A Rendszer | életszeretet | tanulságos részletek az életemből | évértékelés

Az utóbbi időben sokat szerepel a rendszer szó a közéletben, és a legtöbb embert már kirázza a hideg ennek hallatán. Gondoljunk csak bele, ha a rezsim szót használjuk: lényegében ugyanazt jelenti, de erről mindenkinek a korlátozás, az elnyomás, a boldogtalanság jut eszébe.

A rezsim szó nagyon szorosan összeforrt ezzel a jelentéssel, de a rendszer szóra érdemes úgy gondolni, mint a depresszió legnagyobb ellenségére. Így már nem is hangzik olyan rosszul, igaz? Nekem különösen jól cseng, hiszen már hét éve a saját rendszerem, a nagybetűs Rendszer szerint élem az életemet, és ez az elkövetkező legalább három évre így is marad. Semmilyen szektához, motivációs előadóhoz, spirituális, természetfeletti, vagy hasonló megfoghatatlan bullshithez nem kötődik, a Rendszert én találtam ki. Honnan jött nekem ez a Rendszer, miért pont tíz év, és így, hogy semmilyen vallási vezető, sem Szabó Péter nem hagyta jóvá, működik egyáltalán? Úgy gondoltam, megéri erről egy külön bejegyzést írnom.

A Rendszer gondolata 2010. december 24-én fogalmazódott meg a fejemben. Elkeseredett voltam, magányos, és az égvilágon semmi értelmét nem láttam az életemnek. A napjaim nagy részében unottan ültem az MSN előtt, életem legnagyobb hosszútávú célja pedig az volt, hogy megnövesszem a hajam olyan vasalhatóra, nem mintha emós lettem volna, csak a divat kedvéért. Tizedikesként ismerkedtem egy végzős lánnyal, aki igazából nem is tetszett, csak felhasználtam arra, hogy az önbizalmamat növeljem vele, pontosabban, hogy legyen egyáltalán valami önbizalmam. Meg persze ő már elmúlt 18, vele nincs gáz a boltban, ha veszünk inni.

Utólag sem tekintek magamra alkoholistaként, de tény, hogy az alkohol akkoriban jobban meghatározta a mindennapjaimat, mint bármi. Elkeseredett voltam, magányos, de nem céltalan. Elég egyszerűen meghatározható célom volt: találni valakit péntekig, akivel hétvégén berúghatok. Nem azért, hogy aztán hétfő reggel félhangosan elejtsem az osztályteremben, hogy mekkora buli volt, egyszerűen csak jól esett. Jól esett arra a néhány órára nem gondolni semmire, és kihúzni magam bármilyen felelősség alól. Jól esett hülyeségeket csinálni, irányíthatatlanul nevetni, nosztalgiázni, fárasztó szóvicceket gyártani, felszabadulni, és ehhez akkor, abban a helyzetben szükségem volt az alkoholra. Igazán hálásnak kellene lennem, hiszen nagyon sokan segítettek lerészegedni minden hétvégén: az osztályfőnököm, aki masszív alkoholista a mai napig; néhány osztálytársam, a barátaim, és sokat elmond erről az időszakról, hogy volt köztük olyan, aki most

szerepel a rendőrség nyilvános körözési listáján garázdaság miatt.

Vele rég nem tartjuk a kapcsolatot,. Már akkor is voltak balhéi, de nem velem, így pont nem érdekelt, hogy mással mit csinál. Ha esetleg hétköznap hívott valaki, az sem volt akadály - az osztályfőnököm tudta, hogy megy ez, úgyhogy szinte mindig leigazolta az első órát, ha esetleg eggyel kevesebben voltak a 10.B osztályban másnap reggel.

Nem volt semmi tétje annak, hogy mit csinálok. Nem voltam igazán fontos senkinek, és nekem sem számított senki. Nem volt állandó barátnőm, nem kötődtem lelkileg a családomhoz, és a barátságaim többsége is felszínes volt. 16 évesen úgy éreztem, akármit megtehetek, és hét év sem volt elég teljesen rájönni, hogy mennyire gyerek voltam még akkor. Tudtam, hogy a jegyeim sem számítanak semmit, hiszen ha egyetemre szeretnék menni, elég 11-12. év végére kijavítanom, meg az érettségire készülnöm, és ezt a tanárok is pontosan tudták. Néha elmentem egy-egy hétvégére árufeltöltőnek a Tescoba, és az a 8-10 ezer forint, amit kaptam érte, pontosan arra volt elég, hogy eligyam. 2010 végére viszont nagyon elfajult ez a dolog.

Elegem lett. Bár majdnem minden hétvégén elértem az egyetlen kimondott célomat, ezzel pont, hogy egyre távolabb kerültem az egyetlen ki nem mondott célomtól: hogy egy szeretetteljes, kiegyensúlyozott családban neveljem fel a leendő gyerekeimet. Sehogy nem éreztem azt, hogy akár mentálisan, akár a gondolataimmal, cselekedeteimmel én közelebb kerülnék ahhoz, hogy ne úgy csináljam, ahogy a szüleim. Ez volt az a mondat, amit a legtöbbször mondtam ki magamban, és a mai napig ez az a mondat: én nem úgy fogom csinálni, mint a szüleim. Végül is, addig sem úgy csináltam, hiszen a családunkban senki nem ivott rajtam kívül, de pontosan ugyanolyan jellemtelen, akaratgyenge, megkeseredett és függőségre hajlamos voltam, mint ők. Egy kiszolgáltatott kis valami, amit ide-oda rugdos az élet, és hagyja bábként rángatni magát bármi által. A körülmények áldozata.

2010. december 24-én megtettem az első olyan lépést, amit a szüleim és a bátyám soha életükben nem tettek meg, és minden bizonnyal nem is fognak. Felismertem, és beismertem magamnak, hogy mennyire értéktelen az, amit csinálok. Ültem a földön a matracomra terített takarón, néztem magam a lezárt telefonom képernyőjén, és arra gondoltam, hogy mennyire üres, és semmitmondó az egész életem iskolástul, hétvégéstül, bulizásostul, mindenestül. Eljutottam arra a pontra, hogy ez így, ahogy most van, tarthatatlan, vagy ha ezt így folytatom, akkor nemhogy szeretetteljes, harmonikus családom nem lesz, de semmilyen. Nem lesz mindig egy szeretetéhes, két évvel idősebb lány, akivel lehet a tekintetemmel, meg a mozdulataimmal játszadozni; nem lesz örökre az osztályfőnököm ez az alkoholista nő, aki a megromlott házasságát azzal próbálja palástolni, hogy barna sört vesz a diákjainak hétvégente; nem lesz mindig elég a Tescoban két nap alatt megkeresett tízezer forint, és alig néhány év választ el attól a helyzettől, amikor önállósodnom kell, hiszen már akkor tudtam, hogy el fogok szakadni a családomtól. Úgy éreztem, el kell kezdenem felkészíteni magamat arra az időszakra, amikor én leszek a család(fő). Muszáj. Most, vagy soha. Ledobtam a telefont az ágyra, kitéptem egy papírt a legközelebbi spirálfüzetből, a tetejére tettem, a felhúzott lábaimra támasztottam, és felírtam szép nagy számokkal a tetejére, hogy:

2011

Hogyan kellene csinálnom? Mit szeretnék? Mi az, ami fontos? Egyáltalán: meddig tartson ez az egész? Tíz év. Annyi elég lesz. Annyi időnek elégnek kell lennie, hogy helyrehozzak mindent, amit elrontottam annak köszönhetően, hogy félreneveltek, vagy épp nem neveltek sehogy. Hittem abban, hogy egy évtized alatt ki lehet cserélni egy teljes személyiséget. A Rendszer végső célját nem írtam fel, de a gondolataimba éppen elég mélyen bevésődőtt: 

2020. december 24-én szeretnék olyan mentális, szellemi és anyagi szinten lenni, és szeretnék annyi élményt gyűjteni addig, hogy alkalmas legyek egy kiegyensúlyozott, szeretetet adni és fogadni tudó gyerek felnevelésére. 

Legyek elég érett, legyek elég tájékozott, legyen egy biztos, szeretett munkahelyem; és ne akarjam már "kiélni magam". Egy perc alatt eljuttattam a kimondott céljaimat idáig a hétvégi berúgástól. Ez nem semmi! Fellelkesültem, és elkezdtem összeszedni azt, hogy mit is szeretnék 2011-ben.

Olyan megkeseredett, életképtelen gondolkodású emberek, mint a szüleim, biztos ezeket kezdték volna papírra vetni: nem inni egész évben, találni egy állandó barátnőt, ,,pozitívnak lenni". Tudtam, hogy az alkohol nem az oka, hanem a következménye valaminek, és nem arról volt szó, hogy nem tudtam elképzelni a hétvégéimet nélküle, hanem, hogy nem akartam. Olyan helyzetbe kellett hoznom magam, hogy ne akarjak inni. A 2011-es listámon többek között ilyenek szerepeltek:

• elkezdeni kondizni, és futni járni
• nyelvvizsgázni
• javítani az év végi bizonyítványon (hogy 11-12-ben legyen valami tapasztalatom a tanulással)
• kiválasztani, milyen faktra szeretnék járni 11-ben
• többet dolgozni
• többet aludni
• új kajákat főzni (untam a rántottát meg a mirelitet)
• rendben tartani a szobám,

és még néhány másik dolog, de ezek mellett továbbra sem szerepelt, hogy nem ihatok, vagy nem feküdhetek le senkivel csak úgy.

Nem tiltottam meg magamnak semmit - olyan helyzetekbe hoztam magam, hogy ne is legyen szükség a tiltásra. A Rendszernek köszönhetően jóval kiegyensúlyozottabb lettem. Január elején elkezdtem konditerembe járni, és mivel csontsovány voltam - 54-55 kiló - hónapok alatt látványos változást értem el még úgy is, hogy alig-alig figyeltem oda az étkezésre, és közben egy-két hétvégi sörözés is belefért. Márciusban elkezdtem futni is, illetve az állóképességemet az új munkahelyem is javította: egy ismerősöm szólt, hogy kellene egy szórólapos néhány belvárosi kerületbe. Tetszett a suli utáni 10-15 km gyaloglás, de sokat nem kaptunk érte, ráadásul be sem voltunk jelentve, és ismerősömet ki sem fizették, úgyhogy egy hónap után otthagytuk a munkát. (Összeszedtem ott egy lányt, vele sem tartott több ideig a dolog, de szép emlék.) Áprilisban aztán elindultam egy tömeges futóversenyen, ahol a több ezer induló közül a 23. lettem, 6,5 kilométert 25 perc alatt tettem meg. Annyira nem voltam jó futó, hogy egy egyesület is hasznomat vegye; viszont baromi sok lelkierő volt bennem, és az épp csak izmosodni kezdő 55 kilómat nagyon könnyű volt 6,5 kilométeren keresztül végigvinni. Szárnyaltam. Májusban sikeres nyelvvizsgát tettem, júniusban pedig 5-ösre zártak le nyelvtanból, spanyolból, informatikából, és természetesen angolból. Ennek a felvételi szempontjából semmi jelentősége nem volt, viszont magamnak bizonyítottam, hogy igen, tudok ilyet is! Szeptemberben elkezdtem töri és spanyol faktra járni, és haverommal találtunk egy suli után végezhető gyári munkát. Itt sem maradtam egy hónapnál tovább, ráadásul az egész fizetésem elment ruhákra, 17 évesen felöltöztem a Váci utcában a saját fizetésemből. Egy nap alatt elszórtunk vagy negyven-ötvenezret, aztán nem sokkal később kint Bécsben is 100 eurót. (Pedig akkor még sehol nem volt az Éjjel-Nappal Budapest!) A kondizásba is kezdtem belejönni, egyre jobban álltak az új pólók, októberben pedig ismét elindultam egy több ezer résztvevőt vonzó futóversenyen, ahol a 33. helyezést értem el 7 km-en. Lelkileg is megerősödtem: október elején annyira szerelmes lettem, hogy az onnantól kezdve 28 hónapig kitartott, ilyenre azóta sem volt példa. A barátnőmmel mindenben támogattuk egymást, és akkor, abban a helyzetben úgy éreztem, hogy őt az égből küldték nekem.

Egy évre rá, 2011. december 24-én aztán ismét leültem, és...

...nem, nem sikerült minden. Közel sem sikerült minden. Összevetettem a listát az eredményekkel, és bizony bőven voltak rajta olyan fontos dolgok, amik nem sikerültek. De rájöttem, hogy

ez működik. 

Rájöttem, hogy ha ezt tíz évig csinálom, ennek van értelme, vezet engem valahová. Mégpedig pontosan oda, ahova én akarom, hogy vezessen.

Eltelt egy év, összegeztem, hogy mit sikerült elérnem, aztán felírtam a 2012-es céljaimat. Aztán még egy év, és így tovább. Összesen hét év telt el, és holnaptól itt a nyolcadik. Amikor először belegondoltam, az volt az érzésem, hogy áhh, 2020, mikor lesz az? Sosem jön el. Most pedig úgy érzem, hogy a 7/10-ed részét sikerült teljesítenem annak, ami ahhoz kell, hogy 2020 végére olyan állapotban legyek, mint amilyennek 2010 végén elképzeltem magam.

Nem, továbbra sem vagyok Szabó Péter, és nem mindegyik év telt olyan, viszonylagos jó hangulatban, mint 2011. Szakítottam komoly kapcsolatból, háromszor. Három különböző lánnyal. Bömböltem a földön ülve. Megbuktam annyi vizsgán, hogy a végén több mint százezret fizettem az egyetemnek, hogy engedjenek záróvizsgázni. Húsz évesen is ott tartottam, hogy ápolatlan, zsíros hajú, fogatlan nénik kiabáltak velem a Tescoban, hogy ne oda pakoljam a lisztet, hiszen ők voltak a feletteseim, én pedig az árufeltöltő. Szerepeltem a Maradj Talpon!-ban, és leestem. Addig-addig panaszkodtam a barátaimnak, hogy elegük lett belőlem, és a legtöbben szép lassan leépítettek. Úgy éreztem, hogy pszichológushoz kell fordulnom, kétszer. Megszakítottam minden kapcsolatot a családommal. Hónapokig éltem hűtő, tűzhely vagy ágy nélkül. A 2012-ben és 2016-ban egy-egy pánikroham is feldobta a lelkivilágomat.

De a Rendszer nem állt meg egy pillanatra sem.

A Rendszer élt, működött, és haladt, és a Rendszerrel együtt én is. Akkor is, amikor sírtam; akkor is, amikor senki nem tudott arról, mennyire egyedül töltöm a napjaimat; és akkor is, amikor éppen csak üres zsemlét ettem hó végén. Ha csak gazdag/boldog akartam volna lenni valahogy, akkor még mindig itt tartanék, vagy már itt sem. De pont ebben nőttem fel, pontosan láttam, hogy ez mennyire nem vezet sehova: gazdagnak, boldognak lenni - valahogy. Mindenki ezt mondja. Majd meglátjuk, majd kialakul, majd elválik. Légy pozitív, légy önmagad, ne add fel, és hasonló, sosem hallott dolgok, igaz?

Erre van kitalálva a Rendszer. Minden év minden napján olyan helyzetbe hoz, hogy túl akarjak látni ezeken a ,,motivációs" szövegeken, és ne érjem be a gazdagság és a boldogság szánalmas hajkurászásával, meg magamra erőltetett pozitív gondolkodással. Ez több, mint az új év, új én. A Cosmo-lányok (és az utánuk futó fiúk) új énje nem sírhat, nem lehet pánikrohama, nem lehet motiválatlan, nem lehet csalódott, nem hízhat, ha meghívják egy jó ebédre és nem fogyhat, ha beteg, hiszen akkor az már a régi én, és a kukába kerül az egész motivációs humbug, az új énnel együtt. Volt barátnőm anyja teleragasztgatta a házát a húszéves fekete-fehér fotóival, és színes post-iteket tett mellé, amire ráírta: ilyen leszek! Már akkor sem tudtam átölelni, mert nem ért össze a kezem, most pedig a képek alapján kövérebb, mint valaha. (A lányába pedig többek között amiatt a kiolthatatlan életszeretet és lelkesedés miatt szerettem bele, amit ez a nő képtelen volt benne megszüntetni, pedig elég kitartóan próbálta.)

A Rendszer ettől más. Nem csak a papírra vetett betűkből és számokból áll, hiedelmekből, cukormentes kólából meg idióta hasztalan diétákból, amiktől megkeseredsz. Helyzetekbe hoz. Olyan helyzetekbe, amik rávezetnek arra, hogy miben érdemes hinni, és miért érdemes szeretni az életedet. Keretet, értelmet, lendületet, és támaszt adott az életemnek, nekem pedig reményt. Keretet, minden év januárjától decemberéig, amin belül sírhatok, lehetnek mélypontjaim, lehetek motiválatlan, berúghatok, ha úgy érzem, és el lehetek keseredve. Értelmet, pontosan ezek miatt a pillanatok miatt: el tudtam őket helyezni időben, és egy képzelt térben az éven és az életeseményeimen belül, meg tudtam vizsgálni, hogy miért alakult ki, és így az ellen tenni, ami pontosan az oka, nem vaktában tapogatózni. Ennek köszönhetően jobban át tudtam élni ezeket is, és az örömteli pillanatokat is, pedig sokáig küzdöttem a pillanatok megélésével, mert egyszerűen nem mertem átérezni semmit, beleélni magam bármibe is. Lendületet, legalább akkorát lelkileg is, amekkorával 2011 áprilisában befutottam a célba a Városligetben. Elkezdtem szeretni a saját életemet. Ennek az életszeretetnek, és közvetve a Rendszernek köszönhető, hogy soha nem akartam öngyilkos lenni. Támaszt, hiszen az igazságra a legkönnyebb támaszkodni, márpedig nemsokára hetedszer is leülök, hogy kristálytiszta tükröt tartsak magam elé, és összegezzem az elmúlt évemet.

És reményt, hogy van kiút. Hét év és hét nap telt el a Rendszer kezdete óta. A szorongást elkezdte felváltani az akarat, a kötelességeket szép lassan felváltják a lehetőségek. Ritkán iszom alkoholt, és többé-kevésbé késznek érzem magam egy komoly kapcsolatra. Egyre kevésbé félek az emberektől. Elvégeztem az egyetemet, írtam egy 5-ös szakdolgozatot, amit 5-ösre meg is védtem. Ha ügyesebben válogatom meg a szavaimat a gyakorlaton, mint itt a blogon, akkor nemsokára hivatásszerűen is azzal foglalkozhatok, ami a gyerekkori álmom volt. Újságíró leszek. Egészséges testalkatom lett. Alig fér el egy oldalon az önéletrajzom, annyi helyen dolgoztam. Nyolc hónap után csoportvezetőnek választottak meg egy irodai diákmunkán. Egyedül élek és háztartást vezetek. Rájöttem, hogy szerethető vagyok, és karnyújtásnyira vagyok attól, hogy ezt a szeretet képes legyek továbbadni is.

2017 is egy szerethető év volt. Az első nap rögtön berúgta az ajtót: akkor még tervben sem volt, hogy saját blogom lesz, de hozzászóltam egy ismert blogger elég megosztó, és több tízezer reakciót kiváltó bejegyzéséhez. Még január 1-jén reagált rá, kérte, hogy keressem meg privátban, és megkért, hogy írjak egy bejegyzést a blogjára, mert annyira tetszett neki, ahogy látom a témát, amiről írt. Megjelent, sokan kedvelték. Néhány napra rá valóra vált a gyerekkori álmom, és beléptem egy online újság szerkesztőségébe: elkezdtem a szakmai gyakorlatomat, és nem sokkal később már saját cikkeim jelentek meg. Tavasszal megírtam a szakdolgozatomat egy elég aktuális, nagy port kavaró témáról, és sokáig nem hittem benne, hogy sikerülhet, de végül 5-ös lett, és hasonlóan jól sikerült a védés is. (Vajon mi lett volna, ha pozitívan gondolkodok...?)

Időközben iszonyatosan elmagányosodtam, és egyre rosszabbul viseltem. Amikor már reggelente képtelen voltam felkelni, hogy munkába menjek, és étvágyam sem volt, úgy döntöttem, felnőttként először felkeresem a kerületi háziorvost. Bejelentkeztem egy vérvételre, és kiderült az, amire számítottam: semmi kóros eltérés, egészséges a vérképem. Négy év után ismét megkerestem a pszichológusomat, és hónapokon keresztül próbáltuk feltárni, mi miért történhetett, több-kevesebb sikerrel. Az év első felében hónapokig játszottunk macska-egér játékot egy lánnyal, általában én voltam a macska. Összességében mindkettőnk nagyon sokat tanult belőle. Ez nem kötődik semmilyen formában a rosszullétemhez, de párhuzamosan történt a kettő. Kötődtek új barátságaim is, így év végére pedig azt mondhatom, hogy kezd hasonlítani az egészségesre a szociális életem.

Elkezdtem ezt a blogot is, és úgy érzem, van értelme. Nem tartozik a legolvasottabbak közé, de jól esik kiírni magamból azt, amit gondolok, és néha jól esik megmérni az értékét egy-egy vitával. Úgy gondolom, egy-két embert elgondolkodtathat, akár segíthet is nekik, és ha ennyit elértem, már megéri folytatnom. Ráadásul közben gyakorolhatom magát az írást is, rám fér. Év végén új szerkesztőségbe kerültem gyakornokként, és 2018 legnagyobb kihívása is ez lesz: vajon mennyi olvasót tudok meggyőzni a cikkeimmel, és vajon mennyit érnek a gondolataim egy egyszerű, dizájn nélküli blogon? És persze, ahogy szokott, ez kiegészülhet egy kis macska-egér játékkal, örömteli és elkeseredett pillanatokkal, új ötletekkel, élményekkel, tapasztalatokkal. Alig várom!

Minden kedves olvasómnak hasonlóan boldog új évet kívánok, 2018-ban sem hagylak titeket gondolatébresztő bejegyzések nélkül! :)

Miért hazudsz? - A szellemi mélyszegénység

Mióta megjelentek a reakciógombok a Facebook-bejegyzések alatt, belül, csendben minden egyes nap tüntetek egy Hazudsz! gombért. Ezt óránként többször is szívesen nyomkodnám, és bizonyára olyan hatást keltene, mint egy megosztó bejegyzés alatt az ellenvélemény. Ha megjelenne az első, onnantól már felbátorodnának a hasonlóan gondolkodók, és csőstül jönne alá a többi, aki eddig csendben volt. Az első Hazudsz! után mások is meg mernék nyomni a gombot, és végül eljutnánk odáig, hogy a Facebook hírfolyama pontosan olyan unalmas lenne, mint azoknak az élete, akik hazudnak, hiszen a reakciógomboknak köszönhetően már nem érné meg bármi mást hazudni.

Néhányan hibáztatják a Facebookot nem csak a hazugságokért, de egy egész generáció elrontásáért is. Pedig az eszköz soha nem hibás. Nem az felel a gyilkosságokért, aki feltalálta a kést és Kalasnyikov sem felelős a borzalmas népirtásokért. Mindig az a felelős, aki használja. Teljesen mindegy, hogy MyVipnek, Iwiwnek, Instagramnak, Snapchatnek vagy épp Facebooknak hívjuk a felületet, ha hazudsz, azért egyedül te vagy a felelős. A tudományos cikkekben persze a Zuckerberg-művek viszi el a balhét helyetted - a Facebook káros, a Facebook hibás, a Facebook rossz. Mondjuk az tény, hogy itt többet hazudsz, hiszen itt vannak a szüleid is, nekik meg általában hazudsz. Instán meg Snapen megint mást hazudsz, ott a többiek mellé kell beállnod.

Az összes ismerősödnek hazudsz, szinte minden egyes posztoddal, de nem is ez a legnagyobb baj.

A legnagyobb baj azzal van, hogy magad is elhiszed, amit hazudsz.

Magad is elhiszed, hogy vagy valaki, hiszen saját személyes oldalad van; magad is elhiszed, hogy szeretnek, hiszen ott a több száz kedvelés; magad is elhiszed, hogy érsz valamit, hiszen a képeken úgy tűnik, aztán kilépsz a virtuális valóságból, és fogalmad sincs, miért bőgöd el magad, miért vagy kedvetlen, miért vagy motiválatlan, miért érzed magad kövérnek, csúnyának, reménytelennek, elveszettnek. Mások hazugságaival hasonlítod össze magad, és ráeszmélsz, hogy ha a körülötted lévő valóságot kellene felraknod Instára, inkább világgá mennél, de legalábbis törölnéd magad, az biztos.

Azt hazudod, hogy az egy érték, ha jól nézel ki. Fiatal, egészséges, átlagos testalkatú lányként, push-up melltartóban. Komolyan?

Jól kinézni valóban érték. Érték akkor, ha duci vagy, és szembeszegülsz a modellvilággal. Érték akkor, ha nem fogott rajtad az idő, és 40 felett, családanyaként is jól nézel ki. Érték akkor, ha legyőztél egy betegséget, de továbbra is jól nézel ki, és érték reggel, másnaposan, vagy egy egész éjszakás sírást követően. Kívánatosnak lenni érték csíkos pizsamában, frottír zokniban, elaludt hajjal, de abban, hogy beöltözöl, meg bepózolsz modellnek, és kanos, kiéhezett srácok meg a rokonaid odaírják, hogy milyen szép vagy, semmi érték nincs. Ilyenkor jön a meztelenkedés.

Azt hazudod, hogy elégedett vagy azzal, amit megmutatsz magadból. Feltöltés után is ötször megnézed a képet, a telefonod a kezedhez nő, állandóan frissíted, hogy időben reagálhass a hozzászólásokra, nehogy valami olyat írjanak, de a képen azt hazudod, hogy elégedett vagy. Alig várod, hogy megérkezzen az a 3-4 fiú a menetrendszerű hozzászólásával, meg az ál-barátnőid, akikkel nagyjából annyit beszélgettek kommentben, mint a valóságban, de mindegy, a lényeg, hogy a végén legyen elég like.

Azt hazudod, hogy jóban vagytok. Megy a hozzászólás: szépem, gyönyörűm, legszebbem, bff-em, aztán vége a sulinak, két év, és nem vagytok sehol se. Azt hazudod, hogy személyesen nem a telefont nyomkodjátok egymás társaságában, és úgy teszel, mintha nem a közösen utált osztálytárs, meg a kedvenc zenétek lenne a legerősebb kötelék a barátságotokban, hanem a szeretet.

Azt hazudod, hogy mindent megtehetsz. Ez a te Instád. Kezedben az iPhone, rajtad egy csomó drága ruha, kiegészítő, szépségápolási termék, nemrég tetted le a hajvasalót vagy -göndörítőt, tengerparton pózolsz. Feltöltötted a saját oldaladra - azt hazudod, hogy ez mind a tied. A valóság pedig az, hogy ebből semmi nem a tied. Ha az Instagram 20 év felett letiltaná azokat az utazásokat, programokat, telefonokat, ruhákat, sminktermékeket, amiket a szüleid, vagy a barátod fizettek ki, akkor bizony lenne egy üres, fehér Instagram-fiókod 25 évesen, profilkép nélkül. Ezeknek a képeknek mind-mind a szüleid, barátod Instagramjain lenne a helye, hiszen ők voltak azok, akik bementek minden áldott nap, vérrel-verejtékkel dolgoztak érte, és kifizették neked. Mégis a te neved alatt jelenik meg - azt hazudod a követőidnek, hogy mind a tied. Nem vagy már gyerek, te már nagylány vagy, bizony, huszonéves, és ezt mind-mind te érted el, egyedül! Ja, nem. A valóságban nem tettél hozzá semmit, de mégis hivalkodsz vele, mintha bármi közöd lenne hozzá azon túl, hogy egy másik ember pénzt adott neked, amit magadtól nem tudsz előteremteni.

Azt hazudod, hogy az Élet Iskolájában tanultál. Pedig a szaros érettségidet is a jóindulatú tanároknak köszönheted, nem magadnak, hiszen neked már az is nehéznek bizonyult, nemhogy egy szakma, vagy a továbbtanulás. Megszánták azt a semmirekellő arcodat, és átengedtek: ők is nagyon jól tudták, hogy tíz éven belül az élet hülyére pofoz majd, ha napokat kell végigdolgoznod a saját cigidért, kenyeredért, tejedért, vajadért. Rájössz te magadtól is, hogy hol a helyed, legalább egy érettségid legyen már, ha majd arcon vág a felismerés, hogy életképtelen vagy a munka világában.

(...és el is mentek! Csak azt már nem teszitek ki.)

Azt hazudod, hogy a Rozsdás Rákollóban dolgozol, mert tehetségtelen vagy az összes szakmához, olyan munkát végzel, amit bárki el tudna végezni. Nem értesz semmihez, önállótlan vagy, egyedül éhen halnál egy hónap alatt, de a like, meg a pózolás, az kell, gyönyörűm! Hiszen anélkül visszacsöppennél a valóságba, és rájönnél, mennyire nem állod meg a helyedet egyedül.

(Forrás: Pinterest)

Erre fel, még azt hazudod, hogy luxusban élsz! Igaz, hogy tele van az autópiac használt BMW-kkel, Mercedesekkel, Audikkal, amik pár százezer forintért sem kellenek senkinek, de te mégis beállsz a 10-20 éves használt kocsid elé, befeszítesz, és azt hazudod, hogy ez egy érték. Hogy ezt pár hónap alatt nem veheti meg akárki, akinek ugyanúgy bejárnak a szülei a szobájába összeszedni a csíkos alsógatyáit, mint ahogy a tieid is teszik, pedig itt vagy már 25 éves. Egyedül még erre se voltál képes, kellett hozzá, hogy a szüleid közben megvegyék a kajádat, befizessék a fűtést - a képen mégis egyedül vagy, azt hazudod, hogy ez egyedül a te érdemed.

Azt hazudod, hogy nem akarod, hogy megdugjanak. Hogy az igazit keresed. Csücsörítesz, pucsítasz, egész évben haspólóban meg szakadt picsanadrágban mutogatod a tested a követőidnek, és azt vagy képes hazudni, hogy meglep, ha rád írnak, hogy "szia, szex?". Mégis mit vártál ezekre a képekre, vörös rózsát, meg gyertyafényt? Azt hazudod, hogy te megállnád a helyed modellként. De gyáva vagy lefeküdni azokkal, akikkel ahhoz kellene, hogy ismert legyél, és nagy karriert fuss be. Valamiért mégis oldalra döntöd a fejed, simogatod a hajad és kitátod a szád, mintha öntudatlan lennél, és bambán bámulsz a kamerába, akár egy modell. Azt hazudod, hogy te nem olyan lány vagy, mint a többi, pedig te vagy a legsilányabb utánzat, akit valaha láttam. Előbb mennél világgá, mint hogy a szüleid ne adjanak pénzt egy hónapig alapozóra, szemhéjtusra, szemceruzára, spirálra, meg szájfényre.

Azt hazudod, hogy soha nem vagy rossz formában. Azt hazudod, hogy nincsenek rossz tulajdonságaid. Azt hazudod, hogy boldog vagy. Azt hazudod, hogy nincs szükséged senkire a boldogságodhoz, pedig kiszolgáltatottabb vagy, mint bárki. Ha nincsenek a szüleid, vagy a barátod, nincs like. Ha pedig nincs like, összeomlasz egy nap alatt.

(Nem igazán zavar, hogy hazudsz. Az bőszít fel, hogy alulbecsülöd a megérzéseimet, és a bullshit-érzékelőmet, és azt gondolod rólam, hogy elhiszem.)

Azt hazudod, hogy kapcsolatban. De ahhoz már avatottabb szem kell, hogy kiderüljön, milyen kapcsolatban. Azt hazudod, hogy szeretitek egymást, miközben az egész napotok veszekedéssel telik, kiabáltok egymással, összevissza csaljátok egymást. Van, hogy velem, van hogy az ismerősömmel, van, hogy csak tudok róla, hogy kinek az ágyában fekszetek. Innen, a valóságból ez nagyon jól látható.

(Jó hazugságokkal számtalan csatát megnyerhetsz, de a háborúban csak az igazság ér.)

Hazudni nagyon egyszerű és kényelmes dolog, főleg Instán. Ahhoz, hogy hazudj, nem kell semmilyen értéket képviselned a valóságban. Nem kell tudnod írni-olvasni, ékezeteket használni sem hozzá, analfabétaként is lehetsz kedvelt Instagram-sztár, ha elég jól tudsz hazudni a képeiddel. Teljesen lényegtelen, ha belül összetörtél, ha el vagy keseredve, ha segítségre szorulsz, ha szeretetre vágysz, ha azt tudod hazudni, hogy jól érzed magad, akkor ez senkit nem fog érdekelni. Amikor a virtuális személyiségre felépített virtuális önbizalmadat a valóságban kellene használnod, magyarul

• elmész egy első személyes találkozóra,
• vizsgázol,
• állásinterjúra mész,
• ki kellene adni a kezedből egy általad alkotott munkát a szakmádban,
• egyedül kell élned, vezetned egy háztartást,
• egyedül kell mások előtt elmondanod a véleményedet egy témáról,
• egyedül kell bármit csinálnod a telefonod nyomkodásán, a kávézáson, meg a kisállat-simogatáson túl,
• egyedül kell felkészülnöd a gyermekvállalás és -nevelés rád eső felére,

akkor jön az, hogy hoppá. Itt már nincsenek kedvelők. Nem vagy a szépem, a gyönyörűm, nem érdekelnek senkit a felvett pózaid, a kocsid, a segged, meg a melltartód. A valóságba nem tud téged befizetni anyu, meg apu, meg a pasid. Az érdekel mindenkit, hogy te magad mi vagy. Mivel foglalkozol, mit tudsz egyedül, hogy állod meg a helyed egyedül. És az érdekel mindenkit, hogy honnan ismerős mégis ez a semmitmondó, bizonytalan, határozatlan, önállótlan, hebegő-habogó, üres, értéktelen, életképtelen ember. Bizony, a My Storyból, a filter mögül. Csak ott kicsit máshogy nézett ki.

(Lélekgyenge emberek generációjában élünk - mindent a szőnyeg alá kell söpörni, ,,mert az sértő", még azt igazságot is.)

Az Instagramod, a Facebookod a nyomorult, unalmas, értéktelen valóságodból való menekülés. Ugyanazért teszed ki mindened, ugyanazért mutogatod magad, mint amiért a Hős utcában, vagy a külvárosok nyomortelepein drogoznak:

menekülsz a valóságból.

Menekülnöd kell, mert ebben a valóságban te is mélyszegény vagy. Szellemileg. És lelkileg is. Nincsenek gondolataid, nincsenek érzéseid, és amíg az ujjaid az iPhone-t nyomkodják, a lelked sorban áll a lelki-segélyszervezetnél, az Instagramnál, hogy felruházza, hogy táplálja, hogy támogassa, hogy életben tartsa, hogy megmentse egy pohár like-kal a kiszáradástól. Nem tudsz megnyilvánulni; nem tudod megfogalmazni, mit akarsz; nem tudod megfogalmazni, mi a bajod; nem tudod érvényesíteni magad. A legtöbb, amit tudsz fejből, az a ruhaméreted, meg anyukád telefonszáma, minden piacképes szakmához tehetségtelen vagy, mégis sztárként pózolsz, mintha te lennél valaki.

Nagykorúvá vált az a fajta ember, akit ha a belőle kilógó csövek tartanának életben, akkor is azon aggódna, hogy vajon hogy látják őt mások, és erre hány like-ot kapna. Napokon belül a 21. század is nagykorú lesz. Fokozatosan válik értéktelenné az intelligencia, az ön- és emberismeret, a szépség, és minden, ami megfoghatatlan; ez mellett pedig fokozatosan egyre olcsóbb tárgyak válnak értékké. Ma már rég nem kell milliomosnak lenni, hogy tömegek nézzenek fel rád: elég hozzá egy 10-20 éves használt autó, egy almás telefon, egy sapka, meg néhány ruhadarab, és még az egymilliót se értük el. Mármint, forintban - egymillió emberrel viszont simán meg lehet ezt etetni; és ha közzéteszed, egymillió ember fog vágyakozni az egymilliót se érő dolgaid után.

Miért hazudsz mégis? Azért hazudsz, legszebbem, mert akik szintén ugyanazt hazudják, mint te, ők azt hazudják neked, hogy elhiszik. És ilyenkor bizony jó érzés egymás nyomorult hazugságait egy odavetett szívecskével megtámogatni.

Családi ünnep család nélkül

A karácsony nekem olyan érzés, mintha egy közösségben mindenkinek egyszerre lenne születésnapja, csak nekem nem. A reklámok, meg az ismerősök lelkes karácsony-várása már gyerekkorom óta nem tudnak meghatni, de ha személyesen van szerencsém látni egy-egy boldog családot az utcán, a HÉV-en, vagy a villamoson, azért csak megmozdul bennem valami. Ilyenkor egyedül arra tudok gondolni, hogy egyszer nekem is lehet boldog, igazi karácsonyom, legfeljebb a másik oldalról, szülőként, és néhány évet várnom kell még rá. Hiába egyre kevesebb ez a néhány év, azért nyomasztó szokott lenni ez az időszak, és hiába nőttem ki sikeresen, illetve váltottam ki mással a szeretethiányomat, azért a szeretet ünnepéhez közeledve rendszeresen fel-fel szokott törni.

Ahogy a Teaszünet Díjhoz tartozó kérdésnél is említettem, 2013 óta semmilyen kapcsolatom nincs a családommal. Mind az ezt megelőző időszak, mind az elszakadás továbbra is meghatározza az egész életemet: dolgoznom kellett az egyetem mellett, önállóbb lettem, talpraesettebb és magányosabb. Ami a mentális részét illeti, négy év nagyon kevéske idő kiskanállal összeszedegetni az eltorzult személyiségemet, továbbra is küzdök a társas kapcsolatok kezelésével, továbbra sem tudok beilleszkedni sehova, és minden helyzetben képes vagyok kínosan viselkedni. (A lányokkal történő ismerkedés érdekes kivétel, az valahogy mindig összejött. Bárcsak így ment volna a barátkozás, meg az osztály- és szaktársakkal való kapcsolat is!)

Amennyire furcsának tűnhet ez az egész egy normális ember számára, legalább annyira furcsának fognak tűnni az eddigi karácsonyaim is. Egyáltalán nem emlékszem olyan ünnepre, ahol szeretet vett volna körül, sosem éreztem úgy, hogy éppen jó helyen lennék, vagy hogy belül is jelentenie kellene valamit ennek a két-három napnak. Ha emlékeim nem csalnak, 2004-ig, vagy 2005-ig a körítés általában megvolt hozzá: feldíszített fa a piacról, néhány dobozos ajándék, kivilágítás, és vacsora Szenteste, sőt, anyámon keresztül még az éjféli misén is részt vehettem. Szívem szerint ezt az egész kócerájt ajándékostul, mindenestül elcseréltem volna egy, vagy két olyan szülőre, aki szeret, és akivel szeretetben tölthetjük el az ünnepeket, akár csak egyszer. Soha nem ajándékra vágytam.

A következő években aztán mindig éppen azzal a szülővel töltöttem az ünnepeket, aki kevésbé haragudott rám, viszont 2008 végén megváltozott valami. Néhány hasonló helyzetű osztálytársammal elkezdtük járni Pest utcáit, csak úgy, céltalanul, mert jobb, mint otthon lenni. Nem volt ritka, hogy iszogattunk, cigiztünk, igazából semmi célja nem volt ezeknek a csellengéseknek azon túl, hogy egymás otthoni nyomorán próbáltunk enyhíteni. Mi nem akartuk bizonygatni, hogy kinek a rosszabb, mindannyian nagyon jól tudtuk, hogy nálunk lejjebb már nem sok hely van. Az egyik fiúval különösen jó barátok lettünk, főleg ballagás után, és ez odáig fajult, hogy miközben felnőttünk és továbbtanultunk, 2009 és 2015 között összesen hat Szentestét töltöttünk együtt.

Ezek voltak az első olyan Szentestéim, amikor azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. Ennek még mindig semmi köze nem volt a mézeskalács-illatú, igazi karácsonyi, meleg érzést adó szeretethez, viszont pótléknak ott volt helyette a barátság, egy-két üveg közepes-polcos, vidékinek tűnő bor, és ami a legérezhetőbb különbség: a béke. Nem veszekedtek körülöttünk. Nem volt a levegőben érezhető passzív-agresszió. Nem kiabáltak velünk, nem fenyegettek minket, és nem vetett szét minket az ellentmondás a fizikailag jelen lévő család és a bennünk lévő felesleges érzet között. Nem volt bűntudatunk, hogy valamit rosszul csináltunk, arra a fél napra megszűnt bennünk az állandó szégyenérzet, amit otthon keltettek bennünk. Foglalkoztunk egymással. Ünnepeltünk.

Az első négy Szenteste forgatókönyve kísértetiesen hasonló volt:

• Délután minél korábban leléptünk otthonról, mielőtt még veszekedni kezdenének
• Kerestünk egy nyitva tartó boltot, ahol vettünk bort
• Felültünk délután egy éjszakai járatra. (Budapesten a BKK úgy oldja meg a közlekedést december 24-én, hogy már délutántól a 9-es számmal kezdődő éjszakai járatok járnak. Ezt minden évben olyan lelkesedéssel vártuk, mint a gyerekek.)
• Kerestünk egy gyrosost, ahol a tulaj nem ünnepeli a karácsonyt, és nyitva tart egész éjjel
• Kiültünk valahova, és csaptunk egy hangulatos lakomát, aztán járkáltunk a szellemvárossá vált Pesten, és beszélgettünk.

Mi voltunk a gyerekek, akik az utcán töltötték a Szentestét. Nem azért, mert nem lehettünk volna otthon, hanem azért, mert nekünk így jobb volt. Lehet, hogy elképzelhetetlennek tűnik, de van az a helyzet, aminél ez jobb. Sokkal jobb. Annyival jobb, hogy négyszer is megcsináltuk, sőt, a nosztalgia kedvéért még 2013-ban és 2015-ben is kimentünk este sétálgatni, pedig megtehettük volna, hogy nálam töltjük, hiszen akkor már egyedül éltem, volt fűtés, és vacsorát is tudtam volna csinálni. De annyira hozzánk nőtt ez a szokás, annyira a megváltást jelentette előtte évekig, hogy úgy éreztük, amellett, hogy itthon is ücsörgünk egy kicsit, jól esne ugyanaz a beszélgetés.

A szentesti beszélgetés mindig egy különleges beszélgetés volt. Ezeken keresztül kezdtem el jelentőséget tulajdonítani ezeknek a napoknak, nem félni tőlük, és egy különleges hangulatot kötni hozzájuk. Elhagyatott gyártelepekét, kihalt utcákét, üres lépcsőházakét és persze az autentikus török kebabét. A halászlétől és a fenyőillattól engem egészen más érzés fogott el. Nekem valami másra volt szükségem ahhoz, hogy ne sírjak, és ne arról szóljon az ünnep, hogy a lakás négy sarkát váltogatom tetszőlegesen abban reménykedve, hogy a másikban majd kevésbé fogok félni.
 

Évről évre egyre részletesebb tervekkel álltunk elő, hogy mi hogyan fogjuk később ezt kivitelezni a saját, éppen aktuális barátnőinkkel, ha majd egyszer családot alapítunk. Közös sütés-főzés a gyerekekkel, mákos-diós bejgli, kandírozott narancshéj, fahéjas tea, gyertyák, és persze az elmaradhatatlan készülődés az ajándékokkal. Nagyon bele tudtuk élni magunkat, abban a pillanatban mindenünket odaadtuk volna, hogy tíz-tizenöt évvel idősebbek legyünk, és végre ne kelljen mindig évről évre váltogatni a lányok nevét az egyre részletesebb sztoriban, hanem találjuk meg végre azt, akivel meg is tehetjük. Mi, onnan az utcáról jobban vágytunk erre a hangulatra, és ahogy beszélgettünk róla, részletesebben átéltük, mint bárki - legalábbis akkor így éreztük.

Beszélgettünk elmúlásról, halálról. (Ehhez sajnos inkább ő tudott hozzászólni, mint én.) Sorsról, hogy vajon a mienk miért alakult így. Hogy létezik-e egyáltalán. Hitről magunkban, a család intézményében, az emberekben, abban, hogy egyszer mi sokak példaképei leszünk. Hangulatokról. Lemondásról, boldogságról, emberi kapcsolatokról. Az aljadék kerületünkről, és a mellettünk lévő még mocskosabb kerületről, ahonnan betelepítették a széthullott családokat a környékre, ahol mi laktunk. Társadalomról, kitörésről, dacról. Hogy megéri-e vajon. Megéri-e csinálni ezt az egészet. Megéri-e szembemenni azzal, amit mások csinálnak. Megéri-e felrúgni a társadalom íratlan szabályait karácsonykor, és kijönni az otthon melegéből az utcára, hogy belül mi is karácsonyozhassunk egy kicsit. Felrúgni a társadalom íratlan szabályait, és fiatalon, iskolásként elmenni dolgozni ebből a retkes kerületből. Dolgozni a pénzért, és dolgozni magunkon. Dolgozni azért, hogy egyszer lelkileg és anyagilag is legyen lehetőségünk megteremteni a karácsonyi hangulatot a saját, leendő családunknak. Hogy melyik a nehezebb, azt sosem döntöttük el. Megéri-e fázni azért, hogy belül ne fázzunk. Megéri-e nemet mondani, amikor megkínálnak a szakiskolások valami olyannal, amitől nekik is csak rosszabb lesz.

Minden évben arra jutottunk, hogy megéri.

Beszélgettük elő- és utóítéletekről. Fehérek voltunk, mint a fal, ráadásul anyám tanár volt egy másik iskolában, az övé pedig az önkormányzatnál dolgozott, egyszer még a hónap dolgozójának is megválasztották. Ki hitte volna el, hogy az utcán ücsörögve, borozva, a saját családunkban elképzelhetetlen, idealista képeket kebabbal teli szájjal egymás elé vetítve töltjük a szentestét? Senki. Nem is reklámoztuk senkinek. Nem akartuk, hogy tudják, min megyünk keresztül, és nem is vetettük a többiek szemére soha. Mi voltunk azok, akik csendben átélték azok nyomorát, akik az egész évi hajvasalás és Tokio Hotel hallgatás után éppen a legújabb Xboxot bontogatták, miközben a fejüket simogatták a szüleik sztereóban a fényképező rokonok előtt.

Fáztunk. Minden évben úgy éreztük, soha nem lesz vége. A jóleső beszélgetés, a valóságból való kiszakadás a délutáni éjszakai buszoktól egészen hajnalig tartott. Minket senki nem várt haza, az életünk pedig annyira kiszolgáltatott és korlátolt volt, hogy tíz-tizenkét óra céltalan sétálgatás elégnek bizonyult arra, hogy átbeszéljük mindkettőnkét elejétől a végéig. Érzelmileg is ki voltunk száradva, hiszen másképp nem tudtuk volna elviselni az otthoni légkört az év többi részében, és nem tudtuk volna a saját osztályainkban azt hazudni, hogy egyébként minden rendben. Ezeken az estéken ezt a szárazságot, ürességet igyekeztünk megtölteni tartalommal, ideálokkal, és valami kezdetleges szeretettel.

Ez a barátság azóta megszakadt. Teljesen más irányba tart az életünk: ő testépítéssel, edzéssel foglalkozik, én újságíró lettem. Amíg még lejártam edzeni, újra tudtuk éleszteni ezt a dolgot, - ennek köszönhető a 2015-ös Szenteste is - de ami gyerekként működött, az ma már nem, és soha nem is fog. Kitörtünk. Így, hogy végeztünk az iskolával, jó munkahelyünk van, és saját, külön társaságunk, már nem ugyanaz a kötelék. Ma már nincs a nyomor, a kilátástalanság, a kirekesztettség, az érzelmi sivárság, ami összetartott minket. És ha három nap múlva újra találkoznánk, már nem ugyanazzal a lelkesedéssel várnánk az éjszakai buszt délután 4-kor. Eljött a mi időnk. Külön-külön.

A 2014-es és a 2016-os Szentestéket volt barátnőimmel töltöttem, a fentiekhez képest egyik sem említésre méltó: az elsőnél egy haldokló kapcsolatot tartottunk életben az alkalom kedvéért, a másik kapcsolat pedig már meg is halt, csak valamiért megbeszéltük, hogy szakítás után még kicsúfoljuk a szeretet ünnepét egy kettesben töltött éjszakával.

Az idei Szentestém viszont úgy néz ki, korszakváltó lesz, és teljes mértékben eltér bármelyik előzőtől.

Évek óta két gondolat kavarog a fejemben az ideális Szentestéről arra az időszakra, amíg még nem lesz egy komoly, szeretetteljes barátnőm, és nem döntünk úgy, hogy szeretnénk közösen egy babát.

• Bent maradni egy teljesen kihalt, többemeletes irodaház szerkesztőségében, és december 24-én este egyedül vinni egy online újságot, ahol dolgozom. A munkatársak és az olvasók úgyis a családjukkal karácsonyoznak, én meg tök egyedül, cipő nélkül mászkálhatnék az egész szerkesztőségben valami beszürkült frottír zokniban, szétszórhatnám a popcornt mindenhova, nézhetném a plazmatévén Kevint, ahogy szétszórja a popcornt mindenhova, és telekajálhatnám magam hallal, fokhagymás sülttel, és mindennel, amit egy társaságban nem biztos, hogy ugyanakkora lendülettel tömnék magamba. Nem lenne gond, ha lekajálom az ingem, nyugodtan böföghetnék olyat, hogy az egész emelet visszhangzik, legfeljebb nem ihatnék alkoholt, hogy ha esetleg történik valami a nagyvilágban, akkor azt ki tudjam tenni a címlapra józan ésszel. (Ez mondjuk nem gond, amúgy is egyre kevesebbet iszom.) Felelősség van rajtam úgy, hogy közben elengedhetem magamat; harmónia vesz körül úgy, hogy közben én is jól érzem magam és mindenki más is; egyedül vagyok, és mégsem érzem magam egyedül - egyszerűen tökéletes.
• Önkéntes munkát vállalni egy szervezetnél. Eleinte, mivel egész évben szellemi munkát végzek, valami fizikai munkára gondoltam. Egy kis doboz pakolgatás, emelgetés, vagy anyagmozgatás kellően elterelné a figyelmemet arról, hogy amúgy nekem most rosszul kellene éreznem magam, mert egyedül vagyok - különösen, ha a szervezet másokat is megbíz ezzel a feladattal, és valóban nem vagyok egyedül. Az elsőt meghagyom a következő évekre, idén az önkénteskedés fog teljesülni, de a lehetőség, amit kaptam, magasan felülmúlta az összes elvárásomat.

Úgy néz ki, hogy egy ismerősömnek köszönhetően egy gyermekotthonban tölthetem a vasárnapot. Neki ez rutinlátogatás, hiszen nagyon régóta önkéntes, és jogászként is hasonló területen dolgozik, én viszont életemben először látogatok el olyan gyerekek közé, akiknek elméletben van családjuk, gyakorlatilag viszont nem számíthatnak rájuk, így az otthonban töltik a karácsonyt a nevelőkkel. Több okból is zavarban leszek, sőt, a saját reakciómtól is félek kicsit, fogalmam sincs, mi történik, ha elsírom magam, vagy nem tudok megszólalni, vagy valami olyan történik, ami amúgy az emberekkel történni szokott, amikor először találkoznak egy megható helyzettel. A program szerint sütit sütünk, társasozunk, és filmezni fogunk, a társast várom a legjobban. Ki tudja, még az is lehet, hogy egy olyan beszélgetésbe is belecsöppenek, ami elhomályosítja az összes idei Szentestét az eddigiekhez képest.

A 40 legkártékonyabb magyar influencer a fiatal lányok előtt

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.