Vannak olyan emberek, akikből nem szorongást vagy kényszereket vált ki az elhanyagoltság és a kisebbségérzet, hanem valami egészen mást. Sokan tapasztaltuk már azt az élményt, amikor összehasonlítjuk magunkat más emberekkel, és úgy tűnik, mintha mi kevesebbet érnénk, kevésbé lennénk jobbak valamiben, mint a többiek. Ez nem csak fokozhatja az alacsony önértékelést, de szégyenérzetet is kiválthat az emberből, aki amellett, hogy szégyellni kezdi saját magát, úgy fogja érezni, hogy folyton bizonyítania kell a környezetének, és ahhoz hogy elismerjék, valami olyat kell tennie, ami nem rá vall.
Ezért lehet felelőssé tenni a szülőt, aki nem tanította meg a gyereket értékelni, szeretni saját magát, de lehetnek felelősek a társai is, akik megjegyzést tesznek a külsejére, különösen, ha az illető lány. Egy fiatal lány rengeteg összehasonlítási ponttal találkozik nap mint nap, rosszul érezheti magát az alakja, a mellei, vagy akár a fogai miatt, a társai, vagy épp egy rosszul megválasztott barátnő pedig ilyenkor csak olaj a tűzre.
Mivel úgy érzik, önmagukban nem érdemelnének szeretetet, nem felelnének meg, vagy csak kevésbé, mint a többiek, ezért elkezdenek szerepet játszani, alakoskodni. Ezt a különbséget ellensúlyozni kell, amit többféleképpen tehetnek meg. Az egyik például ez, amit jobb oldalon a hozzászólók közt látunk:
Az ilyen megnyilvánulás, hasonlóan a tükörben pózoláshoz, mindig bizonytalanságról árulkodik. A tükröm-tükröm esetében ez jobban észrevehető, viszont, ha elképzeljük, hogy ez a hozzászóló egy társaságban mondja azt, amit leírt, nagyon egyszerűen egy magabiztos, egészséges lány benyomását keltheti. Mivel saját magáról igencsak rosszakat gondol, a legfontosabb neki, hogy mások mit gondolnak róla. (Ehhez kell az állandó visszajelzés, a lájk, illetve a reakciók.) Gyakran annyira súlyos a visszajelzésektől való függőség, hogy az illető társat, barátokat is úgy választ maga mellé, hogy vajon a többiek mit fognak szólni, ha meglátnak vele, így előfordulhat, hogy olyannal van együtt, aki neki valójában kevésbé tetszik, viszont a tömegízlésnek tökéletesen megfelel. Bármi rosszat elviselnek, és bárminek alávetik magukat egy kis visszajelzésért, figyelemért cserébe, illetve az önképzavart gyakran kísérheti társ- és drogfüggőség is.
Térjünk vissza a személyes beszélgetésre! Gyakran előfordul, hogy egy ilyen emberen beszélgetés közben is érződik, hogy mindenáron bizonyítani akar. Ez nehezen érhető tetten, írni is nehéz róla, de néhány apró jelből meg lehet figyelni. Ha egy harmadik személyt hozunk szóba, akkor az biztos, hogy ő mindenképp ismerni fogja, azt a látszatot akarja kelteni, hogy ő mindenkit ismer, sok barátja van, és mindenkiről mindent tud. Ha egy érdekes tevékenységről, érdeklődési körről van szó, ő mindenképpen érteni fog hozzá, legyen az bármi! Elő fogja adni a szakértőt, még akkor is, ha az olvasásról van szó, a szakértelem pedig a Szürke ötven árnyalatát jelenti. Gyakran kijavít, még olyan területen is, amiben te vagy a jártasabb.
Ha nem csak ketten-hárman vagyunk, hanem többen, akkor gyakran beszél hangosan szexről, vagy olyan személyes témáról, amivel magára vonzhatja az emberek figyelmét. Jellemzően eltúlozza saját szexuális teljesítményét, vagy céloz rá, esetleg más témában ad elő olyan történeteket, amikről akár te magad is meggyőződhettél, hogy másképp történtek. Ezeket nem úgy kell elképzelni, hogy az illető kerek-perec kijelenti, hogy én jó vagyok az ágyban, sorozatos utalások, célzások segítségével csikarja ki a látszólagos elismerést a környezetéből. Természetesen ez a viselkedési minta nem csak fiatalokon figyelhető meg, a tipikus nagypapa is gyakran sztorizgat a múlt században történtekről, ami olyan rég volt, tán igaz sem volt.
Ha egy társaságban ilyesmit tapasztaltok, ti hogyan szoktatok reagálni? A legegyszerűbb, ha látszólag elismerően bólogatsz, miközben belül tudod, hogy túlzást vagy hazugságot hallottál, viszont így az avatatlanabbak számára nem fog kiderülni, hogy az illető nem mondott igazat. Ha felhívod a figyelmet arra, hogy az nem úgy történt, akkor előfordulhat, hogy a többiek, akik nem mernek ellentmondani, a mesélő mellé állnak, hiszen nem érzik felkészülve magukat arra, hogy kimondják a h betűs szót. Ha ketten vagytok, és úgy szembesíted a másikat, akkor jellemzően megsértődik, és már csak azért sem fogja elismerni, hogy hazudott vagy eltúlzott valamit, nehogy tovább sérüljön az egyébként is gyenge lábakon álló önképe, inkább érzelmileg zsarol. (Nem is vagy a barátja, nem is teszel érte semmit stb.) Ha írásban azt válaszolod, hogy figyelj, nekem nem kell eltúloznod, nyugodtan meséld úgy, ahogy történt, akkor erre általában vagy nem ír vissza (kézbesített üzenettel, tehát olvasta), vagy itt is meg fog sértődni, hogy te miket ki nem nézel belőle, és játszani fogja az ártatlant.
Mi a megfelelő reakció? Ti ismertek ilyen embert? Szerintetek milyen viselkedési minták jellemzőek még rájuk?
Szia!
VálaszTörlésVan egy osztálytársam, aki már két éve túlozva adja elő a történeteit, de megjátszott hívásokra is szinte hetente sor kerül. Akárkivel beszéltem erről, eleinte meglepődtek, de voltak páran, akik szintén észrevették a színjátékot. A legjobb barátnőjének, akit legalább 10 éve ismerek, én szóltam, hogy figyeljen oda, miket hord össze a lány, mert neki sem tűnt fel a dolog. Egyszerűen nevetséges az egész szerintem, mert egy értelmes, kedves lányról van szó. Mi szükség a hazugságokra?
A legjobb barátnője össze is veszett vele, de nem volt mersze megmondani neki, hogy ne hazudozzon, pedig én bíztattam, hogy beszélje meg vele rendesen, mert én több évnyi ilyen áltatás után a helyében jól beolvastam volna neki. Bár lehet, hogy ez sem a megfelelő reakció lett volna.
Mivel annyira nem állok közel hozzá, én nem akarom szembesíteni a saját hazugságaival. Bizonyítékom sincs nagyon, csak a józan eszem. Így ha netalán beszélgetek vele, igyekszem semleges témáknál maradni, de sokszor ilyenkor is elkerülhetetlen, hogy szóba hozza a pasiját (, akit soha senki nem látott élőben, és ha meghívjuk valahová a srácot, a lány mindig talál kifogást, amiért nem tud jönni). Ezen kívül én sem tudom, mi lehetne a megfelelő reakció.
Szia!
TörlésJajj, igen, az álpasi! :D Nem is tudom, hogy maradhatott ki a jellemzésből. Annyira tipikus.
Az egyik csoportban írta valaki, hogy ő is tett hasonlóakat középsuliban azért, hogy komolyabbnak, felnőttebbnek tűnjön. Szerintem az értelmes, kedves lánynál is ez a helyzet, egyszerűen csak azt szeretné, ha az emberek foglalkoznának vele. Ettől függetlenül persze szánalmas az álpasi, meg az áltelefonálgatás. :D
Annó velem is előfordult ilyen,csak éppen én voltam az aki bizonyítani akart. Éveken át hazudoztam,tökéletesen előadtam milyen izgalmas a kitalált életem,aztán délutánonként a pszichológusomnak sírtam ki a lelkem,hogy valójában mennyire egy unalmas ember és mekkora egy hazug dög vagyok(persze nem ez volt a fő indok amiért pszichológushoz jártam). Nem tudom észrevette-e valaki, sosem mondták. Nyolcadikban elhatároztam, változni akarok,amihez hozzájárult az is,hogy egy 100km-rel arrébb lévő gimibe adtam be a jelentkezésemet. Valamikor a felvételi megírása után kezdtem el változni,eleinte csak kevésbé színeztem ki a történeteket,aztán valamikor nyár közepére-amikor a depresszióból is kigyógyultam-elértem arra a pontra,hogy már egyeltalán nem hazudtam és mindent úgy adtam elő ahogy az volt, illetve végre beismertem azt is,hogy unalmas vagyok. Aztán a környezetemmel együtt az életem is változott és szerencsére már nem mondhatom azt,hogy ne lennének izgalmasak a mindennapjaim.
VálaszTörlésHa egy olyan emberrel találkozom amilyen régen én is voltam,megpróbálom négyszemközt elmagyarázni miért is nem tesz ezzel jót saját magának. Személy szerint amikor régen átgondoltan egy-egy napomat elborzasztott a tudat,hogy eseménydúsnak állítottam be az életemet és azt akartam,hogy ne lássanak unalmasnak,a hazugságaimmal lehet tudtam bizonyítani a külvilágnak,de magamnak nem. Ha ez az ember továbbra is szerepet játszik és mellette valamilyen szinten fontos számomra akkor megpróbálok vele még egyszer beszélni erről,mert tudom mennyire rosszul érezné magát tőle,ha egy társaságban hányom a szemére a hazugságait. Ha ez sem vezet sehová,csak ezután utalok a közelebbi ismerősöknek arra,hogy gondolják át mit mond nekik az adott illető.
Tulajdonképpen nem nagyon lehet mit kezdeni a szituációval és magával az emberrel sem,mert ameddig ő maga nem akarja abba hagyni,addig úgyis szerepet fog játszani bármit is teszel vagy mondasz neki.
(Bocsánat az esetleges helyesírási vagy fogalmazási hibákért,mobilról nem nagyon lehet átlátni mit kommenttel az ember)
Mindig érdekes a másik oldalt meghallgatni. Szerintem különösen büszke lehetsz arra, hogy sikerült leküzdened a depressziót.
TörlésHogyan szoktak reagálni, ha négyszemközt szembesíted őket azzal, hogy tudod, hogy ez hogyan működik? Tagadnak akkor is?
Igen, azt hiszem, ez a kulcsa. Nem értékelik magukat annyira, hogy maguknak bizonyítsanak, a külvilágot viszont igen, hogy nekik. Mindenáron.
Utólag inkább idiótának tartom magam amiért nem ért meg bennem hamarabb az elhatározás és őszintén szólva, sokkal nehezebb nem visszaesni a depresszióba,mint kimászni belőle-legalábbis számomra.
TörlésLegtöbbjük tagad,úgy az első fél-egy órában,próbálják bizonyítani maguknak és nekem is,hogy az a hazugság amit én állítok. Baj akkor van,ha beismerés helyett inkább (néha elég agresszívan)vitatkozni kezd és a lehető legtöbb dolgot a szememre hányja,akár azt is,hogy múlt pénteken nem mellé ültem első órában. Ez az egészben a legnehezebb,nem akarják elfogadni a tényt,hogy valaki rájött a titkukra és kételkednek abban amit állít(pl.:nem mondja el másoknak,vele is megtörtént stb.). Ha sikerült átlendülni a veszekedésen akkor elmesélem a saját történetemet aminek hatására általában megnyílnak és kezdetét veheti egy elég hosszú és érzelmekkel teli beszélgetés/lelkizés. Ha valójában egy érdekes embernek gondolom akkor elmondom neki,hogy szerintem mitől nem unalmas,de azt mindenféleképpen kifejtem,hogy szerintem miért nem éri meg szerepet játszani,aztán vagy elgondolkodnak ezen vagy folytatják tovább a hazudozást. Azt azért hozzá kell tenni,hogyha továbbra sem változnak meg,általában nekem a beszélgetés után már a valós történetet mondják el,nem pedig a kiszínezettet,ami mégha kicsi is,de legalább fejlődés. Lehet,hogy a beszélgetés után egy időre eltávolodnak,de ez idővel helyreáll,illetve abból szokott nagy(obb)probléma keletkezni amikor eljutunk arra pontra,hogy szólok a közeli ismerősöknek,bár ilyen azért nagyon ritkán van.Ami még fontos lehet,minden esetben(akár ebben a témában,akár depresszióval vagy családon belüli erőszakkal kapcsolatban) felajánlom a segítségem és a vállamat amin kisírhatják magukat,ennél többet valószínűleg ha vért izzadok se tudok értük tenni.
Szerintem kár lenne az általános iskolás önmagadat okolnod azért, mert nem ismerte fel korábban a depresszió tüneteit.
TörlésTúl tipikus, amit írsz. Külön szórakoztató tud lenni, ha a valós történet tudatában hallod, ahogy másoknak teljesen mást ad elő.
Nagyon hasznos volt a hozzászólásod, köszönöm!
A felismerés időpontja miatt nem okolom magamat,az zavar,hogy amikor elhatároztam magam a változás mellett,már évek óta tudtam hogy depressziós vagyok.
TörlésTényleg szórakoztató és az is előfordul(bár ritkán),de jellemfejlődés szempontjából azért mégiscsak jobb a túl tipikus változat😅
Igazán nincs mit.