Április bolondjai

2011. április 1.

- Can you be my doctor? Can you fix me up?...

- Jajj, ne már! – fordultam meg résnyire nyitott szemmel, és a telefonom után kaptam, amiből éppen Snoop Dogg udvarlása törte meg a reggeli csendet, a héten már ötödször.

Iszonyú kimerült voltam, pedig a pénteket már majdnem annyira imádtam, mint az alvást. Amióta elkezdtem a belvárosban dolgozni, már a csütörtök is pénteknek tűnt, de azért az igazi péntek még így is kilógott a sorból. Ez a hét legjobb napja: teljesen olyan érzés, mintha hétvége lenne, de igazából még előttünk az egész hétvége. Ráadásul, ma már áprilisra keltem. Mindjárt vége a tanévnek! Ráadásul, ma találkozom Vicával! Nagy nap ez a mai, ideje felcsúsztatnom a telefonom, és kiszámolni, hogy ma mennyit késsek. Angollal kezdünk, szóval tíz perc belefér.

Felvettem a szemüvegem, és kikászálódtam a számítógéphez. Muszáj voltam megnyitni az MSN-t.

*Vicaa <3* nem elérhető.

Biztos, hogy elindult már. Miért is néztem meg? Tuti, hiszen nem Pestről jár, ilyenkor már a buszon kell ülnie. Vajon kipihente magát? Élesen bennem volt az előző napi találkozás, és csak rátett egy lapáttal, hogy utána hajnalig MSN-eztünk. Megvártuk az éjfélt, hogy boldog áprilist kívánjunk, de persze nem tudtuk csak úgy otthagyni egymást, mint ahogy az elmúlt héten egyszer sem. Délutántól hajnalig rendre úgy éreztük, mintha egy párhuzamos univerzumba rángattuk volna a másikat, kivéve csütörtökönként, akkor dolgoztunk. Akkor nem csak úgy éreztük, az maga volt a párhuzamos univerzum.

Megfésülködtem, felkaptam az egyik kapucnis pulcsimat, nyakam köré tekertem a kék-fekete sálamat, és felkaptam a táskám. Egyre kevésbé a foci miatt hordtam a sálat, inkább csak azért, mert egy kapucnival kiegészülve jó meleg volt reggelente, ha az árnyékos oldalon sétáltam. Már nagyon ritkán ültem le meccset nézni, egész más dolgok kötöttek le a futkározó játékosok és a gólok helyett.

Minket nem tudott kiégetni a középiskola.

Minket egyáltalán nem, és a ,,stréberek” is hiába magoltak be egész oldalakat, nekik sem sikerült. Általában hat óránk volt, délután kettő előtt leléptünk a suliból, negyed háromra, de legkésőbb fél háromra majdnem mindenki hazaért. Gyakran a konditeremben töltöttük a délutánt, volt, aki fociedzésre járt, más a barátaival bandázott csak úgy, én heti egy-két napot dolgoztam, de a legjellemzőbb az volt, hogy a gép előtt ültünk fél háromtól éjjelig, és MSN-eztünk, vagy játszottunk. Szinte mindannyian kialvatlanok voltunk, de pontosan tudtuk, hogy ez minek köszönhető.

Lefordultam a Jókai utcáról. 8:05. Hát, ez ma sem fog összejönni – gondoltam magamban, és minden-mindegy-alapon lassítottam a tempón, elmerültem a saját fejemben, ahogy szoktam. Majd kimagyarázom, mint mindig. Remélem, azért a házit leellenőrzik, mire beérek, így legalább nem derül ki, hogy tegnap óta hozzá se nyúltam a táskámhoz. Amúgy is, amióta beszélgettem a tanárnővel a nyelvvizsgáról, szinte sose kéri. Érthető, én is azokat szívatnám, akik távolabb állnak tőle.

Basszus, a nyelvvizsga! Mára kellett volna a pénz? Vagy jövő hétre? Mindegy, ha kérni fogja, legalább kevésbé tűnik fel a késésem, mivel alig van nálam valamennyi, az meg legalább egy tízes, vagy több. A szórólapozást csak jövő héten fizetik ki, még jó, hogy anyám állandóan megveszi a bérletet! Hónapok óta nem szólunk egymáshoz, de a bérletet, azt bezzeg mindig kiteszi az asztalra. Gondolom, a diákbérletes számlát elrakja – ez igazolhatja mások előtt, hogy törődik velem, de a törődése pont annyira ér célba, mint az asztalra tett havibérlet. Apám munkahelyének köszönhetően ingyen utaztam, olcsó bérletre meg mindig volt kereslet a suliban. Azt megint eladom háromért, a szórólapozásért meg kapok úgy hetet-nyolcat, a szóbelit ki tudom fizetni, már csak az írásbelit kell megoldanom. Ha hétvégéken is dolgozok, lehet, hogy meg tudom győzni apámat, hogy pótolja ki. Nemsokára tizenhét leszek, egy fél nyelvvizsga áránál meg kevés ajándék csillog szebben.

Ahogy beléptem a 7-es terembe, azonnal a legkedvesebb gesztust olvastam le a tanárnő arcáról. Ne szólj semmit, csak ülj le! Inkább akkor kellett magyarázkodnom, amikor pontosan értem be, az volt a ritkább eset, ezt meg már megszokták. Beültem középre, ledobtam a sálamat, meg a táskámat a padra, és kis híján folytattam azt, amit Snoop Dogg megszakított egy órával ezelőtt. Nehezen tudtam kiverni a fejemből az előző napi munkát, és a találkozást Vicával, szóval a szokásosnál is erősebb késztetést éreztem egy kis álmodozásra. Ma fogunk először úgy találkozni, hogy nem a két szemközti járdáról mosolygunk egymásra az időnk nagy részében, hanem kicsit közelebbről. Vagy, mondjuk, sokkal közelebbről. Tegnap végig azon gondolkodtam, milyen lehetne megcsókolni. A buszmegállóban majdnem megtettem, de aztán hagytam inkább, úgyhogy ő is izgulhat délutánig, meg én is tovább gyűjthetem az erőmet. Hazafele a metrón még azt is megkérdeztem magamtól, hogy vajon tényleg tetszem-e neki. Miért mindig ide lyukadok ki? Persze, hogy tetszem neki, megölelt, állandóan nevet velem, még az se törte le első nap, hogy elhagyta a telefonját. De akkor miért kérdezem meg ezt hatszázszor magamtól?

A csengő ,,ébresztett”, mehettünk föl a másodikra fizikára. Senkinek nem tűnt fel, hogy egész szünetben nem szóltam senkihez. Általában nem volt kedvem, ahogy most sem, ráadásul minek felzaklatni magam mások drámázásával? Fizikán már legálisabban lehetett aludni: harmadik pad, közvetlenül az ablak mellett. Ha sütötte az arcomat a nap, akkor azért, ha le volt húzva a redőny diavetítés miatt, akkor meg azért. Mindig volt egy jó okom rá, ráadásul most egy kényelmes sálam is! Fizikából a kettes olyan volt, mint spanyolból az ötös: ha nem csináltam nagy hülyeséget, mindig megkaptam. Nyilván nem tett volna jót az osztályátlagnak, ha fizikából bukik valaki, de hogy a fiatal profesora miért adta meg 3,9-re az év végi ötöst, az rejtély. Mondjuk, ha én osztályoztam volna őt, neki én is megadtam volna, az biztos.

Aznap valamiért a szokásosnál is érdektelenebbnek tűnt az Ohm-törvény, úgyhogy megpróbáltam felegyenesedés nélkül kikotorni a táskámból a fülhallgatóm. A legjobb döntés volt tanév elején hátrébb helyet foglalni, itt már legalább az ebédszünet utáni órákon se az én arcomba köpködi a maradékot a tanár úr. A Radio Face-hez tekertem a telefonom, igazából már a saját gondolataimból is elegem volt. Egy hete Vica körül forgott minden, miközben az is lehet, hogy épp az osztálytársaival flörtöl a folyosón. Ki tudja? Bármi megeshet! Az, hogy tegnap megölelt, meg végigbeszélgettük az elmúlt egy hetet, meg számoltuk vissza a napokat a találkozásig, az nem azt jelenti, hogy nem mosolyoghat össze, mondjuk, egy felsőbbévessel! Csak úgy, véletlenül, mert épp arra járt. Simán előfordulhat. Sőt, nagy esély van rá. Na, jó, ebből tényleg elég, hangosítsuk fel a veretést, ideje rádőlni a sálamra, és úgy tenni, mintha a táblát nézném még nagyjából 35 percig.

Annyira váratlanul ért a telefon rezgése, hogy ijedtemben majdnem kiejtettem a lábam közül. Szép lett volna, ha kicsúszik a fülhallgató, és elkezd üvölteni a zene, ha mindenki rám figyel, tuti, hogy nem tudok tovább feküdni a padon! De ki keresett ilyenkor? Ki az az elvetemült állat, aki péntek délelőtt keres telefonon? 1 új üzenet. Most vagy valami nagyon nagy baj van, vagy… nem, az nem lehet. Felcsúsztattam, eltakartam a képernyőt, megnyomtam a bal felső gombot, és lassan húztam odébb az ujjam. Feladó: Vi…

Feladó: Viktor

,,Csaaa, megyek fel ma meccsre, ha talizunk, ottmaradok reggelig!”

Legszívesebben felugrottam volna a padból. Egyszerre könnyebbültem meg, és lelkesedtem még jobban az egész péntekért, az egész áprilisért, még azt is elhatároztam, hogy az ellenállás ábráját lerajzolom a füzetembe! Délután Vica, este meg megünnepeljük a napot Viktorral? Tényleg, hiszen elseje van, ma van a Fradi-Újpest! Na, ennyire vagyok képben a focival kapcsolatban. Viktor, Újpest-szurkolóként gyakran utazott fel a rangadóra, pedig nem a szomszédban lakott. A meccsre sosem mentem vele, de ilyenkor az éjszakát utána gyakran a belvárosban töltöttük, iszogattunk, önfeledten hülyéskedtünk, pont úgy, mint amikor én utaztam le hozzá. Közel egy évtized telt el, amióta anyám visszahozott Pestre, és azóta ritkán láttuk egymást, de ezalatt a néhány találkozás alatt több élményt gyűjtöttünk, mint amikor másfél évig egy osztályba jártunk.

Legnagyobb bánatomra kicsengettek, így sajnos nem tudtuk kiszámolni, hány Ohm-os a táblán látható valami, a tanár úr pedig nem tanult az elmúlt másfél évből, és feladta nekünk házi feladatnak. Ezeket gyakran az óra előtti szünetben írtuk meg, vagy még akkor se, ellenőrzésnél pedig maradt a jól bevált szemkontaktus-kerülés. Ha félrevonultam, márpedig általában ezt tettem, szó- és röpdolgozatokra is fel lehetett készülni egy szünet alatt. A definíciós-képletes dolgozatoknál néha felmondtam hangfelvételre, amit kellett, átvezettem a pulcsim alatt hátul a fülhallgatót, és beraktam az ablak felőli fülembe. Ilyenkor sose tudta a tanár, min vigyorgok, és mindig szurkolt, hogy a pad alá tegyem a kezem, aztán odajöhessen kötekedni; de amíg el nem fordult, végtelenítve szólt a fülemben a saját hangomon, hogy meddig maradnak nyugalomban az inerciarendszerben lévő testek. Utáltam visszahallgatni a saját hangom, szóval nem volt kellemes, de legalább hasznos. Voltak olyan tanárok is, akik inkább olvastak, vagy más osztályok dolgozatait javították, amíg mi a könyvből igyekeztünk úgy átfogalmazni a megoldást, hogy az ne hasonlítson a padtársunkéra. Már akkor adott volt, hogy mindenki egyetemre megy az osztályunkból, és pontosan tudták, hogy bizonyára ott is ugyanezt fogjuk csinálni. Azt is tudták, hogy a felvételi szempontjából pedig alig számítanak valamit a Viéte-formulák egy leendő bölcsésznek, vagy a Licinius-féle földtörvény egy leendő informatikusnak.

Ahogy közeledett a délután, egyre elviselhetetlenebbé vált Vica hiánya. Százszor elképzeltem, ahogy egymás nyakába ugrunk. Imádtam a közelségét, és írásban is alig vártam minden válaszát. Ha leszámítjuk a két személyes találkozást, akkor vasárnap hajnalban beszélgettünk a legjobbat. Egy barátommal, és egy közös ismerősünkkel teleittuk magunkat boros kólával, és mielőtt este elindultam, megígértem neki, hogy ha hazaérek, még felmegyek MSN-re. Hajnali 2 körül estem haza, ami 3-ra esett az átállítás miatt, nem sokkal később pedig azon vitatkoztunk, hogy lehet-e vörös a Hold. Váltig állítottam, hogy nem, ő pedig ugyanazzal az aranyos nevetésével szórakozhatott rajtam, mint csütörtökön, hiszen annyira nem voltam magamnál, hogy rákeressek, hogy red moon. Aznap hajnalban szerintem amellett is ekkora lelkesedéssel érveltem volna, hogy sajtból van. Borzasztó kreatív voltam ilyenkor, és áradt belőlem a szó, vagy éppen villámgyorsan püföltem a billentyűket, de amíg nem ittam túl magam, nem lehetett lelőni. Nem csak a délutánt, de az estét is egyre jobban vártam, és már ki is találtam, hogy mivel fogom feldobni a nagy reuniont.

***
Aki a lakótelepre tévedt, két, tizenhat év körüli fiút láthatott hintázni egy házsorok közé beékelt, sötét játszótéren. Mindketten kapucnis pulcsit viseltek. Egyikük nyakában lila-fehér sál, másikuk egy üveg Martinit szorongatott.

- Na, de komolyan, mi volt?
- El akarod terelni a figyelmet arról, hogy jól kikaptatok, mi?
- Nem, és különben is, ősszel 6-0-ra nyertünk, ennyi belefér.
- Bezzeg ősszel! Ősszel minden jobb volt, mi?
- Na, inkább mondjad, mit csináltatok!
- Westend tetőn voltunk. Kajáltunk, örültünk egymásnak, elképzeltük az életünket. Odaadtam neki az Interes sálam.

Reccsent a Martini tetején a kupak, én pedig felsóhajtottam.

- Lesmároltad?
- Persze, anélkül nem képzelem el senkivel az életemet. Meg azért a sálamat se adom oda akárkinek.
- És, milyen?
- Hát, furcsa – bámultam magam elé. – Jól esik a tudat. Boldogabb nem vagyok, nyugodtabb nem vagyok, de legalább van egy lány, akivel jól érzem magam, és aki jól érzi magát velem.

Szinte hallottam, ahogy ezt vési be a fejébe a párkapcsolat szó mellé, és már abban a pillanatban megbántam, hogy így festettem le azt, ami bennem van. Hosszan meghúztam az üveget, egy perc hallgatás után viszont már nem bírtam tovább, úgy éreztem, meg kell törnöm a csendet.

- Szerinted lehet vörös a Hold?

Hangosan felnevettünk, ő a kérdés váratlansága miatt, én pedig belül még az előző hétvégén nosztalgiáztam.

- Te bolond vagy!
- Hát, akkor úgy néz ki, ez tényleg az én napom.