Példaképek nélküli világ | szemétvár | musical.ly | AskFm | tehetetlen szülők

Minden érának megvoltak a maga korszakos példaképei. Volt, amikor az államférfiak, volt, amikor a művészek, volt, amikor a sportolók kerültek előtérbe. A 21. században viszont meg kell ismerkednünk azzal a helyzettel, hogy

nincsenek példaképeink.

Szokni kell ezt a új helyzetet, alkalmazkodni kell hozzá, és az sem árt, ha megértjük, miért és hogyan halt ki a példaképek iránti igény az emberekből.

Azt gondolom, David Beckhammel lezárult egy korszak. Talán ő volt az utolsó olyan példakép, aki annyira tehetséges volt abban, amit csinált, annyira hozta a felelős családapa-szerepet és emellett annyira jól nézett ki, hogy megengedhette magának, hogy ez mellett félévente össze-vissza váltogassa a frizuráját, szakállát, és állandó divatreklámarc legyen. Ma már, ha népszerűségre vágysz, nem engedheted meg magadnak, hogy a beauty&fashion-megjelenés mellett felelős családapaként szerepelj a címlapokon, hiszen ezzel az emberek többé már nem tudnak mit kezdeni, nem tudják magukénak érezni egyáltalán, nem tudják hova tenni. A felelősséggel járó családapa-szerep kiábrándító. Pózolhatsz babával, - az mindig dob a nézettségen - de csakis úgy, ha látszik, hogy te hétvégi apuka vagy, és amúgy a nevelésbe feleannyit sem tudsz beletenni, mint a megjelenésedbe. Ilyenkor a néző megkönnyebbül, felszabadul: de jó, nem kell rosszul éreznem magam, hiszen ő is csak úgy hobbiból vállalt gyereket! 

Az embereknek többé már nem az elérhetetlenre van szükségük. Ma már bárki élheti a sztárok életét, elég egy kis magamutogatás, alakoskodás az Instán, és máris idióta követők ezreit gyűrhetjük magunk alá, akik aztán sztárként gondolnak ránk. A példaképek helye természetesen nem maradt üresen: elkezdték betölteni a lelki szegény, felelőtlen, tapasztalat nélküli gyerekek, akik bűntudat nélkül aláznak meg gyengébbeket, másokat, nevetnek olyanokon, akik talán fordítva vannak bekötve: a szüleik szegényebbek, de belül gazdagok.

A YouTube nem egyszerűen csak az iskolás gyerekek tévéje. Amikor 2009-ben pénteken hatodik óra után hazaértem, ledőltem az ágyra egy 3 az 1-ben kávéval, és megláttam Justin Bieber One Time című videoklipjét, akkor az az illúzióm volt, hogy én ezt nem tehetném meg, amit ő. Ő ott a tévében van, én meg itt fekszem Pesten egy szakadt alsógatyában péntek délután, és még visszhangoznak a fejemben a nevezetes azonosságok a suliból. Én nem Xboxozhatok a fogszabályzós haverommal, nekem nem lehetne iPhone-om, nekem nem lehetne olyan menő New Era sapkám, és engem főleg nem hívna fel Usher, hogy menjek vele bulizni.

Volt egy távolság a közszereplő és a néző között, ami az elmúlt évtizedben eltűnt.

A közszereplő dolgait kiárusították a nyálcsorgató, jojózó szemű nézőknek: nézzünk magunk köré, pár ezer forintokért röpködnek az Xboxok, az iPhone-ok és a New Era sapkák a Jófogáson!

Továbbra sem hív fel minket Usher, hogy menjünk bulizni, de ez minket ma már egyáltalán nem is érdekel. Ma már Dorinával meg Szabyesttel akarunk bulizni! Ha beengednek minket 18 alatt egy diszkóba, vagy nyugodtan ledarálhatunk egy iPhone-t, onnantól kezdve már kiesik a látókörünkből Usher, hiszen ez közel van, ez itt van, ezt úgy érezzük, hogy akár mi is megtehetnénk, magunkénak tudjuk érezni, míg Usher továbbra is egy megfoghatatlan valami. Ez hiányzott a tévéből ahhoz, hogy le tudja dózerolni a példaképek imidzsét, ez volt az, amiért a tévé még nem tudta azt, amit a YouTube már tud. A feltörekvő, megfoghatatlan tehetségű énekes már nem kell senkinek, a figyelemhiányos gyerek viszont egy kézzelfogható dolog, olyan, akit padtársunkként is el tudunk képzelni.

Az értékválsághoz sokat hozzátett ez a bárkinek lehet-jelenség. Kérdezzétek meg a szüleiteket, mennyit ért húsz-harminc éve egy diploma, és mennyit ér most, amikor az én szakomat egy élelmesebb csimpánz is el tudná végezni. Nyilván, a gyerekek továbbra is tartanak az egyetemtől, de akik túl vannak rajta, illetve a munkaerőpiaccal foglalkozó emberek is pontosan látják, hogyan értéktelenedik el fokozatosan a diploma azzal, hogy ma már szinte bárkinek lehet. Ma a fiatal lányok többsége sztár akar lenni a maga módján, olyanná akarják alakítani a környezetüket, mintha sokra vitték volna, népszerűek lennének, és a YouTube-bal karöltve ez a két jelenség teszi azt, hogy tapasztalat nélküli gyerekek próbálják betölteni a példaképek hiányából fakadó űrt egy-egy Starbucks-pohárral meg DIY manikűrrel. Ezzel nem csak az a gond, hogy vak vezet világtalant, hanem az is, hogy, mivel Starbucks-pohara és csilivili körme is bárkinek lehet, nem töltik be ezt az űrt, csak próbálják. Ha nincs lehetőségük olyat tenni, olyat mondani, olyat alkotni, amire felnézhetne a tömeg, ma már akkor is tűnhetnek úgy a lájkok, reakciók száma alapján, mintha példaképek lennének. Ha van lehetőségük olyat tenni, akkor viszont nem tehetik meg, hiszen azzal a tevékenységgel elveszítenék azt az összekukázott néhány ezer kedvelőt.

A tömeg ma már nem felnézni akar a sztárokra, a wannabe-sztárok pedig örömükben össze-vissza vihognak és pucsítanak az ölükbe hulló lehetőség láttán.

A megkönnyebbülés, hogy egyébként ha te tehetséges lennél, akkor sem szabadna megmutatnod a tehetségedet, óriási. Ennek hatására tehetségtelenként bármikor hivatkozhatsz arra, hogy ez a tehetségtelenkedés csak egy imidzs, és az emberek azt fogják hinni, hogy csak miattuk teszed, ironikusan. Hálásak lesznek neked, hogy azonosulni tudnak veled, innentől kezdve pedig már egyenes út vezet ahhoz, hogy egy mindennapi jóreggeltszelfis-kutyamenhelyes-babázós-kutyáscicás oldallal kialakíts magadnak egy ostoba, primitív rajongótábort, akik azt hiszik, egyszer élhetik a te életedet is, és nem veszik észre, hogy lehet, hogy az övék ennél tartalmasabb.

A tömegnek fogalma sincs, mi az, amiben ő jó. Nem tudja, talán nem is érdekli. Ha te pontosan tudod, miben vagy jó, azzal ellököd magadtól a tömeget. Azt üzened neki: te mihaszna szardarab, még ennyit se tudsz? Ha viszont együtt nem tudjátok, miben vagytok jók, az vonzó. A tömeg azt érzi, megértik őt. Sőt, nem csak megértik - belül azt érzi, hogy a sztár vele együtt aggódik, hogy jaj, vajon miben vagyok jó. Együttérez. A sztár, aki semmiben sem jó, pedig eközben egyre erőltetettebben, kényszeresebben mosolyog, belül pedig megijed. Megijed, mert ő csak egy kiskakas akart lenni a szemétdombon, és lám, a szemétdomb óriásira nőtt, és még mindig gyűlik, és gyűlik, és gyűlik. Még a legyek is idejönnek, egyre több a lájk és az imádom! Ijedtében felfogad néhány olcsó marketingest, akik megmutatják neki, hogyan érezzen, hogyan mosolyogjon, mit játsszon el, és a szemétdombból viskókkal, bódékkal elkezd felépülni a szemétvár. A szemét egy nehezen lebomló dolog, jól lehet rá építkezni, nem fog eltűnni a kiskakas alól, hisz a szemetet nem viszi el senki. Innentől kezdve nem kell csinálni semmit, és kapsz érte valamit. Elismerést, tiszteletet, szeretetet. Tökéletes.

Semmiért valamit - több ezer kedvelés.

Ahhoz, hogy a példaképeknek létjogosultsága legyen, kellene valami, amikben mi magunk jók vagyunk. Szükségünk lenne egy kialakult önképre, hogy észrevegyük másokban, hogy igen, ő ezért, vagy azért jobb nálunk, és olyanok akarjunk lenni. Az önkép nélküli sztárok előtt azzal nyílt meg az út, hogy a tömeg is elveszítette az önképét. Ennek köszönhetően a tömegnek mások felé is annyi az elvárása, hogy legyen normális, értelmes, legyen jó kisugárzása, legyen jó a kémia, így nem csoda, hogy a népszerűségre vágyó emberek is ezeknek a semmitmondó elvárásoknak kezdtek el megfelelni semmitmondó életükkel, hiszen nem is volt más lehetőségük. A népszerűségnek ma ez az ára. Legyél normális, értelmes, legyen jó kisugárzásod, stílusod, meg kémiád, és ennél semmi esetre se legyél több. Ha több vagy, az már befogadhatatlan a tömeg számára, már nem tudják értelmezni, túlterheli őket szellemileg. Ha csak ennyi vagy, az pont jó, azt még kajálják. Az embereknek arra van szükségük, hogy ők valakinek érezzék magukat, ehhez az érzethez viszont Hosszú Katinka, Michelisz Norbert vagy Leiner Laura nem tesz hozzá, hiszen az ő tehetségük a saját területükön azt az érzetet keltheti az önérzetes, hisztis tömegben, hogy hozzájuk képest nem vagy te senki. Ők nem a körülmények áldozatai, ők azok, akiket nem érdekeltek a körülmények, nem azzal foglalkoztak, hogy áldozati pózt vegyenek fel, hanem úsztak, autóversenyeztek, írtak, és győztek, de ezzel a tömeg egyáltalán nem tud azonosulni. A tömegnek a körülmények áldozataira van szüksége, a kifogást keresőkre, a magyarázkodókra, a balhézókra, a vesztesekre, az áldozati pózban fürdőzőkre, hiszen ő maga is ugyanez és ugyanezt teszi. Ez nem csak a szélesebb társadalmunkban figyelhető meg, hanem kisebb közösségekben is: városunkban, iskolánkban, osztályunkban.

Ma nincsen nőideál. Érdeklődés hiányában elfogyott. Nincsen korszakos Marilyn Monroe-nk, nincsen korszakos Audrey Hepburnünk, de van helyette Palvin Barbaránk, meg Kim Kardshianunk. Vannak helyette olyan ideáljaink, akiknek a nevét sem tudjuk, csak látjuk, hogy ő jön ki a legtöbb Levi's vagy iStyle-táskával a plázából. Általános iskolás lányok váltak Marilyn Monroe-vá, Audrey Hepburnné az AskFm segítségével, akikre felnőttek néznek fel.

(,, - Te miért iszol, Mariann? - Néha." A Mónika Show valósággá vált, az általános iskolákba költözött, mi pedig elkezdtük komolyan venni és szívecskézni.)

A Cosmo-lányok körében kétfajta lány lehet sztár: az iskoláslány, akit látva megkönnyebbül, hogy huhh, ő se tartja a kezében a saját életét, és a pornós, aki a saját élete helyett napi több ismeretlen férfit tart a kezében. Két lábon járó seggekre, mellekre és szemöldökökre van szükségük, Aleskákra, Dorinákra, akik mellett Szűz Máriának vagy sikeres üzletasszonynak képzelhetik magukat arra a kis időre, amíg őket nézik. Akik mellett megkönnyebbülhetnek, hogy hát, én sem saját magamnak fizetem az iPhone-om, de hát kit érdekel, hiszen ő sem. Akikre lehet hivatkozni, mutogatni, hogy nézd, ő sem maga teremtette meg a pénzét! Akkor ugye nem baj, ha én sem?

A férfiideál is a kihalás sorsára jutott. David Beckham helyét átvette Mario, Curtis vagy G.w.M., ma már az ő életük az irigylésre méltó. Az az élet, amit abból élnek, hogy fiatal, kilátástalan helyzetben felnövő lányokat adnak-vesznek, kiállítják őket a sarokra, és a pénzt, amit a kuncsaft ad, elveszik.

Több a lájk, mint a vicces.

A fiatal fiúk számára a fűvel bizniszelő, olcsó autós, élettelen lakótelepi srác, meg a pszichopata strici töltötte be a példaképek által hagyott űrt. Az embereknek, akiket olcsó fotótrükkökkel, egyszerű pucsítással, feltolt melltartóval át lehet verni, erre van szükségük. Az embereknek, akik kényszeresen nyomják az imádomot a kirakatkapcsolatokra, erre van szükségük. Azt sem veszik észre, hogy egy kapcsolatnak vagy házasságnak álcázott valami mögött az lakozik, hogy a férfi áruba bocsájtja a saját barátnője, felesége testét, hogy rongyos ezrekért kiélhesse magát rajta bárki! Azt sem veszik észre, hogy az illető, akit irigyelnek, nem tud írni-olvasni! Hogy tűnne már fel a lány szeretethiánya? Hogy tűnne már fel a kihasználás? Hogy tűnne már fel bármi, ami túlmutat az inger-válasz szinten? Hol van már az, amikor a No Thanx nevű tinibanda énekese összejött egy 28 éves műsorvezető nővel? Ezzel a számomra valóban irigylésre méltó sztorival ma már nem lehetne sztárnak lenni.

A kocka megfordult. Ma elvárjuk, hogy a sztárok igazodjanak hozzánk. Nem tudunk örülni annak, nem tudunk lelkesedni azért, ha egy tinisztár összejön egy 28 éves nővel. Azért tudunk lelkesedni, ha a 28 éves ,,énekes" hülyíti tömegével a tinilányokat. Az már nekünk is megy! Azt már mi is tudjuk, hogy milyen! Ő is ezt csinálja, mi is ezt csináljuk - az, hogy ebben nincs semmi kihívás, nincs semmi tartalom, nincs semmi eredmény, az már teljesen mindegy. Ma azért válik a példaképünkké valaki, mert mások is szeretik őt; és nem azért szeretik őt mások is, amiért a példaképeinkké váltak. Tehetséget keresünk a tévés színpadokon, és amikor csak az énekes sztoriját kapjuk helyette, megvonjuk a vállunkat: hát, végül is ez se rossz. Értelmet, tudást, szórakoztatást keresünk a YouTube-on, és amikor látjuk a kirántott iPad-et, megvonjuk a vállunkat: hát, végül is ez is szórakoztató. Nem lázadunk fel, mert a tömeg sem lázad fel, és egyedül meg milyen gáz már lázadni. Ha lázadsz, benne van a pakliban, hogy egyedül maradsz - ha nem lázadsz, biztos lehetsz benne, hogy nem maradsz egyedül.

Hiába tűnhet úgy, a példaképek bukásával mégsem a néző veszítette a legtöbbet, hanem a szülő. A szülő egy alkalmi példaképpé vált. Példakép arra a 10 percre, amíg az emberek előtt felhívhatod őt, és hangosan elmesélheted neki a telefonban a nyomorodat, ő pedig önigazolást ad neked akkor is, ha nyilvánvalóan te voltál a hülye. Példakép arra az 5 percre, amíg sorban álltok a Telekomnál és kitölti neked az iPhone-hűségnyilatkozatot. Példakép arra a 2 percre, amíg a táskájához sétál és kiveszi belőle a pénztárcáját, hogy te mekizni tudjál. De arra az 1 percre már nem példakép, amíg eléd teszi az ételt, amit főzött neked. Elértük ennek a folyamatnak az alját. Tovább már nem lehet szűkíteni a szülő példakép-jellegét, többet már nem lehet faragni a szülő tekintélyéből, elértük a végét. Innentől kezdve sok szülő választási kényszerbe kerül. Vagy megkockáztat egy megromló viszonyt a gyerekével azzal, hogy igyekszik példakép maradni, és megértetni vele, hogyan működik a világ; vagy pedig feladja önmagát, elengedi a tekintélyét, és egy látszólag boldog Szász Dorina-utánzatot csinál a lányából a Musical.ly-n, AskFm-en, és természetesen az általános iskolában azzal, hogy nem neveli fel, csak pénzt ad neki.

(Reméljük, 39 akar lenni az a 29. Ha nem, az nagyobb sokk lenne, mint rájönni, hogy ezt a lányt háromszázezren kedvelik.)

Ami az általános iskolákat illeti, nem egyszerű megértetni az emberekkel, hogy a tanárok példakép-jellegének elvesztése mekkora probléma. Ha egy közösségben felmerül, hogy egyre terjed, hogy a gyerekek ,,okcsáá"-val, megalázó beszólásokkal ássák alá a tanáraik tekintélyét, a közösség reakciója az, hogy hát, ilyen csak a Wattpaden fordulhat elő.

(Napi fucklogic megvolt, amikor az egyik csoportban  elkezdték magyarázni, hogy a tanárok megalázása csak a ,,nem megfelelő karakteralkotásnak" köszönhető, csak a Wattpaden létezik, tulajdonképpen csak egy kitalált probléma, amit a kislányok az írásban élnek ki - eközben Szász Dorinának háromszázezer kedvelője van, az iskolás ismerőseim pedig tömegével látják a kis Szász Dorinákat maguk körül, akik leoltják a tanáraikat, akár egy okcsáá-val.)

Az emberek nem látnak maguk köré, vagy nem akarnak maguk köré látni, magukat értelmesnek, intelligensnek tekintő emberek tagadják a problémákat, és egyébként azon keresztül, hogy erről miattuk nem tudunk beszélni, rengeteget tesznek azért, hogy ez a folyamat így is maradjon, ne álljon meg, míg végül azon vesszük észre magunkat, hogy a tanárt elkezdik haverként kezelni a gyerekek. Azt a tanárt, aki 360 kreditet elvégzett az egyetemen, aki pályája elején két évet tanított ingyen (rövid illetve hosszú gyakorlat), aki a tudását igyekszik átadni, az nem ért el semmit. Szemben a musical.ly-s 12 éves lánnyal, aki viszont tehetséges, és elért valamit.

Értjük, hogy merre tartunk? Értjük, hogy mi következik ez után, hogy mi lesz a jövőben? A következő musical.ly-n, a következő Askon már dolgoznak a programozók - a következő felhasználókon pedig már dolgoznak a szülők, akik a könnyebb utat választják nevelés helyett.

Teljesnek tűnik az összhang.