A Rendszer | életszeretet | tanulságos részletek az életemből | évértékelés

Az utóbbi időben sokat szerepel a rendszer szó a közéletben, és a legtöbb embert már kirázza a hideg ennek hallatán. Gondoljunk csak bele, ha a rezsim szót használjuk: lényegében ugyanazt jelenti, de erről mindenkinek a korlátozás, az elnyomás, a boldogtalanság jut eszébe.

A rezsim szó nagyon szorosan összeforrt ezzel a jelentéssel, de a rendszer szóra érdemes úgy gondolni, mint a depresszió legnagyobb ellenségére. Így már nem is hangzik olyan rosszul, igaz? Nekem különösen jól cseng, hiszen már hét éve a saját rendszerem, a nagybetűs Rendszer szerint élem az életemet, és ez az elkövetkező legalább három évre így is marad. Semmilyen szektához, motivációs előadóhoz, spirituális, természetfeletti, vagy hasonló megfoghatatlan bullshithez nem kötődik, a Rendszert én találtam ki. Honnan jött nekem ez a Rendszer, miért pont tíz év, és így, hogy semmilyen vallási vezető, sem Szabó Péter nem hagyta jóvá, működik egyáltalán? Úgy gondoltam, megéri erről egy külön bejegyzést írnom.

A Rendszer gondolata 2010. december 24-én fogalmazódott meg a fejemben. Elkeseredett voltam, magányos, és az égvilágon semmi értelmét nem láttam az életemnek. A napjaim nagy részében unottan ültem az MSN előtt, életem legnagyobb hosszútávú célja pedig az volt, hogy megnövesszem a hajam olyan vasalhatóra, nem mintha emós lettem volna, csak a divat kedvéért. Tizedikesként ismerkedtem egy végzős lánnyal, aki igazából nem is tetszett, csak felhasználtam arra, hogy az önbizalmamat növeljem vele, pontosabban, hogy legyen egyáltalán valami önbizalmam. Meg persze ő már elmúlt 18, vele nincs gáz a boltban, ha veszünk inni.

Utólag sem tekintek magamra alkoholistaként, de tény, hogy az alkohol akkoriban jobban meghatározta a mindennapjaimat, mint bármi. Elkeseredett voltam, magányos, de nem céltalan. Elég egyszerűen meghatározható célom volt: találni valakit péntekig, akivel hétvégén berúghatok. Nem azért, hogy aztán hétfő reggel félhangosan elejtsem az osztályteremben, hogy mekkora buli volt, egyszerűen csak jól esett. Jól esett arra a néhány órára nem gondolni semmire, és kihúzni magam bármilyen felelősség alól. Jól esett hülyeségeket csinálni, irányíthatatlanul nevetni, nosztalgiázni, fárasztó szóvicceket gyártani, felszabadulni, és ehhez akkor, abban a helyzetben szükségem volt az alkoholra. Igazán hálásnak kellene lennem, hiszen nagyon sokan segítettek lerészegedni minden hétvégén: az osztályfőnököm, aki masszív alkoholista a mai napig; néhány osztálytársam, a barátaim, és sokat elmond erről az időszakról, hogy volt köztük olyan, aki most

szerepel a rendőrség nyilvános körözési listáján garázdaság miatt.

Vele rég nem tartjuk a kapcsolatot,. Már akkor is voltak balhéi, de nem velem, így pont nem érdekelt, hogy mással mit csinál. Ha esetleg hétköznap hívott valaki, az sem volt akadály - az osztályfőnököm tudta, hogy megy ez, úgyhogy szinte mindig leigazolta az első órát, ha esetleg eggyel kevesebben voltak a 10.B osztályban másnap reggel.

Nem volt semmi tétje annak, hogy mit csinálok. Nem voltam igazán fontos senkinek, és nekem sem számított senki. Nem volt állandó barátnőm, nem kötődtem lelkileg a családomhoz, és a barátságaim többsége is felszínes volt. 16 évesen úgy éreztem, akármit megtehetek, és hét év sem volt elég teljesen rájönni, hogy mennyire gyerek voltam még akkor. Tudtam, hogy a jegyeim sem számítanak semmit, hiszen ha egyetemre szeretnék menni, elég 11-12. év végére kijavítanom, meg az érettségire készülnöm, és ezt a tanárok is pontosan tudták. Néha elmentem egy-egy hétvégére árufeltöltőnek a Tescoba, és az a 8-10 ezer forint, amit kaptam érte, pontosan arra volt elég, hogy eligyam. 2010 végére viszont nagyon elfajult ez a dolog.

Elegem lett. Bár majdnem minden hétvégén elértem az egyetlen kimondott célomat, ezzel pont, hogy egyre távolabb kerültem az egyetlen ki nem mondott célomtól: hogy egy szeretetteljes, kiegyensúlyozott családban neveljem fel a leendő gyerekeimet. Sehogy nem éreztem azt, hogy akár mentálisan, akár a gondolataimmal, cselekedeteimmel én közelebb kerülnék ahhoz, hogy ne úgy csináljam, ahogy a szüleim. Ez volt az a mondat, amit a legtöbbször mondtam ki magamban, és a mai napig ez az a mondat: én nem úgy fogom csinálni, mint a szüleim. Végül is, addig sem úgy csináltam, hiszen a családunkban senki nem ivott rajtam kívül, de pontosan ugyanolyan jellemtelen, akaratgyenge, megkeseredett és függőségre hajlamos voltam, mint ők. Egy kiszolgáltatott kis valami, amit ide-oda rugdos az élet, és hagyja bábként rángatni magát bármi által. A körülmények áldozata.

2010. december 24-én megtettem az első olyan lépést, amit a szüleim és a bátyám soha életükben nem tettek meg, és minden bizonnyal nem is fognak. Felismertem, és beismertem magamnak, hogy mennyire értéktelen az, amit csinálok. Ültem a földön a matracomra terített takarón, néztem magam a lezárt telefonom képernyőjén, és arra gondoltam, hogy mennyire üres, és semmitmondó az egész életem iskolástul, hétvégéstül, bulizásostul, mindenestül. Eljutottam arra a pontra, hogy ez így, ahogy most van, tarthatatlan, vagy ha ezt így folytatom, akkor nemhogy szeretetteljes, harmonikus családom nem lesz, de semmilyen. Nem lesz mindig egy szeretetéhes, két évvel idősebb lány, akivel lehet a tekintetemmel, meg a mozdulataimmal játszadozni; nem lesz örökre az osztályfőnököm ez az alkoholista nő, aki a megromlott házasságát azzal próbálja palástolni, hogy barna sört vesz a diákjainak hétvégente; nem lesz mindig elég a Tescoban két nap alatt megkeresett tízezer forint, és alig néhány év választ el attól a helyzettől, amikor önállósodnom kell, hiszen már akkor tudtam, hogy el fogok szakadni a családomtól. Úgy éreztem, el kell kezdenem felkészíteni magamat arra az időszakra, amikor én leszek a család(fő). Muszáj. Most, vagy soha. Ledobtam a telefont az ágyra, kitéptem egy papírt a legközelebbi spirálfüzetből, a tetejére tettem, a felhúzott lábaimra támasztottam, és felírtam szép nagy számokkal a tetejére, hogy:

2011

Hogyan kellene csinálnom? Mit szeretnék? Mi az, ami fontos? Egyáltalán: meddig tartson ez az egész? Tíz év. Annyi elég lesz. Annyi időnek elégnek kell lennie, hogy helyrehozzak mindent, amit elrontottam annak köszönhetően, hogy félreneveltek, vagy épp nem neveltek sehogy. Hittem abban, hogy egy évtized alatt ki lehet cserélni egy teljes személyiséget. A Rendszer végső célját nem írtam fel, de a gondolataimba éppen elég mélyen bevésődőtt: 

2020. december 24-én szeretnék olyan mentális, szellemi és anyagi szinten lenni, és szeretnék annyi élményt gyűjteni addig, hogy alkalmas legyek egy kiegyensúlyozott, szeretetet adni és fogadni tudó gyerek felnevelésére. 

Legyek elég érett, legyek elég tájékozott, legyen egy biztos, szeretett munkahelyem; és ne akarjam már "kiélni magam". Egy perc alatt eljuttattam a kimondott céljaimat idáig a hétvégi berúgástól. Ez nem semmi! Fellelkesültem, és elkezdtem összeszedni azt, hogy mit is szeretnék 2011-ben.

Olyan megkeseredett, életképtelen gondolkodású emberek, mint a szüleim, biztos ezeket kezdték volna papírra vetni: nem inni egész évben, találni egy állandó barátnőt, ,,pozitívnak lenni". Tudtam, hogy az alkohol nem az oka, hanem a következménye valaminek, és nem arról volt szó, hogy nem tudtam elképzelni a hétvégéimet nélküle, hanem, hogy nem akartam. Olyan helyzetbe kellett hoznom magam, hogy ne akarjak inni. A 2011-es listámon többek között ilyenek szerepeltek:

• elkezdeni kondizni, és futni járni
• nyelvvizsgázni
• javítani az év végi bizonyítványon (hogy 11-12-ben legyen valami tapasztalatom a tanulással)
• kiválasztani, milyen faktra szeretnék járni 11-ben
• többet dolgozni
• többet aludni
• új kajákat főzni (untam a rántottát meg a mirelitet)
• rendben tartani a szobám,

és még néhány másik dolog, de ezek mellett továbbra sem szerepelt, hogy nem ihatok, vagy nem feküdhetek le senkivel csak úgy.

Nem tiltottam meg magamnak semmit - olyan helyzetekbe hoztam magam, hogy ne is legyen szükség a tiltásra. A Rendszernek köszönhetően jóval kiegyensúlyozottabb lettem. Január elején elkezdtem konditerembe járni, és mivel csontsovány voltam - 54-55 kiló - hónapok alatt látványos változást értem el még úgy is, hogy alig-alig figyeltem oda az étkezésre, és közben egy-két hétvégi sörözés is belefért. Márciusban elkezdtem futni is, illetve az állóképességemet az új munkahelyem is javította: egy ismerősöm szólt, hogy kellene egy szórólapos néhány belvárosi kerületbe. Tetszett a suli utáni 10-15 km gyaloglás, de sokat nem kaptunk érte, ráadásul be sem voltunk jelentve, és ismerősömet ki sem fizették, úgyhogy egy hónap után otthagytuk a munkát. (Összeszedtem ott egy lányt, vele sem tartott több ideig a dolog, de szép emlék.) Áprilisban aztán elindultam egy tömeges futóversenyen, ahol a több ezer induló közül a 23. lettem, 6,5 kilométert 25 perc alatt tettem meg. Annyira nem voltam jó futó, hogy egy egyesület is hasznomat vegye; viszont baromi sok lelkierő volt bennem, és az épp csak izmosodni kezdő 55 kilómat nagyon könnyű volt 6,5 kilométeren keresztül végigvinni. Szárnyaltam. Májusban sikeres nyelvvizsgát tettem, júniusban pedig 5-ösre zártak le nyelvtanból, spanyolból, informatikából, és természetesen angolból. Ennek a felvételi szempontjából semmi jelentősége nem volt, viszont magamnak bizonyítottam, hogy igen, tudok ilyet is! Szeptemberben elkezdtem töri és spanyol faktra járni, és haverommal találtunk egy suli után végezhető gyári munkát. Itt sem maradtam egy hónapnál tovább, ráadásul az egész fizetésem elment ruhákra, 17 évesen felöltöztem a Váci utcában a saját fizetésemből. Egy nap alatt elszórtunk vagy negyven-ötvenezret, aztán nem sokkal később kint Bécsben is 100 eurót. (Pedig akkor még sehol nem volt az Éjjel-Nappal Budapest!) A kondizásba is kezdtem belejönni, egyre jobban álltak az új pólók, októberben pedig ismét elindultam egy több ezer résztvevőt vonzó futóversenyen, ahol a 33. helyezést értem el 7 km-en. Lelkileg is megerősödtem: október elején annyira szerelmes lettem, hogy az onnantól kezdve 28 hónapig kitartott, ilyenre azóta sem volt példa. A barátnőmmel mindenben támogattuk egymást, és akkor, abban a helyzetben úgy éreztem, hogy őt az égből küldték nekem.

Egy évre rá, 2011. december 24-én aztán ismét leültem, és...

...nem, nem sikerült minden. Közel sem sikerült minden. Összevetettem a listát az eredményekkel, és bizony bőven voltak rajta olyan fontos dolgok, amik nem sikerültek. De rájöttem, hogy

ez működik. 

Rájöttem, hogy ha ezt tíz évig csinálom, ennek van értelme, vezet engem valahová. Mégpedig pontosan oda, ahova én akarom, hogy vezessen.

Eltelt egy év, összegeztem, hogy mit sikerült elérnem, aztán felírtam a 2012-es céljaimat. Aztán még egy év, és így tovább. Összesen hét év telt el, és holnaptól itt a nyolcadik. Amikor először belegondoltam, az volt az érzésem, hogy áhh, 2020, mikor lesz az? Sosem jön el. Most pedig úgy érzem, hogy a 7/10-ed részét sikerült teljesítenem annak, ami ahhoz kell, hogy 2020 végére olyan állapotban legyek, mint amilyennek 2010 végén elképzeltem magam.

Nem, továbbra sem vagyok Szabó Péter, és nem mindegyik év telt olyan, viszonylagos jó hangulatban, mint 2011. Szakítottam komoly kapcsolatból, háromszor. Három különböző lánnyal. Bömböltem a földön ülve. Megbuktam annyi vizsgán, hogy a végén több mint százezret fizettem az egyetemnek, hogy engedjenek záróvizsgázni. Húsz évesen is ott tartottam, hogy ápolatlan, zsíros hajú, fogatlan nénik kiabáltak velem a Tescoban, hogy ne oda pakoljam a lisztet, hiszen ők voltak a feletteseim, én pedig az árufeltöltő. Szerepeltem a Maradj Talpon!-ban, és leestem. Addig-addig panaszkodtam a barátaimnak, hogy elegük lett belőlem, és a legtöbben szép lassan leépítettek. Úgy éreztem, hogy pszichológushoz kell fordulnom, kétszer. Megszakítottam minden kapcsolatot a családommal. Hónapokig éltem hűtő, tűzhely vagy ágy nélkül. A 2012-ben és 2016-ban egy-egy pánikroham is feldobta a lelkivilágomat.

De a Rendszer nem állt meg egy pillanatra sem.

A Rendszer élt, működött, és haladt, és a Rendszerrel együtt én is. Akkor is, amikor sírtam; akkor is, amikor senki nem tudott arról, mennyire egyedül töltöm a napjaimat; és akkor is, amikor éppen csak üres zsemlét ettem hó végén. Ha csak gazdag/boldog akartam volna lenni valahogy, akkor még mindig itt tartanék, vagy már itt sem. De pont ebben nőttem fel, pontosan láttam, hogy ez mennyire nem vezet sehova: gazdagnak, boldognak lenni - valahogy. Mindenki ezt mondja. Majd meglátjuk, majd kialakul, majd elválik. Légy pozitív, légy önmagad, ne add fel, és hasonló, sosem hallott dolgok, igaz?

Erre van kitalálva a Rendszer. Minden év minden napján olyan helyzetbe hoz, hogy túl akarjak látni ezeken a ,,motivációs" szövegeken, és ne érjem be a gazdagság és a boldogság szánalmas hajkurászásával, meg magamra erőltetett pozitív gondolkodással. Ez több, mint az új év, új én. A Cosmo-lányok (és az utánuk futó fiúk) új énje nem sírhat, nem lehet pánikrohama, nem lehet motiválatlan, nem lehet csalódott, nem hízhat, ha meghívják egy jó ebédre és nem fogyhat, ha beteg, hiszen akkor az már a régi én, és a kukába kerül az egész motivációs humbug, az új énnel együtt. Volt barátnőm anyja teleragasztgatta a házát a húszéves fekete-fehér fotóival, és színes post-iteket tett mellé, amire ráírta: ilyen leszek! Már akkor sem tudtam átölelni, mert nem ért össze a kezem, most pedig a képek alapján kövérebb, mint valaha. (A lányába pedig többek között amiatt a kiolthatatlan életszeretet és lelkesedés miatt szerettem bele, amit ez a nő képtelen volt benne megszüntetni, pedig elég kitartóan próbálta.)

A Rendszer ettől más. Nem csak a papírra vetett betűkből és számokból áll, hiedelmekből, cukormentes kólából meg idióta hasztalan diétákból, amiktől megkeseredsz. Helyzetekbe hoz. Olyan helyzetekbe, amik rávezetnek arra, hogy miben érdemes hinni, és miért érdemes szeretni az életedet. Keretet, értelmet, lendületet, és támaszt adott az életemnek, nekem pedig reményt. Keretet, minden év januárjától decemberéig, amin belül sírhatok, lehetnek mélypontjaim, lehetek motiválatlan, berúghatok, ha úgy érzem, és el lehetek keseredve. Értelmet, pontosan ezek miatt a pillanatok miatt: el tudtam őket helyezni időben, és egy képzelt térben az éven és az életeseményeimen belül, meg tudtam vizsgálni, hogy miért alakult ki, és így az ellen tenni, ami pontosan az oka, nem vaktában tapogatózni. Ennek köszönhetően jobban át tudtam élni ezeket is, és az örömteli pillanatokat is, pedig sokáig küzdöttem a pillanatok megélésével, mert egyszerűen nem mertem átérezni semmit, beleélni magam bármibe is. Lendületet, legalább akkorát lelkileg is, amekkorával 2011 áprilisában befutottam a célba a Városligetben. Elkezdtem szeretni a saját életemet. Ennek az életszeretetnek, és közvetve a Rendszernek köszönhető, hogy soha nem akartam öngyilkos lenni. Támaszt, hiszen az igazságra a legkönnyebb támaszkodni, márpedig nemsokára hetedszer is leülök, hogy kristálytiszta tükröt tartsak magam elé, és összegezzem az elmúlt évemet.

És reményt, hogy van kiút. Hét év és hét nap telt el a Rendszer kezdete óta. A szorongást elkezdte felváltani az akarat, a kötelességeket szép lassan felváltják a lehetőségek. Ritkán iszom alkoholt, és többé-kevésbé késznek érzem magam egy komoly kapcsolatra. Egyre kevésbé félek az emberektől. Elvégeztem az egyetemet, írtam egy 5-ös szakdolgozatot, amit 5-ösre meg is védtem. Ha ügyesebben válogatom meg a szavaimat a gyakorlaton, mint itt a blogon, akkor nemsokára hivatásszerűen is azzal foglalkozhatok, ami a gyerekkori álmom volt. Újságíró leszek. Egészséges testalkatom lett. Alig fér el egy oldalon az önéletrajzom, annyi helyen dolgoztam. Nyolc hónap után csoportvezetőnek választottak meg egy irodai diákmunkán. Egyedül élek és háztartást vezetek. Rájöttem, hogy szerethető vagyok, és karnyújtásnyira vagyok attól, hogy ezt a szeretet képes legyek továbbadni is.

2017 is egy szerethető év volt. Az első nap rögtön berúgta az ajtót: akkor még tervben sem volt, hogy saját blogom lesz, de hozzászóltam egy ismert blogger elég megosztó, és több tízezer reakciót kiváltó bejegyzéséhez. Még január 1-jén reagált rá, kérte, hogy keressem meg privátban, és megkért, hogy írjak egy bejegyzést a blogjára, mert annyira tetszett neki, ahogy látom a témát, amiről írt. Megjelent, sokan kedvelték. Néhány napra rá valóra vált a gyerekkori álmom, és beléptem egy online újság szerkesztőségébe: elkezdtem a szakmai gyakorlatomat, és nem sokkal később már saját cikkeim jelentek meg. Tavasszal megírtam a szakdolgozatomat egy elég aktuális, nagy port kavaró témáról, és sokáig nem hittem benne, hogy sikerülhet, de végül 5-ös lett, és hasonlóan jól sikerült a védés is. (Vajon mi lett volna, ha pozitívan gondolkodok...?)

Időközben iszonyatosan elmagányosodtam, és egyre rosszabbul viseltem. Amikor már reggelente képtelen voltam felkelni, hogy munkába menjek, és étvágyam sem volt, úgy döntöttem, felnőttként először felkeresem a kerületi háziorvost. Bejelentkeztem egy vérvételre, és kiderült az, amire számítottam: semmi kóros eltérés, egészséges a vérképem. Négy év után ismét megkerestem a pszichológusomat, és hónapokon keresztül próbáltuk feltárni, mi miért történhetett, több-kevesebb sikerrel. Az év első felében hónapokig játszottunk macska-egér játékot egy lánnyal, általában én voltam a macska. Összességében mindkettőnk nagyon sokat tanult belőle. Ez nem kötődik semmilyen formában a rosszullétemhez, de párhuzamosan történt a kettő. Kötődtek új barátságaim is, így év végére pedig azt mondhatom, hogy kezd hasonlítani az egészségesre a szociális életem.

Elkezdtem ezt a blogot is, és úgy érzem, van értelme. Nem tartozik a legolvasottabbak közé, de jól esik kiírni magamból azt, amit gondolok, és néha jól esik megmérni az értékét egy-egy vitával. Úgy gondolom, egy-két embert elgondolkodtathat, akár segíthet is nekik, és ha ennyit elértem, már megéri folytatnom. Ráadásul közben gyakorolhatom magát az írást is, rám fér. Év végén új szerkesztőségbe kerültem gyakornokként, és 2018 legnagyobb kihívása is ez lesz: vajon mennyi olvasót tudok meggyőzni a cikkeimmel, és vajon mennyit érnek a gondolataim egy egyszerű, dizájn nélküli blogon? És persze, ahogy szokott, ez kiegészülhet egy kis macska-egér játékkal, örömteli és elkeseredett pillanatokkal, új ötletekkel, élményekkel, tapasztalatokkal. Alig várom!

Minden kedves olvasómnak hasonlóan boldog új évet kívánok, 2018-ban sem hagylak titeket gondolatébresztő bejegyzések nélkül! :)