Családi ünnep család nélkül

A karácsony nekem olyan érzés, mintha egy közösségben mindenkinek egyszerre lenne születésnapja, csak nekem nem. A reklámok, meg az ismerősök lelkes karácsony-várása már gyerekkorom óta nem tudnak meghatni, de ha személyesen van szerencsém látni egy-egy boldog családot az utcán, a HÉV-en, vagy a villamoson, azért csak megmozdul bennem valami. Ilyenkor egyedül arra tudok gondolni, hogy egyszer nekem is lehet boldog, igazi karácsonyom, legfeljebb a másik oldalról, szülőként, és néhány évet várnom kell még rá. Hiába egyre kevesebb ez a néhány év, azért nyomasztó szokott lenni ez az időszak, és hiába nőttem ki sikeresen, illetve váltottam ki mással a szeretethiányomat, azért a szeretet ünnepéhez közeledve rendszeresen fel-fel szokott törni.

Ahogy a Teaszünet Díjhoz tartozó kérdésnél is említettem, 2013 óta semmilyen kapcsolatom nincs a családommal. Mind az ezt megelőző időszak, mind az elszakadás továbbra is meghatározza az egész életemet: dolgoznom kellett az egyetem mellett, önállóbb lettem, talpraesettebb és magányosabb. Ami a mentális részét illeti, négy év nagyon kevéske idő kiskanállal összeszedegetni az eltorzult személyiségemet, továbbra is küzdök a társas kapcsolatok kezelésével, továbbra sem tudok beilleszkedni sehova, és minden helyzetben képes vagyok kínosan viselkedni. (A lányokkal történő ismerkedés érdekes kivétel, az valahogy mindig összejött. Bárcsak így ment volna a barátkozás, meg az osztály- és szaktársakkal való kapcsolat is!)

Amennyire furcsának tűnhet ez az egész egy normális ember számára, legalább annyira furcsának fognak tűnni az eddigi karácsonyaim is. Egyáltalán nem emlékszem olyan ünnepre, ahol szeretet vett volna körül, sosem éreztem úgy, hogy éppen jó helyen lennék, vagy hogy belül is jelentenie kellene valamit ennek a két-három napnak. Ha emlékeim nem csalnak, 2004-ig, vagy 2005-ig a körítés általában megvolt hozzá: feldíszített fa a piacról, néhány dobozos ajándék, kivilágítás, és vacsora Szenteste, sőt, anyámon keresztül még az éjféli misén is részt vehettem. Szívem szerint ezt az egész kócerájt ajándékostul, mindenestül elcseréltem volna egy, vagy két olyan szülőre, aki szeret, és akivel szeretetben tölthetjük el az ünnepeket, akár csak egyszer. Soha nem ajándékra vágytam.

A következő években aztán mindig éppen azzal a szülővel töltöttem az ünnepeket, aki kevésbé haragudott rám, viszont 2008 végén megváltozott valami. Néhány hasonló helyzetű osztálytársammal elkezdtük járni Pest utcáit, csak úgy, céltalanul, mert jobb, mint otthon lenni. Nem volt ritka, hogy iszogattunk, cigiztünk, igazából semmi célja nem volt ezeknek a csellengéseknek azon túl, hogy egymás otthoni nyomorán próbáltunk enyhíteni. Mi nem akartuk bizonygatni, hogy kinek a rosszabb, mindannyian nagyon jól tudtuk, hogy nálunk lejjebb már nem sok hely van. Az egyik fiúval különösen jó barátok lettünk, főleg ballagás után, és ez odáig fajult, hogy miközben felnőttünk és továbbtanultunk, 2009 és 2015 között összesen hat Szentestét töltöttünk együtt.

Ezek voltak az első olyan Szentestéim, amikor azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. Ennek még mindig semmi köze nem volt a mézeskalács-illatú, igazi karácsonyi, meleg érzést adó szeretethez, viszont pótléknak ott volt helyette a barátság, egy-két üveg közepes-polcos, vidékinek tűnő bor, és ami a legérezhetőbb különbség: a béke. Nem veszekedtek körülöttünk. Nem volt a levegőben érezhető passzív-agresszió. Nem kiabáltak velünk, nem fenyegettek minket, és nem vetett szét minket az ellentmondás a fizikailag jelen lévő család és a bennünk lévő felesleges érzet között. Nem volt bűntudatunk, hogy valamit rosszul csináltunk, arra a fél napra megszűnt bennünk az állandó szégyenérzet, amit otthon keltettek bennünk. Foglalkoztunk egymással. Ünnepeltünk.

Az első négy Szenteste forgatókönyve kísértetiesen hasonló volt:

• Délután minél korábban leléptünk otthonról, mielőtt még veszekedni kezdenének
• Kerestünk egy nyitva tartó boltot, ahol vettünk bort
• Felültünk délután egy éjszakai járatra. (Budapesten a BKK úgy oldja meg a közlekedést december 24-én, hogy már délutántól a 9-es számmal kezdődő éjszakai járatok járnak. Ezt minden évben olyan lelkesedéssel vártuk, mint a gyerekek.)
• Kerestünk egy gyrosost, ahol a tulaj nem ünnepeli a karácsonyt, és nyitva tart egész éjjel
• Kiültünk valahova, és csaptunk egy hangulatos lakomát, aztán járkáltunk a szellemvárossá vált Pesten, és beszélgettünk.

Mi voltunk a gyerekek, akik az utcán töltötték a Szentestét. Nem azért, mert nem lehettünk volna otthon, hanem azért, mert nekünk így jobb volt. Lehet, hogy elképzelhetetlennek tűnik, de van az a helyzet, aminél ez jobb. Sokkal jobb. Annyival jobb, hogy négyszer is megcsináltuk, sőt, a nosztalgia kedvéért még 2013-ban és 2015-ben is kimentünk este sétálgatni, pedig megtehettük volna, hogy nálam töltjük, hiszen akkor már egyedül éltem, volt fűtés, és vacsorát is tudtam volna csinálni. De annyira hozzánk nőtt ez a szokás, annyira a megváltást jelentette előtte évekig, hogy úgy éreztük, amellett, hogy itthon is ücsörgünk egy kicsit, jól esne ugyanaz a beszélgetés.

A szentesti beszélgetés mindig egy különleges beszélgetés volt. Ezeken keresztül kezdtem el jelentőséget tulajdonítani ezeknek a napoknak, nem félni tőlük, és egy különleges hangulatot kötni hozzájuk. Elhagyatott gyártelepekét, kihalt utcákét, üres lépcsőházakét és persze az autentikus török kebabét. A halászlétől és a fenyőillattól engem egészen más érzés fogott el. Nekem valami másra volt szükségem ahhoz, hogy ne sírjak, és ne arról szóljon az ünnep, hogy a lakás négy sarkát váltogatom tetszőlegesen abban reménykedve, hogy a másikban majd kevésbé fogok félni.
 

Évről évre egyre részletesebb tervekkel álltunk elő, hogy mi hogyan fogjuk később ezt kivitelezni a saját, éppen aktuális barátnőinkkel, ha majd egyszer családot alapítunk. Közös sütés-főzés a gyerekekkel, mákos-diós bejgli, kandírozott narancshéj, fahéjas tea, gyertyák, és persze az elmaradhatatlan készülődés az ajándékokkal. Nagyon bele tudtuk élni magunkat, abban a pillanatban mindenünket odaadtuk volna, hogy tíz-tizenöt évvel idősebbek legyünk, és végre ne kelljen mindig évről évre váltogatni a lányok nevét az egyre részletesebb sztoriban, hanem találjuk meg végre azt, akivel meg is tehetjük. Mi, onnan az utcáról jobban vágytunk erre a hangulatra, és ahogy beszélgettünk róla, részletesebben átéltük, mint bárki - legalábbis akkor így éreztük.

Beszélgettünk elmúlásról, halálról. (Ehhez sajnos inkább ő tudott hozzászólni, mint én.) Sorsról, hogy vajon a mienk miért alakult így. Hogy létezik-e egyáltalán. Hitről magunkban, a család intézményében, az emberekben, abban, hogy egyszer mi sokak példaképei leszünk. Hangulatokról. Lemondásról, boldogságról, emberi kapcsolatokról. Az aljadék kerületünkről, és a mellettünk lévő még mocskosabb kerületről, ahonnan betelepítették a széthullott családokat a környékre, ahol mi laktunk. Társadalomról, kitörésről, dacról. Hogy megéri-e vajon. Megéri-e csinálni ezt az egészet. Megéri-e szembemenni azzal, amit mások csinálnak. Megéri-e felrúgni a társadalom íratlan szabályait karácsonykor, és kijönni az otthon melegéből az utcára, hogy belül mi is karácsonyozhassunk egy kicsit. Felrúgni a társadalom íratlan szabályait, és fiatalon, iskolásként elmenni dolgozni ebből a retkes kerületből. Dolgozni a pénzért, és dolgozni magunkon. Dolgozni azért, hogy egyszer lelkileg és anyagilag is legyen lehetőségünk megteremteni a karácsonyi hangulatot a saját, leendő családunknak. Hogy melyik a nehezebb, azt sosem döntöttük el. Megéri-e fázni azért, hogy belül ne fázzunk. Megéri-e nemet mondani, amikor megkínálnak a szakiskolások valami olyannal, amitől nekik is csak rosszabb lesz.

Minden évben arra jutottunk, hogy megéri.

Beszélgettük elő- és utóítéletekről. Fehérek voltunk, mint a fal, ráadásul anyám tanár volt egy másik iskolában, az övé pedig az önkormányzatnál dolgozott, egyszer még a hónap dolgozójának is megválasztották. Ki hitte volna el, hogy az utcán ücsörögve, borozva, a saját családunkban elképzelhetetlen, idealista képeket kebabbal teli szájjal egymás elé vetítve töltjük a szentestét? Senki. Nem is reklámoztuk senkinek. Nem akartuk, hogy tudják, min megyünk keresztül, és nem is vetettük a többiek szemére soha. Mi voltunk azok, akik csendben átélték azok nyomorát, akik az egész évi hajvasalás és Tokio Hotel hallgatás után éppen a legújabb Xboxot bontogatták, miközben a fejüket simogatták a szüleik sztereóban a fényképező rokonok előtt.

Fáztunk. Minden évben úgy éreztük, soha nem lesz vége. A jóleső beszélgetés, a valóságból való kiszakadás a délutáni éjszakai buszoktól egészen hajnalig tartott. Minket senki nem várt haza, az életünk pedig annyira kiszolgáltatott és korlátolt volt, hogy tíz-tizenkét óra céltalan sétálgatás elégnek bizonyult arra, hogy átbeszéljük mindkettőnkét elejétől a végéig. Érzelmileg is ki voltunk száradva, hiszen másképp nem tudtuk volna elviselni az otthoni légkört az év többi részében, és nem tudtuk volna a saját osztályainkban azt hazudni, hogy egyébként minden rendben. Ezeken az estéken ezt a szárazságot, ürességet igyekeztünk megtölteni tartalommal, ideálokkal, és valami kezdetleges szeretettel.

Ez a barátság azóta megszakadt. Teljesen más irányba tart az életünk: ő testépítéssel, edzéssel foglalkozik, én újságíró lettem. Amíg még lejártam edzeni, újra tudtuk éleszteni ezt a dolgot, - ennek köszönhető a 2015-ös Szenteste is - de ami gyerekként működött, az ma már nem, és soha nem is fog. Kitörtünk. Így, hogy végeztünk az iskolával, jó munkahelyünk van, és saját, külön társaságunk, már nem ugyanaz a kötelék. Ma már nincs a nyomor, a kilátástalanság, a kirekesztettség, az érzelmi sivárság, ami összetartott minket. És ha három nap múlva újra találkoznánk, már nem ugyanazzal a lelkesedéssel várnánk az éjszakai buszt délután 4-kor. Eljött a mi időnk. Külön-külön.

A 2014-es és a 2016-os Szentestéket volt barátnőimmel töltöttem, a fentiekhez képest egyik sem említésre méltó: az elsőnél egy haldokló kapcsolatot tartottunk életben az alkalom kedvéért, a másik kapcsolat pedig már meg is halt, csak valamiért megbeszéltük, hogy szakítás után még kicsúfoljuk a szeretet ünnepét egy kettesben töltött éjszakával.

Az idei Szentestém viszont úgy néz ki, korszakváltó lesz, és teljes mértékben eltér bármelyik előzőtől.

Évek óta két gondolat kavarog a fejemben az ideális Szentestéről arra az időszakra, amíg még nem lesz egy komoly, szeretetteljes barátnőm, és nem döntünk úgy, hogy szeretnénk közösen egy babát.

• Bent maradni egy teljesen kihalt, többemeletes irodaház szerkesztőségében, és december 24-én este egyedül vinni egy online újságot, ahol dolgozom. A munkatársak és az olvasók úgyis a családjukkal karácsonyoznak, én meg tök egyedül, cipő nélkül mászkálhatnék az egész szerkesztőségben valami beszürkült frottír zokniban, szétszórhatnám a popcornt mindenhova, nézhetném a plazmatévén Kevint, ahogy szétszórja a popcornt mindenhova, és telekajálhatnám magam hallal, fokhagymás sülttel, és mindennel, amit egy társaságban nem biztos, hogy ugyanakkora lendülettel tömnék magamba. Nem lenne gond, ha lekajálom az ingem, nyugodtan böföghetnék olyat, hogy az egész emelet visszhangzik, legfeljebb nem ihatnék alkoholt, hogy ha esetleg történik valami a nagyvilágban, akkor azt ki tudjam tenni a címlapra józan ésszel. (Ez mondjuk nem gond, amúgy is egyre kevesebbet iszom.) Felelősség van rajtam úgy, hogy közben elengedhetem magamat; harmónia vesz körül úgy, hogy közben én is jól érzem magam és mindenki más is; egyedül vagyok, és mégsem érzem magam egyedül - egyszerűen tökéletes.
• Önkéntes munkát vállalni egy szervezetnél. Eleinte, mivel egész évben szellemi munkát végzek, valami fizikai munkára gondoltam. Egy kis doboz pakolgatás, emelgetés, vagy anyagmozgatás kellően elterelné a figyelmemet arról, hogy amúgy nekem most rosszul kellene éreznem magam, mert egyedül vagyok - különösen, ha a szervezet másokat is megbíz ezzel a feladattal, és valóban nem vagyok egyedül. Az elsőt meghagyom a következő évekre, idén az önkénteskedés fog teljesülni, de a lehetőség, amit kaptam, magasan felülmúlta az összes elvárásomat.

Úgy néz ki, hogy egy ismerősömnek köszönhetően egy gyermekotthonban tölthetem a vasárnapot. Neki ez rutinlátogatás, hiszen nagyon régóta önkéntes, és jogászként is hasonló területen dolgozik, én viszont életemben először látogatok el olyan gyerekek közé, akiknek elméletben van családjuk, gyakorlatilag viszont nem számíthatnak rájuk, így az otthonban töltik a karácsonyt a nevelőkkel. Több okból is zavarban leszek, sőt, a saját reakciómtól is félek kicsit, fogalmam sincs, mi történik, ha elsírom magam, vagy nem tudok megszólalni, vagy valami olyan történik, ami amúgy az emberekkel történni szokott, amikor először találkoznak egy megható helyzettel. A program szerint sütit sütünk, társasozunk, és filmezni fogunk, a társast várom a legjobban. Ki tudja, még az is lehet, hogy egy olyan beszélgetésbe is belecsöppenek, ami elhomályosítja az összes idei Szentestét az eddigiekhez képest.