Könnyűvérűség | téves következtetések | kaja&szex | tárgyak és kisállatok | zsák a foltját | sérülésfóbia

Több mint két év telt el azóta, hogy találkoztam egy korábbi munkatársammal, attól az időszaktól pedig szintén több mint két évet kell visszaugrani odáig, amikor együtt dolgoztunk. 2013 végén ő volt az egyik új lány, akit a szövetkezet hozzánk osztott be diákmunkára. Egyszerű, adminisztratív irodai munkának tűnt, de mégis voltak bonyolultságai, és gyakran én voltam az, aki az újaknak elmagyarázta, mi hogyan működik, mire kell figyelni, mivel lehet gyorsabban dolgozni. Rá egyből felfigyeltem, pedig több éves kapcsolatban voltam, és, mint utóbb kiderült, ő is. Hogy egyszerűbben el tudjátok képzelni, leírok néhány dolgot:

• velem egyidős, akkor 19 éves lányról volt szó, aki
• egyáltalán nem vékony, sőt,
• általában feltűnően erős sminket viselt,
• hosszú, egyenes, fekete haja volt,
• legalább 8-10 tetoválása volt, köztük egy bazi nagy a dekoltázsán,
• viszont ebből mi csak részleteket láttunk, mert általában nem öltözködött kihívóan,
• és a képeken sem úgy viselkedett, mint azok a lányok, akik a leírás alapján eszetekbe jutottak, szóval nem voltak lájkok ezrei a képein. (Csücsörítés azért volt.)

Nem dolgozott nálunk sokáig, de ezalatt úgy-ahogy jóban lettünk, viszont szándékosan tartottam a három lépés távolságot, hiszen barátnőm volt. 2014 elején aztán én szakítottam, és elhatároztam, hogy kicsit feldobom ezt a hirtelen jött egyedüllétet, szóval bejelöltem őt Facebookon. Visszaigazolt, beszélgetni kezdtünk, volt, hogy egész délutánokat-estéket írogattunk át, de ő még mindig kapcsolatban volt, és nem sikerült áttörnöm az üvegplafont. Nem lett leírva vagy kimondva, de ez a beszélgetés úgy maradt abba, hogy nem éri meg elhagynom a barátomat miattad, amit én tudomásul vettem.

Később aztán neki is lett új kapcsolata, nekem is, viszont 2016 elején egy hosszabb írásommal kapcsolatban rám írt. Akkor beszélgettünk először úgy, hogy mindketten egyedül voltunk, és hamar meg is lett az eredménye: találkoztunk, ittunk valamit, átjött, és lefeküdtünk. Maga a találkozó sem tartozott azok közé, amikre a legszívesebben emlékszem vissza, - előtte megkérdezte, akarok-e tépni, meg csomó ideig a telefonjáról mutogatta a képeket - és a szex se volt a legjobb, részben miattam, de elsősorban nem ezért írtam meg ezt a bejegyzést.

Szerencsére annyiban legalább összeillettünk, hogy ő sem aludt be azonnal, hanem beszélgetni kezdtünk. Nyilván nem Az ember tragédiájáról, fejlődéslélektanról, vagy fogalmak értelmezéséről beszélgettünk, de sikerült túllépni a Miami Inket, meg a hasztalan poénkodást, és ezt nagyra értékeltem tőle. Leginkább magunkról beszélgettünk, és volt egy pillanat, ami élesen megmaradt bennem, mert annyira szürreális volt, hogy ha nem velem történik, másnak ezt nem hiszem el. Amikor elkezdtünk a következő időszakról beszélgetni, hirtelen kivette a takaró alól a kezét, és a mellkasom bal oldalára tette, közben pedig ezt mondta:

én nem csak azt akarom, hanem ezt is.

Köpni-nyelni nem tudtam. Nem azért, mert a lány, aki hasonlít a Miami Inkes széttetovált picsákra a tévéből, ennyire gyermeteg módon fejezte ki, hogy kapcsolatot akar. Nem azért, mert akkor derült volna ki, hogy komoly kapcsolatot is akarhat, hiszen már előtte sejtettem, de legalábbis lógott a levegőben. Nem azért, mert úristen, a lány, aki hasonlít a tévésztárokra, járni akar velem. Egyszerűen kigyulladt a lámpa a fejemben. Akkor, ott, a saját ágyamban, hajnali 2-kor. Egy nagy sóhajtás volt a válaszom, és annyit tudtam hozzátenni, hogy meg lehet győzni.

Nyilván nem lehetett. Sőt, pont az volt az a pillanat, amikortól kezdve már nem lehetett meggyőzni. Ezzel meg is öltem a hangulatot, hamar elaludt, én pedig kettesben maradtam a gondolataimmal, és az a lámpa a fejemben nem egyszerűen csak világított, hanem zárlatos lett, felrobbant, aztán újra kigyulladt, miközben mozdulatlanul feküdtem. Percről percre újabb dolgokat ismertem fel, úgy éreztem magam, mint aki fél éjszaka alatt felnőtt.

Mennyire alávaló az, ha egy lány egyedül annyit tud nyújtani, hogy jól néz ki, és semmi többet? Ezt a kérdést szerintem nagyon kevesen teszik fel, és főleg olyanok teszik fel, akik már voltak ilyen lánnyal. Akik még nem voltak ilyen lánnyal, rengeteg téves következtetést vonzanak ahhoz, ha valaki igazán tetszik nekik, vagy valakit igazán megkívánnak. Őt biztos nem kaphatom meg. Ő egy kurva. Ő biztos elégedett magával. Ő biztos jó az ágyban. Tud valamit, amit mi nem. Szóba se áll bizonyos emberekkel, magasak az elvárásai, meg kell neki felelni. Vele biztos egy élmény lehet a párkapcsolat. Különleges. Ez egy lufi, amit képesek magukban hatalmasra fújni azok a fiúk, akik önbizalomhiánnyal küzdenek, bizonytalanok. Akik egyszerre állítják, hogy nem fontos a külső, de közben valamiért mégis ezeket az illúziókat kötik az ilyen lányokhoz. Ez a lufi pedig csak akkor durranhat ki, amikor valóban megtörténik a dolog, de számomra az volt a legkevésbé sokkoló felismerés, hogy gyakorlatilag egy budapesti Kat von D aludt az ágyamban, és ráébredtem arra, hogy hogyan számít a külső. Hogy a külső sok esetben a kényszermegoldás szerepét tölti be, és azért van kihangsúlyozva, előtérbe helyezve, mert tényleg nincs mögötte semmi. 

De komolyan, mennyire szomorú, mennyire elkeserítő már az, ha egy fiatal lány egy bábu? Egy két lábon járó smink és outfit. Erről tud beszélni, ennyit tud magából adni. Egészséges, szép, tökéletes adottságokkal rendelkezik, és mégis azon szorong, hogy hogyan fogadtathatná el magát a környezetével. Hogy ez már vajon elég jó-e. Hogy így már elég különleges-e. Hogy így majd komolyan veszem-e. És szerencsétlen, ha visszautasítom pár nap múlva, abból is annyit fog levenni, hogy nem volt elég jó. Nem fogja felfogni, hogy miért! Nem fogja megérteni, hogy nem azon múlt, hogy megkaphassa ezt, és ne csak azt, hogy nem elég szép. Minden más számára kívül esik az univerzumon, ezt nem tudja értelmezni, képtelen rá!

Az volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy ő így keres komoly kapcsolatot. Hogy ez a módszere. Áthívatja magát, befekszik az ágyba, és miután hopp, megtörtént, kitalálja, hogy ő ezt komolyan gondolja. Akkor tudatosult bennem, hogy ez számára nem tini-tapasztalatlanság, nem kezdeti bénázás, nem kiforratlan kislányos zavar, hanem a Módszer. Ő felnőtt, ő kialakította ezt magában, és neki ez így megy. Ő ennyit tud adni. Annak az illúziónak az elvesztése, hogy korábban azt hittem, ezek a lányok rengeteg más dolgot tudnak nyújtani a szexen kívül, sokkal jobban fájt, mint bármi. Rájönni arra, hogy nem, sokkal elkeserítőbb volt, mint azzal áltatni magam, hogy ők mennyire értékesek.

Megígérte, hogy főzni fog nekem. Ez is egy olyan dolog, amiért hálásnak kellene lennem. Te hülye vagy? Főzni akar rád, bevállalós az ágyban, és nem akarod elvenni feleségül? Mindenki ezt mondaná. És hülyének néznek, ha nem érem be ennyivel, azt meg már egyáltalán nem értik, ha azt mondom, hogy nekem nem erre van szükségem. Nem vagyok egy véresszájú emancipáció-párti, de soha nem arra vágytam, hogy egy nő elém tegye a kaját, soha nem akartam, hogy kiszolgáljanak, soha nem akartam, hogy valaki úgy nézzen rám a párnáról, hogy gyere, és megvalósítom neked a pornót. A legtöbb férfinak ez jön be, ismerkedés híján meg nyilván biztosra akart menni a lány, de ez nekem eleve kiábrándító volt. Nem ismerte fel, nem érdekelte az, hogy én teljesen másra vágyom, és teljesen mások az igényeim, mint amihez ő hozzászokott. Hogy a fenébe nem tűnt fel neki? Miért nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy ez feltűnjön neki?

Miért váltak ilyenné a fiatal lányok? Miért váltak ilyenné a fiatal fiúk? Pontosan azért, mint amiért ez a lány szexszel és főzéssel próbálkozott be nálam: azt látták, hogy ahhoz, hogy elfogadják őket, ilyenné kell válniuk. A lányok megfigyelték, mi az, amire a fiúk felfigyelnek, vágynak, mi az, ami után sóvárognak, ami kielégíti az igényeiket, mivel lehet kiváltani a szeretetüket. 

Ezek pedig a tárgyak.

A kocsik, a számítógépes játékok, az iPhone, a cipő, vagy akár egy focilabda. Sokféle tárgy kiválthatja ezt, de a vonzódás, a megszerzés érzése ugyanaz. Imádják, odavannak érte. Érdemes elgondolkodni azon, milyen egy tárgy, mi a szerepe, mitől különbözik az átlagos lánytól, akit nem vesznek észre a fiúk, mi adja az értékét. Egyrészt az, hogy szép, esztétikus, másrészt pedig az, hogy élményt nyújt, kiszolgál. Nem pofázik vissza, nem akar külön utakat járni, nincsen saját véleménye, önálló gondolatai, saját akarata, amit érvényesíteni akarna, nem akar kimozdulni, amikor te sorozatot néznél, nem akar sorozatot nézni, amikor te kimozdulnál, nincsenek vele szemben konfliktusok, mert az egész értékét annyi adja, hogy szép, vagy, hogy kiszolgál. Hogy szép, és megmutatja a világnak, hogy te megteheted, hogy ilyened legyen - pont, mint egy iPhone. Vagy épp szórakoztat, elvonja a figyelmed a valóságról, kiszolgál, főszereplőnek érezheted magad mellette - pont, mint a GTA legújabb része. És a lányok ezt észrevették, és fokozatosan elkezdték iPhone-ná és számítógépes játékká zülleszteni magukat, ami nem abban nyilvánul meg, hogy alma van a hátukra tetoválva, vagy grafikusan jelennek meg a szemed előtt, hanem abban, hogy azt gondolják rólad, hogy kajával és szexszel téged meg lehet tartani. Régen, amikor még sokkal inkább a saját világomba voltam zárkózva, elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy él olyan ember ezen a bolygón, akit kajával és szexszel meg lehet tartani, és nem marad hiányérzete. És ott, hajnalban, az össze-vissza tetovált lány fejével a mellkasomon kellett rájönnöm, hogy szinte mindenki ilyen. Ebben a helyzetben valóban én vagyok a fura, valóban az tekinthető furának, amit én gondolok, és az lenne az ideális, ha felcsillanna a szemem arra a lehetőségre, hogy Kat von D elém rakja a kaját minden délután, amikor hazaérek a munkából, és megfürödve-illatozva, széttárt lábakkal vár az ágyban. (Vagy legalábbis egy lány, aki hasonlít rá, csak kicsit ducibb.)

De miért ilyenek a fiúk? Rengeteg kritika éri a fiatal fiúkat. Van olyan lány, aki egyenesen odáig merészkedik, hogy ő nem hajlandó fiatalabbal találkozni. Ugyanaz a logika az ő változásukban is, mint a lányokéban: megfigyelték, mi az, amivel a lányok figyelmét fel lehet kelteni, amitől megőrülnek, amiért odavannak, amitől teljesen kiugranak a bőrükből.

Ez pedig a kisállat.

A kiskutya, a kiscica, a bébimalac, a bébinyuszi, a bébi mosómedve. Mi a szerepe a kisállatnak? Mi a különbség a kisállat és a fiú között, akit nem vesznek észre a lányok? A kisállat szerepe az, hogy cuki. Bármit csinál, figyelnek rá. Figyelmet gyűjt maga köré, és ezáltal a gazdája, a lány köré is. Primitív és kezelhető, tanítható, irányítható. Nem tudja, mit akar. Nem tudja, hogy a labdát akarja-e kergetni, vagy a galambot. Össze-vissza szaladgál, és az emberek imádják. Kiszámíthatatlan, random dolgokra hajlamos, de mégis teljesíti a gazda minden kérését. Egyszerű, könnyen behatárolható érzései vannak: éhség, szexuális vágy, fájdalomérzet. Egyszerűen kommunikál; ugat, nyávog, nyüszít, vagy röfög. Egyszerű foglalkozni vele, egyszerű tartani őt, néha el kell vinni orvoshoz, meg meg kell vakargatni a hasát, de nem kell őt megérteni. Akkor is szeret, ha nem érted őt, és akkor is szeret, ha aznap hisztis vagy, és aznap nincs kedved semmihez, sőt, akkor is szeret, ha te egy értéktelen ember vagy. És a férfiak ezt észrevették, és elkezdtek cukisodni. Elkezdték besöpörni a felszínről azokat a dolgokat, amin gondolkodni kell, amiket meg kell érteni, és kipakolták a kirakatba azt, ami vonzza az emberek figyelmét. Elkezdték elrejteni azt, amit akarnak, amit gondolnak, amit éreznek, és átvette a helyét a páváskodás, a nemtörődömség, és minden, amiért remélhetnek egy kis hasvakargatást, vagy buksi simit. Elkezdtek olyanná válni, akinek elég annyi, ha elé raksz egy tál ételt, ki van elégítve, és néha megdicséred, hogy milyen ügyes, okos volt.

A kereslet találkozott a kínálattal, aki pedig nem züllesztette le magát tárggyá vagy kisállattá, az fokozatosan kiszorult a piacról. Persze, minden fiú előtt ott a lehetőség, hogy kiskutyáskodjon, meg minden lány előtt ott a lehetőség, hogy két lábon járó számítógépes játékká, élményközponttá váljon, akkor nagyobb esélye lesz arra, hogy elfogadják, de aki úgy dönt, hogy nem, az előtt nagyon beszűkült a tér. A lánnyal három napra rá találkoztam, hozott nekem egy dobozban kaját, amit ő főzött, én pedig visszautasítottam őt. Elmondtam, hogy nem tudom őt komolyan venni, nem szeretnék tőle komoly kapcsolatot. Teljesen kiszámíthatóan reagált: elkeseredett, szótlan volt, és értetlen. Kat von D-t nem utasítják minden nap vissza, főleg nem szemüveges, introvertált egyetemisták. Hát, hogy fordulhatott ez elő? Nagyra értékeltem, hogy nem kezdett el hisztizni, vagy jelenetet rendezni, és elköszöntünk egymástól. Mielőtt utoljára megcsókoltam volna, azt mondta: majd két év múlva.

Felszálltam a villamosra, hazamentem, azóta ismét eltelt két év, 2018 elején pedig nem történt köztünk semmi, bizonyára nem is fog. Nem sokkal azután, hogy visszautasítottam, összeállt egy börtönviseltnek kinéző férfival. A képeken befeszíti a karját, olcsó fekete napszemüvegben pózol, ráadásul írni sem tud - mondjuk a lánynál is előfordult néha egy-egy róllam vagy nállam, de legalább ő idézni helyesen tudott. A srác képes volt elmenni egy ünnepélyre egy ízléstelen rövid ujjú ingben, meg farmerben, de, gondolom, a lényeg az volt, hogy a bicepsz kint legyen, meg a tetkó, az pedig látszik. Zsák a foltját, teljesen. A kereslet találkozott a kínálattal. Csak az a kérdés, hogy ha ez a lány az ő ágyába való, akkor mit keresett az enyémben, azon túl, hogy kívántam. Az emberek azt gondolták, hogy volt egy jó éjszakám. A valóság pedig az, hogy illúziókat rombolt, és ráébresztett azokra a dolgokra, amiket én most leírtam nektek. Hiba volt? Nem gondolom. Jó volt ezen kívül valamire? Nem. Elmondhatom, hogy lefeküdtem Kat von D-vel. Vagyis, valakivel, aki teljesen úgy néz ki, csak kicsit teltebb. Ez meg egészen addig volt nagy life goal, amíg meg nem történt, egy pillanattal sem tovább.

Azóta nagyon ritkán beszélünk. Tavaly írt a 23. szülinapomra, meg elmesélte, hogy a srác megcsalta őt a legjobb barátnőjével, de azért szereti, és jó vele. Szerinte azért nincs párkapcsolatom, mert fóbiám a sérülés. Ízlelgettem egy ideig a sérülésfóbia szót, és arra jutottam, hogy ez sokkal jobb. Hogy őszinte legyek, jobban hangzik, mint a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, vagy, hogy megcsalnak a legjobb haverommal, és utána még együtt legyek valakivel. Persze, a Facebookon az ő kapcsolatuk is olyan, amit mindenki irigyel, rajtam kívül szerintem nem sokan tudhatják, hogy a szétgyúrt, szétvarrt férfi valójában egy párkapcsolatban is annyira árvának érzi magát, hogy szüksége van a legjobb barátnő visszajelzésére, vágyára is. Hogy csalfa, megbízhatatlan, hogy az első problémánál már csak pasi lesz. Vagy épp egy kisállat, aki a rossz lyukba dugta.

Ez a tapasztalat lökött abba az irányba, hogy még a lelkem mélyén se akarjak ilyen lenni. Eddig csak azt mondtam, hogy nem akarok ilyen lenni, de ez által értettem meg, hogy miért ne akarjak ilyen lenni. Szinte napra pontosan két évvel azután, hogy megcsókoltam, és felszálltam a villamosra, álmosan görgettem a Messengert az ágyamban, és megláttam a napoknál a nevét. Most nem egy drága virágcsokor, vagy egy doboz csoki volt kint, hanem egy ultrahangos kép. Babát vár ettől a férfitól. Az idővonalán röpködtek a gratulációk, mindenki dobálta a szívecskéket, mindenki odáig volt, én meg ledobtam a telefont, és csak oldalra néztem, ugyanoda, ahol pontosan két évvel ezelőtt ő feküdt. Szinte hallottam a hangján a fejemben, ahogy magyarázza a barátnőinek, hogy a srác ugyan megcsalta, meg tele van Instagram-modellek képeivel a Facebookja, de majd a gyerek megváltoztatja, attól majd megkomolyodik. Néhány másodpercre bevillant az egész találkozás, az iszogatás, az, hogy azzal a kezével nyúlt hozzám, amire az előző barátjával az évfordulójuk volt rátetoválva, és egy kicsit szégyellni kezdtem magam. Egy kicsit magamat azonosítottam ezzel a férfival. Ő is tetszett neki, meg én is. Néhány pillanatra én is egy ilyen baleknak éreztem magam, aki gyereket vállal egy hazugságra épült kapcsolatba, egy menthetőnek hazudott menthetetlenbe. A szégyenhez vegyült egy kis megkönnyebbülés is, amikor tudatosítottam magamban, hogy ez nem én vagyok, viszont a gyerek sorsába nem akartam belemélyedni, úgyhogy inkább ismét a kezembe vettem a telefonomat, és görgettem tovább a Messenger-storyt a következő vörös rózsacsokorig.