Az ember, akit a leginkább észre kellene vennünk

Az öngyilkosságra készülő embereket azért nem vesszük észre, mert nem merünk velük mit kezdeni. Azért nem merünk velük mit kezdeni, mert magunkban is bizonytalanok vagyunk, nem vállalunk felelősséget, márpedig egy másik ember élete a legnagyobb felelősség, ami valaha a kezedbe kerülhet. Nem csak félrenézünk, arrébb sétálunk, elfordulunk a problémáktól, de sikerült eljutnunk odáig, hogy értelmiségi fiatalok legkedveltebb, hozzáállása lett a ne foglalkozz senki mással, kizárólag önmagaddal. Az öngyilkos hajlam nem határozható meg annyira egyértelműen, mint a depresszió vagy a szorongás, de van annyira súlyos probléma, ezért mindenképpen szerettem volna egy külön bejegyzésben foglalkozni ezzel.

(Forrás: Pexels)

Kezdésként megcáfolok néhány tévhitet:

,,Magyarország az elsők között van azoknak az országoknak a listáján, ahol a legnagyobb arányban történik öngyilkosság."

Semmilyen tekintetben nem tartozunk a világelsők közé, akár összességében nézzük, akár nemekre bontjuk le az öngyilkosok arányát. Semmi nem utal arra, hogy a közeljövőben Magyarország kiszorítsa az élről a világnak azt a két régióját, ahol a legtöbben követnek el öngyilkosságot a lakosság számához viszonyítva.

Kelet-Európa, volt szovjet tagállamok

Litvánia évtizedek óta makacsul vezeti az európai országoknak ezt a szomorú listáját. A 90-es években, a Szovjetunió felbomlása után a többi kelet-európai országhoz hasonlóan Litvánia is iszonyú nehezen találta a helyét, gazdaságilag nagyon hirtelen érte őket a szabadság, a növekvő munkanélküliség és a szegénység pedig ugrásszerűen megnövelte az öngyilkosok számát, különösen vidéken. 2010-ben még mindig ott tartottak, hogy a vidéken élők 25%-ánál volt bekötve vezetékes ivóvíz és nagyjából minden második házban volt csak beépítve vécé és zuhanyzó. A Litvániával szomszédos, szintén szovjet utódállam Fehéroroszország is előkelő helyen szerepel, ami szintén nem csoda. Szinte egész Kelet-Európára jellemző az alkoholizmus, a Fehéroroszok ebben az élen járnak, illetve egész Európában náluk alkalmazzák egyedül a halálbüntetést.

Ezekben az országokban jellemzően ötször-hétszer több férfi követ el öngyilkosságot, mint amennyi nő. Ami a kísérleteket illeti, valamivel több nő próbálkozik vele, de az arány közel sem annyira torz, mint amennyire a tragédiával végződő eseteknél a férfiak javára. Ha kizárólag a nők eseteit nézzük, ezek az országok jól szerepelnek világviszonylatban, a többi országhoz képest kevés nő végez magával Kelet-Európában. Egy másik érdekesség, hogy a Kék Bálna felfutásakor a cikkek alján egy-egy mondatban sokszor odaírták, hogy a jelenség Oroszországból indult. Ha belegondolunk, hogy mind Litvániában, mind Fehéroroszországban és a környező országokban is rengetegen beszélnek oroszul, megérthetjük, miért szedett ennyi áldozatot ez a hullám.

Kelet-Ázsia

Dél-Koreában szintén több öngyilkosság történik, mint a világ többi részén. Évtizedek óta kirobbanthatatlanok az első helyről, ami az OECD-országokban az öngyilkosok arányát illeti, de a Korea Herald cikke szerint világszinten is csak Litvánia előzi meg őket. Sem a kelet-európai országok, sem a legtöbb kelet-ázsiai ország nem tagja ennek a szervezetnek, így fordulhatott elő, hogy a cikkben Magyarország lett a második. Kelet-Ázsiában egész más a helyzet, mint Kelet-Európában: itt az öngyilkos férfiak és a nők aránya kiegyenlített, sőt, például Kína azon kevés országok közé tartozik, ahol több nő végez magával, mint férfi.

Jonghyun halála után sokan kezdtek el foglalkozni a témával, pedig Dél-Koreát nem csak a fiatalok teszik a lista élére. Az országban pocsékul van kialakítva a nyugdíjrendszer, ráadásul nagyon kevés gyerek is születik, aki az összeomló rendszert fenntarthatná. Országos szinten a nyugdíjasok több mint fele a szegénységi küszöb alatt él, nagy részük vidéken - az egyedül élő, nélkülöző idős néni pedig sajnos az állam számára sem annyira látványos jelenség, mint az idolok. Az ebből fakadó szegénység az egyik oka, hogy az öngyilkosság aránya az idősek között Dél-Korea esetében magasan a többi ország fölé emelkedett.

Bár számuk egyre kevesebb, a dél-koreai fiatalokkal is mindenképpen foglalkozni kell, hiszen a nyugdíjrendszernél csak az oktatási rendszer borzalmasabb. Ez az angol nyelvű cikk egész világos képet ad a Gangnam Style-ról, ami valójában nem a PSY-féle léglovaglást jelenti. A dél-koreai tinik jellemzően négy-öt órát alszanak, és előfordul, hogy tizenhat órát tanulnak egy nap. A péntek délutáni játszótérre/barátnőhöz/barátokhoz rohanás számukra akkora újdonságot jelent, mint nekünk a heti öt testnevelés: 2005-ig a dél-koreai gyerekek heti hat napot jártak iskolába, azóta pedig páros héten ötöt, páratlan héten viszont szombaton is be kell menni. A médiában sokszor emlegetett PISA-teszten jellemzően kiemelkednek a dél-koreai fiatalok, de vitatható, hogy ilyen áron ez vajon megéri-e, hiszen az elviselhetetlen nyomás és az állandó versenykényszer miatt az öngyilkosság náluk is komoly problémát jelent. A Wall Street Journal szerint minden második dél-koreai tininek megfordult már a fejében az öngyilkosság, ami nemrég a közlekedési balesetektől átvette a vezető halálok szerepét a fiatalok körében.

Két további tényező is negatívan befolyásolja a helyzetet. Dél-Koreában továbbra is tabunak számítanak a mentális betegségek, (ne foglalkozz vele, tekerj tovább, nőj fel stb.) ráadásul emellett az ottani kultúra iszonyúan előtérbe helyezi azt, hogy mit gondolnak rólunk mások. Minden ötvenedik dél-koreai ember átesett már egy plasztikai műtéten, mondanom sem kell, hogy ezzel az aránnyal messze világelsők, és jól mutatja azt, mennyire áthatja a megfeleléskényszer az egész társadalmukat.

Most, hogy elhelyeztük Magyarországot ezen a szomorú térképen, következzen egy másik tévhit.

,,Az öngyilkosság a gyenge emberek sajátossága."

Erre is két ellenpéldám van.

Robert Enke

A tehetséges német válogatott kapust már fiatalon is nemzetközi szinten elismerték: 15 éves korától kezdve rendszeresen rábízták a kapu őrzését a korosztályos válogatottak meccsein. Megfordult külföldön, játszott Portugáliában három évet, de igazán nagy sztár saját hazájában vált belőle: a Hannover csapatában kapitánynak választották, kétszer is megszavazták az év kapusának Németországban, és 2009-ben már komolyan számolt vele a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya, Joachim Löw. Minden jel arra utalt, hogy Enke fogja védeni a németek kapuját a 2010-es vb-n, de eközben volt valami, ami a szurkolóknak, és a kapus legszűkebb környezetén kívül senki másnak nem tűnt fel.

Enke akkor már évek óta mély depresszióval küzdött. Ezt csak fokozta az, hogy 2006-ban elveszítette a saját lányát egy szívbetegség miatt. Sokáig nem látszódott a teljesítményén, csak 2009 végén kezdett elmaradozni a kapuból, miután Németország biztosította a helyét a következő nyári vb-n. A szurkolók nem vehettek észre semmit: Enke első szezonjában, 2004-2005-ben a 18 csapat közül a harmadik legkevesebb gólt kapta a Hannover, és végig biztos kézzel tartotta bent a csapatot a német legfelső osztályban, a Bundesligában, nagy rajongótábora volt. 2009 végére sokszor kihagyta az edző a csapatból, de halála előtt két nappal is a pályán volt, ráadásul megóvta csapatát a vereségtől, 2-2-t játszottak a Hamburggal.

Robert Enkével nem csak Németország legtehetségesebb kapusát veszítette el a sportvilág, de egy családapát is, hiszen feleségével nem sokkal korábban fogadtak örökbe egy kislányt, aki akkor tíz hónapos volt. Enke életéből könyv készült, ami a nevével ellátott alapítvánnyal közösen nyolc éve igyekszik felhívni a figyelmet a depresszió felismerésére az élsportolók körében.

Barna Róbert

Az abszolút magyar bajnok nehézsúlyú testépítőre, Barna Róbertre nagyon sokan néztünk fel. Bár nem volt szerencsém megismerni, személyesen is éveken keresztül figyeltem őt, hiszen gimisként ugyanabba az edzőterembe jártam edzeni, ahol ő is dolgozott, illetve edzett. Világszerte elismerték őt, rangos nemzetközi versenyeket nyert. Összesen huszonhárom évig foglalkozott testépítéssel, 110 kg-os versenysúlya és 53-as karja volt.

Az öngyilkosságának okai tisztázatlanok. Írt búcsúlevelet, de ezt a családtagjai és a rendőrség azóta sem osztotta meg a nyilvánossággal. Azt feltételezik, hogy egy friss combizom-szakadás teljesen véget vethetett volna a testépítő-karrierjének, ezt pedig nem tudta feldolgozni. Bulvár-találgatások persze voltak, hiszen az ő tehetsége a primitív emberek számára is látványos volt, közel olyan széles volt, mint két felnőtt ember. Az, hogy az Index szerint már hetekkel korábban készült arra, hogy megtegye, és eközben rengeteg barátja volt, mindenesetre elgondolkodtató, ahogy az is, hogy a hozzászólók közül sokan nem értették, hogy a világ egyik legerősebb embere hogy tehetett ilyet.

***

Az emberek egyáltalán nem figyelnek egymásra, legyen szó éppen egy írásról, egy barátságról, vagy csapattársról, munkatársról, osztálytársról. A legtöbb öngyilkosságot megelőzhetné az, ha az áldozat környezete nem lenne ennyire primitív. Hiszen, egy testépítő biztosan meg tudja oldani a magánéleti, vagy a lelki válságát, ugye? Az 53-as kar, az már bármit megold, nem? Ha az illető alig fér be az ajtón, vagy épp a foci vb-re készül, ahol egy egész világ figyeli őt, akkor biztosan meg tud küzdeni a saját démonjaival, igaz? Így gondolkodunk. Lájkoljuk, imádjuk az önzést, felnézünk rá. Ha valaki sikeres valamiben, akkor ne segítsük őt tovább, a problémáit oldja meg maga! Ha pedig valaki sikertelen valamiben, ne foglalkozzunk vele, legalábbis úgy, hogy hozzá ez el is jusson, semmiképp! Ne foglalkozz vele, görgess tovább! Így gondolkodunk.

A figyelemhiány nem csak az önzésnek köszönhető, hiszen az emberek valamilyen szinten azért figyelnek a környezetükre; de ez a figyelem általában a folyamatok végeredményére irányul, és nem magára a folyamatra. Ezrek kattintanak rá a zöld kabátos lányokra, vagy Mr. Bustára, de a társadalom uniformizálása, vagy az elmagányosodás mögött húzódó folyamatok már alig érdekelnek valakit. Ugyanez a helyzet az öngyilkossággal: amikor valaki megteszi, mindenki az arcához emeli a kezét, meglepődik, sír, sikongat, ordibál, miközben előtte évekig egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mi zajlik le az áldozatban. (Most tekintsünk el attól, hogy ez mennyire álszent, gyomorforgató, hogy még halála után is barátnak, közeli hozzátartozónak nevezik azt, akire ilyen mértékben nem figyeltek.) Egy egyszerű, lebutított cikket sem vagyunk hajlandóak elolvasni, csak azt, amikor valaki valami látványosat, felfoghatatlant csinált. Olyat, amiről lehet beszélni két kávé-cigi között szünetben, hogy aztán órák múlva elfelejtsük és legközelebb akkor jusson eszünkbe, amikor már nem tudjuk őt képek alatt megjelölni a Facebookon.

Nincs igényünk arra, hogy felismerjük a sok álságos között a valódit. Akarom mondani, az igazit. A valóban segítségre szoruló emberek elvesznek a sok figyelemhiányos gyerek között. Értéktelen emberek kapják meg azt a szeretetet másoktól, amit lehet, hogy olyanok érdemelnének, akik éppen úgy érzik, döntéskényszerbe kerültek, megéri-e ezt tovább folytatni. Azt látják, mások jópofizással viszik haza a tanárok, felettesek tiszteletét, designnal visznek el blogdíjakat, szépséggel váltanak ki szeretetet, feltűnéssel váltanak ki elismerést, romlottsággal váltanak ki figyelmet, önsajnálattal váltanak ki segítséget. A tartalommal, a folyamatokkal, a valóra vált álmokkal, a jócselekedetekkel nem foglalkozik senki, ami könnyen ébresztheti fel egy öngyilkos hajlamú emberben azt a gondolatot, hogy ez a világ nem neki való. Úgy, hogy egyébként a józan ész belülről azt súgja, hogy a világ éppen neki való.

Ha valakin a figyelemhiány jeleit vesszük észre, nem tisztünk megítélni, hogy tini hisztiről van-e szó, vagy az illető éppen fél lábbal áll egy háztető szélén, kezében a telefonnal, és úgy beszélget velünk. Nem is lehet, és nem is érdemes a kettőt megkülönböztetni, első alkalommal legalábbis semmiképp. Mindkettő célja ugyanaz: felkelteni a környezet figyelmét, hogy igen, itt baj van. Hogy mekkora ez a baj, ahhoz mind az elszenvedőnek, mind a segítséget nyújtónak érdemes a problémát racionalizálni, objektíven nézni, összehasonlítani más problémáival, megnézni a következményeit, elgondolkodni, mekkora hatása lesz ugyanennek a problémának öt év múlva.

Nem az a fontos, hogy a segítő fél érezze a probléma valódi súlyát, hanem az, hogy az elszenvedő, ezért fontos az objektív szemszög. Ha az illető felül tud emelkedni a first world problemeken, és magával szemben is beismeri, hogy a probléma jelentősége csak töredéke más, hasonlóan érzékeny emberek problémáinak, az nagyban segíthet az élet mellett dönteni krízishelyzetben. Az önsajnálati lufi tudatosítása is segíthet ilyenkor. Tipikus eset, amikor magányos férfi rinyál az egy-két százalékos férfitöbblet miatt, és erre fogja, hogy nem talál barátnőt; fiatal lány értéktelennek érzi magát mindenkivel összefekvő, magamutogató Instagram-modellekhez képest. Persze, lehet ellenérvelni azzal, hogy nem tisztünk megítélni mások problémájának súlyát, és nem tudhatjuk, min ment keresztül mennyire érzékeny az illető, sőt, akár tovább is tekerhetünk, nem foglalkozhatunk vele, de sokkal jobb, ha inkább megoldást keresünk. Átmeneti problémára átmeneti megoldást.

Abban az esetben is segíthet a racionalizálás, ha a probléma nagyobb súlyú. Egy betegség, egy közeli hozzátartozó elveszítése, egy rajtaütés azon, ha a házastárs, élettárs megcsal valóban akkora súlyú probléma, ami öt év után sem veszít sokat a jelentőségéből, és mások problémájához viszonyítva is súlyosnak tűnhet. Ilyenkor a felismerés hatására az illető önigazolást nyer: rájön, hogy igen, jogos az, amit érez, hiszen a probléma tényleg életbevágó, mégis megoldható. Az önigazolás egy nagyon fontos dolog, vannak, akik azért hozzák meg a tragikus döntést, mert úgy érzik, mai kifejezéssel élve nincs életük, elszigetelődtek a társadalom nagy részétől, nem ebbe a világba valóak, és azt gondolják, ha megteszik, azzal igazuk lesz. Természetesen nem lesz.

Ahhoz, hogy a segítségre szorulót rávegyük az objektív ön- és környezetértékelésre, nem kell szakembernek lenni, de elengedhetetlen az, hogy feltaláld magad mindenféle kommunikációs helyzetben. Nem lebeszélni kell, és nem szabad elbagatellizálni a problémáit! A lebeszélés hatására tovább szűkülhet az egyébként is beszűkült tudata, utóbbi miatt meg el fog zárkózni tőled, hiszen úgy érzi, nem érted meg őt. Éppen ezek ellenkezőjére van szükség: el kell gondolkodtatni, és azt kell elérni, hogy közelebb kerüljön hozzád, óvatosan. Minél inkább érzi, hogy szükség van rá, annál kevésbé fog rossz döntést hozni, és minél többet gondolkodik, annál nagyobb eséllyel tarthatod abban az állapotban krízishelyzet alatt, hogy megéri-e megtenni, nem fog átbillenni abba, hogy megéri. Az öngyilkosság soha nem észszerű döntés következménye, mindig meggondolatlan.

Fontos, hogy az illető problémája alapján mérjük fel a helyzet súlyát, és, például semmiképp ne a kora alapján. Egy általános iskolás gyerekkel is bánhat olyan mértékben embertelenül a családja, ami elgondolkodtathatja őt, hogy vajon mennyit ér az élete. Mivel mást még nem tapasztalt, az egész életét, hetven-nyolcvan évet ezzel az embertelen bánásmóddal azonosíthatja, amit tíz-tizenöt évig kapott, és még nem forrt ki annyira a gondolkodása, hogy ráhelyezze a felelősséget a saját válláról a szüleire, és sok esetben nem is meri, pedig ez lenne a racionális döntés. Egy diszfunkcionális családban felnövő gyerek környezete objektíven nézve is sokkal súlyosabban érintheti őt, mint a lájkok meg az imádomok hiánya az unatkozó, szakadt nadrágos gimis lányt, vagy a lányok érdektelensége a férfitöbbletre mutogató ,,felnőtt férfit", szóval önmagában a kor egyáltalán nem meghatározó, nem érdemes előtérbe helyezni, semmi köze a probléma súlyához.

Egy rossz, mérgező párkapcsolat is alkalmas lehet arra, hogy öngyilkos gondolatokat ébresszen egy emberben, különösen akkor, ha az illető azt érzi, hogy egyedül nem állná meg a helyét, és a társától várja a megoldást. Ebben az esetben nem csak a kiszolgáltatottság a probléma, hanem, hogy nem egy önzetlen embernek szolgáltatják ki magukat, hanem mondjuk, olyannak, aki nem foglalkozik senki mással, kizárólag önmagával. Egy labilis érzelmi állapotban lévő ember egy önző ember mellett nagyon hamar elveszítheti az életkedvét, és innentől már csak egy apró lépés az, hogy még lejjebb csússzon egy gyerek vállalásával. Ilyen esetben is érdemes a probléma gyökerét kezelni, vagyis felismerni, hogy a párkapcsolatunk az oka az önbántalmazó gondolatainknak, és szakítani. Erre fel lehet használni az impulzivitást, amit az öngyilkosság is igényel, hiszen a szakítás is egy sokáig fontolgatott, de hirtelen meghozott döntés, ami belül óriási változásokkal jár. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a szakítás mekkora életminőség-javulást hoz ilyen esetben! Ha pedig már gyerek is született, az ő életminőségén végképp javít a mérgező kapcsolatból való kilépés, anyagi helyzettől függetlenül. Egy mérgező párkapcsolat esetében élesen szembetűnő, hogy az öngyilkossággal az ember nem az életét akarja eldobni, hanem ki akar az életéből dobni valamit, ami ilyenné teszi. A hirtelen változáshoz a másiktól kell megszabadulni, nem az élettől!

A magány is az öngyilkosság egyik előjele. Csalóka lehet, mert a lájkokat és a közösségi médiás jelenlétét látva azt gondoljuk, hogy nem érintheti az illetőt, miközben lehet, hogy mélyen magányosnak érzi magát. Egy átlagos felnőtt embernek egy-két olyan társa van, akihez ennyire mély krízis esetén fordulhat, és ha valakinek több van, akkor sem biztos, hogy mer ezzel hozzájuk fordulni. (Mit gondolnak róla mások, gyengének látják, mit fog szólni a barátnője, kinek fogja továbbadni stb.) Sok esetben az vezet a tragikus döntéshez, hogy az áldozat akkor is elnyomja magában az érzéseit, a fájdalmát, ha a környezetében van olyan barát, tanár, (iskola)pszichológus, felnőtt ismerős, akihez bizalommal fordulhatna baj esetén, ezzel pedig ugyanolyan helyzetbe hozza magát, mint aki eleve magányos. Minél erősebb valakiben a félelem, hogy gyengének látják, illetve minél inkább azt sulykolja magába, hogy majd én megoldom, hagyjatok békén, egy igazi farkas vagyok, nekem már jöhet bármi, annál nagyobb eséllyel lesz öngyilkos. Ezzel szemben minél nyíltabban beszél valaki a saját gyengeségeiről, minél inkább felismeri, hogy kitől érdemes segítséget kérni, és mer segítséget kérni, annál nagyobb az esélye, hogy visszanyerje az életkedvét, és ismét teljes, kiegyensúlyozott életet élhessen.

Ez utóbbi az egyik oka annak, hogy Magyarországon - a kelet-európai országokhoz hasonlóan - a 40-es, függőségekkel küzdő férfiak húzzák felfelé az öngyilkosok arányát. Ezek az esetek legtöbbször nem kerülnek címlapokra. A mi kultúránk jellemzően azt erőszakolja a fejünkbe, hogy akinek segíteni kell, azok a nők, és a segítséget kérők, segítséget kérni pedig nem menő. Ahogy Dél-Koreában, nálunk is tabunak számít problémákkal küzdeni, főleg, ha férfi vagy. A jellemző gondolkodás a családapák, és úgy összességében a 40-es férfiak körében, hogy majd én megoldom, nehogy úgy tűnjek, hogy nekem segítség kell, én nem megyek orvoshoz és máris visszakanyarodtunk az előző bekezdéshez. Így már érthetjük, miért ők hoznak legtöbbször végzetes döntést. Az nyilvánvaló, hogy az alkohol- vagy drogfüggőség egy olyan dolog, ami gátolja a felépülést, sőt, sokszor ezek okozzák az öngyilkos gondolatokat. Ha a függőség az az egyetlen valami, amit kidobunk, amivel szakítunk, az akkora életminőség-javulást okoz már rövidtávon, hogy onnantól sokkal kevesebb segítség is elég, magától is nagyobb eséllyel folytatódhat a felépülés.

A függőségek esetén, legyen az kapcsolat-, alkohol- vagy drogfüggőség, szembetűnő, hogy mi, illetve minek az eldobása lendítheti a legnagyobbat az illető életkedvén. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor más szemmel kell nézni a problémát. Ebben a januári esetben úgy tűnik, egy budapesti elitgimibe járó elsős lány azért ugrott le 15 emelet magasból, mert az iskolatársai zaklatták. Gondolhattuk, a lány budapesti elitgimibe jár, tehát biztos nem lehet problémája, ebben az iskolában már érettebbek a gyerekek, tehát biztosan nem alázhatják meg, nem bánthatják, a padtársa is ugyanúgy hisztizett egy fiú miatt, tehát a másik 15 éves lány problémája sem lehet súlyosabb stb. Természetesen ezek hülyeségek, és valószínűleg a környezetében lévő emberek is ezeket a hülyeségeket gondolták, mielőtt a lány a mélybe vetette magát. Elviselhetetlen nyomás nehezedik a fiatal lányokra, szépnek kell lenni, pozitívnak kell lenni, mosolyogni kell, jobbnak kell lenni a többi fiatal lánynál, és a többi fiatal lány hazugságai nagyon könnyen elbizonytalaníthatják az illetőt, hogy vajon szép-e, még akkor is, ha sokan fejezik ki a tetszésüket felé lájkkal, vagy másképp. Mindannyian voltunk gimisek. Nem túlzás azt állítani, hogy ezekben az években az, hogy szép vagy-e, egyenértékűnek tűnhet azzal, hogy van-e értelme az életednek. Erre tapintott rá jó érzékkel az Instagram, illetve azok, akik kitalálták. Ha egy fiatal lány ezeket a hazugságokat egy felnőtt (tanár, rokon, ismerős) segítségével elkezdi lebontogatni, elkezdi megérteni, hogyan működhetnek, azzal nem csak okosodik, de az életkedvét is a kritikus szint felett tarthatja az, hogy tudatosul benne, hogy amit lát, az miért hazugság. Természetesen a szakítás itt is egy jó megoldást jelenthet, ebben az esetben ugyebár az adott iskolával kell szakítani, ehhez viszont az szükséges, hogy az ostoba szülő ne essen hanyatt az elitgimnázium szótól, és ne ragaszkodjon feltétlenül hozzá, akár a gyereke élete árán is. (Ő csak jót akart neki, a gyerek sikere neki a legfontosabb stb.)

Az ismeretlen lány esete más irányban is elgondolkodtathat bennünket. Azzal, hogy ma már mindenkinek lehet saját oldala az interneten, a gyerekekhez is elért az, ami korábban a sztárok sajátossága volt: a jó tulajdonságok aránytalan hangsúlyozása, az illúzió, hogy az, akit a képernyőn látunk, csak jó tulajdonságokkal rendelkezhet. A YouTube, az Instagram és a Facebook nagyobb teret adott ennek, mint valaha bármi, azokban pedig, akik ezeket minden nap használják, állandósul egy lappangó szégyenérzet a látottak hatására. Egy új közösségben a megszégyenítés, a megalázás, kiközösítés olaj a tűzre. Az ismeretlen lány - ahogy bárki más, aki végzett magával - nem az életének akart véget vetni, hanem annak, amit abban a pillanatban érzett, az elviselhetetlen szégyenérzet pedig annyira eluralkodott rajta, hogy azt azonosította a teljes addigi és jövőbeli életével. Egy jó emberismerettel és kommunikációs készségekkel megáldott tanár objektív hozzáállással, racionalizálással, hazugságok lebontásával, és eközben egy-egy szóval vagy félmondattal késztethette volna arra, hogy az iskolából ne ahhoz a bizonyos házhoz menjen, vagy, mielőtt kinyitja a 15. emeleti ablakot, meggondolja magát.

Megint az a fránya ítélkezés, nem? Minek ítélkezett volna a köcsög tanár, vagy osztálytárs, ugye? Ne szóljon bele, nincs joga hozzá, hát nem az anyja vagy az apja! Meg egyébként is, mi a franc az az objektív hozzáállás és racionalizálás, és kit érdekel? Ne foglalkozz vele, tekerj tovább!

Annyit kellett volna tenni, hogy a megelőző napokban, hetekben beszélgetést kellett volna kezdeményezni azzal, akivel egyébként heti 35 órát egy légtérben vagy. Nyelvtanár esetén heti 6-10 órát nézed az arcát, nézed a reakcióit. Ha azon a hétfői napon bármelyik tanár

• szembesíti azzal, hogy a csodás tavalyi szóbeli felvételinek köszönhetően felvettünk melléd tíz-húsz balfaszt is ebbe az osztályba, akinek az a legnagyobb célja, hogy te rosszul érezd magad, és bántanak téged (objektív látószög)
• szembesíti azzal, hogy nyugodtan fordulhatsz az iskolapszichológushoz, hozzám, vagy xy tanárhoz, ha úgy érzed, bántanak téged, de ha ez mélyen érint, beszélhetek a szüleiddel esetleg az iskolaváltásról is, hiszen értsd meg, hogy valójában nem veled van gond, hanem azokkal, akik bántanak (racionalizálás) - így a lány úgy érezte volna, hogy a saját kezében van a sorsa!
• szembesíti azzal, hogy ha ezek az emberek így folytatják, nem valószínű, hogy bármikor alkalmasak lesznek elmélyült emberi kapcsolatok kialakítására, te viszont - bármennyire az ellenkezőjét akarják elhitetni - alkalmas vagy rá, hiszen nem vagy pszichopata, így természetes, hogy téged ez mélyen megérint. (hazugságok lebontása)

akkor jóval kevesebb eséllyel hozza meg ezt a rossz döntést.

Emberek problémáin csak emberek segíthetnek, tárgyaktól, tanfolyamoktól, tréningektől hiába várjuk a megváltást, és ami azt illeti, krízishelyzetben a vallással is óvatosan kell bánni. Az első, és a legfontosabb, hogy az illető a saját magába vetett hitet nyerje vissza, bármi másban való hit kevésbé fogja meggátolni abban, hogy rossz döntést hozzon. Ha nem egy rossz döntésként, hanem bűnként tekint az illető az öngyilkosságra, az nem feltétlen javít a szégyenérzetén, az önostorozásán, hiszen onnantól már gondolatban egy jó és rossz döntés közötti helyzetből egy bűn és jóság közti helyzetbe kerül. (A nyomás, hogy meg kell felelni, jónak kell lenni, így soha nem fog megszűnni, sőt, ez fokozza.) Hosszútávon azt kell elérnünk, hogy egy krízishelyzetben lévő ember ne azért ne tegye meg, mert fél, hanem azért, mert úgy látja, hogy nem éri meg megtennie. A félelem, a bűntudat egy bizonytalan, könnyebben változó dolog, mint az értékrend, arra inkább érdemes alapozni a felépülést.

Az MBTI-személyiségtípusok közül az INFP személyiségűek a leghajlamosabbak az öngyilkosságra. Ők a négy tulajdonság közül pontosan abban térnek el tőlem, ami szerintem a kulcsát jelenti a hajlamnak. A judging-emberek rendszerszerűen élik az életüket, azon vannak, hogy hatással legyenek a környezetükre. A perceiving-emberek jobban hajlamosabbak sodródni az árral, inkább fordítva működnek: a környezetük van hatással rájuk. A J-k tervezőbbek, azon agyalnak, a tetteik milyen hatással lehetnek a jövőre nézve, a P-k spontánabbak, hajlamosabbak hirtelen ötlettől vezérelve csinálni valamit. Persze, vannak ennél összetettebb különbségek is, de ami ebből a szempontból érdekes lehet, az ez.

Pillanatnyi állapotra ne válasszunk állandó megoldást! Ha életben maradunk, lehet, hogy egyszer nekünk is lehetőségünk lesz rávenni valakit arra, hogy a pillanatnyi állapotára ne válasszon állandó megoldást. Lehetünk mi is felelős felnőttek, tanárok, szülők, illetve lehetünk mi is valakinek az ismerősei, akik észrevehetik, ha a másikkal nincs minden rendben. Lehetünk mi is azok, akik szembesítik, elgondolkodtathatják a másikat, hogy mi történik, ha nem teszi meg. Akik ráébresztik, hogy az a fiú öt év múlva már nem fog neki jelenteni semmit; hogy tíz év múlva az fogja behozni neki a pizzát az irodába, aki a suliban piszkálta; hogy a felnőtteknek nem az Instagramon kell teljesíteni, hanem egyedül abban, amiben tehetségesek. Semmi sem biztos, csak a változás, ha pedig az utóbbi időben nem változott semmi, akkor éppen eljött az ideje. 

Foglalkozzunk másokkal, legalább annyit, mint önmagunkkal! Nem csak jogunk van hozzá, de a lehetőségünk is adott. Éljünk vele!

Ha úgy érzed, te, vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd fel a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot! Bármit mondasz, ők minden erejükkel azon lesznek, hogy segítsenek neked.

Felnőttként már dugni sem egyszerű

Nehéz elképzelni, de egy éve még kevésbé akartam komoly kapcsolatot, mint most. Minden vágyam az volt, hogy akár egy fiatal, befolyásolható lánnyal, akár egy olyan nővel, aki tudja, hogy pontosan ezt akarja, néha átjárkáljunk egymáshoz és jól érezzük magunkat mindenféle dráma, passzív-agresszió és veszekedés nélkül. Azt gondoltam, mivel ez egy nem komoly dolog, meg régebben is csináltam ilyet, egyszerűbb dolgom lesz, mintha olyan lányt szeretnék találni, akivel komoly, hosszútávú kapcsolatot is el tudnék képzelni, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

Legalább annyira nehéz kötetlen kapcsolatot találni, mint komolyat. Nem csak azért, mert az online társkeresőket elárasztotta a társadalom alja, felnőtt alkoholisták, drogfüggők, primitív, igénytelen emberek. Nem csak azért, mert a beszélgetésre kitalált alkalmazásokon a lányok nem tudnak beszélgetni. Nem csak azért, mert a blogomból ítélve mindent túlbonyolítok. (Na jó, ez a való életben is így van, de én így érzem jól magam, ha nem ilyen lennék, nem érezném magam önazonosnak.) Nem csak azért, mert mindig elhatározom, hogy nem, ennél már nem lehet butább egy lány, és mindig rám cáfolnak. Ezer más kiábrándító dolog állhat egy szexkapcsolat útjába ezeken túl is.

(Forrás: Imgflip)

Én nem tudok lefeküdni olyan lánnyal, akiről tíz perc beszélgetés után az jut eszembe, hogy Istenem, de jó, hogy nem én vagyok a barátja! Nem arra az illúzióra van szükségem, mintha járnánk, de legalább ne ez lenne az első gondolataim egyike! Legalább egy kicsit akarjunk járni! Aztán, ha kiderül valami olyan, akkor tudunk örülni annak, hogy mégsem járunk, mert valami nem működne hosszabb távon, de legalább jól érezzük magunkat egymással. De az, hogy kifejezetten viszolygok a gondolattól, hogy én legyek a társa, nálam egyenlő azzal, hogy nem akarok lefeküdni vele. Azt hiszem, mások erre szokták mondani, hogy ,,nekem érzelmek kellenek a szexhez", ami mindenkinek egy saját maga által felállított belső kényszer, hiszen a biológiai reakció elindításához elég lenne az erős szexuális vágy. Nekem sem szerelem kell hozzá, de annyi mindenképp, legalább ne undorodjak a párkapcsolat gondolatától az illetővel.

Én nem akarok lefeküdni feltűnősködő, figyelemhiányos, önképzavaros, mentálisan gyenge lánnyal. A szexkapcsolatot a közvélemény nagyon gyakran köti össze az ilyenekkel: erős smink, feltűnő öltözködés, szembetűnő szemöldök, csücsörítés, magamutogatás, szoli. Nekem ezzel az a legnagyobb problémám, hogy a sminkhez hasonlóan ez az egész a többi lánynak szól, nem nekem. Ezzel nem nekem akar tetszeni, hanem a többi lánynak akarja megmutatni, hogy igen, látod, én szebb vagyok, nekem jobb alakom van és többet érek nálad! Miért nem nekem akar tetszeni? Vagy annyira primitívnek néz, hogy egy kivillanó cici vagy popsi kedvéért majd odadobom magam egy két lábon járó szemöldöknek?

(Makeup goals. :D Ennél ocsmányabbra farsangra sem tudta volna megcsinálni.)

Olyan naivnak néz, mint aki elhiszi, hogy a szoliba járástól majd ő nagyobb élvezetet tud nyújtani az ágyban, mint más lányok?

(Azt hitte, senkinek nem tűnik fel 100 méterről, hogy szolizik. Meg, hogy ez szexi.)

Nyilván, ezzel nem csak az a gond, hogy nem nekem akar tetszeni, ráadásul hülyének is néz, hanem ilyenkor az is eszembe szokott jutni, hogy vetkőzés után vajon hogyan viszonyul a bőrhibáihoz, vagy azokhoz a részekhez amin ezek a lányok általában hisztiznek (has, comb stb.). Hiszen az ő fejével gondolkodva, ő amiatt szebb vagy jobb a többi lánynál, mert csinált magával valamit, az ágyban meg a meztelen valóság látszik, mindenféle változtatás nélkül. Vajon ilyenkor nem kezd el szorongani, szégyellősködni, rinyálni, furcsán viselkedni? Nem jön zavarba attól, hogy itt már nem a szemöldöke meg a ruhái a fő műsor, hanem pont az, amiről el szerette volna vonni a figyelmet?

Én nem tudok megdugni egy tárgyat. Illetve, ha nagyon akarnék, biztos meg tudnék, de egyáltalán nem akarok. (A zseblámpás műpunci egyszerre vicces és megdöbbentő. Köztünk járnak azok a primitív emberek, akik számára egy lapon említhető az, hogy megdugsz egy belül ergonomikusan kialakított zseblámpát, illetve, ha lefekszel egy lánnyal. Képesek pénzt kiadni, akár mindkettőért. Nem semmi!) Azok a nők, akiket egyszerű hazavinni egy buliból, tárgyiasítják önmagukat. Az, hogy könnyű megkapni valakit egy buliban, nem csak illúzióromboló, de ezzel lealjasítják magukat egy zseblámpa értékére. A buliban megismert, és azonnal hazavitt lány gyakorlatilag egy zseblámpás műpunci, akit otthon félrészegen még elővesznek, és felhasználják - aki pedig felhasználja, az annyira együgyű, hogy a zseblámpa megdugása hasonló élvezetet nyújt számára, mint egy hús-vér nő. Velem is előfordult, hogy nálam aludt egy lány bulizás után, de úgy, hogy tavasszal rengeteget beszélgettünk Tinderen meg Messengeren, egyszer találkoztunk, aztán egy ideig semmi, ősszel pedig egymásra írtunk, hogy kivel mi a helyzet. Találkoztunk, elmentünk bulizni, így alakult. Ha aznap ismerem meg és nem fél éve, valószínűleg nem így alakult volna, nekem annál több kell.

Én nem akarok lefeküdni olyan lánnyal, aki annyit tud nyújtani, hogy jól néz ki. Nem létezik olyan, hogy egyébként a közösen eltöltött idő rémálom, de a szex mellette élvezetes. Nem azt mondom, hogy az időtöltés minősége egyenes arányban áll a jó szexszel, de ha képes telefonról zenét hallgatni az utcán vagy a buszon, feltűnősködni, egy társaságban erőltetetten, hangosan vihogni, nyávogni, affektálni beszéd közben, annál kevés nagyobb garancia van arra, hogy ne legyen kedvem lefeküdni vele. Ismerjük ezt a magát menőnek tartó hisztis picsát, aki mindig megváltoztatja a hangját, ha felveszi a telefont, mindig más arcot vág, ha szelfizik; hangosan beszél kitalált történetekről, meg előadja, hogy mindenkit ismer. Engem ez nem izgat fel, sőt. Nekem szükségem van közös időtöltésre akkor is, ha az egész csak arra megy ki, hogy szexeljünk.

Olyat, akinek a teljes élete az ivás, a bulizás, a Starbucksozás, meg a nyávogás a vizsgaidőszak alatt, tömegével találnék akármelyik nívós egyetemen, de nekem ez nem tetszik, én erre nem vágyom, neki nem akarom letépni a ruháját és leteperni.

(Ahh, máris szimpatikus! Alig vártam, hogy folytassuk a beszélgetést, tuti nem léptem ki. Megdöbbentő, hogy ezekből mennyi van.)

A kishercegnő-típust már itt is említettem, szintén vágyölő, és nagyon jó magyarázat arra, miért nem szexi önmagában az, ha valaki jól néz ki.

(Máris rabul ejtett, elkeltem, hozom a gyűrűt! Persze, a férfiak tárgyiasítanak.)

A drogfüggés szintén kizáró ok. Ilyen miatt még nem ment el a kedvem senkitől, olyan már volt, hogy valaki megkérdezte, hogy nem akarok-e előtte egy kis különleges cigit. Mondtam, hogy nem, megértette, és látszólag neki se hiányzott. Ha valakin már érződik a hiányérzet, az kiábrándító.

Most, hogy jól kizártam a lányok túlnyomó részét, felvetődik a kérdés, hogy milyen az, akivel szeretnék lefeküdni, csak úgy, mert miért ne.

Először is a legfontosabb, hogy egyenrangú legyen. Ne én csináljak mindent, ne én döntsem el, mit akar enni, hova akar beülni, mit akar csinálni, ne állandóan, minden egyes alkalommal nekem kelljen elvinni ide-oda, ne ordítson az egész helyzetről, hogy igazából az akciós, 90%-os kuponos wellness-hétvégéért dobja oda magát elém, ne az én hátamon akarjon felkapaszkodni a szexért cserébe. Legyenek önálló, saját ötletei, lássam benne a lehetőséget, hogy önmagában is meg tudja állni a helyét. Legyen döntésképes, az ágyban ez kulcsfontosságú, és nem keverendő össze a dominanciával. Aki a hétköznapokban nem tudja, mit akar, nem tudja, mit hogyan szeret, az az ágyban sem, márpedig minél inkább ismeri a saját testét egy nő, minél inkább tiszta saját maga előtt, hogy mit hogyan szeret, annál élvezetesebb a dolog. Ha a programokra is állandóan nekem kell őt elvinni, nekem pedig csak annyi az élmény, hogy valahogy elmegyek vele, akkor valószínűleg az ágyban is ugyanez lesz a helyzet. Nem árt, ha egyensúlyban van az, hogy melyikünk milyen gyakran viszi el a másikat, mennyire kezdeményező, a jelenlétével meg a szépségével senki nem fog jobban felizgatni, mint egy pár száz forintos férfimagazin.

Kell, hogy egy egyéniség legyen. Nem az, hogy egyéniségnek tartsa magát, nem az, hogy annak tűnjön, hanem, hogy az legyen. Legyenek olyan, saját fejéből kipattant ötletei, huncutságai, amik kiváltják belőlem azt, amit az élettelen, népszerűségre vágyó Starbucks-töltelék egyetemistának nem sikerül. Ezeknek már nem elég, ha tetszem! Náluk inkább az a fontos, hogy a barátnőjének tetszem-e! Kevés kiábrándítóbb dolog van annál, ha egy nő nem tudja eldönteni azt sem, hogy tetszem-e neki, meg kell kérdeznie a barátnőjét, mutogatnia kell rólam képeket, és az ő hozzáállásuk befolyásolni tudja a véleményét. Ha ennyit nem tud egyedül, mi lesz az ágyban? Mit fog csinálni? Áll egy helyben, és várja, hogy vetkőztessem? Nekem kell fogni a kezét, és irányítani, mint egy kisgyereket rajzolás közben a ceruzával? Felhívja a barátnőjét, hogy mit kell csinálni, ha már levettem a nadrágom? Nem daddy akarok lenni, nekem ez nem élmény. Lehet, hogy másnak az, de nekem szükségem van a kölcsönösségre, és ez minden, csak nem kölcsönös.

Kell, hogy ismerje magát. Az, hogy bemutatkozásnál annyit tudok meg, hogy szereti a kutyákat, a pizzát meg a Trónok Harcát, arra enged következtetni, hogy baromira nincs tisztában a testével sem, és fogalma sincs, mi az, ami jól esik neki, mi az, amit élvez. Ha már ilyen közeli kapcsolatba kerülünk egymással, én általában szeretném megismerni őt kívül-belül, de vannak, akik nem hagyják, nem engedik. Félnek átadni magukat, vagy azért, mert nem ismerik magukat, vagy azért, mert annyira értéktelennek tartják azt, amilyenek, hogy félnek, hogy mit fogok szólni. Egyszerűbb lenne csak úgy minden beszélgetés nélkül dugni egyet, elfordulni, aztán aludni, de én általában nem aludni akarok utána, hanem beszélgetni! Nem csak az jelent sokat, ha magát ismeri, hanem az, ha a férfiakat is, és nem úgy kezel, mint akit orgazmussal, dicsérgetéssel, meg kajával le lehet venni a lábáról. Nem egy állat vagyok, hanem egy intelligens ember, és díjazom, ha így is állnak hozzám.

*** Intermezzo ***

Tegnap meglátogattam egy lánybarátomat, és érdekes dolgot vetett fel a szexszel kapcsolatban. (Nagyon bírom, mert annak ellenére is teljesen nyíltan lehet vele beszélgetni a szexről, hogy köztünk nem történt semmi.) Szóba jött a BDSM, elkezdtük elemezni, és arra jutottunk, hogy

nagyon sok, gyerek- vagy fiatalkorában sérült lánynál ez egy belépő.

A kiszolgáltatásnak, a dominanciának, vagy esetenként a szadizmusnak belépőszerepe lehet. A kapcsolat elején, amikor még csak tapogatózás, óvatos ismerkedés folyik, a korábbi tapasztalatok miatt egyszerűen egy olyan lány, akinek előtte a bántalmazás jelentette a törődést, hamarabb tudja átadni magát abban az esetben, ha a másik durván bánik vele. Ha a klasszikus értelemben közeledik hozzá valaki, szeretgeti, azzal törődik, hogy örömet okozzon neki, gyengéden ér hozzá, azt nem tudja értelmezni, ismeretlen, eleinte ódzkodik tőle, így nehezebben is adja át magát a másiknak. Az ágyon kívül sem tud mit kezdeni azzal, ha valaki gondol rá, megjegyzi a kedvencét valamiből, figyelmes. Az érzéketlenség viszont ismerős, így az elején könnyebben tudja elengedni magát ilyen környezetben, később pedig, miután megbizonyosodott róla, hogy a másik szereti (= ugyanúgy bánik vele, mint amit gyerekkorában megszokott), előfordulhat, hogy ennek köszönhetően leomlanak a saját maga köré épített falak, és elkezdi igényelni a szó szoros értelmében vett szeretkezést. A BDSM felfutását tehát legalább annyiban köszönhetjük az érzéketlen, ostoba lányos anyukáknak-apukáknak, mint az Ötven árnyalat-sorozatnak, ha nem jobban; hiszen, ha nem lenne az előbbi, kevesebb igény lenne az utóbbira. Ennek köszönhető az is, hogy olyan fiúknak, akik nem irányítani, alárendelni, kiszolgáltatni akarják maguknak a lányt, hanem csak egy jó éjszakát szeretnének, sokkal nehezebb dolguk van, ami a kalandozást illeti, hiszen ezeknek a falaknak köszönhetően nagyon sok lány igényli az elején az aránytalan dominanciát kölcsönösség helyett.

*** Folyti ***

Az egyenrangúság, az egyéniség és az önismeret mellett tehát fontos az is, hogy mentálisan legyen olyan állapotban, hogy át tudja adni magát, ezzel fokozva az intimitást. Lehet, hogy álszentnek tűnik, de nekem akkor is szükségem van az intimitás-érzetre, ha nem vagyunk komoly kapcsolatban, csak jól érezzük magunkat egymással. Kell az is, hogy a másik akarja a találkozást, hiszen egyre többet tud a Messenger, de szexelni még mindig nem lehet rajta, és remélem, én már nem fogom megélni azt, amikor majd lehet. Előny, ha lelkileg független, és nem bosszúból akar lefeküdni velem, hogy megmutassa az exének, mennyire kelendő, és nem árt némi humor sem.

Két-három éve még nem éreztem hülyeségnek azt, hogy mindegy, csak legyen kivel, de most már nem akarok valaki lenni. Nem viselem el, ha én vagyok a mindegy. A mindegy az lehet akár egy írástudatlan, melegítős-színescipős össze-vissza tetovált karú, igénytelen fiú is, én pedig ennél több vagyok, jóval több. Az a helyzet, hogy amikor ilyen céllal ismerkedek, gyakorlatilag a középiskolás lányok problémájával kell szembesülnöm. Ők pasizni akarnak, de a pasik sajnos általában azt a lányt választják, akit a legkönnyebb megdugni. Én csajozni akarnék, és bizony a lányok is általában azt az embert választják, akivel a legegyszerűbb lefeküdni. Velem meg annyira nem egyszerű, és nem is tűnik annyira egyszerűnek, mint egy alakoskodó, hőzöngő, ostoba emberrel, aki mellett sok lány megkönnyebbülést érez, hogy huhh, én is ezen a szellemi szinten vagyok, de jó, hogy te is, és örömükben az ágyukba ugranak. Attól, hogy nem mondjuk ki, hogy ez egy komoly kapcsolat, úgy érzem, nem vagyok megrekedve az állatias inger-válasz szinten, és ennyit el szoktam várni a másiktól is.

Bár az egész bejegyzés a saját szemszögemről szólt, lányoknak is legalább ennyire nehéz kötetlen kapcsolatot találni, mint fiúknak. Nem lennék szívesebben lány, az ő helyzetük is legalább ennyire bonyolult, szerintem ez egy nemektől független dolog. Aki azt gondolja, hogy lányoknak egyszerűbb tartalmas, élvezetes laza kapcsolatot találni, az gondoljon bele a fordítottjába annak, amit leírtam, és rá fog jönni, hogy bizony, nekik sem egyszerű. Ráadásul, ez az egész egy oroszrulett: az a fél veszít, aki beleszeret a másikba, vagy aki jobban beleszeret a másikba. Nem egy olyan játék, amiből garantáltan sérülés nélkül lehet kiszállni, viszont mindenképpen egy olyan játék, ami nem csak élvezetes, de sokat is lehet tanulni belőle, és nem csak az ágyban, hanem a reakciókat, konfliktus- és helyzetkezelést tekintve is, később egy komoly kapcsolatnál, házasságnál ezek a tapasztalatok mind jól jöhetnek.

Lehet erre az egészre úgy tekinteni, mint valami bűnös, káros, aljas, felelőtlen, erkölcstelen dologra. Lehet úgy gondolni, hogy csak akkor szabad engedni a vágyainknak, ha már kimondtuk, hogy a kapcsolat komoly, sőt, házasság előtt ne is szexeljünk, az a biztos! Ki lehet sarkítani arra is, hogy nekem ezek a lányok csak arra jók, de arról ne feledkezzünk meg, hogy ha egy kapcsolat nem komolyodik meg, az mindkét felet érinti. Ha kötetlen kapcsolatban vagyok egy lánnyal, akkor pontosan ugyanannyira érezhetném magam én is kihasználva, megalázva, lealacsonyítva, mint a másik, pontosan ugyanannyira csak lefekszik ő is velem, mint amennyire én csak lefekszem vele, hiszen ez kétoldalú, mindketten akarjuk. Jobb esetben egyikünk sem érzi kihasználva, lealacsonyítva magát, hiszen mindkettőnk tudja, hogy két életet összekötni komolyabb dolog, mint amit csinálunk. Hatalmasra felfújt önérzetet, illetve drámára való hajlamot igényel az, ha valaki ebből csak a saját lealacsonyodását fogja fel, a másikét pedig nem. Egy ilyen kapcsolat esetén mindketten ,,lealacsonyodunk", mindketten azt érezzük belülről, hogy együtt nem tudnánk megöregedni, de egy ideig szívesen lennénk a másikkal.

Én elfogadom, ha valakinek ez nem fér bele, arra kérek mindenkit, aki esetleg hozzászólna, hogy fogadja el, hogy nekem pedig ez belefér. Nekem nem fér bele az, hogy megcsaljak valakit, nem fér bele az, hogy kihasználjak valakit. Ha a fentiek alapján nem lett volna egyértelmű, nem egy kiszolgáló személyzetre vagy két lábon járó szórakoztató központra vágyom, akit meg lehet dugni, ez a bejegyzés kétoldalú, kölcsönös kapcsolatokról szól. Az, hogy egyedül vagyok, és jól érezzük magunkat egy olyan lánnyal, aki szintén hasonló kapcsolatot keres, az nekem belefér. Nem csak, hogy belefér, de jelenleg sokkal inkább kedvet érzek ehhez, mint amennyi esélyt látok arra, hogy találkozzak egy olyan lánnyal, akibe beleszeretek, boldoggá akarjam tenni a személyiségemmel, a borzalmas humorommal, az össze-vissza csapongó gondolkodásommal, és végül összekössem vele az életemet. Nem csináltam gyakran ilyet, nem vagyok fuckboy, de sokkal inkább kedvet érzek ehhez, még ha belül nem is erre vágyom. Aztán, ki tudja, az is lehet, hogy a közeljövőben teljesen elcsavarja a fejem valaki.

Ideje felnőnünk ahhoz, hogy ne foglalkozzunk senki mással, kizárólag magunkkal

Ó jaj, ez most csúnya lesz. Akiben túlteng a prüdéria, nem bírja a kritikát, sértődékeny, vagy csak egyszerűen nem szereti azt, ahogyan írok, az ne olvassa tovább, mert (ahh, ez már végre nem kerül bele a Facebook-előnézetbe)

felbasztam magam.

Nagyon! Érzékeny lelkűnek tartom magam, és nagyon könnyű kibillenteni a nyugalmamból, de az, hogy egy hozzászólás ennyire a földhöz verje a mutatót, az ritka. Elviselem, ha azt írják, tehetségtelen vagyok, szűk a szókincsem, elviselem, ha azt írják, rossz döntést hoztam itt, itt, esetleg itt, vagy bármikor 1994 óta. Elviselem, ha azt írják, valamiért rosszul viselkedtem, valamit másképp kellett volna csinálnom, valamit nem kellett volna leírnom. Bátran jöhetnek az ilyen hozzászólások, nem fogok senkit megenni, ezekkel nem lehet feldühíteni. Ami kiakasztotta a wtf-métert, az a következő hozzászólás volt, amit utólag a szerzője meg is erősített; ,,saját, önző érdekéből" írta:

,,Ideje felnőnünk ahhoz, hogy ne foglalkozzunk senki mással, kizárólag magunkkal, és átsiklani fölöttük, ha negatív érzést vált ki belőlünk."

Felnőttek ehhez a feladathoz diktátorok, ismertebb történelmi személyiségek, akik közvetlenül vagy közvetve emberek ezreinek, millióinak életét tették tönkre. Miért tehették ezt? Azért, mert felelős pozícióban voltak hozzá, ellentétben a hozzászólóval, aki csak egy egyszerű iskoláslány. A hozzáállás viszont ugyanaz: felnézünk arra a tulajdonságra, ha valaki nem vesz tudomást a körülötte lévő világról. Felnézünk arra, ha valaki nem bassza fel magát azon, ha körülötte valami helytelen történik. Minél inkább nem bassza fel magát valaki azon, ha körülötte helytelen dolog történik, annál érzéketlenebb a körülötte lévő világra, annál szociopatább. A világ értelmezése nem úgy működik, hogy elolvasok 6+1 motivációs tippet a csili-vili beautyblogról, és onnantól kezdve csak pillangók röpködnek be az ablakon, a poloska pedig kint marad. A világ nem úgy működik, hogy csak örülsz, és soha nem bosszankodsz. Ha olyan hülye vagy, hogy hajszolod a csak örülsz-állapotot, és nem tudsz egyensúlyt teremteni a két állapot között, az azt jelenti, hogy nem látsz tovább az orrodnál, és átsiklasz fölötte, mint ezen a fenti mondaton. Nem történik népirtás, nincs atombomba, nincs semmi látványos, nincs semmi bulvár, akkor biztos semmi baj nincs azzal, hogy ezt a mondatot valaki nyilvános felületen leírta, igaz?

Miért lett ilyen kurva divatos a szociopátia? Miért nem youPhone az iPhone? Maga Steve Jobs legalább olyan jól bújtatta el az öt ok közé az individual-t, mint kedvenc hozzászólónk a szövegében ezt a bizonyos mondatot. Az egyszerű művész idáig már nem jut el, és különben is, minek összekötni az iPhone-t az individualizmussal? Hogy jön ez ide? Minek ilyeneken gondolkodni, amikor bele lehet rúgni egy nevét-arcát-véleményét vállaló emberbe az interneten? Minek látni, ha elég csak nézni is? 

Imádjuk becsukni a szemünket, és reklámok, kényelmes bullshitek szerint élni. Törődj magaddal! Légy pozitív! Imádunk önzőek lenni. Ma már nem csak azért jó önzőnek lenni, mert többet tudunk bekanalazni az előttünk lévő húsosfazékból, hanem azért is, mert a környezetünk ebben megerősít. De hiszen mindenki önző! Senki nem foglalkozik mással! Nekem miért kellene? Művészek, iskolások, kortárs írók-költők merülnek bele csukott szemmel a húsosfazékba derékig, a magasba meredő seggükre meg kapják a like-ot és az imádomot. Négyet, tizennégyet, kivel mennyien tudnak azonosulni, kit mennyire tudnak magukénak érezni az emberek, ki mennyi embert ránt magával a fazék mélyére.

Számtalanszor leírtam már azt, hogy miért teremt halmozottan hátrányos helyzetet, ha valaki nem a véleménnyel, hanem magával a véleményalkotóval vitatkozik. Aki ezt nem fogja fel, azt egy életre eltiltanám a kommenteléstől az hiába ír bármit, hiszen ez a vitatkozás alapja. A vitát mindig az viszi előre, ha azzal vitatkozol, amit a másik mond, nem pedig vele! Értjük a különbséget?

Itt pedig az történt, hogy jött valaki, aki egy felismerhetetlen nicknév mögé bújt ember alkotását gúnyolta ki, és kapott hat kedvelést. Majd hozzászólt valaki, aki az embert gyalázta meg, és kapott tizennégyet.

Nem az zavar, hogy kibaszott mély az a húsosfazék, ami körül tizennégyen, vagy többen tolongtok, hanem az, hogy nem veszitek magatokat észre. Azt közvetítitek azoknak, akik szintén csak az orrukig képesek látni, hogy ti a bullying áldozataiért álltok ki, miközben valójában ti vagytok az elkövetői. Tipikus: ha valaki ellop a boltból hat zacskó kutyatápot, és Facebookra felteszi, ahogyan átadja egy menhelynek, akkor egy közönséges tolvajra is tömegével jön a lájk, meg az imádom. Mindent megesztek, amit elétek tolnak, nem gondolkodtok soha.

Gyengébbek kedvéért nézzünk egy példát! A 7. F osztályban rajzóra van, és festeni kell. Mindenki a saját (watt)padján fest, senki nem leskelődik a másikéra, nem tudjuk, melyik festmény kié. A tanárnő a végén összegyűjti a festményeket, utána pedig kiteszi őket a falra. Az egyik magas, vékony, vörös hajú lány elkezd ujjal mutogatni az egyik névtelen festményre: haha, ez úgy néz ki, mint egy hányás! Nézzétek már, még darabkák is vannak benne! Egy-két ember jót nevet rajta, viszont kisvártatva kibújik a többi gyerek háta mögül egy művészlány, és így szól:

• ahelyett, hogy a saját festői képességeidet javítanád, erre pazarlod a szavaidat?
• Te egy erkölcstelen, etikátlan, könyörtelen tuskó vagy!
• Mások kárán röhögsz? Mit képzelsz magadról?
• Neked kisebbségi komplexusod van!
• Te ebből élsz, hogy mások festményeit hányásnak nevezed! Te tuti pénzt kapsz ezért, téged fizetnek!
• Te mérgezed az osztályt, én pedig igazságot szolgáltatok!

A vörös nem nagyon érti a helyzetet, de amint megpróbálna türelmesen válaszolni, hirtelen tizennégy ember áll be a művészlány mellé. Szétnéznek, egymásra néznek, és amint látják, hogy lájkolják egymás hozzászólásait egyetértenek, rákezdenek ők is:

• Neked mennyi időd van! Hányásnak nevezed más festményét? Neked nincsenek nagy problémáid! 
• Te nem gyászolhatsz éppen, te nem küzdhetsz semmivel, ha ilyen vagy! ,,Szeretnék ilyen nyugisan élni mint te!"
• Jajj, most megsértődtél? Pedig én 99,9%-ban egyetértek a művészlánnyal, csak a ,,kisebb személyeskedéseivel" nem! Különben is, semmi jogod ehhez!
• Felháborító, amit csinálsz!

Körbeállták a lányt, de néhányan, ketten-hárman próbáltak az ő érdekében is felszólalni, hiszen ő a festményről mondta el a véleményét, nem az emberről. A művészlány és a mellette álló nem tágított.

• Éretlenek vagytok és elfogultak! Mekkora képmutatás!
• Legyetek vele boldogok!

A vörös lány és egy-két ember túlzónak tartja ezt, és megemlíti, hogy a festmény nyilvános, hiszen a tanárnéni elmondta az óra előtt, hogy - ugyan nem tudjuk, melyiket ki festette, de - mindegyik látható lesz a faliújságon.

• Azt hiszed, ezzel megváltottad a világot? Gyengék a módszereid.
• Egy flegma kislány vagy! Másokkal ellentétben, engem vár a festményem! Bár, ahogy az ízlésedet elnézem, hozzád nem fog eljutni...

A vörös válasza mosolyogva: köszönöm, sok sikert a festményedhez!

Értjük már mindkét oldalt, bassza meg? Felfogta mindenki, hogy mi történt, milyen irányba, hogyan, és hogy mi az, amit ő ,,beimádott"? 

Klasszikus bullying történt. Az nem zavart senkit, hogy a lány előző posztja egy Wattpad-történet dicséretéről szólt, amíg ő maga nem írta le, mindenki figyelmen kívül hagyta. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy mekkora felelősség terheli a bulliert, és mekkora a kedvelőket, mert ez nem a 7.F osztály, hanem a Facebook. Itt már lájkokkal lehet támogatni, ha beletaposol valakibe, valaki olyanba, aki jót szórakozott egy okádék névtelen festményen, a nevét, arcát vállalva. Ebben a környezetben a lájkoló is felelőssé válhat, hiszen nyilvánosan állást foglalt egy hasonló zaklatás mellett. A bullying egy egész cikksorozatot megérdemelne, alapvető, kimeríthetetlen téma.

A daddy kink kapcsán már leírtam, miért basz fel az a hozzáállás, hogy ne foglalkozz vele, görgess tovább. Péntek este ezt kétféleképpen is sikerült fokozni. A kedvenc hozzászólóm szerint fel kell nőni ahhoz a nemes feladathoz, hogy ne foglalkozzunk másokkal, csak magunkkal! Ez egy kibaszott katedra, amire fel kell állni! Ahova majd felnéznek rád! Ami tiszteletre méltó; ha pedig valaki foglalkozik a körülötte lévő alkotásokkal, érzéseket is kiváltanak belőle, ne adj' Isten, kinyilvánítja az érzéseit, az pedig egyenesen szégyen. Szégyen, mert az illető nem nőtt fel. Egy nyilvános felületen leírja valaki, hogy nem nőtt fel /éretlen, infantilis, tudatlan, fejletlen, kezdetleges, amatőr, gyerekes/ az, ha valaki foglalkozik a környezetével, és rajtam kívül mindenki leszarja. Mi történik itt, gyerekek? Ezt miért nem veszi észre senki? Ha kirakok egy bejegyzést zöld egyenkabátos lányokkal a képen, jön rá kétezer megtekintés; ha kirakok egy Mr. Bustát, jön rá ezerháromszáz, ezt meg mindenki leszarja. Miért? Mert ezen már gondolkodni kell, az meg úgy tűnt, mint amin nem kell gondolkodni? Miért nem veszitek észre, ha valaki értelmesnek ható körmondatok közé hülyeséget ír? Azt pedig külön kiemelném, hogy a posztoló magára vállalta inkább a gyerek szerepét, minthogy nekiálljunk veszekedni. Vegyük észre, hogy mi volt a posztoló eredeti célja, mert nem a veszekedés, lejjebb kifejtem.

A másik fokozás pedig a

ne foglalkozz vele, mert nincs jogod hozzá.

Ugyan már, mi a faszért ne lenne jogom hozzá? Ez egy nyilvánosan megosztott írás, azt írok róla, amit akarok. Te is azt írsz a blogomról, amit akarsz. Mindenki azt ír, amit akar, és addig van jól, amíg ez így van. Az, hogy minden egyes, kicsit is más poszt alá odakommentel az ügyeletes ,,menj el mellette csendben, ne foglalkozz vele"-kommentelő, az nem jelenti azt, hogy ezt a faszságot meg is kell fogadni. Komolyan, aki drogozni akar, azt is hagyjuk, mert nem mi vagyunk a szülei, nincs jogunk lebeszélni róla, vagy megmondani neki, ha a gyerek már drogfüggő? Hiszen - idézek - ,,a gyerek szüleinek a dolga hogy odafigyeljenek a lányuk hol szörföl a neten, és milyen cápákba ütközik, és nem Gabié".

Kedves hozzászóló, és

mit gondolsz arról, ha a gyerek nem cápába, hanem Bálnába ütközik? Mondjuk, Kékbe.

Akkor sincs jogom hozzá? Vagy akkor csak előbújik már a jogom hozzá, hogy foglalkozzak vele, hogy ne vágja fel az ereit? Mikortól van jogom hozzá? Ha anyuka leszel, és kisbabád születik, azért fogsz vigyázni rá, mert jogod van hozzá? Úgy gondolom, annak, hogy ügyelünk egymásra, ösztönösen kellene jönnie, de azt hiszem, kezdem érteni, miért nem vettétek észre a címadó mondatot. Bölcsészkaron végeztem, nem értek a joghoz, én gondolkodni tudok. Mikortól van jogom felhívni valakinek a figyelmét, hogy amit csinál, az szar? Így, vagy úgy, de hatékonyan. Mert a hozzászólások számából ítélve ez, amit Gabi csinál, kibaszottul hatékony, több emberhez jut el, mint bármi, amit ti javasoltatok; illetve többen szólnak hozzá, ezáltal többfelé terjed, mint bármelyik kifinomult, rendszerezett, hasonló célú Wattpaddel foglalkozó írás. Utóbbi inkább az értelmesebbeknek szól, akik eleve nem írnának ilyesmit, Gabi pedig sajátos stílusával azokat szólítja meg, akik hajlamosak lehetnek rá, hiszen ők ebből értenek, nem a körmondatokból. Egy figyelemhiányos incest-író nagyobb eséllyel nyitja meg az értesítést, mint bármelyik írástechnikai blogot, és mivel látja a hozzászólások százait, maga is szívesen merül el bennük, mert azt gondolja, ez valami felkapott, népszerű dolog. Ha viszont azt látja, hogy a legtöbben azt lájkolják, hogy gúnyolódnak a posztolón, megerősítve érzi magát, hogy a posztoló csak egy flegma picsa, és nemhogy nem segítünk ezen a helyzeten, de csak rontunk rajta.

Ami még szintén mélyen érint, amikor valaki odaveti gúnyosan, hogy: ,,azt hiszed, majd ezzel megváltod a világot?" Teréz Anya azt hitte? Freud azt hitte? Jung azt hitte? Leiner Laura azt hitte? J. K. Rowling azt hitte? Lehet, hogy belül egy kicsit azt hitték, és milyen jól hitték! Milyen jól tették, hogy nem vették magukra ezt a semmirekellő, kishitű szurkálódást, pedig biztos ők is megkapták sokszor. Azt hiszed, ezt a Szent Johanna Gimit majd milliók fogják olvasni? Bármiben fogadnék, hogy Laurával is gúnyolódtak. Igazuk lett? Dehogy lett, és nem azért nem lett, mert Laurából végül bestseller-író lett. Azért nem lett, mert ez nem helytálló. Egy kis világot, valakinek a kis világát mindig megváltja egy-egy ilyen érzelmi kitörés. Bármiben le merném fogadni, hogy a hétezernégyszáz csoporttagból legalább egyetlenegy lány mindig van, aki elgondolkodik azon, amit az ilyen posztok valójában jelentenek. Annak a legalább egyetlenegy lánynak pedig bizony, megváltja a világát. Nyilván egy ilyen poszt miatt nem fog leállni a Trónok Harca forgatása és nem szűnik meg a világban a vérfertőzés, de minél többen foglalkozunk másokkal, annál több világot lehet megváltani. Mielőtt művész szemmel hozzászólnál, hogy ,,kiveszett az erkölcs a mai világból", gondolkodj el azon, hogy vajon a másik, akit lekezelsz, kigúnyolsz, nem ugyanígy gondolja esetleg. Nagy divat lett az erkölcstelenség, de ha megszégyenítjük azokat, akik felemelik ellene a hangjukat, akkor az is marad, te pedig sírhatsz-ríhatsz, hogy hát, kiveszett. Kiveszett, mert hagytátok kiveszni, és elértétek, hogy az érezze szarul magát, aki hatékonyan, az ő nyelvükön lép fel az erkölcstelenekkel szemben. Lehet belesüppedni abba a művészi tehetetlenségbe, hogy a világ rossz, de kérlek, ne gátoljátok meg azokat, akik azt gondolják, hogy a világ jó, csak egy-két dolog változtatásra szorul. Mindig, mindenen lehet változtatni, de ha nem foglalkozunk vele nyilvánosan, nem fog eltűnni valahogy, és megijeszt ez a tanult tehetetlenség.

Érdekességképpen hozzátenném, hogy mindkét oldalon rengeteg utalás volt a daddy kink- illetve incest-írók korára. Korábban is okozott már meglepetést egy-egy citromdíjas írás esetében, hogy az illető esetleg főiskolás, de az én megfigyelésem szerint a hasonló történetek írói-olvasói jellemzően a 15-17 éves középiskolások közül kerülnek ki. Teljesen felesleges szóba hozni a kort, ha egyidős vagy velük, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért. Nyilván vannak fiatalabbak is, én a saját megfigyelésemre hivatkozom, de nem érdemes emiatt leírni egy teljes korosztályt, érdemes inkább egyénenként, az illető gondolkodását nézni. Aki meg hüledezik, hogy úristen, ezek gyerekek, tőlünk két órányi kocsikázásra, Bécsben ezek a gyerekek politikusokra szavazhatnak, hiszen Ausztriában már 16 éves kortól van rá lehetőség.

(Ő 17 éves.)

Igen, ahogy a daddy kinkes bejegyzés alján is, itt is elismerem: a posztoló részéről hiba volt láthatóvá tenni az író nicknevét, annak ellenére is, ha az alapján beazonosíthatatlan. Hiba volt linkelni a történetet. Viszont úgy gondolom, továbbra sem értjük sem azt a hibát, amiről ez szól, sem azt, hogy ez a hetente-havonta történő Wattpad-oltás miért történik, kinek szól, csak vagdalkozunk, hogy utána vagdalkozással vádolhassuk a másikat. Bullyingolunk, hogy aztán beállítsuk magunkat bullying-ellenzőnek, és kiváltsuk tizennégy ember kedvelését meg imádatát egy olyan pökhendi, lekezelő gúnyolódással, aminek nem egy festmény vagy egy írás a tárgya, hanem egy lélegző, érzékeny ember.

Ha a posztoló, vagy valaki más ezen túl hányadéknak nevez egy névtelen festményt; magyarul: ha azt látjátok, hogy egy csoportban felismerhetetlen szerző írását kritizálják, nyugodtan olvassátok végig ezt a bejegyzést, mielőtt hozzászólnátok.

***

Utószó

Csak merje valaki leírni, hogy ő nem úgy értette azt a mondatot a címben! Kérlek! Legyetek szívesek! Írja le valaki hozzászólásban, hogy ő nem úgy értette, csak egyszer, egyetlenegyszer írja le valaki, hogy ő nem úgy értette, és komolyan mondom, ordítani fogok a fájdalomtól. A másik, amit nagyon várok, az a ,,pff, te biztos nem írtál még le soha olyan mondatot, amit megbántál". Kommentelj ész nélkül! Írd oda, hogy ,,jajj Ágoston, te mindig mindent jobban tudsz" és lehetőleg ne írd mellé azt, amit rosszul gondolok! Idegesítsetek tovább nyugodtan - vagy akár ki is emelhettek a bejegyzésemből egy mondatot, amin hasonlóan megakadt a szemetek, mint az enyém a fenti idézeten, és beszélgethetünk az én egy mondatomról is szánalmas sárdobálás helyett.

Ja, és viselkedj művészként, hangsúlyozd ki, hogy te egy művész vagy, aki feljogosítva érzi magát arra, hogy bullyingolja a nem-művészt! Azt imádom a legeslegjobban mind közül. 

Határtól a Békéig

Becsaptam magam mögött a kaput, és kiléptem az útra, anélkül, hogy szétnéztem volna. Ismertem már minden apró visszhangját a Jókai utcának, és egyedül a villamost hallottam jönni. Úgy vettem a levegőt, mint aki futva érkezett, pedig csak az út közepéig sétáltam, megvártam, amíg a szerelvény a megállóba ér. Leghátul szálltam fel.

A vezető megszokásból csengetett, én pedig ledobtam a hatalmas, szürke télikabátomat az ülésre. Az ujjaimmal a szemüvegem szárait szorongattam, a könnyfátyolon keresztül pedig úgy vettem ki, hogy egyedül vagyok a villamoson, de ezúttal ennek sem tudtam örülni. Azonnal az jutott eszembe, hogy csak miattam kellett megállnia, nélkülem már a következő megállónál tarthatna.

Van értelme így élni? – tettem fel magamnak a kérdést már legalább századszor azon a héten, pedig még csak péntek volt. Eltelt az első teljes év anélkül, hogy anyámhoz szóltam volna, és minden jel arra utalt, hogy apámat is elveszítem. Nem tudtam arra gondolni, hogy ők veszítenek el engem, hiszen ahelyett, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak volna hozzám, egymást okolták azért a túl jól sikerült nyári éjszakáért, én pedig saját magamat. Persze, egyikünk sem kimondva: a bigott vallásos, pedagógus anyám, és a megkeseredett, internetfüggő, csinovnyik apám csak a maga módján veszekedett. Érzelmek nélkül, cél nélkül, egymást csendben taposva, én pedig köztük nőttem fel, és én is képtelenné váltam megfogalmazni az érzéseim. A villamos éles kanyart vett.

Hogy kerültem én ide? Tizenhét év sem volt elég rájönni. Nem váltottam be az egyetlen hozzám fűzött ígéretet. Hiába váltam be, mint ember, nem váltam be, mint tárgy, mint eszköz, mint kellék. Megmagyarázni sem tudták, hogyan lett belőlem ember, ráadásul ilyen jó ember, amikor nem annak szántak; belül pedig szétvetette őket a csalódottság és a harag, mert nem teljesítettem azt, amit kellett volna. Ott álltam tizenhét évesen egy csodálatos barátnővel az oldalamon, nyelvvizsgával a kezemben, izmos felsőtesttel, viszonylag sok baráttal, az előrehozott érettségijeim sikerre voltak ítélve, és senki nem értette, mit keresek ott, még én magam sem. Azért nem, mert egy hasznavehetetlen eszköz voltam, egy felesleges kellék, egy tárgy, amit már rég ki kellett volna dobni. Nem hoztam rendbe a szüleim házasságát.

Soha nem tapasztaltam meg az anyai ölelést, azt a bizonyos védelmező, meleg, szeretetteljes ölelést anélkül, hogy még aznap ugyanaz a kéz a sarokba ne lökött, vagy meg ne ütött volna. Ez volt anyám bosszúja: felállított közénk egy falat, amin néha-néha átkukucskált, aztán, amikor odaszaladtam, és belenéztem, a szemembe facsart egy citromot, és kézenfogott. A legjobban mégis attól rettegtem, amikor a szavaival vert. A tanári pályán eltöltött három évtized alatt olyanra finomította a módszereit, hogy már abban a pillanatban a földön éreztem magam, amikor felém fordult, és minden alkalommal összeszorult a gyomrom, ha levegőt vett és kinyitotta a száját, azon a bizonyos falon túlról. Még azok sem értethették volna, hogy miért nem beszélek hozzá, akik minden nap ugyanazt a szenvtelen, szürkéskék szempárt nézték, mint ami tizenhét éve ültette el bennem folyamatosan az önbántalmazás magvait. Gyanútlan, naiv kollégák a tanáriban, akik talán nem is akarták érteni; ártatlan, tiszta lelkű gyerekek a padsorokban, akik még nem érthették, vagy csak betudták egy rossz előérzetnek.

Végállomás. Magamra kaptam a kabátom, beleléptem a ropogós hóba, és a kéken-zölden világító pláza felé indultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg van, ahogy a felforrósodott, kiszáradt arcomat megcsapta a fagyos szél. Felhúztam a kabátom ujját, és hunyorogva kerestem a sötétben az apró, foszforeszkáló mutatókat. Tíz perc múlva tíz, 2012. február 3-át írunk. Életem leghidegebb napjait éltem át, még Budapesten is mínusz tizenöt fok volt.

Beléptem a forgóajtón, lehúztam a kapucnimat, és beletúrtam a hajamba. Sietős léptekkel tartottam az épület vége felé, pontosan tudtam, hogy mire van szükségem. Homályos tekintettel is magabiztosan haladtam előre a polclabirintusban, míg meg nem láttam a jól ismert üveget. Levettem belőle kettőt, és a pénztárhoz siettem. Egyetlen kassza volt nyitva, egy fiatal lány várt unottan az utolsó vásárlóra. Letettem a szalagra a két vodkát, és ránéztem, ő pedig felpillantott rám, és hosszan végigmért. Vettem egy mély levegőt, és összeráncoltam a szemöldököm. Ha személyit kérsz, itt, az orrod előtt fogom felbontani az egyik kétdecist, és addig iszom, amíg vagy engem, vagy mindkettőnket ki nem dobnak. A lány áthúzta az egyik üveget az érzékelőn, és egykedvűen nyomogatni kezdte a gombokat. A zsebemben már ott volt a pontos összeg, a kezébe adtam, mire rám mosolygott. Benyúltam a másik üvegért, és szó nélkül otthagytam a mosolyával együtt. Kifelé még kihaltabbnak tűnt az épület, mint amikor bejöttem. Összehúztam a kabátomat, kiléptem a forgóajtón, és elindultam az ellenkező irányba, mint ahol leszálltam. Az ujjaim az üvegek nyakát szorongatva próbálták elkerülni, hogy érzéketlenné fagyjanak.

Megérkeztem ahhoz a villamoshoz, amivel igazán szerettem volna menni. Kívülről ugyanolyannak tűnt, mint a másik, mégis teljesen eltér az összestől. Ez a villamos nyílegyenesen megy, soha nem kanyarodik el, egyetlenegyszer sem. Összeköt két kerületet, számtalan lakótelepet, de nem fordul semerre. Pontosan úgy lett megalkotva, hogy ne kelljen kanyarognia, és kizárólag azzal, hogy egyenesen megy, eljusson a Határtól a Békéig. Innen, a Határ úttól a Béke térig.

Még a csengetése is egészen másnak tűnt! Ugyanúgy hangzott, mégis jóval rövidebb volt, érződött rajta, hogy nem a felszállóknak szólt, csak az utasoknak jelezte az indulást. Le kellett ülnöm ahhoz, hogy hátat fordíthassak a villamos elejében utazóknak. Nem láttam őket tisztán, de biztonságosabbnak éreztem, ha ők csak egy szürke, prémes kapucnit és egy ujjnyi hajzselét látnak belőlem. Az egyik üveget a kabátom belső zsebébe tettem, a másiknak pedig lecsavartam a tetejét, és gondolkodás nélkül belekortyoltam. Akkorát nyeltem belőle, hogy ismét könny szökött a szemembe, felismerés, undor és megnyugvás töltött el. Egy pillanatra még kirázott az utcára emlékeztető hideg, de belül nemsokára elkezdett átmelengetni; pontosan tudtam, hogyan működik, nem véletlen ültem le hozzá. Az előző két tanévben annyit ittam belőle, amennyit nem szégyelltem, és harmadikban sem ez volt az első alkalom.

Szerettem ezt a lakótelepet. Ahogy kinéztem az ablakon, elárasztottak az emlékek, egy kicsit még talán oldalra is húztam a szám. Élt itt egy barátnőm, akivel szombaton összejöttünk, és szerdán szakított velem. Kétszer voltam nála: szombaton, és szerdán. Szombaton az ágyában, szerdán pedig a kanapén. Elsősként még úgy éreztem, én ezt nem tudom megtenni, én erre nem vagyok képes. Szombaton nem tudtam megtenni, szerdán pedig megkaptam, hogy nem is vagyok rá képes. Egy eszköz voltam, ami nem vált be; szinte fel sem fogtam, hogy rosszul csinálok valamit, illetve, hogy éppen az a rossz, hogy nem csinálok valamit. Egy olyan eszköz voltam, amit még egy 14 éves lány is kidobott a kezéből – mentségemre szóljon, hogy ő egy teljes szerszámos ládát forgatott fel a gimiben. Jól bánt a szerszámokkal, ami azt illeti: nem csak másoktól hallottam ezt, de egy teljes délutánt szentelt arra is, hogy a billentyűk nyomkodása helyett szemtől szemben mondja el, mi a baj velem. Ezt nagyra becsültem benne.

Ahol tárgyként nem volt rám szükség, ott emberként mindig megálltam a helyem. Ez az ágyban sem volt másképp, amikor az emberundorom és a szorongásom éppen szabadjára engedték a vágyaimat. Bármennyire próbáltam óvni a későbbi barátnőmet a családomtól, a viselkedésemen keresztül önkéntelenül is szembesítettem őt azzal, ahogy felnőttem. Vágytam arra, hogy szeressenek, de fogalmam sem volt, milyen érzés, és belül azt éreztem, hogy fel kell készítenem magam arra, ha esetleg a sarokba lök, megüt, vagy megtép. Erről soha nem beszéltem neki, nem is tudtam volna, és okom sem lett volna rá, hogy az első hónapokban megijesszem ezzel, hiszen a légynek sem tudott volna ártani. Csak azt éreztem, hogy végre egymásra találtunk egy lánnyal, akivel jól érzem magam, de valami mégsem az igazi. Annak ellenére nem volt az igazi, hogy akkor úgy éreztem, szinte minden adott, hogy egy életet leéljünk egymás mellett. Feltétel nélkül szerettük egymást, és szinte minden egyes találkozás alkalmával tudtunk egymásnak kellemes csalódást okozni. Akkora életöröm volt benne, hogy elosztva is boldoggá tudta volna tenni a város összes lakóját. Sosem akarta abbahagyni a csókolózást, mindketten macskákat akartunk, frappáns szóviccei voltak és gyönyörű barna szeme. Imádtam elveszni benne, különösen, ha az is vele együtt mosolygott. Ami nem volt az igazi, az én voltam, pontosabban az, amit otthonról hoztam, és akkor még meghatározott engem.

Engem soha nem vártak haza. Onnan tudtam, hogy milyen az, ha örülnek nekem, amikor belépek valahova, hogy néha vendégségben jártam, és a barátaim, vagy az aktuális barátnőm szülei rám mosolyogtak. Azt gondoltam, ezt csak azért teszik, hogy kedves benyomást tegyenek, elvégre én is kedvesen fogadnék egy vendéget, ha már meghívtam. Ilyenkor mindig illedelmesen bemutatkoztam, mert különben fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor érezni, és ez azt a hatást keltette, mintha tudnám. Én voltam a furcsa osztálytárs, a furcsa barát, akit egy ideig faggattak, aztán inkább rám hagyták, mert látták, hogy rosszul érint. Senkivel nem tudtam tartani a szemkontaktust, akit frissen ismertem meg, belül pedig mindig szembeállítottam azt, hogy mit szabad mondanom, és mit szeretnék mondani, mielőtt valamelyiket kimondtam a kettő közül. Ilyenkor másfelé néztem, lassan beszéltem, és sokszor nem is azt mondtam, amit egyébként nyugodt körülmények között szerettem volna, emiatt is gyakran rosszul éreztem magam, főleg utólag. Általában mégis nehezen akartam hazaindulni, hiszen ez az ismeretlen, szeretetteljes, családias légkör nekem pont annyira normálisnak hatott, mint a házigazda szemszögéből az udvarias bemutatkozás. Tudtam, hogy erre van szükségem, és minden vágyam az volt, hogy egyszer átélhessem, de tudomásul kellett vennem, hogy gyerekként már soha nem fogom.

Egyre erősebben és lassabban dobogtak a villamos kerekei. Felnéztem az ablakra, akkor értünk át a sorompón. Továbbra is a kezemben szorongattam az üveget, és mielőtt még a megállóba ért volna, másodjára is beleittam. Fintorogva csavartam vissza a kupakját, és elkezdtem örülni annak, hogy rajtam kívül senki nem utazik a villamos hátuljában. Más emberek azért várják, hogy betöltsék a tizennyolcat, hogy odaadják nekik ezt az undorító italt, nekem pedig hiába adták a kezembe bármelyik boltban, én nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy olyan életet élhessek, mint bárki más. Hogy étterembe, vidámparkba, kirándulni járjak, hogy leszidjanak azért, mert későig kint voltam, hogy együtt nézzük otthon a Barátok Köztöt, meg a Shreket huszadjára, hogy együtt süssünk sütit, hogy társasozzunk, vagy csak megkérdezzék, jól vagyok-e. A lehetőségem látszólag megvolt rá, hiszen a szüleim nem csak házasok voltak, de együtt is éltek, és azért akartam már annyira tizennyolc lenni, hogy ez a látszat végre lehulljon. A frusztrációjukhoz rengeteget tett hozzá, hogy az idő ellenük dolgozott, és minden egyes nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy felnőttként tudatosuljon bennem az a befogadhatatlan mértékű borzalom, ami tőlük tellett. Mindketten rettegtek attól, hogy az irántuk érzett haragom elmúlik, és rájövök, hogy nem arról van szó, hogy nem tesznek meg értem mindent – az a helyzet, hogy ez minden, amit meg tudnak tenni. Abban a pillanatban, ahogy kigyullad a lámpa a fejem felett, arra is ráébredek, hogy mind eszközként – mint szülő, – mind emberként alulmaradtak azzal az emberrel szemben, amit magukból alkottak. Míg más családokban ez egy büszkeség, nálunk a szégyent jelentette. Apám még csak-csak elnyomta magában, profi volt benne, de a nárcisztikus anyám tört-zúzott-ráncigált, ha valami olyanra jöttem rá magamtól, amire nem szabadott volna. Ők már látták bennem kibontakozni azt, amit én még akkor nem, és mindent elkövettek, hogy soha ne jöjjek rá.

Nem mindig laktunk egy fedél alatt. 2002 februárjában, szinte napra pontosan tíz évvel korábban anyám kitalálta, hogy vidékre költözik. Nagyon szerettem iskolába járni, tetszett, hogy végre van valami értelme a napjaimnak. Egy reggel felvettem a hátamra a könyvekkel teli hátizsákomat, és a kezét fogva ugráltam le a lépcsőn, mint induláskor mindig. Ahogy kifordultunk, hirtelen betapasztotta a számat, és a szomszéd nyugdíjas néni lakása felé rántott, aki már az ajtóban várt, mosolyogva. A saját szája elé emelte az ujját, rám nézett azzal a tekintettel, és határozottan az ajtóhoz vonszolt. Mögém állt, én pedig rémülten léptem be előtte a nénihez, és ezzel a lépéssel elzártam magam a családom többi tagjától másfél évre. Az eszközt is vinni kellett vidékre. Szükség volt rá, mint ahogy egy hajszárítóra vagy egy kenyérpirítóra. Bepakolt az autóba, és még aznap délelőtt leutaztunk. Az eszköznek akkor éppen az volt a feladata, hogy egy zavart, nárcisztikus negyvenes tanárnő magányát enyhítse némi családi pótlékért cserébe. Nem váltam be – cserébe a budai elitiskolából kiszakadva ebben a környezetben másfél év alatt minden versenyt megnyertem. A kezemben fogtam az okleveleket, amik bizonyították, hogy én voltam a legjobb szövegértő, a legpontosabban számoló, a leggyorsabb futó és a legszebben beszélő. A gyerekek ki nem állhattak, mert a legjobbnak kijáró elismerést kaptam, otthon pedig ez idő alatt annyi mérget szívtam magamba, annyi sérülést szedtem össze, mint a gyerekkorom többi részében együttvéve. Anyámnak másfél év alatt híre ment a városban, hogy mennyire sikeres gyereket nevelt, a többit pedig nem látta senki. A négy fal között szabad kezet kapott, nem volt semmi kontroll, és élt is a lehetőséggel.

Visszaköltöztünk, eltelt egy évtized, én pedig itt ülök egy álló villamoson, vodkát szorongatva. Egyre inkább zavart a fény, azt kívántam, bár ne világítana a lámpa, akkor csak a Havanna-lakótelep fényei szűrődnének be oldalról. Úgy legalább azt érezném, nem lát senki, mert keserű szájízzel kellett beismernem magamnak, hogy bizony, most, tíz évvel később ez az, ami látszik. Ez került felszínre, hogy vodkát iszom, azt pedig már nem látja senki, hogy továbbra is én vagyok a legszebben olvasó. Többé már nem az volt a feladatom, hogy dicsekedjenek velem, és megszűnt a legkisebb, legvékonyabb, vörös, szeplős kisfiú szerepe is. Utáltam azt, aki korábban voltam, és egyedül a Rendszer szólt amellett, hogy tíz év múlva nem fogom még jobban utálni azt, aki akkor voltam. Jobban bíztam benne, mint bármiben, de belül mégis nyugtalanított a tudat. A csuklóm elfordult, harmadszor is a számhoz emeltem az üveget, az ajkaim után nem sokkal pedig az ajtók is záródtak.

Nem csak otthon, de a 11.B osztályban is kétféleképpen léteztem: eszközként és emberként. Ebben a közösségben egyetlen ember volt, aki többet ivott nálam, az osztályfőnököm. Fiatal, igénytelen nő volt, tanárként és emberként is csapnivaló. Csapta is eleget a sors, nem véletlen töltötte a hétvégéit tizenhat éves diákokkal. Egyszer még a haját is fogtam, mert hiába ivott túl, miután elkezdtem kondizni, ugrásszerűen megnőtt a szervezetem állóképessége, amivel már nem tudta tartani a lépést, tekintve, hogy náluk még az esti ágytorna sem lehetett túl rendszeres. Felidéztem a jelenetet, ahogy a számolatlan mennyiségű Unicum ugyanabból a szájból jött ki, mint ahol délután még a másodfokú egyenlet megoldóképlete, és elnevettem magam. Vajon milyen lehet anyámmal fogadóórán? Két pedagógus bájcseveg, az élettelen okádékforrás, meg a nárcisztikus agresszor. Az egyik még meg se született, amikor a másik már őszült. Az egyiknek én fogtam a haját, a másik az enyémet tépte, és mindkettőnek ki vagyok szolgáltatva. Lefagyott a mosoly az arcomról, ezt már túl groteszknek találtam. Túl valóságosnak.

Forgattam a kezeim között az üveget. Egyre inkább kikristályosodott a lelki szemeim előtt az az ellentmondás, ami szétvetett belülről, és amit már legalább tíz éve nem tudtam megfogalmazni. Az ellentmondás, hogy hiába enged arra következtetni minden egyes területe az életnek, hogy boldogabb felnőttkorom lesz, mint akiknek ki voltam szolgáltatva, ezt senki nem akarja látni bennem, talán még a barátnőm sem. Tudott a Rendszerről, de nem tudta pontosan, mi van benne, 2020 pedig túl távolinak tűnt ahhoz, hogy három-négy hónap járás után a leendő családomról kezdjek el ábrándozni. Távolinak tűnt, sokkal távolibbnak, mint 2002, pedig az igazság az, hogy előbbihez már közelebb tartottam. Felsóhajtottam: ez azt jelentette, hogy közelebb vagyok az álmaimhoz, mint a teljes kiszolgáltatottsághoz. Nagy megkönnyebbülésemben ittam egy negyediket, és ahogy végigszaladt a torkomon, még csukott szemmel, azzal a lendülettel felálltam. A következő megálló: Béke tér, végállomás.

Összehúztam a kabátomat, kinyílt az ajtó, és legnagyobb megkönnyebbülésemre néhány lábnyomtól eltekintve üres volt a megálló, csak a visszafelé induló villamoson ült néhány szórakozni induló fiatal. Jól ismertem a Béke teret, dolgoztam itt szórólaposként korábban, 2009 környékén. Csendes, nyugodt környék volt, még a kutyák is ritkán ugattak. Megkerültem az álló villamost, és körülnéztem az Üllői úton. A sávokat beterítette a hatalmas pelyhekben szakadó hó, én pedig átlépkedtem a keréknyomokon, és a túloldalra siettem. Az üveget, aminek az alján még lötyögött a maradék, gondosan betemettem a hóba, de nem egyenesedtem fel hirtelen.

Így nem láthatnak meg. A Rendszer megalkotása óta először sírtam, ami több mint egy éve volt, sőt, előtte sem sírtam évekig. Nagyon megviselt, ami aznap történt, ez a négy érzéstelenítés éppen arra volt jó, hogy öntsek magamba egy kis kedvet az emberekhez, és eltereljem a gondolataimat egyik okból a másikra, amiért éppen kiábrándultam belőlük. Pocsékul nézhettem ki, és ezen az a három rágó sem segített sokat, amit még a zsebemben találtam. Egy fél lépést tettem guggolva, a másik lábamat pedig közelebb csúsztattam, ahol már olyan havat találtam, ami frissen esett. Bátortalanul merítettem bele az átfagyott ujjaimat, vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és határozottan az arcomhoz érintettem.

Csikorgattam a fogam a fájdalomtól. Ordítani akartam, de nem láttam, hogy a távolban vannak-e emberek. A kicsordult könnyem elvegyült az olvadásnak indult hóban, olyan érzés volt, mintha minden egyes szeplőmet tűvel szurkálták volna. Lesöpörtem a kezemen lévő havat, és megismételtem még egyszer. Korábban soha nem mostam arcot ébredés után, és nem aznap jött meg a kedvem hozzá, pedig pont ugyanezt a célt szolgálja. Kinyitottam a szemem, a zsebemhez nyúltam, és kivettem egy köteg zsebkendőt. A vízzel együtt igyekeztem az arcomon lévő fintort is letörölni, nehezen tudtam eldönteni, melyik tűnt nehezebbnek. Hirtelen felálltam, de nem szédültem meg. Kissé szipogva, de határozottan indultam el az ismerős, rozsdabarna ház felé. Felhúztam a kabátom ujját; tíz perc múlva tizenegy. Nem volt időm gondolkodni, azt tartottam a legfontosabbnak, hogy megszáradjon az arcom, és ezúttal már ne a könnyektől, ehhez pedig minél gyorsabban kellett sétálnom, és minél kevesebbet gondolkodnom.

Kivettem a zsebemből az átmelengetett kezemet. Végighúztam a tenyeremet az arcomon, a másikkal pedig a hajamba túrtam. Fújtam egy hatalmas buborékot a rágókból, felkészítettem magam lélekben, és egy-két perc várakozás után megnyomtam a csengőt. Hangos kiáltást hallottam belülről, kisvártatva pedig nyílt az ajtó, és négy-öt ember tódult ki rajta egy alacsony, harsány lány vezérletével, aki tárt karokkal borult a nyakamba.

- Szia Ágoston!
- De jól nézel ki!
- Már megint milyen a hajad?
- Hoztál piát?
- Hol a szemüveged?

Elengedtem a lányt, és kivettem a vodkát meg a szemüvegemet a belső zsebemből.

- Amúgy neked minek van telefonod? Hívtunk vagy százszor.

Elmosolyodtam, felnéztem, és átnyújtottam az üveget.

- Ja, a telefonom? Az otthon maradt. Amúgy, sziasztok.