Az iskolai bántalmazásról felnőtt szemmel

Régen én is azt hittem, hogy a megfélemlítés, a zaklatás, a megszégyenítés csak az alja iskolák sajátossága. A gyűjtőké, ahova bárkit felvesznek, ahova a tőlünk kibukott gyerekeket küldik át, ahol állandóan verekedés tör ki, és több füves cigi lapul a zsebben, mint ahány toll a tolltartóban. Nem volt igazam. A zaklatás a legnívósabb, legjobbnak tartott elitiskolákban is ugyanúgy megtörténhet, sőt, ott nem hárul rá akkora figyelem, hagyják szabadon kibontakozni. Ha nincs verekedés, nincs drog, vagy bármi, ami rendőrt kíván, nem csorbul az iskola hírneve, tehát nincs probléma - a legtöbb tanár szerint.

Az iskolai bántalmazással továbbra sem tudunk mit kezdeni. Gondolom, az egyetemek pszichológiai karán az ezzel foglalkozó kutatók úgy-ahogy képben vannak; viszont a tanárok és a fiatalok, diákok nemhogy nem tartják a lépést a korral, de fokozatosan maradnak le, fokozatosan egyre távolabb kerülünk attól, hogy ha az én leendő lányom, vagy fiam iskolás lesz, ne közösítsék őt ki, ne csúfolják, ne alázzák meg. Ha valaki elkezd arról beszélni, hogy kiközösítik őt az iskolában, a következő reakciókat kaphatja:

• Mutass több önbizalmat! - Köszi, sokat segítettél. Ez csak úgy jön, elhatározás kérdése, nem?
• Próbálj magabiztos lenni! - ...
• Húzd ki magad! - ...
• Menj tovább emelt fővel! - Nem unod még?
• Beszélj hozzájuk hangosan! - És attól változik bármi, ha kiabálni kezdek?
• Szard le őket! - Persze, legyek érzéketlen, váljak pszichopatává, akit nem érint meg semmi.
• Ne lássák rajtad, hogy megérint! - Eddig sem látták, mégsem hagyják abba.

Én úgy gondolom, hogy nem az áldozatnak kellene megváltoznia, hanem a környezetében lévőknek, illetve az áldozatért és az elkövetőért felelős tanároknak, szülőknek. Róluk mindig megfeledkezünk, mindig csak arra korlátozódik a vita, hogy vajon az áldozatnak mit kellene tennie.

(Forrás: Imgur)

Nagyon ritka, ha az iskolai zaklatást egyedül követi el valaki. Az elkövető általában egy népszerű ember,  ,,csatlósai" vannak, akiknek a szerepe kevésbé aktívnak tűnik a kiközösítésben, pedig éppen ezzel a csendestárs-jelleggel tesznek hozzá a legtöbbet: erősítik a csordaszellemet az elkövetőben, idővel pedig maguk is elkövetővé válhatnak. Ilyenkor meglephet minket, hogy hogyan válhat népszerűvé egy ilyen ember, pedig ebből a szempontból egy osztály vagy iskola közössége semmivel sem másabb, mint a Facebook: ha megfigyeljük, mi az, amit a legtöbben lájkolnak, megérthetjük, hogy miért válik az elkövető is népszerűvé az osztályban, iskolában. Kevesen vannak azok, akik a gyengébbek eltaposásával, az erőszakkal, a nagy hanggal tudnak azonosulni, a legtöbben inkább azért válnak csatlóssá, hogy ne váljanak célponttá, illetve, hogy az elkövetőre irányuló figyelemből egy kicsit ők is részesüljenek. Ha csatlóssá válnak, azzal tartoznak valahova, biztonságos érzést nyújt abból a szempontból, hogy kevesebb eséllyel eshetnek ki a kölcsönös barátkozásból.

A legtöbb esetben az elkövető egy ugató, morgó állat, ami igazából nem harap meg. Látványos, maradandó fizikai sérülés nagyon ritkán származik iskolai zaklatásból, a legtöbb eset kimerül a szóbeli bántalmazásban, megalázásban, a kényszerítésben, kiközösítésben, pletykák terjesztésében. Természetesen, mivel nem állatok vagyunk, ez sokszor rosszabb következményekkel járhat, mint egy fizikai sérülés, minél érzékenyebb valaki a környezetére, minél mélyebben fogja fel a körülötte történő eseményeket, annál inkább. Az elkövető gyakran maga is áldozat egy másik közösségben, vagy otthon, és az ottani pozícióját szeretné kiegyensúlyozni az iskolai viselkedésével, persze, ha ez így is van, ettől még nem kell megsimogatni a fejét. Egy ember nem attól válik vesztessé, ha zaklatják, vagy megalázzák; hanem attól, ha ezt képtelen feldolgozni, és annyira gyenge, hogy minden, amit kezdeni tud vele, az az, hogy áthárítja egy másik emberre. 

Az elkövetőben sokszor harag, irigység, vagy bosszúvágy van: érezheti úgy, hogy neki nincs elég pénze a többiekhez képest, nem elég szép, nem kap elég kedvelést, nem figyelnek rá eléggé, vagy egyszerűen csak nem elég jó. Ezt soha nem fogja kinyilvánítani, de egy zaklatónak elsősorban mindig saját magával van problémája, másodsorban pedig a környezetével, az áldozat csak egy eszköz, amit felhasznál a kételyek kiegyensúlyozására. Ezt egyáltalán nem azért írom le, hogy mentesítsem a tettei alól, vagy hogy lealacsonyítsam az áldozatot, hanem azért, mert így egyszerűbben megérthető, hogy a

zaklatás, megalázás elsősorban nem a célpontnak szól, hanem a környezetének.

A bántó szavak mögött mély kérdések vannak. Vagyok elég népszerű ahhoz, hogy ezt megtegyem? Így vajon felfigyelnek rám? Így már elhiszitek, hogy jobb vagyok, mint ő? Mind a megalázás, mind ezek a kérdések a környezet felé irányulnak, nem a célpont felé. Az elkövető szempontjából négyszemközt megalázni az áldozatot annyi értelme lenne, mint egy tini-tetoválásnak, amit nem mutathatsz meg senkinek: jó, oké, megcsináltuk, de mégsem az igazi, kimaradt a lényeg: nem látják mások! A zaklatás fontos feltétele, hogy mások is lássák: muszáj megmutatni, muszáj bizonyítani, fenntartani a figyelmet, különben az elkövető elbizonytalanodna a fenti kérdések valamelyikében. Egy tanár vagy pszichológus felügyelete mellett, egy az egy ellen a legtöbb elkövető nem gyakorolhatna hatalmat korábbi áldozata felett, de ilyen beszélgetésekre általában nem kerül sor. (És ez elég nagy baj.)

Nagy híve vagyok a választékos, részletgazdag jellemrajzoknak, személyleírásoknak, de ha az iskolai zaklatásról beszélünk, szerintem semmi értelme. Az áldozatot általában két jelzővel szokták illetni: biztos azért bántják, mert kisebb, vagy biztos azért bántják, mert csendesebb. Fontos megértenünk, hogy egyik sem kiváltó oka a bántalmazásnak, gyakori, hogy alsósok csúfolnak felsős lányokat csúnyának, illetve azt csiripelik a madarak, hogy Dósa Fannit is zaklatták hat-nyolc éve abban a bizonyos pécsi általános iskolában, pedig ha valaki, ő aztán tényleg nem tekinthető csendesnek. (Vesztesnek viszont annál inkább, hiszen azt már mindannyian láthattuk, ahogy 14-15 évesen ő maga másokat aláz meg.) Olyanok is válhatnak áldozattá, akik ellentmondanak a zaklatónak, viszont nem népszerűek, ebből is látható, hogy nem az váltja ki a bántalmazást, hogy a célpont hibázott, vagy rosszul csinált valamit, nem az áldozat ad okot rá. Többek között ezért tartom hasztalannak azokat a ,,tanácsokat", amiket feljebb felsoroltam, és amikkel általában segítő szándékkal bombázzák a zaklatás célpontjait. Persze, egy gyerek egyszerűbben válhat célponttá, ha valamiben más, mint a többiek, introvertált, vagy szorongó, de nem a másság, az introverzió, vagy a szorongás a zaklatás kiváltó oka, hanem az, hogy a célpont környezete kisebb eséllyel fog ellenállni a zaklatónak, mert kevesebben kedvelik őt, kevésbé népszerű.

Érdemes belegondolni abba, hogy ha az általad a világ legjobb, legszebb, legszerencsésebb emberének tartott illető csöppenne hirtelen ugyanabba a közösségbe, ahol az áldozat is van, vajon vele is meg lehetne-e ugyanezt tenni. A válasz természetesen igen. A világ legszebb, legjobban viselkedő, legjobb tulajdonságokkal rendelkező lányát/fiúját is be lehet állítani az erre megfelelő kommunikációval kiközösítettnek, elveszettnek, kövérnek/soványnak/csúnyának, hiszen ő is különbözik az elkövetőtől, a csúfolódás, bántalmazás hatására pedig neki is sérülne, leépülne a méltósága.

(A Pumpedék című, Pumped Gabó főszereplésével zajló műsorból láttam egy részletet, amikor a főszereplő lekezelően, megalázóan beszélt egy ,,műszaki beállítottságú", láthatóan határozatlanabb, szótlanabb, feltehetően informatikus haverjával. Talán a csajozásról volt szó. Gondoljunk bele: Pumped Gabó egy nyolc általánost végzett, munkanélküli srác, akinek a melegpornója soha nem fog lekerülni az internetről. Ott állt vele szemben egy informatikus, akinek a megfelelő szakterülettel már huszonévesen a fejére szakadhat a pénzeszsák, míg a következő jelenetben Gabó a barátnőjétől kért kölcsön egy ezrest a napi kondizásra, mert nem volt nála annyi. Objektíven nézve egyértelműnek tűnhetne, ki uralja a helyzetet, de a képernyőn mégis az látszik, hogy Gabó oktatja ki csajozásból a nála minden szempontból előnyösebb srácot.)

A bántalmazás sok esetben teljesen logikátlan: például, előfordul, hogy azt éreztetik a célponttal, hogy ő senkinek nem tetszhet, miközben az emberek ízlése nagyban eltérő, tehát biztosan van olyan is, akinek az illető tetszik. A cél ilyenkor az, hogy az áldozatban szégyenérzetet alakítsanak ki, és azt éreztessék vele, hogy nem tartozik senkihez, és nem is tartozhat senkihez. Részben ennek köszönhető, hogy rengeteg a bizonytalan, szorongó fiatal lány, aki kényszeresen arra törekszik, hogy megfeleljen a környezetének, mindenáron tetszeni akar a fiúknak.

Fiú és lány is ugyanakkora eséllyel lehet elkövető, illetve áldozat.

Vannak persze elméletek, hogy a lányok módszerei kegyetlenebbek, vagy hogy a duci lányok nagyobb eséllyel válhatnak áldozattá, de ez nem azt jelenti, hogy el kell fordítanunk a fejünket például a sovány lányokról, mint áldozatokról, vagy a kegyetlenkedő fiúkról. Ahhoz, hogy valaki bántson egy másik embert, nincs szükség semmire, viszont az, ha valakit bántanak, és nem adja tovább, nem válik maga is elkövetővé, már igényel egy helyes értékrendet, jó hozzáállást.

Az emberek mindenkitől azt várják el, hogy megértsék őket, de ők maguk általában nem képesek megérteni a többi embert. A célpontban, az áldozatban a zaklatás hatására fokozatosan leépül az önkép (ha volt egyáltalán), elkezd bizalmatlanná válni az emberek felé, és a legtöbb esetben nem beszél senkinek a benne lezajló változásokról, ha pedig mégis, az szinte biztosan nem a szülő vagy a tanár. Elkezd félni az emberekkel való kapcsolattartástól, állandó bűntudat alakul ki benne, úgy érzi, mintha folyton rosszul csinálna valamit, végül pedig magát okolja azért, hogy bántják. Az internetnek köszönhetően ez az állandóság akkor is követi őt, amikor egyedül van, de éppen a telefonján internetezik, így a zaklatás akár folyamatossá is válhat anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Az internetes zaklatásra ráadásul a tanároknak, iskolai dolgozóknak is tökéletesnek tűnő kifogás az, hogy ez az iskolán kívül történik, tehát nem kell vele foglalkozni. Az áldozat így egyáltalán nem érzi, hogy bármelyik felnőtthöz is fordulhatna ezzel: amellett, hogy eleve a szüleinek szólna legutoljára, az idősebb felnőttek legtöbbször nem tudják annyira magukénak érezni a virtuális világot, mint a gyerekek. Így megérthetjük, miért nem derülnek ki szinte soha ezek az esetek, hiszen a célpont emiatt azt érezheti, hogy egy ilyen piti dolog hatására nem érdemes szólni a felnőtteknek.

Az iskolai zaklatás legutóbbi, médiában is szereplő magyar áldozata egy 15 éves lány, aki egy-két hónapja végzett magával Budapesten. Nem tudjuk, hogy az ő esetében mennyire korlátozódott az internetre a bántalmazás, a tanárok és a szülők egyáltalán nem tartják a lépést az internetes zaklatással, a legtöbben továbbra is úgy gondolják, ez inkább szemtől-szemben jelent gondot, pedig a cyberbullying nem most vette át a stafétabotot, sőt. Az, hogy nem kell felvállalni a saját nevet, arcot, személyiséget a megalázáshoz, - gondoljunk például az AskFm-re - illetve hogy nem látják az áldozat szenvedését, már régen egy óriási lökést adott azoknak az agresszív fiataloknak, akik szemtől szemben nem mernének hasonlóakat tenni. Ha az áldozat szempontjából nézzük, akkor azt kell értenünk, hogy nem egyszerű azzal az érzéssel leülni egy egyébként is bizalmi problémákkal küzdő gyereknek egy felnőtt elé, hogy ,,figyelj, egész nap csúfolódnak velem, és már nem tudok semmi másra gondolni, úgy érzem, így nincs értelme élnem". 2012-ben egy akkor 15 éves kanadai lánynak, Amanda Toddnak az sem segített, hogy YouTube-videóban, papírokra írt szövegekkel mesélte el a saját történetét, egy hónappal a videó feltöltését követően öngyilkos lett. Fiatal kora, és zaklatott állapota ellenére hajszálpontosan át tudta adni a benne zajló küzdelmet, ha úgy tetszik, mindent megtett azért, hogy az emberek tudják, hogy min megy keresztül, mégsem vették észre sem a tanárai, sem a szülei, sem a környezetében lévő emberek, hogy ekkora a baj. Aki azt gondolja, hogy hat év alatt biztosan változott valami, az téved; ma is szó nélkül mennénk el egy hasonló videó mellett, az emberek még mindig nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki ilyen mértékben megnyílik.

A bullyinggal foglalkozó cikkeknek abban igazuk van, hogy egy tanár, egy iskolapszichológus, egy szülő, vagy egy felnőtt rokon is segíthet - a lehetőségük folyamatosan megvan rá. A legnagyobb felelősség viszont a közvetlen környezeten van. Ha azt látod, hogy bántanak, megaláznak, zaklatnak valakit az osztályodban, iskoládban, akkor menj oda hozzá, beszélgess vele, kérdezgesd, hívd el közös programokra! Állj ki érte, vagy szólj egy felnőttnek, hogy mi történik vele, hidd el, te nagyobb eséllyel fordulsz segítségért, mint ő. Szüksége van arra, hogy azt érezze, hogy nincs egyedül, igényli a támaszt, szóval kár azzal áltatni magad, hogy te nem tehetsz semmit, vagy hogy az illető biztosan elvan egyedül, akkor is, ha ő nem a könnyen észrevehető, inkább a csendes, sarokban ülős típus.

,,Vétkesek közt cinkos aki néma"

 - mondta Babits, vagyis Jónás, és érdemes elgondolkodni azon, mennyire igaza volt.

Öt-tíz éve elballagtál már? Netán ennél is több idő telt el? Ha érdekesnek, tanulságosnak találod, meséld el, mi lett azokból az emberekből öt-tíz év alatt, akik a te osztályodban bántották a többieket!

Ha a kényszeres másságról, az öngyilkosság megelőzéséről, vagy arról szeretnél olvasni, mi történik, ha pszichológushoz fordulsz, azt is megteheted, a címkék között pedig további érdekes írásokat is találsz.