A 21. századra kifogytunk a példaképekből, ebben a bejegyzésben mégis az fog a legkevésbé sokkolni, hogy van példaképem. Gyakran támasztok teljesíthetetlen elvárásokat a környezetem felé, állandóan kislányozok, mégis egy tízéves lány a példaképem, aki ráadásul egy kitalált karakter.
Zoe Locke szerepében Abby White a ReMoved [Kitaszítva] című filmben. / Forrás: YouTube
A ReMoved (Kitaszítva) egy két részes, díjnyertes rövidfilm, Nathaniel Matanick rendezte. Kétszer tudtam megnézni: egyszer akkor, amikor megtaláltam; egyszer pedig az előtt, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Mindkétszer, mindkét részen elsírtam magam. Nagyon. Ráadásul, ez a film nem csak megrázó, de gondolatébresztő is, napokig képtelen voltam másra gondolni, és bizonyára ez ezen a hétvégén is így lesz. Egyáltalán nem bánom, hiszen már egy ideje terveztem másodjára is megnézni ezt a filmet, és úgy gondoltam, a főszereplő megérdemli, hogy egy külön bejegyzésben foglalkozzak vele.
A történet egy tízéves lány, Zoe Locke érzelemvilágába enged betekintést, aki bántalmazó szülők idősebbik gyermeke, öccsét Benaiah-nak hívják. A film elején több alkalmunk van meggyőződni arról, hogy a szülők mennyire gyengék: a férfi minden nap elveszíti a csatát az alkohol ellen, a nő pedig érzelmileg fejletlen, és minden nap kiteszi a gyermekeit beszámíthatatlan társának. Egyikükben sincs annyi lelkierő, hogy elváljanak, míg egy szép napon megjelenik a házuk előtt a rendőrség, és az apuka hirtelen nem tud ösztönösen a sörösüveg után nyúlni, hiszen kattan rajta a bilincs. Anyuka fut apuka után, Zoe fut az ellenkező irányba, a következő jelenetben pedig a lány nevelőszülőkhöz kerül. A ReMoved rémisztően valósághűen tárja elénk, hogy milyen, amikor egy gyerek életében először találkozik a szeretettel, amiről egészen addig azt gondolta, csak benne létezik; megkérdőjelezi a szülő-gyerek kapcsolat törhetetlenségét, más megvilágításba helyezi azt, hogy valaki érettebb a koránál, és sok más tekintetben is elgondolkodtat, megdöbbent.
„Felnőtt vagy!"
Zoe édesanyja többször is megszólal a filmben, de egészen a második rész közepéig kell várnunk, hogy először igazat mondjon. Szembenéz a saját kislányával, és egyáltalán nem érzünk meglepődést, amikor kimondja ezt a két szót. A főszereplő narrációján keresztül minden apró érzelmi változás közben együttérezhetünk vele, mégsem sajnálatot érzünk. Mégsem tekintjük őt hisztisnek. Nem érezzük azt egy pillanatra sem, hogy ő egy kislány.
Az első jelenetben Zoe éppen az öccsét öltözteti, miközben a szüleik veszekednek. Felelősséget érez érte. Belekerült egy helyzetbe, és nem a körülmények áldozataként tekint magára. Nem vett fel áldozati pózt. Sem az iskolatársai előtt, sem előttünk, nézők előtt. Nem az a célja, hogy sajnálják őt: az a célja, hogy az öccse ruhában legyen, hogy érezze a szeretetét, a figyelmét, hogy a fiú megtapasztalja azt, ami neki nem adatott meg. Nem sajnáltatja magát, nem célozgat a többi gyereknek, hanem felelősséget vállal, és tesz. Az öccséért és magáért.
Zoe nem csak felelősségteljes, és érett, de kellően erős. A ti iskolátokban is biztosan volt egy-két lány, aki állandóan takargatta a vágásait, véletlenül mégis az egész osztály tudta, hogy vagdossa magát. Egy fiú miatt, akit azóta már nem is ismer; amiatt, hogy róla beszéljenek; vagy egyszerűen, csak unalomból.
Zoe viszont nem szégyelli a rossz tulajdonságait. Nem gondolja, hogy ezek miatt szégyellnie kellene magát, hiszen tudatosította magában, hogy azért, ami vele és körülötte történik, a szülei a felelősek. „Az ő történetük nem kell, hogy az én történetem is legyen!" Nem hintette el véletlenül az osztályában, hogy mi a baj, nem célozgatott, nem akart kislányos játékokkal figyelmet kizsarolni a környezetéből, nem játszotta el a buta, cuki kislányt. Felvállalt egy nyílt küzdelmet azért, hogy megértsék őt. Nem menekült egy rossz társaságba a problémái elől, nem maradozott ki az iskolából. Ahogyan az anyja tekintetét is állni tudta, ugyanazzal a bátorsággal, elszántsággal vette bele magát abba, hogy szembenézzen a gondjaival, átélje, feldolgozza az érzéseit. Ez az egyik olyan tulajdonsága, ami a szülei fölé emeli őt: nem nyomja el magában, mint az anyja, nem menekül az alkoholba, mint az apja, nem sajnáltatja magát, nem próbálja elfojtani az érzelmeit. Nem az volt a célja, hogy a környezete találgasson, min ment keresztül: az volt a célja, hogy megértsék őt. Ha úgy érezte, hogy a nevelőanyja a hibás, bement az osztálytermébe óra közben, és mindenki előtt hozzávágta, ami éppen a kezében volt.
Érezzük, hogy ez mennyire tökéletes ellentéte annak, hogy ,,nem tudhatod, min mentem keresztül'? Azzal, hogy Zoe bement a nevelőanyjához, azt üzeni nekünk: tudja meg mindenki, hogy min mentem keresztül! Nem érdekelte, hogy gyengének látják-e, mit fognak szólni, mit gondolhatnak róla, fognak-e ítélkezni. Ő azt mutatta, ami benne van. Azt a fájdalmat, haragot, dühöt, amit érzett. Megérte neki, gondoljon róla az a húsz-harminc teljesen idegen, vele egykorú gyerek bármit. Megérte neki, úgy is, hogy később az orra előtt javasolták a nevelőanyjának, hogy gyógyszereket adjon neki az indulatkezelésére. Megérte neki, mert akkor, abban a helyzetben éreztetni akarta a nevelőanyjával a haragját, közvetlenül.
Amíg más attól fél, hogy a környezete ítélkezni fog, a filmben Zoet a bíróságon is láthatjuk, amint éppen egy ügyész ítélkezik arról, hogy vajon az édesanyja maradhat-e a törvényes édesanyja. A lány érezhetően zaklatott, egy követ szorongat a kezeiben, amit ő maga festett. Zoe esetében teljesen nyilvánvaló, hogy az ítélkezés tárgya súlyos, meghatározó, életbevágó: az múlik rajta, hogy örökre elszakítják-e őt az édesanyjától. Az ismerősünk, iskolatársunk, akiről véletlenül mindenki tudja, hogy bántja magát, valójában attól fél, hogy a ,,szerelme", vagy az, hogy nem elég menő, vagy bármilyen hasonló indok hallatán a környezete szembesíti vele, hogy emiatt nem érdemes vagdosnia magát. Ettől a szembesítéstől fél. Ezzel szemben Zoe, mivel a vállára helyezte a problémája teljes súlyát, pontosan érzi, hogy ez mennyire súlyos, és ennek köszönhetően egyáltalán nem tart a környezete reakciójától. A ne ítélkezz, nem ismersz helyett az egész film során azon van, hogy megismerjük a legmélyebb érzelmeit. Pontosan tudja, hogy az érzelmei összhangban vannak azzal, amit éppen átél. A film egyébként a vagdosást is feldolgozza. Nem kap központi szerepet, de néhány másodpercig izgulhatunk Zoeért, mielőtt a rajzlap fölött egy tussal és egy üvegcseréppel a kezében végül kedvenc tevékenységét, a rajzolást választja.
Ahhoz, hogy ennél jobban megértsük, hogy Zoe miért különbözik egy hisztis kislánytól, meg kellene néznünk a filmet. Sok tekintetben tanulságos, új kontextusba helyezi a sztár szót. (Ne felejtsük: angolul a csillag és a sztár ugyanaz a kifejezés.) Elgondolkodtató, hogy mi azokra tekintünk sztárokként, azokról írunk fanfictionöket, azokért rajongunk, akiknek valaki más megcsinálta az életét, az pedig megdöbbent minket, ha valaki önmagának alakítja ki a helyzeteket, egyedül. Olyanokra nézünk fel, akiknek mások biztosítják a jólétet, és észrevétlenül megyünk el fiatal lányok mellett, akik a kisebb testvérüknek biztosítják az alapvető érzelmi biztonságot, és a saját életüket alapozzák meg. Felruházunk tulajdonságokkal értéktelen embereket, emberfelettinek, magasztosnak, vagy éppen apucinak gondoljuk őket, miközben önálló, tisztalelkű, felelősségtudatos emberekről megfeledkezünk.
Zoe egy kitalált karakter, de teljesen biztos vagyok abban, hogy sok-sok Zoe létezik körülöttünk is. Egyre világosabbnak tűnhet, miért írtam ezen a blogon öt olyan embertípusról, akiket nem veszünk észre, miért tartottam fontosnak felhívni a figyelmet arra, hogy érdemes pszichológushoz fordulni, a bántalmazó kapcsolatokra, az öngyilkosság megelőzésére, és miért nyílok meg én magam is ezen a blogon ilyen szokatlanul. Meggyőződésem, hogy nagyon sok gyerek küzd hasonló problémákkal, akik természetesen nem mindig tudják őket olyan jól kezelni, ahogy egy díjnyertes film kitalált főszereplője. Zoe története sokkal hatékonyabban, erőteljesebben, mélyebben hangsúlyozza azt, amit én ezekkel a bejegyzésekkel próbálok, és amit Zoe is gondol, miközben a bíróság padjában ül, szorongatva a saját maga által festett kövecskét: ,,senki nem mondhatja meg, ki leszek". A sok nem ismersz, ne ítélkezz mellett nagyon sok gyerek küzd csendben azzal, hogy a környezetének a története ne az ő története legyen. Küzd a sörösüveggel az apja szeretetéért, vagy felelősséget vállal az anyja helyett a kisebb testvéréért. Amint feléri a tűzhelyen lévő serpenyőt, megtanul magának sütni-főzni, önállóvá válni, elhelyezni magát a világban. Legyőzi saját magát, és áldozat helyett azzá válik, aki a körülményeit változtatja meg, alakítja át a saját igényeinek megfelelően.
Ez a film változtatta meg bennem a felelőtlen gyerekvállaláshoz való hozzáállásomat. Ha szabályozva lenne a családalapítás, se én nem születhettem volna meg, se Zoe, és még valószínűleg nagyon sokan. A saját példám nem, de más példája már meggyőzött, hogy azokra a gyerekekre tekintettel, akik ösztönösen azért küzdenek, hogy eltérjenek életképtelen szüleiktől, talán mégsem válna be egy hasonló korlátozás. Mindenkiben megvan a lehetőség, hogy nála szakadjon meg a generációról generációra öröklődő mérgező lánc, amit gyenge szülők gyerekei adnak át a saját gyerekeiknek. Ha pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez egy járható út, akkor a többiek is nagyobb eséllyel fogják a tust választani az üvegcserép, meg a hosszúujjú póló helyett.
(A film első és második részét megtaláljátok a linkekre kattintva.)
„Felnőtt vagy!"
Zoe édesanyja többször is megszólal a filmben, de egészen a második rész közepéig kell várnunk, hogy először igazat mondjon. Szembenéz a saját kislányával, és egyáltalán nem érzünk meglepődést, amikor kimondja ezt a két szót. A főszereplő narrációján keresztül minden apró érzelmi változás közben együttérezhetünk vele, mégsem sajnálatot érzünk. Mégsem tekintjük őt hisztisnek. Nem érezzük azt egy pillanatra sem, hogy ő egy kislány.
Az első jelenetben Zoe éppen az öccsét öltözteti, miközben a szüleik veszekednek. Felelősséget érez érte. Belekerült egy helyzetbe, és nem a körülmények áldozataként tekint magára. Nem vett fel áldozati pózt. Sem az iskolatársai előtt, sem előttünk, nézők előtt. Nem az a célja, hogy sajnálják őt: az a célja, hogy az öccse ruhában legyen, hogy érezze a szeretetét, a figyelmét, hogy a fiú megtapasztalja azt, ami neki nem adatott meg. Nem sajnáltatja magát, nem célozgat a többi gyereknek, hanem felelősséget vállal, és tesz. Az öccséért és magáért.
Zoe nem csak felelősségteljes, és érett, de kellően erős. A ti iskolátokban is biztosan volt egy-két lány, aki állandóan takargatta a vágásait, véletlenül mégis az egész osztály tudta, hogy vagdossa magát. Egy fiú miatt, akit azóta már nem is ismer; amiatt, hogy róla beszéljenek; vagy egyszerűen, csak unalomból.
Zoe viszont nem szégyelli a rossz tulajdonságait. Nem gondolja, hogy ezek miatt szégyellnie kellene magát, hiszen tudatosította magában, hogy azért, ami vele és körülötte történik, a szülei a felelősek. „Az ő történetük nem kell, hogy az én történetem is legyen!" Nem hintette el véletlenül az osztályában, hogy mi a baj, nem célozgatott, nem akart kislányos játékokkal figyelmet kizsarolni a környezetéből, nem játszotta el a buta, cuki kislányt. Felvállalt egy nyílt küzdelmet azért, hogy megértsék őt. Nem menekült egy rossz társaságba a problémái elől, nem maradozott ki az iskolából. Ahogyan az anyja tekintetét is állni tudta, ugyanazzal a bátorsággal, elszántsággal vette bele magát abba, hogy szembenézzen a gondjaival, átélje, feldolgozza az érzéseit. Ez az egyik olyan tulajdonsága, ami a szülei fölé emeli őt: nem nyomja el magában, mint az anyja, nem menekül az alkoholba, mint az apja, nem sajnáltatja magát, nem próbálja elfojtani az érzelmeit. Nem az volt a célja, hogy a környezete találgasson, min ment keresztül: az volt a célja, hogy megértsék őt. Ha úgy érezte, hogy a nevelőanyja a hibás, bement az osztálytermébe óra közben, és mindenki előtt hozzávágta, ami éppen a kezében volt.
Érezzük, hogy ez mennyire tökéletes ellentéte annak, hogy ,,nem tudhatod, min mentem keresztül'? Azzal, hogy Zoe bement a nevelőanyjához, azt üzeni nekünk: tudja meg mindenki, hogy min mentem keresztül! Nem érdekelte, hogy gyengének látják-e, mit fognak szólni, mit gondolhatnak róla, fognak-e ítélkezni. Ő azt mutatta, ami benne van. Azt a fájdalmat, haragot, dühöt, amit érzett. Megérte neki, gondoljon róla az a húsz-harminc teljesen idegen, vele egykorú gyerek bármit. Megérte neki, úgy is, hogy később az orra előtt javasolták a nevelőanyjának, hogy gyógyszereket adjon neki az indulatkezelésére. Megérte neki, mert akkor, abban a helyzetben éreztetni akarta a nevelőanyjával a haragját, közvetlenül.
Amíg más attól fél, hogy a környezete ítélkezni fog, a filmben Zoet a bíróságon is láthatjuk, amint éppen egy ügyész ítélkezik arról, hogy vajon az édesanyja maradhat-e a törvényes édesanyja. A lány érezhetően zaklatott, egy követ szorongat a kezeiben, amit ő maga festett. Zoe esetében teljesen nyilvánvaló, hogy az ítélkezés tárgya súlyos, meghatározó, életbevágó: az múlik rajta, hogy örökre elszakítják-e őt az édesanyjától. Az ismerősünk, iskolatársunk, akiről véletlenül mindenki tudja, hogy bántja magát, valójában attól fél, hogy a ,,szerelme", vagy az, hogy nem elég menő, vagy bármilyen hasonló indok hallatán a környezete szembesíti vele, hogy emiatt nem érdemes vagdosnia magát. Ettől a szembesítéstől fél. Ezzel szemben Zoe, mivel a vállára helyezte a problémája teljes súlyát, pontosan érzi, hogy ez mennyire súlyos, és ennek köszönhetően egyáltalán nem tart a környezete reakciójától. A ne ítélkezz, nem ismersz helyett az egész film során azon van, hogy megismerjük a legmélyebb érzelmeit. Pontosan tudja, hogy az érzelmei összhangban vannak azzal, amit éppen átél. A film egyébként a vagdosást is feldolgozza. Nem kap központi szerepet, de néhány másodpercig izgulhatunk Zoeért, mielőtt a rajzlap fölött egy tussal és egy üvegcseréppel a kezében végül kedvenc tevékenységét, a rajzolást választja.
Ahhoz, hogy ennél jobban megértsük, hogy Zoe miért különbözik egy hisztis kislánytól, meg kellene néznünk a filmet. Sok tekintetben tanulságos, új kontextusba helyezi a sztár szót. (Ne felejtsük: angolul a csillag és a sztár ugyanaz a kifejezés.) Elgondolkodtató, hogy mi azokra tekintünk sztárokként, azokról írunk fanfictionöket, azokért rajongunk, akiknek valaki más megcsinálta az életét, az pedig megdöbbent minket, ha valaki önmagának alakítja ki a helyzeteket, egyedül. Olyanokra nézünk fel, akiknek mások biztosítják a jólétet, és észrevétlenül megyünk el fiatal lányok mellett, akik a kisebb testvérüknek biztosítják az alapvető érzelmi biztonságot, és a saját életüket alapozzák meg. Felruházunk tulajdonságokkal értéktelen embereket, emberfelettinek, magasztosnak, vagy éppen apucinak gondoljuk őket, miközben önálló, tisztalelkű, felelősségtudatos emberekről megfeledkezünk.
Zoe egy kitalált karakter, de teljesen biztos vagyok abban, hogy sok-sok Zoe létezik körülöttünk is. Egyre világosabbnak tűnhet, miért írtam ezen a blogon öt olyan embertípusról, akiket nem veszünk észre, miért tartottam fontosnak felhívni a figyelmet arra, hogy érdemes pszichológushoz fordulni, a bántalmazó kapcsolatokra, az öngyilkosság megelőzésére, és miért nyílok meg én magam is ezen a blogon ilyen szokatlanul. Meggyőződésem, hogy nagyon sok gyerek küzd hasonló problémákkal, akik természetesen nem mindig tudják őket olyan jól kezelni, ahogy egy díjnyertes film kitalált főszereplője. Zoe története sokkal hatékonyabban, erőteljesebben, mélyebben hangsúlyozza azt, amit én ezekkel a bejegyzésekkel próbálok, és amit Zoe is gondol, miközben a bíróság padjában ül, szorongatva a saját maga által festett kövecskét: ,,senki nem mondhatja meg, ki leszek". A sok nem ismersz, ne ítélkezz mellett nagyon sok gyerek küzd csendben azzal, hogy a környezetének a története ne az ő története legyen. Küzd a sörösüveggel az apja szeretetéért, vagy felelősséget vállal az anyja helyett a kisebb testvéréért. Amint feléri a tűzhelyen lévő serpenyőt, megtanul magának sütni-főzni, önállóvá válni, elhelyezni magát a világban. Legyőzi saját magát, és áldozat helyett azzá válik, aki a körülményeit változtatja meg, alakítja át a saját igényeinek megfelelően.
Ez a film változtatta meg bennem a felelőtlen gyerekvállaláshoz való hozzáállásomat. Ha szabályozva lenne a családalapítás, se én nem születhettem volna meg, se Zoe, és még valószínűleg nagyon sokan. A saját példám nem, de más példája már meggyőzött, hogy azokra a gyerekekre tekintettel, akik ösztönösen azért küzdenek, hogy eltérjenek életképtelen szüleiktől, talán mégsem válna be egy hasonló korlátozás. Mindenkiben megvan a lehetőség, hogy nála szakadjon meg a generációról generációra öröklődő mérgező lánc, amit gyenge szülők gyerekei adnak át a saját gyerekeiknek. Ha pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez egy járható út, akkor a többiek is nagyobb eséllyel fogják a tust választani az üvegcserép, meg a hosszúujjú póló helyett.
(A film első és második részét megtaláljátok a linkekre kattintva.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése