"folytit".
Kínos az olvasónak, aki egyszerre érezheti az író kínlódását, a karakterek kiforratlansága által kiváltott hiányt, az apucinak alárendelt kislány rettegését, és a dühöt a kitalált apuci iránt - mindezt egy kis értetlenséggel fűszerezve. Még a kitalált szereplőknek is kínos, hiszen a kislányt megrontó apuci bizonyára annyi eséllyel indul a korosztályának megfelelő nőknél, mint a Bikicsunáj a Megasztárban; és a kislánynak is kínos, mivel nem fogja fel ami körülötte történik, viszont ha az unikornisok, a szivárványok, a húsvéti nyuszi és a Télapó világának leomlása után apucinak csak az a bizonyos marad állva, az azért több, mint beteg elmére vall; és a megosztása is többet árt, mint hogy egyszerűen csak eltorzítja az olvasók vágyait.
(Forrás: Pinterest)
A daddy kink ezek ellenére is él és virul, sőt, szerteágazik. Torz, hiteltelen, és sírásra fakasztó történetek ezrei árasztják el a Wattpadet nap mint nap egymással szexelő, nem ritkán azonos nemű testvérekről, zenekarok tagjairól, énekesekről és kislányokról folytistul, bántásostul, megalázásostul, mindenestül. Ez a népszerűség pedig egy dolognak köszönhető: van itt még valaki, akinek ez a műfaj kínossá vált.
Annak, aki kritikát fogalmaz meg.
Annak is kínossá vált ez, aki kritikát fogalmaz meg azzal szemben, hogy
- az író divatzsánert választott, ráadásul rosszul
- rövidek a részek (a "folytit" is részben ezt fejezi ki, de azt szabad!)
- az író alapvető, rendszeresen használt szót ír le helytelenül az anyanyelvén
- a szereplők hiteltelenek a zsánert illetően, hiszen különböző korúaknak kellene lenniük, de mindketten fiatalok
- meggondolatlan a történetvezetés.
A kritikus nem feltételezte, - pedig joggal tehette volna, - hogy az írónak nincs rálátása a történet központi cselekményére, ami a szex. (Ha valaki ismer olyan daddy kink írót, akinek már van releváns szexuális tapasztalata, linkelje a történetét, érdekel!) Nem feltételezte, hogy az író szűz; nem feltételezte hogy egy naiv, megfelelési kényszeres kislány; nem feltételezte, hogy érettebbnek tartja magát a koránál; nem feltételezte, hogy másnak tartja magát a többinél, viszont megfogalmazott egy kritikát. És akkor a várható ne ítélkezz, nem tudhatod min ment keresztül, és a többi klisé mellé megkapott még valamit, ami miatt úgy döntöttem, megírom ezt a bejegyzést.
,,Ha nem tetszik, továbbtekersz, és kész."
Hát persze. Ha nem tetszik a kihasználás, megalázás, ne olvasd. Ha nem tetszik a tévéműsor, ne nézd. Ha nem tetszik a kiszolgálás, ne tegyél megjegyzést. Ha nem tetszik, hogy a divathullám központi figurája apuci, aki belecsókol a kedves, szerethető lány nyakába, és a pólója alá nyúl, ne kattints rá. Tekerj tovább. Süsd le a tekinteted, szorítsd össze a fogaidat, maradj csendben, és nézd végig, ahogy lányok ezrei könyörögnek a társaik elismeréséért, figyelméért azzal, hogy ebbe a divathullámba is beleállnak. Egyvalamit viszont semmiképp ne csinálj: ne bocsátsd vitára a témát. Ne, ne beszélj erről, főleg mások előtt ne. Ne mondd ki, hogy mit gondolsz. Fojtsd vissza a dühöd, és moderáld magad, hiszen a bassza meg csak akkor jogos, ha azt a kitalált apuci mondja! Neked nincs jogod ehhez. Nem elég, hogy az egész abból indult ki, hogy a szülei nem foglalkoznak vele - te se foglalkozz vele! Hanyagold el te is, menj el mellette, észre se vedd; vagy ha mégis, akkor bátorítsd kedves szavakkal!
Mindenki azt ír, amit szeretne - hát persze, egészen addig, amíg nem kritizál, nem megy szembe az árral. Kitalált apuci nyugodtan közelebb hajolhat a cuki csaj arcához kéjes tekintettel, de neked, mint kritikusnak, kedvesnek kell lenned. Gonosz vagy.
Ha nem fogadod el, nem tekersz tovább, akkor gonosz vagy.
El kell fogadnod, hogy fiatal lányok éppen csak kifejlődni kezdő szexuális kultúrájába rongyol bele, és torzítja felismerhetetlenné egy divathullám.
El kell fogadnod, hogy teret nyit a megalázás elé és elfogadottá teszi az alá-fölé rendelt kapcsolatokat egy divathullám.
El kell fogadnod, hogy egy író nem tud írni.
El kell fogadnod, hogy a személyiség legmélyebb fiókját, a képzeletet, a fantáziát forgácsolja szét, és teszi könnyen irányíthatóvá, befolyásolhatóvá, egységessé egy divathullám. Nem téged, hanem a képzeletedet, aminek pont az lenne a szerepe, hogy előrébb visz téged.
El kell fogadnod, hogy ha valaki lefekszik a testvérével, az apjával, vagy ha szexuálisan kihasználja egy ismert ember, az példaértékű.
El kell fogadnod, hogy többé már nem szükséges tapasztalat ahhoz, hogy valaki hitelt érdemlően tudjon írni nemi erőszakról, megaláztatásról, alárendeltségről, és hogy a tapasztalat nélküli írásaival jelentéktelenít el komoly, sok embert érintő problémákat.
Adja magát a kérdés, hogy akkor mi az, amit már nem kell elfogadnia egy kritikusnak? Ha egy kislány állatkínzásról ír, az már kritizálható? Ha egy gyerek nem az apjával, hanem az anyjával akar lefeküdni, az már kritizálható? Ha apuci nem korbáccsal, hanem ököllel üti a kislányt, az már kritizálható? Ha egy kislány öngyilkos gondolatairól ír, az figyelmen kívül hagyható? Vagy akkor is tekerj tovább, ha nem tetszik? Mi az a határvonal, ami mögött már jogos a bassza meg egy kritikában? Mikortól szűnnek meg az olyan hozzászólások egy kritika alatt, hogy kedvesnek kell lenned? Mi az, ami már elfogadhatatlan? Mi az, ahol már nem csak egy irányban érvényesül a mindenkinek joga van leírni mindent elve?
Természetesen ez egyénfüggő. Mindenkinél máshol húzódik ez a határvonal, hiszen különbözőek vagyunk. Viszont a nagy elfogadásban eljutottunk odáig, hogy
a mások elfogadását hirdető emberek nem fogadják el, ha más nem fogadja el azt, amit ők elfogadnak,
legyen az szexuális visszaélésről való fantáziálás, vagy éppen ordító helyesírási hiba. Az egyediséget, másságot népszerűsítő embereknek valamiért fáj, hogy van, akinél máshol húzódik ez a határvonal. Annyira fáj nekik, hogy még a véleményszabadságot is megéri érte meghazudtolni, és megéri felállítani ideiglenes jogokat azzal kapcsolatban, hogy kinek van joga kritikát írni, hogyan, és kiről.
Fontosnak tartom a társadalomkritikát, és minden más kritikát is. Fontosnak tartom mind magammal szemben, mind másokkal szemben. A kritika szerepe nem a megszégyenítés, ha valaki ártalmasnak, silánynak, hiteltelennek vagy helytelennek tartja, amit írok, az nyugodtan fogalmazza meg akár itt, akár a csoportban, és sem azon, sem a bassza megen nem fogok megsértődni, ígérem! Eddig is válaszoltam minden kritikára, és ez a jövőben sem lesz másképp. Fejlődök általa, előrébb visz, de a kritikát mégsem ezért tartom elsősorban fontosnak. Az igazán fontos az az, amit az elfogadáspártiak leginkább el akarnak kerülni: ha nyilvános vitára van bocsájtva valami. Egy párhuzamos univerzumban eleve az, ha kiad egy történetet egy író, automatikusan azt jelenti, hogy az vita tárgyát képezheti. A mai, nagyon kedves, szerethető, és cuki kislányokkal teli társadalmunkban viszont a helyzet néha megkívánja, hogy ha úgy ítéljük meg, hogy egy probléma nem kap elég figyelmet, akkor arra felhívjuk azt - akár egy jól elhelyezett basszameggel.
Ezért tűnhetek sokszor én is túlontúl oktondinak, nyersnek, bunkónak,vagy örök elégedetlennek. Nem a hasztalan okoskodás, vagy a másik lelkébe taposás a célom, hanem ugyanaz, mint a poszt írójának - hogy egy jelenségre felhívjam a figyelmet. Minél több meglátás, minél több vélemény íródik róla, minél több ember osztja meg a gondolatait ezekről a jelenségekről, annál hamarabb találhatunk egy rendszerszintű, vagy szélesebb körű megoldást egy-egy problémára, vagy épp meggyőzhetjük a másikat egy jobb meglátásról. Az elfogadás valahol itt kezdődik: minél több véleménynek teret adni. A problémákról beszélni kell. Nem arra kell biztatni másokat, hogy legyenek elégedetlenek valamivel; arra kell biztatni másokat, hogy merjenek hangot adni annak, ha esetleg elégedetlenek valamivel. Ha pedig úgy tűnik, hogy a szülő nem beszél ezekről a problémákról, akkor ahhoz, hogy a nagyon kedves, szerethető és cuki kislányt később ne csapkodják korbáccsal és ne kényszerítsék olyan dolgokba, amikbe magától nem menne bele, bizony egy másik fiatal lánytól tiszteletre méltó az, ha szembesíti őt azzal, hogy bassza meg, ez így nagyon nincs rendjén! Az én szüleim sem vitték túlzásba sem a felvilágosítást, sem a törődést, és utólag nagyon hálás tudok lenni azoknak, akik helyettük szembesítettek azzal, ha rosszul csináltam valamit. Így vagy úgy, de az író is és én is megkaptuk azt, amire a lelkünk mélyén vágytunk: hogy foglalkozzanak velünk. Elgondolkodtató, hogy ha az elfogadás zászlaja alatt maximum egy kedvesen megfogalmazott kritikát kapott volna az író, az mekkora hatással lett volna a jövőben az idősebb férfiakhozés a helyesírási szótárhoz való hozzáállására, és egy ilyen poszt vajon mekkora hatással volt rá.
Egy dolog volt, ami az én szememet is szúrta: az író nem láthatta a posztot, hiszen nem tagja a csoportnak. A nyilvános vita valóban úgy lett volna kiegyensúlyozott, ha a hozzászólók a posztoló és az író közötti vitához tudnak hozzászólni, és az író is így tanulhatott volna sokat belőle. Viszont arra mindenképp jó volt ez a beszélgetés, hogy elgondolkodhassunk a kritika szerepén, a daddy kink, mint műfaj létjogosultságán, az elfogadás fogalmán és a szülők szerepén az értékrend kialakításában. És ha a hozzászólásokat olvasó több ezer fiatal lány közül csak egynek is felnyitottuk a szemét, már megérte.
a mások elfogadását hirdető emberek nem fogadják el, ha más nem fogadja el azt, amit ők elfogadnak,
legyen az szexuális visszaélésről való fantáziálás, vagy éppen ordító helyesírási hiba. Az egyediséget, másságot népszerűsítő embereknek valamiért fáj, hogy van, akinél máshol húzódik ez a határvonal. Annyira fáj nekik, hogy még a véleményszabadságot is megéri érte meghazudtolni, és megéri felállítani ideiglenes jogokat azzal kapcsolatban, hogy kinek van joga kritikát írni, hogyan, és kiről.
Fontosnak tartom a társadalomkritikát, és minden más kritikát is. Fontosnak tartom mind magammal szemben, mind másokkal szemben. A kritika szerepe nem a megszégyenítés, ha valaki ártalmasnak, silánynak, hiteltelennek vagy helytelennek tartja, amit írok, az nyugodtan fogalmazza meg akár itt, akár a csoportban, és sem azon, sem a bassza megen nem fogok megsértődni, ígérem! Eddig is válaszoltam minden kritikára, és ez a jövőben sem lesz másképp. Fejlődök általa, előrébb visz, de a kritikát mégsem ezért tartom elsősorban fontosnak. Az igazán fontos az az, amit az elfogadáspártiak leginkább el akarnak kerülni: ha nyilvános vitára van bocsájtva valami. Egy párhuzamos univerzumban eleve az, ha kiad egy történetet egy író, automatikusan azt jelenti, hogy az vita tárgyát képezheti. A mai, nagyon kedves, szerethető, és cuki kislányokkal teli társadalmunkban viszont a helyzet néha megkívánja, hogy ha úgy ítéljük meg, hogy egy probléma nem kap elég figyelmet, akkor arra felhívjuk azt - akár egy jól elhelyezett basszameggel.
Ezért tűnhetek sokszor én is túlontúl oktondinak, nyersnek, bunkónak,vagy örök elégedetlennek. Nem a hasztalan okoskodás, vagy a másik lelkébe taposás a célom, hanem ugyanaz, mint a poszt írójának - hogy egy jelenségre felhívjam a figyelmet. Minél több meglátás, minél több vélemény íródik róla, minél több ember osztja meg a gondolatait ezekről a jelenségekről, annál hamarabb találhatunk egy rendszerszintű, vagy szélesebb körű megoldást egy-egy problémára, vagy épp meggyőzhetjük a másikat egy jobb meglátásról. Az elfogadás valahol itt kezdődik: minél több véleménynek teret adni. A problémákról beszélni kell. Nem arra kell biztatni másokat, hogy legyenek elégedetlenek valamivel; arra kell biztatni másokat, hogy merjenek hangot adni annak, ha esetleg elégedetlenek valamivel. Ha pedig úgy tűnik, hogy a szülő nem beszél ezekről a problémákról, akkor ahhoz, hogy a nagyon kedves, szerethető és cuki kislányt később ne csapkodják korbáccsal és ne kényszerítsék olyan dolgokba, amikbe magától nem menne bele, bizony egy másik fiatal lánytól tiszteletre méltó az, ha szembesíti őt azzal, hogy bassza meg, ez így nagyon nincs rendjén! Az én szüleim sem vitték túlzásba sem a felvilágosítást, sem a törődést, és utólag nagyon hálás tudok lenni azoknak, akik helyettük szembesítettek azzal, ha rosszul csináltam valamit. Így vagy úgy, de az író is és én is megkaptuk azt, amire a lelkünk mélyén vágytunk: hogy foglalkozzanak velünk. Elgondolkodtató, hogy ha az elfogadás zászlaja alatt maximum egy kedvesen megfogalmazott kritikát kapott volna az író, az mekkora hatással lett volna a jövőben az idősebb férfiakhoz
(Forrás: Shopify)
Egy dolog volt, ami az én szememet is szúrta: az író nem láthatta a posztot, hiszen nem tagja a csoportnak. A nyilvános vita valóban úgy lett volna kiegyensúlyozott, ha a hozzászólók a posztoló és az író közötti vitához tudnak hozzászólni, és az író is így tanulhatott volna sokat belőle. Viszont arra mindenképp jó volt ez a beszélgetés, hogy elgondolkodhassunk a kritika szerepén, a daddy kink, mint műfaj létjogosultságán, az elfogadás fogalmán és a szülők szerepén az értékrend kialakításában. És ha a hozzászólásokat olvasó több ezer fiatal lány közül csak egynek is felnyitottuk a szemét, már megérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése