Az önsajnálat lufija

Ennek a bejegyzésnek akár azt a címet is adhattam volna, hogy ,,nem tudhatod, min mentem keresztül, ne ítélkezz!", beállíthattam volna egy síró kislányt borítóképnek, és berakhattam volna a hasonló írásaim közé, amiket a címkék között megtaláltok az élethazugságoknál.

(Kép: Shutterstock)

Bizonyos szempontból ez a legolcsóbb élethazugság. Nem tudhatom, min mentél keresztül. Ezzel nem lőhetsz mellé! Itt nincs vita, hiszen tényleg nem tudom, min mentél keresztül. Ezzel lezárod az utat az előtt, hogy vitatható legyen, hogy vajon az, ami történt veled, valóban annyira fájdalmas-e, valóban akkora okot adott-e neked, hogy most itt rinyálj, és sajnáltasd magad. Hiszen a nem tudhatod, min mentem keresztül ritkán folytatódik úgy, hogy megtudom, hogy mi az, amin az illető keresztülment. Ha nyilvánvaló lenne, hogy a kommunikált fájdalom mértéke egyenes arányban van az átélt traumával, akkor az illető azt mondaná, hogy ez, meg ez történt, de erről nem szeretnék beszélni semmiképp, vagy pedig egyszerűen elmondaná, hogy min ment keresztül. De nem teszi. Meghagyja az illúziót, és az arcomba vágja, hogy nem tudhatom, mielőtt még visszazökkenthetném a valóságba, visszaraknám a földre mindkét lábát, ne adj' Isten, segíthetnék. A kedvenc mondata azoknak a fiúknak, akik várják, hogy leszólítsa őket az Instagram-lány, miközben melankolikusan bambulnak kifelé az 1-es villamos ablakán. És kiváltképp a kedvenc mondata azoknak a lányoknak, akik megosztják, hogy ,,mindenki hagyja őket békén", aztán, ha megkérdezik tőlük, mi a baj, azonnal felhúzzák a horogra akadt, gyanútlan hozzászólót a csalira.

Mi a baj? :((( 

Azért nem adtam mégsem ezt a címet, mert a rendszeres, egész személyiséget átszövő önsajnálat túlmutat ezen az olcsó kifejezésen. Az önsajnálat egy lufi. Egy olyan lufi, amit valamikor, az általános iskola végén, vagy a középiskolában az első kapcsolatod végén elkezdesz felfújni. Fújod folyamatosan, bármilyen élmény ér közben, összpontosítasz, becsukod közben a szemed, belefeledkezel. Annyira beleéled magad, hogy elfelejtesz egy meghatározó dolgot ezzel a lufival kapcsolatban.

A húszas éveidben mindenképpen ki fog durranni.

Persze, az emberek különbözőek: van, akinek már 21 évesen kidurran, van, aki egészen 28-29 éves koráig fújja. Abban is különbözőek vagyunk, hogy ki mennyi önsajnálatot fújt bele: az egyik ember éppen csak kigömbölyítette, aztán maga pukkasztotta ki, mint egy uzsonnás zacskót, és jót nevetett a saját, évekkel ezelőtti szánalmas ,,fájdalmain", véresen komoly kapcsolatain, hibáin, kiszórta őket a földre, a lufimaradványt meg kidobta az első kukába, és élte tovább az életét, tele tanulságokkal.

És van az, akinek az arcába robban. Aki akkorára fújta, hogy már közlekedni alig lehet vele, nehezére esik találkozni a barátaival, nyomja a vállát, az egész testét, és egyszer csak akkora erővel durran ki, hogy jön a megijedés, sírás, kétségbeesés, ráadásul váratlanul. Megijedés a hirtelen jött változástól, sírás a tehetetlenségtől, és a kétségbeesés attól, hogy minden, amit 13-16 éves korodtól kezdve ebbe az óriási lufiba belefújtál, mostantól nem fog számítani, és egyáltalán nem befolyásol semmit.

Az a rengeteg idő, energia, gondolat, amit belefektettél az önsajnálatodba, egy pillanat alatt szertefoszlik. Nem számít már többet az olyan csúnya vagyok, 

nem számít többet az olyan kövér vagyok, nem számít többet az úgyse sikerül, nem számít többet az úgysem találnék jobbat nála. Hiába ordibálod mindenkinek, már senki nem figyel rád. Aki figyelni próbált rád, azt már ellökted, és a sorsnak nincs humora, nem fog gúnyos vastapssal gratulálni neked ehhez. Viszont, cserébe az arcodba robbantja ezt a lufit. Hiába fújtatsz, ez a levegő már nem gyűlik sehova, az egészséges, felnőtt emberek pedig legalább olyan hülyének fognak nézni a csúnya vagyok, nem érdemlek törődést stb. hallatán, mintha lufi nélkül imitálnád egy lufi felfújását.

A lufi akkor durran ki, amikor először kerülsz olyan élethelyzetbe, ahol egyáltalán nem számít, min mentél keresztül, hiszen nem lát senki. Az első olyan élethelyzet előtt kidurran ez a lufi, amikor tartósan rá leszel kényszerülve, hogy egyedül legyél a jövőd okozója, és ne a múltad következménye. Ez lehet bármi, egy szakítás, egy új vagy egy elveszített munkahely, egy hozzád közel álló ember elvesztése, egy költözés, egy rossz szokás egyik napról a másikra történő elhagyása, egy baleset. Vagy az első alkalom, amikor már nem tudsz szólni anyunak, hogy rakja tele a hűtőt estére, mert elköltöztél. Az első alkalom, amikor nem függsz senkitől, nem vagy kiszolgáltatva senkinek, és nem tudod senkinek elmondani, hogy egyedül vagy, mert valóban egyedül vagy. Amikor nincs könnyebb út, nincs kifogáskeresés, nincs szőnyeg, ami alá besöpörheted a problémáidat, vagy amin berepül az ablakon az Aladdinod,  akkor veszti el teljesen a jelentőségét az önsajnálat. Huszonévesen szembesülsz először olyan problémákkal, amiket sem a hiszti nem old meg, sem más nem fog helyetted. Neked kell hatni, alkotni, gyarapítani. Felelősséget vállalni a munkádért, a kapcsolataidért, önmagadért, a jövődért. Egyedül. Hirtelen abbahagyod a lelked vagdosását, és elkezdesz azon gondolkodni, hogy hogyan, ahelyett, hogy megéri-e.

Minél nagyobbra fújtad ezt a lufit, annál inkább fájni fog a felismerés, hogy egy önérzetes, saját problémáit ezerszeresére felnagyító, hisztis kisgyerek voltál egészen idáig, most meg valóban van okod a fájdalomra. Az, hogy a fájdalmad mögött egy tartalmas ok húzódik meg - amin keresztülmész, - és ezt már nem akarod mások felé közvetíteni, legalább annyira hirtelen érint, mint a gigantikus méretűre fújt lufi kidurranása. Vége annak, hogy legbelül arra vágysz, hogy azt lássák, hogy fájjon. A lufi kidurranása olyan dolog, ami valóban fáj. Onnan tudod, hogy valóban fáj, hogy hosszútávon sem érdekel, ha nem látja senki, és az sem, ha esetleg később sem fogja; hiszen a lufiban volt a sajnálat iránti vágyakozás. Ha pedig mégis segíteni akar valaki, nem teszed fel a kérdést, hogy miért törődsz velem, nem foglalkozol olyan dolgokkal, hogy csúnyának lát-e a másik, hanem, ha azt látod, hogy valaki erre a saját idejét, energiáját nem kímélve rájött, kielemzett téged, és segíteni szeretne, ott már nem jutnak eszedbe ilyenek; annyi tapasztalatod meg már van, hogy kihasználni ne hagyd magad mindenféle jöttment embernek.

Ha a lufi kidurrant, jó esetben már nem hagyod magad, mint ahogy korábban hagytad magad. Az önsajnálatot felváltja az önismeret, a szertefoszlásával pedig megszűnik a figyelemhiány mellett az önpusztítás és a kétségbeesett önigazolás-keresés is. Az önpusztítás esetében a vagdosás csak a jéghegy csúcsa. Persze, azt vesszük észre, azt kell címlapra tenni, mert az ostoba tömegember arra kapja fel a fejét, hiszen látványos! Az önpusztításnak viszont van egy kevésbé látványos, de sokkal károsabb formája, amikor az illető nem védi meg magát az olyan helyzetektől, amikben sérülhet. Ez tekinthető akár egy lelki vagdosásnak is. Folyton vagdosod a lelked, hogy figyeljenek rád.

(Általános iskolásoknak szóló oldal a Tumblrön. A Facebookon megosztva több ezren kedvelték.)

Felelőtlenül hagyod magad belemélyedni egy bántalmazó kapcsolatba, és nem szakítasz. Persze, hogy nem, hiszen hogy állsz magadhoz? Nem érdemlek törődést, szeretetet. A barátod pedig nem is szeret. Teljes az összhang, önigazolást nyertél! Minden egyes héten, hónapban meggyőznek arról, hogy nem vagy szerethető, ez pedig nagyon kényelmes, hiszen te is ezt gondolod magadról, és a másik megerősít, hogy igazad van! Igazán harmonikusnak tűnik. Ha egyenrangú partnerként tekintene rád a barátod, felemelne, segítene, támogatna, az teljesen ellentmondana mindennek, amit gondolsz magadról, hiszen magadat is képtelen vagy segíteni, felemelni, támogatni, és nem lenne összhang a te állításod és az ő érzései között. Ráadásul egy ilyen tökéletes love story nem érdekli a tömegembert! Ezt nem lehet elmesélni a barátnőknek, egy ilyen kapcsolatban nem tudod tovább fújni a lufidat, hogy mennyit bántottak, és neked mennyire rossz! Sőt, utólag sem tudnád szidni az exedet.

(Popzene.)

Te választottad, te mentél bele a kapcsolatba, te voltál az, aki bármikor megnyomhatta volna a szakítás gombot, de nem! Te keresztülmentél ezen is. Te segítettél neki, megtettél érte mindent, csak éppen azt nem, ami a legfontosabb: nem érezted jól magad, és nem léptél ki, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy rosszul érzed magad, hanem azt hazudtad magadnak, hogy jól érzed magad, és tűrtél. Ez egy jó sztori, ezzel mélyen le lehet kötni annak a figyelmét, akinek elmeséled!

A lélek vagdosása nem csak egy bántalmazó kapcsolatban nyilvánulhat meg. Nem csak az első kedves szónak vagy képes bedőlni, hanem az olcsó női magazinoknak, és kétségbeesel az első bőrhibád vagy striád láttán. Elkezded tépni a hajad, hagyod alávetni magad a hazugságoknak, és elhatározod hogy te leszel a világ első, boldog Cosmo-lánya, hiába látod magad körül, hogy boldogtalan az összes többi. Hazudsz az érzelmeidről. Elfojtod őket, úgy teszel, mintha valami törvény tiltaná, hogy sírjál, hiszen a sírás a létező legösztönösebb, legmélyebbről jövő érzelmi kitörés, legtöbbször megkönnyebbüléssel jár, kevesebb dolgot hagy benned, ami miatt sajnálhatod magad, kevesebb dolgot hagy benned, amire célozgathatsz másoknak. A problémákat nem mered egyedül felszínre hozni, akkor hozod felszínre egy részét, amikor mások ezt látják; addig elfojtod. Az ,,én nem sírhatok" azt jelenti, hogy egyedül nem mersz szembenézni a problémával, viszont szívesen szóba hozod, ha egy kis figyelemre van szükséged, egészen addig, amíg egy gyanútlan, tapasztalatlan ember nem kezd el érdeklődni, hogy mi a baj.

A barátnők, ismerősök sajnálata is egyfajta figyelem, viszont önmagában nem elég. Ha ők sajnálnak, az olyan, mintha kivennék a szádból a lufidat, és ők akarnák felfújni helyetted. Ez így túl egyszerű! Célzásokkal, félmondatokkal, vagy akár egy emojival rá kell venned a neked segíteni próbáló embert arra, hogy érdeklődjön, mi a baj, innentől kezdve pedig az történik, hogy a másik - főleg, ha tapasztalatlan, - megküzd azért, hogy sajnálhasson. 

(Senkinek sem szól, de kiteszi Instára, hogy senkinek sem szól! Érti mindenki az ellentmondást?)

Ha csak egyszerűen sajnál valaki, az nem jó! Attól gyengének tűnsz, és különben is, ez a te lufid! Ha viszont küzd azért, hogy segíthessen neked, azzal egyrészt letesztelheted, mennyire vagy fontos neki, másrészt addig is veled foglalkozik, törődik, te kötöd le a figyelmét, ráadásul így a legtöbben észre sem veszik, hogy gyenge vagy. Ha már korán sikerült olyan hatalmasra fújnod a lufidat, hogy látványossá válik, mi van benne, akkor nem hagyhatod csak úgy, hogy közelről megnézzék, beleolvassanak, mi van a fejedben! Nem hagyhatod, hogy az illető felszínre hozza a problémákat, amiket eddig elfojtottál. Nem hagyhatod, hogy tudják, min mentél keresztül. Még a végén kidurrantja a lufit, az meg fájna! Ne hagyd megismerni magad, hát az emberek csak bántanak! Ütsz, rúgsz, karmolsz - és csak azért nem harapsz, mert éppen fújod közben a lufit. Ha neked is fáj a másik embert ellökni magadtól, az se baj! Ezért is lehet sajnálni magad, jó helye lesz ennek is a lufiban.

Az önsajnálat egy biztos pont, és egy közösségi élmény. Biztos pont, mert ha azt mondod, ne törődj velem, vagy csúnya vagyok, annak két kimenetele lehet: a másik törődik veled, vagy szépnek tart, és teljesül az, amire legbelül vágysz.

(Ask.fm, szintén általános iskolások között terjedő kép.)

A másik kimenetel pedig az, hogy nem foglalkozik veled, vagy csúnyának tart; így viszont ismét önigazolást nyertél, és összhangba került a másik állításával az, amit állítasz magadról! Azt kimondani, hogy törődésre van szükségem, egy bizonytalan dolog, benne van a bukás lehetősége, hiszen előfordulhat, hogy a másik nem fog veled törődni, akkor pedig azt se kapod meg, amire vágysz, és még csak igazad sem lesz. Sokan tudnak ezzel azonosulni, és tökéletesen lehet bizonygatni akár közösen is, hogy más emberek mennyire nem tudják, min mentetek keresztül. Márpedig ha valamit többen mondanak, abban biztosan van valami; és nyugodtan hátra lehet dőlni, hiszen ha közösen gondoljátok ezt, így még inkább úgy tűnhet, hogy a húszas éveid sosem jönnek el, az igazság pedig sosem derül ki.

Ijesztő? Persze, hogy az, hiszen nem számítasz rá. Azt gondolod, hogy az önsajnálat örök érvényű. Azt gondolod, hogy minden örök érvényű, amit ebben a néhány, iskolás/egyetemi évedben átélsz. Minden ember élete egy kirakós, egy puzzle. Vannak, akik a hetven-nyolcvan évük darabjait szépen elhelyezgetik ezen a táblán, nézegetik, hogy hova illene a következő élmény, a következő gondolat, melyik darabot fogják meg legközelebb. Összerakják a képet, a végén pedig mosolyogva a magasba emelik, és összeesnek - az ismerősök, hozzátartozók pedig gyönyörködhetnek a tökéletes életképben, és sirathatják az alkotót. És van az a fajta hisztis-durcás kislány, aki

fog öt-hat darabot a nyolcvanas kirakósból, azokat nyomorgatja a táblához, beleharap, széttépi a körmeivel, üti-rúgja a táblát, és miután azt látja, hogy nem állnak össze a darabok, felváltva bömböl hangosan, és vonul el a sarokba egy LED-es tiarával a fején, hogy azért észrevegyék, és megnyugtassák, hogy ő egy érett, erős felnőtt, hisz elmúlt már 18.

Ezeket a darabokat viszont senki más nem fogja összerakni. Senki nem fog bemenni a szobába, elpakolni, rendet rakni utánad, visszarakni a játékokat a dobozába, és feltenni a polcra. Ezt a kirakóst mindenképpen neked kell kiraknod. Lehet, hogy homályos lesz a kép, lehet, hogy annyira semmitmondó lesz, mint az idézetes tetoválások túlnyomó része, de a végén mindenképpen össze fog állni egy kép. A darabok ráadásul különlegesek: mindenkinek másféle jutott. Nincs két ugyanolyan kép.

Ha belekerülsz egy élethelyzetbe, az nem a te hibád. Ha nem keresed a lehetőséget, hogy kiszakítsd magad belőle, az viszont már igen, és egy megfelelően nagyra fújt önsajnálat-lufi tökéletesen megakadályoz ebben. Azt mondják, az emberek között az intelligencia van a legjobban elosztva: mindenki azt hiszi, hogy egy kicsit több jutott neki, mint a többieknek. Szerintem ez a mondás sokkal jobban ráillik a fiatalkori fájdalomra. Mindenki azt hiszi, hogy neki sokkal-sokkal több jutott, mint a többieknek. Hogy neki ugyanaz jobban fáj, mint egy ugyanolyan érzékeny embernek, akivel ugyanaz megtörtént! Nagyon ritkán találkoztam olyan fiatallal, aki ne gondolná azt, hogy benne több fájdalom lakozik, mint másokban, és hogy az ő problémái sokkal nagyobbak, mint a többiek problémái.

(A vagdosás-jelenség.)

Van, akinek az egész fiatalkora egy hatalmasra fújt önsajnálat, akkora, ami mögül ki sem lát. Még. És nem én foglak ráébreszteni, nem én fogom kidurrantani ezt a lufit öt-tíz év múlva, hanem az, amik miatt most sajnáltatod magad. A körülmények. Persze előfordul olyan is, aki annyira megrémül a robbanástól, hogy ijedtében kér inkább egy hőlégballont, felnőttként meg már azt fújja fel, és ezzel tönkretesz még egy (két, három, vagy több) életet a sajátja mellett. Abba már beleférnek a gyerekek is. Az érzelmi fogyatékos szülők problémáját viszont már nem lehet ilyen egyszerűen összefoglalni.



Ha van véleményed, bátran oszd meg hozzászólásként akár itt, akár a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán! Ha pedig kíváncsi vagy hasonló bejegyzésekre, nézz körül oldalt a címkék között, sok hasonló, érdekes olvasnivalót találsz rólam és a gondolataimról.