Miért hazudsz? - A szellemi mélyszegénység

Mióta megjelentek a reakciógombok a Facebook-bejegyzések alatt, belül, csendben minden egyes nap tüntetek egy Hazudsz! gombért. Ezt óránként többször is szívesen nyomkodnám, és bizonyára olyan hatást keltene, mint egy megosztó bejegyzés alatt az ellenvélemény. Ha megjelenne az első, onnantól már felbátorodnának a hasonlóan gondolkodók, és csőstül jönne alá a többi, aki eddig csendben volt. Az első Hazudsz! után mások is meg mernék nyomni a gombot, és végül eljutnánk odáig, hogy a Facebook hírfolyama pontosan olyan unalmas lenne, mint azoknak az élete, akik hazudnak, hiszen a reakciógomboknak köszönhetően már nem érné meg bármi mást hazudni.

Néhányan hibáztatják a Facebookot nem csak a hazugságokért, de egy egész generáció elrontásáért is. Pedig az eszköz soha nem hibás. Nem az felel a gyilkosságokért, aki feltalálta a kést és Kalasnyikov sem felelős a borzalmas népirtásokért. Mindig az a felelős, aki használja. Teljesen mindegy, hogy MyVipnek, Iwiwnek, Instagramnak, Snapchatnek vagy épp Facebooknak hívjuk a felületet, ha hazudsz, azért egyedül te vagy a felelős. A tudományos cikkekben persze a Zuckerberg-művek viszi el a balhét helyetted - a Facebook káros, a Facebook hibás, a Facebook rossz. Mondjuk az tény, hogy itt többet hazudsz, hiszen itt vannak a szüleid is, nekik meg általában hazudsz. Instán meg Snapen megint mást hazudsz, ott a többiek mellé kell beállnod.

Az összes ismerősödnek hazudsz, szinte minden egyes posztoddal, de nem is ez a legnagyobb baj.

A legnagyobb baj azzal van, hogy magad is elhiszed, amit hazudsz.

Magad is elhiszed, hogy vagy valaki, hiszen saját személyes oldalad van; magad is elhiszed, hogy szeretnek, hiszen ott a több száz kedvelés; magad is elhiszed, hogy érsz valamit, hiszen a képeken úgy tűnik, aztán kilépsz a virtuális valóságból, és fogalmad sincs, miért bőgöd el magad, miért vagy kedvetlen, miért vagy motiválatlan, miért érzed magad kövérnek, csúnyának, reménytelennek, elveszettnek. Mások hazugságaival hasonlítod össze magad, és ráeszmélsz, hogy ha a körülötted lévő valóságot kellene felraknod Instára, inkább világgá mennél, de legalábbis törölnéd magad, az biztos.

Azt hazudod, hogy az egy érték, ha jól nézel ki. Fiatal, egészséges, átlagos testalkatú lányként, push-up melltartóban. Komolyan?

Jól kinézni valóban érték. Érték akkor, ha duci vagy, és szembeszegülsz a modellvilággal. Érték akkor, ha nem fogott rajtad az idő, és 40 felett, családanyaként is jól nézel ki. Érték akkor, ha legyőztél egy betegséget, de továbbra is jól nézel ki, és érték reggel, másnaposan, vagy egy egész éjszakás sírást követően. Kívánatosnak lenni érték csíkos pizsamában, frottír zokniban, elaludt hajjal, de abban, hogy beöltözöl, meg bepózolsz modellnek, és kanos, kiéhezett srácok meg a rokonaid odaírják, hogy milyen szép vagy, semmi érték nincs. Ilyenkor jön a meztelenkedés.

Azt hazudod, hogy elégedett vagy azzal, amit megmutatsz magadból. Feltöltés után is ötször megnézed a képet, a telefonod a kezedhez nő, állandóan frissíted, hogy időben reagálhass a hozzászólásokra, nehogy valami olyat írjanak, de a képen azt hazudod, hogy elégedett vagy. Alig várod, hogy megérkezzen az a 3-4 fiú a menetrendszerű hozzászólásával, meg az ál-barátnőid, akikkel nagyjából annyit beszélgettek kommentben, mint a valóságban, de mindegy, a lényeg, hogy a végén legyen elég like.

Azt hazudod, hogy jóban vagytok. Megy a hozzászólás: szépem, gyönyörűm, legszebbem, bff-em, aztán vége a sulinak, két év, és nem vagytok sehol se. Azt hazudod, hogy személyesen nem a telefont nyomkodjátok egymás társaságában, és úgy teszel, mintha nem a közösen utált osztálytárs, meg a kedvenc zenétek lenne a legerősebb kötelék a barátságotokban, hanem a szeretet.

Azt hazudod, hogy mindent megtehetsz. Ez a te Instád. Kezedben az iPhone, rajtad egy csomó drága ruha, kiegészítő, szépségápolási termék, nemrég tetted le a hajvasalót vagy -göndörítőt, tengerparton pózolsz. Feltöltötted a saját oldaladra - azt hazudod, hogy ez mind a tied. A valóság pedig az, hogy ebből semmi nem a tied. Ha az Instagram 20 év felett letiltaná azokat az utazásokat, programokat, telefonokat, ruhákat, sminktermékeket, amiket a szüleid, vagy a barátod fizettek ki, akkor bizony lenne egy üres, fehér Instagram-fiókod 25 évesen, profilkép nélkül. Ezeknek a képeknek mind-mind a szüleid, barátod Instagramjain lenne a helye, hiszen ők voltak azok, akik bementek minden áldott nap, vérrel-verejtékkel dolgoztak érte, és kifizették neked. Mégis a te neved alatt jelenik meg - azt hazudod a követőidnek, hogy mind a tied. Nem vagy már gyerek, te már nagylány vagy, bizony, huszonéves, és ezt mind-mind te érted el, egyedül! Ja, nem. A valóságban nem tettél hozzá semmit, de mégis hivalkodsz vele, mintha bármi közöd lenne hozzá azon túl, hogy egy másik ember pénzt adott neked, amit magadtól nem tudsz előteremteni.

Azt hazudod, hogy az Élet Iskolájában tanultál. Pedig a szaros érettségidet is a jóindulatú tanároknak köszönheted, nem magadnak, hiszen neked már az is nehéznek bizonyult, nemhogy egy szakma, vagy a továbbtanulás. Megszánták azt a semmirekellő arcodat, és átengedtek: ők is nagyon jól tudták, hogy tíz éven belül az élet hülyére pofoz majd, ha napokat kell végigdolgoznod a saját cigidért, kenyeredért, tejedért, vajadért. Rájössz te magadtól is, hogy hol a helyed, legalább egy érettségid legyen már, ha majd arcon vág a felismerés, hogy életképtelen vagy a munka világában.

(...és el is mentek! Csak azt már nem teszitek ki.)

Azt hazudod, hogy a Rozsdás Rákollóban dolgozol, mert tehetségtelen vagy az összes szakmához, olyan munkát végzel, amit bárki el tudna végezni. Nem értesz semmihez, önállótlan vagy, egyedül éhen halnál egy hónap alatt, de a like, meg a pózolás, az kell, gyönyörűm! Hiszen anélkül visszacsöppennél a valóságba, és rájönnél, mennyire nem állod meg a helyedet egyedül.

(Forrás: Pinterest)

Erre fel, még azt hazudod, hogy luxusban élsz! Igaz, hogy tele van az autópiac használt BMW-kkel, Mercedesekkel, Audikkal, amik pár százezer forintért sem kellenek senkinek, de te mégis beállsz a 10-20 éves használt kocsid elé, befeszítesz, és azt hazudod, hogy ez egy érték. Hogy ezt pár hónap alatt nem veheti meg akárki, akinek ugyanúgy bejárnak a szülei a szobájába összeszedni a csíkos alsógatyáit, mint ahogy a tieid is teszik, pedig itt vagy már 25 éves. Egyedül még erre se voltál képes, kellett hozzá, hogy a szüleid közben megvegyék a kajádat, befizessék a fűtést - a képen mégis egyedül vagy, azt hazudod, hogy ez egyedül a te érdemed.

Azt hazudod, hogy nem akarod, hogy megdugjanak. Hogy az igazit keresed. Csücsörítesz, pucsítasz, egész évben haspólóban meg szakadt picsanadrágban mutogatod a tested a követőidnek, és azt vagy képes hazudni, hogy meglep, ha rád írnak, hogy "szia, szex?". Mégis mit vártál ezekre a képekre, vörös rózsát, meg gyertyafényt? Azt hazudod, hogy te megállnád a helyed modellként. De gyáva vagy lefeküdni azokkal, akikkel ahhoz kellene, hogy ismert legyél, és nagy karriert fuss be. Valamiért mégis oldalra döntöd a fejed, simogatod a hajad és kitátod a szád, mintha öntudatlan lennél, és bambán bámulsz a kamerába, akár egy modell. Azt hazudod, hogy te nem olyan lány vagy, mint a többi, pedig te vagy a legsilányabb utánzat, akit valaha láttam. Előbb mennél világgá, mint hogy a szüleid ne adjanak pénzt egy hónapig alapozóra, szemhéjtusra, szemceruzára, spirálra, meg szájfényre.

Azt hazudod, hogy soha nem vagy rossz formában. Azt hazudod, hogy nincsenek rossz tulajdonságaid. Azt hazudod, hogy boldog vagy. Azt hazudod, hogy nincs szükséged senkire a boldogságodhoz, pedig kiszolgáltatottabb vagy, mint bárki. Ha nincsenek a szüleid, vagy a barátod, nincs like. Ha pedig nincs like, összeomlasz egy nap alatt.

(Nem igazán zavar, hogy hazudsz. Az bőszít fel, hogy alulbecsülöd a megérzéseimet, és a bullshit-érzékelőmet, és azt gondolod rólam, hogy elhiszem.)

Azt hazudod, hogy kapcsolatban. De ahhoz már avatottabb szem kell, hogy kiderüljön, milyen kapcsolatban. Azt hazudod, hogy szeretitek egymást, miközben az egész napotok veszekedéssel telik, kiabáltok egymással, összevissza csaljátok egymást. Van, hogy velem, van hogy az ismerősömmel, van, hogy csak tudok róla, hogy kinek az ágyában fekszetek. Innen, a valóságból ez nagyon jól látható.

(Jó hazugságokkal számtalan csatát megnyerhetsz, de a háborúban csak az igazság ér.)

Hazudni nagyon egyszerű és kényelmes dolog, főleg Instán. Ahhoz, hogy hazudj, nem kell semmilyen értéket képviselned a valóságban. Nem kell tudnod írni-olvasni, ékezeteket használni sem hozzá, analfabétaként is lehetsz kedvelt Instagram-sztár, ha elég jól tudsz hazudni a képeiddel. Teljesen lényegtelen, ha belül összetörtél, ha el vagy keseredve, ha segítségre szorulsz, ha szeretetre vágysz, ha azt tudod hazudni, hogy jól érzed magad, akkor ez senkit nem fog érdekelni. Amikor a virtuális személyiségre felépített virtuális önbizalmadat a valóságban kellene használnod, magyarul

• elmész egy első személyes találkozóra,
• vizsgázol,
• állásinterjúra mész,
• ki kellene adni a kezedből egy általad alkotott munkát a szakmádban,
• egyedül kell élned, vezetned egy háztartást,
• egyedül kell mások előtt elmondanod a véleményedet egy témáról,
• egyedül kell bármit csinálnod a telefonod nyomkodásán, a kávézáson, meg a kisállat-simogatáson túl,
• egyedül kell felkészülnöd a gyermekvállalás és -nevelés rád eső felére,

akkor jön az, hogy hoppá. Itt már nincsenek kedvelők. Nem vagy a szépem, a gyönyörűm, nem érdekelnek senkit a felvett pózaid, a kocsid, a segged, meg a melltartód. A valóságba nem tud téged befizetni anyu, meg apu, meg a pasid. Az érdekel mindenkit, hogy te magad mi vagy. Mivel foglalkozol, mit tudsz egyedül, hogy állod meg a helyed egyedül. És az érdekel mindenkit, hogy honnan ismerős mégis ez a semmitmondó, bizonytalan, határozatlan, önállótlan, hebegő-habogó, üres, értéktelen, életképtelen ember. Bizony, a My Storyból, a filter mögül. Csak ott kicsit máshogy nézett ki.

(Lélekgyenge emberek generációjában élünk - mindent a szőnyeg alá kell söpörni, ,,mert az sértő", még azt igazságot is.)

Az Instagramod, a Facebookod a nyomorult, unalmas, értéktelen valóságodból való menekülés. Ugyanazért teszed ki mindened, ugyanazért mutogatod magad, mint amiért a Hős utcában, vagy a külvárosok nyomortelepein drogoznak:

menekülsz a valóságból.

Menekülnöd kell, mert ebben a valóságban te is mélyszegény vagy. Szellemileg. És lelkileg is. Nincsenek gondolataid, nincsenek érzéseid, és amíg az ujjaid az iPhone-t nyomkodják, a lelked sorban áll a lelki-segélyszervezetnél, az Instagramnál, hogy felruházza, hogy táplálja, hogy támogassa, hogy életben tartsa, hogy megmentse egy pohár like-kal a kiszáradástól. Nem tudsz megnyilvánulni; nem tudod megfogalmazni, mit akarsz; nem tudod megfogalmazni, mi a bajod; nem tudod érvényesíteni magad. A legtöbb, amit tudsz fejből, az a ruhaméreted, meg anyukád telefonszáma, minden piacképes szakmához tehetségtelen vagy, mégis sztárként pózolsz, mintha te lennél valaki.

Nagykorúvá vált az a fajta ember, akit ha a belőle kilógó csövek tartanának életben, akkor is azon aggódna, hogy vajon hogy látják őt mások, és erre hány like-ot kapna. Napokon belül a 21. század is nagykorú lesz. Fokozatosan válik értéktelenné az intelligencia, az ön- és emberismeret, a szépség, és minden, ami megfoghatatlan; ez mellett pedig fokozatosan egyre olcsóbb tárgyak válnak értékké. Ma már rég nem kell milliomosnak lenni, hogy tömegek nézzenek fel rád: elég hozzá egy 10-20 éves használt autó, egy almás telefon, egy sapka, meg néhány ruhadarab, és még az egymilliót se értük el. Mármint, forintban - egymillió emberrel viszont simán meg lehet ezt etetni; és ha közzéteszed, egymillió ember fog vágyakozni az egymilliót se érő dolgaid után.

Miért hazudsz mégis? Azért hazudsz, legszebbem, mert akik szintén ugyanazt hazudják, mint te, ők azt hazudják neked, hogy elhiszik. És ilyenkor bizony jó érzés egymás nyomorult hazugságait egy odavetett szívecskével megtámogatni.