(Forrás: Depositphotos)
Néha úgy érzem, hogy megrekedtem a miért-korszakban. Ez általában óvodáskorú gyerekek jellemzője, akik, miután 3 éves koruk körül elkezdenek rácsodálkozni a környezetükre, folyton azt kérdezgetik a szüleiktől, hogy mi miért történik. Már lemondtam arról, hogy én ezt valaha ki fogom nőni, szerintem később is ugyanezzel a gyermeki lelkesedéssel fogom belevetni magam a fejlődéslélektantól kezdve a rejtélyes sorozatgyilkosságokon át a jugoszláv háborúig bármibe, hogy aztán cikket írjak róla, vagy felhasználjam beszélgetés közben, amit tanultam. Minél szélesebb a látóköröm, annál inkább rájövök, hogy mennyire keveset tudok. Ez a folyamat végtelennek tűnik, és úgy érzem, nagyon az elején járok még.
Azt mondják, az ember élete harmadát tölti tanulással. Azzal, hogy kifejlődünk testileg, szellemileg, hogy feláll a Windows, hogy elkezdünk teljes hatásfokkal működni, kifejlődik a viselkedésünk. Egy átlagos magyar férfi 72 évet él, ezek szerint én most, ezen a napon tartok itt. Több okból sem tartom magam közönséges 24 évesnek, de van bennem egy belső kényszer, ami folyton azt érezteti velem, hogy le vagyok maradva. Én már végeztem az egyetemmel, nekem már rég nevet kellene szereznem magamnak, ontani magamból a címlapsztorikat, hírességeket interjúvolni, közben segíteni az olvasószerkesztőnek, megpályázni a hírigazgatói posztot... na jó, nyilván nem, de értitek. Eközben a valóság az, hogy még az is nehézséget okoz, hogy a gyakorlat után elhelyezkedjek egy másik szerkesztőségben újságíróként. Persze, ha körbenézek, nagyon kevés olyan fiatalt látok, akinek berobbant volna a karrierje, sőt, harmincas nők panaszkodnak nekem, hogy alig találnak olyan bohócot férfit, akit nem az anyja, apja tart el. Mások nyomora engem nem nyugtat meg, én nem másokhoz képest akarok előrébb tartani, hanem saját magamhoz képest, viszont az igaz, hogy mind magammal, mind másokkal szemben hajlamos vagyok magas elvárásokat támasztani. Magammal szemben mindig magasabbakat, mint másokkal szemben.
Ahogy a blog Facebook-oldala egyre közelít az ezer lájkhoz, fokozatosan megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy kell-e ez nekem. Szükségem van-e arra, hogy ott díszelegjen az oldal mellett, hogy 1000 ember kedveli ezt. Mire jó ez? Mit kellene tennem hozzá? Hirdetést kellene vásárolnom a Facebooktól, ahogy azt már tettem néhányszor. A hiányzó 150 lájk nagyjából egy-két nap olcsó hirdetéssel összejönne, eddig is hasonló volt az arány.
Mit jelent az ezer lájk? Mivel azonosítjuk a sok lájkolást?
Amikor kimondom azt, hogy valaki ezer lájkot kapott, az emberek a következő dolgokra gondolnak:
- Ezer ember szereti őt. Ha megjelenne, elsétálna az ezer lájkoló előtt, valószínűleg megölelnék, vagy látványosan örülnének neki.
- Ezer ember szereti, amit csinál. Alig várják az új posztokat, napokig szoktak gondolkodni rajtuk, imádják a sajátos szófordulatait, tudnak tőle idézni.
- Ha előadást szervezne, ebből az ezer emberből csak az nem jönne el, akinek éppen más dolga van.
- Ezer rajongója van.
- Népszerű, kedvelhető személyiség, akinek ezer lehetősége van arra, hogy ha bármi problémája akad, forduljon valakihez, aki megérti őt.
Az az érzésünk támad, hogy jobb ember, mint akinek kevesebb lájkja van. Viszont, akinek ezer, vagy több ezer, netán több százezer ember kedveli az oldalát, valamiért mégsem beszél arról, hogy
- ennek az ezer embernek fogalma sincs, ki vagyok. Nem tudja, hogyan viselkedek a hétköznapokban, nem ismerne fel egy társaságban, vagy az utcán, azt se tudja, hogy a müzlire öntöm-e a tejet, vagy a tejre a müzlit, vagy, hogy mi a kedvenc színem. Nem tudnak rólam semmit, csak megnyomtak egy gombot.
- Amit csinálok, azt csak a lájkolók töredéke követi. Amikor hirdettem, olyan emberek kedvelték az oldalt, akiket tele szájjal oltok minden második posztban. Előfordult, hogy név és arc kitakarásával a saját lájkolóm Facebookját hoztam fel elrettentő példaként képernyőfotón. Nem szép dolog, de ugyanez működik, amikor egy rapper a saját kedvelőit köpi le, és ugyanúgy lájkolják, követik őt, mert egész egyszerűen nem ismernek magukra, nem fogják fel, hogy az a köpés rájuk irányult, vagy nem is tudják, mit csinál, csak lájkolták, mert jól néz ki, vagy menő.
- Ebből az ezer emberből jó, ha háromszáztól nem kapnék egy személyes beszélgetés során azonnal agyfaszt. Persze, ez kölcsönös, szerintem a maradék hétszáz is hamar rájönne, hogy nem én vagyok az embere, és ez egy nagyon óvatos becslés.
- Rajongók? Ti magatok is vissza tudjátok nézni, hogy mennyien jelezték, hogy igazán szeretik a blogom. Igen, vannak ilyen reakciók, de közel sem 848-an, pedig a Facebook azt mutatja most éppen az embereknek: 848 ember kedveli: Felnőtt Szemmel. Érdemes így számolni a sztárok rajongóit is.
- Tippelhettek, hogy ebből a 848 emberből mennyien értenek meg, ha néha még én sem értem saját magamat.
Olyan emberekből szeretnék többet, akik reagálnak arra, amit írok, úgyhogy nem kizárt, hogy hamarosan ismét hirdetni fogom az oldalt. Akkor valóban eléri az ezer lájkot, de fontosnak tartottam leírni, hogy ennek mekkora jelentősége lesz mind nálam, mind azoknál, akiknél nem egy, hanem sok ezerről van szó. Nagyjából semmi.
Azoknak, akik régebb óta olvasnak, feltűnhetett, hogy vannak bizonyos rögeszméim. Olyan témák, amiket különösen fontosnak tartok, és amikre gyakran visszavezetek mást is. Ilyen a gyereknevelés, a testképzavar, az önsajnálat, a női magazinok, az elvárások nélküli ismerkedés, vagy az olyan mondatok, mint a légy önmagad. Sokszor gúnyolódom azon, hogy mennyien akarnak maguk mellé kedves, hűséges, intelligens fiút, aki vicces, de tud komoly is lenni, mennyien dobálóznak azzal, hogy nem tudhatom, min mentek keresztül, vagy mennyien célozgatnak társaságban arra, hogy kövérnek, vagy csúnyának tartják magukat. Nem azért teszem ezt, hogy bárkibe is belerúgjak, hanem azért, mert súlyos problémának tartom, hogy nem beszél senki arról, hogy huszonéves embereknek fogalmuk sincs, milyen társat akarnak maguk mellé; hogy a gyerekek azzal próbálják értékesnek feltüntetni magukat, hogy trauma érte őket; és hogy a lányok mekkora része hagyja eltorzítani a saját testképét, hogy aztán ezt a gyengeségét rajzolt szemöldökkel, vagy a kitolt fenekével próbálja egyensúlyozni.
Azt látom, hogy tele van olyan dolgokkal a környezetünk, amik szinte mindenkit érintenek, de senki nem beszél róluk. Vagy, ha mégis szót emel, azt azzal a szándékkal teszi, hogy eladja a magazint, hogy aztán lájkolják, hogy megosszák, hogy hatásvadász legyen és végül lehessen ruhákat meg szempillaspirált reklámozni az oldalon azzal a szöveggel: merj önmagad lenni.
Nekem az a célom ezzel a bloggal, hogy megkérdőjelezzek olyan dolgokat, mint a különlegességérzet, vagy a lifestyle. Hogy elgondolkodtassam az olvasókat olyan dolgokról, mint a megfelelési kényszer, a figyelemhiány, vagy a mentális zavarok. Hogy új nézőpontba helyezzek olyan dolgokat, mint a népszerűség, vagy a szülők szerepe az Instagram-életmódban. Hogy újraalkossak olyan fogalmakat, mint a felszínesség, a másság, vagy az inspiráció. Beszélni szeretnék olyan dolgokról, amikről nem szabad beszélni, és tanítani akarok olyan dolgokat, amikre nem biztos, hogy jut idő az órákon, de annak ellenére, hogy senki nem beszél róluk, minden egyes napunkat meghatározzák. Azt látom, hogy megszűnt a kapcsolat gyerekek és felnőttek között, nagyon sok embernek nincs lehetősége beszélgetni a szüleivel, az idősebb rokonaival, vagy a tanáraival olyan dolgokról, mint a szex, a bántalmazó kapcsolatok, az öngyilkossági kísérlet, az iskolai zaklatás, a megcsalás, az elmagányosodás vagy akár az oktatási rendszer. Ha látnak a YouTube-on, a híradóban, a Messengeren valamit, és nem tudják, hogy miért történt, félreérthetik. Nemhogy párbeszéd nincs, de olyan minta sincs, amit érdemes lenne követni, ezért van az, hogy Kylie Jenner és Justin Bieber, vagy éppen Hiro és az Éjjel-Nappal Budapest neveli fel a gyerekeket a szülők helyett. A szülők nem mernek állást foglalni, nem létezik rossz és jó, csak tiltott és engedélyezett. Amit megtiltunk, vagy megengedünk, azt nem kell megmagyarázni, az csak van, mert én azt mondtam. Nincsenek elvek, a gyerekekben nem alakul ki, hogy mi miért rossz, vagy miért jó, így aztán az válik jóvá, ami kényelmes, és az válik rosszá, ami sért.
Szerencsére bőven vannak olyan olvasóim, akiknek lejött, hogy mi a szándékom az állandó kislányozással, vagy a nyers megfogalmazással. Sok embert gondolkodtathatott el, hogy miért adnak fiatal lányok is rendszeresen igazat, amikor kislányozok, vagy, hogy miért egy tízéves lány a példaképem, pedig két egyszerű dolgot kell felfogni hozzá:
- a kislány nem a kora miatt kislány, hanem a viselkedése, szellemi, érzelmi éretlensége miatt;
- én nem ártani szeretnék ezzel.
Az év végére készülő iskolást, aki önálló gondolatokkal lep meg a hozzászólásaiban, nem tekintem kislánynak; míg a 24 évest, akivel elmegyünk kávézni, alig szólal meg, akkor is olcsó poénokkal dobál, még a felszínen lévő dolgaimat se képes a helyükön kezelni, és maga se tudja mit akar, meg annak tekintem. Mindkettőből sok van.
Nem szeretném átvenni Hiro vagy az Éjjel-Nappal Budapest szerepét, mint követendő példa, nem szeretném, és nem is tudnám felnevelni az olvasóimat. Több helyen, például amikor az alkoholról beszéltem, leírtam, hogy nem tartom magamat követendő példának. Nem szeretném megmondani, hogy az olvasóim miről mit gondoljanak, ezért is szólítom fel az embereket olyan gyakran, hogy ha szeretnének ellentmondani, nyugodtan tegyék meg. Nem gondolom azt, hogy mindent jobban tudnék, nem vagyok annyival tapasztaltabb, hogy mindenre választ adjak, ráadásul nem szociológiai vagy pszichológiai végzettségem van. Az a célom, hogy ha valaki erre az oldalra látogat, azt elgondolkodtassa az, amit itt olvas, és megmozduljon a fejében valami. Jó példa erre az, hogy ha valaki olvassa a blogom, és depresszióval küzd, ettől nem fog elmúlni, de ha elolvassa a depresszióról szóló bejegyzésemet, illetve azt, ahol amellett érvelek, miért érdemes segítséget kérni, onnantól kevésbé érezheti elveszettnek magát, és nagyobb eséllyel kérhet segítséget szakembertől. Nem az a célom, hogy megváltsam a világot, annyit szeretnék, hogy az olvasóban megfogalmazódjanak kérdések, törekedjen arra, hogy ne úgy lássa a környezetét, ahogy az láttatni akarja magát, hanem úgy, ahogy az valóban létezik. Szeretném, ha az olvasóimnak az lenne az itteni élménye, hogy nincsenek egyedül, van más is, aki hasonlóan gondolkodik, és normális, természetes, amit gondolnak, éreznek. Rengetegen érzik egyedül magukat, és nem csak a problémáikkal. Olyan egyszerű helyzeteket sem tudnak megértetni a környezetükből senkivel, mint, ha egy fiú, vagy lány közeledik feléjük, vagy, ha elkezdenek másokat magukhoz hasonlítani.
Mit jelent a young adult? Mitől lesz valaki young adult? Az utóbbi időben kettészakadt ennek a jelentése: van az irodalmi young adult, ami nagyjából a középiskolásokat célzó könyveket jelenti, és van a fiatal felnőtt eredeti jelentése, amit kb. a 18-29 éves korosztályra használunk beszélgetés közben. (Vagyis arra, ami a könyvek esetében a new adult.) Azt vettem észre, hogy van egy jelentős közös vonása a két korosztálynak: anyagilag még függenek a szülőtől, de érzelmileg, és a kommunikációt tekintve van köztük egy óriási szakadék. Young-ként kell megküzdeniük adult nehézségű problémákkal, sokszor önállóan. Akkora életvitelbeli változás állt be a szülők és a fiatal felnőttek között, hogy a szülők nem tudnak azonosulni, nem tudják magukénak érezni a gyerekeik problémáit, nem tudnak együttérezni vele. Nem csak a szülők, tanárok és a gyerekek között szakadt meg a bizalmi kapcsolat, de ennek köszönhetően a gyerekek egymás között is ritkán építenek ki. Mindenki trust issue-kkal küzd, mindenki magába fojt mindent, hátha jobban elfogadják őt, vagy jobban fogják szeretni, ha mindig pozitívnak tűnik. Senkinek nem tudnak megnyílni arról, hogy hogyan kezeljék az ismerkedéshez, barátságokhoz, párkapcsolathoz köthető problémáikat, mit kezdjenek a magánnyal, családi problémákkal, vagy az ok nélküli hangulatingadozással, hiszen mindenki más élete tökéletesnek tűnik, ehhez képest a sajátjukat pedig értéktelenebbnek látják. A szülők és a tanárok hamar belefáradtak abba, hogy lépést tartsanak az Instagrammal, a gyerekek többsége pedig ugyanabban a képzelt világban él, mint amit a képernyőn lát, ezért abban, aki a valóságot keresi, olyan kérdések maradhatnak nyitva, hogy vajon lehet-e ő is olyan értékes, mint a többi lány, vagy fiú. A bizalmi válságot nem feltétlenül az okozza, hogy a szülő nem ért az okostelefonhoz, gondoljunk csak bele, vajon mennyien beszélgetnek a szüleikkel önmaguk kereséséről, életről-halálról, reklámokról, vagy erőltetett pozitív gondolkodásról. Tömegeknek nincs kivel beszélnie ezekről, az ezekhez köthető kérdéseket pedig nincs kinek feltenni. Nem éri meg bárkinek is feltenni, mert az emberek nem tudnak használható, a valóságnak megfelelő választ adni rá, csak kiszúrják a gyerekek szemét egy kétszavas válasszal, aztán gyorsan elfordulnak, hogy ne kelljen erről többet beszélni, mielőtt kiderülne, hogy valójában nem is tudnak. Nem mondom, hogy hozzám bárkinek is megérné fordulni, elsősorban én sem válaszokat szeretnék adni, inkább csak további kérdéseket felvetni, elindítani egy-egy gondolatfolyamot.
Ennek köszönhető, hogy ennyi hétköznapi, a környezetünkből merített dolog vált a rögeszmémmé. Gyakran beszélek hasonló témákról, mint a női magazinok: párkapcsolatokról, divatról, Instagramról, hírességekről, csak kicsit másképp. Gyakran általánosítok, és gyakran megbánom. Nyilván vannak olyan dohánybolti eladók, akikkel jól el lehet beszélgetni, de ők is pontosan tudják, hogy vannak bizonyos jellemző viselkedési minták, amik a legtöbb bolti eladóra ráhúzhatóak - mondom ezt úgy, hogy 20 évesen én is az voltam. Biztos vannak felelősségteljes, értelmes tini anyukák, akiket véletlenül otthagytak szülés után, de ők is pontosan tudják, hogy ezeket a lányokat általában a felelőtlenség, a meggondolatlanság, az igénytelenség jellemzi, és ezeket soha nem ismernék be magukról. Ez csak két csoport a sok közül, akiket szinte minden lehetséges alkalommal savazok, viszont amellett, hogy általánosítok, le is építek néhány sztereotípiát. Kiállok amellett, hogy nem kell maifiatalozni, és nem is lehet néhány példa alapján megítélni egy egész korosztályt, de ha azt látnám, hogy egy harmincas nő a blogján kisfiúzza a 24 éveseket, mert a szüleik pénzét költik luxusra és nem dolgoznak, nyomnám rá az imádomot 24 éves férfiként, mert én is pontosan ezt látom magam körül. Kiállok amellett, hogy aki csendes, az nem feltétlenül alárendelt; hogy aki az iskolában iszik, dohányzik, abból nem feltétlenül lesz utcaseprő; hogy aki rosszabb tanuló, az nem feltétlenül rosszabb ember; hogy aki elkeseredett, az nem feltétlenül gyenge; hogy aki szereti magát, az nem feltétlenül beképzelt; hogy aki sok emberrel feküdt le, az nem feltétlenül kurva; hogy aki magányos, az nem feltétlenül értéktelen. Az elmúlt fél évben rengeteg sztereotípiát, álarcot igyekeztem lebontani, de megértem, ha valakinek ezek ellenére is egy flegma, öntelt, ellenszenves ember képe él az íróról, mert sokkal kényelmesebb így állni hozzám.
A reakciók többsége mégis pozitív. Előfordult, hogy megkerestek ismerkedési problémával, vagy csak azért, hogy leírják, hogy mennyire örülnek, hogy találtak egy blogot, ahol valaki szavakba önti a gondolataikat. Olyan is volt, hogy valaki egy korábbi tapasztalatát írta le, egy kapcsolatát, ahol bántották őt. Mindenkivel kedves, segítőkész voltam, ahogy a hozzászólásokat is nagyon szívesen szoktam fogadni. Csak, hogy azok is megértsék, akiket nagyon sokszor leoltok: nem, nem ítélkeztem egyszer sem. Személyesen sem szoktam mindent jobban tudni, kijavítgatni másokat, közbevágni, kioktatni, nem érzek rá késztetést. Múlt hétvégén egy szinte teljesen ismeretlen társasághoz utaztam le vidékre, szóval volt alkalmam megfigyelni magam, hogyan viselkedek egy új közösségben. Azt vettem észre, hogy alig változott valami azóta, hogy a középiskolában, vagy az egyetemen kellett beilleszkednem: folyton azt figyeltem, hogy hol tudnék bekapcsolódni a beszélgetésbe, és az esetek 90%-ában addig gondolkodtam a mondanivalómon, amíg témát nem váltottak. Ez vagyok én. Persze, aztán megtaláltam azokat, akikkel egyszerűbben tudok beszélgetni, és kisebb társaságban, amikor ketten-hárman-négyen beszélgettünk, már sokkal közlékenyebb voltam. Na jó, egy fontos dolog változott suli óta: ezúttal én nem ittam semmit, csak a többiek.
Nem szeretném átvenni Hiro vagy az Éjjel-Nappal Budapest szerepét, mint követendő példa, nem szeretném, és nem is tudnám felnevelni az olvasóimat. Több helyen, például amikor az alkoholról beszéltem, leírtam, hogy nem tartom magamat követendő példának. Nem szeretném megmondani, hogy az olvasóim miről mit gondoljanak, ezért is szólítom fel az embereket olyan gyakran, hogy ha szeretnének ellentmondani, nyugodtan tegyék meg. Nem gondolom azt, hogy mindent jobban tudnék, nem vagyok annyival tapasztaltabb, hogy mindenre választ adjak, ráadásul nem szociológiai vagy pszichológiai végzettségem van. Az a célom, hogy ha valaki erre az oldalra látogat, azt elgondolkodtassa az, amit itt olvas, és megmozduljon a fejében valami. Jó példa erre az, hogy ha valaki olvassa a blogom, és depresszióval küzd, ettől nem fog elmúlni, de ha elolvassa a depresszióról szóló bejegyzésemet, illetve azt, ahol amellett érvelek, miért érdemes segítséget kérni, onnantól kevésbé érezheti elveszettnek magát, és nagyobb eséllyel kérhet segítséget szakembertől. Nem az a célom, hogy megváltsam a világot, annyit szeretnék, hogy az olvasóban megfogalmazódjanak kérdések, törekedjen arra, hogy ne úgy lássa a környezetét, ahogy az láttatni akarja magát, hanem úgy, ahogy az valóban létezik. Szeretném, ha az olvasóimnak az lenne az itteni élménye, hogy nincsenek egyedül, van más is, aki hasonlóan gondolkodik, és normális, természetes, amit gondolnak, éreznek. Rengetegen érzik egyedül magukat, és nem csak a problémáikkal. Olyan egyszerű helyzeteket sem tudnak megértetni a környezetükből senkivel, mint, ha egy fiú, vagy lány közeledik feléjük, vagy, ha elkezdenek másokat magukhoz hasonlítani.
Mit jelent a young adult? Mitől lesz valaki young adult? Az utóbbi időben kettészakadt ennek a jelentése: van az irodalmi young adult, ami nagyjából a középiskolásokat célzó könyveket jelenti, és van a fiatal felnőtt eredeti jelentése, amit kb. a 18-29 éves korosztályra használunk beszélgetés közben. (Vagyis arra, ami a könyvek esetében a new adult.) Azt vettem észre, hogy van egy jelentős közös vonása a két korosztálynak: anyagilag még függenek a szülőtől, de érzelmileg, és a kommunikációt tekintve van köztük egy óriási szakadék. Young-ként kell megküzdeniük adult nehézségű problémákkal, sokszor önállóan. Akkora életvitelbeli változás állt be a szülők és a fiatal felnőttek között, hogy a szülők nem tudnak azonosulni, nem tudják magukénak érezni a gyerekeik problémáit, nem tudnak együttérezni vele. Nem csak a szülők, tanárok és a gyerekek között szakadt meg a bizalmi kapcsolat, de ennek köszönhetően a gyerekek egymás között is ritkán építenek ki. Mindenki trust issue-kkal küzd, mindenki magába fojt mindent, hátha jobban elfogadják őt, vagy jobban fogják szeretni, ha mindig pozitívnak tűnik. Senkinek nem tudnak megnyílni arról, hogy hogyan kezeljék az ismerkedéshez, barátságokhoz, párkapcsolathoz köthető problémáikat, mit kezdjenek a magánnyal, családi problémákkal, vagy az ok nélküli hangulatingadozással, hiszen mindenki más élete tökéletesnek tűnik, ehhez képest a sajátjukat pedig értéktelenebbnek látják. A szülők és a tanárok hamar belefáradtak abba, hogy lépést tartsanak az Instagrammal, a gyerekek többsége pedig ugyanabban a képzelt világban él, mint amit a képernyőn lát, ezért abban, aki a valóságot keresi, olyan kérdések maradhatnak nyitva, hogy vajon lehet-e ő is olyan értékes, mint a többi lány, vagy fiú. A bizalmi válságot nem feltétlenül az okozza, hogy a szülő nem ért az okostelefonhoz, gondoljunk csak bele, vajon mennyien beszélgetnek a szüleikkel önmaguk kereséséről, életről-halálról, reklámokról, vagy erőltetett pozitív gondolkodásról. Tömegeknek nincs kivel beszélnie ezekről, az ezekhez köthető kérdéseket pedig nincs kinek feltenni. Nem éri meg bárkinek is feltenni, mert az emberek nem tudnak használható, a valóságnak megfelelő választ adni rá, csak kiszúrják a gyerekek szemét egy kétszavas válasszal, aztán gyorsan elfordulnak, hogy ne kelljen erről többet beszélni, mielőtt kiderülne, hogy valójában nem is tudnak. Nem mondom, hogy hozzám bárkinek is megérné fordulni, elsősorban én sem válaszokat szeretnék adni, inkább csak további kérdéseket felvetni, elindítani egy-egy gondolatfolyamot.
Ennek köszönhető, hogy ennyi hétköznapi, a környezetünkből merített dolog vált a rögeszmémmé. Gyakran beszélek hasonló témákról, mint a női magazinok: párkapcsolatokról, divatról, Instagramról, hírességekről, csak kicsit másképp. Gyakran általánosítok, és gyakran megbánom. Nyilván vannak olyan dohánybolti eladók, akikkel jól el lehet beszélgetni, de ők is pontosan tudják, hogy vannak bizonyos jellemző viselkedési minták, amik a legtöbb bolti eladóra ráhúzhatóak - mondom ezt úgy, hogy 20 évesen én is az voltam. Biztos vannak felelősségteljes, értelmes tini anyukák, akiket véletlenül otthagytak szülés után, de ők is pontosan tudják, hogy ezeket a lányokat általában a felelőtlenség, a meggondolatlanság, az igénytelenség jellemzi, és ezeket soha nem ismernék be magukról. Ez csak két csoport a sok közül, akiket szinte minden lehetséges alkalommal savazok, viszont amellett, hogy általánosítok, le is építek néhány sztereotípiát. Kiállok amellett, hogy nem kell maifiatalozni, és nem is lehet néhány példa alapján megítélni egy egész korosztályt, de ha azt látnám, hogy egy harmincas nő a blogján kisfiúzza a 24 éveseket, mert a szüleik pénzét költik luxusra és nem dolgoznak, nyomnám rá az imádomot 24 éves férfiként, mert én is pontosan ezt látom magam körül. Kiállok amellett, hogy aki csendes, az nem feltétlenül alárendelt; hogy aki az iskolában iszik, dohányzik, abból nem feltétlenül lesz utcaseprő; hogy aki rosszabb tanuló, az nem feltétlenül rosszabb ember; hogy aki elkeseredett, az nem feltétlenül gyenge; hogy aki szereti magát, az nem feltétlenül beképzelt; hogy aki sok emberrel feküdt le, az nem feltétlenül kurva; hogy aki magányos, az nem feltétlenül értéktelen. Az elmúlt fél évben rengeteg sztereotípiát, álarcot igyekeztem lebontani, de megértem, ha valakinek ezek ellenére is egy flegma, öntelt, ellenszenves ember képe él az íróról, mert sokkal kényelmesebb így állni hozzám.
A reakciók többsége mégis pozitív. Előfordult, hogy megkerestek ismerkedési problémával, vagy csak azért, hogy leírják, hogy mennyire örülnek, hogy találtak egy blogot, ahol valaki szavakba önti a gondolataikat. Olyan is volt, hogy valaki egy korábbi tapasztalatát írta le, egy kapcsolatát, ahol bántották őt. Mindenkivel kedves, segítőkész voltam, ahogy a hozzászólásokat is nagyon szívesen szoktam fogadni. Csak, hogy azok is megértsék, akiket nagyon sokszor leoltok: nem, nem ítélkeztem egyszer sem. Személyesen sem szoktam mindent jobban tudni, kijavítgatni másokat, közbevágni, kioktatni, nem érzek rá késztetést. Múlt hétvégén egy szinte teljesen ismeretlen társasághoz utaztam le vidékre, szóval volt alkalmam megfigyelni magam, hogyan viselkedek egy új közösségben. Azt vettem észre, hogy alig változott valami azóta, hogy a középiskolában, vagy az egyetemen kellett beilleszkednem: folyton azt figyeltem, hogy hol tudnék bekapcsolódni a beszélgetésbe, és az esetek 90%-ában addig gondolkodtam a mondanivalómon, amíg témát nem váltottak. Ez vagyok én. Persze, aztán megtaláltam azokat, akikkel egyszerűbben tudok beszélgetni, és kisebb társaságban, amikor ketten-hárman-négyen beszélgettünk, már sokkal közlékenyebb voltam. Na jó, egy fontos dolog változott suli óta: ezúttal én nem ittam semmit, csak a többiek.
Szeretnék valami olyat alkotni, amit túltesz a semmitmondó 5+1-es listákon, a maifiatalozáson, meg a maivilágozáson. Több helyről is kaptam azt a kritikát, hogy túl hosszúak a cikkeim, írjak kevesebbet, akkor népszerűbb lennék. Számukra van egy rossz hírem: túlzottan szeretek írni, és azokkal a témákkal foglalkozni, amiket előkészítettem a következő időszakra, szóval ezen a blogon továbbra is az lesz, amit eddig kaptatok: végtelen listák, egymás mellé pakolt random fogalmak, összefüggések összefüggéstelennek tűnő dolgok között, lehetetlen hasonlatok, viselkedéselemzés, túlrészletezett gondolatok, néha egy-két dühkitörés, egy csipetnyi szarkazmus, és hétköznapi dolgok kevésbé hétköznapi szemszögből. Egy évvel közelebb kerültem ahhoz, hogy rögeszmés nagypapa legyek, aki a hintaszékből, ölében a húslevessel, rekedt hangon követeli vissza Kingát a Barátok Köztbe, és David Guettát a rádióba, de amúgy nem változik semmi. Annyi történik, hogy elkezdődik életem második harmada. Ha ebből is annyit hozok ki, mint az elsőből, akkor nagyon boldog és tartalmas 24 év elé nézek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése