Legszebb éveink kiárusítása, és az ezzel járó torzulás

Az iskolás és a pályakezdő éveket sokan életünk legszebb időszakának tartják. Ezalatt bontakozunk ki, találunk rá önmagunkra, életcéljainkra, arra, hogy mivel szeretnénk tölteni életünk hátralevő részét, és ezalatt kellene elkövetnünk a legtöbb hibánkat is. A kultúra viszont egyre inkább ellentmondásosnak tartja azt, hogy a legtöbb hiba elkövetése, és életünk legszebb időszaka egyszerre történjen, ezáltal pedig egyre nagyobb nyomást helyez a fiatalokra. Előrecsomagolt #lifegoalokat, sikeresnek tűnő trénereket és a látszatluxusban élő ismerőseink közkedvelt hazugságait nézve kellene eldöntenünk, mihez kezdjünk a saját életünkkel, és ez ilyen körülmények között nem is olyan egyszerű.

Kép: Picjumbo

Különösen úgy okozhat nehézséget, ha a döntésekhez hiányzik a megfelelő érzelmi háttér. A szülő-gyerek kapcsolatok válsága, a kevés beszélgetés és az ezzel járó elhanyagoltságérzet mind hozzájárul ahhoz, hogy egy élete legszebb évei kezdetén álló gyerek legnagyobb álma az Instagram-celebség legyen. Ha úgy érzik, a szüleik úgysem figyelnek rájuk, hadd figyeljen rájuk az a több ezer ember, akinek a követés gomb megnyomásához elég néhány ruhadarab, vagy éppen azok hiánya! Mire az egészséges fejlődéshez szükséges szeretetet, tiszteletet és megbecsülést elkezdi felváltani a follow, a respect és az alábbi kommentek, a felismerhetetlenségig megváltozhat egy fiatal viselkedése.

Azokról a módszerekről, amikkel hasonló hozzászólásokat kaphat valaki, Timi már írt egy jól sikerült kétrészes bejegyzést, most nézzük meg az okokat, és beszéljünk arról, ami ezzel jár.

Az elmaradhatatlan stílhez vezető út három lépésben:

• ne legyél megelégedve magaddal,
• gondold azt, hogy mások a ruhájuk és a megjelenésük miatt értékesebbek nálad,
• vegyél olyan ruhákat és alakítsd át olyanra a megjelenésed.

Ha nem tiszteled magad, akkor olyanná próbálsz válni, akikre te magad felnézel, ez ilyen egyszerű.

Miért fontos a visszajelzés? Miért nem lehet csak úgy otthon a tükör előtt pózolni anélkül, hogy azt lefotóznánk és közzétennénk? Miért nem lehet szinte egy lépést sem tenni az edzőteremben, az étteremben, a trendi helyeken anélkül, hogy ne botlanánk önfeledten szelfiző embertársainkba?

Néhány éve előadást kellett tartanunk alkalmazott nyelvészet gyakorlaton. Egyesével. Nem elég, hogy ez a halálom, de még az a veszély is a fejem fölött lebegett, hogy a többiek

értékelni fognak egy-egy apró papíron,

én pedig utána olvasatlanul kidobhatom a kukába, vagy esetleg elolvashatom, mit gondolnak rólam. Szerintem nincs olyan ember, aki legalább ne olvasna bele kíváncsiságból, és én is így tettem. Meglepett, hogy hiába izgultam végig az egészet, szinte mindenki pozitívan értékelt, a legnagyobb kötekedés talán az volt, hogy legközelebb ne használjak Comic betűtípust a prezentációban. (Jogos.) Ha lett volna rá lehetőség, akkor lehet, hogy tartok még egy előadást egy másik témában, mert nagyon jól esett a többiek reakciója, kellemes csalódásként ért. A közösségi médiában ugyanez a helyzet, csak az ottani előadások sokkal kevesebb felkészülést igényelnek, és sokkal több ember reakcióját válthatják ki szinte azonnal, attól függően, mennyire vannak kipakolva a cicik vagy az éppen trendi termékek a kirakatba. A visszajelzésektől függően alakul ki szép lassan az online karakter, és ez a karakter - a kísérleti patkányokhoz hasonlóan - azt a tevékenységet fogja többször végezni, aminek köszönhetően több jutalmat, vagyis kedvelést kap.

A folyamat, ahogy egy önmagát kereső gyerek a követői kísérleti patkányává alakul, nem csak lájk és csillogás. Elég arra a helyzetre gondolni, amikor valaki azt veszi észre, hogy az ismerősei közül a modell alkatú lányokra jön a legtöbb pozitív visszajelzés. Egy erre érzékenyebb lánynál már ennyi is könnyen okozhat evészavarokat, ami beszélgetés híján változatos formákat ölthet a koplalástól egészen a hánytatásig.

Gondolni fog ez a lány arra, hogy rengeteg a modellalkatú lány, aki nem mutogatja magát, ezért szintén kevesen lájkolják, akárcsak őt?

Gondolni fog ez a lány arra, hogy rengeteg az átlagostól eltérő alkatú lány, aki fotótrükkökkel, beállításokkal olyan formába önti a magamutogatást, hogy az közkedvelt legyen?

Nem. Az egyetlen, amire gondolni fog, az az, hogy a képen látható lány nagyobb eséllyel kap szeretetet, figyelmet, mint ő, ezért neki is olyanná kell alakítania magát. A közösségi média, főleg, ha unalomból használják, ijesztő mértékben szűkíti le a tudatot a képeken látható dolgokra. Nem elég kísérleti patkánynak lenni: minél kívánatosabb kísérleti patkánynak kell lenni, sőt, azt kell elhitetni a követőkkel, hogy te egész életedbe arra vágytál, hogy kísérleti patkány legyél! Háttérbe kell szorítanod mindent, ami te vagy, különösen az érzelmeidet, a helyüket átveheti a clean eating, a poharas kávé, a high-fashion ruhák és a legújabb iPhone - a többi patkány pedig welcome drinkként lenyeleti veled a tudatot, hogy ez vagy te, és így lehetsz igazán önmagad.

Úgy néz ki, hogy a hétvégét a horvát tengerparton töltöm. Életemben nem voltam még déli szomszédunknál, tengert is hat éve láttam utoljára, szóval mondhatni, kiszakadok a szürke hétköznapokból. Miért nem tettem ki azonnal a Facebook-oldalamra, vagy a blogra, amint befizettem az utazást? Miért nem lesz minden lépésem megosztva, vagy lájvolva péntektől vasárnapig? Miért nem fogom azzal kínozni az útitársamat, hogy hatszáz helyen lefotózzon, és miért nem a képek szerkesztgetésével fogom tölteni az időt? Azért, mert nem érdekel, mit gondolnak erről az emberek. Elmegyünk, hogy jól érezzük magunkat, hogy élményeket, emlékeket gyűjtsünk, hogy kíváncsiskodjunk a horvát jellegzetességek iránt, és nem azért, hogy becsekkoljunk. Természetesen érdekel az, hogy más mit gondol rólam, de nem gondolom, hogy engem ez az egy-két nap annyira meg fog határozni, hogy megosszam az ismerőseimmel. Aki még sosem volt ilyen utazáson, annak úgy tűnhetne, hogy nagyon sok pénzem van, és ezt megengedhetem magamnak; aki pedig már volt, az úgyis tudja, hogy milyen. Hasonló a helyzet a tükörbe tolt iPhone-nal is, amit általában hitelre vesznek és/vagy a szülő fizet, de erről bővebben a kampány egy másik részében olvashattok majd.

Mielőtt kedvelnénk egy fotót, vagy követnénk egy első ránézésre követendőnek tartott influencert, gondolkodjunk el az alábbiakon.

• Mire, vagy kire volt szükség ahhoz, hogy az illető ezt a képet alakítsa ki magáról?
• Mivel foglalkozik? Ha ő nem dolgozik, mivel foglalkozhatnak a szülei, vagy a barátja (szülei)?
• Mennyi szabadidőt és energiát fektet az illető abba a képbe, amit a követőinek láttat?
• Mekkora szerepe van az oldalon a képeken látható termékeknek, és mekkora részben szól az illető saját gondolatairól, emberi oldaláról?
• Mekkora a valódi értéke a képen látható termékeknek?

A figyelmünk értékes dolog, az pedig rólunk is árulkodik, ki az, akit követendőnek tartunk. Az iPhone X havi törlesztőrészlete, egy tengerparti utazás vagy egy havi clean eating sokkal olcsóbb, mint egy havi albérlet, utóbbival mégsem találkozhatunk az Instagram-feedben, mert létszükséglet, és nem luxustermék. Egy ismeretlen ember számára könnyen úgy tűnhet, hogy az illetőnek a lakhatás, a rezsi és az alapvető étkezés mellett marad pénze ilyen dolgokra, főleg, ha a szülő, vagy a bae nem nem szerepel a képeken. Ez hasonló érzékcsalódás, mint amikor valaki a futógép kijelzőjét fotózza le a sok lájkért: aki nem szokott rendszeresen futni, az azt gondolhatja a számok láttán, hogy az illető megfutotta az olimpiai kvótát, viszont aki nap mint nap szokott futni az edzőteremben, az hamar kiszámolhatja, hogy ezt bármelyik ember elérhette volna, akit behív az utcáról.

Éppen néhány napja beszélgettem arról valakivel, hogy ő is tapasztalta-e már azt, hogy egy nagydarab, széttetovált, testépítő alkatú, szőrös marcona férfire gyakran féltékenységi rohamok jönnek rá egy párkapcsolatban. Meglepő lehet a válasz, de mindketten láttunk már ilyet. Ugyanígy előfordulhat az, hogy egy kislány, aki nap mint nap Facebook-élőzik, nem mer elmenni egy találkozóra, vagy ha el is megy, alig tud megszólalni, és akkor is csak jelentéktelen dolgokról beszél - talán még jelentéktelenebbekről, mint az élő adás közben. Sokkal egészségesebben használhatnánk a közösségi médiát, ha az előtérbe tolt dolgok helyett a képek hátterét figyelnénk meg, ami szemmel nem látható, és sokkal jobban élveznénk a valóságot, ha azokat a dolgokat tolnánk előtérbe, amiket valóban magunkénak érzünk, és nem csak a több reakcióért, követőért, elismerésért tesszük közzé.

Az Instagramról már korábban írtam egy érdekes, háromrészes cikksorozatot, itt kezdhetsz bele. A Campaign For Reality többi pontját itt találod, a többi résszel pedig hamarosan találkozhatsz a blogos csoportokban más bloggerek tollából.