Az oktatási rendszer 14 legégetőbb problémája

Nem lehet vita tárgya, hogy a jelenlegi oktatási rendszerrel óriási problémák vannak. Rendszerszintűek. Amit most így hívunk, az hasznavehetetlen, idejétmúlt, korszerűtlen, összességében többet árt, mint használ. Nemhogy nem készíti fel a diákokat a 2020-as évekre, de még arra is édeskevés, hogy a most érettségiző diákok a jelenben biztos lábakon állják meg a helyüket mind szellemileg, mind érzelmileg.

(Kép: iStockphoto)

Az viszont már lehet vita tárgya, hogy mi szorul változtatásra, és ami még talán ennél is fontosabb: hogy miért nincs változás. Miért nem volt érdemi változás az elmúlt nyolc, de talán huszonnyolc évben? Az ingyen tankönyv nem elég: kaptunk egy szem meggyet tejszínhabbal, csak épp tortát nem sütöttek, amire rátehetnénk. Tisztában vagyok azzal, hogy én örök elégedetlen vagyok, de ez most úgy gondolom, nem az én örök elégedetlenségemnek tudható be, hanem annak, hogy az utánpótlás butítása, és a jövőképük szilánkosra törése valóban nem volt még soha olyan sikeres, mint most, 2018-ban.

A legtöbb önjelölt kritikus viszont odáig jut el, hogy ,,szigorú a tanár”, meg ,,sok a tanulnivaló”, képtelen megfogalmazni problémákat azon túl, hogy a gyerek nem kap 5-öst a nulla teljesítményre. A poroszos nevelés fénykorában, 100-150 éve a magyar oktatási rendszer ontotta magából a kreatívabbnál kreatívabb, sok esetben Nobel-díjas tudósokat, tehetséges írókat, költőket, művészeket, akik, ki tudja, talán a korabeli PISA-teszten is tisztesen helytálltak volna. Ami a sok tanulnivalót illeti: soha nem az a lényeg, hogy mennyit, hanem, hogy mit. A NAT-ban szereplő lexikális tudás egyre kevésbé alkalmazható a hétköznapokban, kedvenc alaptantervünk egyáltalán nem mondható korszerűnek. A probléma nem áll meg ott, hogy szigorú a tanár, meg sok a tanulnivaló, hanem ennél jóval összetettebb, a legnagyobb probléma pedig az, hogy az oktatásreformot alulról szervezni próbáló mozgalmak olyan társadalmi rétegre építik a kampányukat, akiknek fogalmuk sincs a valódi problémákról azon túl, hogy várják az 5-öst (meg az érettségit, a diplomát stb.) a semmire.

Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, dörzsöltem a tenyeremet, hogy végre megint jól beszólhatok ezeknek az életképtelen, primitív szülőknek, akik az elégedetlen tömegek hangját adják. Erre a hétköznapokban is igyekszem minden lehetőséget kihasználni, de most a diáktüntetés napján úgy gondolom, egy kis időre háttérbe szorulhat. Privátban szívesen ekézem bárkivel az ostoba elvált negyveneseket – a felelőtlen gyermekvállalás egy kimeríthetetlen téma – most viszont nézzük, hogy engem mivel lehetne meggyőzni, hogy kimenjek tüntetni, tehát, hogy én mivel vagyok leginkább elégedetlen, ami az oktatási rendszert illeti.

1. A tanárképzéssel mindenképpen. Sokkal több kommunikációval foglalkozó szeminárium kellene a tanárjelölteknek, illetve hatékonyabbá kellene tenni a pedagógia-pszichológiás tárgyakat, és azokból sem ártana több; a szakos tárgyakat pedig össze lehetne sűríteni annyival, amennyivel ezek bővülnek. Ott tartunk, hogy ma Magyarországon celeb lehet egy fiatal töritanár annyival, hogy JÓL ÉRT a diákok nyelvén, és TUD VELÜK AZONOSULNI. Ez a tanár nagyon jól végzi a szakmáját, nincs vele semmi problémám, csak szomorú, hogy ezek az alapvető tulajdonságok ma annyira egyedülállónak tekinthetőek, hogy ismertté lehet velük válni. Azt, amit ő tud, mindenkinek tudnia kellene, aki elkezd iskolás gyerekekkel foglalkozni, természetesnek kellene lennie.

2. Drasztikusan emelni kellene a tanárok fizetését, főleg a tapasztaltakét. Hogyan várjuk el egy alig-alig kereső tanártól, hogy tanulásra ösztönözze a gyereket, hogy később ő is sok pénzt tudjon keresni azzal, amit szeret? Eleve fokozatosan csökken a tanárok tekintélye, és az, hogy a szakmájuk hasznosságához képest mennyire keveset keresnek, csak fokozza ezt a folyamatot. Elsősorban nem azért kellene felnézni rájuk, mert sokat keresnek, de a megítélésükön mindenképp javítana ez is, mint ahogy a kommunikáció-orientált tanárképzés is nívósabbnak tűnne a mostaninál.

3. Sokkal több bentlakásos általános iskola kellene, ezeket pedig az államkasszából meg lehetne dobni egy kisebb összeggel. Egyre több helyen, főleg az elszegényedő családokban az erőszak, az alkoholizmus, és az elhanyagolás veszi körül a gyerekeket, a ,,dikk” és a ,,pusztulj” a kommunikációs minta, amit otthonról visznek az iskolába. A bentlakásos iskola sem csodaszer, nem változtatna át varázsütésre egy milliós társadalmi réteget, de sokat segítene a helyzeten, abban biztos vagyok, főleg a megfelelő tanárokkal, személyzettel. Középiskolából már most is van viszonylag sok bentlakásos, de azért elférne még néhány.

4. Még a Magyarország ,,legnívósabb, legeredményesebb” egyetemének legeslegelsőszámú karához tartozó kollégiumok felszereltsége is hagy némi kívánnivalót maga után. Milyen lehet a többi? Az ELTE-BTK esetében a bútorok kora vetekszik az egyetemen tanító professzorokéval, és az infrastruktúra is kb. olyan, hogy kinyitod az ablakot, és kimegy a wifi. Bár a portákon személyit kérnek a vendégektől, úgy hallottam, ez az ágyi poloskákra nem vonatkozik, ők nyugodtan mászkálhatnak ki-be, leginkább be, pont olyan kiszámíthatatlanul, mint ahogy a meleg víz jön a zuhanyzókból. Nem azt mondom, hogy bezzegnyugat, nem kell példát venni a svájci, norvég stb. kolikról, de azért egy Széchenyi 2020-ba igazán beleférhetett volna a kollégiumok felújítása, ha már fejlesztési tervről volt szó. (Tudom, egyet-kettőt biztos megcsináltak nyolc év alatt, a meggy, a tejszínhab, és a torta esete.)

5. A jelenlegi ,,ösztöndíj” arra ösztönöz, hogy hagyd ott az iskolát, és tűnj el Londonba poharat mosni vagy Bécsbe bébiszitternek. Nem lenne elég növelni, hatványozni kellene a mostani ösztöndíjakat ahhoz, hogy azok valóban ösztönző erővel bírjanak, és igazán kialakíthatnának egy hasonló rendszert a középiskolákban is. Az egyetemi, értelemszerűen, jóval magasabb lenne – legalább annyi, amennyiből egy csóró egyetemista életszínvonalat ki lehet hozni egy hónapban.

6. Életszerűbbé kellene tenni a NAT-ot. Ma úgy jönnek ki a középiskolából a gyerekek, hogy tudják a Viéte-formulákat, de nem tudnak elkészíteni egy adag pörköltet. A művészeti órák közül (ének, rajz stb.) csak az elsőt tenném kötelezővé szeptember elején, onnantól kezdve fakultatív lenne. Aki nem érzi magában az X-faktort, az ne járjon, aki pedig tényleg művészkedni szeretne, az jobban ki tudna bontakozni olyanok között, akik hozzá hasonlóan elhivatottak. Ezek helyére jöhetne, mondjuk egy kis:

- KRESZ
- pénzügy (adózás, tudatos pénzkezelés stb.)
- média-kommunikáció (Nem, nem azért, mert én is ezt tanultam, hanem mert egyrészt a 2000-es években születettek többet töltenek az okoseszközökön, mint amennyit alszanak, másrészt, akik már Messengeren nőttek fel, azok kevésbé tudnak beszélgetni, vitázni. Nem tudnak túljutni a mizun, vita esetén meg a személyeskedésen, nem tudnak érdemben hozzátenni egy beszélgetéshez, vitához. Mind a tudatos közösségimédia-használat, mind a kapcsolat- és konfliktuskezelés önállóan is megérne egy-egy órát hetente.)
- társadalomismeret, kötelezően (néhány szakközépben most is van)
- Kellene hetente egy óra, amit az iskolapszichológus tart. Persze, ez felvetheti azt a kérdést, hogy egy nemtanár mit keresne a tanároknak fenntartott katedrán, de szerintem bőven lenne helye, később ezt még kiegészítem.

7. Alapos reformnak vetnék alá néhány mostani órát is. A 90-es években menő volt a „technika és életvitel”, ahogy látom, most megint így hívják. Én kiszedném az életvitelt, és külön óra keretében foglalkoznék vele. Ide is lehetne előadókat meghívni, könnyen előfordulhat például, hogy az osztályfőnök egy megkeseredett alkoholista, aki a megromlott házasságában vergődik évtized(ek) óta, vagy épp rámozdul a tinilányokra; ez az életvitel meg nem túl példaértékű egy ilyen órán, szóval vak vezetne világtalant.

A háztartástant ki kellene bővíteni. A mi általános sulinkban élvezhető volt, készítettünk töki pompost, szórakoztató volt maga az óra, de sajnos csak egy évig tartott, tarthatott volna például 4 vagy 8 évig. Semmi bajunk nem lett volna tőle, én fizikán való alvás helyett szívesebben szórakoztam volna a liszttel, a krumplival, meg a sütővel. Fiúknak és lányoknak egyaránt hasznosnak találnék egy ilyen órát.
Erkölcstan órám nem volt, nálunk etika volt. Az etika esetében hozzácsapnék egy bizalmi szavazást az óraadóhoz minden évben (életvitelnél is), könnyen előfordulhat például, hogy egy bajszos bácsi tartja, aki nehezen tud ellenállni a fiatal hamvas lányoknak, ez meg ugye nem túl etikus. Lehet, hogy más iskolákban imádták az etikát, nálunk egy kihasználatlan aranybánya volt. Rengeteg lehetőség van ebben a tantárgyban, és szinte semmi nem lett belőlük hasznosítva. Általánosban pont abban az évben volt etikánk, amikor egy tízéves gyerek megkéselt egy iskolás srácot az MP3-lejátszójáért (te jó ég, egy évtized eltelt), arról megkérdezte az osztályfőnökünk a véleményünket. Tetszett, hogy erről beszélgetünk, de ez egy kivételes óra volt.

A filozófiát is lehetne érdekessé tenni 17-18 évesek számára, csak eddig nem sikerült. Igazán írhatnának egy olyan tankönyvet, amiből tanítva nem Instázással telik az óra. A miénknél még az is jobb lett volna, ha összeesküvés-elméleteket cáfolunk meg közösen, vagy az élet értelmén gondolkodunk egy kötetlen beszélgetés segítségével.

8. A NAT reformjánál különös figyelmet fordítanék arra, hogy több olyan feladat legyen, ami a tehetséges gyerekek tehetségét kiemeli. Ma könnyen előfordulhat, hogy a legjobb szövegértéssel, íráskészséggel, legpontosabb helyesírással, leggyorsabb észjárással megáldott diák, aki a legtöbb összefüggésre rálát, sokkal rosszabbul áll a jegyei alapján, mint az, aki tud magolni (meg persze mást, de erről lejjebb). A memória is csak annyiban számít, hogy visszamondd a tankönyv szövegét, akár egy robot. A középiskolai központi felvételi, és az érettségi, kiváltképp a magyar és a történelem ezekre a képességekre épül, az előtte eltöltött 8-12 évben viszont sajnos egyáltalán nem számítanak.

9. Középiskolában kellenének olyan kerekasztal-beszélgetések három-négy tanár részvételével, amiken bárki részt vehet a diákok közül. Észre kellene venni, hogy elkezdte futószalagon potyogtatni a gyerekeket az a generáció, amelyik már nem tud beszélgetni, a gyerekkel meg főleg nem tudja magát megértetni. Ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken viszont diák beszélhetne a tanárokkal az iPhone X-től kezdve a biofüvön át, Tibi Atyán keresztül egészen a bántalmazó kapcsolatokig akármiről, leginkább olyan dolgokról, amiről a szülő nem tud, vagy nem akar két cigi töltése között, miután a konyhaasztaltól beordibált a gyerek szobájába, hogy otthon van-e. (Tavaly a Kék Bálna-para heteiben mennyire jól jött volna néhány ilyen alkalom!)
- Itt lenne helye egyrészt a tapasztalt, sokat látott tanároknak is, illetve a fiataloknak is, akik jól meg tudják magukat érteni a diákokkal. (<- kommunikáció-orientált tanárképzés)
- Bizalmasabbá fűzné a viszonyt tanár és diák között; egyszerre bontaná le a hierarchiát és növelné a tanár tekintélyét
- Fontos lenne, hogy ne egy tanár tartsa, hanem többen, többféle nézőponttal, ezt is szóba hozom még lejjebb.
- Lehetne akár órai anyagról is beszélni, történelemről, irodalomról, ha épp ilyesmi kerülne szóba, ezeknek az átlátását is segíthetné; és több tanár többféle látásmódja közül nagyobb esély van rá, hogy a diák tud azonosulni legalább az egyikkel.
- Valamiért, aki nincs ebben benne, az azt hiszi, hogy a 2000-es években születettekhez automatikusan jár egy egészséges szülő-gyerek viszony, pedig általában nem, sőt, nagyon ritka. Fontos, hogy legyen egy vagy több felnőtt, akihez bizalommal tudnak fordulni bármivel, itt pedig erre is lehetne lehetőség, hiszen a beszélgetések előtt vagy után bátrabban mennének oda négyszemközt a tanárokhoz, mint a szünetben a tanári előtt kávé és wc-zés között.

10. Drogprevenció és szexuális felvilágosítás gyakorlatilag nincs. Van valami, amit annak hívnak, meg tényleg kijönnek, és elmesélik a srácot, aki meghalt az energiaitaltól vagy a kokótól, de gyerekek, ne már! Több felkészültség, hitelesebb előadók, kevesebb betanult szöveg és rémisztgetés! Ráadásul, ha a diákok névtelenül írhatnának kérdéseket, amiket az előadó megválaszol, az valamivel előrébb vinné a dolgot. Nálunk általános végén volt ilyen biológia órán, nem tanultam belőle túl sokat, de legalább megpróbálták. Netről is össze lehetne szedegetni a leggyakoribb, legérdekesebb kérdéseket, ez az előadó feladata kellene, hogy legyen. Nyilván így is lenne egy-két, magát felnőttnek képzelő kislány, aki teherbe esik iskoláskorában, de egy hatékonyabb előadással, beszélgetéssel azért valamit lehetne csökkenteni az esélyén.

11. Fontos, hogy többféle tankönyv legyen. Az egyféle tankönyvvel az a probléma, hogy bármelyik ideológiát bele lehet helyezni. Bármelyik ,,oldalról” is van szó, nem tartom jó ötletnek, hogy egyféle tankönyv legyen, fontos, hogy a tanár választhasson többféle közül.

12. Itt vagyunk január közepén, és a 12-esek egy jelentős része még mindig nem tudja, mivel szeretne foglalkozni a jövőben. Ez azt jelenti, hogy van 28 napjuk, mielőtt február 15-én lezárul az egyetemi jelentkezési határidő. Egy, vagy legfeljebb két alkalommal előfordult nálunk, hogy az osztályfőnök négyszemközt beszélgetett velünk pályaválasztásról, ami tök jó ötlet, de akik tanácstalanok voltak, azokon nem sokat segített, én meg eleve tudtam, hogy az szeretnék lenni, aki ma vagyok. Hatékonyabb pályaválasztással kapcsolatos beszélgetések kellenének, ismét egy kommunikációs hiányosság.

Mondjuk, nekem a 13-as pontra nagyobb szükségem lett volna.

13. Kellene egy mindentől független, elsősorban tapasztalt pedagógusokból álló országos szervezet, akiket közvetlenül meg lehet keresni diákként, ha valaki olyan helyzetbe kerül, mint például:
- látványos hierarchia alakul ki az osztályban, amiben az osztályfőnök – a mérleg nyelveként – maga is részt vesz, kivételez valamelyik diákkal, ne adj’ Isten, bele is szeret
- rendszeressé válik a bullying az osztályon belül, az osztályfőnök pedig félrenéz, vagy akár aktívan részt vesz benne.

Ennek még az sem mindig állhat az útjába, ha például valaki évekig nem fizet osztálypénzt – bőven elég, ha a szülő ,,megbeszéli” az osztályfőnökkel, hogy mi a helyzet, innentől kezdve pedig a gyerek szabad kezet kap mind az osztálytársaival, mind a tanáraival szemben, és mindenki kussol. A többi tanár az állását félti, a többi diák a jegyeit; ráadásul visszaszólni, visszavágni sincs lehetőségük, hiszen az ő szüleik nem ,,beszéltek meg" semmit az osztályfőnökkel, igazgatóval - amit a másiknak szabad, azt nekik nem. Ilyenkor jönne jól egy független szervezet, ami kivizsgálja a hasonló eseteket.

14. Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani az internetes bullyingra. Ehhez is jól jönne az óra, amit az iskolapszichológus tart. Ha valakit megszégyenítenek az interneten, általában nem történik semmi, ami egyáltalán nem egy tartható állapot. Nem ritka, hogy a tanár az orra előtt történő bullyinggal sem tud, vagy akar mit kezdeni, a tanárképzésben is kevesebb helyet kap az ilyen helyzetekre történő felkészítés, mint amennyire jelentős probléma. A látencia iszonyú magas, hiszen akinek a szülei nem tudnak befolyással lenni az osztályfőnökre, annak nincs kihez fordulnia, ezáltal a legtöbb eset ki sem derül.

Szívesen beszélgetek bárkivel az oktatás problémáiról, a délutáni tüntetésen viszont semmiképp sem fogok részt venni. Kétségeim vannak afelől, hogy meg lehet-e egy ilyen tüntetést szervezni pártpolitikai érdekek nélkül, illetve aggódom, hogy nem tömnék-e a fejem valamelyik ideológiával. Okkal aggódom, mivel négy éven keresztül mosták az agyam az egyetemen – nem véletlen emeltem ki a többféle tankönyv fontosságát. A szervezők elmondták, hogy nem szeretnének pártpolitikát a megmozduláson, de érezhető egy olyan légkör a szervezés körül, ami nem csak az oktatással elégedetlen; márpedig én másra most nem vagyok kíváncsi, pártokra meg főleg nem, és többen is jelezték a részvételüket ,,civilben". Persze az is távol tart a tüntetéstől, hogy nem az oktatási rendszert tartom az első számú problémának, hanem az álsznob, alakoskodó, primitív, ostoba szülők ,,tökéletes” nevelési módszereit, amitől ugyan nehezen, de sikerült eltekintenem ebben a bejegyzésben.

Mindenesetre sok sikert, és pártpolitika-mentes időtöltést kívánok annak a 14 ezer embernek, aki előreláthatólag ott lesz, hiszen az oktatással is van baj bőven, és azokra a problémákra sem árt felhívni a figyelmet. Bízzunk benne, hogy hatékony lesz, és a gyakorlatban is megváltozik valami.