Miért nem lázadunk?

Fiatalok százezrei költöznek külföldre. A vidéki falvak, városok kiürülnek. Fél Győr és Szombathely a szomszéd országba járkál át dolgozni. Diplomás, szakmájukban kiváló emberek küzdenek a napi megélhetéssel: a lakhatással, az étkezéssel, az öltözködéssel, gyerekneveléssel, tengődnek, egyik hónapról a másikra. Nincs jövő, nincs létbiztonság, nincs gyakorlati lehetőség otthonteremtésre, családalapításra, csak elméleti. Nincs közbeszéd, bezárt az ország két legpatinásabb napilapja, az oktatás színvonala elmarad attól, amit a 2020-as évek majd megkívánnának, az emberek egyre kevésbé nyitottak a konstruktív vitára, és egyre hajlamosabbak gyűlölni egymást, vagy egymás arcába hazudni.

Mégsem lázad senki.

Tüntetés 2006 őszén, Budapesten. - Forrás: Reuters

Nem csak azért nem lázad senki, mert nekünk, magyaroknak Mohács kell. Nem csak azért, mert szeretünk szenvedni. Nem azért, mert ne lenne több millió ember, aki még itt van, és akinek már nagyon elege van.

Azért sincs lázadás, mert a fiatalok nem mernek azonosulni azzal az érzéssel, hogy nem tudnak megvenni egy kávéfőzőt.

Pontosabban, tudnak: egyedül, a szobájukban, de nyilvánosan semmi esetre sem mernek.

Átlagos Facebook-felhasználó vagyok. Tudjátok, mit látok magam körül? Azt, hogy 22 éves, diplomás lányok nem tudnak megvenni egy kávéfőzőt? Nem. Azt látom, hogy mindenki boldog, mindenki jól él, mindenki megtehet bármit, és mindenki tökéletesen elégedett az életével.

Azt látom, hogy a fiatalok egymást tapossák a Glamour-napokon. Hogy a plázák tömve vannak, hogy az emberek minden nap ruhákat, cipőket, táskákat, órákat, szépségápolási termékeket vásárolnak maguknak, és ezt meg is osztják velem. Hogy minden hétre van új outfit-poszt, hogy minden napra van új termékbemutató, hogy minden posztra jut egy-egy több ezer, vagy több tízezer forintos tárgy, csak úgy, mert miért ne.

Azt látom, hogy a fiatalok luxusmárkákat aggatnak magukra. Hogy harmincezer forintos cipőben járkálnak, hogy tízezer forintot adnak ki egy pólóért, egy sapkáért, hogy minden évben megveszik a háromszázezer forintos telefont. Hogy designer táskát hordanak ötven-százezer forintért, csak úgy, olyan természetesen, hogy épp csak le nem esik a karjukról.

Azt látom, hogy a fitnesztermek tömve vannak tízezer forintos bérletesekkel. Hogy egy valamire való fiatal szobájában ott pihennek a táplálékkiegészítők, havonta egy kotyogós kávéfőző áráért. Hogy az emberek megveszik a háromszázezer forintos Flabélost és tízezreket adnak csodaszerekért, amik majd lefogyasztják őt egyszer, egy másik univerzumban.

Azt látom, hogy sosem éltek meg ennyire jól szempilla-stylistok, műkörmösök, szoláriumok. Nincs időpont, mindenki a szoliból szelfizik, mindenki a körmét fotózza, mindenki a szempilláját rebegteti - aki pedig nem, az felnéz azokra, akik igen.

Azt látom, hogy tömve vannak a drága éttermek. Hogy mindenki megteheti, hogy rendszeresen étterembe járjon, rendszeresen étterembe vigye a barátnőjét, és jóllakassa fine dining kajával. Hogy kígyózó sorokban állnak a McDonaldsban, a Burger Kingben és a KFC-ben az emberek több ezer forinttal a kezükben, és nem kérik vissza az aprót.

Azt látom, hogy az emberek ezerkétszáz forintot adnak ki egy papírpoharas kávéért. Hogy az emberek kétezer forintot is hajlandóak fizetni egy hamburgerért, ha az kézműves. Hogy a boltok polcairól elfogytak a hatszoros áron eladott bio és vegán termékek. Hogy a hatszáz forintos bagel reggelire egy megszokott dolog.

Azt látom, hogy egy gombostűt nem lehet leejteni a belvárosi szórakozóhelyeken. Na, nem az akciósakon, hanem azokon, ahova turisták is járnak. Az emberek becsekkolnak az 1500 forintos italukkal, amit aztán tíz perc alatt megisznak.

Azt látom, hogy a fesztiválokra napokon, heteken belül elfogynak a százezer forintos bérletek, húszezer forintos napijegyek, és a résztvevők tízezreket költenek egyetlen nap alatt étkezésre, innivalóra, strandolásra, vagy, csak úgy.

Azt látom, hogy egy motivációs tréner tízezrekért tart előadást, amivel csarnokokat tölt meg, az emberek pedig ezt imádják.

Azt látom, hogy túljelentkezés van azokra az egyetemekre, ahol egy- vagy többmillió forintba kerül egy félév.

Azt látom, hogy családok százezreket költenek el cigire minden hónapban, és ugyanazzal a természetességgel veszik az 1200 forintos dobozokat, mint a 200 forintos szeletelt kenyeret.

Azt látom, hogy a hosszúhétvégéken mindenki wellness-szállodákból csekkol be, hogy az emberek tengerpartokon nyaralnak évente többször, hogy az utak tele vannak márkás terepjárókkal, hogy az emberek húszezer forintos művirágcsokorral lepik meg a barátnőjüket, hogy mindenki eljegyez, mindenki igent mond, mindenki házasodik, mindenki gyereket vállal, mindenki dicsekszik, hogy színházba, Operaházba és fancy helyekre jár!

Ezt látom, és ez egy hazugság!

Az emberek többsége valójában nem így él. A nyomortelepek utcáról utcára terjeszkednek, a lakótelepeken csendes éhezők viadala folyik, az emberek magukban szenvednek. A lázadás viszont azt jelentené: elismerem, kinyilvánítom hogy én ezeket nem tehetem meg. Elismerem, hogy én nem élhetek így. Elismerem, hogy én nemhogy iPhone-t, Sziget bérletet, Levi's pólót nem tudok megengedni magamnak, de még egy kávéfőzőt sem.

A tömeg azt üvölti minden nap a többieknek: én megtehetem! A lázadás pedig pont azt jelentené, hogy azt ordibáljuk: én nem tehetem meg! Azt jelentené, hogy nem vagyunk elégedettek, hogy nem engedhetünk meg magunknak ilyen életmódot. A lázadás azt jelentené, hogy az albérlet, a rezsi, a mindennapi étkezés is gondot okoz nekünk, és ezt az álláspontot dühvel, elszántsággal, akarattal képviseljük. A lázadás azt jelentené: nehézségeim vannak, és ezt nyilvánosan képviselem, a zászlómra tűzöm!

Ha nem azt akarná megmutatni a tömeg, hogy ő megteheti, ha nem azt akarnák megmutatni az emberek, hogy mennyire jól élnek, ha nem lenne százezer önjelölt fiatal életmód-tanácsadó, aki luxuséletet hazudik maga köré a szülei vagy a barátja pénzén, akkor lenne lázadás. Ha az lenne a kirakatba pakolva, hogy a képernyőn magukat lifestyle-gurunak beállító gyerekek szülei három-négy műszakban dolgoznak, szenvednek, hogy biztosítsák nekik a kirakatéletet, akkor lenne lázadás. Ha fontosabb lenne, hogy jól érezd magad, mint hogy úgy tűnjön, hogy jól érzed magad, akkor lenne lázadás. Ha a rászoruló rászorulónak tűnne, és nem a részletre vett telefonján szelfizne a tükörben, akkor lenne lázadás. Ha nem akarná mindenki ilyen kibaszott tökéletesnek feltüntetni az életét, és elhitetni az emberekkel, hogy jól él, akkor lenne lázadás. Ha a vajas kenyeret tennéd ki a fine dining étterem helyett, akkor lenne lázadás, de nem fogod, mert nem mered. 

A látszatélet mellé viszont látszatlázadás jár.

Nem akarok erőszakot, ahogy a szombati tüntetés szervezői sem. Azon érdemes elgondolkodni, hogy az áprilisi outfit- és tavaszi beautyposztok között miért vész el a süllyesztőben az, ha egy 22 éves, diplomás óvónő nem tud megvenni magának egy kávéfőzőt. És, hogy akik szintén nem tudják megvenni, miért maradnak csendben.