A 21. század 21 megfoghatatlan hiánycikke

A 21. század nagykorú lett, és a 21. században született emberek is elkezdtek nagykorúvá válni. Ugyan a felnőttkortól még messze vagyunk, és több mint 81 év van vissza a következő századfordulóig, de az már most nagyon jól látható, hogy vannak olyan jelenségek, amik korábban nem voltak ennyire meghatározóak, mostanra viszont belekényelmesedtünk, és a következő évtizedekben nem valószínű, hogy alábbhagynak.

Ezek a jelenségek fokozatosan felülkerekednek olyan megfoghatatlan dolgokon, amiket én továbbra is fontosnak tartok. A 21. század emberének általában fogalma sincs, hogy ő kicsoda, de ez a kisebbik baj - a nagyobb az, hogy nem is akarja tudni, nincs igénye rá. Az emberek nem tudnak bemutatkozni, nem tudnak öt percet beszélni magukról, és mással szemben sincs magasabban a léc. Ma már azzal, ha kedves vagy, határozottnak tűnsz, és vicces vagy, de tudsz komoly is lenni, a lányok kimondott igényeinek nagy részét teljesíted. Ha hosszú a hajad, Instaképes szemöldököd van, nem félsz megmutatni a tested, és fotótrükköket használni, behajlítani a csípőd, akkor a fiúk kimondott igényeinek nagy részét teljesíted. Megfelelni a tömegnek egyszerűbb, mint valaha. De amennyire egyszerű beilleszkedni, annyira egyszerű kizuhanni is a társadalomból, ha nem éred be ennyivel. Az emberek az eget keresik, de lefelé néznek, és közben várják, hogy a Föld magától kiforduljon. Amikor pedig rájönnek, hogy nem fog, ijedtükben elfordulnak azoktól a dolgoktól, amik szembesíthetik őt azzal, hogy nincs igaza, és soha nem is volt. Szorongva próbálunk magabiztosságot hazudni a környezetünknek; tapasztalat nélküli gyerekek váltak méltóság nélküli felnőttek példaképeivé a színpadon. Az emberek elkeseredetten próbálják kifordítani a világot magából, kevés sikerrel és sok frusztrációval.

Összeszedtem 21 olyan dolgot, ami az utóbbi évtizedekben berobbant közénk és természetessé vált, valamint 21 olyat, amit hiányolok. A 21 újdonsággal már megismerkedhettetek, most következzen az a 21 dolog, ami a legjobban hiányzik.

1. Kölcsönösség

A viszonzás nem csak kihalófélben van, de sokszor eszünkbe sem jut. Mindig tárgyakhoz kötjük, leragadtunk ott, hogy ha valaki kölcsönad egy tollat vagy egy öngyújtót, akkor azt vissza kell adni, pedig vannak sokkal fájóbb dolgok is, mint egy behúzott toll vagy egy öngyújtó. Például, párkapcsolatban kimondottan fájdalmas tud lenni, ha valakinek annyit jelent ez a fogalom, hogy én szerepelek, a másik meg alkalmazkodjon. Nagyon sokszor hallani, hogy nincs normális fiú/lány, de azt már kevesebbszer, hogy egy ember arról beszél, ő maga mit tudna beletenni egy párkapcsolatba. 

Beszélgettél már suli kedvence lánnyal, aki ráadásul tisztában van azzal, hogy futnak utána? Én igen. Menő ügyvéd lánya volt, megkapott mindent, és mindenkit. Az emberekhez való hozzáállását viszont jól tükrözi, hogy amikor rákérdeztem, hogy hogyan alakultak ki a párkapcsolatai, azt válaszolta, hogy megkérdezte, hogy mizujs, hogy van, a többi meg jött magától. Megkérdeztem azt is, milyen témát szokott bedobni, amikor először találkozik egy sráccal, és példaképpen felhoztam 5-6 témát, amit én szoktam. Ő semmit. Nehéz átadni az embereknek, mire gondolok akkor, amikor azt írom, hogy a jellemző párkapcsolati minta az, hogy az egyik szerepel, a másik meg alkalmazkodik, ő tökéletes példa erre.

(Van, akinek 32 év sem elég rájönni, hogy a kommunikációs problémák benne vannak, nem a másikban.)

2. Felelősség

A 21. századi ember felelősségtudatát két dolog tükrözi kristálytisztán:

a svájcifrank-hitelek, és a lesz ami lesz-szülők.

Mert hát lesz ami lesz, igaz? Egyszer úgyis meghalunk, minek felelősséget vállalni? Több ez, mint olcsó nihilizmus. Ez a felelőtlenség. Majd visszafizetjük valahogy! Majd a gyerek megváltoztatja a pasit! Majd jobb életem lesz valahogy! Aztán, ha nem, akkor jöhet az úgy hozta az élet, a sors keze, meg az olyan helyzetbe kerültem, hogy muszáj volt. Nem tudok átutazni a városon úgy, hogy a buszon, a metrón, a HÉV-en ne legyen legalább egy olyan ember, aki telefonál, és mások hibáiról beszél fennhangon. Olyat, aki arról beszél, hogy elrontott valamit, nagyon ritkán hallani, mások hibáit viszont imádják az emberek kihangsúlyozni, hiszen az leveszi a felelősséget a vállukról. Ha nem tudsz gyereket nevelni, az is megoldható! Majd a tanár, a világ, meg az élet, meg a társadalom, meg a többiek, meg a rendszer, meg a sors, végül pedig a gyerek elviszi helyetted a balhét, ezekre sokkal könnyebb fogni, mint kimondani, hogy hát, ez bizony nekem nem megy.

Mindenáron el akarjuk kerülni azt, hogy magunkra vállaljuk a felelősséget. Mennyivel kényelmesebb, ha máson van! Ha online ismerkedsz valakivel, szimpatikussá válik, de félsz a találkozótól, mennyivel egyszerűbb behisztizni, hogy ő ne akarjon találkozni! Így elkerülhető az, hogy kimondd, hogy valójában te félsz attól, hogy csalódást okozol. 

(,,Amíg nem ismersz, ne ítélkezz!" Nehogy már kiderüljön, hogy egy felelőtlen ribanc vagy, akit húszévesen teherbe ejtettek és otthagytak!)

Az emberek valami olyat használnak fel annak érdekében, hogy elkerüljék a felelősségvállalást, ami az életük minden más területéből már kihalt.

3. Tettvágy, elhivatottság

A 21. századi ember mottója: ne kelljen csinálni semmit, de kapjak érte valamit! És ha az a valami esetleg kevés, akkor felháborodva ordít, dühöng.

Az egyik áruházlánc már azzal fenyegetőzik, hogy hétfőnként nem nyit ki, mert nem találnak árufeltöltőt, bolti eladót, főleg vidéken. Lakóparkok átadása csúszik hónapokat, éveket, mert a kivitelező nem talál építőmunkást napi 15 ezer forintért. Minden tech-cég informatikushiánnyal küzd, annak ellenére, hogy programnyelvek ismeretével, speciális tudással szó szerint milliókat lehet keresni.

Mindeközben valahogy mindenkinek van legalább egy felnőtt, munkanélküli ismerőse. A 21. század emberei: akik nem akarnak dolgozni, nem akarnak tanulni, de elvárják a luxus életszínvonalat, és a leghangosabban sírnak, ha valami félresiklott az életükben. Soha nem volt ennyi semmirekellő, elkallódott, életunt felnőtt, és csodálkozunk, hogy százezres látogatottsága van a motivációs oldalaknak! Az elhivatottság és a tettrekészség hiánya tipikusan olyan, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni; hiszen még mindig van egy felső réteg, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek, a hosszas gondolkodásukat cselekvés is követi, lelkesedéssel vetik bele magukat a saját elméjükből kipattant dolgokba; csak éppen egyre szűkül ezeknek az embereknek az aránya.

4. Előrelátás, jövőkép

Ennek a hiányát egyre többször fejezem ki azzal, hogy valahogy. Az emberek ezt imádják! Majd megoldjuk, visszafizetjük, felneveljük, megjavítjuk, valahogy. 

Majd lesz valahogy. Ezzel nagyon egyszerű azonosulni! Erre nem lehet mit mondani, itt nincs vita! Nem mondhatod meg valakinek, hogy mennyire üres, elkeseredett, élettelen, és mennyire biztos vagy benne, hogy nem lesz sehogy! Többségbe kerültek azok, akiknek az élete majd lesz valahogy. Ha te tudod mit akarsz, kimondott céljaid vannak, kertes házat szeretnél férjestül-feleségestül, virágágyással és macskákkal, lehetőleg kussolj, és alkalmazkodj! Ez nem illik bele a majd lesz valahogy-emberek közé, kívülálló vagy, különösen akkor, ha látják rajtad, hogy elkezded megvalósítani. Nem csak volt egy jövőképed, de el is kezdett összeállni: micsoda szégyen!

Se a távoli jövőt, se a közeljövőt illetően nincs jövőképünk. Ma egy meglett, felnőtt ember megteheti, hogy egy másik meglett, felnőtt emberre rámászik, majd kisvártatva meggondolja magát, és azt mondja - bocsi, én nem úgy gondoltam! Nem akarok tőled többet! Ez többé már nem számít szórakozásnak, komolytalanságnak - a normális kapcsolatteremtés részévé vált, felnőtt emberek között.

5. Önismeret, reális önkép

Az, hogy a fiúk felhúzzák a szemöldöküket, mert Justin is felhúzza, a lányok meg pucsítanak a tükörben, mert a Pamela is pucsít, egy nagyon apró szelete annak, mennyire hiányzik az emberek önképéből a realitás. Azzal, hogy felidegesítjük magunkat a célozgatáson, hogy jajj, milyen kövér vagyok, még mindig csak a felszínt kapargatjuk, az emberek reális önképe ennél jóval mélyebbre van elásva.

Azt gondolom, ez a tíz évvel ezelőtti cikk mutatja meg igazán, mennyire mélyen tartunk jelenleg. Ha valakinek nincs kedve elolvasni, összegzem:

• adott egy analfabéta, vidéki alkalmi munkás férfi, aki havi 80 ezer forintot keres
• megpróbálkozott az írással: levelet írt az egyik autókereskedésnek, kézzel
• szeretne kihozni (nem megvenni, nem vásárolni, kihozni) egy 22 millió forintba kerülő, fekete, sötétített üveges, bőr üléses S-osztályos Mercedest, havi 30 ezer forint törlesztőrészlettel
• az autókereskedés tisztelettel válaszolt, és közölték vele, hogy 78 évre nem tudja megvenni részletre az autót, sőt, még találkozni is meghívták az úriembert.

2008-ban ez volt a helyzet, 2018-ban pedig megdöbbenünk, ha egy íróknak, bloggereknek fenntartott csoportban analfabéta emberek próbálkoznak költészettel, vagy regényírással.

Mi ezen a megdöbbentő? A 21. századi ember nem tudja, nem akarja, nem meri elhelyezni magát a társadalomban. Érettségivel akar annyi pénzt keresni, mint egy diplomás, és sopánkodik, panaszkodik, ha nem kapja meg! Helyesírás nélkül akar regényt írni, alkalmi munkával akar Mercedest, semmiért akar valamit. 2018 van, ébresztő! Azon kell megdöbbenni, ha valaki pontosan tudja, hol a helye, és annyit vár el a környezetétől, amit maga is nyújtani tud.

(Mindig csak az a kurva meló!)

Ide beilleszthetném a Mi folyik ott Gyöngyösön? című videót, de akkor végképp kifogynánk a következő pontból.

6. Türelem

Ez egy igazán mélyen érintő hiánycikk, ugyanis én sem bővelkedem benne. Sőt, kifejezetten türelmetlen vagyok.

A türelem hiánya viszont általában nem akkor üt vissza, amikor elindulsz gyalog a buszmegállóból, és két megálló között elhúz melletted a busz. Akkor sokkal jobban tud fájni, amikor például az türelmetlen, akivel ismerkedsz, és kb. a homlokára van írva, hogy nem is élvezi a társaságod, hanem végig árad belőle, hogy naaa, naaa, most akkor összejövünk, vagy lefekszünk, vagy mi lesz már? Mielőtt még valaki elkezdené nemekhez kötni, attól, hogy én csak lányokkal kapcsolatban tapasztaltam ezt, bizony, fiúk is viselkednek így szép számmal. Mindent azonnal akarunk, és ha nem azonnal jön, akkor már feszültséget érzünk.

7. Valóságérzet

A valóságérzet hiányát mi sem mutatja jobban, mint hogy jobban pörög a drogpiac, mint valaha. Az emberek imádnak inni, szívni, belemerülni a telefonjaikba. Persze, egy könyv olvasása is hasonlóan kiszakít a valóságból, de az ott szerzett élményeket legalább fel tudod használni később, ha visszatérsz. Jobb esetben nem veszi el a kedved a valóságtól, sőt, segít átérezni, átélni a valóságos élményeket, és fellelkesít, egy jó könyv legalábbis mindenképpen.

Ugyanez már nem mondható el a fűről, az alkoholról, vagy az okostelefonról. Nem a tapasztalatra vágyó tiniket szeretném oltani: természetes, hogy ki akartok próbálni mindent, és az is, hogy nem akartok lemaradni semmiről. Viszont, vannak olyan felnőttek, akik nem tudtak túllépni ezen a szinten, és továbbra is azzal töltik meg a napjaikat, hogy nyomkodják a telefont, betépnek vagy berúgnak.

A valóságérzet elvesztését sokszor összekötjük a VR-szemüvegekkel, és az ilyesmi játékokkal, programokkal. A virtuális valóság sokkal több, mint egy VR-szemüveg, és sokkal inkább átvette a hatalmat az életünk felett, mint amennyire ez most tudatosul bennünk. Ma már nem kell boldognak lenned - bőven elég, ha úgy teszel, mint aki boldog. Ma már nem kell kiöltöznöd, illedelmesen beszélned a pincérrel, elég ha lefényképezed az ételt, és az sem zavar senkit, ha a hónap többi napján te otthon a fazékból kanalazod a pörköltet, amit a szüleid főztek. Ma már nem kell jól érezned magad, miközben nyaralsz: elég lefotózni a helyet, és nyugodtan végigveszekedhetitek az egész nyaralást, az értéke megmarad. Ma már, ha valami csak a virtuális térben létezik, a valóságban nem, az nem veszít az értékéből, kivéve persze azok szemében, akik tudják, érzik, hogy miközben ezt nézik, van rajtuk egy VR-szemüveg. A VR-szemüveg ma már mindenkin ott van, és aki nem vesz erről tudomást, az simán bekajál bármit, amit az Insta-storyban, vagy a hírfolyamban lát, anélkül, hogy értelmezné - ezt nevezzük funkcionális analfabétának.

Gondolj bele: te is azt szoktad mondani, hogy mindjárt lemerülök, vagy már csak 10%-on vagyok, nem? Eszünkbe sem jut szétválasztani, hogy nem mi merülünk le, hanem a telefonunk, és nem az arcunk pirosodik be a kimerültségtől, hanem a 10% melletti szimbólum a képernyőn. Eggyé váltunk a kezünkben lévő telefonnal.

8. Barátság

Ha nem is törékenyebb, de egészen más lábakon áll meg egy barátság, mint korábban. Ma már kell a közös drámázás, a közös gyűlölködés, az emberek lelkes, közös taposása egy igazán szoros barátság kialakulásához. Ez annak köszönhetően alakult így, hogy a barátainkat is hasonló igényekkel válogatjuk meg, mint a társainkat: legyen normális, kedves, értelmes, vicces de tudjon komoly is lenni, jó fej, irányítsa a beszélgetést, lehetőleg ne kelljen mellette semmin gondolkodni. Az életre szóló barátságoknak leáldoztak, az iskolát, egyetemet követő, öt-tíz évig megmaradó barátságok nagyon különlegesek és ritkák.

9. Bizalom

A fokozatosan terjedő bizalomhiányt nem lehet elválasztani az érzéketlen, primitív gyereknevelési mintáktól. A bizalom az, aminek akkor kellene kialakulnia, amikor kisgyerekkorban elkezdesz vonzódni a szüleidhez, és észreveszed, hogy ez a vonzódás kölcsönös, ők is feltétel nélkül szeretnek téged. Ez a kapcsolat több sebből is vérzik, és ezek hiánya miatt hal ki a bizalom fokozatosan az emberekből. Akiben gyerekkorban nem alakult ki, ott már évek munkája lesz később felépíteni egy elmélyült bizalmat, de aki kalandvágyó vagy naiv, az megpróbálkozhat a női magazinok néhány hetes-hónapos OKJ-s bizalom-képzésével is.

10. Tartás, méltóság

Olyan nagy szavak ezek. Van tartása. Van méltósága. Hová tűnt az emberekből? Nem kell valami nagyon komoly bizonyítékra gondolni, bőven elég, ha szörfözünk egy kicsit a magyar YouTuberek között a challenge kulcsszóval. Találhatunk citromlé-ivást, volt aki 4 liter tejjel próbálkozott, az emberek egy vödör jeges vizet öntöttek a fejükre, de ha a Facebookra tévedünk, olyanba is belefuthatunk aki 200 like-ért széttört egy üvegpoharat a homlokán.

Akinek tartása, méltósága van, arra nem figyelnek. Az nem tud sztorizgatni, hogy kivel feküdt le, az nem tudja kitenni Instára a legújabb fashion- vagy beautyszemetet amit lenyelettek vele, az nem tudja a közösség értékes részének érezni magát. Mérlegelni kell, hogy mi éri meg: az elismerés, a figyelem, vagy a tartásod, a méltóságod. Egyre többen mondanak le az utóbbiról az előbbi javára.

11. Tekintet a többi emberre

Legtöbben teljesen analfabéták vagyunk azt illetően, hogy a másik mit miért, hogyan, milyen eszközökkel tesz.

Százezrek élnek illúzióban. Molnár Richárd, a Dózsa György úti baleset két halálos áldozatának gyilkosa, aki az összeroncsolódott másik autó mellett nyugodtan törölgette a vért fehér Mercerdeséről, mosolyogva szelfizik a Facebookon. Lájkolják? Persze, sokan. Eladja a barátnőjét, pénzért, áruba bocsájtja, hogy az emberek kiéljék rajta az elfojtott vágyaikat. Érdekli az embereket? Nem, hiszen ebből a pénzből a Seychelle-szigetekre mentek nyaralni, amiből népszerű Instagram-poszt lett. Curtis bevallotta, hogy megverte a barátnőjét. A Mario nevű énekes szintén árulja a saját feleségét, és ez mellett több fiatal lány életét is hasonló módon teszi tönkre, felfoghatatlanul. Érdekel valakit? Nem. Hiszen luxusautókban pózol, rengeteg pénz mutatkozik meg a videoklipjeiben.

Nem feltétlen kell a népszerűségért közönséges kurvát csinálni fiatal lányokból, vagy épp a társadból. Van egy népszerű tetováló, akik kidolgozta a tökéletes 21. századi marketingstratégiát: ő tetovál, a felesége pedig melltartóban-bugyiban, erős sminkben, kihívó képekkel a szalonba vonzza az embereket a Facebookon. Érdekel valakit, hogy az ő tetoválásai azért váltak népszerűvé, mert az emberek a felesége iránt kezdtek el szexuális vágyat érezni? Nem. Sikeres? Persze, legalábbis annak tűnik. Ez az a nő, aki szelfizett, miközben pánikrohama volt, a tetoválásra vágyakozók pedig kommentben siettek a segítségére, és egyszerűen

senki nem merte kimondani, vagy senkinek nem jutott eszébe, hogy pánikroham közben nem lehet szelfizni.

A 21. században, ha kilopsz hat ember zsebéből egy-egy pénztárcát százezer forinttal, és megosztod a Facebookon, hogy te 500.000 forintot felajánlottál egy kutyamenhelynek, az emberek odáig lesznek érted. A maradék százezerből pedig vehetsz magadnak valamit, amitől megfeledkezel arról, hogy hat ember életét keserítetted meg, és felkészít arra, hogy kiállj az emberek elé egy Facebook Liveban, és elmondd, mekkora király vagy.

Ennyire érzéketlenek vagy hülyék lennének az emberek? Nem. Ezek mögött a lájkok mögött nem csak tudatlanság vagy pszichopátia van. Egyszerűen ennyi olyan ember jár köztünk, akinek ugyanabban a helyzetben, ugyanabban a döntéskényszerben megérné mások életét tönkretenni, azért cserébe, hogy a sajátját százezrek kedveljék. Sokszor használom a nem tud, nem akar, nem mer felsorolást: itt egyértelműen arról van szó, hogy nem akarunk tekintettel lenni másokra. Nem akarunk, mert az a százezer kedvelő is ugyanaz a fake, romlott, gyenge ember, mint akit a videoklipekben, képeken, live-okban lát, és pontosan tudja, hogy az a pénz, az az elismertség, az a hírnév honnan származik, de nem akarja tudomásul venni.

12. Tudatosság

Szinte napra pontosan öt éve, 2013 februárjában kezdtem el dolgozni egy külvárosi műanyag- és játékgyártó raktárban. Kellett egy meló, akartam egy saját okostelefont, amibe két kártya fér. Az egyik vicces kedvű műszakvezető azzal szórakozott, hogy egyesével elküldte a munkatársakat a másik műszakvezetőhöz fájron-kulcsért. Amikor elmondta, hogy a fájron-kulcs nem létezik, szóval olyan, mint a kanyarfúró, vagy a reszelőzsír, elmosolyodtam, a sokadik ,,Józsi, hozd már ide a fájron-kulcsot!" után pedig már könnyesre nevettem magam, és persze a műszakvezető is.

Ez ott, akkor nagyon vicces volt, de ha belegondolunk, hogy az emberek többségét tömegével küldik el fájron-kulcsért nap mint nap, akkor már nem olyan vicces. Ráadásul, a reklámok azt mondják, hogy létezik fájron-kulcs, és most csak ennyibe kerül! (Sőt, fekete pénteken még ennyibe sem!) Elhisszük, hogy a fájron-kulcs boldoggá tesz, hogy ha megvesszük, akkor jobban érezzük magunkat, és ezredjére sem jövünk rá arra sem, hogy nem, és arra sem, hogy amit keresünk, az nem létezik. Ez persze szorosan összefügg az 5-ös ponttal: minél inkább eltér valakinek az énképe a realitástól, annál fogékonyabb arra, hogy vásároljon. Ha valakinek pozitív irányba, akkor azért (Mert megérdemled!), ha valaki negatív önértékeléssel rendelkezik, akkor pedig azért. (Itt vagyok önmagam!).

13. Tisztelet

A 21. században már nincs tisztelet. Ma már riszpekt van. Riszpekt akkor, ha kihozol egy kutyát egy égő házból, és feldobod Instára. Riszpekt, ha 600 ezret keresel havonta, riszpekt, ha új kocsit vettél, riszpekt, ha valami látványosat, vakmerőt csináltál.

A riszpekt más, mint a tisztelet. Félünk tisztelni. A riszpekt az akkor jár, ha te valami olyat csinálsz, ami tuti, hogy másoknak is bejön! Ha fennáll a veszélye, hogy a riszpekt tárgya csak nekem jön be, ott kezdődik a tisztelet. Tisztelni nem csak félünk, de hülyék is vagyunk hozzá: a tapasztalat iránti tiszteletet például azért engedtük el, mert hát minek tisztelni az időseket, a kor nem érdem, hanem állapot! Utóbbi tényleg igaz, de nem is a koráért kell tisztelni egy idős embert, hanem, azért, ha olyan dolgokon ment keresztül, amitől te már rég felkötötted volna magad, ő pedig itt jár köztünk, él, és nevetgél. Mi pedig leragadunk annál, hogy ha a koráért nem kell tisztelni, akkor bizonyára semmi másért sem érdemelhet tiszteletet.

A legutóbbi bejegyzésem alá írt egy lány, hogy tisztel engem azért, amiért reálisan, kritikusan látom az egész életet. Ez nem csak azért esett jól, mert nekem szólt, hanem, mert ebből érződött, hogy ez nem riszpekt, hanem valóban tisztelet.

14. Harmónia

(Forrás: Pinterest)

Az önmagával és környezetével harmóniában lévő ember nem kap figyelmet. Nem veszik észre. Egy olyan társaságban, ahol átlagos testalkatú lányok zuhannak depresszióba, és szép, fiatal lányok rettegnek attól, hogy nem fognak tetszeni eléggé a fiúknak; egy önmagában harmóniával lévő ember nem tud érvényesülni.

Képzeljük el, hogy a tanár a kezetekbe ad egy tárgyat, és kioszt egy feladatot, amit meg kell csinálnotok. Néhány ember érti a feladatot, a többiek viszont nem, de alig-alig szólnak egymáshoz, senki nem mer kérdezni. Egyszer csak odafordul hozzád valaki: te sem érted, hogy most mi van?

Ugye, hogy mekkora megkönnyebbülés?

Így már ketten nem tudjátok, hogy mit kell csinálni, ami sokkal jobb, mintha egyedül, külön-külön nem tudnátok, hogy mit kell csinálni. Nincs ez másképp a harmóniával sem, és ez a különcség-érzet még a legerősebbeket is képes kibillenteni a lelki egyensúlyából, akik alapvetően szeretik önmagukat.

15. Stílus

A divat a pasim. A vásárlás a terápiám. A stílus az életem. A divat a végzetem.

Emlékszünk erre a reklámra? A budapestiek biztos, hiszen az egyik pláza sokféle helyen hirdette magát ezekkel a szövegekkel, nem olyan régen.

Ez a négy mondat a mentálisan összeroncsolódott, ön- és emberismerettel alig rendelkező, párkapcsolati válsággal küzdő, élettelen, testképzavaros lánytömegnél annyira mélyen betalált, mint még semmi más. Annyira mélyen, hogy divattervezők, közéleti személyiségek is felemelték a hangjukat ellene. Ha szociopata lennék, és nekem kellene reklámozni egy plázát, vagy egy ruhaboltot, én is ugyanígy reklámoznám, ennél jobbat nem lehet kitalálni.

Az igazság az, hogy az embereknek nincsen stílusuk.

Mindenki jól jegyezze meg:

akinek van stílusa, az egy turkálóból is úgy fel tud öltözni, hogy utánafordulsz; akinek nincs, az az Andrássy úti vásárlókörutat követően is közönséges marad.

Én is vettem már turkálóban pár ezer forintért olyan Zara szövetkabátot, hogy nehezen hittem el. Akinek tényleg van stílusa, az ekkora szerencse nélkül is megoldja, hogy mások random, levetett ruháiból kifutóképes legyen. Testalkattól függetlenül! Akinek nincs, annak a kifutómodellek boltjaiból sem sikerül. Utóbbival sokkal gyakrabban találkozom.

16. Személyes kommunikáció

Az emberek az okostelefonnak köszönhetően írásba öntötték azt a teljesítményt, amit egy első találkozón, vagy személyesen is nyújtanak. Beszéljenek helyettem a képek!

(Feljön egy beszélgetős oldalra, de nincs kedve írni. 24 éves nő.)

(Ez volt az előzménye.)

(Ő is 24 éves. Azt mondták, próbálkozzak idősebbekkel, ők szeretnek beszélgetni. Vajon élőben hány perc alatt kaptam volna agyfaszt?)

17. Önálló gondolatok

Ha tetszett a hasonlat a nehéz feladatról és a tanácstalan osztálytársakról, elképzelheted még egyszer. Önálló gondolatok nélkül élheted ma a legkényelmesebb életet. Így van a legnagyobb esélyed beilleszkedni a társadalomba, így van a legnagyobb esélyed, hogy megértsenek az emberek, így érezheted a leginkább azt, hogy elfogadnak.

Van egy vizsga az egyetemen, az emberek 80%-a megbukik rajta. Megbeszélitek, hogy vizsga után elmentek kocsmázni, vajon ki hogyan érzi magát? Elmentek tízen. Ebből nyolc ember érzi azt, hogy de jó, hogy nem csak én buktam! Ketten pedig ugyan átmentetek, mégsem tudnak együtt örülni veletek a többiek. Az együttérzést, a megértést, a valahova tartozást azok érzik át igazán, akik megbuktak, hiszen ők vannak többségben, és az önálló gondolatok is hasonló érzést váltanak ki az emberekből. Te is ezt a szart nézed? Te is ezt a szart hordod? Te se tudod, mi akarsz lenni? Te is csak telózol, tanulsz, fekszel egész hétvégén? De jó, én is!

Aki még nem jár egyetemre, vagy más pályát választ, az képzeljen el egy disztópiát, ahol egy szétvert világban az emberek ki vannak szolgáltatva egymásnak, és örülnek, ha látják, hogy te is ugyanolyan kiszolgáltatott vagy, ugyanolyan elveszettnek érzed magad. Rengeteg a magát farkasnak képzelő kis nyuszi, akiben túlteng a falkaösztön, és kétségbeesetten keresi a valahova-tartozást.

18. Udvarlás

Vagyunk egy páran, akik ezt a saját bőrünkön érezzük.

A türelemnél már céloztam arra, hogy hogyan vette át a felszedés az udvarlást, de azt gondolom, ez megér egy külön pontot.

Az első barátnőmet, akivel a leghosszabb ideig jártam, a negyedik találkozón csókoltam meg. Ez 2011-ben történt, nem a múlt században. Ő is furcsállta egy kicsit, hogy miért alakult így, de utólag mindketten úgy tudtunk visszatekinteni ezekre a hetekre, hogy nem tudta nem megmelengetni a szívünket. Részben bátortalan voltam, részben el akartam nyújtani a pillanatot, mert annyira jól éreztem magam vele. Egy kicsit nem mertem közelebb hajolni, egy kicsit nem akartam még közelebb hajolni. Bíztunk annyira egymásban, hogy a harmadik találkozó végén, amikor közelebb hajoltam, hiába csak az arcára adtam puszit, mindketten tudtuk, hogy lesz negyedik. És lett.

Kihalófélben vannak ezek az élmények. Kereslet nincs rá, és lassan már kínálat sem lesz. Nem lehet csajozni azzal, ha azt szeretném, hogy a leendő barátnőm hölgynek érezze magát mellettem. Azzal, ha kinyitom előtte az ajtót, ha felsegítem a kabátját, ha átkarolom, ha betakargatom. Nem kell az ágyba reggeli, nem kellenek a kreatív, romantikus meglepetések, nem kell a gyertyafényes közös fürdőzés, nem kell teleholdat vagy hullócsillagot nézni, nem kell az, hogy megkérdezzék, fázol-e, nem kellenek a hétköznapi figyelmességek. Ki mond ma olyat, hogy fontos neki, hogy a másik mennyire figyelmes, mennyire valósítja meg valóban a céljait, mennyire megfontolt, mennyire lelkes? A megfontolt vagy a lelkes teljesen kikopott a szótárunkból, és senkit nem érdekel a többi olyan tulajdonság sem, ami arra enged következtetni, hogy a kapcsolat közben esetleg te ilyen dolgokat kezdeményezel.

Ez több szempontból is érthető: egyrészt, ezeket a gesztusokat azok is magukévá tették, akik kizárólag ezektől várják azt, hogy majd az illető az ágyukba hullik, és amúgy a meglátásaikkal, dumájukkal, személyiségükkel, életvitelükkel nem tudják levenni a lábukról az adott lányt, szóval nem meglepő, hogy elkezdték a bénákhoz, lúzerekhez kötni a fenti hozzáállást. Másrészt pedig azok a lányok, akik amúgy erre vágynának, mindenhol azt látják maguk körül, hogy az olyan lányok kelendőek, akik úgy fekszenek alá mindenkinek, mint egy autószerelő a kocsik alá, és az sem baj, ha kiállhatatlanok, hisztisek - mindig be lehet fogni a szájukat egy tíz-húszezres vásárlással.

Én lennék a legjobban meglepve, ha ez a folyamat megváltozna a 21. század hátralevő részében.

19. Példaképek

A 21. századra a szülő végleg elveszítette példakép-jellegét. A gyerekek ma már nem felnőttek akarnak lenni. A gyerekek huszonévesek akarnak lenni, és nem a szüleik életét akarják élni, hanem a bátyjuk, nővérük életét. Régen csak az ő ruháikat akarták hordani, az ő chipsükből akartak enni, de ez mellett a szülő mutatta a példát. Ma a huszonévesek mutatják, ők azok, akik úgy tűnnek, mintha a semmiért kapnának valamit, és ez a meghatározó, ez visz mindent, hiszen ezzel szemben a szülő leterhelt, fáradt, sokat dolgozik.

Eljött a vesztesek ideje. A Majkáké, a Lévai Adrienneké, a Vajna Timiké, akik egy látványos, tömegeket érdeklő versenyen veszítettek, majd az ezt követő hisztiből felépítettek egy tömeges rajongótábort. A 21. századi tömegember semmivel nem tud jobban azonosulni, mint a vesztesekkel, hiszen maga is egy vesztes, és kell neki egy vezető, aki megmutatja, hogy bizony, vesztesek is tűnhetnek úgy, mint akik boldogok.

Az előző bejegyzésemhez érkezett egy olyan hozzászólás Facebookon, hogy minden egyes pont megérne egy-egy posztot. Úgy döntöttem, hogy a példaképek hiánya valóban megér, ezért nem is írok ide többet, ebben a posztban bővebben elolvashatjátok, mit gondolok a jövő példaképeiről.

20. Vitakultúra

Régen is voltak primitív emberek, de az, hogy felnőtt emberek úgy érvelnek, mint egy ötéves kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját, azért ennyire nem volt jellemző. Az emberek általában nem azzal vitatkoznak, amit mondasz, hanem a személyeddel, személyeskedéssel, kommunikációs zsákutcákkal próbálják kétségbeesetten védeni azt az igazukat, ami általában nincs, csak kényelmetlen lenne beismerni.

(Ez a kép annyira kifejező, hogy muszáj vagyok még egyszer betenni!)

21.Anya- és apaszerep

Ennek a listának a végére is egy olyan pontot hagytam, ami jól összefoglalja a fenti húsz hiányosságot.

A 21. században konzervatívnak lenni szívás. Nem csak azért, mert mindenféle politikai játékkal mocskolták be ezt a kifejezést, hanem azért is, mert egy olyan időszakot élünk, ahol konzervatívnak lenni egy lázadást jelent, és ez a világtörténelem első olyan időszaka, amikor

a fiatalok jellemzően nem lázadnak.

Soha nem volt még ilyen. A fiatalok mindig lázadtak valami ellen, most pedig nem. Nincs kedvük. Nem akarnak. Jó nekik az, amit készen kapnak, kényelmes.

Bármennyire népszerű vélemény, konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy a konyhába parancsolom az asszonyt, miközben meccset nézek sörrel a kezemben a kanapén, és böfögök. Egyedül élek évek óta, nem esik nehezemre főzni, mosni, takarítani. Azon sem sértődök meg, ha eközben a leendő barátnőm szerelné össze az ikeás polcot; nem érezném kevesebbnek magam emiatt. Nem ragaszkodom görcsösen a szerepekhez, de vannak olyan dolgok, amiket nem tudok elengedni.

Nem tudom elengedni a beszélgetést a gyerekekkel. Nem tudom elfogadni, hogy egy teljes generáció küzd azzal, hogy képes hülyét csinálni magából a valahova tartozásért, mert a szüleik nem biztosítják nekik ezt az érzést. Nem tudom elfogadni, hogy lányok százezrei nőnek fel azzal az érzéssel, hogy nem kellenek senkinek, mert az anyjuk egész nap lustul, néha rágyújt, utasítgat, követelőzik, nyomja a Farmeramát meg az ostoba online játékokat, és az egyetlen kikötése, hogy a lány 5-öst hozzon haza - eközben az sem zavarja, ha szorong, alvászavara van, fél az emberektől, vagy épp rossz társaságba kerül. Nem tudom elfogadni azt, hogy egy gyereket nyűgként kezelnek a saját szülei, ezáltal feleslegesnek érzi magát és befekszik mindenki alá, vagy épp sajnáltatja magát, amíg ki nem durran az önsajnálatlufi. Hiszek abban, hogy az önmegvalósítás az, amikor a 21. századi ember rájön arra, hogy össze lehet egyeztetni a karriert a családdal, ha mindkét tevékenységet szívvel-lélekkel végzed, és az önmegvalósítás nem az, amikor egyikről lemondasz a másik javára. A család esetében persze nehezebb megvalósítani magad, hiszen ez emberismeretet, kompromisszumkészséget, elhivatottságot igényel, és még legalább tíz olyan pontot, amit fent olvashattatok, a párválasztástól kezdve egészen a gyereknevelésig.

Amikor szóba került, hogy megírom ezt a cikket, felvetődött, hogy az egyik pont a hűség legyen. Nem fért be a 21-be. Cserébe kaptok egy képet egy lányról, aki szerint a hűség a legfontosabb!

A 21. század nagykorú lett. Én pedig lázadok ellene, és borzalmasan magányosnak érzem magam ezzel.