- A kijelző. Amivel az iPhone már a 4 kiadása óta veri az összes többi telefont, az a kijelzőjének a felbontása. Szebben jelennek meg rajta a képek és a videók, ráadásul az X egy hajszálnyival nagyobb kijelzőt kapott, mint az átlagtelefonok. Kérdés, hogy ez nem kényelmetlen-e annak, aki szerette egy kézben tartani a régit; buszon kapaszkodás közben ezt már nagyon nehéz lesz egy kézzel használni.
- A tárhely. Az olcsóbb változat 64 GB, a drágább pedig 256 GB tárhelyet tartalmaz. Ez több, mint amennyire egy átlagos Androidos telefont memóriakártyával bővíteni lehet.
- Az iPhone X új. Az emberek bármit szívesebben vesznek meg, ami új, még ha az nem is különbözik sokban egy átlagos telefontól.
Ez eddig akár egy reklámnak is elmehetne, de sajnos vannak olyan dolgok, amikben még egy átlagos telefon is felülmúlja az új iPhone X-et.
- Kamera. Az X-ben egy 12 megapixeles kamera van, ami a legtöbb olcsó okostelefonban is megtalálható. Persze van lehetőség képstabilizátorra, HDR-fotókra, és nagyjából mindenre, amit egy egyszerű, Androidos telefonban is megtalálni, szóval ezért semmiképp nem éri meg.
- Rádió. Mint ahogy az összes többi iPhone-ból, az X-ből is kimaradt a rádió, viszont még a legolcsóbb telefonokban is lehet hallgatni rádiót internet nélkül. Az iPhone-ok esetében ehhez külön alkalmazásra van szükség, és mobilnetre, vagy wifire.
- Egy SIM-kártya. A rádió hiánya is, és ez is iPhone-sajátosság: egy telefonba egyszerre egy SIM-kártya fér. Nekem például két számom van, ezért is jártam jobban egy másfajta telefonnal.
Nem is jobb, nem is rosszabb: az iPhone X még a többi iPhone sorából is alig-alig lóg ki, nemhogy a többi telefon közül. De miért fogják ezt is megvenni az emberek? Miért lehet eladni közel félmillió forintért egy telefont, és miért mászkálnak vezérigazgatók Huawei-jel, miközben a lakótelepi gyerekek a betonon aprítják szilánkosra a legújabb iPhone-t?
Ugyanazért, mint amiért megveszik a Levi's pólót kilencezerért, ahelyett, hogy vennének belőle kilenc másikat. Ugyanazért, amiért Starbucks-ba járnak, amíg máshol napokig lehetne kávézni egy papírpoharas-filctollas kávé árából. Ugyanazért, mert New Era sapkát kell hordani tízezerért, amiből egy ötletesebb ember tetőtől talpig felöltözik a legújabb divat szerint. Ugyanazért, amiért százezreket költenek el egy egyhetes fesztiválra, amikor tele van koncertekkel, diszkókkal és kocsmákkal a város.
És ugyanazért, amiért közben sokszor megebédelni is alig-alig tudnak, de az igazából semmit nem számít, felcsapják a New Era sapkát, felkapják az Air Max-et, lőnek egy Insta-fotót és máris jóllaktak a népszerűséggel. Mint ahogy a Balaton Soundra is sokan képesek úgy elmenni, hogy alig-alig ismernek néhány DJ-t, az iPhone-t is gondolkodás nélkül veszik meg, függetlenül attól, hogy ez nem egy jobb telefon, mint bármelyik másik.
Viszont jobbnak tűnik.
Azért, mert aminek látszol, az sokkal fontosabbá vált, mint ami vagy.
Ahogy az általános iskola vége felé elkezd halványan formálódni a személyiségünk, az is elkezd lassan kialakulni, mit tartunk fontosnak. Mindenki szeretne népszerű lenni, szeretné, hogy sokan szeressék, viszont ez mindannyiunknak mást ér meg. Van, aki rájátszik egy tulajdonságára, van, aki eljátszik egy egész szerepet, és vannak olyanok, akik feladják a teljes személyiségüket. A személyiség viszont egy olyan űr, ami nélkül nem létezünk, ezért ezeknek az embereknek ki kell alakítaniuk egy ál-személyiséget az igazi helyére.
Néhány tizenéves ebben nagyon profi. Pontosabban nagyon profinak tűnik. A like-okkal, visszajelzésekkel, reakciókkal kész ál-önbizalmat nyer ez az előtérbe tolt, hamis személyiség.
Az Instagramon, Snapchaten és a Facebookon ez az ál-személyiség tökéletesen fenntartható akár évekig is. Személyesen már kissé körülményesebb, de amíg nem kerül az ember olyan helyzetbe, ahol ez kibukhatna (vizsga, állásinterjú, komolyabb munkahelyek, önálló élet szülők nélkül), és minden magánéleti probléma négyszemközt marad, addig az ismerősök, barátok is el fogják hinni, hogy ő valójában ilyen. Elhiszik, hogy értékes, hogy boldog, hogy amit képvisel az egy egész stílus, és az illető valódi személyisége teljesen háttérbe szorul; és közben eltorzul az elnyomástól. (Hogy később, felnőttként ez milyen gondokat okoz, arról majd egy külön bejegyzésben.)
Én meg tudom érteni, ha valaki rendel magának a netről egy okostelefont 20-25 ezerért. A 4G nélkül ma már létezni sem nagyon tud egy fiatal, én is szinte egész nap online vagyok, részben a munkám miatt. Azt is meg tudom érteni, ha valaki szereti a minőséget, a márkákat, és kiad 50-70 ezret egy Huaweire vagy egy Samsungra. Ezekről már azt gondolhatja az ember, hogy tartósak, strapabíróbbak, és ha több, akár 3-5 évre vesz magának valaki telefont, azt azért tényleg illik megválasztani. Egy 437 ezer forintos telefon esetében viszont szó sincs minőségről, tartósságról, tulajdonságokról, egész egyszerűen az a lényeg, hogy úgy tűnjön, mintha megtehetnéd, még ha ez egy átlagos szülőnek három hónap munkájába is kerül.
Az iPhone X azoknak lett kitalálva, akik az ál-személyiséget tartják fontosnak. Mint szinte minden reklámnak, ennek is az képezi az alapját, hogy az erre leginkább fogékony általános iskolás gyerekeket - és a szüleiken keresztül az egész társadalmat - elérjék. Nem véletlen, hogy a bemutatón központi szerepet kapott az Animoji, ami az arcfelismerő rendszer segítségével az arckifejezés alapján átformálja a beszélgetés közben küldött emojikat, hangulatjeleket. Így fordulhatott elő, hogy egy 437 ezer forintos telefon reklámjában helyet kapott ez a mosolygó kaki:
Viszont nem menő.
Én nem érzem kevesebbnek, boldogtalanabbnak, stílustalannak, sőt, különbözőnek se magam, mert ilyen telefonom van, de ez egyedül csak azért van, mert felnőtt vagyok. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, valószínűleg már előre látnám, ahogy egyedül ülök az ablak melletti padsorban, és lehajtott fejjel olvasok (vagy a rádiót hallgatom, mivel az enyémen lehet), miközben a többiek mosolygó kakikat küldözgetnek egymásnak, és hangosan nevetgélnek. Ahhoz, hogy én is olyan legyek, mint a többiek, meg kellene győznöm a szüleimet arról, hogy vegyenek egy rosszabb telefont ez helyett, és fizessenek azért éveken keresztül huszonháromezer forintot minden hónapban, hogy én is tudjak az osztálytársaimnak mosolygó kakit küldeni, hogy aztán ugyanazzal a mosollyal fényképezkedhessek a többiekkel a vécében.
Természetes, hogy egy gyerek kiközösítve érzi magát ilyenkor. A probléma ott kezdődik, amikor beszállnak a szülők is. Nyilvánvaló, hogy az osztály leggazdagabb családjánál is lenne jobb helye ennek a 437 ezer forintnak, de valamiért mégis mindig vannak olyanok, akik megveszik a legmárkásabb cipőt, legdrágább sapkát, és akiknél a telefon gyakrabban csörög, mint a reggelire kapott pénz. Egész egyszerűen azért, mert ők is telefon-tesók akarnak lenni. Ha a másik családnak van, akkor nekik is kell, ha a másik gyerek hord, akkor nehogy azt lássák, hogy ők ezt nem tehetik meg. Sőt! Vegyük meg mi először, aztán majd a többiek követnek. Néhány szülőnél így megy a követők szerzése, de sokszor ezzel akarnak tiszteletet, hálát kipréselni a gyerekből, vagy elérni, hogy legalább addig se szóljon vissza, amíg játszik az arcfelismerővel. Az se gond, ha ez havonta tízezrekbe kerül - legfeljebb a kaján spórolnak egy kicsit, mint nyaralás után.
A legtöbb új iPhone-os szelfi mögött a tükörben nem boldogság, nem minőség, nem szakértő véleménye, nem megfontolt döntések állnak; csak egy elhanyagolt tizenéves, aki olyan akar lenni, mint a többiek, és fél, hogy enélkül értéktelennek tartják és kiközösítik. A mosolyuk pedig pont annyira őszinte, mint amikor elő akarnak idézni egy nagy adag kakit a HD-kijelzőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése