketingként, és ne hip-hop- vagy popzeneként."

Jött az újabb válasz:

,,A semmire alapozom? De hiszen, leírtam, kik a pontos célközönség, hogyan változott ez, és miért." - válaszoltam. Továbbra sem szidtam a Gucci című számot, viszont azt hozzátettem, hogy nem az emberek 90%-ának tetszik, hanem a nézők 90%-ának. (Aki nem nézi meg a Guccit, az már nem is ember? Ti ezt hogy értelmeznétek?) A szövegírást továbbra sem teljesítményszerűen értékelném, és végképp nem nézettség szerint. Továbbra sem vontam kétségbe, hogy rekordot döntöttek a Guccival, miért kell ezt bizonygatni? Egyáltalán: miért kell a rajongóknak bizonygatni azt, hogy ennyire nézett az új klip?

Hoppá-hoppá, én nem szaroztam, ők viszont már elcsépelt szarnak neveznek valamit! Hogy mit, azt nem tudom, mert szándékosan nem hoztam szóba egyetlen ellenpéldát sem, és az általuk idézett rímre sem dob fel semmit a Google.

Megkértem a BSW-t, hogy ne személyesedjünk: azzal vitatkozzanak, amit írok, és ne a személyemmel! Hajdu B. István sem volt soha első osztályú profi focista, mégis verhetetlen, ha a fociról, taktikákról, csapatok összeállításáról, esélyekről beszélget vele valaki, igaz? Leírtam nekik, hogy valóban nem vagyok olyan jó marketinges, mint ők, de nem értem, hogy ez a vita szempontjából miért lenne fontos. Az a fontos, amit írok. Ha pedig nem tudják megcáfolni, akkor ne személyeskedjenek, és ne meneküljenek a vita elől a hozzászólásuk törlésével.

A sírva nevetős emoji végtelenül komollyá tette a beszélgetést, hát még az a fránya Pages Manager, ami csak úgy random kiszedi a hozzászólásokat, nem igaz?

Hiába kértem, hogy ne személyeskedjünk, hiába dicsértem meg őket, hogy valóban jó marketingesek, ez sem vitt közelebb a célközönség-minőség-nézettség-lájk-körüli vitában az eszméink cseréléséhez. Azt is hiába írtam le, hogy mivel alapoztam meg azt, hogy a 20 éves dohánybolti eladó Mirandáknak és Dzsesszikáknak készült a dal, figyelmen kívül hagyták.

,,Nem mondtuk, hogy azért minőségi, mert sokan nézik" - de hát az előbb a nézettség a siker mérőeszköze volt! Tehát, akkor a Gucci sikeres, csak nem minőségi? Leírtam, hogy csalódtam a BeerSeeWalk-ban, mert nem ezt a tinipicsa-vitakultúrát vártam tőlük, azt gondoltam, nyitottak egy nyilvános vitára egy olyannal, aki ráadásul szerintük nem is ért hozzá. Mármint, a marketinghez.

Erre annyit válaszoltam, hogy az elején valóban nem volt igazam, nem verték a nyálukat, de csak kibújt a szög a zsákból: ez itt már egyértelműen nyálverés. Ha megnézzük, az elején ők kezdtek el cinikuskodni azzal, hogy ,,...annak helye van?" Nem értem, miért nem talált be, hogy a 20 éves dohánybolti eladó Mirandáknak és Dzsesszikáknak készült ez a dal, hiszen az általuk belinkelt statisztikákból is látszik: a kattintók legnagyobb arányban a 18-24 évesek. Miben tévedtem?

Leírtam, hogy a Gucci egyértelműen a primitív, iskolázatlan, alacsonyabb társadalmi rétegből származó embereknek szól, és, tekintve, hogy belőlük van a legtöbb, ezeknek a daloknak szokott lenni a legnagyobb nézettsége. Minél inkább ész nélkül kell valamit lájkolni, annál nagyobb arányban lesz rajta lájk. Kilencven százalékos tetszésaránnyal nem csak ők, hanem a hazai pop-előadók többsége is eldicsekedhetne.

Egy kis szünet után pedig jött a válasz arra, hogy miért nem látjátok a screenshotokon az én üzeneteimet:

Értem, tehát pont volt szabad fél órájuk. Azért törölték ki az első hozzászólást, amikor mélyre ütött az én második kommentem, igaz? A vége csak az lett, amit már a közepénél írtam:

a BeerSeeWalk elmenekült egy nyilvános vita elől.

Jogosan tehetnétek fel a kérdést: ki kíváncsi a BeerSeeWalkra? Mint ahogy a legtöbb bejegyzésemet, ezt is gondolatébresztő céllal írtam. Ennek is szeretnék mögé látni, ezt is el szeretném valahol helyezni.

Előfordult már veletek, hogy olyan emberrel vitatkoztatok az iskolában, aki nagyon népszerű volt? Akit az egész iskola szeretett, pedig emberként sehol nem állta meg a helyét?

Számít-e ilyenkor, hogy igazad van? 
Mennyire fontos, amit mondasz, és mennyire, hogy ki vagy?
Milyen kimenetele lehet egy ilyen vitának, és melyik fél mennyire nyitott a másik eszméjére?
Ugyanezt a vitát vajon megnyernéd vele szemben, ha egy az egy ellen lennétek, egy tanár moderálásával?
Ugyanezt a vitát vajon megnyernéd vele szemben egy fegyelmi tárgyalás-szerű helyzetben, ahol a tanári kar előtt kellene vitatkoznotok?

Egy ilyen helyzetben abszolút nem számít, hogy igazad van-e. Az számít, hogy a véleményed mennyire befogadható a körülöttetek lévők számára. A 20 éves dohánybolti eladó Mirandák és Dzsesszikák gyerekek befolyásolhatóak, ha pedig te vagy az, aki kevésbé befolyásol, kevésbé influencel, akkor hiába van színtiszta igazad, és hiába fontos a szélesebb látókörrel rendelkezőknek az, amit te mondasz. Egy ilyen vitának egyetlen kimenetele lehet: a primitívebb fél vagy megnyeri, vagy ha túl közel jársz az igazsághoz, letilt, vagy szóban személyeskedik, megaláz, vagy fizikailag bántalmaz.

Felkészülési lehetőséggel, egy az egy ellen, egy felnőtt moderálásával már nagyobb szerepe van annak, hogy melyik félnek van igaza. A környezet is rengeteget befolyásol: ha a saját rajongói között van az illető, akkor fontos az ő hergelésük is, hiszen, ha az ő nyelvükön beszélsz, az ő álláspontjukat is képviseled, akkor sokkal inkább azt éreztetheted a másikkal, hogy egyedül van a véleményével. Lehet ezt a vitát úgy értelmezni, hogy hát, odamentem kötekedni, és kitiltottak, és valószínűleg sokan egyet is értenének ezzel, de tényleg ennyi az üzenete ennek a tiltásnak? Nem káromkodtam, nem becsméreltem a megjelent zenét, nem szidtam az embereket, sőt, csendben tűrtem, hogy engem szidjanak. Érdemes megállni a kötekedés-kitiltás szinten?

Egy-egy kártyát azért mind a BeerSeeWalk, mind én a tarsolyban hagytunk. A BSW-s srácok nem dobták be az ászt, ugyanis egész idő alatt úgy vitáztam, hogy nem néztem meg a Gucci című videoklipet, nem hallgattam meg a számot. Miért nem idéztek belőle? Miért nem írták azt, hogy hallgassam meg, mielőtt hozzászólok? Miért nem vetették a szememre, hogy talán nem kéne ítélkeznem, amíg nem ismerem? Egyáltalán:

miért maradhattam vitaképes anélkül, hogy ismertem volna ezt a zenét belülről?

Az én paklimban is maradt egy Joker: a srácok befotózott statisztikája szerint ők elsősorban a 18-24 éves korosztálynak köszönhetik rekordszintű népszerűségüket. Mégis miért nem lépnek fel szinte soha egy egyetemi buliban, fesztiválon sem? Sem a LEN-en, sem a BME-napokon, sem a Bölcsész Napokon, és máshol sem találkoztam velük, pedig egy nap alatt százhetvenezer kattintás azért itt is indokolná a haknit a sok vidéki kisvárosi diszkó mellett. Vagy mégiscsak lehet abban valami, hogy a primitív, iskolázatlan, alacsonyabb társadalmi rétegből származó emberek körében értelmezhető ez a nagy arányú népszerűség?

A Gucci című szám megjelenését eddig egyetlen ismerősöm kedvelte: egy általános iskolás lány.

Zoe Locke, a példaképem

A 21. századra kifogytunk a példaképekből, ebben a bejegyzésben mégis az fog a legkevésbé sokkolni, hogy van példaképem. Gyakran támasztok teljesíthetetlen elvárásokat a környezetem felé, állandóan kislányozok, mégis egy tízéves lány a példaképem, aki ráadásul egy kitalált karakter.

Zoe Locke szerepében Abby White a ReMoved [Kitaszítva] című filmben. / Forrás: YouTube

A ReMoved (Kitaszítva) egy két részes, díjnyertes rövidfilm, Nathaniel Matanick rendezte. Kétszer tudtam megnézni: egyszer akkor, amikor megtaláltam; egyszer pedig az előtt, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Mindkétszer, mindkét részen elsírtam magam. Nagyon. Ráadásul, ez a film nem csak megrázó, de gondolatébresztő is, napokig képtelen voltam másra gondolni, és bizonyára ez ezen a hétvégén is így lesz. Egyáltalán nem bánom, hiszen már egy ideje terveztem másodjára is megnézni ezt a filmet, és úgy gondoltam, a főszereplő megérdemli, hogy egy külön bejegyzésben foglalkozzak vele.

A történet egy tízéves lány, Zoe Locke érzelemvilágába enged betekintést, aki bántalmazó szülők idősebbik gyermeke, öccsét Benaiah-nak hívják. A film elején több alkalmunk van meggyőződni arról, hogy a szülők mennyire gyengék: a férfi minden nap elveszíti a csatát az alkohol ellen, a nő pedig érzelmileg fejletlen, és minden nap kiteszi a gyermekeit beszámíthatatlan társának. Egyikükben sincs annyi lelkierő, hogy elváljanak, míg egy szép napon megjelenik a házuk előtt a rendőrség, és az apuka hirtelen nem tud ösztönösen a sörösüveg után nyúlni, hiszen kattan rajta a bilincs. Anyuka fut apuka után, Zoe fut az ellenkező irányba, a következő jelenetben pedig a lány nevelőszülőkhöz kerül. A ReMoved rémisztően valósághűen tárja elénk, hogy milyen, amikor egy gyerek életében először találkozik a szeretettel, amiről egészen addig azt gondolta, csak benne létezik; megkérdőjelezi a szülő-gyerek kapcsolat törhetetlenségét, más megvilágításba helyezi azt, hogy valaki érettebb a koránál, és sok más tekintetben is elgondolkodtat, megdöbbent.

„Felnőtt vagy!" 

Zoe édesanyja többször is megszólal a filmben, de egészen a második rész közepéig kell várnunk, hogy először igazat mondjon. Szembenéz a saját kislányával, és egyáltalán nem érzünk meglepődést, amikor kimondja ezt a két szót. A főszereplő narrációján keresztül minden apró érzelmi változás közben együttérezhetünk vele, mégsem sajnálatot érzünk. Mégsem tekintjük őt hisztisnek. Nem érezzük azt egy pillanatra sem, hogy ő egy kislány.

Az első jelenetben Zoe éppen az öccsét öltözteti, miközben a szüleik veszekednek. Felelősséget érez érte. Belekerült egy helyzetbe, és nem a körülmények áldozataként tekint magára. Nem vett fel áldozati pózt. Sem az iskolatársai előtt, sem előttünk, nézők előtt. Nem az a célja, hogy sajnálják őt: az a célja, hogy az öccse ruhában legyen, hogy érezze a szeretetét, a figyelmét, hogy a fiú megtapasztalja azt, ami neki nem adatott meg. Nem sajnáltatja magát, nem célozgat a többi gyereknek, hanem felelősséget vállal, és tesz. Az öccséért és magáért.

Zoe nem csak felelősségteljes, és érett, de kellően erős. A ti iskolátokban is biztosan volt egy-két lány, aki állandóan takargatta a vágásait, véletlenül mégis az egész osztály tudta, hogy vagdossa magát. Egy fiú miatt, akit azóta már nem is ismer; amiatt, hogy róla beszéljenek; vagy egyszerűen, csak unalomból.

Zoe viszont nem szégyelli a rossz tulajdonságait. Nem gondolja, hogy ezek miatt szégyellnie kellene magát, hiszen tudatosította magában, hogy azért, ami vele és körülötte történik, a szülei a felelősek. „Az ő történetük nem kell, hogy az én történetem is legyen!" Nem hintette el véletlenül az osztályában, hogy mi a baj, nem célozgatott, nem akart kislányos játékokkal figyelmet kizsarolni a környezetéből, nem játszotta el a buta, cuki kislányt. Felvállalt egy nyílt küzdelmet azért, hogy megértsék őt. Nem menekült egy rossz társaságba a problémái elől, nem maradozott ki az iskolából. Ahogyan az anyja tekintetét is állni tudta, ugyanazzal a bátorsággal, elszántsággal vette bele magát abba, hogy szembenézzen a gondjaival, átélje, feldolgozza az érzéseit. Ez az egyik olyan tulajdonsága, ami a szülei fölé emeli őt: nem nyomja el magában, mint az anyja, nem menekül az alkoholba, mint az apja, nem sajnáltatja magát, nem próbálja elfojtani az érzelmeit. Nem az volt a célja, hogy a környezete találgasson, min ment keresztül: az volt a célja, hogy megértsék őt. Ha úgy érezte, hogy a nevelőanyja a hibás, bement az osztálytermébe óra közben, és mindenki előtt hozzávágta, ami éppen a kezében volt.

Érezzük, hogy ez mennyire tökéletes ellentéte annak, hogy ,,nem tudhatod, min mentem keresztül'? Azzal, hogy Zoe bement a nevelőanyjához, azt üzeni nekünk: tudja meg mindenki, hogy min mentem keresztül!  Nem érdekelte, hogy gyengének látják-e, mit fognak szólni, mit gondolhatnak róla, fognak-e ítélkezni. Ő azt mutatta, ami benne van. Azt a fájdalmat, haragot, dühöt, amit érzett. Megérte neki, gondoljon róla az a húsz-harminc teljesen idegen, vele egykorú gyerek bármit. Megérte neki, úgy is, hogy később az orra előtt javasolták a nevelőanyjának, hogy gyógyszereket adjon neki az indulatkezelésére. Megérte neki, mert akkor, abban a helyzetben éreztetni akarta a nevelőanyjával a haragját, közvetlenül.

Amíg más attól fél, hogy a környezete ítélkezni fog, a filmben Zoet a bíróságon is láthatjuk, amint éppen egy ügyész ítélkezik arról, hogy vajon az édesanyja maradhat-e a törvényes édesanyja. A lány érezhetően zaklatott, egy követ szorongat a kezeiben, amit ő maga festett. Zoe esetében teljesen nyilvánvaló, hogy az ítélkezés tárgya súlyos, meghatározó, életbevágó: az múlik rajta, hogy örökre elszakítják-e őt az édesanyjától. Az ismerősünk, iskolatársunk, akiről véletlenül mindenki tudja, hogy bántja magát, valójában attól fél, hogy a ,,szerelme", vagy az, hogy nem elég menő, vagy bármilyen hasonló indok hallatán a környezete szembesíti vele, hogy emiatt nem érdemes vagdosnia magát. Ettől a szembesítéstől fél. Ezzel szemben Zoe, mivel a vállára helyezte a problémája teljes súlyát, pontosan érzi, hogy ez mennyire súlyos, és ennek köszönhetően egyáltalán nem tart a környezete reakciójától. A ne ítélkezz, nem ismersz helyett az egész film során azon van, hogy megismerjük a legmélyebb érzelmeit. Pontosan tudja, hogy az érzelmei összhangban vannak azzal, amit éppen átél. A film egyébként a vagdosást is feldolgozza. Nem kap központi szerepet, de néhány másodpercig izgulhatunk Zoeért, mielőtt a rajzlap fölött egy tussal és egy üvegcseréppel a kezében végül kedvenc tevékenységét, a rajzolást választja.

Ahhoz, hogy ennél jobban megértsük, hogy Zoe miért különbözik egy hisztis kislánytól, meg kellene néznünk a filmet. Sok tekintetben tanulságos, új kontextusba helyezi a sztár szót. (Ne felejtsük: angolul a csillag és a sztár ugyanaz a kifejezés.) Elgondolkodtató, hogy mi azokra tekintünk sztárokként, azokról írunk fanfictionöket, azokért rajongunk, akiknek valaki más megcsinálta az életét, az pedig megdöbbent minket, ha valaki önmagának alakítja ki a helyzeteket, egyedül. Olyanokra nézünk fel, akiknek mások biztosítják a jólétet, és észrevétlenül megyünk el fiatal lányok mellett, akik a kisebb testvérüknek biztosítják az alapvető érzelmi biztonságot, és a saját életüket alapozzák meg. Felruházunk tulajdonságokkal értéktelen embereket, emberfelettinek, magasztosnak, vagy éppen apucinak gondoljuk őket, miközben önálló, tisztalelkű, felelősségtudatos emberekről megfeledkezünk.

Zoe egy kitalált karakter, de teljesen biztos vagyok abban, hogy sok-sok Zoe létezik körülöttünk is. Egyre világosabbnak tűnhet, miért írtam ezen a blogon öt olyan embertípusról, akiket nem veszünk észre, miért tartottam fontosnak felhívni a figyelmet arra, hogy érdemes pszichológushoz fordulni, a bántalmazó kapcsolatokra, az öngyilkosság megelőzésére, és miért nyílok meg én magam is ezen a blogon ilyen szokatlanul. Meggyőződésem, hogy nagyon sok gyerek küzd hasonló problémákkal, akik természetesen nem mindig tudják őket olyan jól kezelni, ahogy egy díjnyertes film kitalált főszereplője. Zoe története sokkal hatékonyabban, erőteljesebben, mélyebben hangsúlyozza azt, amit én ezekkel a bejegyzésekkel próbálok, és amit Zoe is gondol, miközben a bíróság padjában ül, szorongatva a saját maga által festett kövecskét: ,,senki nem mondhatja meg, ki leszek". A sok nem ismersz, ne ítélkezz mellett nagyon sok gyerek küzd csendben azzal, hogy a környezetének a története ne az ő története legyen. Küzd a sörösüveggel az apja szeretetéért, vagy felelősséget vállal az anyja helyett a kisebb testvéréért. Amint feléri a tűzhelyen lévő serpenyőt, megtanul magának sütni-főzni, önállóvá válni, elhelyezni magát a világban. Legyőzi saját magát, és áldozat helyett azzá válik, aki a körülményeit változtatja meg, alakítja át a saját igényeinek megfelelően.

Ez a film változtatta meg bennem a felelőtlen gyerekvállaláshoz való hozzáállásomat. Ha szabályozva lenne a családalapítás, se én nem születhettem volna meg, se Zoe, és még valószínűleg nagyon sokan. A saját példám nem, de más példája már meggyőzött, hogy azokra a gyerekekre tekintettel, akik ösztönösen azért küzdenek, hogy eltérjenek életképtelen szüleiktől, talán mégsem válna be egy hasonló korlátozás. Mindenkiben megvan a lehetőség, hogy nála szakadjon meg a generációról generációra öröklődő mérgező lánc, amit gyenge szülők gyerekei adnak át a saját gyerekeiknek. Ha pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez egy járható út, akkor a többiek is nagyobb eséllyel fogják a tust választani az üvegcserép, meg a hosszúujjú póló helyett.

(A film első és második részét megtaláljátok a linkekre kattintva.)

A bohóc

Érdekes ember a bohóc. Vannak, akik nevetnek rajta, vannak, akik félnek tőle, és mindenki észreveszi őt. Általában fiú, jellegzetes megjelenéséről lehet felismerni. Nem találja a helyét, a szerepét, nem jó se artistának, se akrobatának, nem tud semmilyen mutatványt. Bárki által pótolható, aki hajlandó magára ölteni a jelmezét. Igazán a beteg gyerekeket sem gyógyítja meg, igazán a horrorfilmekben sem ijedünk meg tőle, pedig a társadalom minden követ megmozgat, hogy hasznát vegye szerencsétlen bohócnak, de ez egy reménytelen küzdelem, hiszen ő csak egy bohóc.

A bohócot az teszi igazán bohóccá, hogy ezt a jelmezt nem veti le. Nem meri levetni a húszas, harmincas éveiben sem. A bohóc egy olyan fiú, aki már nem tizenéves, de továbbra is hasonlóan néz ki.

Bohóc.

A bohóc tehát nem tini, de ennek ellenére sem meri levetni az egyensapkát, a jellegzetes szakadt nadrágot, az egyenkabátot és a jelmez többi részét. Gyakran visel napszemüveget fényszegény környezetben is. Testtartása jellemzően feszült. Természetes kiegészítője az iPhone, amit társaságban sem mer eltenni. A bohóc jelmeze alatt ugyanis valami olyan dolog van, amivel én sem dicsekednék a helyében! Önképe, személyisége fejletlen, igényel egy ál-személyiséget, ami kitölti a benne tátongó űrt. Ő lenne a legszürkébb, legunalmasabb, legesetlenebb akrobata, tudja ezt nagyon jól, így inkább beállt bohócnak. Akaratlanul áll ki amellett, hogy egy magára adó nőnek igenis számítson a külső! Mert egy bohóc oldalán való megjelenés, az azért sok dologról árulkodik.

A bohóc fél. Kétségbe van esve. Bármit megtenne azért, hogy elrejtse mit érez, hogyan tekint magára, és mit ad ő a világnak. Viselkedésével azt üzeni: én is olyan vagyok, mint a többiek! Én is érek annyit mint a többiek! Be akarok illeszkedni közétek! Jó ez így? Mélyen, belül a bohóc jobb akar lenni akrobata társainál, de nincsenek meg az eszközei hozzá.

Nincs stílusa.

Nem tud felöltözni olyan helyről, ahol a bohócjelmezt magának kellene összeállítania. Azt, amit más bohócokon lát, elégnek tartja; csak hogy elrejtse, nem ért a divathoz. A bohóc rendkívül alkalmazkodó embertípus. Jellemzően becsicskul a környezetének: olyanná válik, amilyennek éppen látni akarják őt. Igyekszik ezt úgy közvetíteni a fiatalabbak számára, hogy azért ilyen, mert megteheti, de a becsicskulás egyértelmű. Teljesen mindegy, hogy a sapkán éppen a Swag, az Obey, a BP, vagy a NY feliratnak kell lennie, a bohóc mindig alázatosan követi a környezete utasításait.

A bohóc kellékei.

Azt csinálja, amit mondanak neki, mert ez kell ahhoz, hogy lájkolják. Ha a többi bohóc az orrát túrná, és azt látná rajtuk, hogy ez a viselkedés lájkolható, azt is megtenné. Hogyne tenné meg? Hiszen arra is képes, hogy megalázza, megszégyenítse az akrobatákat, ha a közönségnek éppen ez tetszik! Önmagában nem lájkolható, de ilyenkor az emberek gyakran visszatapsolják. A közönségnek szüksége van arra, hogy a színpadon azt lássák: az értéktelen is érvényesülhet az értékes felett. A 21. század emberének ez az első számú szellemi igénye. Ez kielégíti, megnyugtatja őt, ettől magát is értékesebbnek érzi.

A bohóc nem csak a közönsége talpát nyalja. Annak ellenére, hogy a fiatal lányok ízlése rendkívül eltér egymástól, a bohóc közülük csak nagyon kevésnek tetszik, pedig valójában ez az első számú célja. Mindenki az akrobatákra bukik, így a bohóc kénytelen a tapasztalatlan lányok figyelmére utazni, az övéket a legegyszerűbb felkelteni egy ilyen jelmezzel, hiszen ők még újak a cirkuszban. Instagram-élőzik, kelleti magát, jobbra-balra ugrál a színpadon, hogy jobban lássák. A lányok, akiknek tetszik a műsor, általában maguk is megfelelési kényszerben szenvednek és úgyanígy a környezetük csicskái. Gyenge lábakon állnak: egy erősebb bohóccal még akár el is szöknének otthonról. Majd lesz valahogy. 

Amint egy kis figyelmet kap, az álarc mögött lefagy a mosoly a bohóc arcáról: hirtelen elkezdi lekezelni ezeket a nézőket, tárgyként tekinteni rájuk. Észreveszi, hogy egy akrobata ügyesen bánik a nála magasabb, vagy a ducibb lányokkal, addig egy bohóc nem teheti meg, hogy nála magasabb, vagy a bohócjelmeztől elütő külsejű lányt választ. Nem teheti meg, nem engedheti meg magának. Érdekes, igaz? A primitív közönség csukott szemmel tapsol: úgy látják, ezek a lányok nem méltóak a bohóchoz. Valójában pedig a bohóc van abban a kényszerhelyzetben, hogy nem választhat közülük, különben kinevetik őt. Rettenetesen fél a közönség ítéletétől, gyakran gúnyolódik ezeken a lányokon, nála magasabb nőhöz pedig hozzá sem mer szólni. Kényszerhelyzetben van. Behatárolt tulajdonságokkal rendelkező, vagy adott tulajdonságok nélküli lányt kell választania, hogy a közönsége ne vesse meg őt. Ha egy nála magasabb, vagy szélesebb lányt hívna a színpadra, a közönség felállna, és kimenne a teremből.

Nagyon sokan irigylik a bohócokat. Pedig, gondoljunk bele: mi kell ahhoz, hogy valaki bohóccá váljon? Elsősorban az, hogy ne akarjon fejlődni. Ez mindenképp szükséges, hiszen, ha fejlődőképes lenne, akkor középsuli után, vagy az egyetemen már levette volna a jelmezét. Másrészt, kell egy ostoba szülő, aki pénzben méri a szeretetet, törődést. Nélküle a bohóc meztelen lenne: a jelmezét soha nem magának köszönheti, mindig a szülőnek, ahogy a lakhatást is. Harmadrészt, függőségre való hajlam kell hozzá. A bohóc, amellett, hogy az egyik szülőjétől függ, hajlamosabb drogfüggőségre, Instagram- és Snapchat-függőségre, mint más emberek. Mivel önállóan nem tartja magát méltónak a környezetéhez, vásárlásfüggésre való hajlama is erősebb, de erre általában nincs pénze, emiatt gyakran frusztrált. Az lenne a logikus, ha azt gondolnánk, hogy a bohóc irigyli a sok pénzt kereső embereket, akik olyan szaktudással rendelkeznek, amire szükség van, de tévednénk. Őket nézi le leginkább! Azok után sóvárog, akik hasonlóan önállótlanok, az emberek mégis azt gondolják róluk a képernyőn, hogy mindent megtehetnek. Nem pénzre van szüksége: azzal is tökéletesen beérné, ha csak úgy tűnne, mint aki bármit megtehet.

A bohóc amennyire frusztrált, legalább annyira egyszerű és naiv. Ha segget vagy melleket lát, azonnal lájkol. Annyira ostoba, hogy egyszerű optikai trükkökkel is megvezethető, egy-egy pucsítás látványától képes hasra esni a színpadon. A közönség ilyenkor csendben együttérez, néhányan a homlokukhoz csapnak: hű, ettől én is hasra esnék! Az ember azt hinné, a bohóc a katasztrófafilmek láttán is minden egyes alkalommal elhiszi, hogy a Földbe meteor csapódik, a hurrikán elsöpri fél Amerikát, és szétszakad az ózonréteg, hiszen az Instagramon minden optikai csalódást elhisz. Nem véletlen, hiszen ő maga is egy optikai csalódás: mivel már huszon-, vagy harmincéves, az emberek elhiszik róla, hogy már önállóan keresi a pénzét, hogy már tapasztalt, hogy bátor, hogy ő képvisel valamit. A jelmeznek köszönhetően anyu vagy apu önállótlan, életképtelen fiáról senkinek nem fog eszébe jutni az, hogy ő nem kellett akrobatának, nem kellett artistának, és ehhez hozzátesz az is, hogy arcát szinte mindig képernyő takarja. A képernyő tökéletesen leplez bármilyen érzelmet, és elvonja a figyelmet arról, ha valakiben nincsenek érzelmek. Amíg a képernyő takar, gondolkodni sem kell; az emberek pedig nem támasztanak semmilyen elvárást, igényt a bohóc felé. Ez egy nagyon kényelmes állapot. Vesztes vagy, és az emberek nem tudják, hogy vesztes vagy.

(Forrás: Pinterest)

A cirkusz szombaton és vasárnap hajnalban a legforgalmasabb. Ilyenkor egy percre úgy tűnhet, mintha több lenne a színpadon a bohóc, mint az artista. A képernyőkön megjelennek a komolyba, csinosba öltözött bohócok, kissé eltérő jelmezben, de továbbra is ugyanazzal az érzelemmentes tekintettel. Ez a párzási időszak: reggelig a színpadra lépnek az első sorokból az öntudatlanná vált, de tapasztalatlan lányok, és kezdődik a ráadás. A bohóc kilép a pornóoldal mögül, és a maga bice-bóca módján megpróbálja valóra váltani az előrecsomagolt vágyait.

Vajon milyen apák válnak majd a bohócokból? Egy huszon-, vagy harmincéves embernél ez egy lényeges kérdés. Vajon kiégett, megkeseredett, igénytelen felnőttek válnak belőlük? Fokozza majd a frusztrációjukat, ha a környezetükben egyre többen válnak meg a jelmezüktől? Az idő múlásával bátrabban mutatkoznak egy öreg, de márkás autó volánja mögül, mint anélkül? Alighanem, ezekre mind igen a válasz. Az igazi kérdés inkább az, hogy a bohóc újratermeli-e önmagát. Hogy lesz-e annyi öntudatlan kislány, aki gyereket szül egy bohócnak. És, ha lesz, az ő jelmezük mögött vajon mi lesz.

9 csalhatatlan különbség a kislány és a nő között

Mi a különbség a kislány és a nő között? Sokszor említettem már őket külön-külön, de átlátható, tisztán ezzel foglalkozó listát  még nem készítettem, pedig a két kategória már szinte a kezdetektől fogva él a blogon. Érdemes mind a kislány, mind a nő címkét megnézni!

Szeretnék gondolatokat ébreszteni a lányokban azzal kapcsolatban, hogy felismerjék magukban a kislányos vagy nőies vonásokat, és hogy a férfiak észrevegyék, hogy a lány, akivel éppen ismerkednek, mennyire tekinthet felnőtt szemmel az ismerkedésre, a párkapcsolatokra, és az élet néhány másik területére. A régebbi olvasóim emlékezhetnek az előző borítóképemre: nem minden nagykorú felnőtt, és van néhány felnőtt, aki még nincs 18 éves! Könnyen előfordulhat, hogy a kislány alatt olvasottakat egy negyvenes nőn vélitek felfedezni, és az is megeshet, hogy az osztálytársatok, húgotok, fiatalabb barátnőtök pont ugyanúgy gondolkodik, akár egy felnőtt nő. Az is egy érdekes kérdés, hogy ti hogyan értelmezitek a szerelmet, és szerintetek melyik fél gondolkodása áll közelebb a ti értelmezésetekhez, hiszen nem csak a környezetetekben élőkre, de magatokra is könnyen ráismerhettek olvasás közben.

9 szempont alapján hasonlítottam össze a kétféle gondolkodást, kezdjük rögtön a leghosszabbal!

1. Értékrend

Amikor egy lány pasizni, vagy csajozni kezd, abban a szerencsés helyzetben van, hogy ő maga választhatja meg, mire fektesse a hangsúlyt. Minden fiatal lány felteszi magának a kérdéseket: mit vegyenek észre rajtam először a férfiak? Mit közvetítsek a másik felé? Olyan férfiakkal akarok ismerkedni, akik x vagy y dolgot tartják fontosnak? Vagy olyanokkal, akik esetleg mást? Milyen legyek, és milyennek tűnjek? Különbözzön ez a kettő egymástól?

A felnőtt nő reálisan látja a környezetét, az őt körülvevő embereket, a fiatal fiúk tömegét, és ilyenkor arra a következtetésre jut, hogy bizony, ha komoly kapcsolatot szeretne, akkor neki is tennie kell azért, hogy elkerülje az olyan helyzeteket, amikor csak megdugni akarják őt. Ezt nem csak azzal érheti el, ha az első jelnél, ami arra utal, hogy esetleg a másik kevésbé veszi őt komolyan, nemet tud mondani, hanem azzal is, ha olyan dolgokat hangsúlyoz ki, amik, bár kevésbé kézzelfoghatóak, még egy hormontermelése csúcsán lévő fiatal férfi figyelmét is felkelthetik. Az önálló gondolatok, a humoros, csattanós, hirtelen jött kifejezések, az újszerű ötletek, meglátások, az alkotások, - legyen az kézzel készített, vagy írásba foglalt dolog - a tájékozottság, a tudás- és tettvágy mind-mind olyan dolgok, amik miatt az ezeket nélkülöző kislányok fintorogva mutogatnak a nőkre, hogy tőle miért akarnak többet a pasik, tőlem meg miért nem.

Ha nem tudsz többet nyújtani az arcodnál és a testednél, nem fognak tőled többet akarni.

Facepalm?!

Komolyan mondom, vártam, hogy elküldjön melegebb éghajlatra, de nem. Am micsi?

Más azért sopánkodik, hogy milyen rég szexelt egy jót, én azért szoktam, milyen rég beszélgettem egy jót.. Ha már beszélgetni nem tudtok, legalább egy kis kihívás legyen bennetek, lányok! #tooeasy

Viszont, aki többet tud nyújtani, mint egy test és egy arc, annak nem olyan nehéz megtalálni azt a férfit, aki komolyan is veszi őt. Azért bármennyire is súlyosnak tűnik a helyzet, a felnőtt nők még mindig többen vannak, mint a kislányok, szerencsére.

A kislány viszonylag egyszerűen látja a környezetét: a fiúk dugni akarnak, úgyhogy akkor valami olyat hangsúlyozok ki, amit meg lehet dugni. Garantált figyelem! Fontossá válnak a centik, a kilók,

a mellek, és a seggek. Azzal, hogy erre fektetik a hangsúlyt, máris teret engedek annak a félelemnek, hogy ha meghízok, akkor el fog hagyni? Régen sosem értettem, hogy lehet ennyire hülye valaki, de így már összeállt a kép! Ezekben a kapcsolatokban a test és az arc játszik kulcsszerepet, ami olyan természetes folyamatokkal, mint a szülés vagy az anyagcsere-lassulás, megváltozik. Egy kislány hajlamos kihívó, egyértelműen szexuális töltetű képekkel, viselkedéssel, bemutatkozással komoly kapcsolatot keresni, a felnőtt nővel szemben pedig nem mond elsőre nemet annak, aki erre a csalira ráharap. Nemet mondani egyébként sem tud, a számára nem szimpatikus embereket lerázza, lekoptatja, koccolja. Ha viszont szimpatizál valakivel, nem zavarja az sem, ha esetleg az illető nem veszi őt komolyan, nem zavarja az sem, hogy az elismerés nem neki szól, hanem a centiknek, a kilóknak, a melleinek, a szájának, és minden olyan testrészének, amiben a próbálkozók a kielégülés lehetőségét látják.

Vannak bizonyos dolgok, amiket, aki nem került még közelebb plázapicsához, az csak sejt, vagy egyáltalán nem is tud. A legtöbb plázapicsa belül ugyanaz a csúnyácska, kiközösített lány, aki általános iskolában volt, nulla önbecsüléssel. A plázapicsa póz egy szükség, egy kényszer: ezeknek a lányoknak szüksége van erre a szerepre ahhoz, hogy ne egy csúnyácska, kiközösített lányként éljék az életüket, ez a hazugság kell hozzá, mert másképp nem tudnának kitörni ebből a szerepből. Enélkül a szerep nélkül abszolút nem érzik kívánatosnak magukat, viszont emiatt a kényszeres viselkedés miatt nem is tudnak olyan párkapcsolatot létesíteni, amilyenre valójában vágynak. A plázapicsák csekkolgatják a legtöbbször az Instán, a Facebookon a tipikus ,,álompárokat" - lehetőleg azokat, akik a való életben is szeretik egymást. Ők vágynak leginkább erre, bennük a legnagyobb a szeretethiány, ők rettegnek a legjobban a környezetük, a barátnőik véleményétől, ők a legérzékenyebbek rá, amit a flegma, lekezelő, nagyképű viselkedésből jól le lehet venni, meg lehet figyelni. Van, aki más módon nem tud kiállni magáért, nem tudja megvédeni magát, csak így. A plázapicsaság egy menekvés: ha nem vagy jó nő, még mindig ott a lehetőség, hogy plázapicsa legyél. Sokan annyira mélyen belemenekültek ebbe a szerepbe, hogy a barátnőktől kezdve a pár száz kedvelésen át mindent elveszítenének, ha hirtelen levetnék. Ez a lehetőség mindenkinek adott, és így legalább az a néhány megvezethető, béna fiú úgy fogja gondolni, hogy te valami jó nő vagy, akkor is, ha senki más nem. Ez egy önbecsülés nélküli lánynak felfoghatatlan biztonságérzetet ad, viszont azt az egész testet átmelengető elégedettséget, megnyugvást, önfeledtséget nem fogják tudni így átélni egyetlen kapcsolatban sem, mint az egészséges lelkű nők. 

Ha férfi vagy, nem kell altruista módon megmenteni az összes eltorzult személyiségű plázapicsát, de jobb, ha tudod, mi van az alapozó mögött, így kevésbé fogsz meglepődni, ha egy szeretetéhes, elveszett, bátortalan lányt vélsz felfedezni.

2. Egyensúly

A felnőtt nő egy olyan kapcsolatra vágyik, ahol mindkét fél törekszik az egyenrangúságra: hagyja a másikat kibontakozni, de ez mellett igyekszik hasonló arányban érvényesíteni a saját akaratát is. Egyedül is megállja a helyét az élet minden területén, de hatékony kommunikációval, és a bizalom kiépítésével igyekszik erősíteni egy kapcsolatban az összetartozás-érzetet. A szó szoros értelmében társat keres, abban hisz, hogy két egész, vagy egésszé fejlődő ember alkothatja a legjobb kapcsolatot. Akkor érzi kényelmesen magát, ha aktívan tehet ő is a kapcsolatért, hiszen pontosan tudja, hogy a másik is annyit fog beletenni. Csak abban az esetben költözik össze a másikkal, ha egyébként lenne lehetősége arra is, hogy önálló életet éljen.

A kislány hajlamos alárendelni magát a másiknak, a legtöbb helyzetben döntésképtelen, aránytalan dominanciát igényel a hétköznapokban is. Egyedül mind a továbbtanulást, mind a munkát, mind a háztartásvezetést illetően képtelen megállni a helyét, ráadásul a magánytól is fél, ezért gyakran marad benne működésképtelen kapcsolatban. Egyedül nem tud kiállni magáért, ezért, ha úgy érzi, támadják őt, hisztizik, hangossá, agresszívvá válik. Egy olyan férfit keres, aki mindent intéz helyette, abban hisz, hogy majd a másik kiegészíti őt. Akkor érzi kényelmesen magát, ha semmit nem kell tennie a kapcsolatért, hiszen a másik irányít mindent. Gyakori az is, hogy a kislány olyan mértékben kiszolgáltatja magát, hogy nincstelenül, önálló életre képtelenül odaköltözik egy másik emberhez.

3. Lifestyle

A felnőtt nőnek tetszik, ha egy férfi tapasztalt, művelt, azzal foglalkozik, amit szeret; anyagilag és fejben is önálló, nem hajlamos a függőségekre, egészséges önképpel rendelkezik. Nem tetszik neki, ha egy férfi alakoskodik és másképp viselkedik a közösségi médiában, mint a valóságban; vagy ha másképp viselkedik mások előtt, mint kettesben. Miután befejezte a tanulmányait, ő maga is önállóvá válik anyagilag, így a szórakozást - fesztivál, utazás, étterem, kávézó stb. - nem érzi luxusnak, nem érzi olyannak, amire dülledő szemekkel kell várni a 100 lájkot az Instán, hiszen ketten, két fizetésből egyszerűen össze tudják dobni, ha éppen kedvük tartja. Kényelmetlenül érzi magát, ha fizetnek neki valamit, alkalomadtán fogadja csak el, legtöbbször a fele-fele arányban fizetést tartja kényelmesnek. Ugyanez a helyzet a házimunkával is: törekszik arra, hogy egyenlő arányban osszák fel egymás között, neki és a férfinak is egyforma arányban van helye a konyhában, össze sem jönne olyannal, akinek gondot okoz a panírozás vagy a nokedliszaggatás.

Érzelmi túlcsordulásra, meghitt pillanatokra, felejthetetlen közös élményekre van szüksége, olyanokra, amiket ők maguk tesznek felejthetetlenné.

Amíg a felnőtt nő a tetteket értékeli, a kislány beéri annyival, ha a másik úgy csinál, mintha tenne valamit. Elég, ha a másik úgy csinál, mintha sok pénze lenne: gyakran olcsó ruhákban ül olcsó kocsiban, amin látványos márkajelzések vannak. Ő és a társa is ezekre fekteti a hangsúlyt a közösségi médiában, ezeket tetováltatja magára, ezeket tartja értéknek. Akkor is ki van szolgáltatva anyagilag a szüleinek és a barátjának, amikor már nem tanul, továbbra is ők fizetnek neki a szórakozástól kezdve mindent, egyedül nem tudna élni, enni, fűteni, internetezni, szórakozni, így minden egyes esemény posztolási kényszert vált ki belőle, úgy érzi, meg kell mutatnia a környezetének, hogy ő hol jár és hogyan él. Tipikusan az a lány, aki nem veszi észre, hogy róla szól az Apuveddmeg, azt gondolja, hogy az irónia egy tablet, és a huszas-harmincas évei azzal telnek, hogy egy ATM-et keressen magának; illetve olyan barátnőket maga mellé, akik nem gúnyolják ki az önállótlansága miatt. Ami a házimunkát illeti, a kislány valahogy egyáltalán nem találja a helyét: vagy magára vállal mindent, és a főzést, takarítást posztolja a Facebookra, aztán sajnáltatja magát, hogy mennyi mindent kell csinálnia; vagy pedig egész nap az RTL-t nézi, Glamourt olvas, telefonozik, mert majd a másik intéz mindent, ahogy szokott.

(Legalább kiírja!)

Látványos, megmutatható dolgokra, show-szerű élményekre, olyan pillanatokra van szüksége, amikben elfelejtheti, ki is ő valójában.

4. Reakció a környezetre

A felnőtt nő általában kiegyensúlyozottan, mértékletesen, objektíven reagál a környezetére. Tisztában van az értékeivel és a hátrányaival is, ismeri magát. Amíg a kislány a követőitől kuncsorog szeretetet, addig ő ugyanazt az energiát, időt, kreativitást, amit a kislány az Insta-profiljába fektet, ő a saját kapcsolatán, barátságain belüli kommunikációra irányítja. A saját környezetére szeretne figyelni, azokat a kapcsolatokat szeretné elmélyíteni, tőlük szeretne figyelmet, érzelmi biztonságot. Természetesen, mint minden ember, beszámol a barátoknak, barátnőknek a kapcsolatról, de sokkal jobban odafigyel arra, ha esetleg a barátai a fiú viselkedésében találnak valami kivetnivalót, mintsem arra, ha a képein. Ritka, hogy olyan fiúval ismerkedik, akinek már a képeiből messzemenő következtetéseket lehetne levonni.

Tesz azért, hogy személyesen beszélgethessen, személytelennek érzi a Messengert. Szóra sem méltat pletykákat, sem magáról, sem ismert emberekről.

Úgy alakítja a környezetét, hogy az megfeleljen neki.

A kislánynak állandóan kell a megerősítés. Állandóan kell az, hogy érezze, hogy ő nem kövér, hogy érezze a saját bőrén a lájkokat, a bájvigyor-ízű hozzászólásokat, az sem baj, ha ezt a fiúból kell kisajtolnia. (Ugye jól áll ez a ruha? Ugye szebb vagyok?... ugye emlékszünk arra, amit feljebb írtam a plázapicsáról?) Szüksége van egy emberre, aki úgy tűnik, mintha a saját elhatározásából mondaná azt, hogy igen, drágám, nem vagy kövér; igen, drágám, te vagy a legszebb - mindezt anélkül, hogy egy idő után hozzátegye: igen, drágám, nagyon elegem van abból, hogy felhasználsz az önértékelési zavarodra.

Egyensúúúly?! Hol vaaagy?

Mielőtt találkozna valakivel, szempont az is, hogy a barátnőinek tetszik-e az illető, hiszen ha nem, az őt magát is elbizonytalanítja, mit fognak szólni hozzá. Általában olyan fiúkkal ismerkedik, akiknek már a képeiből le lehet vonni egy-két következtetést: érzelemmentes arc, igénytelen tetoválás, melegítő; színes, virító - általában piros vagy zöld - cipő; feszült testtartás, feliratos ruhák. Ez egy biztos stíl, ami a barátnőknek is tetszik, a kislány számára biztonságérzetet ad, ő úgy látja, ez egy biztos akadálya annak, hogy megszólják, kiközösítsék.

Nem tartja problémának, ha a kapcsolat nagy része Messengeren zajlik, ott legalább még kevésbé kell megmutatnia azt, hogy ő kicsoda valójában, szóval nem mozgat meg túl sok mindent a személyes találkozás érdekében, sőt. Azt állítja, nem foglalkozik pletykákkal, eközben folyton az irigyeiről beszél, és arról, mit mondtak róla, társaságban hangosan bizonygatja, hogy ő mennyivel jobb másoknál.

Keresd a hibát!

Úgy alakítja saját magát, hogy megfeleljen a környezetének.

5. Mi fér bele?

A felnőtt nőnek határozott elképzelései vannak arról, mi az, ami belefér egy kapcsolaton belül. Ahogy képes nemet mondani, képes szakítani is abban az esetben, ha olyan történik, ami már kívül esik az elképzelésein. Nem viseli el a megalázást akkor sem, ha a másik éppen drog hatása alatt áll, nem viseli el, abban a formában sem, hogy a férfi látványosan más nőket kívánjon mellette. Tudja, hogy ennél többet ér, éppen ezért tiszteli magát annyira, hogy kerülje azokat az embereket, akik ilyen helyzetbe hozzák.

Azt gondolja, hogy a kapcsolat 50 százalékban miatta értékes, szakításkor az okoz rossz érzést neki, hogy 100 százalékig megszűnt valami, amibe beletette szívét-lelkét. Kiábrándítónak tartja, ha a másiknak hiányos az alapműveltsége.

A kislánynak szinte egyáltalán nincsenek kimondott határai azt illetően, mi az, ami belefér egy kapcsolatban. Azért cserébe, hogy valahogy szeretik őt, valahogy foglalkoznak vele, valahogy a középpontban érzi magát, szinte bármit elvisel. Elnéz bármilyen hazugságot, visszafogadja azt, aki megcsalta őt, elengedi a füle mellett, ha a fiú más nőkre csorgatja a nyálát. Azt állítja, ő úgyis jobb, belül pedig szétveti a féltékenység. Számára léteznek olyan helyzetek, amikor az, hogy megalázzák, belefér, meg tudja győzni magát, hogy megéri az a kapcsolat úgy is.

Azt gondolja, hogy ő legalább 50 százalékban a párkapcsolata miatt értékes, szakításkor úgy érezné, ő maga 100 százalékban értéktelenné válna, ezért is szakít nehezen. Belefér neki, ha a másik buta, különösen úgy, ha nem hallja senki, amikor butaságot beszél.

6. Kommunikáció

A felnőtt nő tisztán, egyértelműen, néha nyersen kommunikál. Nem kerülget, nem ködösít, nem fél kifejezni az igényeit, a mellébeszélést és a hazugságokat is kerüli.

Ha egy társaságban megosztó téma kerül szóba, általában elmondja a véleményét, aztán megkérdezi, hogy a többiek mit gondolnak erről. Nyitott a vitára, sok esetben megnyeri, de ha mégsem, a másik fél mindig tanul tőle valami újat. *Ide egy magabiztos hajhátradobást kell elképzelni.*

Viszolyog a helytelen írástól.

A kislány igényli a témák kerülgetését, a ködösítést, a mellébeszélést. Ezek a leggyakrabban használt kommunikációs eszközei, ezeket követik a hazugságok, de néha-néha lehet vele anélkül is kommunikálni, hogy azon gondolkodnál, mi lehet az álarc mögött. A kislány ezt egy teljesen természetes, magától értetődő beszélgetésnek fogja fel, nem érti, hogy mi ezzel a probléma, belülről nem érzékeli az álarcot, vagy csak nem akarja nyilvánvalóvá tenni. A tiszta, egyértelmű, nyers állításoktól megijed, zavarba jön, ilyenkor hangossá, agresszívvá válik, eltereli a témát, vagy nem ír vissza. Ő maga is ilyennek tekinti az összes többi embert, elvárja tőlük, hogy észrevegyék rajta, ha

• féltékeny,
• sokáig készülődik,
• éhes,
• baja van,
• nincs semmi baja, csak figyelmet akar,

ezeket képtelen egyszerű, érthető szavakba önteni.

Ha egy társaságban megosztó téma kerül szóba, általában kussol, vagy a többiek mögé áll. A kislány semmitől sem retteg jobban, mint hogy a társaság többsége ellentmond neki, így kiderülne, hogy nem tud kiállni magáért, nem tud egyedül érvényesülni. Egyáltalán nem nyitott szinte semmilyen vitára, minden eszmecsere veszekedésbe torkollik vele, semmi újat nem tud mutatni, mindig ugyanazt a lemezt játssza le, meg van győződve arról, hogy mindig, mindent jobban tud.

Hát, úgy tűnik, te csak arra vagy.

Nem zavarja, ha a másik funkcionális analfabéta.

7. Jövőkép

A felnőtt nőnek fontos, hogy egy fiatal férfi aktívan tegyen azért, hogy 5-10 év múlva legyen belőle valaki. A tapasztalat iránti nyitottságot, a felelősségtudatot, a szakmai fejlődés lehetőségét - legyen az bármilyen szakma - fontosnak tartja, hiszen erre be lehet rendezkedni akár hosszútávra is, erre fel lehet építeni bármit.

Hagyjál már, azt se tudom, mi lesz holnap - mondja ezzel szemben a kislány, aki persze pontosan tudja, sőt, azt is, hogy mi lesz 5-10 év múlva, de erről kényelmetlen beszélni, hiszen az idő nem neki dolgozik. Fogalma sincs, hogyan és miként oldaná meg egyedül, hogy 5-10 év múlva úgy éljen, mint bármelyik másik ember, még szerencse, hogy a barátja és a szülei mindent intéznek neki. Hogy mi lesz belőlük 5-10 év múlva, az teljesen mindegy, a kislány nem hisz a hosszútávú tervekben, feleslegesnek tartja őket. Lesz, ami lesz!

Nagykorú, kozmetikus nő legmélyebb posztja evör.

8. Igények

A felnőtt nőnek kialakult, kifinomult, jól behatárolható igényei vannak. Nem feltétlen nagyok, de mindenképpen kifinomultak, kevés emberre illenek rá. A nő vállalja azt a kockázatot, hogy bizony, ezekkel az igényekkel nem lesz egyszerű férfit találni, de ha talál, onnantól kezdve a kapcsolatában már kevesebb kockázatot vállal, mint a kislány. Amellett, hogy jelentőségteljes kapcsolatot keres, szeretne ő maga is jelentőségteljes lenni a férfi életében, akivel számíthatnak egymásra, akivel felnézhetnek egymásra, egy olyan helyet elfoglalni, ami jóval túlmutat a valahogy szeressen-jellegű epizódszerepen.

Egy nő lenézi az olyan férfiakat, akik a pénzükkel akarnak érvényesülni, miközben megismerik. Nem tekinti egyenrangúnak magával ezt az értékrendet, mivel magára sem egy megvehető tárgyként tekint, hanem emberként.

Értékeli, ha egy férfi hajlamos eltérni a tömegtől. Nem egy irányítható papucsra van szüksége. Ennek köszönhetően hajlamosabb összejönni olyan emberrel, akinek gyakran vannak újszerű meglátásai, kreatív, ötletes a romantikus programötletektől kezdve a hóemberépítésig bármiben.

A kislány valódi igények híján igyekszik a környezete számára igényesnek mutatni magát. Neki valójában teljesen mindegy, csak szeressék valahogy, erre tökéletes alany a kedves, vicces, inteligens, - szigorúan egy l-lel - normális, értelmes akármelyik fiú, akinek jó a stílusa. Máris úgy tűnik, mintha valami megközelíthetetlen jégkirálynővel lenne dolgunk, miközben már az, ha ugyanazt a zenét utálod, mint ő, hatalmasat dob az összetartozás-érzetén, érdeklődésén. Ha nem tűnik elég hivalkodónak a stíl, akkor tesztelgeti a srácot, a kislánynak mindig kell a megerősítés, hogy valaki teperjen utána, küzdjön érte, ez tartja életben azt az érzetét, hogy ér valamennyit. A kislány számára a társkeresés egyáltalán nem jelent kockázatot, hiszen az igényei szinte bárkire ráillenek. A kockázat a kapcsolat kezdetétől indul, innentől ugyanis legalább akkora zsákbamacska a másik jelleme, mint a másik számára a kislány személyisége.

A kislány úgy érzi, neki a luxus, a szórakozás jár. Alanyi jogon, mert miért is ne járna. A másik fél neki egy személyzet, egy szórakoztató központ, aki biztosítja a show-t a létezéséért cserébe. A shownak mindig mennie kell, arra jön a like, meg a szívecske; arra jön a figyelem; arra jönnek az irigyek. Anélkül meg, ugye, értelme sincs egy párkapcsolatnak, semmi haszon nem származik belőle. Minél látványosabb a show, annál kevesebb a hiszti, hiszen a kapott figyelem kielégíti a kislány igényeit. Élvezi, ha ,,megveszik" őt, bár ezt a szót soha nem mondja ki, inkább csak átéli, ettől tartja magát értékesnek, és hajlamos más, megfoghatatlan dolgot is pénzben mérni.

Értékeli, ha egy fiú minél inkább hasonlít a tömegre, az a stíl, azzal biztosan elkerüli a legnagyobb rémálmát: a kitaszítottságot, és hogy megszólják őt. Gondoljunk bele, mekkora összetartozás-érzetet adhat együtt rettegni attól, hogy valaki megszólja a cipőd, a sapkád, vagy a telefonod, micsoda közösségi élmény lehet ez!

9. A gondoskodás kifejezése

Egy felnőtt nő látott már ezt-azt, jól kezeli a helyzeteket. Nem jön zavarba, ha a másikat egy nehéz időszakon kell átsegítenie, olyanná fejleszti magát, és olyan társat is keres maga mellé, aki támaszt tud nyújtani, ha a másik alkalomadtán elsírja magát, de emellett nem élnek vissza egymás segítőkészségével. Pontosan tudja, hogy egy nárcisztikus, vagy egy drogfüggő mellett nem tudna boldog lenni, ezek a tulajdonságok kiábrándítják, bizonytalanságérzetet keltenek benne.

Egy kislány jobban zavarba jön attól, ha egy férfit sírni lát, mint első alkalommal, amikor letolta a nadrágját. Abszolút nem tudja ezeket a helyzeteket kezelni, zavartan ül a másik mellett, és kattog az agya, hogy mit kellene ilyenkor csinálni, kétségbeesetten kapkod a másik álarca után: tedd vissza, tedd vissza, úgy minden jó lesz! Önbecsülés híján azokról az emberekről akar gondoskodni, akik tudomást sem vesznek róla, vagy csak szexet akarnak tőle, olyan mellett érzi kényelmesen magát, akivel kapcsolatban azt érzi, nem kaphatja meg őt.

Szívesen írnám, hogy majd felnő, de ő is 23 éves, mint én.

A gondoskodás, törődés általában úgy nyilvánul meg, hogy meg akarja változtatni, le akarja szoktatni a srácot a lányok rendszeres kihasználásáról, a drogról, a céltalan életmódról, ez a kísérlet pedig mindig sikertelen. A kislány előtt rengeteg olyan férfi van, akiket szintén nem kaphat meg, mert átlátnak rajta, de őket lenézi. Akinek többé-kevésbé egyenesben van az élete, amellett nem érzi jól magát, hiszen nem tud vele azonosulni. Olyanokra van szüksége, akik miatta megjavulnak, csak így érzi értékesnek magát, önállóan egyáltalán nem.

Magadra ismertél? Vitatkoznál? Helyesírási hibát találtál? Bátran szólj hozzá akár itt, akár a Felnőtt szemmel Facebook-oldalán! Ha tetszett, olvasd el a példaképekről szóló írásomat is!

Példaképek nélküli világ | szemétvár | musical.ly | AskFm | tehetetlen szülők

Minden érának megvoltak a maga korszakos példaképei. Volt, amikor az államférfiak, volt, amikor a művészek, volt, amikor a sportolók kerültek előtérbe. A 21. században viszont meg kell ismerkednünk azzal a helyzettel, hogy

nincsenek példaképeink.

Szokni kell ezt a új helyzetet, alkalmazkodni kell hozzá, és az sem árt, ha megértjük, miért és hogyan halt ki a példaképek iránti igény az emberekből.

Azt gondolom, David Beckhammel lezárult egy korszak. Talán ő volt az utolsó olyan példakép, aki annyira tehetséges volt abban, amit csinált, annyira hozta a felelős családapa-szerepet és emellett annyira jól nézett ki, hogy megengedhette magának, hogy ez mellett félévente össze-vissza váltogassa a frizuráját, szakállát, és állandó divatreklámarc legyen. Ma már, ha népszerűségre vágysz, nem engedheted meg magadnak, hogy a beauty&fashion-megjelenés mellett felelős családapaként szerepelj a címlapokon, hiszen ezzel az emberek többé már nem tudnak mit kezdeni, nem tudják magukénak érezni egyáltalán, nem tudják hova tenni. A felelősséggel járó családapa-szerep kiábrándító. Pózolhatsz babával, - az mindig dob a nézettségen - de csakis úgy, ha látszik, hogy te hétvégi apuka vagy, és amúgy a nevelésbe feleannyit sem tudsz beletenni, mint a megjelenésedbe. Ilyenkor a néző megkönnyebbül, felszabadul: de jó, nem kell rosszul éreznem magam, hiszen ő is csak úgy hobbiból vállalt gyereket! 

Az embereknek többé már nem az elérhetetlenre van szükségük. Ma már bárki élheti a sztárok életét, elég egy kis magamutogatás, alakoskodás az Instán, és máris idióta követők ezreit gyűrhetjük magunk alá, akik aztán sztárként gondolnak ránk. A példaképek helye természetesen nem maradt üresen: elkezdték betölteni a lelki szegény, felelőtlen, tapasztalat nélküli gyerekek, akik bűntudat nélkül aláznak meg gyengébbeket, másokat, nevetnek olyanokon, akik talán fordítva vannak bekötve: a szüleik szegényebbek, de belül gazdagok.

A YouTube nem egyszerűen csak az iskolás gyerekek tévéje. Amikor 2009-ben pénteken hatodik óra után hazaértem, ledőltem az ágyra egy 3 az 1-ben kávéval, és megláttam Justin Bieber One Time című videoklipjét, akkor az az illúzióm volt, hogy én ezt nem tehetném meg, amit ő. Ő ott a tévében van, én meg itt fekszem Pesten egy szakadt alsógatyában péntek délután, és még visszhangoznak a fejemben a nevezetes azonosságok a suliból. Én nem Xboxozhatok a fogszabályzós haverommal, nekem nem lehetne iPhone-om, nekem nem lehetne olyan menő New Era sapkám, és engem főleg nem hívna fel Usher, hogy menjek vele bulizni.

Volt egy távolság a közszereplő és a néző között, ami az elmúlt évtizedben eltűnt.

A közszereplő dolgait kiárusították a nyálcsorgató, jojózó szemű nézőknek: nézzünk magunk köré, pár ezer forintokért röpködnek az Xboxok, az iPhone-ok és a New Era sapkák a Jófogáson!

Továbbra sem hív fel minket Usher, hogy menjünk bulizni, de ez minket ma már egyáltalán nem is érdekel. Ma már Dorinával meg Szabyesttel akarunk bulizni! Ha beengednek minket 18 alatt egy diszkóba, vagy nyugodtan ledarálhatunk egy iPhone-t, onnantól kezdve már kiesik a látókörünkből Usher, hiszen ez közel van, ez itt van, ezt úgy érezzük, hogy akár mi is megtehetnénk, magunkénak tudjuk érezni, míg Usher továbbra is egy megfoghatatlan valami. Ez hiányzott a tévéből ahhoz, hogy le tudja dózerolni a példaképek imidzsét, ez volt az, amiért a tévé még nem tudta azt, amit a YouTube már tud. A feltörekvő, megfoghatatlan tehetségű énekes már nem kell senkinek, a figyelemhiányos gyerek viszont egy kézzelfogható dolog, olyan, akit padtársunkként is el tudunk képzelni.

Az értékválsághoz sokat hozzátett ez a bárkinek lehet-jelenség. Kérdezzétek meg a szüleiteket, mennyit ért húsz-harminc éve egy diploma, és mennyit ér most, amikor az én szakomat egy élelmesebb csimpánz is el tudná végezni. Nyilván, a gyerekek továbbra is tartanak az egyetemtől, de akik túl vannak rajta, illetve a munkaerőpiaccal foglalkozó emberek is pontosan látják, hogyan értéktelenedik el fokozatosan a diploma azzal, hogy ma már szinte bárkinek lehet. Ma a fiatal lányok többsége sztár akar lenni a maga módján, olyanná akarják alakítani a környezetüket, mintha sokra vitték volna, népszerűek lennének, és a YouTube-bal karöltve ez a két jelenség teszi azt, hogy tapasztalat nélküli gyerekek próbálják betölteni a példaképek hiányából fakadó űrt egy-egy Starbucks-pohárral meg DIY manikűrrel. Ezzel nem csak az a gond, hogy vak vezet világtalant, hanem az is, hogy, mivel Starbucks-pohara és csilivili körme is bárkinek lehet, nem töltik be ezt az űrt, csak próbálják. Ha nincs lehetőségük olyat tenni, olyat mondani, olyat alkotni, amire felnézhetne a tömeg, ma már akkor is tűnhetnek úgy a lájkok, reakciók száma alapján, mintha példaképek lennének. Ha van lehetőségük olyat tenni, akkor viszont nem tehetik meg, hiszen azzal a tevékenységgel elveszítenék azt az összekukázott néhány ezer kedvelőt.

A tömeg ma már nem felnézni akar a sztárokra, a wannabe-sztárok pedig örömükben össze-vissza vihognak és pucsítanak az ölükbe hulló lehetőség láttán.

A megkönnyebbülés, hogy egyébként ha te tehetséges lennél, akkor sem szabadna megmutatnod a tehetségedet, óriási. Ennek hatására tehetségtelenként bármikor hivatkozhatsz arra, hogy ez a tehetségtelenkedés csak egy imidzs, és az emberek azt fogják hinni, hogy csak miattuk teszed, ironikusan. Hálásak lesznek neked, hogy azonosulni tudnak veled, innentől kezdve pedig már egyenes út vezet ahhoz, hogy egy mindennapi jóreggeltszelfis-kutyamenhelyes-babázós-kutyáscicás oldallal kialakíts magadnak egy ostoba, primitív rajongótábort, akik azt hiszik, egyszer élhetik a te életedet is, és nem veszik észre, hogy lehet, hogy az övék ennél tartalmasabb.

A tömegnek fogalma sincs, mi az, amiben ő jó. Nem tudja, talán nem is érdekli. Ha te pontosan tudod, miben vagy jó, azzal ellököd magadtól a tömeget. Azt üzened neki: te mihaszna szardarab, még ennyit se tudsz? Ha viszont együtt nem tudjátok, miben vagytok jók, az vonzó. A tömeg azt érzi, megértik őt. Sőt, nem csak megértik - belül azt érzi, hogy a sztár vele együtt aggódik, hogy jaj, vajon miben vagyok jó. Együttérez. A sztár, aki semmiben sem jó, pedig eközben egyre erőltetettebben, kényszeresebben mosolyog, belül pedig megijed. Megijed, mert ő csak egy kiskakas akart lenni a szemétdombon, és lám, a szemétdomb óriásira nőtt, és még mindig gyűlik, és gyűlik, és gyűlik. Még a legyek is idejönnek, egyre több a lájk és az imádom! Ijedtében felfogad néhány olcsó marketingest, akik megmutatják neki, hogyan érezzen, hogyan mosolyogjon, mit játsszon el, és a szemétdombból viskókkal, bódékkal elkezd felépülni a szemétvár. A szemét egy nehezen lebomló dolog, jól lehet rá építkezni, nem fog eltűnni a kiskakas alól, hisz a szemetet nem viszi el senki. Innentől kezdve nem kell csinálni semmit, és kapsz érte valamit. Elismerést, tiszteletet, szeretetet. Tökéletes.

Semmiért valamit - több ezer kedvelés.

Ahhoz, hogy a példaképeknek létjogosultsága legyen, kellene valami, amikben mi magunk jók vagyunk. Szükségünk lenne egy kialakult önképre, hogy észrevegyük másokban, hogy igen, ő ezért, vagy azért jobb nálunk, és olyanok akarjunk lenni. Az önkép nélküli sztárok előtt azzal nyílt meg az út, hogy a tömeg is elveszítette az önképét. Ennek köszönhetően a tömegnek mások felé is annyi az elvárása, hogy legyen normális, értelmes, legyen jó kisugárzása, legyen jó a kémia, így nem csoda, hogy a népszerűségre vágyó emberek is ezeknek a semmitmondó elvárásoknak kezdtek el megfelelni semmitmondó életükkel, hiszen nem is volt más lehetőségük. A népszerűségnek ma ez az ára. Legyél normális, értelmes, legyen jó kisugárzásod, stílusod, meg kémiád, és ennél semmi esetre se legyél több. Ha több vagy, az már befogadhatatlan a tömeg számára, már nem tudják értelmezni, túlterheli őket szellemileg. Ha csak ennyi vagy, az pont jó, azt még kajálják. Az embereknek arra van szükségük, hogy ők valakinek érezzék magukat, ehhez az érzethez viszont Hosszú Katinka, Michelisz Norbert vagy Leiner Laura nem tesz hozzá, hiszen az ő tehetségük a saját területükön azt az érzetet keltheti az önérzetes, hisztis tömegben, hogy hozzájuk képest nem vagy te senki. Ők nem a körülmények áldozatai, ők azok, akiket nem érdekeltek a körülmények, nem azzal foglalkoztak, hogy áldozati pózt vegyenek fel, hanem úsztak, autóversenyeztek, írtak, és győztek, de ezzel a tömeg egyáltalán nem tud azonosulni. A tömegnek a körülmények áldozataira van szüksége, a kifogást keresőkre, a magyarázkodókra, a balhézókra, a vesztesekre, az áldozati pózban fürdőzőkre, hiszen ő maga is ugyanez és ugyanezt teszi. Ez nem csak a szélesebb társadalmunkban figyelhető meg, hanem kisebb közösségekben is: városunkban, iskolánkban, osztályunkban.

Ma nincsen nőideál. Érdeklődés hiányában elfogyott. Nincsen korszakos Marilyn Monroe-nk, nincsen korszakos Audrey Hepburnünk, de van helyette Palvin Barbaránk, meg Kim Kardshianunk. Vannak helyette olyan ideáljaink, akiknek a nevét sem tudjuk, csak látjuk, hogy ő jön ki a legtöbb Levi's vagy iStyle-táskával a plázából. Általános iskolás lányok váltak Marilyn Monroe-vá, Audrey Hepburnné az AskFm segítségével, akikre felnőttek néznek fel.

(,, - Te miért iszol, Mariann? - Néha." A Mónika Show valósággá vált, az általános iskolákba költözött, mi pedig elkezdtük komolyan venni és szívecskézni.)

A Cosmo-lányok körében kétfajta lány lehet sztár: az iskoláslány, akit látva megkönnyebbül, hogy huhh, ő se tartja a kezében a saját életét, és a pornós, aki a saját élete helyett napi több ismeretlen férfit tart a kezében. Két lábon járó seggekre, mellekre és szemöldökökre van szükségük, Aleskákra, Dorinákra, akik mellett Szűz Máriának vagy sikeres üzletasszonynak képzelhetik magukat arra a kis időre, amíg őket nézik. Akik mellett megkönnyebbülhetnek, hogy hát, én sem saját magamnak fizetem az iPhone-om, de hát kit érdekel, hiszen ő sem. Akikre lehet hivatkozni, mutogatni, hogy nézd, ő sem maga teremtette meg a pénzét! Akkor ugye nem baj, ha én sem?

A férfiideál is a kihalás sorsára jutott. David Beckham helyét átvette Mario, Curtis vagy G.w.M., ma már az ő életük az irigylésre méltó. Az az élet, amit abból élnek, hogy fiatal, kilátástalan helyzetben felnövő lányokat adnak-vesznek, kiállítják őket a sarokra, és a pénzt, amit a kuncsaft ad, elveszik.

Több a lájk, mint a vicces.

A fiatal fiúk számára a fűvel bizniszelő, olcsó autós, élettelen lakótelepi srác, meg a pszichopata strici töltötte be a példaképek által hagyott űrt. Az embereknek, akiket olcsó fotótrükkökkel, egyszerű pucsítással, feltolt melltartóval át lehet verni, erre van szükségük. Az embereknek, akik kényszeresen nyomják az imádomot a kirakatkapcsolatokra, erre van szükségük. Azt sem veszik észre, hogy egy kapcsolatnak vagy házasságnak álcázott valami mögött az lakozik, hogy a férfi áruba bocsájtja a saját barátnője, felesége testét, hogy rongyos ezrekért kiélhesse magát rajta bárki! Azt sem veszik észre, hogy az illető, akit irigyelnek, nem tud írni-olvasni! Hogy tűnne már fel a lány szeretethiánya? Hogy tűnne már fel a kihasználás? Hogy tűnne már fel bármi, ami túlmutat az inger-válasz szinten? Hol van már az, amikor a No Thanx nevű tinibanda énekese összejött egy 28 éves műsorvezető nővel? Ezzel a számomra valóban irigylésre méltó sztorival ma már nem lehetne sztárnak lenni.

A kocka megfordult. Ma elvárjuk, hogy a sztárok igazodjanak hozzánk. Nem tudunk örülni annak, nem tudunk lelkesedni azért, ha egy tinisztár összejön egy 28 éves nővel. Azért tudunk lelkesedni, ha a 28 éves ,,énekes" hülyíti tömegével a tinilányokat. Az már nekünk is megy! Azt már mi is tudjuk, hogy milyen! Ő is ezt csinálja, mi is ezt csináljuk - az, hogy ebben nincs semmi kihívás, nincs semmi tartalom, nincs semmi eredmény, az már teljesen mindegy. Ma azért válik a példaképünkké valaki, mert mások is szeretik őt; és nem azért szeretik őt mások is, amiért a példaképeinkké váltak. Tehetséget keresünk a tévés színpadokon, és amikor csak az énekes sztoriját kapjuk helyette, megvonjuk a vállunkat: hát, végül is ez se rossz. Értelmet, tudást, szórakoztatást keresünk a YouTube-on, és amikor látjuk a kirántott iPad-et, megvonjuk a vállunkat: hát, végül is ez is szórakoztató. Nem lázadunk fel, mert a tömeg sem lázad fel, és egyedül meg milyen gáz már lázadni. Ha lázadsz, benne van a pakliban, hogy egyedül maradsz - ha nem lázadsz, biztos lehetsz benne, hogy nem maradsz egyedül.

Hiába tűnhet úgy, a példaképek bukásával mégsem a néző veszítette a legtöbbet, hanem a szülő. A szülő egy alkalmi példaképpé vált. Példakép arra a 10 percre, amíg az emberek előtt felhívhatod őt, és hangosan elmesélheted neki a telefonban a nyomorodat, ő pedig önigazolást ad neked akkor is, ha nyilvánvalóan te voltál a hülye. Példakép arra az 5 percre, amíg sorban álltok a Telekomnál és kitölti neked az iPhone-hűségnyilatkozatot. Példakép arra a 2 percre, amíg a táskájához sétál és kiveszi belőle a pénztárcáját, hogy te mekizni tudjál. De arra az 1 percre már nem példakép, amíg eléd teszi az ételt, amit főzött neked. Elértük ennek a folyamatnak az alját. Tovább már nem lehet szűkíteni a szülő példakép-jellegét, többet már nem lehet faragni a szülő tekintélyéből, elértük a végét. Innentől kezdve sok szülő választási kényszerbe kerül. Vagy megkockáztat egy megromló viszonyt a gyerekével azzal, hogy igyekszik példakép maradni, és megértetni vele, hogyan működik a világ; vagy pedig feladja önmagát, elengedi a tekintélyét, és egy látszólag boldog Szász Dorina-utánzatot csinál a lányából a Musical.ly-n, AskFm-en, és természetesen az általános iskolában azzal, hogy nem neveli fel, csak pénzt ad neki.

(Reméljük, 39 akar lenni az a 29. Ha nem, az nagyobb sokk lenne, mint rájönni, hogy ezt a lányt háromszázezren kedvelik.)

Ami az általános iskolákat illeti, nem egyszerű megértetni az emberekkel, hogy a tanárok példakép-jellegének elvesztése mekkora probléma. Ha egy közösségben felmerül, hogy egyre terjed, hogy a gyerekek ,,okcsáá"-val, megalázó beszólásokkal ássák alá a tanáraik tekintélyét, a közösség reakciója az, hogy hát, ilyen csak a Wattpaden fordulhat elő.

(Napi fucklogic megvolt, amikor az egyik csoportban  elkezdték magyarázni, hogy a tanárok megalázása csak a ,,nem megfelelő karakteralkotásnak" köszönhető, csak a Wattpaden létezik, tulajdonképpen csak egy kitalált probléma, amit a kislányok az írásban élnek ki - eközben Szász Dorinának háromszázezer kedvelője van, az iskolás ismerőseim pedig tömegével látják a kis Szász Dorinákat maguk körül, akik leoltják a tanáraikat, akár egy okcsáá-val.)

Az emberek nem látnak maguk köré, vagy nem akarnak maguk köré látni, magukat értelmesnek, intelligensnek tekintő emberek tagadják a problémákat, és egyébként azon keresztül, hogy erről miattuk nem tudunk beszélni, rengeteget tesznek azért, hogy ez a folyamat így is maradjon, ne álljon meg, míg végül azon vesszük észre magunkat, hogy a tanárt elkezdik haverként kezelni a gyerekek. Azt a tanárt, aki 360 kreditet elvégzett az egyetemen, aki pályája elején két évet tanított ingyen (rövid illetve hosszú gyakorlat), aki a tudását igyekszik átadni, az nem ért el semmit. Szemben a musical.ly-s 12 éves lánnyal, aki viszont tehetséges, és elért valamit.

Értjük, hogy merre tartunk? Értjük, hogy mi következik ez után, hogy mi lesz a jövőben? A következő musical.ly-n, a következő Askon már dolgoznak a programozók - a következő felhasználókon pedig már dolgoznak a szülők, akik a könnyebb utat választják nevelés helyett.

Teljesnek tűnik az összhang.