Minden, amit az óvónők nem mernek kimondani

A szerkesztőségben ülve találtam rá egy cikkre, amiben egy óvónő részletesen leírja hivatása nehézségeit. Nem csak a beszámoló részletessége miatt akadt fenn a szemem az írásán, de az is hozzátett, hogy mennyire más szemszögből közelíti meg a problémákat, mint a legtöbb óvónő. Nem azzal indít, hogy kevés a fizetés, pedig abban is igaza lenne, hanem azzal kezdi, hogy bemutatja, mi a feladata egy óvónőnek, és azzal zárja, hogy nem beszélünk eleget a szülő felelősségéről a gyermeknevelésben. Érezhetően zaklatott hangvételű a cikk, én mégis visszafogottnak gondolom, hiszen sajnos egy óvónő nyilvánosan

nem beszélhet őszintén arról, hogy mit gondol a jellemzően harmincas, iskolázatlan; gyerek által összetartott kapcsolatban, vagy épp válófélben szenvedő szülőkről, akiknek a gyerekéért nap mint nap kiteszi a szívét-lelkét.

Én nem vagyok óvónő, sőt, férfi vagyok, ráadásul sokan a nevemet sem tudjátok, úgyhogy megengedhetem magamnak azt, hogy kimondjam, aminek a visszatartása miatt sok óvónő sírásig stresszeli magát.

Kezdjük a családtervezésnél! Az Y-generációs, mostani huszas-harmincasok közül az értelmiségi, diplomás emberek nagyon ritkán vállalnak gyereket. Általában a karrierépítéssel töltik ezt a két évtizedet, hogy később anyagi biztonságot tudjanak nyújtani a babának, és hatékonyabban felismerik azt, ha belül nem állnak készen egy gyerek felnevelésére. Sokan kalandokkal, utazással, esetleg aktív sporttal töltik ezeket az éveket, ami hozzásegít ahhoz, hogy később, amikor már családot alapítanak, ne akarják kiélni magukat. Általában tudatosak, felelősségteljesek, előrelátóak. Ha mégis úgy döntenek, hogy gyermeket vállalnak, azt körültekintően teszik, előtérbe helyezik a baba érzelmi biztonságát, szellemi, lelki fejlődését; és szinte egyáltalán nem tartják fontosnak azt, hogy a körülöttük élők hatalmas márkafeliratokon, és látványos rongyrázáson keresztül lássák, hogy igen, ez a gyerek jól él! Velük általában kevesebb a probléma az oviban, az óvónők is jobban kedvelik őket, de ők vannak kevesebben.

A huszonévesek, de legfőképp a harmincasok mégis futószalagon szülik azokat a gyerekeket, akikkel tele vannak az óvodák. A fiatal, tudatos, felelősségteljes ember csak nagyon ritkán vállal gyereket bizonytalan körülményekre, ők inkább biztosra mennek. Akkor mégis ki ácsorog legnagyobb eséllyel az óvoda előtt minden délután? A többiek.


Kivételek mindenhol vannak, nekem is van fiatal ismerősöm, akinek óvodás gyermeke van, de az a helyzet, hogy ma mindenki kivételnek hiszi magát, és mindenki azt gondolja magáról, hogy őrá egyáltalán nem vonatkozik az, amit most írni fogok, hiszen ezt elég fájdalmas lenne beismerni.

Pedig a gyakoribb jelenség az, hogy a felelőtlen ember, akinek egész életében nem jött össze semmi a gyereken kívül, hordja az óvodába a problémás gyereket. Se boldog párkapcsolat, se továbbtanulás, se állandó munkahely; viszont alkalmi munkával, vagy munka nélkül meg a pénz se ront ajtóstul a házba, és emiatt is iszonyú frusztrált szegény, miközben próbálja tökéletesnek mutatni magát az Instagramon.

Anya vagyok, és büszkén vállalom! - olvasható a Facebook-oldalán, hát persze, hiszen más nincs is, amit kitehetne a gyereken kívül! De ne gondoljuk azt, hogy aki a kapcsolatait, a tanulmányait, az álláskeresést, és gyakorlatilag minden mást elrontott a saját életében, az majd pont a gyereknevelésben fog kiteljesedni. Ne kergessünk illúziókat: ezeknél a családoknál az a helyzet, hogy

amit a primitív, érzelmi analfabéta szülő délután 4-től reggel 7-ig szétroncsol, azt reggel 7-től délután 4-ig az óvónő próbálja kiegyensúlyozni

törődéssel, játékokkal, kreatív feladatokkal, beszélgetéssel, a gyermekek tisztába tételével, és minden olyan gesztussal, amit a cikkíró oldalakon keresztül felsorol. Gyakorlatilag egy óvónő minden egyes napja azzal telik, hogy egyedül, vagy egy másik óvónővel ketten vívnak szélmalomharcot húsz-harminc ostoba szülővel, akik meg vannak győződve arról, hogy az ő gyermeknevelési módszereik Nobel-díjat érdemelnének, mivel képtelenek magukba nézni, hiszen az igazság jobban fájna. Az igazság pedig az, hogy a gyerekek nagy része diszfunkcionális családból érkezik az óvodába, különösen Budapest 8-9. kerületeiben, meg Északkelet-Magyarországon, ahol a fogamzásgátlás luxusnak számít, így a legtöbb gyerek ezeken a környékeken születik. A tippmix-függőség, az alkoholizmus, az óvodás gyerek melletti herbálozás, vagy a jelenlétében való veszekedés, erőszakos viselkedés viszont nem csak ezeken az alja környékeken jellemző, hanem sok olyan harmincast érint, aki éppen rájött, hogy elrontotta a kis szánalmas életét.

Beszéljünk egy kicsit a példaképekről! Milyen férfitól, nőtől akarnak ma gyereket a legtöbben a harminc körüliek, vagy a harmincasok közül? 2018-ban az óvodáskorú gyermekek apukái jellemzően Majkák akarnak lenni. Ugyanazt a semmitmondó, értékrend nélküli életet akarják élni egy kiélt, elhasznált Playboy-nyuszival az oldalukon; ugyanúgy nem tudnak felnőtt férfi létükre se szellemi fölényt kialakítani, se szakmai elhivatottságot felmutatni, se összeszedni a gondolataikat, igényesen írni, vitázni, érvelni, sőt, a Facebookon kívül gyakorlatilag semmit nem képesek nyújtani.

• Béna, jelentéktelen tetoválások, 
• olcsó melegítő, 
• szúrós-üres tekintet, 
• hatalmas márkafeliratos ruhák,

azt gondolom, a sok-sok Majkát nem kell bemutatni senkinek, mindegyik elég látványos jelenség.

Az anyukáknál azért szélesebb a paletta, ami a 2000-es évek leselejtezett, kiélt példaképeit illeti. 2018-ban az óvódáskorú gyermekek anyukái jellemzően Voksán Virágok, Dukai Reginák, Lévai Adriennek, vagy Hódi Pamelák akarnak lenni. Az anyaszerep már csak akkor menő, ha mutogathatod a kicsit az Instán, máskülönben gáz! Amennyire változatosnak tűnik a felhozatal, annyira egysíkú, primitív, és élettelen az összes ilyen nő: az egész életük egy fitnesz-fasizmus, rohangálás a divat után, a körmöshöz, a szoliba, a gyerek meg majd felnő közben

valahogy.

Vagy a nagyszülő segítségével - ilyet is sokat láttam már, sőt, olyat is, aki a nagyszülők nyakára szült és nélkülük nem is tudott volna kijönni anyagilag, - vagy csak úgy nő, mint a gomba. Majd a kicsi elfoglalja magát, tabletezik, telefonozik, aztán egyszer csak nagyobb lesz, és majd mindenkit lehet felelőssé tenni a problémákért, kivéve önmagukat. Hiszen egy Majka-utánzat vagy egy Pamela-utánzat sose hibázhat, mindig más a hibás! Leginkább az óvónő, aki a karácsonyra kapott tablettel versenyezve próbálja nevelni a gyereket a semmirekellő szülei helyett, akik úgy tűnik, tökéletesnek hiszik magukat. A 2010-es években született gyerekeket elsősorban az internet neveli fel. Másodsorban a szülő, az óvónő pedig a dobogó legalsó fokáról kiabál kétségbeesetten, és teljes joggal.

Nincsen semmi gond azzal, hogy ezek a primitív, élettelen párok gyermeket vállalnak, hiszen a családalapítás a legtermészetesebb dolgok egyike a világon. Még írni-olvasni sem kell tudni hozzá! A gond ott kezdődik, amiért gyereket vállalnak, és ahogyan felnevelik, vagy épp nem nevelik. Sokan olyan kapcsolatban vállalnak gyereket, ami már a fogamzást megelőzően is szét volt esve, hazugságokkal, minden héten veszekedésekkel, vagy akár egy-egy megcsalással színesítve a viszonyt. Elnéznek bármit, csak azért, hogy megkapják a biztonság illúzióját, félnek az egyedülléttől, és háttérbe szorul az, hogy a partner mennyire megbízható, kiszámítható, felelősségteljes, előrelátó, pedig ezeknek az első számú szempontoknak kellene lenniük, és éveken keresztül kellene megbizonyosodni róla, mielőtt valaki úgy dönt, hogy családot alapít. Előtérbe került a látvány, az illúzió, és hajlamosak gondolkodás nélkül elhinni mindent, ami úgy tűnik. Ahelyett, hogy mindkét fél felelősséget vállalna a jövőért, kb. annyi a szempont ilyenkor, hogy a másik

• normális
• értelmes
• megvan a kémia
• jó a stílusa
• nem csak egy éjszakát akart
• kedves, aranyos
• tud komoly is lenni, de vicces is
• az elején olyan jó volt vele,

aztán évekig a szex és az egyedülléttől való félelem tartja össze a tökéletesnek álcázott, de valójában szánalmas kapcsolatot, és ilyen körülmények közé születik meg a gyerek. Ezt a gyereket úgy fogják 3-6 év múlva óvodába járatni, hogy viszi magával ennek a hulladék, értéktelen kapcsolatnak az összes viszontagságát. Ezek a kapcsolatok annyiból állnak hogy az egyik fél szerepel, a másik meg alkalmazkodik, érzelmi intelligencia nélkül pedig egyáltalán nincsenek felszínre hozva, megbeszélve a problémák, szavakkal oldják meg tettek helyett. Mennyi olyat hallottunk már, hogy a nő azt hitte, hogy

majd a gyerektől megváltozik a másik, majd a gyerek megjavítja a kapcsolatot, összehoz,

majd akkor elkezd törődni a másik vele, elkezdi újból szeretni; de valahogy sosem változott semmi, sőt, csak rosszabb lett, és sokszor ugyanez a helyzet a házassággal is. Ha a párválasztási szempontok nem mutatnak túl a felsoroltakon, és a gyerek azért születik meg, mert "a Szabó Zsófi gyereke olyan aranyos, és különben is már itt az ideje", akkor lényegében a nő előre egy kakukkfiókát szül, és nagy eséllyel a gyerektartásból fogja felnevelni, mivel a megbízhatóság, kiszámíthatóság, felelősségteljesség, előrelátás nélkül halálra van ítélve a közös jövő; és a legvalószínűbb, hogy egyedül marad, vagy keres egy pótapukát kétségbeesetten - legtöbbször ugyanilyen szempontok alapján. Hiszen ő tökéletes, ő mindent jól csinál, minek is változtatna?

Ha már összejött a gyerek - gondolják, - vegyük valami hasznát, legalább így az ismerősök jobban fognak szeretni! A gyerekek Facebookon, Instán való kényszeres mutogatása hasonló ahhoz, mint amikor gyermektelen nők ugyanilyen kényszerrel a testüket mutogatják ezeken a felületeken: nem tartják értékesnek magukat; a testüktől, illetve a gyerektől várják azt, hogy pozitív visszajelzést kapjanak. A különbséget az jelenti, hogy itt egy élő embert zsákmányolnak ki érzelmileg. Mivel a gyerek nélkül, belül értéktelennek érzik magukat, (,,Anya vagyok, és büszkén vállalom" - emlékszünk?) ezért nem tudnak átadni nekik semmit a belőlük hiányzó értékekből. Pajzsként tartják maguk elé a kicsit, hátha arra majd jön a lájk, érzelmileg a gyerek tartja el a szülőt, aki az ismerősök lájkjai nélkül összezuhanna. Ezek a gyerekek a tudtuk, akaratuk ellenére is többet szerepelnek az összes ismerős előtt, mint azt a szülő egész életében tette, viszont a szereplésből egyedül a szülő húz hasznot, hiszen az ő önértékelését tartja életben a sok lájk, és arra a néhány pillanatra ő is Szabó Zsófinak érezheti magát egy kicsit.

Eközben a gyerekek ezeket a torz példaképeket látva nőnek fel - amíg nekünk az óvodában a saját szüleink voltak a ,,szuperhőseink", addig a mostani gyerekeknek Majkák és Hódi Pamelák, hiszen az ő szüleik rájuk akarnak hasonlítani. Az ilyen szülő nem tud példakép lenni, hiszen önállóan nem teremt értéket. Ahogy figyelmet, elismerést akarnak szakmai elhivatottság, önálló gondolatok, értékes teljesítmény, és kiforrott értékrend nélkül, a semmire, a gyerekeik is ebben szocializálódnak, nekik is ez válik fontossá, nem az, amivel kiérdemelhetnék a valódi figyelmet, elismerést.

A legtöbb ál-Majka és ál-Pamela valamilyen mentális betegséggel is küzd - szorongás, depresszió, vagy ha mást nem, megfelelési kényszer; amivel szintén nincs semmi gond, a legjobbakkal is előfordul. Ami a különbséget jelenti, hogy a legjobbak beismerik, ők viszont nem, ezáltal nem is kérnek, és nem is kapnak megfelelő lelki segítséget, ami meg egyenes út ahhoz, hogy egy szétroncsolt lelkű gyereket dobjanak be az óvodába négy-öt év után, akiből annyit vettek le, hogy furcsa. Persze az ezt megelőző években

a szülő többször emelgette a súlyokat az edzőteremben, mint a saját gyerekét,

aztán csodálkozik, hogy a kicsi egy karfiol szintjén tart érzelmileg, lelkileg, mikor bekerül az óvodába, és sajnos láthatjuk, hogy sokaknál felnőttként is ez a szint a plafon. De hiszen ő fáradt, és neki kicsi gyereke van! Büszkén vállalja! Az már részletkérdés, hogy vajon a kettő összefügg-e egymással, vagy esetleg a fáradtság a kondis guggolásnak, esetleg a plázázásnak, vagy a pótapuka-keresésnek köszönhető. Teljesen más dolog gyereket nevelni, és úgy tenni, mint aki gyereket nevel, viszont nagyon jól elő lehet adni az ismerősöknek, hogy szegény szülő mennyire elfáradt, miközben a gyerek tabletezett, ő meg veszekedett a gyerek apjával/anyjával, ráadásul az óvónőt jól is le lehet oltani ilyenkor. Mert ő fáradt.

Ezek azok a meglett, felnőtt emberek, szülők, akik a Cosmopolitanból akarnak gyereket nevelni. Akik tökéletesnek hiszik magukat, de képesek kedvelni egy női önbizalomedző nevű Facebook-oldalt, akik minden évben elhiszik, hogy a paradicsomdiétától le lehet fogyni nyárra, akik elhiszik, hogy Szabó Péter majd segít. Elhiszik, hogy ha veszekednek a gyerek előtt, az majd nem fog ebből érzékelni semmit, elhiszik, hogy egy csokival vagy egy zacskó chipsszel el lehet intézni a gyerek érzelmi fejlődését, elhiszik, hogy tiltással bármit elérhetnek, elhiszik, hogy ha rágyújtanak egy cigire, és ordibálnak a gyerekkel, az majd minden problémát megold, elhiszik, hogy a homeopátia meggyógyítja a gyereket, ha beteg. Elhiszik az összes összeesküvés-elméletet. Elhisznek mindent, mégis azt mutatják magukról, mintha ők jobban tudnák a dolgukat az óvónőnél. A gyerek pedig óvodáskorban a szülő kristálytiszta tükörképe: amit otthon lát, érez, tapasztal, azt fogja bevinni az óvodába - viszont amit az óvónénitől lát, érez, tapasztal, azt már nem biztos, hogy haza is viszi. Csúnyán beszél, verekszik, erőszakos, nincs tekintettel másokra, de ezért nem az óvónő a felelős, hiszen a viselkedési mintát minden gyerek otthonról hozza. Nem az óvónő nevelt hisztis kis hercegnőt, vagy erőszakos pofozógépet a kislányból, vagy a kisfiúból, a primitív szülőt viszont ez nem érdekli, és két hangos telefonálás között hajlamos tiszteletlenül, gondolkodás nélkül kiosztani az óvónőt a saját felelőtlenségéért, hiányosságáért, csak azért, hogy ne kelljen magába nézni, és beismerni a nyomorult hibáit.

Ismerjük ezt a típust mindannyian: a ,,tökéletes" aki állandóan veszekedett az összes párjával, lusta volt az érettségihez, a továbbtanuláshoz, így nem keres sok pénzt a munkájával, de luxuséletről álmodozik, minden este nézi a tévében a budapestet, és meg van róla győződve, hogy neki minden jár, anélkül, hogy megdolgozna érte. Ennek köszönhető az, hogy mindenki mást hibáztat saját magán kívül, és ezek azok az emberek, akiknek az óvónők minden áldott nap ki vannak téve. Ez az, amit nem mernek megfogalmazni az óvónők, pedig a probléma forrásai pontosan ezek a szülők.

(Kép: iStock)

Akár magadra, akár a körülötted élőkre ismertél ebben a bejegyzésben, azon mindenképpen érdemes elgondolkodni, hogy miért nincsen Óvónő vagyok, és büszkén vállalom! a Facebookon. Én úgy gondolom, azért, mert egy óvónő legtöbb esetben önmagában is értékes, egy csodálatos szakmával, hivatással a kezében, és nincs szüksége arra, hogy más embereknek ezt bizonygassa. Amellett, hogy nagyobb fizetést érdemelnének, azt gondolom, sokkal inkább megérdemelnék, hogy a rengeteg élettelen, primitív, nagy hangú szülő, a sok Majka és Pamela-utánzat egy pillanatra magába nézzen, és számot vessen arról, mi az, amit otthon elrontott. A fejlődés a gyerek boldogsága érdekében pedig nem a körmösnél vagy a szolinál kezdődik, és nem is a boltok édesség-osztályán, hanem elsősorban a szokások megváltoztatásában, abban, hogy merünk tanulni a saját hibáinkból ahelyett, hogy tökéletesnek hinnénk magunkat, és abban hogy felértékeljük egy szinttel az érzelmi intelligenciát, mondjuk a szépségápolás fölé.

Az óvónő eredeti bejegyzése, ami miatt eszembe jutottak ezek a gondolatok, itt olvasható.


Ha neked is van véleményed, megoszthatod hozzászólásként akár itt, akár a Felnőtt Szemmel Facebook-oldalán! Ha pedig kíváncsi vagy hasonló bejegyzésekre, nézz körül oldalt a címkék között, sok hasonló, érdekes olvasnivalót találsz rólam és a gondolataimról.