(Forrás: Pexels)
Kezdésként megcáfolok néhány tévhitet:
,,Magyarország az elsők között van azoknak az országoknak a listáján, ahol a legnagyobb arányban történik öngyilkosság."
Semmilyen tekintetben nem tartozunk a világelsők közé, akár összességében nézzük, akár nemekre bontjuk le az öngyilkosok arányát. Semmi nem utal arra, hogy a közeljövőben Magyarország kiszorítsa az élről a világnak azt a két régióját, ahol a legtöbben követnek el öngyilkosságot a lakosság számához viszonyítva.
Kelet-Európa, volt szovjet tagállamok
Litvánia évtizedek óta makacsul vezeti az európai országoknak ezt a szomorú listáját. A 90-es években, a Szovjetunió felbomlása után a többi kelet-európai országhoz hasonlóan Litvánia is iszonyú nehezen találta a helyét, gazdaságilag nagyon hirtelen érte őket a szabadság, a növekvő munkanélküliség és a szegénység pedig ugrásszerűen megnövelte az öngyilkosok számát, különösen vidéken. 2010-ben még mindig ott tartottak, hogy a vidéken élők 25%-ánál volt bekötve vezetékes ivóvíz és nagyjából minden második házban volt csak beépítve vécé és zuhanyzó. A Litvániával szomszédos, szintén szovjet utódállam Fehéroroszország is előkelő helyen szerepel, ami szintén nem csoda. Szinte egész Kelet-Európára jellemző az alkoholizmus, a Fehéroroszok ebben az élen járnak, illetve egész Európában náluk alkalmazzák egyedül a halálbüntetést.
Ezekben az országokban jellemzően ötször-hétszer több férfi követ el öngyilkosságot, mint amennyi nő. Ami a kísérleteket illeti, valamivel több nő próbálkozik vele, de az arány közel sem annyira torz, mint amennyire a tragédiával végződő eseteknél a férfiak javára. Ha kizárólag a nők eseteit nézzük, ezek az országok jól szerepelnek világviszonylatban, a többi országhoz képest kevés nő végez magával Kelet-Európában. Egy másik érdekesség, hogy a Kék Bálna felfutásakor a cikkek alján egy-egy mondatban sokszor odaírták, hogy a jelenség Oroszországból indult. Ha belegondolunk, hogy mind Litvániában, mind Fehéroroszországban és a környező országokban is rengetegen beszélnek oroszul, megérthetjük, miért szedett ennyi áldozatot ez a hullám.
Az emberek egyáltalán nem figyelnek egymásra, legyen szó éppen egy írásról, egy barátságról, vagy csapattársról, munkatársról, osztálytársról. A legtöbb öngyilkosságot megelőzhetné az, ha az áldozat környezete nem lenne ennyire primitív. Hiszen, egy testépítő biztosan meg tudja oldani a magánéleti, vagy a lelki válságát, ugye? Az 53-as kar, az már bármit megold, nem? Ha az illető alig fér be az ajtón, vagy épp a foci vb-re készül, ahol egy egész világ figyeli őt, akkor biztosan meg tud küzdeni a saját démonjaival, igaz? Így gondolkodunk. Lájkoljuk, imádjuk az önzést, felnézünk rá. Ha valaki sikeres valamiben, akkor ne segítsük őt tovább, a problémáit oldja meg maga! Ha pedig valaki sikertelen valamiben, ne foglalkozzunk vele, legalábbis úgy, hogy hozzá ez el is jusson, semmiképp! Ne foglalkozz vele, görgess tovább! Így gondolkodunk.
A figyelemhiány nem csak az önzésnek köszönhető, hiszen az emberek valamilyen szinten azért figyelnek a környezetükre; de ez a figyelem általában a folyamatok végeredményére irányul, és nem magára a folyamatra. Ezrek kattintanak rá a zöld kabátos lányokra, vagy Mr. Bustára, de a társadalom uniformizálása, vagy az elmagányosodás mögött húzódó folyamatok már alig érdekelnek valakit. Ugyanez a helyzet az öngyilkossággal: amikor valaki megteszi, mindenki az arcához emeli a kezét, meglepődik, sír, sikongat, ordibál, miközben előtte évekig egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mi zajlik le az áldozatban. (Most tekintsünk el attól, hogy ez mennyire álszent, gyomorforgató, hogy még halála után is barátnak, közeli hozzátartozónak nevezik azt, akire ilyen mértékben nem figyeltek.) Egy egyszerű, lebutított cikket sem vagyunk hajlandóak elolvasni, csak azt, amikor valaki valami látványosat, felfoghatatlant csinált. Olyat, amiről lehet beszélni két kávé-cigi között szünetben, hogy aztán órák múlva elfelejtsük és legközelebb akkor jusson eszünkbe, amikor már nem tudjuk őt képek alatt megjelölni a Facebookon.
Nincs igényünk arra, hogy felismerjük a sok álságos között a valódit. Akarom mondani, az igazit. A valóban segítségre szoruló emberek elvesznek a sok figyelemhiányos gyerek között. Értéktelen emberek kapják meg azt a szeretetet másoktól, amit lehet, hogy olyanok érdemelnének, akik éppen úgy érzik, döntéskényszerbe kerültek, megéri-e ezt tovább folytatni. Azt látják, mások jópofizással viszik haza a tanárok, felettesek tiszteletét, designnal visznek el blogdíjakat, szépséggel váltanak ki szeretetet, feltűnéssel váltanak ki elismerést, romlottsággal váltanak ki figyelmet, önsajnálattal váltanak ki segítséget. A tartalommal, a folyamatokkal, a valóra vált álmokkal, a jócselekedetekkel nem foglalkozik senki, ami könnyen ébresztheti fel egy öngyilkos hajlamú emberben azt a gondolatot, hogy ez a világ nem neki való. Úgy, hogy egyébként a józan ész belülről azt súgja, hogy a világ éppen neki való.
Ha valakin a figyelemhiány jeleit vesszük észre, nem tisztünk megítélni, hogy tini hisztiről van-e szó, vagy az illető éppen fél lábbal áll egy háztető szélén, kezében a telefonnal, és úgy beszélget velünk. Nem is lehet, és nem is érdemes a kettőt megkülönböztetni, első alkalommal legalábbis semmiképp. Mindkettő célja ugyanaz: felkelteni a környezet figyelmét, hogy igen, itt baj van. Hogy mekkora ez a baj, ahhoz mind az elszenvedőnek, mind a segítséget nyújtónak érdemes a problémát racionalizálni, objektíven nézni, összehasonlítani más problémáival, megnézni a következményeit, elgondolkodni, mekkora hatása lesz ugyanennek a problémának öt év múlva.
Nem az a fontos, hogy a segítő fél érezze a probléma valódi súlyát, hanem az, hogy az elszenvedő, ezért fontos az objektív szemszög. Ha az illető felül tud emelkedni a first world problemeken, és magával szemben is beismeri, hogy a probléma jelentősége csak töredéke más, hasonlóan érzékeny emberek problémáinak, az nagyban segíthet az élet mellett dönteni krízishelyzetben. Az önsajnálati lufi tudatosítása is segíthet ilyenkor. Tipikus eset, amikor magányos férfi rinyál az egy-két százalékos férfitöbblet miatt, és erre fogja, hogy nem talál barátnőt; fiatal lány értéktelennek érzi magát mindenkivel összefekvő, magamutogató Instagram-modellekhez képest. Persze, lehet ellenérvelni azzal, hogy nem tisztünk megítélni mások problémájának súlyát, és nem tudhatjuk,min ment keresztül mennyire érzékeny az illető, sőt, akár tovább is tekerhetünk, nem foglalkozhatunk vele, de sokkal jobb, ha inkább megoldást keresünk. Átmeneti problémára átmeneti megoldást.
Abban az esetben is segíthet a racionalizálás, ha a probléma nagyobb súlyú. Egy betegség, egy közeli hozzátartozó elveszítése, egy rajtaütés azon, ha a házastárs, élettárs megcsal valóban akkora súlyú probléma, ami öt év után sem veszít sokat a jelentőségéből, és mások problémájához viszonyítva is súlyosnak tűnhet. Ilyenkor a felismerés hatására az illető önigazolást nyer: rájön, hogy igen, jogos az, amit érez, hiszen a probléma tényleg életbevágó, mégis megoldható. Az önigazolás egy nagyon fontos dolog, vannak, akik azért hozzák meg a tragikus döntést, mert úgy érzik, mai kifejezéssel élve nincs életük, elszigetelődtek a társadalom nagy részétől, nem ebbe a világba valóak, és azt gondolják, ha megteszik, azzal igazuk lesz. Természetesen nem lesz.
Ahhoz, hogy a segítségre szorulót rávegyük az objektív ön- és környezetértékelésre, nem kell szakembernek lenni, de elengedhetetlen az, hogy feltaláld magad mindenféle kommunikációs helyzetben. Nem lebeszélni kell, és nem szabad elbagatellizálni a problémáit! A lebeszélés hatására tovább szűkülhet az egyébként is beszűkült tudata, utóbbi miatt meg el fog zárkózni tőled, hiszen úgy érzi, nem érted meg őt. Éppen ezek ellenkezőjére van szükség: el kell gondolkodtatni, és azt kell elérni, hogy közelebb kerüljön hozzád, óvatosan. Minél inkább érzi, hogy szükség van rá, annál kevésbé fog rossz döntést hozni, és minél többet gondolkodik, annál nagyobb eséllyel tarthatod abban az állapotban krízishelyzet alatt, hogy megéri-e megtenni, nem fog átbillenni abba, hogy megéri. Az öngyilkosság soha nem észszerű döntés következménye, mindig meggondolatlan.
Fontos, hogy az illető problémája alapján mérjük fel a helyzet súlyát, és, például semmiképp ne a kora alapján. Egy általános iskolás gyerekkel is bánhat olyan mértékben embertelenül a családja, ami elgondolkodtathatja őt, hogy vajon mennyit ér az élete. Mivel mást még nem tapasztalt, az egész életét, hetven-nyolcvan évet ezzel az embertelen bánásmóddal azonosíthatja, amit tíz-tizenöt évig kapott, és még nem forrt ki annyira a gondolkodása, hogy ráhelyezze a felelősséget a saját válláról a szüleire, és sok esetben nem is meri, pedig ez lenne a racionális döntés. Egy diszfunkcionális családban felnövő gyerek környezete objektíven nézve is sokkal súlyosabban érintheti őt, mint a lájkok meg az imádomok hiánya az unatkozó, szakadt nadrágos gimis lányt, vagy a lányok érdektelensége a férfitöbbletre mutogató ,,felnőtt férfit", szóval önmagában a kor egyáltalán nem meghatározó, nem érdemes előtérbe helyezni, semmi köze a probléma súlyához.
Egy rossz, mérgező párkapcsolat is alkalmas lehet arra, hogy öngyilkos gondolatokat ébresszen egy emberben, különösen akkor, ha az illető azt érzi, hogy egyedül nem állná meg a helyét, és a társától várja a megoldást. Ebben az esetben nem csak a kiszolgáltatottság a probléma, hanem, hogy nem egy önzetlen embernek szolgáltatják ki magukat, hanem mondjuk, olyannak, aki nem foglalkozik senki mással, kizárólag önmagával. Egy labilis érzelmi állapotban lévő ember egy önző ember mellett nagyon hamar elveszítheti az életkedvét, és innentől már csak egy apró lépés az, hogy még lejjebb csússzon egy gyerek vállalásával. Ilyen esetben is érdemes a probléma gyökerét kezelni, vagyis felismerni, hogy a párkapcsolatunk az oka az önbántalmazó gondolatainknak, és szakítani. Erre fel lehet használni az impulzivitást, amit az öngyilkosság is igényel, hiszen a szakítás is egy sokáig fontolgatott, de hirtelen meghozott döntés, ami belül óriási változásokkal jár. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a szakítás mekkora életminőség-javulást hoz ilyen esetben! Ha pedig már gyerek is született, az ő életminőségén végképp javít a mérgező kapcsolatból való kilépés, anyagi helyzettől függetlenül. Egy mérgező párkapcsolat esetében élesen szembetűnő, hogy az öngyilkossággal az ember nem az életét akarja eldobni, hanem ki akar az életéből dobni valamit, ami ilyenné teszi. A hirtelen változáshoz a másiktól kell megszabadulni, nem az élettől!
A magány is az öngyilkosság egyik előjele. Csalóka lehet, mert a lájkokat és a közösségi médiás jelenlétét látva azt gondoljuk, hogy nem érintheti az illetőt, miközben lehet, hogy mélyen magányosnak érzi magát. Egy átlagos felnőtt embernek egy-két olyan társa van, akihez ennyire mély krízis esetén fordulhat, és ha valakinek több van, akkor sem biztos, hogy mer ezzel hozzájuk fordulni. (Mit gondolnak róla mások, gyengének látják, mit fog szólni a barátnője, kinek fogja továbbadni stb.) Sok esetben az vezet a tragikus döntéshez, hogy az áldozat akkor is elnyomja magában az érzéseit, a fájdalmát, ha a környezetében van olyan barát, tanár, (iskola)pszichológus, felnőtt ismerős, akihez bizalommal fordulhatna baj esetén, ezzel pedig ugyanolyan helyzetbe hozza magát, mint aki eleve magányos. Minél erősebb valakiben a félelem, hogy gyengének látják, illetve minél inkább azt sulykolja magába, hogy majd én megoldom, hagyjatok békén, egy igazi farkas vagyok, nekem már jöhet bármi, annál nagyobb eséllyel lesz öngyilkos. Ezzel szemben minél nyíltabban beszél valaki a saját gyengeségeiről, minél inkább felismeri, hogy kitől érdemes segítséget kérni, és mer segítséget kérni, annál nagyobb az esélye, hogy visszanyerje az életkedvét, és ismét teljes, kiegyensúlyozott életet élhessen.
Ez utóbbi az egyik oka annak, hogy Magyarországon - a kelet-európai országokhoz hasonlóan - a 40-es, függőségekkel küzdő férfiak húzzák felfelé az öngyilkosok arányát. Ezek az esetek legtöbbször nem kerülnek címlapokra. A mi kultúránk jellemzően azt erőszakolja a fejünkbe, hogy akinek segíteni kell, azok a nők, és a segítséget kérők, segítséget kérni pedig nem menő. Ahogy Dél-Koreában, nálunk is tabunak számít problémákkal küzdeni, főleg, ha férfi vagy. A jellemző gondolkodás a családapák, és úgy összességében a 40-es férfiak körében, hogy majd én megoldom, nehogy úgy tűnjek, hogy nekem segítség kell, én nem megyek orvoshoz és máris visszakanyarodtunk az előző bekezdéshez. Így már érthetjük, miért ők hoznak legtöbbször végzetes döntést. Az nyilvánvaló, hogy az alkohol- vagy drogfüggőség egy olyan dolog, ami gátolja a felépülést, sőt, sokszor ezek okozzák az öngyilkos gondolatokat. Ha a függőség az az egyetlen valami, amit kidobunk, amivel szakítunk, az akkora életminőség-javulást okoz már rövidtávon, hogy onnantól sokkal kevesebb segítség is elég, magától is nagyobb eséllyel folytatódhat a felépülés.
A függőségek esetén, legyen az kapcsolat-, alkohol- vagy drogfüggőség, szembetűnő, hogy mi, illetve minek az eldobása lendítheti a legnagyobbat az illető életkedvén. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor más szemmel kell nézni a problémát. Ebben a januári esetben úgy tűnik, egy budapesti elitgimibe járó elsős lány azért ugrott le 15 emelet magasból, mert az iskolatársai zaklatták. Gondolhattuk, a lány budapesti elitgimibe jár, tehát biztos nem lehet problémája, ebben az iskolában már érettebbek a gyerekek, tehát biztosan nem alázhatják meg, nem bánthatják, a padtársa is ugyanúgy hisztizett egy fiú miatt, tehát a másik 15 éves lány problémája sem lehet súlyosabb stb. Természetesen ezek hülyeségek, és valószínűleg a környezetében lévő emberek is ezeket a hülyeségeket gondolták, mielőtt a lány a mélybe vetette magát. Elviselhetetlen nyomás nehezedik a fiatal lányokra, szépnek kell lenni, pozitívnak kell lenni, mosolyogni kell, jobbnak kell lenni a többi fiatal lánynál, és a többi fiatal lány hazugságai nagyon könnyen elbizonytalaníthatják az illetőt, hogy vajon szép-e, még akkor is, ha sokan fejezik ki a tetszésüket felé lájkkal, vagy másképp. Mindannyian voltunk gimisek. Nem túlzás azt állítani, hogy ezekben az években az, hogy szép vagy-e, egyenértékűnek tűnhet azzal, hogy van-e értelme az életednek. Erre tapintott rá jó érzékkel az Instagram, illetve azok, akik kitalálták. Ha egy fiatal lány ezeket a hazugságokat egy felnőtt (tanár, rokon, ismerős) segítségével elkezdi lebontogatni, elkezdi megérteni, hogyan működhetnek, azzal nem csak okosodik, de az életkedvét is a kritikus szint felett tarthatja az, hogy tudatosul benne, hogy amit lát, az miért hazugság. Természetesen a szakítás itt is egy jó megoldást jelenthet, ebben az esetben ugyebár az adott iskolával kell szakítani, ehhez viszont az szükséges, hogy az ostoba szülő ne essen hanyatt az elitgimnázium szótól, és ne ragaszkodjon feltétlenül hozzá, akár a gyereke élete árán is. (Ő csak jót akart neki, a gyerek sikere neki a legfontosabb stb.)
Az ismeretlen lány esete más irányban is elgondolkodtathat bennünket. Azzal, hogy ma már mindenkinek lehet saját oldala az interneten, a gyerekekhez is elért az, ami korábban a sztárok sajátossága volt: a jó tulajdonságok aránytalan hangsúlyozása, az illúzió, hogy az, akit a képernyőn látunk, csak jó tulajdonságokkal rendelkezhet. A YouTube, az Instagram és a Facebook nagyobb teret adott ennek, mint valaha bármi, azokban pedig, akik ezeket minden nap használják, állandósul egy lappangó szégyenérzet a látottak hatására. Egy új közösségben a megszégyenítés, a megalázás, kiközösítés olaj a tűzre. Az ismeretlen lány - ahogy bárki más, aki végzett magával - nem az életének akart véget vetni, hanem annak, amit abban a pillanatban érzett, az elviselhetetlen szégyenérzet pedig annyira eluralkodott rajta, hogy azt azonosította a teljes addigi és jövőbeli életével. Egy jó emberismerettel és kommunikációs készségekkel megáldott tanár objektív hozzáállással, racionalizálással, hazugságok lebontásával, és eközben egy-egy szóval vagy félmondattal késztethette volna arra, hogy az iskolából ne ahhoz a bizonyos házhoz menjen, vagy, mielőtt kinyitja a 15. emeleti ablakot, meggondolja magát.
Megint az a fránya ítélkezés, nem? Minek ítélkezett volna a köcsög tanár, vagy osztálytárs, ugye? Ne szóljon bele, nincs joga hozzá, hát nem az anyja vagy az apja! Meg egyébként is, mi a franc az az objektív hozzáállás és racionalizálás, és kit érdekel? Ne foglalkozz vele, tekerj tovább!
Annyit kellett volna tenni, hogy a megelőző napokban, hetekben beszélgetést kellett volna kezdeményezni azzal, akivel egyébként heti 35 órát egy légtérben vagy. Nyelvtanár esetén heti 6-10 órát nézed az arcát, nézed a reakcióit. Ha azon a hétfői napon bármelyik tanár
Ezekben az országokban jellemzően ötször-hétszer több férfi követ el öngyilkosságot, mint amennyi nő. Ami a kísérleteket illeti, valamivel több nő próbálkozik vele, de az arány közel sem annyira torz, mint amennyire a tragédiával végződő eseteknél a férfiak javára. Ha kizárólag a nők eseteit nézzük, ezek az országok jól szerepelnek világviszonylatban, a többi országhoz képest kevés nő végez magával Kelet-Európában. Egy másik érdekesség, hogy a Kék Bálna felfutásakor a cikkek alján egy-egy mondatban sokszor odaírták, hogy a jelenség Oroszországból indult. Ha belegondolunk, hogy mind Litvániában, mind Fehéroroszországban és a környező országokban is rengetegen beszélnek oroszul, megérthetjük, miért szedett ennyi áldozatot ez a hullám.
Kelet-Ázsia
Dél-Koreában szintén több öngyilkosság történik, mint a világ többi részén. Évtizedek óta kirobbanthatatlanok az első helyről, ami az OECD-országokban az öngyilkosok arányát illeti, de a Korea Herald cikke szerint világszinten is csak Litvánia előzi meg őket. Sem a kelet-európai országok, sem a legtöbb kelet-ázsiai ország nem tagja ennek a szervezetnek, így fordulhatott elő, hogy a cikkben Magyarország lett a második. Kelet-Ázsiában egész más a helyzet, mint Kelet-Európában: itt az öngyilkos férfiak és a nők aránya kiegyenlített, sőt, például Kína azon kevés országok közé tartozik, ahol több nő végez magával, mint férfi.
Jonghyun halála után sokan kezdtek el foglalkozni a témával, pedig Dél-Koreát nem csak a fiatalok teszik a lista élére. Az országban pocsékul van kialakítva a nyugdíjrendszer, ráadásul nagyon kevés gyerek is születik, aki az összeomló rendszert fenntarthatná. Országos szinten a nyugdíjasok több mint fele a szegénységi küszöb alatt él, nagy részük vidéken - az egyedül élő, nélkülöző idős néni pedig sajnos az állam számára sem annyira látványos jelenség, mint az idolok. Az ebből fakadó szegénység az egyik oka, hogy az öngyilkosság aránya az idősek között Dél-Korea esetében magasan a többi ország fölé emelkedett.
Bár számuk egyre kevesebb, a dél-koreai fiatalokkal is mindenképpen foglalkozni kell, hiszen a nyugdíjrendszernél csak az oktatási rendszer borzalmasabb. Ez az angol nyelvű cikk egész világos képet ad a Gangnam Style-ról, ami valójában nem a PSY-féle léglovaglást jelenti. A dél-koreai tinik jellemzően négy-öt órát alszanak, és előfordul, hogy tizenhat órát tanulnak egy nap. A péntek délutáni játszótérre/barátnőhöz/barátokhoz rohanás számukra akkora újdonságot jelent, mint nekünk a heti öt testnevelés: 2005-ig a dél-koreai gyerekek heti hat napot jártak iskolába, azóta pedig páros héten ötöt, páratlan héten viszont szombaton is be kell menni. A médiában sokszor emlegetett PISA-teszten jellemzően kiemelkednek a dél-koreai fiatalok, de vitatható, hogy ilyen áron ez vajon megéri-e, hiszen az elviselhetetlen nyomás és az állandó versenykényszer miatt az öngyilkosság náluk is komoly problémát jelent. A Wall Street Journal szerint minden második dél-koreai tininek megfordult már a fejében az öngyilkosság, ami nemrég a közlekedési balesetektől átvette a vezető halálok szerepét a fiatalok körében.
Két további tényező is negatívan befolyásolja a helyzetet. Dél-Koreában továbbra is tabunak számítanak a mentális betegségek, (ne foglalkozz vele, tekerj tovább, nőj fel stb.) ráadásul emellett az ottani kultúra iszonyúan előtérbe helyezi azt, hogy mit gondolnak rólunk mások. Minden ötvenedik dél-koreai ember átesett már egy plasztikai műtéten, mondanom sem kell, hogy ezzel az aránnyal messze világelsők, és jól mutatja azt, mennyire áthatja a megfeleléskényszer az egész társadalmukat.
Most, hogy elhelyeztük Magyarországot ezen a szomorú térképen, következzen egy másik tévhit.
,,Az öngyilkosság a gyenge emberek sajátossága."
Erre is két ellenpéldám van.
Erre is két ellenpéldám van.
Robert Enke
A tehetséges német válogatott kapust már fiatalon is nemzetközi szinten elismerték: 15 éves korától kezdve rendszeresen rábízták a kapu őrzését a korosztályos válogatottak meccsein. Megfordult külföldön, játszott Portugáliában három évet, de igazán nagy sztár saját hazájában vált belőle: a Hannover csapatában kapitánynak választották, kétszer is megszavazták az év kapusának Németországban, és 2009-ben már komolyan számolt vele a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya, Joachim Löw. Minden jel arra utalt, hogy Enke fogja védeni a németek kapuját a 2010-es vb-n, de eközben volt valami, ami a szurkolóknak, és a kapus legszűkebb környezetén kívül senki másnak nem tűnt fel.
Enke akkor már évek óta mély depresszióval küzdött. Ezt csak fokozta az, hogy 2006-ban elveszítette a saját lányát egy szívbetegség miatt. Sokáig nem látszódott a teljesítményén, csak 2009 végén kezdett elmaradozni a kapuból, miután Németország biztosította a helyét a következő nyári vb-n. A szurkolók nem vehettek észre semmit: Enke első szezonjában, 2004-2005-ben a 18 csapat közül a harmadik legkevesebb gólt kapta a Hannover, és végig biztos kézzel tartotta bent a csapatot a német legfelső osztályban, a Bundesligában, nagy rajongótábora volt. 2009 végére sokszor kihagyta az edző a csapatból, de halála előtt két nappal is a pályán volt, ráadásul megóvta csapatát a vereségtől, 2-2-t játszottak a Hamburggal.
Robert Enkével nem csak Németország legtehetségesebb kapusát veszítette el a sportvilág, de egy családapát is, hiszen feleségével nem sokkal korábban fogadtak örökbe egy kislányt, aki akkor tíz hónapos volt. Enke életéből könyv készült, ami a nevével ellátott alapítvánnyal közösen nyolc éve igyekszik felhívni a figyelmet a depresszió felismerésére az élsportolók körében.
Barna Róbert
Az abszolút magyar bajnok nehézsúlyú testépítőre, Barna Róbertre nagyon sokan néztünk fel. Bár nem volt szerencsém megismerni, személyesen is éveken keresztül figyeltem őt, hiszen gimisként ugyanabba az edzőterembe jártam edzeni, ahol ő is dolgozott, illetve edzett. Világszerte elismerték őt, rangos nemzetközi versenyeket nyert. Összesen huszonhárom évig foglalkozott testépítéssel, 110 kg-os versenysúlya és 53-as karja volt.
Az öngyilkosságának okai tisztázatlanok. Írt búcsúlevelet, de ezt a családtagjai és a rendőrség azóta sem osztotta meg a nyilvánossággal. Azt feltételezik, hogy egy friss combizom-szakadás teljesen véget vethetett volna a testépítő-karrierjének, ezt pedig nem tudta feldolgozni. Bulvár-találgatások persze voltak, hiszen az ő tehetsége a primitív emberek számára is látványos volt, közel olyan széles volt, mint két felnőtt ember. Az, hogy az Index szerint már hetekkel korábban készült arra, hogy megtegye, és eközben rengeteg barátja volt, mindenesetre elgondolkodtató, ahogy az is, hogy a hozzászólók közül sokan nem értették, hogy a világ egyik legerősebb embere hogy tehetett ilyet.
***
Az emberek egyáltalán nem figyelnek egymásra, legyen szó éppen egy írásról, egy barátságról, vagy csapattársról, munkatársról, osztálytársról. A legtöbb öngyilkosságot megelőzhetné az, ha az áldozat környezete nem lenne ennyire primitív. Hiszen, egy testépítő biztosan meg tudja oldani a magánéleti, vagy a lelki válságát, ugye? Az 53-as kar, az már bármit megold, nem? Ha az illető alig fér be az ajtón, vagy épp a foci vb-re készül, ahol egy egész világ figyeli őt, akkor biztosan meg tud küzdeni a saját démonjaival, igaz? Így gondolkodunk. Lájkoljuk, imádjuk az önzést, felnézünk rá. Ha valaki sikeres valamiben, akkor ne segítsük őt tovább, a problémáit oldja meg maga! Ha pedig valaki sikertelen valamiben, ne foglalkozzunk vele, legalábbis úgy, hogy hozzá ez el is jusson, semmiképp! Ne foglalkozz vele, görgess tovább! Így gondolkodunk.
A figyelemhiány nem csak az önzésnek köszönhető, hiszen az emberek valamilyen szinten azért figyelnek a környezetükre; de ez a figyelem általában a folyamatok végeredményére irányul, és nem magára a folyamatra. Ezrek kattintanak rá a zöld kabátos lányokra, vagy Mr. Bustára, de a társadalom uniformizálása, vagy az elmagányosodás mögött húzódó folyamatok már alig érdekelnek valakit. Ugyanez a helyzet az öngyilkossággal: amikor valaki megteszi, mindenki az arcához emeli a kezét, meglepődik, sír, sikongat, ordibál, miközben előtte évekig egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mi zajlik le az áldozatban. (Most tekintsünk el attól, hogy ez mennyire álszent, gyomorforgató, hogy még halála után is barátnak, közeli hozzátartozónak nevezik azt, akire ilyen mértékben nem figyeltek.) Egy egyszerű, lebutított cikket sem vagyunk hajlandóak elolvasni, csak azt, amikor valaki valami látványosat, felfoghatatlant csinált. Olyat, amiről lehet beszélni két kávé-cigi között szünetben, hogy aztán órák múlva elfelejtsük és legközelebb akkor jusson eszünkbe, amikor már nem tudjuk őt képek alatt megjelölni a Facebookon.
Nincs igényünk arra, hogy felismerjük a sok álságos között a valódit. Akarom mondani, az igazit. A valóban segítségre szoruló emberek elvesznek a sok figyelemhiányos gyerek között. Értéktelen emberek kapják meg azt a szeretetet másoktól, amit lehet, hogy olyanok érdemelnének, akik éppen úgy érzik, döntéskényszerbe kerültek, megéri-e ezt tovább folytatni. Azt látják, mások jópofizással viszik haza a tanárok, felettesek tiszteletét, designnal visznek el blogdíjakat, szépséggel váltanak ki szeretetet, feltűnéssel váltanak ki elismerést, romlottsággal váltanak ki figyelmet, önsajnálattal váltanak ki segítséget. A tartalommal, a folyamatokkal, a valóra vált álmokkal, a jócselekedetekkel nem foglalkozik senki, ami könnyen ébresztheti fel egy öngyilkos hajlamú emberben azt a gondolatot, hogy ez a világ nem neki való. Úgy, hogy egyébként a józan ész belülről azt súgja, hogy a világ éppen neki való.
Ha valakin a figyelemhiány jeleit vesszük észre, nem tisztünk megítélni, hogy tini hisztiről van-e szó, vagy az illető éppen fél lábbal áll egy háztető szélén, kezében a telefonnal, és úgy beszélget velünk. Nem is lehet, és nem is érdemes a kettőt megkülönböztetni, első alkalommal legalábbis semmiképp. Mindkettő célja ugyanaz: felkelteni a környezet figyelmét, hogy igen, itt baj van. Hogy mekkora ez a baj, ahhoz mind az elszenvedőnek, mind a segítséget nyújtónak érdemes a problémát racionalizálni, objektíven nézni, összehasonlítani más problémáival, megnézni a következményeit, elgondolkodni, mekkora hatása lesz ugyanennek a problémának öt év múlva.
Nem az a fontos, hogy a segítő fél érezze a probléma valódi súlyát, hanem az, hogy az elszenvedő, ezért fontos az objektív szemszög. Ha az illető felül tud emelkedni a first world problemeken, és magával szemben is beismeri, hogy a probléma jelentősége csak töredéke más, hasonlóan érzékeny emberek problémáinak, az nagyban segíthet az élet mellett dönteni krízishelyzetben. Az önsajnálati lufi tudatosítása is segíthet ilyenkor. Tipikus eset, amikor magányos férfi rinyál az egy-két százalékos férfitöbblet miatt, és erre fogja, hogy nem talál barátnőt; fiatal lány értéktelennek érzi magát mindenkivel összefekvő, magamutogató Instagram-modellekhez képest. Persze, lehet ellenérvelni azzal, hogy nem tisztünk megítélni mások problémájának súlyát, és nem tudhatjuk,
Abban az esetben is segíthet a racionalizálás, ha a probléma nagyobb súlyú. Egy betegség, egy közeli hozzátartozó elveszítése, egy rajtaütés azon, ha a házastárs, élettárs megcsal valóban akkora súlyú probléma, ami öt év után sem veszít sokat a jelentőségéből, és mások problémájához viszonyítva is súlyosnak tűnhet. Ilyenkor a felismerés hatására az illető önigazolást nyer: rájön, hogy igen, jogos az, amit érez, hiszen a probléma tényleg életbevágó, mégis megoldható. Az önigazolás egy nagyon fontos dolog, vannak, akik azért hozzák meg a tragikus döntést, mert úgy érzik, mai kifejezéssel élve nincs életük, elszigetelődtek a társadalom nagy részétől, nem ebbe a világba valóak, és azt gondolják, ha megteszik, azzal igazuk lesz. Természetesen nem lesz.
Ahhoz, hogy a segítségre szorulót rávegyük az objektív ön- és környezetértékelésre, nem kell szakembernek lenni, de elengedhetetlen az, hogy feltaláld magad mindenféle kommunikációs helyzetben. Nem lebeszélni kell, és nem szabad elbagatellizálni a problémáit! A lebeszélés hatására tovább szűkülhet az egyébként is beszűkült tudata, utóbbi miatt meg el fog zárkózni tőled, hiszen úgy érzi, nem érted meg őt. Éppen ezek ellenkezőjére van szükség: el kell gondolkodtatni, és azt kell elérni, hogy közelebb kerüljön hozzád, óvatosan. Minél inkább érzi, hogy szükség van rá, annál kevésbé fog rossz döntést hozni, és minél többet gondolkodik, annál nagyobb eséllyel tarthatod abban az állapotban krízishelyzet alatt, hogy megéri-e megtenni, nem fog átbillenni abba, hogy megéri. Az öngyilkosság soha nem észszerű döntés következménye, mindig meggondolatlan.
Fontos, hogy az illető problémája alapján mérjük fel a helyzet súlyát, és, például semmiképp ne a kora alapján. Egy általános iskolás gyerekkel is bánhat olyan mértékben embertelenül a családja, ami elgondolkodtathatja őt, hogy vajon mennyit ér az élete. Mivel mást még nem tapasztalt, az egész életét, hetven-nyolcvan évet ezzel az embertelen bánásmóddal azonosíthatja, amit tíz-tizenöt évig kapott, és még nem forrt ki annyira a gondolkodása, hogy ráhelyezze a felelősséget a saját válláról a szüleire, és sok esetben nem is meri, pedig ez lenne a racionális döntés. Egy diszfunkcionális családban felnövő gyerek környezete objektíven nézve is sokkal súlyosabban érintheti őt, mint a lájkok meg az imádomok hiánya az unatkozó, szakadt nadrágos gimis lányt, vagy a lányok érdektelensége a férfitöbbletre mutogató ,,felnőtt férfit", szóval önmagában a kor egyáltalán nem meghatározó, nem érdemes előtérbe helyezni, semmi köze a probléma súlyához.
Egy rossz, mérgező párkapcsolat is alkalmas lehet arra, hogy öngyilkos gondolatokat ébresszen egy emberben, különösen akkor, ha az illető azt érzi, hogy egyedül nem állná meg a helyét, és a társától várja a megoldást. Ebben az esetben nem csak a kiszolgáltatottság a probléma, hanem, hogy nem egy önzetlen embernek szolgáltatják ki magukat, hanem mondjuk, olyannak, aki nem foglalkozik senki mással, kizárólag önmagával. Egy labilis érzelmi állapotban lévő ember egy önző ember mellett nagyon hamar elveszítheti az életkedvét, és innentől már csak egy apró lépés az, hogy még lejjebb csússzon egy gyerek vállalásával. Ilyen esetben is érdemes a probléma gyökerét kezelni, vagyis felismerni, hogy a párkapcsolatunk az oka az önbántalmazó gondolatainknak, és szakítani. Erre fel lehet használni az impulzivitást, amit az öngyilkosság is igényel, hiszen a szakítás is egy sokáig fontolgatott, de hirtelen meghozott döntés, ami belül óriási változásokkal jár. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a szakítás mekkora életminőség-javulást hoz ilyen esetben! Ha pedig már gyerek is született, az ő életminőségén végképp javít a mérgező kapcsolatból való kilépés, anyagi helyzettől függetlenül. Egy mérgező párkapcsolat esetében élesen szembetűnő, hogy az öngyilkossággal az ember nem az életét akarja eldobni, hanem ki akar az életéből dobni valamit, ami ilyenné teszi. A hirtelen változáshoz a másiktól kell megszabadulni, nem az élettől!
A magány is az öngyilkosság egyik előjele. Csalóka lehet, mert a lájkokat és a közösségi médiás jelenlétét látva azt gondoljuk, hogy nem érintheti az illetőt, miközben lehet, hogy mélyen magányosnak érzi magát. Egy átlagos felnőtt embernek egy-két olyan társa van, akihez ennyire mély krízis esetén fordulhat, és ha valakinek több van, akkor sem biztos, hogy mer ezzel hozzájuk fordulni. (Mit gondolnak róla mások, gyengének látják, mit fog szólni a barátnője, kinek fogja továbbadni stb.) Sok esetben az vezet a tragikus döntéshez, hogy az áldozat akkor is elnyomja magában az érzéseit, a fájdalmát, ha a környezetében van olyan barát, tanár, (iskola)pszichológus, felnőtt ismerős, akihez bizalommal fordulhatna baj esetén, ezzel pedig ugyanolyan helyzetbe hozza magát, mint aki eleve magányos. Minél erősebb valakiben a félelem, hogy gyengének látják, illetve minél inkább azt sulykolja magába, hogy majd én megoldom, hagyjatok békén, egy igazi farkas vagyok, nekem már jöhet bármi, annál nagyobb eséllyel lesz öngyilkos. Ezzel szemben minél nyíltabban beszél valaki a saját gyengeségeiről, minél inkább felismeri, hogy kitől érdemes segítséget kérni, és mer segítséget kérni, annál nagyobb az esélye, hogy visszanyerje az életkedvét, és ismét teljes, kiegyensúlyozott életet élhessen.
Ez utóbbi az egyik oka annak, hogy Magyarországon - a kelet-európai országokhoz hasonlóan - a 40-es, függőségekkel küzdő férfiak húzzák felfelé az öngyilkosok arányát. Ezek az esetek legtöbbször nem kerülnek címlapokra. A mi kultúránk jellemzően azt erőszakolja a fejünkbe, hogy akinek segíteni kell, azok a nők, és a segítséget kérők, segítséget kérni pedig nem menő. Ahogy Dél-Koreában, nálunk is tabunak számít problémákkal küzdeni, főleg, ha férfi vagy. A jellemző gondolkodás a családapák, és úgy összességében a 40-es férfiak körében, hogy majd én megoldom, nehogy úgy tűnjek, hogy nekem segítség kell, én nem megyek orvoshoz és máris visszakanyarodtunk az előző bekezdéshez. Így már érthetjük, miért ők hoznak legtöbbször végzetes döntést. Az nyilvánvaló, hogy az alkohol- vagy drogfüggőség egy olyan dolog, ami gátolja a felépülést, sőt, sokszor ezek okozzák az öngyilkos gondolatokat. Ha a függőség az az egyetlen valami, amit kidobunk, amivel szakítunk, az akkora életminőség-javulást okoz már rövidtávon, hogy onnantól sokkal kevesebb segítség is elég, magától is nagyobb eséllyel folytatódhat a felépülés.
A függőségek esetén, legyen az kapcsolat-, alkohol- vagy drogfüggőség, szembetűnő, hogy mi, illetve minek az eldobása lendítheti a legnagyobbat az illető életkedvén. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor más szemmel kell nézni a problémát. Ebben a januári esetben úgy tűnik, egy budapesti elitgimibe járó elsős lány azért ugrott le 15 emelet magasból, mert az iskolatársai zaklatták. Gondolhattuk, a lány budapesti elitgimibe jár, tehát biztos nem lehet problémája, ebben az iskolában már érettebbek a gyerekek, tehát biztosan nem alázhatják meg, nem bánthatják, a padtársa is ugyanúgy hisztizett egy fiú miatt, tehát a másik 15 éves lány problémája sem lehet súlyosabb stb. Természetesen ezek hülyeségek, és valószínűleg a környezetében lévő emberek is ezeket a hülyeségeket gondolták, mielőtt a lány a mélybe vetette magát. Elviselhetetlen nyomás nehezedik a fiatal lányokra, szépnek kell lenni, pozitívnak kell lenni, mosolyogni kell, jobbnak kell lenni a többi fiatal lánynál, és a többi fiatal lány hazugságai nagyon könnyen elbizonytalaníthatják az illetőt, hogy vajon szép-e, még akkor is, ha sokan fejezik ki a tetszésüket felé lájkkal, vagy másképp. Mindannyian voltunk gimisek. Nem túlzás azt állítani, hogy ezekben az években az, hogy szép vagy-e, egyenértékűnek tűnhet azzal, hogy van-e értelme az életednek. Erre tapintott rá jó érzékkel az Instagram, illetve azok, akik kitalálták. Ha egy fiatal lány ezeket a hazugságokat egy felnőtt (tanár, rokon, ismerős) segítségével elkezdi lebontogatni, elkezdi megérteni, hogyan működhetnek, azzal nem csak okosodik, de az életkedvét is a kritikus szint felett tarthatja az, hogy tudatosul benne, hogy amit lát, az miért hazugság. Természetesen a szakítás itt is egy jó megoldást jelenthet, ebben az esetben ugyebár az adott iskolával kell szakítani, ehhez viszont az szükséges, hogy az ostoba szülő ne essen hanyatt az elitgimnázium szótól, és ne ragaszkodjon feltétlenül hozzá, akár a gyereke élete árán is. (Ő csak jót akart neki, a gyerek sikere neki a legfontosabb stb.)
Az ismeretlen lány esete más irányban is elgondolkodtathat bennünket. Azzal, hogy ma már mindenkinek lehet saját oldala az interneten, a gyerekekhez is elért az, ami korábban a sztárok sajátossága volt: a jó tulajdonságok aránytalan hangsúlyozása, az illúzió, hogy az, akit a képernyőn látunk, csak jó tulajdonságokkal rendelkezhet. A YouTube, az Instagram és a Facebook nagyobb teret adott ennek, mint valaha bármi, azokban pedig, akik ezeket minden nap használják, állandósul egy lappangó szégyenérzet a látottak hatására. Egy új közösségben a megszégyenítés, a megalázás, kiközösítés olaj a tűzre. Az ismeretlen lány - ahogy bárki más, aki végzett magával - nem az életének akart véget vetni, hanem annak, amit abban a pillanatban érzett, az elviselhetetlen szégyenérzet pedig annyira eluralkodott rajta, hogy azt azonosította a teljes addigi és jövőbeli életével. Egy jó emberismerettel és kommunikációs készségekkel megáldott tanár objektív hozzáállással, racionalizálással, hazugságok lebontásával, és eközben egy-egy szóval vagy félmondattal késztethette volna arra, hogy az iskolából ne ahhoz a bizonyos házhoz menjen, vagy, mielőtt kinyitja a 15. emeleti ablakot, meggondolja magát.
Megint az a fránya ítélkezés, nem? Minek ítélkezett volna a köcsög tanár, vagy osztálytárs, ugye? Ne szóljon bele, nincs joga hozzá, hát nem az anyja vagy az apja! Meg egyébként is, mi a franc az az objektív hozzáállás és racionalizálás, és kit érdekel? Ne foglalkozz vele, tekerj tovább!
Annyit kellett volna tenni, hogy a megelőző napokban, hetekben beszélgetést kellett volna kezdeményezni azzal, akivel egyébként heti 35 órát egy légtérben vagy. Nyelvtanár esetén heti 6-10 órát nézed az arcát, nézed a reakcióit. Ha azon a hétfői napon bármelyik tanár
- szembesíti azzal, hogy a csodás tavalyi szóbeli felvételinek köszönhetően felvettünk melléd tíz-húsz balfaszt is ebbe az osztályba, akinek az a legnagyobb célja, hogy te rosszul érezd magad, és bántanak téged (objektív látószög)
- szembesíti azzal, hogy nyugodtan fordulhatsz az iskolapszichológushoz, hozzám, vagy xy tanárhoz, ha úgy érzed, bántanak téged, de ha ez mélyen érint, beszélhetek a szüleiddel esetleg az iskolaváltásról is, hiszen értsd meg, hogy valójában nem veled van gond, hanem azokkal, akik bántanak (racionalizálás) - így a lány úgy érezte volna, hogy a saját kezében van a sorsa!
- szembesíti azzal, hogy ha ezek az emberek így folytatják, nem valószínű, hogy bármikor alkalmasak lesznek elmélyült emberi kapcsolatok kialakítására, te viszont - bármennyire az ellenkezőjét akarják elhitetni - alkalmas vagy rá, hiszen nem vagy pszichopata, így természetes, hogy téged ez mélyen megérint. (hazugságok lebontása)
akkor jóval kevesebb eséllyel hozza meg ezt a rossz döntést.
Emberek problémáin csak emberek segíthetnek, tárgyaktól, tanfolyamoktól, tréningektől hiába várjuk a megváltást, és ami azt illeti, krízishelyzetben a vallással is óvatosan kell bánni. Az első, és a legfontosabb, hogy az illető a saját magába vetett hitet nyerje vissza, bármi másban való hit kevésbé fogja meggátolni abban, hogy rossz döntést hozzon. Ha nem egy rossz döntésként, hanem bűnként tekint az illető az öngyilkosságra, az nem feltétlen javít a szégyenérzetén, az önostorozásán, hiszen onnantól már gondolatban egy jó és rossz döntés közötti helyzetből egy bűn és jóság közti helyzetbe kerül. (A nyomás, hogy meg kell felelni, jónak kell lenni, így soha nem fog megszűnni, sőt, ez fokozza.) Hosszútávon azt kell elérnünk, hogy egy krízishelyzetben lévő ember ne azért ne tegye meg, mert fél, hanem azért, mert úgy látja, hogy nem éri meg megtennie. A félelem, a bűntudat egy bizonytalan, könnyebben változó dolog, mint az értékrend, arra inkább érdemes alapozni a felépülést.
Az MBTI-személyiségtípusok közül az INFP személyiségűek a leghajlamosabbak az öngyilkosságra. Ők a négy tulajdonság közül pontosan abban térnek el tőlem, ami szerintem a kulcsát jelenti a hajlamnak. A judging-emberek rendszerszerűen élik az életüket, azon vannak, hogy hatással legyenek a környezetükre. A perceiving-emberek jobban hajlamosabbak sodródni az árral, inkább fordítva működnek: a környezetük van hatással rájuk. A J-k tervezőbbek, azon agyalnak, a tetteik milyen hatással lehetnek a jövőre nézve, a P-k spontánabbak, hajlamosabbak hirtelen ötlettől vezérelve csinálni valamit. Persze, vannak ennél összetettebb különbségek is, de ami ebből a szempontból érdekes lehet, az ez.
Pillanatnyi állapotra ne válasszunk állandó megoldást! Ha életben maradunk, lehet, hogy egyszer nekünk is lehetőségünk lesz rávenni valakit arra, hogy a pillanatnyi állapotára ne válasszon állandó megoldást. Lehetünk mi is felelős felnőttek, tanárok, szülők, illetve lehetünk mi is valakinek az ismerősei, akik észrevehetik, ha a másikkal nincs minden rendben. Lehetünk mi is azok, akik szembesítik, elgondolkodtathatják a másikat, hogy mi történik, ha nem teszi meg. Akik ráébresztik, hogy az a fiú öt év múlva már nem fog neki jelenteni semmit; hogy tíz év múlva az fogja behozni neki a pizzát az irodába, aki a suliban piszkálta; hogy a felnőtteknek nem az Instagramon kell teljesíteni, hanem egyedül abban, amiben tehetségesek. Semmi sem biztos, csak a változás, ha pedig az utóbbi időben nem változott semmi, akkor éppen eljött az ideje.
Foglalkozzunk másokkal, legalább annyit, mint önmagunkkal! Nem csak jogunk van hozzá, de a lehetőségünk is adott. Éljünk vele!
Ha úgy érzed, te, vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd fel a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot! Bármit mondasz, ők minden erejükkel azon lesznek, hogy segítsenek neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése