A tízes évek Lolitái azok a középiskolás lányok, akik kapcsolatot kezdenek náluk legalább hat-hét, de sokszor tíz évvel idősebb, dolgozó, de legalábbis anyagilag független férfivel. Nincsenek túl sokan, egy középiskolás osztályra legfeljebb egy-két ilyen lány jut, mégis érdemes foglalkozni ezzel a jelenséggel, hiszen ezek a kapcsolatok gyakran akár több évig is eltarthatnak.
Néhányan egyszerűen csak lerendezik egy pedofíliával a fiú oldalálról, meg egy apakomplexussal a lány oldaláról, pedig ez így hazugság, hiszen 6-12 év korkülönbség esetén legfeljebb báty-komplexusról beszélhetünk, a pedofília korhatárán pedig ezek a lányok már réges-rég túlestek. (Érdekesség, hogy az igazi Lolitát befűző főszereplő sem számít pedofilnak, a tudomány ezt hebefíliának nevezi, amiről pedig én beszélek, az az efebofília.)
Ettől függetlenül én ártalmasnak tartom az ilyen kapcsolatokat, és nem a szexuális viszony miatt: középiskolában a lányok nagy része akkor is élne szexuális életet, ha nem mozdulnának rájuk ezek az emberek. Fejlődési szempontból tartom károsnak, hiszen annak ellenére, hogy sokszor hosszútávú kapcsolatról beszélünk, két teljesen más életszakaszban lévő ember alkotja ezt, és nem biztos, hogy olyan jó móka évekig egyensúlyozni ezen. A lányok sokszor érvelnek azzal, hogy másoknál is működik a kapcsolat ekkora korkülönbséggel. Két dolgozó, önálló életet élő embernél valóban működhet nyolc-tíz év különbséggel is egy kapcsolat, ha viszont az egyik fél még egy tapasztalatlan tizenéves középiskolás, aki a szüleitől függ anyagilag, az egy teljesen más helyzetet eredményez, kár lenne összevetni a kettőt.
Mi kell egy ilyen kapcsolathoz? Kell hozzá először is egy balek. Aki huszon-harmincévesen rámozdul egy tinilányra, aki épp csak kikerült az általános iskolából, az még nem férfi, nem véletlen neveztem őket másodjára fiúnak. Akit közel a harminchoz ki tud elégíteni szellemileg és érzelmileg egy tinilány, és egyáltalán nem alakul ki hiányérzete az évek során; azt még nem tartom férfinak. Egy tini még nagyon könnyen befolyásolható, és már attól is képes összeomlani, ha ennyivel idősebb fiú, aki ki is néz valahogy, szóba áll vele. Egy ilyen balekot már messziről meg lehet ismerni. Nyilván vannak eltérések és kivételek, de az azért elmondható, hogy egy 30 körüli nő jót nevet ezeken a velük egykorú fiúkon, ha egyáltalán észreveszi őket. Egy karrierje csúcsán lévő nőnél teljesen esélytelenül indulnak ezek a srácok, hiszen ők
Kell hozzá a másik fél, a kislány. Jóval nehezebb lenne egy korabeli sráccal kialakítani és fenntartani egy kapcsolatot, mint egy idősebb fiúval, de hát neki ők túl éretlenek. Utóbbiba csak úgy belecsöppen kényelmesen, míg egy tini sráccal közösen kellene átvészelni kettejük állandó személyiségváltozását, de egy kislány ezzel nem tud mit kezdeni. Fogalma sincs, valójában mit akar, viszont igénye van arra, hogy felnézzen valakire, ráadásul szexuálisan a lányok valóban korábban érnek, és vonzóbb (ráadásul egyszerűbb) egy látszólag tapasztalt emberrel bontogatni a szárnyakat és a ruhákat, mint egy másik szűzzel.
Mi tarthat mégis össze két, teljesen más életszakaszban lévő embert akár éveken keresztül?
Leginkább az illúziók. Egyrészt a kislány előtt - legalábbis, amíg középiskolás, mindenképp - az lebeg, hogy ez a kapcsolat akár örökké is tarthat, és semmi nem fog változni azzal, hogy felnőve önálló életbe kezd. Másrészt a srác megjelenése sokszor teljesen megfelel a középiskolás stílusnak, és ebből egy kislány nem azt látja, hogy a vele egykorú, felnőtt nők kinevetik, épp ellenkezőleg: úgy érzi magát, mintha egy igazi celebbel lenne együtt, hiszen a tizenévesek között az idős srác bizonyára tisztesen helytáll. Kapcsolatuk akár állandó témája is lehet az osztálytermi beszélgetéseknek, amivel felhívja magára a figyelmet, különlegesnek érzi magát anélkül is, ha a kapcsolatban egyébként történne bármi érdekes.
A fiú részéről is megvannak az ilyen kapcsolatok előnyei. Eltekintve attól, hogy ezeknek a srácoknak esélyük sincs egy korukbeli nőnél, egy harmincas nő főállásban dolgozik, háztartást vezet, önálló életet él, ami nem kevés felelősséggel, és ezáltal stresszel jár. Ezzel szemben a kislánynak mindezt a szülei biztosítják, a töri tézé meg a röpdolgozatok egy teljesen más világ, mint a sárga csekkek és a munka világa. Egy ilyen kislány kevésbé gondterhelt, felelőtlen, bele lehet vinni szinte bármibe, hálás, és a legtöbb dologra nyitott. A hétköznapok nehézségei a szülei vállát nyomják az övé helyett, ez a felszabadult kisugárzás pedig vonzó lehet az idősebb srácnak. Amíg egy 150-200 ezres fizetéssel nem lehet lenyűgözni egy felnőtt nőt, addig ez egy tinilánynak óriási összeg, különösen, ha a fiú is a szüleivel él, és az egész fizetését el tudják szórakozni a hónap során - gondoljunk csak bele, ha nekünk jutna ennyi szórakozásra! Rendszerint azokat a dolgokat pótolja ez, amiket a szülők nem tudnak megadni. Sokszor a srác még flegmán, komolytalanul is jobban odafigyel a kislányra, mint a saját szülei.A lány figyelemhiánya az egyik alapját adja ezeknek a kapcsolatoknak, hiszen a fiú kora miatt mind mellette, mind a barátnők társaságában kielégítő figyelmet kap.
Ezek ellenére az ilyen kapcsolatok néhány év után általában zátonyra futnak. Egyrészt a lány személyisége sokszor a felismerhetetlenségig megváltozik egyetemista/huszonéves korára, másrészt a velük kikezdő srácok ebbe egyáltalán nem gondolnak bele, és felkészületlenül éri őket a ,,hirtelen" változás. Az évek során felgyülemlenek a szőnyeg alá söpört konfliktusok. Könnyen előfordulhat olyan is, hogy a lány a hirtelen jött sok figyelemtől nyeregbe pattan, és egyszerűen elkezd papucsot csinálni a nála jóval idősebb, de a saját környezetében balek srácból. Ezek a kapcsolatok érzékenyebbek a konfliktusokra, a tinilányok pedig nagyon ritkán kezelik a helyükön a vitás helyzeteket. Sokszor elrugaszkodnak a realitástól, nem a megoldás, hanem az érzelmeik vezérlik őket vita közben. A két kulcsfontosságú pont az igények növekedése és az önállósodás. Egy tinilánynak még fogalma sincs, mit akar igazából, bőven elég, ha a srác ,,bolond", ,,forma", kedves, vicces, és kinéz valahogy, ami azért egy 25-30 éves embernek nem kihívás.
Később viszont már nem elég, hogy a srác bemegy a dohányboltba neki cigiért vagy piáért, beülteti a használt kocsiba és hazaviszi. Megszűnik egy utált, kötött közeg, a középiskola, ahonnan a fiú eddig a kiutat jelentette neki, és életének egy új szakaszába érkezik. Egyre kevésbé érdekes az iskolán kívüli társaság, egyre kiábrándítóbb lehet a rendetlen szoba, meg a fiú szülei, akik állandóan otthon vannak. Egy lány, akinek minden eddigi párkapcsolati és szexuális tapasztalata egy irányból jött, elkezd újdonságra vágyni. A céges/egyetemi közösséggel hirtelen kinyílik a világ, és a fiú már nem az egyetlen, hanem egy a sok közül - ráadásul itt nem letolt nadrágos tizenévesek között kellene helytállni, hanem többségében felnőtt férfiak között. Ez már általában nem megy, így válik az egyetem, vagy az új munkahely az ilyen kapcsolatok legnagyobb vízválasztójává. Ahogy a kutyás Snapchat filtert elhomályosítja az első vizsgaidőszak vagy céges buli, úgy válik igazán élessé, hogy eddig mi tartotta össze ezt a kapcsolatot: a fent leírtak, vagy esetleg egészen más.
Hello,
VálaszTörléselőzetesen annyi, hogy nem enged 4096 karakternél többet írnom, tehát több részletben rakom ide, nem akarok egy részt se lekurtítani, így is próbáltam minél rövidebben megfogalmazni a dolgokat. Tehát egy ideje már követem a blogodat és amiket olvastam eddig, elgondolkodtatóak voltak számomra. Mint ez a cikk is, leginkább azért, mert én is egy ilyen kapcsolatban élek. Azért szeretném leírni a "történetünk", mert ezáltal egyrészt igazolást nyernek a leírtak és talán új megvilágításba is helyez néhány dolgot. Hátha valaki még okulni is fog belőle. Szerintem a személyes tapasztalat útján még jobban megérthető lesz ez az egész.
Kezdeném az elején, 19 vagyok, ő 32, tehát 13 év van köztünk. 16 éves voltam, mikor először találkoztunk, a sulinkba jött el sportbemutatót tartani. Nem foglalkoztam különösebben vele. El voltam a világomban, amiből a kiutat a sport és a könyvek jelentették. A kötelező plusz tesit focin kellett teljesítenem, amit nem szerettem (erre most nem térnék, nem ez a lényeg), és kapóra jött az új sport. Elkezdtem járni edzésekre, legtöbbször ő tartotta őket. (Megkaptuk már az "edző/tanár-diák/ viszony" jelzőt is.) Akkoriban még volt barátnője (korához közel). Ez tavasz végén volt, elkezdődött a nyár, az edzések lettek a legvártabbak az egész héten. Azt tudni kell, hogy ebben a sportban vannak taktikák, amiket nem igazán értettem. Mivel elég visszahúzódó vagyok, nem igazán mertem kérdezni szemtől-szembe csapattársaimat, így maradt az internet és a Facebook nyújtotta lehetőség, és így történt, hogy őt, egy gyanútlan férfit kezdtem elkérdezgetni s ő pedig türelmesen válaszolt, elmagyarázta. Nem volt hátsó szándékom, vagy bármi ilyesmi, érteni akartam, amiket mondtak. Az elején tényleg csak egy-egy kérdés miatt írtam rá, majd valahogy, már egyikünk se emlékszik rá miként, elkezdtünk beszélgetni, mindenféléről, suliról, sportról,
arról, ami mostanság történt velünk.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy keresem a kérdéseket, keresem az okot, amiért ráírhassak. Először merült fel bennem, hogy valami nem stimmel és megpróbáltam rávenni magam, hogy kevesebbet írjak rá. (Barátnője van! Biztos nem akarja, hogy zavard. Dolgozik. Nem kéne vele foglalkoznod. Oké, csak heti kétszer írhatsz rá, de tényleg.) Hát nem sikerült. Innen már egyenes út következhetett volna a felismerésig, hogy valami többet érzek, mint egyszerű barátság, de nem történt meg.
Elérkezett a szeptember, reméltem, hogy a suli majd leköt... folyton ő járt az eszembe. Nagyon sokat téptem magam, hogy egyáltalán bemerjem vallani magamnak, hogy érzek valamit iránta. (Sokkal idősebb nálad! Nem érezhetsz iránta semmit és ráadásul barátnője van! Tönkre akarod tenni a boldogságát?) Aztán egyik alkalommal talán versenyről vitt haza, elmondta, hogy szakítottak. Ez október körül volt. Egyszerre voltam megkönnyebbült és ijedt. Ugyanazt folytattuk mint eddig, beszélgettünk a face-n, de egyre jobban érződött, hogy nem semlegesek vagyunk egymás iránt. Mikor ezt egymás tudomására hoztuk, elkezdődött a következő hosszú időszak (nekem annak tűnt), a gondolkodás, az esélyek latolgatása, a még hosszabb beszélgetések, amik a következőkről szóltak: Milyen esélyei vannak a mi kapcsolatunknak? Mit veszíthet egyik és a másik, ha véletlenül nem jön össze? Mit várunk el egy kapcsolattól, mire számíthatunk és hogyan fogunk viselkedni benne? (Az utolsó kérdésre nekem az folyton az volt a válaszom, hogy nem tudom, honnan tudhatnám, ez lenne az első kapcsolatom!) Sok ellenérvet tudtunk felhozni a kapcsolat ellen (egyik volt a személyiségem kiforratlansága is) és még több forgatókönyv volt arra, hogy hogyan csúszhat el az egész. De azt is realizáltuk, hogy van egy kevés esély arra, hogy mi ketten egymásnak valóak vagyunk. Tudtuk, hogy kockáztatni kell ezért, sokat kell majd küzdenünk és szenvednünk. Hogy a végén megérte-e? Azt kérdezzék meg életem végén. Most úgy érzem igen.
VálaszTörlésHaladjunk is tovább. Vállaltuk a kockázatot, reménykedtünk abban a kis százalékban, hogy tök boldogok leszünk. Egy kikötést tűztünk ki magunknak, ha félév után nem jövünk ki jól, elválnak útjaink. Ez december-január körül volt. Úgy éreztem, hogy először nekem még bele kell szoknom ebbe a "kapcsolatosdiba", tehát egy darabig még nem mondtuk el szüleinknek, nagyon senkinek, csak a legszűkebb barátiköreink tudták. Amint a csapat, ahova mindketten edzeni jártunk, megtudta, kisebb gubanc keletkezett. Erre nem térnék ki, megoldódott, bár itt is egy darabig visszafogtuk magunknak.
Elérkezett a következő fordulópont, a március, amikor is bemutattam őt szüleimnek. (Itt megjegyezném, hogy szüleim tudta nélkül találkozgattam vele addig, néhányszor hazudtam nekik merre jártam, hova mentem, ez utólag nem tűnik jónak, akkor értelmesnek tűnt. Ma lehet nem így csinálnám, hát így tanulunk a hibáinkból...) Innentől kezdve indult a legnehezebb időszak. Először is egy csomó szabály és megkötés, ami egy 30-as évei elején járó embernek érthető módon nem esett ínyére. (Pl.: csak nálunk találkozhattunk, tehát neki munka után ide kellett caplatnia és nem sok mindent csinálhattunk, hiszen nekem tanulnom kellett.) Ennek ellenére találtunk időt, hogy találkozhassunk, például a folyóparton, hétvégente "vásárlok" ürüggyel a városba mentem és amennyit csak tudtam nála töltöttem. Ezt nem annyira sajnálom. Talán azért nem, mert szüleimnek nem annyira titkolt szándéka volt minket szétválasztani, tetteik legalábbis ezt sugallták. Tudtam, hogy jót akarnak nekem, de úgy éreztem, megfojtanak. Szabadságra vágytam, amit a párom mellett megkaptam. Úgy éreztem, ahogy írtad te is, eddig nem kaptam figyelmet, bár nem zavart különösebben, hisz megkaptam mástól. Sajnos, szerintem túl későn akarták ezt bepótolni, ráadásul túlzott figyelemmel. Azt hajtogattam nekik, hogy én akarom megtudni mi a jó nekem és a saját káromon akarok tanulni, ha pofára fogok esni, akkor hagyjanak pofára esni, mert ebből fogok tanulni.
Azzal, hogy úgy éreztem, nem akarják ezt az embert a családunkba, talán dacból is, még jobban ragaszkodtam hozzá. Ezt tényleg nem tudom megítélni.
Idővel, mivel úgy éreztük, hogy még többet akarunk egymástól, mert jól működött félév után a kapcsolatunk (igen, az nagyon rövid idő, de nem láttunk jobb megoldást), próbáltuk a határokat feszegetni (ebből persze jöttek a veszekedések) és kitolni a határokat. Nem a szüleimmel akartam kitolni, őket a legkevésbé akartam megbántani. Tudtam, mégse akartam felfogni, hogy eljön az a nap, mikor ki kell állnom a kapcsolatunkért, ha kell, szembemenni a családommal. Ezt nem kívánom senkinek. Nagyon kikészíti az embert, utáltam arra gondolni, hogy ahhoz, hogy elfogadják, hogy önállóan gondolkodó, szabad akaratú, lassan "felnőtt" nő leszek, meg kell bántanom őket, mert nem akarnak elengedni. Értettem őket és a páromat is. Ez volt a legrosszabb, értettem, hogy miért van igaza nekik, igen, fiatal voltam, de neki is igaza volt, hogy igen, én döntök, nem dönthetnek helyettem folyton. Mázsás súly nehezedett a vállamra, úgy éreztem szétszakít ez a folytonos egyensúlyozás a kapcsolatom és a családom között, mert nem hajlandó az egyik se engedni. Mintha azt követelték volna tőlem, hogy válasszak, ami számomra lehetetlennek tűnt. Nem szabadna senkit arra kényszeríteni, hogy válasszon valami, akármi, valaki, valakik és a családja között.
Az egyetlen felüdülést az együttlétek a párommal jelentették.
Azon dolgoztam, hogy ne kelljen választani és megpróbáltam egyensúlyba hozni a dolgokat, 18 évesen érettségi előtt, még azt se tudva, hogy mit akarok az élettől. Nem azt mondom, hogy jaj, de nehéz volt nekem, mert tudom, hogy valaki sokkal rosszabb helyzetbe volt/van/lesz nálam. Szóval megpróbáltam annak is örülni, hogy egyáltalán van családom és párom, akik szeretnek.
Ez az időszak az eljegyzésünkkel zárult. Szüleim nem engedték, hogy együtt aludjunk házasság nélkül. Folyton hajtogatták, hogy amíg ott lakok és nem vagyok senkinek se felesége, addig nincs beleszólásom úgy szólván a döntésekbe, amik érintettek engem. Khm. Ezzel együtt egyetlen "megoldást" hagytak nekünk: a házasságot. Tudom, hogy szörnyen hangzik megoldásként emlegetni a házasságot, de mit tehettem volna? Elszökni szüleimtől? Szakítani meg nem akartunk. Úgy éreztük, most már ezt egymásért, de ki kell állnunk a sarat, mert aztán jöhet a békés időszak. Páromnak abban az időben már folyton fájt a feje, és látszott rajtunk, hogy kezdünk fáradni, kikészülni. Én szinte romokban hevertem, mikor anyám egyszer azt találta mondani, hogy kitagadnának, (ha jól emlékszem, azért, mert házasság nélkül élnék vele), aztán azt mondta szeret. Akkor is megragadt bennem.
VálaszTörlésEgy kisebb kitérőt tennék itt: szüleim a legjobb tudásuk szerint neveltek fel, nem hibáztatom őket semmiért, a legjobbat akarták nekem, szeretem őket. Viszont, hogy mindennap elmondják nekem, hogy nem vagyok normális és térjek már észhez. Na, azt nem bírtam. Párom szerint érzelmileg zsaroltak, bár én ezt nem tudom eldönteni. Kitérő vége.
Eljegyeztük egymást. Kitűztük a polgári esküvő időpontját. Nem engedték egyházi esküvő nélkül. Rendben. Engedtünk. (Eddig úgy éreztem, hogy folyton mi idomulunk hozzájuk, de később rájöttem, hogy nekik is sokat kellett idomulniuk hozzánk...de akkoriban, ez 2017 december-január, sokat engedtük, hogy meg legyen a béke.) Nem részletezném az esküvő szervezés huza-vonáját és mi mindent próbáltunk a családi béke érdekében megtenni. Nos, 2017 májusában megesküdtünk, épp a német emelt szintű érettségim után. Azóta együtt lakunk és tanulom a háztartás vezetés csínját-bínját. Azóta forr ki a személyiségem, keresem az utamat, de jól jön a tapasztaltabb kéz, aki segít, például abban, hogy egyetem közben ne lustuljak el, küzdjek azért a vizsgáért Azóta sokkal nyugodtabb és békésebb minden. A családommal jól meg vagyunk, még nem szoktak ugyan hozzá, de szerintem lassan elfogadják. Lassan a végéhez értem az életem szerintem egyik legmeghatározóbb szakaszához (vagy még tart?). Itt tanultam meg, hogy ki kell állnom magamért, különben elnyomnak. Itt tanultam meg türelmesnek és diplomatikusnak lenni, amikor csak lehetett. Itt tanultam meg, hogy vannak olyanok, akik egyenlőként bánnak velem.
Bár még mindig az érzelmeim vezérelnek és nem érzem, hogy tudnám mit akarok az élettől, úgy érzem jól döntöttem, mikor a küzdést választottam. Addig sose küzdöttem még semmiért igazándiból, és most az én saját kapcsolatomért akartam küzdeni. Erősnek érzem magamat, amiért végig tudtam/tudtuk csinálni, bár azt is tudom, hogy valószínűleg lesz ennél nehezebb is. Tudom, hogy sokat kell még csiszolódnunk egymáshoz és nem ér véget a küzdés egy kapcsolatért.
Remélem most már érted, miért csináltam és miért mentem bele ebbe a kapcsolatba. Remélem azt is, hogy sikerült új szemszögből megmutatnom a dolgokat. (Szerintem van néhány olyan rész a cikkben, amiben kivételt képezünk, például az osztályba nem nagyon hangoztattam, nem kerestem a feltűnést, sőt próbáltam elkerülni, bár ez inkább a visszahúzódó személyiségemnek köszönhető és a férjemnek is voltak korabeliekkel kapcsolata.)
Üdvözlettel,
egy Lolita
Kedves Floryfox!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy leírtad a történeted, több szempontból is tanulságos.
Azt érdemes szem előtt tartani, hogy most azt olvashattuk, mi zajlik a tinilány fejében. Ahhoz, hogy megértsük ezt a jelenséget, azt is figyelembe kell venni, hogy vajon mi zajlik egy 30-as évei elején járó férfi fejében, mi készteti arra, hogy komoly kapcsolatba(!) kezdjen egy iskolás lánnyal, milyen lelki, szellemi élmény az, amit átélhet melletted, de nem élhette át a korban hozzá illő barátnője mellett. Nyilván nem szeretnéd felelőssé tenni magad a szakításukért, de nehezen tudom elképzelni, hogy egyáltalán ne lettél volna rá hatással, különösképpen úgy, hogy miután elárulta, hogy szakítottak, szinte azonnal elkezdtetek a közös jövőn gondolkodni. De tényleg, vajon mi volt az, amiért megérte neki ,,engedelmeskedni” a te szüleidnek, alávetni magát annak, hogy téged nem engednek el csak úgy otthonról, mivel még 18 sem voltál? Én ezt már most sem tudnám elképzelni magamról, nemhogy 8-9 év múlva, amikor annyi idős leszek, mint a barátod volt. A szüleid sem azért akartak szétválasztani titeket, mert azt furcsállták, hogy te szerelmes vagy, hanem azért, mert azt furcsállták, hogy ő szerelmes. Ráadásul, anyagilag sem vagy önálló, kizárólag a szüleiden, és a barátodon múlik, hogy tudsz-e mit enni, inni, felvenni reggel, ami középiskolásként természetes, de felveti azt a kérdést, hogy így mennyire érdemes egy ekkora súlyú döntést meghozni a szüleid tudta nélkül, mint ez a kapcsolat egy harmincas férfival.
Ami a figyelemhiányt illeti, ez nem feltétlen úgy nyilvánul meg, hogy az osztályban hangosan mesélsz róla; te is leírtad, hogy úgy érezted, hogy ő figyel rád, és pótolja azt, amit nem kaptál meg mástól. Az pedig még inkább kirívó eset, hogy egy férfi a korban hozzá illő barátnőjét hagyja ott egy iskolás lányért. Sok fiatal lányt ismerek, aki 30 feletti férfival van együtt, de ezek az emberek kivétel nélkül elég sikertelenek (voltak) a saját korosztályukhoz tartozó nőknél.
Bár ez a kényszerházasság nem hangzik túl jól, ha a férjed diplomaosztódon is ott lesz, akkor ez valóban egy kivételes történet. Mindenesetre sok boldogságot kívánok nektek!
Én is sokat gondolkodtam arról, hogy én is közrejátszottam abban, hogy szakítottak. Habár ez nem állt szándékomban, elmondása szerint már nyáron akart vele szakítani, de még akkor próbálkoztak a kapcsolatuk megmentésével, lehet, hogy én is rátettem egy lapáttal.
VálaszTörlésAz okot, hogy miért tette, miért csinálta végig, én három dologra tudok gondolni, az első kapcsolatában 9 év volt a korkülönbség, fiatal egyetemista egy még fiatalabbal jött össze. Egyszer megemlítette, hogy élete legboldogabb időszaka (3,5-4,5 év, ha jól emlékszem) volt, de sajnos csúfos véget ért. Sokat gondolkodtam, hogy nem-e vissza akarja hozni az első kapcsolatának boldogságát és akarva-akaratlanul, a felszín alatt fiatalabb lányokat keres. Persze, megígérte magának, hogy ő többet sokkal fiatalabbal nem kezd ki. Nem sikerült úgy látszik. Viszont ebbe nem vagyok biztos és csak spekuláció, csak nekem ez jönne le közelebbről megvizsgálva. Ha így van, remélem változni fog később és sikerül megállapodnia mellettem. A másik ok pedig az egyre kevesebb esély a társ megtalálása, hosszútávra, hiszen családot szeretne stb. és én épp "kapóra" jöttem, egy fiatal szerelmes. Ritkán, de eszembe jutnak ilyesmik, általában az a saját válaszom erre, hogy a szerelmet ennyire nem lehet megjátszani, hiszen elég sok mindenen keresztül mentünk. A harmadik ok, mint hogy romantikus, hogy szeret. Nekem persze ez a legkézenfekvőbb.
Lehet,úgy tűnt az írásomból, hogy azonnal kezdtük tervezgetni, miután szakítottak, de még ő nem tudta, hogy én érzek valamit iránta és elkezdett keresni partnert. Majd eztán fordult figyelme felém és kezdtük megbeszélni a dolgokat.
Így "elmondva" úgy tűnik elég gyenge lábakon áll a kapcsolatunk, de fent említettem, hogy azok okok nem biztosak, nem látok bele a lelkébe. Csak ezek tűnnek lehetségesnek számomra, bár kissé szégyellem magam, olyan mintha bizalmatlan lennék vele szemben. Ennyi erővel én meg a pénzéért mentem hozzá.
Mindenesetre, köszönöm, hogy elolvastad és köszönjük, neked további jó írást.