Határtól a Békéig

Becsaptam magam mögött a kaput, és kiléptem az útra, anélkül, hogy szétnéztem volna. Ismertem már minden apró visszhangját a Jókai utcának, és egyedül a villamost hallottam jönni. Úgy vettem a levegőt, mint aki futva érkezett, pedig csak az út közepéig sétáltam, megvártam, amíg a szerelvény a megállóba ér. Leghátul szálltam fel.

A vezető megszokásból csengetett, én pedig ledobtam a hatalmas, szürke télikabátomat az ülésre. Az ujjaimmal a szemüvegem szárait szorongattam, a könnyfátyolon keresztül pedig úgy vettem ki, hogy egyedül vagyok a villamoson, de ezúttal ennek sem tudtam örülni. Azonnal az jutott eszembe, hogy csak miattam kellett megállnia, nélkülem már a következő megállónál tarthatna.

Van értelme így élni? – tettem fel magamnak a kérdést már legalább századszor azon a héten, pedig még csak péntek volt. Eltelt az első teljes év anélkül, hogy anyámhoz szóltam volna, és minden jel arra utalt, hogy apámat is elveszítem. Nem tudtam arra gondolni, hogy ők veszítenek el engem, hiszen ahelyett, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak volna hozzám, egymást okolták azért a túl jól sikerült nyári éjszakáért, én pedig saját magamat. Persze, egyikünk sem kimondva: a bigott vallásos, pedagógus anyám, és a megkeseredett, internetfüggő, csinovnyik apám csak a maga módján veszekedett. Érzelmek nélkül, cél nélkül, egymást csendben taposva, én pedig köztük nőttem fel, és én is képtelenné váltam megfogalmazni az érzéseim. A villamos éles kanyart vett.

Hogy kerültem én ide? Tizenhét év sem volt elég rájönni. Nem váltottam be az egyetlen hozzám fűzött ígéretet. Hiába váltam be, mint ember, nem váltam be, mint tárgy, mint eszköz, mint kellék. Megmagyarázni sem tudták, hogyan lett belőlem ember, ráadásul ilyen jó ember, amikor nem annak szántak; belül pedig szétvetette őket a csalódottság és a harag, mert nem teljesítettem azt, amit kellett volna. Ott álltam tizenhét évesen egy csodálatos barátnővel az oldalamon, nyelvvizsgával a kezemben, izmos felsőtesttel, viszonylag sok baráttal, az előrehozott érettségijeim sikerre voltak ítélve, és senki nem értette, mit keresek ott, még én magam sem. Azért nem, mert egy hasznavehetetlen eszköz voltam, egy felesleges kellék, egy tárgy, amit már rég ki kellett volna dobni. Nem hoztam rendbe a szüleim házasságát.

Soha nem tapasztaltam meg az anyai ölelést, azt a bizonyos védelmező, meleg, szeretetteljes ölelést anélkül, hogy még aznap ugyanaz a kéz a sarokba ne lökött, vagy meg ne ütött volna. Ez volt anyám bosszúja: felállított közénk egy falat, amin néha-néha átkukucskált, aztán, amikor odaszaladtam, és belenéztem, a szemembe facsart egy citromot, és kézenfogott. A legjobban mégis attól rettegtem, amikor a szavaival vert. A tanári pályán eltöltött három évtized alatt olyanra finomította a módszereit, hogy már abban a pillanatban a földön éreztem magam, amikor felém fordult, és minden alkalommal összeszorult a gyomrom, ha levegőt vett és kinyitotta a száját, azon a bizonyos falon túlról. Még azok sem értethették volna, hogy miért nem beszélek hozzá, akik minden nap ugyanazt a szenvtelen, szürkéskék szempárt nézték, mint ami tizenhét éve ültette el bennem folyamatosan az önbántalmazás magvait. Gyanútlan, naiv kollégák a tanáriban, akik talán nem is akarták érteni; ártatlan, tiszta lelkű gyerekek a padsorokban, akik még nem érthették, vagy csak betudták egy rossz előérzetnek.

Végállomás. Magamra kaptam a kabátom, beleléptem a ropogós hóba, és a kéken-zölden világító pláza felé indultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg van, ahogy a felforrósodott, kiszáradt arcomat megcsapta a fagyos szél. Felhúztam a kabátom ujját, és hunyorogva kerestem a sötétben az apró, foszforeszkáló mutatókat. Tíz perc múlva tíz, 2012. február 3-át írunk. Életem leghidegebb napjait éltem át, még Budapesten is mínusz tizenöt fok volt.

Beléptem a forgóajtón, lehúztam a kapucnimat, és beletúrtam a hajamba. Sietős léptekkel tartottam az épület vége felé, pontosan tudtam, hogy mire van szükségem. Homályos tekintettel is magabiztosan haladtam előre a polclabirintusban, míg meg nem láttam a jól ismert üveget. Levettem belőle kettőt, és a pénztárhoz siettem. Egyetlen kassza volt nyitva, egy fiatal lány várt unottan az utolsó vásárlóra. Letettem a szalagra a két vodkát, és ránéztem, ő pedig felpillantott rám, és hosszan végigmért. Vettem egy mély levegőt, és összeráncoltam a szemöldököm. Ha személyit kérsz, itt, az orrod előtt fogom felbontani az egyik kétdecist, és addig iszom, amíg vagy engem, vagy mindkettőnket ki nem dobnak. A lány áthúzta az egyik üveget az érzékelőn, és egykedvűen nyomogatni kezdte a gombokat. A zsebemben már ott volt a pontos összeg, a kezébe adtam, mire rám mosolygott. Benyúltam a másik üvegért, és szó nélkül otthagytam a mosolyával együtt. Kifelé még kihaltabbnak tűnt az épület, mint amikor bejöttem. Összehúztam a kabátomat, kiléptem a forgóajtón, és elindultam az ellenkező irányba, mint ahol leszálltam. Az ujjaim az üvegek nyakát szorongatva próbálták elkerülni, hogy érzéketlenné fagyjanak.

Megérkeztem ahhoz a villamoshoz, amivel igazán szerettem volna menni. Kívülről ugyanolyannak tűnt, mint a másik, mégis teljesen eltér az összestől. Ez a villamos nyílegyenesen megy, soha nem kanyarodik el, egyetlenegyszer sem. Összeköt két kerületet, számtalan lakótelepet, de nem fordul semerre. Pontosan úgy lett megalkotva, hogy ne kelljen kanyarognia, és kizárólag azzal, hogy egyenesen megy, eljusson a Határtól a Békéig. Innen, a Határ úttól a Béke térig.

Még a csengetése is egészen másnak tűnt! Ugyanúgy hangzott, mégis jóval rövidebb volt, érződött rajta, hogy nem a felszállóknak szólt, csak az utasoknak jelezte az indulást. Le kellett ülnöm ahhoz, hogy hátat fordíthassak a villamos elejében utazóknak. Nem láttam őket tisztán, de biztonságosabbnak éreztem, ha ők csak egy szürke, prémes kapucnit és egy ujjnyi hajzselét látnak belőlem. Az egyik üveget a kabátom belső zsebébe tettem, a másiknak pedig lecsavartam a tetejét, és gondolkodás nélkül belekortyoltam. Akkorát nyeltem belőle, hogy ismét könny szökött a szemembe, felismerés, undor és megnyugvás töltött el. Egy pillanatra még kirázott az utcára emlékeztető hideg, de belül nemsokára elkezdett átmelengetni; pontosan tudtam, hogyan működik, nem véletlen ültem le hozzá. Az előző két tanévben annyit ittam belőle, amennyit nem szégyelltem, és harmadikban sem ez volt az első alkalom.

Szerettem ezt a lakótelepet. Ahogy kinéztem az ablakon, elárasztottak az emlékek, egy kicsit még talán oldalra is húztam a szám. Élt itt egy barátnőm, akivel szombaton összejöttünk, és szerdán szakított velem. Kétszer voltam nála: szombaton, és szerdán. Szombaton az ágyában, szerdán pedig a kanapén. Elsősként még úgy éreztem, én ezt nem tudom megtenni, én erre nem vagyok képes. Szombaton nem tudtam megtenni, szerdán pedig megkaptam, hogy nem is vagyok rá képes. Egy eszköz voltam, ami nem vált be; szinte fel sem fogtam, hogy rosszul csinálok valamit, illetve, hogy éppen az a rossz, hogy nem csinálok valamit. Egy olyan eszköz voltam, amit még egy 14 éves lány is kidobott a kezéből – mentségemre szóljon, hogy ő egy teljes szerszámos ládát forgatott fel a gimiben. Jól bánt a szerszámokkal, ami azt illeti: nem csak másoktól hallottam ezt, de egy teljes délutánt szentelt arra is, hogy a billentyűk nyomkodása helyett szemtől szemben mondja el, mi a baj velem. Ezt nagyra becsültem benne.

Ahol tárgyként nem volt rám szükség, ott emberként mindig megálltam a helyem. Ez az ágyban sem volt másképp, amikor az emberundorom és a szorongásom éppen szabadjára engedték a vágyaimat. Bármennyire próbáltam óvni a későbbi barátnőmet a családomtól, a viselkedésemen keresztül önkéntelenül is szembesítettem őt azzal, ahogy felnőttem. Vágytam arra, hogy szeressenek, de fogalmam sem volt, milyen érzés, és belül azt éreztem, hogy fel kell készítenem magam arra, ha esetleg a sarokba lök, megüt, vagy megtép. Erről soha nem beszéltem neki, nem is tudtam volna, és okom sem lett volna rá, hogy az első hónapokban megijesszem ezzel, hiszen a légynek sem tudott volna ártani. Csak azt éreztem, hogy végre egymásra találtunk egy lánnyal, akivel jól érzem magam, de valami mégsem az igazi. Annak ellenére nem volt az igazi, hogy akkor úgy éreztem, szinte minden adott, hogy egy életet leéljünk egymás mellett. Feltétel nélkül szerettük egymást, és szinte minden egyes találkozás alkalmával tudtunk egymásnak kellemes csalódást okozni. Akkora életöröm volt benne, hogy elosztva is boldoggá tudta volna tenni a város összes lakóját. Sosem akarta abbahagyni a csókolózást, mindketten macskákat akartunk, frappáns szóviccei voltak és gyönyörű barna szeme. Imádtam elveszni benne, különösen, ha az is vele együtt mosolygott. Ami nem volt az igazi, az én voltam, pontosabban az, amit otthonról hoztam, és akkor még meghatározott engem.

Engem soha nem vártak haza. Onnan tudtam, hogy milyen az, ha örülnek nekem, amikor belépek valahova, hogy néha vendégségben jártam, és a barátaim, vagy az aktuális barátnőm szülei rám mosolyogtak. Azt gondoltam, ezt csak azért teszik, hogy kedves benyomást tegyenek, elvégre én is kedvesen fogadnék egy vendéget, ha már meghívtam. Ilyenkor mindig illedelmesen bemutatkoztam, mert különben fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor érezni, és ez azt a hatást keltette, mintha tudnám. Én voltam a furcsa osztálytárs, a furcsa barát, akit egy ideig faggattak, aztán inkább rám hagyták, mert látták, hogy rosszul érint. Senkivel nem tudtam tartani a szemkontaktust, akit frissen ismertem meg, belül pedig mindig szembeállítottam azt, hogy mit szabad mondanom, és mit szeretnék mondani, mielőtt valamelyiket kimondtam a kettő közül. Ilyenkor másfelé néztem, lassan beszéltem, és sokszor nem is azt mondtam, amit egyébként nyugodt körülmények között szerettem volna, emiatt is gyakran rosszul éreztem magam, főleg utólag. Általában mégis nehezen akartam hazaindulni, hiszen ez az ismeretlen, szeretetteljes, családias légkör nekem pont annyira normálisnak hatott, mint a házigazda szemszögéből az udvarias bemutatkozás. Tudtam, hogy erre van szükségem, és minden vágyam az volt, hogy egyszer átélhessem, de tudomásul kellett vennem, hogy gyerekként már soha nem fogom.

Egyre erősebben és lassabban dobogtak a villamos kerekei. Felnéztem az ablakra, akkor értünk át a sorompón. Továbbra is a kezemben szorongattam az üveget, és mielőtt még a megállóba ért volna, másodjára is beleittam. Fintorogva csavartam vissza a kupakját, és elkezdtem örülni annak, hogy rajtam kívül senki nem utazik a villamos hátuljában. Más emberek azért várják, hogy betöltsék a tizennyolcat, hogy odaadják nekik ezt az undorító italt, nekem pedig hiába adták a kezembe bármelyik boltban, én nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy olyan életet élhessek, mint bárki más. Hogy étterembe, vidámparkba, kirándulni járjak, hogy leszidjanak azért, mert későig kint voltam, hogy együtt nézzük otthon a Barátok Köztöt, meg a Shreket huszadjára, hogy együtt süssünk sütit, hogy társasozzunk, vagy csak megkérdezzék, jól vagyok-e. A lehetőségem látszólag megvolt rá, hiszen a szüleim nem csak házasok voltak, de együtt is éltek, és azért akartam már annyira tizennyolc lenni, hogy ez a látszat végre lehulljon. A frusztrációjukhoz rengeteget tett hozzá, hogy az idő ellenük dolgozott, és minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy felnőttként tudatosuljon bennem az a befogadhatatlan mértékű borzalom, ami tőlük tellett. Mindketten rettegtek attól, hogy az irántuk érzett haragom elmúlik, és rájövök, hogy nem arról van szó, hogy nem tesznek meg értem mindent – az a helyzet, hogy ez minden, amit meg tudnak tenni. Abban a pillanatban, ahogy kigyullad a lámpa a fejem felett, arra is ráébredek, hogy mind eszközként – mint szülő, – mind emberként alulmaradtak azzal az emberrel szemben, amit magukból alkottak. Míg más családokban ez egy büszkeség, nálunk a szégyent jelentette. Apám még csak-csak elnyomta magában, profi volt benne, de a nárcisztikus anyám tört-zúzott-ráncigált, ha valami olyanra jöttem rá magamtól, amire nem szabadott volna. Ők már látták bennem kibontakozni azt, amit én még akkor nem, és mindent elkövettek, hogy soha ne jöjjek rá.

Nem mindig laktunk egy fedél alatt. 2002 februárjában, szinte napra pontosan tíz évvel korábban anyám kitalálta, hogy vidékre költözik. Nagyon szerettem iskolába járni, tetszett, hogy végre van valami értelme a napjaimnak. Egy reggel felvettem a hátamra a könyvekkel teli hátizsákomat, és a kezét fogva ugráltam le a lépcsőn, mint induláskor mindig. Ahogy kifordultunk, hirtelen betapasztotta a számat, és a szomszéd nyugdíjas néni lakása felé rántott, aki már az ajtóban várt, mosolyogva. A saját szája elé emelte az ujját, rám nézett azzal a tekintettel, és határozottan az ajtóhoz vonszolt. Mögém állt, én pedig rémülten léptem be előtte a nénihez, és ezzel a lépéssel elzártam magam a családom többi tagjától másfél évre. Az eszközt is vinni kellett vidékre. Szükség volt rá, mint ahogy egy hajszárítóra vagy egy kenyérpirítóra. Bepakolt az autóba, és még aznap délelőtt leutaztunk. Az eszköznek akkor éppen az volt a feladata, hogy egy zavart, nárcisztikus negyvenes tanárnő magányát enyhítse némi családi pótlékért cserébe. Nem váltam be – cserébe a budai elitiskolából kiszakadva ebben a környezetben másfél év alatt minden versenyt megnyertem. A kezemben fogtam az okleveleket, amik bizonyították, hogy én voltam a legjobb szövegértő, a legpontosabban számoló, a leggyorsabb futó és a legszebben beszélő. A gyerekek ki nem állhattak, mert a legjobbnak kijáró elismerést kaptam, otthon pedig ez idő alatt annyi mérget szívtam magamba, annyi sérülést szedtem össze, mint a gyerekkorom többi részében együttvéve. Anyámnak másfél év alatt híre ment a városban, hogy mennyire sikeres gyereket nevelt, a többit pedig nem látta senki. A négy fal között szabad kezet kapott, nem volt semmi kontroll, és élt is a lehetőséggel.

Visszaköltöztünk, eltelt egy évtized, én pedig itt ülök egy álló villamoson, vodkát szorongatva. Egyre inkább zavart a fény, azt kívántam, bár ne világítana a lámpa, akkor csak a Havanna-lakótelep fényei szűrődnének be oldalról. Úgy legalább azt érezném, nem lát senki, mert keserű szájízzel kellett beismernem magamnak, hogy bizony, most, tíz évvel később ez az, ami látszik. Ez került felszínre, hogy vodkát iszom, azt pedig már nem látja senki, hogy továbbra is én vagyok a legszebben olvasó. Többé már nem az volt a feladatom, hogy dicsekedjenek velem, és megszűnt a legkisebb, legvékonyabb, vörös, szeplős kisfiú szerepe is. Utáltam azt, aki korábban voltam, és egyedül a Rendszer szólt amellett, hogy tíz év múlva nem fogom még jobban utálni azt, aki akkor voltam. Jobban bíztam benne, mint bármiben, de belül mégis nyugtalanított a tudat. A csuklóm elfordult, harmadszor is a számhoz emeltem az üveget, az ajkaim után nem sokkal pedig az ajtók is záródtak.

Nem csak otthon, de a 11.B osztályban is kétféleképpen léteztem: eszközként és emberként. Ebben a közösségben egyetlen ember volt, aki többet ivott nálam, az osztályfőnököm. Fiatal, igénytelen nő volt, tanárként és emberként is csapnivaló. Csapta is eleget a sors, nem véletlen töltötte a hétvégéit tizenhat éves diákokkal. Egyszer még a haját is fogtam, mert hiába ivott túl, miután elkezdtem kondizni, ugrásszerűen megnőtt a szervezetem állóképessége, amivel már nem tudta tartani a lépést, tekintve, hogy náluk még az esti ágytorna sem lehetett túl rendszeres. Felidéztem a jelenetet, ahogy a számolatlan mennyiségű Unicum ugyanabból a szájból jött ki, mint ahol délután még a másodfokú egyenlet megoldóképlete, és elnevettem magam. Vajon milyen lehet anyámmal fogadóórán? Két pedagógus bájcseveg, az élettelen okádékforrás, meg a nárcisztikus agresszor. Az egyik még meg se született, amikor a másik már őszült. Az egyiknek én fogtam a haját, a másik az enyémet tépte, és mindkettőnek ki vagyok szolgáltatva. Lefagyott a mosoly az arcomról, ezt már túl groteszknek találtam. Túl valóságosnak.

Forgattam a kezeim között az üveget. Egyre inkább kikristályosodott a lelki szemeim előtt az az ellentmondás, ami szétvetett belülről, és amit már legalább tíz éve nem tudtam megfogalmazni. Az ellentmondás, hogy hiába enged arra következtetni minden egyes területe az életnek, hogy boldogabb felnőttkorom lesz, mint akiknek ki voltam szolgáltatva, ezt senki nem akarja látni bennem, talán még a barátnőm sem. Tudott a Rendszerről, de nem tudta pontosan, mi van benne, 2020 pedig túl távolinak tűnt ahhoz, hogy három-négy hónap járás után a leendő családomról kezdjek el ábrándozni. Távolinak tűnt, sokkal távolibbnak, mint 2002, pedig az igazság az, hogy előbbihez már közelebb tartottam. Felsóhajtottam: ez azt jelentette, hogy közelebb vagyok az álmaimhoz, mint a teljes kiszolgáltatottsághoz. Nagy megkönnyebbülésemben ittam egy negyediket, és ahogy végigszaladt a torkomon, még csukott szemmel, azzal a lendülettel felálltam. A következő megálló: Béke tér, végállomás.

Összehúztam a kabátomat, kinyílt az ajtó, és legnagyobb megkönnyebbülésemre néhány lábnyomtól eltekintve üres volt a megálló, csak a visszafelé induló villamoson ült néhány szórakozni induló fiatal. Jól ismertem a Béke teret, dolgoztam itt szórólaposként korábban, 2009 környékén. Csendes, nyugodt környék volt, még a kutyák is ritkán ugattak. Megkerültem az álló villamost, és körülnéztem az Üllői úton. A sávokat beterítette a hatalmas pelyhekben szakadó hó, én pedig átlépkedtem a keréknyomokon, és a túloldalra siettem. Az üveget, aminek az alján még lötyögött a maradék, gondosan betemettem a hóba, de nem egyenesedtem fel hirtelen.

Így nem láthatnak meg. A Rendszer megalkotása óta először sírtam, ami több mint egy éve volt, sőt, előtte sem sírtam évekig. Nagyon megviselt, ami aznap történt, ez a négy érzéstelenítés éppen arra volt jó, hogy öntsek magamba egy kis kedvet az emberekhez, és eltereljem a gondolataimat egyik okból a másikra, amiért éppen kiábrándultam belőlük. Pocsékul nézhettem ki, és ezen az a három rágó sem segített sokat, amit még a zsebemben találtam. Egy fél lépést tettem guggolva, a másik lábamat pedig közelebb csúsztattam, ahol már olyan havat találtam, ami frissen esett. Bátortalanul merítettem bele az átfagyott ujjaimat, vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és határozottan az arcomhoz érintettem.

Csikorgattam a fogam a fájdalomtól. Ordítani akartam, de nem láttam, hogy a távolban vannak-e emberek. A kicsordult könnyem elvegyült az olvadásnak indult hóban, olyan érzés volt, mintha minden egyes szeplőmet tűvel szurkálták volna. Lesöpörtem a kezemen lévő havat, és megismételtem még egyszer. Korábban soha nem mostam arcot ébredés után, és nem aznap jött meg a kedvem hozzá, pedig pont ugyanezt a célt szolgálja. Kinyitottam a szemem, a zsebemhez nyúltam, és kivettem egy köteg zsebkendőt. A vízzel együtt igyekeztem az arcomon lévő fintort is letörölni, nehezen tudtam eldönteni, melyik tűnt nehezebbnek. Hirtelen felálltam, de nem szédültem meg. Kissé szipogva, de határozottan indultam el az ismerős, rozsdabarna ház felé. Felhúztam a kabátom ujját; tíz perc múlva tizenegy. Nem volt időm gondolkodni, azt tartottam a legfontosabbnak, hogy megszáradjon az arcom, és ezúttal már ne a könnyektől, ehhez pedig minél gyorsabban kellett sétálnom, és minél kevesebbet gondolkodnom.

Kivettem a zsebemből az átmelengetett kezemet. Végighúztam a tenyeremet az arcomon, a másikkal pedig a hajamba túrtam. Fújtam egy hatalmas buborékot a rágókból, felkészítettem magam lélekben, és egy-két perc várakozás után megnyomtam a csengőt. Hangos kiáltást hallottam belülről, kisvártatva pedig nyílt az ajtó, és négy-öt ember tódult ki rajta egy alacsony, harsány lány vezérletével, aki tárt karokkal borult a nyakamba.

- Szia Ágoston!
- De jól nézel ki!
- Már megint milyen a hajad?
- Hoztál piát?
- Hol a szemüveged?

Elengedtem a lányt, és kivettem a vodkát meg a szemüvegemet a belső zsebemből.

- Amúgy neked minek van telefonod? Hívtunk vagy százszor.

Elmosolyodtam, felnéztem, és átnyújtottam az üveget.

- Ja, a telefonom? Az otthon maradt. Amúgy, sziasztok.