Mindig is a kedvenc évszakom volt a tél, de abban az évben február közepére már nagyon elegem lett belőle. Pocsékul indult, alig hozott havat, ráadásul a vizsgaidőszak sem sikerült jól. Amennyire szerettem a nagy havat és a hófelhőkkel járó, narancssárgás éjszakai égboltot, annyira utáltam a téli ünnepeket. Mind a karácsonyt, mind a Valentin-napot. A Szenteste jobban telt a szokottnál, hiszen a barátnőm itt volt mellettem, nem ment haza 24-én. Aznap viszont ott ültem már egy ideje a padon, és nem volt sehol. Szétfagyok. Muszáj volt nekem kitalálnom ezt az éjszakai fürdőzést? Tényleg, kellett ez nekem? Akartam én ezt? Viszonozni akartam a Szentestét, vagy csak a kedvére akartam tenni? Persze, hogy akartam, imádom az éjszakai fürdőt, főleg télen. Hangulatos tud lenni.
(Kép: Shutterstock)
De mi tart ennyi ideig? Sminkel? Vagy lemossa? Valamelyik a kettő közül. Állandóan sminkelt, mindig, de tényleg mindig! A boltba, a postára, a gyrososhoz, ha sétálni mentünk, ha sötét volt, ha egy árva lélek nem volt az utcán, akkor is! Több réteg alapozó, mindenféle arckrém, púder, és mi szem-szájnak kell. Rúzs, amikor azért mentünk le, hogy gyrost zabáljunk! Muszáj, hátha addig is meglátja valaki. Mellette jöttem rá arra, hogy nekem valójában nem a sminkkel van a problémám, hanem a kényszerrel. És persze azzal, hogy ott ültem nulla fokban egy törölközővel a hátamon.
Lehangoló dolog a kényszer. De miért lepődtem meg? Ez a lány az elmúlt tizenhárom évének a nagy részét az első padban töltötte. Több olyan évet zárt, amikor kitűnőre végzett. Sőt, talán mindig is kitűnő volt? Ez ciki, ezt meg kellett volna jegyeznem, pedig egyáltalán nem érdekelt. Még a lila körömlakkját is megjegyeztem az első találkozásról, de ezt bezzeg nem tudtam. Közel fél év telt el azóta, hogy feljött Pestre tanulni, de mintha nem tudott volna elszakadni ettől a tizenhárom évtől. Ő az a típusú lány lehetett az egyetemen, akinek mindig a legtisztább, legszebben vezetett füzete volt, soha nem húzott át semmit, mindenhol a kis fehér szövegjavítót használta; ritkán szólalt meg, sosem tette a földre a táskáját, és elsőként rakta ki a Vöslauer vizét a papírpoharas kávéja mellé. Minden csoportban van egy ilyen lány, az övékben ő volt az. De hol van már ennyi ideig?
Undorodtam a kényszeres maximalizmusától, és ezt nem is tartottam magamban. Amikor ittunk, akkor hajlamosabb voltam kiadni magamból, de egyébként sem rejtettem véka alá. Pontosan tudta, mennyire távol áll tőlem ez az állandó tökéletességért szorongás, ez a folytonos mit látnak mások-félelemből felépülő álértelmiségi viselkedés, ez a nehogy butának tűnjek-félelemből felépülő álcsendesség, és ezek a kényszerek. Gondolom, eleinte rólam is azt sejtette, hogy a visszafogottságom csak egy védekezés az ellen, hogy ne mondjanak rólam semmi rosszat mások; aztán amikor rájött, hogy én tényleg ilyen vagyok, megvonta a vállát, és úgy volt vele: nem baj, így se rossz. Így voltunk nyolc hónapja egymással, és abból igazán az első három volt jó. A nyár, amíg még távkapcsolat volt, és nem jött ide, az volt az igazi! Imádtam a hétvégéket, szerettem leutazni hozzá, és azt is szerettem, amikor ő jött fel. Akkor még jó meleg volt az idő. Nem úgy, mint most, hogy lassan már eljegesednek a lábujjaim, hiába mozgatom őket össze-vissza, mint egy félőrült.
Szerettük egymást? Nem, már nem. De mindketten nagyon profin tudtunk úgy csinálni, mint aki szereti a másikat. Imádtam a humorát, és legalább annyit nevettetett, mint amennyit maximalistáskodott. Volt egy enyhe tájszólása - amit tagadott - és mindig szórakoztam vele, kértem, hogy tanítson nekem szavakat. Mindig is fogékony voltam a nyelvtani játékokra, és vele végre kiélhettem ezeket a szóalkotós-asszociációs kreativitásomat, ipari mennyiségben gyártottuk a hülyeséget. Aztán, persze, ahogy egyre több időt töltött itt, egyre kevésbé használta azokat a szavakat - gondolom azért, nehogy az egyetemen azt higgyék a többiek, hogy ő nem pesti lány.
Kilépett az öltözőből, én pedig csak sóhajtani tudtam. Nem azért, mintha nem lett volna lélegzetelállító, de annyira elegem volt már a várakozásból, hogy a következő lépés az lett volna, hogy a törölközőbe bugyolálva elkezdem sorolni magamban a prímszámokat, hogy legalább fejben ne fagyjak halálra. Feszülten igazgatta a fürdőruha felsőjét, és egy érintéssel leellenőrizte a haját, nem jött-e ki belőle egy tincs az elmúlt fél percben.
- Mehetünk?
- Aha.
A termálmedence a fürdő másik végén volt. Már a buszon megbeszéltük, hogy mi lesz a program: én ott áztatom magam, ő pedig néha odajön hozzám, néha pedig átmegy a fedett versenymedencébe, és úszik pár kört. Húszéves koromra nekem is sikerült megtanulnom úszni, mondjuk, az egyik úszásnemnek sem felelt meg. Akkor tudtam fent maradni a vízen, ha Hosszú Katinka technikáját ötvöztem egy golden retrieverével. Ha jól csináltam, még haladni is tudtam vele, viszont annyira nem éreztem biztosnak magam, hogy ezt egy mélyebb medencében is bevállaljam. Neki nem csak azért feküdt jobban az úszómedence, mert szabályosan tudott úszni, de magasabb is volt nálam. Magas volt, és vékony. A magassága volt szinte az egyetlen, amivel elégedett volt. Az a lány volt, aki mindig csak egy kicsit akart vékonyabb lenni, meg mindig csak egy kicsit akart szebb lenni. Aztán, amikor fogyott, vagy jobb lábbal kelt fel, akkor meg még egy kicsit. Aztán megint egy kicsit, és ezt így tovább, a végtelenségig.
Elindultunk a két közelebbi medence közti keskeny járdán. Szerettem az esti sötétséget és a telet, de nagyon kevés alkalommal örültem ennek annyira, mint akkor. Képtelen voltam úgy sétálni mellette, ahogy kellett volna. Büszkén, méltóságteljesen, vagy tudom is én, hogyan kellett volna magam érezni. Egy napos, nyári délutánon az összes nyakláncos proli rá csorgatta volna a nyálát a medencéből, a lányok pedig igyekeztek volna úgy tűnni, mint akik éppen nem őt nézik, főleg nem irigykedve. Senki nem értette volna a helyzetet, hogy miért úgy sétálok mellette, mint aki citromba harapott. Hogy miért nem vagyok boldog, hogy miért nem az látszódik rajtam, hogy hé, nézzen mindenki engem, mert ez a magas lány itt sétál mellettem ebben a tökéletes, magazinos fürdőruhában, magazinos testtel, magazinosan összekötött hajjal! Elképzeltem, ahogy néznek, és szinte éreztem magamon a kényszert, hogy nekem most félre kell dobnom azt, hogy nem érzem magam megértve, nem érzem magam szeretve, tisztelve meg aztán abszolút nem; de legalább úgy érezhetem, fél lábbal beléptem a februári Elle magazinba, és ennek örülnöm kell, mert mindenki erre vágyik. Ez az érzés volt bennem, pedig valójában a medence kongott az ürességtől, ráadásul ki is szárították a téli időszakra.
Amikor odaértünk, csak egy nyugdíjas pár üldögélt a kockás csempés, szocreál medencében. Ledobtam a törölközőm, és nehezen tudtam visszafogni magam, miközben belegázoltam, annyira át volt fagyva a testem. Sétáltunk néhány kört, aztán egy kis úszkálás után én helyet foglaltam az idős pártól távol, úgy, hogy az egyik vízsugár, ami a medence falából jött, masszírozza a hátam. Nem sokkal később ő átment úszni, én pedig ismét fejest ugorhattam a gondolataimba, ezúttal már egy kényelmes, meleg, megnyugtatóan bugyborékoló medencéből.
Az előző szakításomat is pont így vezényeltem le. Na jó, nem pont így, de lényegében ugyanezt csináltam. Mégis, vele mennyivel jobb volt! Többször is voltunk éjszakai fürdőzésen, és mindig rám mászott. Sőt, fényes nappal is, a Balatonban! Nekem kellett leállítanom, hogy ne csináljuk, mert sokan vannak körülöttünk, de áradt belőle, hogy már alig bír magával, és képtelen várni addig, amíg ketten leszünk a szálláson. Az mennyivel másabb sóhajtozás volt! Mindig mosolyogva jött ki a vízből, sosem magát nézte közben. Néztem én őt mások helyett is, sőt, le sem tudtam róla venni a szemem, pedig alacsony volt, és testesebb. Vajon csak az idő szépít meg mindent? Annak a kapcsolatnak a végén is ezt csináltam, mint amit aznap este: szándékosan belehergeltem magam olyan helyzetekbe, amiket az aktuális lánnyal nem tehettem meg. Nem azért, mert nem volt rá pénzünk, vagy időnk, sőt, a legtöbb ilyen képzeletbeli helyzetnek a szexhez sem volt köze. Ezek általában olyan romantikus élethelyzetek voltak, amikre gondolva az ember szíve összeszorul. Hétköznapiak és kevésbé hétköznapiak, váratlanok és kevésbé váratlanok, szívszorítóak, humorosak, vagy lehetetlenek. A fantáziámon sosem múlt, viszont a valóságban mi egyre kevesebb hasonlót engedhettünk meg magunknak. Nem volt hozzá elég szeretetünk.
Lehet, hogy ő is másra vágyott, neki viszont nem voltak emlékei, amikbe kapaszkodhatott volna. Húsz éves koráig nem csinált semmit, csak tanult. Nem hiába, hát az első pados lányt nem láthatják akárki mellett, meg kell adni a módját, kivel jelenik meg! Én voltam az első barátja. Talán sokkal több mindent fogtam volna a tapasztalatlanságára, ha tapasztalatlan kislánynak nézett volna ki, de egyáltalán nem úgy tűnt. Senki nem mondta volna meg róla, és a legtöbb elviselhetetlen tulajdonsága egyébként sem ebből fakadt. Például, azt nagyon sajnáltam, hogy az ő iskolájában arra nem lehetett ötöst kapni, hogy hogyan kell felvenni a telefont. Pedig milyen hasznos dolog! Különösen egy olyan lánynak, aki képtelen rá. Sokat tanultam ebből a kapcsolatból, például, hogy az én szolgáltatómnál egy nap alatt maximum ötven visszahívó SMS-t lehet küldeni - az ötvenegyediket már nem engedte. Ha nem vele jövök össze, ezt sosem tudom meg, hiszen valószínűleg ő az egyetlen lány ezen a világon, aki nem vesz észre ötven bejövő üzenetet a telefonján. Két órával később persze unott hanggal szólt bele: bocsi, a másik szobában voltam. Abba bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha egy orvos keresi a kórházból, ahová egy baleset után bevittek. Egy biztos: kisminkelte volna magát, mielőtt meglátogat.
Olyan elfoglalt lett volna, talán azért nem vette fel szinte soha? Dehogy, nem dolgozott semmit. Hát ott volt neki az egyetem! A zéhák! A beadandók! A tanulás halasztgatása hetekig, aztán az egész éjszakás fennmaradás! Meg, persze ott volt neki a barátja is, akinél lakott, aki szintén egyetemre járt, és aki éjszakai fürdőzésre vitte. Ugyan, mi a fenének dolgozott volna? Hát a lány az első padból nem fogja ilyen alantas diákmunkához adni a nevét! Meg az arcát, úristen! Tiszta szégyen lenne! És egyébként is, minek? Van fedél a feje fölött, van, aki elvigye a Joy-napokra, van, aki főzzön rá, elvigye néha kajálni, bulizni. Persze ehhez már az is kellett, hogy otthonról utaljanak neki pénzt: egyedül nem bírtam el mindent, egyszerűen nem fért be a rezsi meg a bevásárlás mellé, bármennyit dolgoztam. Egyszer az jutott eszembe, hogy a sarki boltban szerintem már pontosan tudták, hogy mikor fog megjönni neki. A hónap egy bizonyos szakaszában a bevásárlókosár a következőképpen nézett ki: csoki, még több csoki, pizza, bor, jégkrém, 100-as zsepi, és persze az elmaradhatatlan Vöslauer. Az feltétlenül kell! Hiszen, ha másnap zh-t írnak, nem árválkodhat egyedül a Starbucks pohár az asztalán, az úgy hogy néz már ki! Mit fognak szólni a többiek? Mit fog inni egész nap?!
Amíg én az egyetemen voltam, vagy dolgoztam, gyakran volt otthon egyedül. Megengedte, hogy használjam a laptopját, néhány hónappal korábban pedig találtam valami olyat, amit igazából nem is kerestem. Ez a valami, amit megtaláltam, egyértelműen utalt arra, hogy ősszel, miután felköltözött, nem fordítottam rá elég időt, nem voltam eleget vele ahhoz, hogy fejest ugorhasson a nagy budapesti lifestyleba, ezért amíg én a munkahelyemen voltam, más, ismeretlen fiúkkal találkozott - természetesen barátként. Fordítva ez már nem működött olyan jól: egy januári veszekedésünk alkalmával egyszer csak meguntam a helyzetet, felöltöztem, eljöttem otthonról, és az úton felhívtam egy haveromat, hogy sörözzünk egyet. Hajnalban, miközben ültünk a Dreherrel a kezünkben, megcsörrent a telefonom. Én elsőre felvettem. Elcsukló hangon hörögte, hogy most azonnal menjek haza, mert rosszul van. Akkor ültem életemben először taxiban, miután faképnél hagytam a haveromat. Benyitottam, és ájultan feküdt az előszoba közepén, elterülve. Be se zártam az ajtót, levetettem magam hozzá, és addig ráztam, szólongattam, amíg ki nem nyitotta a szemeit. Zavart volt, és csak arra emlékezett, hogy sírt. Addig hergelte saját magát féltékenységgel, amíg össze nem esett. Azt gondolta, aznap éjjel én egy lánnyal találkozom.
Kinyitottam a szemem, és oldalra néztem. Sietős léptekkel közelített a medence felé, én pedig azon gondolkodtam, mennyire érthetetlen, hogy az emberek egymás fürdőruhájába, egymás testébe, meg egymás hajába szerelmesek. Meg egymás kabátjába. Nyilván ezek az emberek is csak úgy tesznek, ahogy mi is csak úgy tettünk, de nekem még úgy is hiányérzetem volt, hogy csak úgy tettem. Szükségem volt valamire, amiért legalább úgy tehetek, mint aki rajong, az Elle magazin pedig egyáltalán nem tartozott a rajongásom tárgyai közé.
A címlaplány saját magát nézte, miközben a medencébe lépkedett.
- Örülsz, hogy eljöttünk?
- Aha.
Egy hónappal később szakítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése