Átlagos akarok lenni!

Megláttam a padot, és azonnal megtetszett. Ki volt világítva, de mégsem járt erre senki - mondjuk, este 10 után nem is csoda. Óriási pelyhekben szakadt a hó, és mielőtt még felültem volna, összehúztam a kabátomat, mégiscsak itt fogok ücsörögni egy jó darabig.

Elővettem a telefonom, és reflexszerűen Facebookozni kezdtem. Nekem nem is ez kell! Visszamentem egy gombnyomással, és megnyitottam a Messengert. Ehhez meg nincs kedvem. Lezártam a telefont, eltettem a zsebembe, összekulcsoltam a kezem, és felnéztem.

Nem vártam senkit. Azért ültem ott, azon az elhagyatott padon, mert vártam valakire, de nem olyasvalakire, aki egyszer csak kisétál a szemben álló panelházból 22:30-kor, és a nyakamba borul. Valaki olyanra vártam, aki nem fizikailag teszi ugyanezt, hanem lelkileg, és gondolkodni szerettem volna azon, hogy miért nem vagyok képes arra, hogy ezt befogadjam. Egy jobb önmagamat vártam, vele szerettem volna lepacsizni, és még valakit, aki egyszerre inspirál, és értékeli ezt a jobb önmagammá válást.

Az elmúlt években olyan mértékben elmagányosodtam, hogy nem először sétálok alvás helyett kint, egyedül. Iszonyúan sokat változtam, és ezzel a környezetem nagy része nem tudott, vagy nem akart mit kezdeni. A barátságaim elértéktelenedtek, vagy lekorlátozódtak szexbarátságokra (lányokkal), illetve felületes beszélgetésekre (fiúkkal). Azzal, akit a legrégebb óta, tizenöt éve ismerek, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott a barátságunk az utóbbi években. Engem nem köt le a divat, a Snapchat, a fű és a könnyen kapható lányok, őt pedig nem érdekli az írás, a közélet, a pszichológia, vagy a társadalom. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, és én igyekeztem lekötni a figyelmét, de annak ellenére, hogy évente egyszer-kétszer találkozunk, neki beszélgetés közben fontosabb volt a telefon, mint én. Ahhoz, hogy fenntartsam ezt a barátságot, gyakorlatilag egy iPhone 6-ossal kellett volna versenyeznem, és erre nem voltam hajlandó.

Lehajtottam a fejem, és a földet bámultam. Nem voltam tanácstalan, sőt, pontosan tudtam, hogy mire lenne szükségem ahhoz, hogy szombat este ne a gondolataim elől meneküljek otthonról, hanem egy házibuliban uraljam a társaság figyelmét. Látom magam körül, hogy mi tartja össze a barátságokat: kölcsönösen megadják egymásnak azt a figyelmet, amit a szüleiktől nem kapnak meg; ugyanazt az embert/zenét/dolgot utálják, sőt, gimiben volt két olyan osztálytársam, akik úgy barátkoztak össze, hogy kiderült, mindketten a Bershkában vették a nadrágjukat. (Pontosabban a szüleik, nekik.)

Ahhoz, hogy szombat este ne ezen a padon ücsörögjek, nagy eséllyel

• hagynom kellene, hogy eszközként használjon fel valaki a szeretet-, figyelem-, és elismeréshiányára
• kerülnöm kellene mindenféle konfliktust, el kellene nyomnom magamban, ha elégedetlen vagyok valamivel
• együtt kellene menekülnöm a valóságból a többiekkel; velük betépni
• lepleznem kellene a többiek rossz tulajdonságait is, úgy, hogy még a sajátaimat sem leplezem senki előtt
• tudnom kellene csacsogni a semmiről, arról, hogy milyen jó, hogy nekik végre valakivel megvan a kémia egy hónapon belül másodszor, hogy a Julis kivel kúrt félre a munkahelyén, vagy hogy mit csinált a Majka a gyerekével

• meg kellene tanulnom nagyobb, szebb, viccesebb, menőbb stb. embernek feltüntetni magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, őket is így feltüntetni, és életben tartani az önbizalmukat kegyes hazugságokkal
• együtt kellene velük taposni másokat, nevetni a túlsúlyos embereken, a csendesebb embereken, és közben hangoztatni a jófejséget, meg az elfogadást,

és voálá, hirtelen tele lennék barátokkal.

De valamiért mégis itt ülök, ráadásul telement a kapucnim hóval. Hiába húzom fel, csak befolyik a nyakamba az egész.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy egyáltalán nincsenek barátaim. Előző este teaházban voltam egy kisebb társasággal, és nyílt titok, hogy az egyik - egyébként kimondottan szép arcú - lánynak hasonló küzdelmei vannak, mint nekem. Miután hazament, az egyik fiatal srác meg is említette: ő olyan szép, érdekes, hogy nehezen megy neki a barátkozás. Visszakérdeztem, hogy valóban úgy gondolod, hogy a szépség megakadályoz az elmagányosodásban? Szerintem is szép, de ettől még miért ne küzdhetne ezzel? Egy férfias férfi, és egy nőies nő is nagyon egyszerűen elmagányosodhat, és pont ezért érinthet bárkit. Mert azt hisszük, hogy nem. Mert aki kap harminc-ötven kedvelést a profil- és borítóképére, az képtelenség, hogy ne számíthasson legalább az egyik lájkolóra. Aki hatszázat, az pedig egyenesen lehetetlen.

Pedig simán előfordulhat, hogy az összes lájkoló figyelmen kívül hagy téged. Pont annyira simán, mint ahogy én itt ülök, szombat este, nézem a hóesést, és egy idős bácsin kívül egy lélek sem járt erre az utóbbi fél órában. Pedig annyian laknak ezen a lakótelepen! Mégsem jár erre senki, de ebben a helyzetben kifejezetten örülök ennek, hiszen gondolkodni jöttem ki.

Tény, hogy általában teljesíthetetlen elvárásokat támasztok azok elé, akik közelednek felém. Amellett, hogy nem szeretek hazudni, és felhasználni embereket; ezek az elvárások okozzák azt, hogy én most nem egy házibuliban ülök, hanem itt, és azon gondolkodom, miért válnak a kialakuló barátságaim szexkapcsolattá, vagy felszínes beszélgetéssé. Mi mássá válhatnának? Akiket megismerek, többségében bizonytalan kislányok (nagykorúak!), akiknek fogalmuk sincs a saját igényeikről, vágyaikról, érzéseiktől, képtelenek azokat megfogalmazni, vagy bármit, ami a jövőhöz köthető. Foglalkozik a fiúkkal úgy három-négy éve, aztán azt hiszi, hogy ez határozza meg azt a nyolcvanat, amit leél, meg a telefon nyomkodása. Komolyan? Ezt vegyem komolyan? Azt, hogy következetlen, össze-vissza irkál ellentmondásos dolgokat, azt, hogy beijed a valóságtól, azt hogy mosolyt hazudik a fájdalma helyére, vagy kacérkodik, hogy jobban figyeljek rá? Tényleg?

A másik fele ennek a huszonéves béna szűz srác, aki gyűlöli a nőket, meg a saját környezetét. Most álljak be mellé sarat dobálni? Jó-jó, végighallgatom a nyomorát, megnyugtatom szegényt, hogy BMW-vel biztos sikerülne neki; de gyűlölködni nem fogok. Én szeretek lányokkal is ismerkedni (autó nélkül!), szeretem az életemet. Ebből lesz a felszínes beszélgetés, hiszen az utálkozásra nem tudok ráépíteni bármi mást, de mégis megtisztelem annyival, hogy meghallgatom, és nem hagyom magára.

Ami a teljesíthetetlen elvárásaimat illeti, egyáltalán nem ódzkodom a mentális betegektől, hiszen bizonyos szempontból én is az vagyok. Nem ódzkodok a gyászolóktól, és azoktól sem, akik más trauma miatt estek össze. Hajlandó vagyok osztozni bárkinek a fájdalmában, és annak ellenére is igyekszem segíteni, hogy semmilyen hasonló irányú szakképesítésem nincs. Én is járok pszichológushoz. Ha egyvalaki, ő sejtheti, hogy én most itt ülök, hiszen minden héten megosztom vele, hogy hogyan érzem magam, pontosan tisztában van az állapotommal. Az elmagányosodásomról azt mondta, 

nem magamnak köszönhetem, nem tehetek róla.

Köszi, sokat segített! Egyáltalán nem vigasztal, hogy nem tehetek róla, sőt, ha én lennék érte a felelős, sokkal többet tudnék magamnak segíteni, és nem itt ülnék ölbe tett kézzel egy lakótelepi padon. Egy másik mondata is megragadt a fejemben: minél inkább eltér az ember az átlagostól, annál nehezebb ismerkednie.

Ezen már korábban is nagyon sokat gondolkodtam. Ha megismerkedtem valakivel, soha nem akartam a különlegességemet hangsúlyozni, sőt, annyira utálom ezt a hajlamot, hogy két egész hosszú bejegyzésben is kifejtettem az ellenszenvemet ez iránt. Nem vagyok más, mint a többi! Nem vagyok érettebb a koromnál! Nem vagyok különleges, nem vagyok unikornis, sztár, special snowflake, akármi! És nem is akarom azt hazudni, hogy bármelyik lennék. Ha sikerül lenyűgöznünk egymást, akkor örülünk; ha nem, akkor meg ne azért legyünk már jóban, mert én szarvat, vagy glóriát, vagy koronát képzelek a fejemre, ami nincs.

Felnéztem a lámpára. Egyre jobban rákezdtek ezek a hópelyhek. Őket nem érdekli, hogy specialök, vagy nem, együtt hullanak a többiekhez, a földre. Ha dohányoznék, most tuti, hogy rágyújtanék. Nem tudhatom, mert nem szoktam, de azt hiszem, ez tipikusan az a pillanat, amikor aki cigizik, az a zsebéhez nyúl. Itt ülök háromnegyed tizenegykor egy másik kerületben, és azon gondolkodom, mennyit ér az életem. Öreg lennék? Dehogy vagyok öreg, fiatalabb vagyok, mint Harry Styles, vagy Justin Bieber. 23 éves vagyok. Túlzottan eltérnék az átlagostól? Nem hinném. Az utóbbi nyolc évem a gimivel, meg az egyetemmel telt, most pedig 9-től 5-ig azzal foglalkozom, amivel szeretnék, (illetve gyakorlaton vagyok), utazás közben nyomkodni szoktam a telefonom, és gondolkodni, hétvégente meg főzök valamit. Hogy lehetnék ennél átlagosabb?

Felugrottam a padról, és elindultam a kihalt sétálóutca felé. Eddig bírtam egy helyben ülni, túlzottan nyugtalanítottak a gondolataim, és a lámpa is egyre inkább zavart. Tettem egy kört a szemben lévő ház körül, aztán elindultam a kertváros irányába.

Visszagondoltam az előző napi teaházra. Az egyik srác szerint az életem egy sikertörténet. Itt vagyok egyedül, a családom nélkül; megállok a lábamon, teljesültek a gyerekkori álmaim. Fiatalon elvégeztem az egyetemet, azzal foglalkozhatok, amivel szeretek; van öt év irodai munkatapasztalatom, nincs adósságom vagy hitelem; nincs káros függőségem, és szinte minden találkozáskor megemlítek neki valami lányt, akivel éppen ismerkedek. Ahogy visszagondoltam erre a beszélgetésre, akkor gondoltam bele, hogy az embereket kurvára nem érdeklik a sikertörténetek, nem érdeklik a beteljesült gyerekkori álmok, annyit tudnak rá mondani, hogy tök jó, aztán másra terelik a szót. Viszont imádják a panaszkodást, a balhét, az üvöltő veszteseket. 

Amikor megkérdezik tőlem, hogyan lehet mentális roncsként mégis szeretni az életemet: hát így! Imádom a nehezebb utat választani, imádok visszanézni, és végiggondolni, hogy igen, ezt mind magamnak köszönhetem! Imádom az érzést, hogy nekem nem kell hazudnom, hogy kitörtem a szegénységből (mint az AK26-os srácoknak), mert én valóban megcsináltam, ráadásul egyedül! De az emberek ezt nem tudják hova tenni. Nem tudnak azonosulni a valósággal. Azokat az embereket szeretik, akik a virtuális világban, személyiség nélkül, egy magukból eltorzított karakterként balhéznak, előadják a semmit, hiszen ők is pontosan ezt csinálják. Olyan embereket találnak szimpatikusnak, akik - amíg én a szerkesztőségben ülök, és fogalmazok -  jó dolgukban nem tudnak mit tenni, így felszívnak egy csíkot. Biebert, Curtist, fitneszmodelleket, ,,énekeseket", reklámarcokat. Hasznos dolog a kokain: nem elég, hogy drága, és magabiztosabbá, gátlástalanabbá tesz, de fokozatosan kiöli belőled az érzelmeket. Utóbbi szempontból én kifejezetten az ellentéte vagyok: szeretek érzelmeket a felszínre hozni, kiváltani másokból, legyen az barátság, egy nevetés, meglepődés, lelkesedés, vagy bármi más.

Magammal szemben is ilyen vagyok, és pont ezért jöttem ki sétálni: felszínre akartam hozni ezeket a gondolataimat. Persze, lehet azt gondolni, hogy ha ilyen hülye vagyok, hogy még ebből is azt hozom ki, hogy sok ember kokain után sóvárog, akkor egyem meg, amit főztem! Hát így meg is érdemlem, hogy magányos vagyok! Lehet. Nem mondom, hogy nem. Hajlamos vagyok az önzőségre, a hálátlanságra, gyakran vagyok tiszteletlen, és elégedetlen. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztok mind a környezetem, mind önmagam felé; és mindkét kimenetel esetében képes vagyok csodálkozni: ha sikerül teljesíteni, azért, ha nem, akkor meg azért. Azokkal szemben, akiket már a közelembe engedtem, szinte semmilyen elvárásom nincs, és sosem szoktam a szemükre vetni, ha úgy érzem, keveset foglalkoznak velem, de mégis azt gondolom, küzdenem kell ezzel, ha azt szeretném, hogy jobban elfogadjanak az emberek.

Hát, pedig így ne csodálkozzak, ha egyedül vagyok! Ezen nem csodálkozom, de attól még rossz érzés. Fájdalmas. Nem csak rám nézve, hanem abba is fájdalmas belegondolni, hogy ez, hogy szombat éjjel egyedül sétál valaki az utcán a gondolataival kézenfogva, bárkivel megtörténhet. Akár úgy, mint egy sikertörténet része, és úgy, hogy mindenki más azt hiszi, hogy valamelyik lájkolóval tölti az idejét, miközben a valóságban egyikük sem tud a hollétéről. 

Kivettem a telefonom a zsebemből. Egy új értesítés. Kedvelték az egyik bejegyzésem. Örüljek? Örülök! Valaki, valahol ugyanazt érzi, amit én éreztem akkor, amikor leírtam, és lehet, hogy ezzel a poszttal is ugyanígy elő fog fordulni. Ki tudja, talán ugyanazon az utcán, vagy egy másik, hófödte, kabátujjal-letörölt padon olvassa el valaki, aki kevésbé szereti az életét, és hátha erőt ad neki ahhoz, hogy elkezdje írni a saját sikertörténetét, a valóságban.

Jobbra fordultam, és az éjszakai busz felé vettem az irányt. Ideje hazamenni, ma is lesz dolgom bőven.