Úgysem találnék jobbat!
Nála jobbat? Én? Nem, az kizárt dolog. Ő annyira jó ember! Szeret engem, és elfogad. Elfogadja az összes hülyeségemet, bénázásomat, szerencsétlenségemet. Ő az egyetlen, aki mellett felszabadult tudok lenni, ráadásul érzem rajta, hogy vágyik rám. Így, ahogy vagyok, kövéren, csúnyán. Bármiben számíthatok rá, mindenben segít nekem, szinte minden kívánságomat lesi, és ha rossz kedvem van, mindig megvigasztal. Annyira jó szülő válna belőle! Megbízható, törődő és figyelmes. Neki bármit elmondhatok, sőt, szinte szavak nélkül is megértjük egymást. Bármikor menekülhetek a karjaiba a problémáim elől, és meghallgat, megért, tanácsot ad. Amikor megyünk valahova, alig tudom rávenni, hogy ne hívjon meg, hiszen mindig szívesen fizetné a részemet. Mindent megtenne értem, akármekkora terhet képes lenne a vállára venni, hogy nekem könnyebb legyen.
Igaz, hogy vannak nála sokkal vonzóbbak, szexibbek is, de hát ő is elfogadja az én ocsmány külsőmet. Ez így működik: valamit valamiért. Egyébként annyira nem néz ki rosszul, de még magamnak sem merem bevallani, hogy mielőtt megismertem volna, biztos, hogy elmegyek mellette az utcán. Nem vettem volna észre, nem szúrtam volna ki őt, most meg szerelmemnek hívom. Valójában teljesen máshoz vonzódom, de hát kit érdekel? Én erős vagyok, és képes vagyok elfojtani a vágyaimat! Különben is, így legalább tudom hangoztatni, hogy én nem olyan vagyok, mint azok a felszínes emberek, hát nekem nem számít a külső! Lehet, hogy nem az igazi a szex, lehet, hogy néha mással álmodom, és olyan is előfordult, hogy más volt az első gondolatom reggel - de hát ő annyira jó ember! Képtelen lennék megbántani őt ilyesmivel. Ráadásul bemutatott a barátainak, társaságba vitt, felvállalt, mint a barátnőjét, ilyenkor pedig még értékesebbnek érzem magam mellette. Mivel ő se egy két lábon járó szexszimbólum, legalább kevesebb eséllyel csapják le a kezemről, így emiatt sem kell aggódnom.
Gondolatban már több százszor megcsaltam. Lett volna rá lehetőségem, hogy megtegyem, de nem. Nem ezt érdemelné. Már azért is bűntudatom van, mert másra vágyom, hiszen ő annyira jó ember! Pedig néha elgondolkodom azon, hogy egyáltalán miért vagyok vele. Miből fejlődött ki a kapcsolatunk? Kulcsszerepet játszott, hogy száz százalékig biztos voltam benne, hogy tetszem neki, de ezt nehezen ismerem be magamnak. Próbálok úgy tenni, mint aki mindig is érte epekedett, rá vágyott, egy ilyen emberre! Így könnyebb. Különben is, megérdemelné, hogy ezt érezze. Szükségem van arra a támaszra, amit nyújt nekem, és az érzésre, hogy minden nap szeretve vagyok. Ő egy biztos pont az életemben: tudom, hogy neki bárhogyan megfelelnék, és elnézné szinte bármilyen hülyeségemet. Mindig megnyugtat, és tőle esik a legjobban, ha azt mondja: minden rendben lesz. Persze, neki sem hiszem el teljesen...
A mi kapcsolatunk olyan, mint egy viszonzatlan, egyoldalú orális kényeztetés. Úgy tűnhet, ő van a középpontban, és nagyon jó neki - de valójában én irányítom minden porcikáját. Elveszem az eszét, elvonom a figyelmét, és kínosan ügyelek arra, hogy a számomra fontos dolgok felett egy pillanatra se vehesse át a kontrollt a kapcsolatban. Minden fontos döntés az én kezemben van, eközben pedig gondoskodom arról, hogy még gondolatban se vágyjon másra, ahogy néha én teszem. Minél több időt tölt velem, minél tovább csinálom, annál inkább a hatásom alá kerül, annál inkább ki vannak szolgáltatva az érzelmei, a hangulata, a vágyai, és mindezért még hálás is nekem! Addig jó, amíg függ az irányításomtól - hiszen csak addig érzem magam biztonságban. Különben is, szexszel szinte bármire rá tudom venni, nagyon egyszerűen befolyásolható; de mivel kedves vagyok, ezzel csak ritkán élek vissza.
Néha fontosabb neki a hobbija, mint én, meg azért néha bántani is szokott, de csak szavakkal. Ezek meg minden kapcsolatban megvannak, nem? Ez egy kapcsolat velejárója. Aranyos, amikor bocsánatot kér, szóval nem is akkora baj, hogy ilyen hullámzó a viszonyunk. Nem az számít, hányszor veszünk össze, hanem, hogy hányszor mondjuk ki: megoldjuk. Nem érzem magam a fellegekben tőle, de hát mihez kezdenék nélküle? És ő mihez kezdene nélkülem? Hiszen olyan önbizalomhiányos volt, mikor megismerkedtünk, érzem, hogy szüksége van rám, hogy kellek neki. Annyira jó ember - nem érdemelné meg, hogy kidobják, soha nem tudnám ezt tenni vele. Ezért inkább úgy teszek, mint aki a fellegekben jár, és csendben szenvedek, amikor egy kis időre egyedül maradok a gondolataimmal. Aki igazán vonz, aki igazán tetszene, akiről elolvadok, és akire legszívesebben rávetném magam, annak úgysem kellenék. Én olyat úgysem érdemlek meg, nem viselne el, hiszen egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ráadásul egy olyan emberhez már alkalmazkodni kellene, mellette nem biztos, hogy minden lehetne úgy, ahogy én akarom. Inkább beérem ezzel. Én irányítok, ő pedig úgy tűnik, élvezi.
Nála úgysem találnék jobbat.
Igaz, hogy vannak nála sokkal vonzóbbak, szexibbek is, de hát ő is elfogadja az én ocsmány külsőmet. Ez így működik: valamit valamiért. Egyébként annyira nem néz ki rosszul, de még magamnak sem merem bevallani, hogy mielőtt megismertem volna, biztos, hogy elmegyek mellette az utcán. Nem vettem volna észre, nem szúrtam volna ki őt, most meg szerelmemnek hívom. Valójában teljesen máshoz vonzódom, de hát kit érdekel? Én erős vagyok, és képes vagyok elfojtani a vágyaimat! Különben is, így legalább tudom hangoztatni, hogy én nem olyan vagyok, mint azok a felszínes emberek, hát nekem nem számít a külső! Lehet, hogy nem az igazi a szex, lehet, hogy néha mással álmodom, és olyan is előfordult, hogy más volt az első gondolatom reggel - de hát ő annyira jó ember! Képtelen lennék megbántani őt ilyesmivel. Ráadásul bemutatott a barátainak, társaságba vitt, felvállalt, mint a barátnőjét, ilyenkor pedig még értékesebbnek érzem magam mellette. Mivel ő se egy két lábon járó szexszimbólum, legalább kevesebb eséllyel csapják le a kezemről, így emiatt sem kell aggódnom.
Gondolatban már több százszor megcsaltam. Lett volna rá lehetőségem, hogy megtegyem, de nem. Nem ezt érdemelné. Már azért is bűntudatom van, mert másra vágyom, hiszen ő annyira jó ember! Pedig néha elgondolkodom azon, hogy egyáltalán miért vagyok vele. Miből fejlődött ki a kapcsolatunk? Kulcsszerepet játszott, hogy száz százalékig biztos voltam benne, hogy tetszem neki, de ezt nehezen ismerem be magamnak. Próbálok úgy tenni, mint aki mindig is érte epekedett, rá vágyott, egy ilyen emberre! Így könnyebb. Különben is, megérdemelné, hogy ezt érezze. Szükségem van arra a támaszra, amit nyújt nekem, és az érzésre, hogy minden nap szeretve vagyok. Ő egy biztos pont az életemben: tudom, hogy neki bárhogyan megfelelnék, és elnézné szinte bármilyen hülyeségemet. Mindig megnyugtat, és tőle esik a legjobban, ha azt mondja: minden rendben lesz. Persze, neki sem hiszem el teljesen...
A mi kapcsolatunk olyan, mint egy viszonzatlan, egyoldalú orális kényeztetés. Úgy tűnhet, ő van a középpontban, és nagyon jó neki - de valójában én irányítom minden porcikáját. Elveszem az eszét, elvonom a figyelmét, és kínosan ügyelek arra, hogy a számomra fontos dolgok felett egy pillanatra se vehesse át a kontrollt a kapcsolatban. Minden fontos döntés az én kezemben van, eközben pedig gondoskodom arról, hogy még gondolatban se vágyjon másra, ahogy néha én teszem. Minél több időt tölt velem, minél tovább csinálom, annál inkább a hatásom alá kerül, annál inkább ki vannak szolgáltatva az érzelmei, a hangulata, a vágyai, és mindezért még hálás is nekem! Addig jó, amíg függ az irányításomtól - hiszen csak addig érzem magam biztonságban. Különben is, szexszel szinte bármire rá tudom venni, nagyon egyszerűen befolyásolható; de mivel kedves vagyok, ezzel csak ritkán élek vissza.
Néha fontosabb neki a hobbija, mint én, meg azért néha bántani is szokott, de csak szavakkal. Ezek meg minden kapcsolatban megvannak, nem? Ez egy kapcsolat velejárója. Aranyos, amikor bocsánatot kér, szóval nem is akkora baj, hogy ilyen hullámzó a viszonyunk. Nem az számít, hányszor veszünk össze, hanem, hogy hányszor mondjuk ki: megoldjuk. Nem érzem magam a fellegekben tőle, de hát mihez kezdenék nélküle? És ő mihez kezdene nélkülem? Hiszen olyan önbizalomhiányos volt, mikor megismerkedtünk, érzem, hogy szüksége van rám, hogy kellek neki. Annyira jó ember - nem érdemelné meg, hogy kidobják, soha nem tudnám ezt tenni vele. Ezért inkább úgy teszek, mint aki a fellegekben jár, és csendben szenvedek, amikor egy kis időre egyedül maradok a gondolataimmal. Aki igazán vonz, aki igazán tetszene, akiről elolvadok, és akire legszívesebben rávetném magam, annak úgysem kellenék. Én olyat úgysem érdemlek meg, nem viselne el, hiszen egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ráadásul egy olyan emberhez már alkalmazkodni kellene, mellette nem biztos, hogy minden lehetne úgy, ahogy én akarom. Inkább beérem ezzel. Én irányítok, ő pedig úgy tűnik, élvezi.
Nála úgysem találnék jobbat.
***
Úgyis találnék jobbat!
Áhh, nála jobbat bármikor. Amíg más párok párnacsatával, vagy kényeztetéssel kezdik a napot, ő hozzám se szól, amíg meg nem itta az első kávéját. Már korán reggel árad belőle az öngyűlölet: minden egyes kócba szerelmes tudnék lenni a hajából, és úgy érzem, mintha ezt minden egyes tincsével visszautasítaná. Inkább bamba arccal nyomkodja a telefont, miközben néha belekortyol a bögréjébe, aztán fogmosás, aztán meg már úgyis készülődni kell.
Jobb helyeken neki érzelmi biztonságot kellene nyújtania. Ugyan már! Egy pohár kakaónak sem tud biztonságot nyújtani, ha kedve tartja, ott hagyja félig töltve az asztalon. Néha egy hétig alig eszik, néha egy nap alatt felfalja a fél konyhát. Persze, van ami nem változik: folyton sajnálkozik a teste miatt, takargatja magát, frusztrált. Múltkor a strandon mellettünk egy pár felszabadultan vízibomba-csatázott, meg össze-vissza csiklandozták egymást, én meg majd' elsárgultam az irigységtől - nálunk ilyen soha nem történhetne. Az exemet nyolc évig csúfolták általános iskolában a teste miatt, mégis rám vetette magát már az első hetekben, és nem győztük lekapkodni egymásról a ruhát. De minden ember más. Ez egy másik kapcsolat, egy másik helyzet, én pedig tűrök. Főzni is nekem kell rá. Nem értem, otthon nem engedték szegényt a tűzhelyhez? Szívesen segítek neki, sőt, legszívesebben vele főznék, de mindig kiveszi a kezemből, vagy kioktat, lekezel, hogy azt nem úgy kell.
Ha jobban belegondolok, pontosan olyan, mint az anyja. Akaratos, irányító, és egy érzelmi zsarnok. Ha nem az van, amit ő akar, a földhöz veri magát, vagy megzsarol - amelyik éppen hatékonyabbnak tűnik számára, a lényeg, hogy végül az ő akarata érvényesüljön. Ha este veszekszünk, nem hagy elaludni, amíg nem adok neki igazat, hiszen meg van győződve róla, hogy mindent jobban tud, és mindent az ő előnyére magyaráz. Nem is a kialvatlanságom miatt aggódom, hanem amiatt, hogy ennek köszönhetően gyenge lesz eltérni az anyja mintáitól. Nagyon gyenge lélekben, hangulatfüggő, sértődékeny és labilis, ez pedig arra enged következtetni, hogy esélytelen, hogy később megváltozzon, hiszen ezeket magának sem ismeri be. Ha azt nézzük, hogy egy barátomat láttam jóízűen nevetni két kemoterápiás kezelés között, ez a gyengeség igencsak szánnivaló. Apropó, barátok! Belőlük nem maradt sok, hiszen az összeset elszigetelte tőlem különféle indokokkal.
Pedig én családot szeretnék. Gyerekeket, babázást, közös játékot, családi vacsorát, kalandparkot és karácsonyt fenyőfával! Ehhez képest most itt ülünk egymás mellett, és ki-be sétálok a kommunikációs zsákutcákból, amikbe belevezet. Amellett, hogy mindent megmagyaráz, képtelen beszélni kényes dolgokról, minden, ami kényelmetlen, napokkal, hetekkel, hónapokkal később derül ki. Úgy érzem, a kisállatának is jobban megnyílik, mint nekem - bár, vele többet is törődik. Ha megkérdezem, miért van velem, sosem tud rá igazi választ adni. Mások 100 napon keresztül részletezik, hogy miért szerelmesek a másikba, ő meg kiszúrja a szememet olcsó klisékkel, amiken még egy romantikus vígjátékban is elröhögi magát az ember. Tudja, hogy utálom a szeretlek szót, de csak azért is mondja. Hiába tartom intelligensnek, érzelmileg nagyon primitív szegény, szóval érthető, hogy csak így tudja kifejezni az érzelmeit, máshogy nem. De ha belegondolok, hogy más leszokik a dohányzásról a társa kedvéért, neki pedig ennyi is nehezére esik, mindig elgondolkodom, miért jó ez a kapcsolat nekem.
Hogy érzem magam mellette? Magabiztosan? Úgy, mint aki erőt sugároz magából? Dehogy! Egy gyámoltalan, kiszolgáltatott, elhanyagolt cafatnak érzem magam, akit felszedtek a földről. Egy szeretet-gépnek, akinek a torkába dobálják a pénzt, és néha megpaskolják, megölelgetik. Egy kelléknek, amit használnak; egy rongynak, amivel szétfolyó érzelmeket mosnak fel; egy tárgynak, ami kitámasztja az egyedüllét csukódó ajtaját. Így érzem magam mellette, ez az én szerepem ebben a kapcsolatban.
Erre pazaroljam a legszebb éveimet? Én egy értékes ember vagyok! Egy életszerető, hasznos ember, értékes tulajdonságokkal! Lehet, hogy valakinek én vagyok a legféltettebb vágya. Lehet, hogy valaki 100 napon keresztül képes lenne részletezni, hogy mennyire szeret. Lehet, hogy valaki képes lenne változni, lemondani bizonyos dolgokról, és olyan szerepbe rakni, amiben tevékenynek, hasznosnak, értékesnek érzem magam. Tényleg akarom ezt? Hozzá akarok tartozni? Vele szeretnék jegyesoktatásra járni hétről-hétre, az ő kezét szeretném megkérni, és szorosan fogni a legfontosabb pillanataimban? Őt akarom csodálni, rá akarok felnézni? Vele akarom átbeszélgetni az éjszakáimat múltról, jövőről, jóról és rosszról, boldogságról, természetről, mesterséges intelligenciáról, csillagászatról, elvekről, emlékekről és összeesküvés-elméletekről? Komolyan? Ugyan már! Még ma összepakolom a dolgaimat, lelépek, a kulcsot meg bedobom a lábtörlő alá.
Ennél úgyis találnék jobbat.
A kép az iStockról van.
Erre pazaroljam a legszebb éveimet? Én egy értékes ember vagyok! Egy életszerető, hasznos ember, értékes tulajdonságokkal! Lehet, hogy valakinek én vagyok a legféltettebb vágya. Lehet, hogy valaki 100 napon keresztül képes lenne részletezni, hogy mennyire szeret. Lehet, hogy valaki képes lenne változni, lemondani bizonyos dolgokról, és olyan szerepbe rakni, amiben tevékenynek, hasznosnak, értékesnek érzem magam. Tényleg akarom ezt? Hozzá akarok tartozni? Vele szeretnék jegyesoktatásra járni hétről-hétre, az ő kezét szeretném megkérni, és szorosan fogni a legfontosabb pillanataimban? Őt akarom csodálni, rá akarok felnézni? Vele akarom átbeszélgetni az éjszakáimat múltról, jövőről, jóról és rosszról, boldogságról, természetről, mesterséges intelligenciáról, csillagászatról, elvekről, emlékekről és összeesküvés-elméletekről? Komolyan? Ugyan már! Még ma összepakolom a dolgaimat, lelépek, a kulcsot meg bedobom a lábtörlő alá.
Ennél úgyis találnék jobbat.
A kép az iStockról van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése