Az oktatási rendszer 14 legégetőbb problémája

Nem lehet vita tárgya, hogy a jelenlegi oktatási rendszerrel óriási problémák vannak. Rendszerszintűek. Amit most így hívunk, az hasznavehetetlen, idejétmúlt, korszerűtlen, összességében többet árt, mint használ. Nemhogy nem készíti fel a diákokat a 2020-as évekre, de még arra is édeskevés, hogy a most érettségiző diákok a jelenben biztos lábakon állják meg a helyüket mind szellemileg, mind érzelmileg.

(Kép: iStockphoto)

Az viszont már lehet vita tárgya, hogy mi szorul változtatásra, és ami még talán ennél is fontosabb: hogy miért nincs változás. Miért nem volt érdemi változás az elmúlt nyolc, de talán huszonnyolc évben? Az ingyen tankönyv nem elég: kaptunk egy szem meggyet tejszínhabbal, csak épp tortát nem sütöttek, amire rátehetnénk. Tisztában vagyok azzal, hogy én örök elégedetlen vagyok, de ez most úgy gondolom, nem az én örök elégedetlenségemnek tudható be, hanem annak, hogy az utánpótlás butítása, és a jövőképük szilánkosra törése valóban nem volt még soha olyan sikeres, mint most, 2018-ban.

A legtöbb önjelölt kritikus viszont odáig jut el, hogy ,,szigorú a tanár”, meg ,,sok a tanulnivaló”, képtelen megfogalmazni problémákat azon túl, hogy a gyerek nem kap 5-öst a nulla teljesítményre. A poroszos nevelés fénykorában, 100-150 éve a magyar oktatási rendszer ontotta magából a kreatívabbnál kreatívabb, sok esetben Nobel-díjas tudósokat, tehetséges írókat, költőket, művészeket, akik, ki tudja, talán a korabeli PISA-teszten is tisztesen helytálltak volna. Ami a sok tanulnivalót illeti: soha nem az a lényeg, hogy mennyit, hanem, hogy mit. A NAT-ban szereplő lexikális tudás egyre kevésbé alkalmazható a hétköznapokban, kedvenc alaptantervünk egyáltalán nem mondható korszerűnek. A probléma nem áll meg ott, hogy szigorú a tanár, meg sok a tanulnivaló, hanem ennél jóval összetettebb, a legnagyobb probléma pedig az, hogy az oktatásreformot alulról szervezni próbáló mozgalmak olyan társadalmi rétegre építik a kampányukat, akiknek fogalmuk sincs a valódi problémákról azon túl, hogy várják az 5-öst (meg az érettségit, a diplomát stb.) a semmire.

Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, dörzsöltem a tenyeremet, hogy végre megint jól beszólhatok ezeknek az életképtelen, primitív szülőknek, akik az elégedetlen tömegek hangját adják. Erre a hétköznapokban is igyekszem minden lehetőséget kihasználni, de most a diáktüntetés napján úgy gondolom, egy kis időre háttérbe szorulhat. Privátban szívesen ekézem bárkivel az ostoba elvált negyveneseket – a felelőtlen gyermekvállalás egy kimeríthetetlen téma – most viszont nézzük, hogy engem mivel lehetne meggyőzni, hogy kimenjek tüntetni, tehát, hogy én mivel vagyok leginkább elégedetlen, ami az oktatási rendszert illeti.

1. A tanárképzéssel mindenképpen. Sokkal több kommunikációval foglalkozó szeminárium kellene a tanárjelölteknek, illetve hatékonyabbá kellene tenni a pedagógia-pszichológiás tárgyakat, és azokból sem ártana több; a szakos tárgyakat pedig össze lehetne sűríteni annyival, amennyivel ezek bővülnek. Ott tartunk, hogy ma Magyarországon celeb lehet egy fiatal töritanár annyival, hogy JÓL ÉRT a diákok nyelvén, és TUD VELÜK AZONOSULNI. Ez a tanár nagyon jól végzi a szakmáját, nincs vele semmi problémám, csak szomorú, hogy ezek az alapvető tulajdonságok ma annyira egyedülállónak tekinthetőek, hogy ismertté lehet velük válni. Azt, amit ő tud, mindenkinek tudnia kellene, aki elkezd iskolás gyerekekkel foglalkozni, természetesnek kellene lennie.

2. Drasztikusan emelni kellene a tanárok fizetését, főleg a tapasztaltakét. Hogyan várjuk el egy alig-alig kereső tanártól, hogy tanulásra ösztönözze a gyereket, hogy később ő is sok pénzt tudjon keresni azzal, amit szeret? Eleve fokozatosan csökken a tanárok tekintélye, és az, hogy a szakmájuk hasznosságához képest mennyire keveset keresnek, csak fokozza ezt a folyamatot. Elsősorban nem azért kellene felnézni rájuk, mert sokat keresnek, de a megítélésükön mindenképp javítana ez is, mint ahogy a kommunikáció-orientált tanárképzés is nívósabbnak tűnne a mostaninál.

3. Sokkal több bentlakásos általános iskola kellene, ezeket pedig az államkasszából meg lehetne dobni egy kisebb összeggel. Egyre több helyen, főleg az elszegényedő családokban az erőszak, az alkoholizmus, és az elhanyagolás veszi körül a gyerekeket, a ,,dikk” és a ,,pusztulj” a kommunikációs minta, amit otthonról visznek az iskolába. A bentlakásos iskola sem csodaszer, nem változtatna át varázsütésre egy milliós társadalmi réteget, de sokat segítene a helyzeten, abban biztos vagyok, főleg a megfelelő tanárokkal, személyzettel. Középiskolából már most is van viszonylag sok bentlakásos, de azért elférne még néhány.

4. Még a Magyarország ,,legnívósabb, legeredményesebb” egyetemének legeslegelsőszámú karához tartozó kollégiumok felszereltsége is hagy némi kívánnivalót maga után. Milyen lehet a többi? Az ELTE-BTK esetében a bútorok kora vetekszik az egyetemen tanító professzorokéval, és az infrastruktúra is kb. olyan, hogy kinyitod az ablakot, és kimegy a wifi. Bár a portákon személyit kérnek a vendégektől, úgy hallottam, ez az ágyi poloskákra nem vonatkozik, ők nyugodtan mászkálhatnak ki-be, leginkább be, pont olyan kiszámíthatatlanul, mint ahogy a meleg víz jön a zuhanyzókból. Nem azt mondom, hogy bezzegnyugat, nem kell példát venni a svájci, norvég stb. kolikról, de azért egy Széchenyi 2020-ba igazán beleférhetett volna a kollégiumok felújítása, ha már fejlesztési tervről volt szó. (Tudom, egyet-kettőt biztos megcsináltak nyolc év alatt, a meggy, a tejszínhab, és a torta esete.)

5. A jelenlegi ,,ösztöndíj” arra ösztönöz, hogy hagyd ott az iskolát, és tűnj el Londonba poharat mosni vagy Bécsbe bébiszitternek. Nem lenne elég növelni, hatványozni kellene a mostani ösztöndíjakat ahhoz, hogy azok valóban ösztönző erővel bírjanak, és igazán kialakíthatnának egy hasonló rendszert a középiskolákban is. Az egyetemi, értelemszerűen, jóval magasabb lenne – legalább annyi, amennyiből egy csóró egyetemista életszínvonalat ki lehet hozni egy hónapban.

6. Életszerűbbé kellene tenni a NAT-ot. Ma úgy jönnek ki a középiskolából a gyerekek, hogy tudják a Viéte-formulákat, de nem tudnak elkészíteni egy adag pörköltet. A művészeti órák közül (ének, rajz stb.) csak az elsőt tenném kötelezővé szeptember elején, onnantól kezdve fakultatív lenne. Aki nem érzi magában az X-faktort, az ne járjon, aki pedig tényleg művészkedni szeretne, az jobban ki tudna bontakozni olyanok között, akik hozzá hasonlóan elhivatottak. Ezek helyére jöhetne, mondjuk egy kis:

- KRESZ
- pénzügy (adózás, tudatos pénzkezelés stb.)
- média-kommunikáció (Nem, nem azért, mert én is ezt tanultam, hanem mert egyrészt a 2000-es években születettek többet töltenek az okoseszközökön, mint amennyit alszanak, másrészt, akik már Messengeren nőttek fel, azok kevésbé tudnak beszélgetni, vitázni. Nem tudnak túljutni a mizun, vita esetén meg a személyeskedésen, nem tudnak érdemben hozzátenni egy beszélgetéshez, vitához. Mind a tudatos közösségimédia-használat, mind a kapcsolat- és konfliktuskezelés önállóan is megérne egy-egy órát hetente.)
- társadalomismeret, kötelezően (néhány szakközépben most is van)
- Kellene hetente egy óra, amit az iskolapszichológus tart. Persze, ez felvetheti azt a kérdést, hogy egy nemtanár mit keresne a tanároknak fenntartott katedrán, de szerintem bőven lenne helye, később ezt még kiegészítem.

7. Alapos reformnak vetnék alá néhány mostani órát is. A 90-es években menő volt a „technika és életvitel”, ahogy látom, most megint így hívják. Én kiszedném az életvitelt, és külön óra keretében foglalkoznék vele. Ide is lehetne előadókat meghívni, könnyen előfordulhat például, hogy az osztályfőnök egy megkeseredett alkoholista, aki a megromlott házasságában vergődik évtized(ek) óta, vagy épp rámozdul a tinilányokra; ez az életvitel meg nem túl példaértékű egy ilyen órán, szóval vak vezetne világtalant.

A háztartástant ki kellene bővíteni. A mi általános sulinkban élvezhető volt, készítettünk töki pompost, szórakoztató volt maga az óra, de sajnos csak egy évig tartott, tarthatott volna például 4 vagy 8 évig. Semmi bajunk nem lett volna tőle, én fizikán való alvás helyett szívesebben szórakoztam volna a liszttel, a krumplival, meg a sütővel. Fiúknak és lányoknak egyaránt hasznosnak találnék egy ilyen órát.
Erkölcstan órám nem volt, nálunk etika volt. Az etika esetében hozzácsapnék egy bizalmi szavazást az óraadóhoz minden évben (életvitelnél is), könnyen előfordulhat például, hogy egy bajszos bácsi tartja, aki nehezen tud ellenállni a fiatal hamvas lányoknak, ez meg ugye nem túl etikus. Lehet, hogy más iskolákban imádták az etikát, nálunk egy kihasználatlan aranybánya volt. Rengeteg lehetőség van ebben a tantárgyban, és szinte semmi nem lett belőlük hasznosítva. Általánosban pont abban az évben volt etikánk, amikor egy tízéves gyerek megkéselt egy iskolás srácot az MP3-lejátszójáért (te jó ég, egy évtized eltelt), arról megkérdezte az osztályfőnökünk a véleményünket. Tetszett, hogy erről beszélgetünk, de ez egy kivételes óra volt.

A filozófiát is lehetne érdekessé tenni 17-18 évesek számára, csak eddig nem sikerült. Igazán írhatnának egy olyan tankönyvet, amiből tanítva nem Instázással telik az óra. A miénknél még az is jobb lett volna, ha összeesküvés-elméleteket cáfolunk meg közösen, vagy az élet értelmén gondolkodunk egy kötetlen beszélgetés segítségével.

8. A NAT reformjánál különös figyelmet fordítanék arra, hogy több olyan feladat legyen, ami a tehetséges gyerekek tehetségét kiemeli. Ma könnyen előfordulhat, hogy a legjobb szövegértéssel, íráskészséggel, legpontosabb helyesírással, leggyorsabb észjárással megáldott diák, aki a legtöbb összefüggésre rálát, sokkal rosszabbul áll a jegyei alapján, mint az, aki tud magolni (meg persze mást, de erről lejjebb). A memória is csak annyiban számít, hogy visszamondd a tankönyv szövegét, akár egy robot. A középiskolai központi felvételi, és az érettségi, kiváltképp a magyar és a történelem ezekre a képességekre épül, az előtte eltöltött 8-12 évben viszont sajnos egyáltalán nem számítanak.

9. Középiskolában kellenének olyan kerekasztal-beszélgetések három-négy tanár részvételével, amiken bárki részt vehet a diákok közül. Észre kellene venni, hogy elkezdte futószalagon potyogtatni a gyerekeket az a generáció, amelyik már nem tud beszélgetni, a gyerekkel meg főleg nem tudja magát megértetni. Ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken viszont diák beszélhetne a tanárokkal az iPhone X-től kezdve a biofüvön át, Tibi Atyán keresztül egészen a bántalmazó kapcsolatokig akármiről, leginkább olyan dolgokról, amiről a szülő nem tud, vagy nem akar két cigi töltése között, miután a konyhaasztaltól beordibált a gyerek szobájába, hogy otthon van-e. (Tavaly a Kék Bálna-para heteiben mennyire jól jött volna néhány ilyen alkalom!)
- Itt lenne helye egyrészt a tapasztalt, sokat látott tanároknak is, illetve a fiataloknak is, akik jól meg tudják magukat érteni a diákokkal. (<- kommunikáció-orientált tanárképzés)
- Bizalmasabbá fűzné a viszonyt tanár és diák között; egyszerre bontaná le a hierarchiát és növelné a tanár tekintélyét
- Fontos lenne, hogy ne egy tanár tartsa, hanem többen, többféle nézőponttal, ezt is szóba hozom még lejjebb.
- Lehetne akár órai anyagról is beszélni, történelemről, irodalomról, ha épp ilyesmi kerülne szóba, ezeknek az átlátását is segíthetné; és több tanár többféle látásmódja közül nagyobb esély van rá, hogy a diák tud azonosulni legalább az egyikkel.
- Valamiért, aki nincs ebben benne, az azt hiszi, hogy a 2000-es években születettekhez automatikusan jár egy egészséges szülő-gyerek viszony, pedig általában nem, sőt, nagyon ritka. Fontos, hogy legyen egy vagy több felnőtt, akihez bizalommal tudnak fordulni bármivel, itt pedig erre is lehetne lehetőség, hiszen a beszélgetések előtt vagy után bátrabban mennének oda négyszemközt a tanárokhoz, mint a szünetben a tanári előtt kávé és wc-zés között.

10. Drogprevenció és szexuális felvilágosítás gyakorlatilag nincs. Van valami, amit annak hívnak, meg tényleg kijönnek, és elmesélik a srácot, aki meghalt az energiaitaltól vagy a kokótól, de gyerekek, ne már! Több felkészültség, hitelesebb előadók, kevesebb betanult szöveg és rémisztgetés! Ráadásul, ha a diákok névtelenül írhatnának kérdéseket, amiket az előadó megválaszol, az valamivel előrébb vinné a dolgot. Nálunk általános végén volt ilyen biológia órán, nem tanultam belőle túl sokat, de legalább megpróbálták. Netről is össze lehetne szedegetni a leggyakoribb, legérdekesebb kérdéseket, ez az előadó feladata kellene, hogy legyen. Nyilván így is lenne egy-két, magát felnőttnek képzelő kislány, aki teherbe esik iskoláskorában, de egy hatékonyabb előadással, beszélgetéssel azért valamit lehetne csökkenteni az esélyén.

11. Fontos, hogy többféle tankönyv legyen. Az egyféle tankönyvvel az a probléma, hogy bármelyik ideológiát bele lehet helyezni. Bármelyik ,,oldalról” is van szó, nem tartom jó ötletnek, hogy egyféle tankönyv legyen, fontos, hogy a tanár választhasson többféle közül.

12. Itt vagyunk január közepén, és a 12-esek egy jelentős része még mindig nem tudja, mivel szeretne foglalkozni a jövőben. Ez azt jelenti, hogy van 28 napjuk, mielőtt február 15-én lezárul az egyetemi jelentkezési határidő. Egy, vagy legfeljebb két alkalommal előfordult nálunk, hogy az osztályfőnök négyszemközt beszélgetett velünk pályaválasztásról, ami tök jó ötlet, de akik tanácstalanok voltak, azokon nem sokat segített, én meg eleve tudtam, hogy az szeretnék lenni, aki ma vagyok. Hatékonyabb pályaválasztással kapcsolatos beszélgetések kellenének, ismét egy kommunikációs hiányosság.

Mondjuk, nekem a 13-as pontra nagyobb szükségem lett volna.

13. Kellene egy mindentől független, elsősorban tapasztalt pedagógusokból álló országos szervezet, akiket közvetlenül meg lehet keresni diákként, ha valaki olyan helyzetbe kerül, mint például:
- látványos hierarchia alakul ki az osztályban, amiben az osztályfőnök – a mérleg nyelveként – maga is részt vesz, kivételez valamelyik diákkal, ne adj’ Isten, bele is szeret
- rendszeressé válik a bullying az osztályon belül, az osztályfőnök pedig félrenéz, vagy akár aktívan részt vesz benne.

Ennek még az sem mindig állhat az útjába, ha például valaki évekig nem fizet osztálypénzt – bőven elég, ha a szülő ,,megbeszéli” az osztályfőnökkel, hogy mi a helyzet, innentől kezdve pedig a gyerek szabad kezet kap mind az osztálytársaival, mind a tanáraival szemben, és mindenki kussol. A többi tanár az állását félti, a többi diák a jegyeit; ráadásul visszaszólni, visszavágni sincs lehetőségük, hiszen az ő szüleik nem ,,beszéltek meg" semmit az osztályfőnökkel, igazgatóval - amit a másiknak szabad, azt nekik nem. Ilyenkor jönne jól egy független szervezet, ami kivizsgálja a hasonló eseteket.

14. Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani az internetes bullyingra. Ehhez is jól jönne az óra, amit az iskolapszichológus tart. Ha valakit megszégyenítenek az interneten, általában nem történik semmi, ami egyáltalán nem egy tartható állapot. Nem ritka, hogy a tanár az orra előtt történő bullyinggal sem tud, vagy akar mit kezdeni, a tanárképzésben is kevesebb helyet kap az ilyen helyzetekre történő felkészítés, mint amennyire jelentős probléma. A látencia iszonyú magas, hiszen akinek a szülei nem tudnak befolyással lenni az osztályfőnökre, annak nincs kihez fordulnia, ezáltal a legtöbb eset ki sem derül.

Szívesen beszélgetek bárkivel az oktatás problémáiról, a délutáni tüntetésen viszont semmiképp sem fogok részt venni. Kétségeim vannak afelől, hogy meg lehet-e egy ilyen tüntetést szervezni pártpolitikai érdekek nélkül, illetve aggódom, hogy nem tömnék-e a fejem valamelyik ideológiával. Okkal aggódom, mivel négy éven keresztül mosták az agyam az egyetemen – nem véletlen emeltem ki a többféle tankönyv fontosságát. A szervezők elmondták, hogy nem szeretnének pártpolitikát a megmozduláson, de érezhető egy olyan légkör a szervezés körül, ami nem csak az oktatással elégedetlen; márpedig én másra most nem vagyok kíváncsi, pártokra meg főleg nem, és többen is jelezték a részvételüket ,,civilben". Persze az is távol tart a tüntetéstől, hogy nem az oktatási rendszert tartom az első számú problémának, hanem az álsznob, alakoskodó, primitív, ostoba szülők ,,tökéletes” nevelési módszereit, amitől ugyan nehezen, de sikerült eltekintenem ebben a bejegyzésben.

Mindenesetre sok sikert, és pártpolitika-mentes időtöltést kívánok annak a 14 ezer embernek, aki előreláthatólag ott lesz, hiszen az oktatással is van baj bőven, és azokra a problémákra sem árt felhívni a figyelmet. Bízzunk benne, hogy hatékony lesz, és a gyakorlatban is megváltozik valami.

Átlagos akarok lenni!

Megláttam a padot, és azonnal megtetszett. Ki volt világítva, de mégsem járt erre senki - mondjuk, este 10 után nem is csoda. Óriási pelyhekben szakadt a hó, és mielőtt még felültem volna, összehúztam a kabátomat, mégiscsak itt fogok ücsörögni egy jó darabig.

Elővettem a telefonom, és reflexszerűen Facebookozni kezdtem. Nekem nem is ez kell! Visszamentem egy gombnyomással, és megnyitottam a Messengert. Ehhez meg nincs kedvem. Lezártam a telefont, eltettem a zsebembe, összekulcsoltam a kezem, és felnéztem.

Nem vártam senkit. Azért ültem ott, azon az elhagyatott padon, mert vártam valakire, de nem olyasvalakire, aki egyszer csak kisétál a szemben álló panelházból 22:30-kor, és a nyakamba borul. Valaki olyanra vártam, aki nem fizikailag teszi ugyanezt, hanem lelkileg, és gondolkodni szerettem volna azon, hogy miért nem vagyok képes arra, hogy ezt befogadjam. Egy jobb önmagamat vártam, vele szerettem volna lepacsizni, és még valakit, aki egyszerre inspirál, és értékeli ezt a jobb önmagammá válást.

Az elmúlt években olyan mértékben elmagányosodtam, hogy nem először sétálok alvás helyett kint, egyedül. Iszonyúan sokat változtam, és ezzel a környezetem nagy része nem tudott, vagy nem akart mit kezdeni. A barátságaim elértéktelenedtek, vagy lekorlátozódtak szexbarátságokra (lányokkal), illetve felületes beszélgetésekre (fiúkkal). Azzal, akit a legrégebb óta, tizenöt éve ismerek, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott a barátságunk az utóbbi években. Engem nem köt le a divat, a Snapchat, a fű és a könnyen kapható lányok, őt pedig nem érdekli az írás, a közélet, a pszichológia, vagy a társadalom. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, és én igyekeztem lekötni a figyelmét, de annak ellenére, hogy évente egyszer-kétszer találkozunk, neki beszélgetés közben fontosabb volt a telefon, mint én. Ahhoz, hogy fenntartsam ezt a barátságot, gyakorlatilag egy iPhone 6-ossal kellett volna versenyeznem, és erre nem voltam hajlandó.

Lehajtottam a fejem, és a földet bámultam. Nem voltam tanácstalan, sőt, pontosan tudtam, hogy mire lenne szükségem ahhoz, hogy szombat este ne a gondolataim elől meneküljek otthonról, hanem egy házibuliban uraljam a társaság figyelmét. Látom magam körül, hogy mi tartja össze a barátságokat: kölcsönösen megadják egymásnak azt a figyelmet, amit a szüleiktől nem kapnak meg; ugyanazt az embert/zenét/dolgot utálják, sőt, gimiben volt két olyan osztálytársam, akik úgy barátkoztak össze, hogy kiderült, mindketten a Bershkában vették a nadrágjukat. (Pontosabban a szüleik, nekik.)

Ahhoz, hogy szombat este ne ezen a padon ücsörögjek, nagy eséllyel

• hagynom kellene, hogy eszközként használjon fel valaki a szeretet-, figyelem-, és elismeréshiányára
• kerülnöm kellene mindenféle konfliktust, el kellene nyomnom magamban, ha elégedetlen vagyok valamivel
• együtt kellene menekülnöm a valóságból a többiekkel; velük betépni
• lepleznem kellene a többiek rossz tulajdonságait is, úgy, hogy még a sajátaimat sem leplezem senki előtt
• tudnom kellene csacsogni a semmiről, arról, hogy milyen jó, hogy nekik végre valakivel megvan a kémia egy hónapon belül másodszor, hogy a Julis kivel kúrt félre a munkahelyén, vagy hogy mit csinált a Majka a gyerekével

• meg kellene tanulnom nagyobb, szebb, viccesebb, menőbb stb. embernek feltüntetni magam, mint amilyen valójában vagyok, sőt, őket is így feltüntetni, és életben tartani az önbizalmukat kegyes hazugságokkal
• együtt kellene velük taposni másokat, nevetni a túlsúlyos embereken, a csendesebb embereken, és közben hangoztatni a jófejséget, meg az elfogadást,

és voálá, hirtelen tele lennék barátokkal.

De valamiért mégis itt ülök, ráadásul telement a kapucnim hóval. Hiába húzom fel, csak befolyik a nyakamba az egész.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy egyáltalán nincsenek barátaim. Előző este teaházban voltam egy kisebb társasággal, és nyílt titok, hogy az egyik - egyébként kimondottan szép arcú - lánynak hasonló küzdelmei vannak, mint nekem. Miután hazament, az egyik fiatal srác meg is említette: ő olyan szép, érdekes, hogy nehezen megy neki a barátkozás. Visszakérdeztem, hogy valóban úgy gondolod, hogy a szépség megakadályoz az elmagányosodásban? Szerintem is szép, de ettől még miért ne küzdhetne ezzel? Egy férfias férfi, és egy nőies nő is nagyon egyszerűen elmagányosodhat, és pont ezért érinthet bárkit. Mert azt hisszük, hogy nem. Mert aki kap harminc-ötven kedvelést a profil- és borítóképére, az képtelenség, hogy ne számíthasson legalább az egyik lájkolóra. Aki hatszázat, az pedig egyenesen lehetetlen.

Pedig simán előfordulhat, hogy az összes lájkoló figyelmen kívül hagy téged. Pont annyira simán, mint ahogy én itt ülök, szombat este, nézem a hóesést, és egy idős bácsin kívül egy lélek sem járt erre az utóbbi fél órában. Pedig annyian laknak ezen a lakótelepen! Mégsem jár erre senki, de ebben a helyzetben kifejezetten örülök ennek, hiszen gondolkodni jöttem ki.

Tény, hogy általában teljesíthetetlen elvárásokat támasztok azok elé, akik közelednek felém. Amellett, hogy nem szeretek hazudni, és felhasználni embereket; ezek az elvárások okozzák azt, hogy én most nem egy házibuliban ülök, hanem itt, és azon gondolkodom, miért válnak a kialakuló barátságaim szexkapcsolattá, vagy felszínes beszélgetéssé. Mi mássá válhatnának? Akiket megismerek, többségében bizonytalan kislányok (nagykorúak!), akiknek fogalmuk sincs a saját igényeikről, vágyaikról, érzéseiktől, képtelenek azokat megfogalmazni, vagy bármit, ami a jövőhöz köthető. Foglalkozik a fiúkkal úgy három-négy éve, aztán azt hiszi, hogy ez határozza meg azt a nyolcvanat, amit leél, meg a telefon nyomkodása. Komolyan? Ezt vegyem komolyan? Azt, hogy következetlen, össze-vissza irkál ellentmondásos dolgokat, azt, hogy beijed a valóságtól, azt hogy mosolyt hazudik a fájdalma helyére, vagy kacérkodik, hogy jobban figyeljek rá? Tényleg?

A másik fele ennek a huszonéves béna szűz srác, aki gyűlöli a nőket, meg a saját környezetét. Most álljak be mellé sarat dobálni? Jó-jó, végighallgatom a nyomorát, megnyugtatom szegényt, hogy BMW-vel biztos sikerülne neki; de gyűlölködni nem fogok. Én szeretek lányokkal is ismerkedni (autó nélkül!), szeretem az életemet. Ebből lesz a felszínes beszélgetés, hiszen az utálkozásra nem tudok ráépíteni bármi mást, de mégis megtisztelem annyival, hogy meghallgatom, és nem hagyom magára.

Ami a teljesíthetetlen elvárásaimat illeti, egyáltalán nem ódzkodom a mentális betegektől, hiszen bizonyos szempontból én is az vagyok. Nem ódzkodok a gyászolóktól, és azoktól sem, akik más trauma miatt estek össze. Hajlandó vagyok osztozni bárkinek a fájdalmában, és annak ellenére is igyekszem segíteni, hogy semmilyen hasonló irányú szakképesítésem nincs. Én is járok pszichológushoz. Ha egyvalaki, ő sejtheti, hogy én most itt ülök, hiszen minden héten megosztom vele, hogy hogyan érzem magam, pontosan tisztában van az állapotommal. Az elmagányosodásomról azt mondta, 

nem magamnak köszönhetem, nem tehetek róla.

Köszi, sokat segített! Egyáltalán nem vigasztal, hogy nem tehetek róla, sőt, ha én lennék érte a felelős, sokkal többet tudnék magamnak segíteni, és nem itt ülnék ölbe tett kézzel egy lakótelepi padon. Egy másik mondata is megragadt a fejemben: minél inkább eltér az ember az átlagostól, annál nehezebb ismerkednie.

Ezen már korábban is nagyon sokat gondolkodtam. Ha megismerkedtem valakivel, soha nem akartam a különlegességemet hangsúlyozni, sőt, annyira utálom ezt a hajlamot, hogy két egész hosszú bejegyzésben is kifejtettem az ellenszenvemet ez iránt. Nem vagyok más, mint a többi! Nem vagyok érettebb a koromnál! Nem vagyok különleges, nem vagyok unikornis, sztár, special snowflake, akármi! És nem is akarom azt hazudni, hogy bármelyik lennék. Ha sikerül lenyűgöznünk egymást, akkor örülünk; ha nem, akkor meg ne azért legyünk már jóban, mert én szarvat, vagy glóriát, vagy koronát képzelek a fejemre, ami nincs.

Felnéztem a lámpára. Egyre jobban rákezdtek ezek a hópelyhek. Őket nem érdekli, hogy specialök, vagy nem, együtt hullanak a többiekhez, a földre. Ha dohányoznék, most tuti, hogy rágyújtanék. Nem tudhatom, mert nem szoktam, de azt hiszem, ez tipikusan az a pillanat, amikor aki cigizik, az a zsebéhez nyúl. Itt ülök háromnegyed tizenegykor egy másik kerületben, és azon gondolkodom, mennyit ér az életem. Öreg lennék? Dehogy vagyok öreg, fiatalabb vagyok, mint Harry Styles, vagy Justin Bieber. 23 éves vagyok. Túlzottan eltérnék az átlagostól? Nem hinném. Az utóbbi nyolc évem a gimivel, meg az egyetemmel telt, most pedig 9-től 5-ig azzal foglalkozom, amivel szeretnék, (illetve gyakorlaton vagyok), utazás közben nyomkodni szoktam a telefonom, és gondolkodni, hétvégente meg főzök valamit. Hogy lehetnék ennél átlagosabb?

Felugrottam a padról, és elindultam a kihalt sétálóutca felé. Eddig bírtam egy helyben ülni, túlzottan nyugtalanítottak a gondolataim, és a lámpa is egyre inkább zavart. Tettem egy kört a szemben lévő ház körül, aztán elindultam a kertváros irányába.

Visszagondoltam az előző napi teaházra. Az egyik srác szerint az életem egy sikertörténet. Itt vagyok egyedül, a családom nélkül; megállok a lábamon, teljesültek a gyerekkori álmaim. Fiatalon elvégeztem az egyetemet, azzal foglalkozhatok, amivel szeretek; van öt év irodai munkatapasztalatom, nincs adósságom vagy hitelem; nincs káros függőségem, és szinte minden találkozáskor megemlítek neki valami lányt, akivel éppen ismerkedek. Ahogy visszagondoltam erre a beszélgetésre, akkor gondoltam bele, hogy az embereket kurvára nem érdeklik a sikertörténetek, nem érdeklik a beteljesült gyerekkori álmok, annyit tudnak rá mondani, hogy tök jó, aztán másra terelik a szót. Viszont imádják a panaszkodást, a balhét, az üvöltő veszteseket. 

Amikor megkérdezik tőlem, hogyan lehet mentális roncsként mégis szeretni az életemet: hát így! Imádom a nehezebb utat választani, imádok visszanézni, és végiggondolni, hogy igen, ezt mind magamnak köszönhetem! Imádom az érzést, hogy nekem nem kell hazudnom, hogy kitörtem a szegénységből (mint az AK26-os srácoknak), mert én valóban megcsináltam, ráadásul egyedül! De az emberek ezt nem tudják hova tenni. Nem tudnak azonosulni a valósággal. Azokat az embereket szeretik, akik a virtuális világban, személyiség nélkül, egy magukból eltorzított karakterként balhéznak, előadják a semmit, hiszen ők is pontosan ezt csinálják. Olyan embereket találnak szimpatikusnak, akik - amíg én a szerkesztőségben ülök, és fogalmazok -  jó dolgukban nem tudnak mit tenni, így felszívnak egy csíkot. Biebert, Curtist, fitneszmodelleket, ,,énekeseket", reklámarcokat. Hasznos dolog a kokain: nem elég, hogy drága, és magabiztosabbá, gátlástalanabbá tesz, de fokozatosan kiöli belőled az érzelmeket. Utóbbi szempontból én kifejezetten az ellentéte vagyok: szeretek érzelmeket a felszínre hozni, kiváltani másokból, legyen az barátság, egy nevetés, meglepődés, lelkesedés, vagy bármi más.

Magammal szemben is ilyen vagyok, és pont ezért jöttem ki sétálni: felszínre akartam hozni ezeket a gondolataimat. Persze, lehet azt gondolni, hogy ha ilyen hülye vagyok, hogy még ebből is azt hozom ki, hogy sok ember kokain után sóvárog, akkor egyem meg, amit főztem! Hát így meg is érdemlem, hogy magányos vagyok! Lehet. Nem mondom, hogy nem. Hajlamos vagyok az önzőségre, a hálátlanságra, gyakran vagyok tiszteletlen, és elégedetlen. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztok mind a környezetem, mind önmagam felé; és mindkét kimenetel esetében képes vagyok csodálkozni: ha sikerül teljesíteni, azért, ha nem, akkor meg azért. Azokkal szemben, akiket már a közelembe engedtem, szinte semmilyen elvárásom nincs, és sosem szoktam a szemükre vetni, ha úgy érzem, keveset foglalkoznak velem, de mégis azt gondolom, küzdenem kell ezzel, ha azt szeretném, hogy jobban elfogadjanak az emberek.

Hát, pedig így ne csodálkozzak, ha egyedül vagyok! Ezen nem csodálkozom, de attól még rossz érzés. Fájdalmas. Nem csak rám nézve, hanem abba is fájdalmas belegondolni, hogy ez, hogy szombat éjjel egyedül sétál valaki az utcán a gondolataival kézenfogva, bárkivel megtörténhet. Akár úgy, mint egy sikertörténet része, és úgy, hogy mindenki más azt hiszi, hogy valamelyik lájkolóval tölti az idejét, miközben a valóságban egyikük sem tud a hollétéről. 

Kivettem a telefonom a zsebemből. Egy új értesítés. Kedvelték az egyik bejegyzésem. Örüljek? Örülök! Valaki, valahol ugyanazt érzi, amit én éreztem akkor, amikor leírtam, és lehet, hogy ezzel a poszttal is ugyanígy elő fog fordulni. Ki tudja, talán ugyanazon az utcán, vagy egy másik, hófödte, kabátujjal-letörölt padon olvassa el valaki, aki kevésbé szereti az életét, és hátha erőt ad neki ahhoz, hogy elkezdje írni a saját sikertörténetét, a valóságban.

Jobbra fordultam, és az éjszakai busz felé vettem az irányt. Ideje hazamenni, ma is lesz dolgom bőven.

6 nehéz lépés azoknak, akik társaságban is nyomkodják a telefont

,,Legalább napi 30 percre felejtsd el a telefonod!" - írja az egyik női magazin. Wow, komolyan? Erre nem is gondoltam volna! Hogy ez milyen egyszerű! Vagy mégsem?

Minden nagyobb társaságban, baráti körben meg tudunk nevezni legalább egy olyan embert, aki beszélgetés közben ahelyett, hogy a többiekre figyelne, állandóan nyomkodja a telefonját. Lehet ezt tahóságnak, tiszteletlenségnek felfogni, mert az, de érdemes megvizsgálni, hogy hogyan süllyedhet valaki odáig, hogy a körülötte ülő ismerőseinél jobban érdekli a Messenger, vagy a semmitmondó hírfolyam.

Hogyan tudna egy telefonjába mélyedt ember felébredni, és csatlakozni az asztalnál ülő társaihoz? Ebben szeretnék segíteni nektek ezzel a 6 lépéssel.

(Forrás: merriam-webster.com)

1. ÜDV A VALÓSÁGBAN!

Ezeknek az embereknek az életében pontosan ugyanazt a szerepet tölti be a telefon nyomkodása, mint másoknak a betépés, vagy a bebaszcsi. Menekülés a valóságból. Abból a nyomorúságos valóságból, amit az iskolában, vagy a munkahelyen jellemző teljesítési kényszer, a céltalanság, a semmittevés határoz meg.

Azok az emberek, akik az indokoltnál többet nyomkodják a telefont társaságban, lehet, hogy haragszanak magukra, amiért nem tartják magukat annyira népszerűnek, szépnek, vékonynak, szórakoztatónak stb., mint amennyire másokat, és félnek bedobni a közösbe a saját, kevésbé népszerűnek, szórakoztatónak tartott önmagukat. A telefon képernyőjén viszont mindenki olyannak tűnhet, így ott egyszerűbb ezt a képet kialakítani, mint személyesen.

2. HA MÁR ITT VAGY, KEZDJ VALAMIT MAGADDAL! 

Azok az ismerőseim, akik társaságban is állandóan a telefont nyomkodják, jellemzően rosszul, vagy sehogy nem teljesítenek az élet olyan meghatározó területein, mint a munka, a tanulás, vagy a sport. Hiába érettségiztek le valahogy, olyan tevékenységekkel töltik az idejüket, amit nem szeretnek; olyat tanulnak, vagy olyan munkát végeznek, amit nem szeretnek, ezáltal nem is dobják fel beszédtémaként egy találkozás alkalmával. Fogalmuk sincs, mi az, ami érdekli őket, mivel foglalkoznának szívesen, képtelenek belemélyedni egy-egy témába. Ami a sportot illeti, sok sportág jött divatba az utóbbi években (lovaglás, rúd-fitnesz, edzőtermi fitnesz különböző fajtái), ami szintén megadhatná a kezdőlökést egy tartalmas beszélgetésnek, de szinte bármelyik másik, kevesebb mozgást igénylő hobbi is alkalmas lehetne erre, legyen az kötés, horgolás, írás, festés, vagy önkéntes állatmentés.

A másik, ami hiányzik, az az önálló, egyedül, vagy kisebb társasággal gyűjtött élmény. Valóságos élményekre gondolok, nem a 157. pályára a Candy Crushban, és nem arra, hogy kiderült, milyen pizza illene a személyiségedhez. A telefont nyomkodó emberek ritkán mennek bográcsozni, szalonnát sütni, ritkán olvasnak könyvet, ritkán vállalnak felelősséget bármiért, ritkán érik őket ingerek a telefonon kívül, ezért hamar kifogynak abból, amit be lehet dobni beszédtémaként egy társasághoz, és inkább előveszik a telefont. (Aki több könyvet olvas, az nem feltétlen intelligensebb, de alkalmasabb a beszélgetésre.) Ritkábban utaznak, pedig a 2010-es évek már rég nem arról szólnak, hogy százezreket kellene kiadni egy-egy élménnyel teli utazásért: nemrég kezdtek el indítani Bécsbe naponta többször is közlekedő buszokat 9 euróért, és ma már egy halom másik európai nagyvárosba is eljuthatsz egy oda-vissza összesen 10-15 ezer forintos repülőjeggyel, akár csak egy napra is.
 

Többéves párkapcsolatok is képesek tönkremenni az élmények hiánya miatt. Mind a közös, mind az önálló élmények hiánya okozhatja azt, hogy nincs miről beszélni, és a fiú és a lány inkább egymás mellett fekve nyomja a Fruit Ninját, vagy a Messengert, hiszen úgy érzik, hogy az ott, abban a helyzetben az nyújtja nekik a legnagyobb élményt.

Nem feltétlen kell ahhoz sportolni, vagy utazgatni, hogy valaki szinten tartson egy beszélgetést. Hétköznapi dolgokból is ki lehet hozni a legjobbat, ha nem arra törekszel, hogy a legjobb oldaladat mutasd, mint a telefon nyomkodása közben. Érezni kell, hogy mi az, amivel még nem teregeted ki a saját, és a másik intim szféráját, de egy leszakadt, nyikorgós ágy, egy rosszkor megszólaló telefon, riasztó, sziréna vagy egy váratlan rajtakapás vicces tud lenni anélkül is, hogy túl sokat elárulnál a nemi életedről. Ha ez túl hirtelen jönne, akkor meséld el, hogyan táncolsz a felmosóval takarítás közben, milyen játékokat próbáltál/próbálnál ki egy vidámparkban, melyik a kedvenc képregényed, mi volt a legsúlyosabb baleseted állatokkal (pók, kígyó, vaddisznó, medve, akármi), mikor sétáltál utoljára éjszaka az utcán; hogyan próbálnád megnyerni a közönséget, ha az osztályoddal össze lennétek zárva egy Való Világ-szerű villába; milyen divatot követtél régen, amit ma már gáznak tartasz, stb. Ez csak hét-nyolc beszédtéma, ami hirtelen eszembe jutott, és mindegyiket tovább lehet vezetni még legalább kettő-háromra, amivel órákat el lehet tölteni. Ha öten ültök egy asztalnál, senki nem nyomkodja a telefonját, és mindenki bedob hét-nyolc ilyen témát, amit tovább is vezettek, akkor arra az estére van kb. 70-120 beszédtémátok azon túl is, ha esetleg egy közös hobbi miatt találkoztatok.

Keress kihívásokat! A gyerekek életéből annyira kivesztek a kihívások, hogy citromléivással, iPad-sütéssel, vagy egy vödör jeges vízzel pótolják azokat. Keress valamit, ami a saját életedben kihívás, és ha ez hosszabb ideig is eltart, folyton tudod tájékoztatni a többieket, hogy hogy állsz vele, ez lehet testedzés, életmód-váltás, egy rossz szokás elhagyása, a határ a csillagos ég (vagyis a fantáziád).

Érdeklődj a körülötted történő, valóságos dolgok iránt! Az, hogy nézed az éjjel-nappalt, a Szulejmánt, meg a Luxusfeleségeket, arra utal, hogy a saját életedben nem történnek olyan dolgok, amik kielégítenék ezt a hétköznapi érdekességek iránti vágyat. A vásárolgatás, a szoli, meg a Starbucks nem is fogja, ha pedig ezekkel töltöd az időd, ne csodálkozz, hogy kell valami, ami érdekes. Ezekről társaságban sem lehet túl sokat beszélgetni. Egy-két óra után érdekesebbnek tűnhet azt nézni az Instán, hogy a többiek is pont ugyanezt csinálják egy másik társaságban, de a körülötted ülők számára ez egyáltalán nem szórakoztató.

(Én megpróbáltam a szolis lánnyal is. Majdnem sikerült levennie a lábamról.)

3. RAKJ RENDET INSTÁN ÉS FACEBOOKON!

Több mint 5 éves Facebook-pályafutásom során nekem a Pesten Hallottam volt a fordulópont. Ott jött el az a pillanat, amikor észrevettem, hogy túl sok időt töltök hülyeségek olvasgatásával, és ideje lenne kilépnem a csoportból. Meg az összes többiből, ami elveszi a hétköznap estéimből azt az időt, amit érdekesebb dolgokkal tölthetnék, mint a telefonom nyomkodása. Nem csak a csoportokat érdemes átnézni, hanem a követéseket, az ismerősöket, a kedveléseket, a feliratkozásokat YouTube-on, az alkalmazásokat a telefonon, és mindent, amit ahelyett csinálsz, hogy beszélgetnél, vagy elveszi az olyan tevékenységektől az időt, amikről aztán beszélgetni lehetnet. Négy éve követsz egy motivációs oldalt, és pont ugyanannyira vagy motivált, mint akkor? Könnyen előfordulhat, ezért érdemes többször is végiggondolni, hogy mi értelme követni egy adott oldalt, mit tesz hozzá a napjaidhoz, az életedhez.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy megválogathatjuk, milyen ingerekkel szeretnénk találkozni, milyen ingerek érjenek minket. A legtöbb ember viszont nem gondolja végig, mit szeretne, és hajlamos követni, kedvelni olyan dolgokat, és feliratkozni olyan csatornákra, amik mellett vannak tartalmasabbak, olyanok, amik beszédtémára adhatnak alapot. A mi van a táskámban? és a szépségápolási tippek hamar ki tudnak merülni: egy asztaltársaságban ezután hamar kiderül, hogy mi is van a táskádban, hiszen benyúlsz, kiveszed a telefonod, és mások orra előtt kezded el nyomni.

4. TANULJ MEG BESZÉLGETNI!

Ha visszatértél a valóságba, kezdtél magaddal valamit, és kisöpörted az életedből a felesleges követéseket, csatornákat, akkor itt az ideje, hogy megtanulj beszélgetni!

Mint ahogy semmi más, a beszélgetés sem fog nulla erőfeszítéssel az öledbe hullani, viszont ahogy a sikerekkel kapcsolatban ez egyértelmű maradt az emberek fejében, a beszélgetéssel kapcsolatban valamiért nem. Pedig jobb esetben a beszélgetés is egy siker. Siker, mert jót szórakozhatsz másokon, esetleg tanulhatsz valamit, kérdések fogalmazódhatnak meg benned, elgondolkodtathat, vagy segíthet összeállítani a képet olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket eddig kevésbé értettél. Az internetes ismerkedésről szóló bejegyzésemben írtam már néhány tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell beszélgetni, a kiegyensúlyozottság, az asszertivitás, a figyelmesség, és az előrelátás személyesen is legalább annyira fontos, mint Messengeren.

Ha a beszélgetés még úgy-ahogy elindul egy mizuval, vitázni még kevesebben tudnak, mint beszélgetni. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a másik személyével vitatkozol, mindig azzal vitázz, amit mond! Így nem csak a személyeskedést, a sértegetést kerülheted el, de az olyan értelmetlen kérdéseket is, mint hogy mit tett le az asztalra; és ha kevésbé önérzetesen érvelsz, mint egy óvodás kisgyerek, akinek elvették a nyalókáját, akkor a vita akár élvezetessé is válhat, és viszonylag hamar megegyezésre is tudtok jutni.

Beszélj a jövődről! Törekedj arra, hogy képes legyél reális, hosszútávú, konkrét terveket megfogalmazni. Képzeld el magad különféle helyzetekben, különféle környezetben, és oszd meg másokkal, hogy mire jutottál!

(Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha épp nem azon gondolkodom, ami körülöttem történik, akkor szinte állandóan szürreális helyzetekbe képzelem magam, amiknek a 99%-a azóta sem történt meg, és valószínűleg soha nem is fog. Ezeket gyakran továbbvezetem egy-egy beszélgetésre, vagy ,,átugrom" egy másik, szintén szürreális helyzetbe más, képzeletbeli emberek közé. Régebben azt hittem, hogy ez valami lelki betegség, aztán rájöttem, hogy egészséges, nagyon sok ember csinálja, most pedig már hasznosnak tartom, mert néha fel tud dobni egy-egy beszélgetést, meg tudok vele nevettetni, el tudok vele gondolkodtatni másokat.)

5. AKARD TUDNI, HOGY KI VAGY!

Az AK26-os srácok édesapja, Molnár Tamás egy interjúban pontosan a fején találta a szöget: ,,Nincs önképe az embereknek: nem tudják, hogy ők kik, és nem is akarják." Ez szorosan kapcsolódik az előző ponthoz is: az olyan emberből, aki nem ismeri magát, és nem is akarja, hiányzik ez a vágy az iránt, hogy elképzelje magát különböző helyzetekben. Nem tud kötődni saját magához, nem tud bízni saját magában, ezáltal nem csak hogy kevesebb témát tud bedobni a közös beszélgetésbe, de még azzal a kevéssel kapcsolatban is bizonytalan lesz, hogy vajon érdekli-e a többieket.

Az, hogy ha megkérnek, hogy mutasd be magad, kimerül abban, hogy ,,ööö...ööö..." elmondod, hány éves vagy, hova jársz suliba, meg szeretsz sétálni meg olvasni, az nem feltétlen annak köszönhető, hogy esetleg introvertált vagy és nem szeretsz mások előtt beszélni. Annak is köszönhető, hogy valóban ennyit tudsz elmondani magadról, mert el sem gondolkodtál még azon, hogy ki vagy akkor, amikor nem másoknak kell megmutatni, hanem magadnak.  Ehhez nem elég, hogy nem vagy céltalan - azok az emberek, akikre egyszerűen azt szokták mondani, hogy ,,mai fiatalok", egyáltalán nem céltalanok.

Viszont a cél náluk nem az, hogy jól érezzék magukat, hanem, hogy mások számára úgy tűnjön, hogy jól érzik magukat.

Az, hogy valójában jól érzik-e magukat, teljesen háttérbe szorul, ezáltal képesek olyan tevékenységekkel tölteni az idejüket, ami látványos, de semmilyen beszédtémára nem ad lehetőséget, mert nem nyújt önálló élményt. Kicsit többet kellene arra gondolni, hogy mi az, amiben anélkül is örömödet leled, hogy ezt mások észrevennék, és ha oda jutsz, hogy leültök valakivel beszélgetni, akkor ott, abban a helyzetben lesz lehetőséged ezt megosztani a másikkal, és még az is lehet, hogy az arcán észreveszed a reakcióját. (Kedveli? Vicces? Dühös?)

6. NE AKARJ FONTOSNAK TŰNNI!

Senki nem fogja bevenni, hogy te azért telefonozol, amikor a többiek beszélgetnek, mert annyira fontos megbeszélnivalód van másokkal, ami halaszthatatlan, és máskor nem tudjátok elintézni. Ahogy feljebb is írtam, azok az emberek, akikkel az idődet töltöd, jobb esetben azért találkoznak veled, mert kíváncsiak azokra a gondolataidra, meglátásaidra, szavaidra is, amik nem feltétlen instaképesek és nem a legjobb oldaladat tükrözik. Ahhoz, hogy csatlakozz a beszélgetéshez, nem kell fontosabbnak, népszerűbbnek, viccesebbnek lenned másoknál, viszont azokat a gondolataidat, amiket azért nem mondasz ki, mert aggódsz a megítélésük miatt, meg kell osztanod a többiekkel. 

Vagy ha mégsem, akkor még mindig ott a telefon - előveszed, és máris fontosabbnak tűnsz, ráadásul nem is kell ezek miatt aggódnod, hiszen hiába ülsz a sarokban lehajtott fejjel, az instán akkor is te vagy a sztár! Csak aztán ne csodálkozz, ha manipulálnod kell a körülötted lévőket, és tenned kell magad ahhoz, hogy valaki odafigyeljen a kis életedre a valóságban is.

Keresztúri gyilkosság | ,,szerelemféltés" | kapcsolatfüggőség | Stockholm-szindróma

Elvesztette édesanyját a kétéves kislány, akit az exe a szeme láttára lőtt le egy távcsöves vadászpuskával vasárnap hajnalban. Nagyjából ennyi jutott el az olvasókhoz a rákoskeresztúri kettős gyilkosságból, mindenki jól kitombolja magát a szörnyűségeken, aztán, ahogy lekerül a címlapokról, pár nap múlva elfelejtjük az egészet, és lapozunk a következő oldalra Pumped Gabóhoz, miközben körülöttünk ugyanúgy történnek ugyanazok az előzmények, amiket nem vagyunk hajlandóak észrevenni.

Nem foglalkozunk a körülöttünk lévő világgal, és nem értjük.

Baromira nem értjük. Még egy cikket is lusták vagyunk elolvasni róla, aztán magyarázunk, hogy hát, nem is gondoltuk volna!  Minden ilyen esetre jut egy sablonriport, amikor elmondják, hogy a gyilkos olyan csendes, jól szituált fiú volt, sosem gondoltam volna, hogy ilyet tesz. A riportereknek szinte már ki sem kellene menniük a helyszínre megkérdezni a szomszédokat, úgyis mindegyik ezt fogja mondani! Még akkor is, ha a gyilkos figyelmeztető lövést ad le. Az emberek hülyék, iszonyúan hülyék, és emberéleteket veszítenek el, tesznek tönkre amiatt, hogy képtelenek tiszta fejjel gondolkodni.

(Kép: Mihádák Zoltán | MTI)

Ahhoz, hogy jobban megértsük a rákoskeresztúri hármas gyilkosságot, készítettem egy rövid idővonalat, ami a gyilkos és az áldozatok viszonyát mutatja be.

2010 - Az akkor 13 éves Vivien kapcsolatba kezd későbbi gyilkosával, az akkor 18 éves Norberttel. (Ha akkor történt köztük bármi szexuális, az bűncselekmény: nagykorú feküdt volna le 14 év alattival, tehát szexuális visszaélés.) Hogy ez a kapcsolat meddig tartott, az bizonytalan, a Bors szerint három évig jártak.

2014  - Vivien 17 évesen teherbe esik egy másik, ismeretlen férfitól.

2015 - Laura megszületik, Vivien továbbra is iskoláskorú.

2016-17: Vivien szakít Laura édesapjával, de továbbra is tartja a kapcsolatot korábbi exével, Norberttel. Norbert megfenyegeti Vivient, hogy ha nem megy vissza hozzá, megöli. Hívogatja, fenyegeti a lányt, sőt, fegyverrel belő a lakása ablakán, és előfordul olyan is, hogy autóval szándékosan egy oszlopnak hajt, amikor ketten ülnek az autóban, de Vivien nem tesz feljelentést, nem szól senkinek. Norbert mindig bocsánatot kér a halálos fenyegetések után.

2018 - Vivien továbbra is tartja a kapcsolatot Norberttel, rendszeresen beül az autójába, annak ellenére is, hogy időközben új párkapcsolata lett egy harmadik férfival. Norbert ,,beváltja ígéretét", és, miután hazafuvarozta, lelövi volt barátnőjét, és annak új barátját, Dánielt, aztán magával is végez. Vivien édesanyja azt nyilatkozza az újságoknak, hogy a vonat alá akar ugrani, Laura nevelőszülőkhöz kerül.

Hasonló történetet kevesen mesélhetnek el, de ahogy beszélgetek az emberekkel, mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki olyan párkapcsolatban él, amiről halvány fogalmunk sincs, hogy ez miért jó neki. Minden héten-hónapban kiderül róla, hogy a társa bántja, megalázza, felváltva elhanyagolja és használja, beletörli a lábát, felmosórongyként felitatja vele az összes, saját életében felhalmozódott moslékot, aztán kifacsarja, és ezt így tovább a végtelenségig.

Ilyenkor, nemtől függetlenül beindulhat bennünk a védelmező ösztön, és elkezdhetjük akarattal kiterelgetni, vagy épp kirángatni az áldozatot, de ez a leggyakrabban azzal jár, hogy az illető még tovább süpped a moslékban, még lelkesebben túr benne az orrával, és a következő héten még elégedettebben böfögi fel a barátjának-barátnőjének, hogy a másik már megint milyen szemét volt vele - miközben valójában nem is ő a disznó, hanem a bántalmazó.

Érthetetlen, elgondolkodtató, idegesítő és lélekölő, nem igaz? Nekünk az, hiszen mi az objektív, valóságos valóságban élünk, és kívülről, pontosabban felülről szemléljük az esetet. Hogyan lehet ezt megérteni, feldolgozni fentről és lentről, és hogyan ne váljunk áldozattá? Ehhez állítottam össze egy olyan kérdéssort, amit egy képzeletbeli, velem egyidős srác tesz fel nekem, talán még éppen a figyelmeztető lövés előtt.



Mi juthat eszébe az embereknek a bántalmazásról?

Sok tévképzet él az emberek fejében a bántalmazásról. A leggyakoribb hiba, amit a keresztúri példa csak erősít, hogy nemekhez kötjük a bántalmazást. Magyarországon ez különösen erősen megnyilvánul, hiszen több nőjogi szervezet mellett létezik például a NaNE nevű egyesület bántalmazott nőknek, bántalmazott férfiaknak viszont gyakorlati segítség nincs. Pedig férfi, és nő is egyforma eséllyel lehet bántalmazó, illetve áldozat, ez egy olyan viselkedési minta, ami nem függ attól, mi van az ember lába között. Sokan kötik az alkoholizmushoz, mivel gyakran együtt jár, de a bántalmazás köszöni szépen, nagyon jól megvan pia nélkül is. Intelligens és buta ember is egyaránt bánthatja a másikat egy párkapcsolatban; ezt - logikusan - azért kötjük a buta, primitív emberekhez, mert az ő eseteik hamarabb kiderülnek, de ez végül is minden bűncselekménynél így van, mindig a melegítős, alkartetkós, aranyláncos proli bukik le leghamarabb, az öltönyös csak ritkán.

Így alakul ki a közvélemény fejében a róla el se tudnám képzelni, hogy ilyen-gondolat, ami lehetővé teszi, hogy szép csendben tönkretehessen valaki egy embert, akár jegyességben, vagy házasságban. Rassztól, kortól, anyagi helyzettől sem függ semmilyen mértékben, ha egyetlen sztereotípiát kellene mondanom, aminek lehet némi igazságtartalma, az az iskolázatlanság. Felmérés nem készült még erről, de engem meglepne, ha a diplomások körében elterjedtebb lenne a bántalmazó kapcsolat, mint a 8 általánost végzetteknél. (Nyilván egy diplomás is bánthatja a társát!)

Van egy lányismerősöm, tipikus. Elején odavolt érte, közös fotók Instán, Facebookon életesemény, meg minden, most meg el van tűnve, de ha néha látom, akkor is olyan életunt. Nyilván nem valami jó a kapcsolata. Minek van vele?

Ahhoz, hogy nyíltan tudjunk beszélni erről, megértsük a bántalmazó kapcsolatok folyamatát, fontos felismernünk hogy az áldozat, vagyis ez a lány ,,minek ment oda", ő is csak akkor tud hatékonyan segíteni önmagán, és kilépni egy ilyen helyzetből, ha felismeri, hogy miért van vele.
Mi azért nem értjük, mert azt gondoljuk, hogy a pasija úgy működik, hogy ő egy állandóan bántalmazó üzemmódban van, egész nap tombol-rombol, lövöldözik, üt-ver, ahol ér. Nincs olyan, hogy állandóan bántalmazó. Ez az egyszerűnek tűnő tény szokta meghökkenteni az anyukákat, ismerősöket, de még a Cosmopolitan lapjai is elszamárfülesednek ijedtükben, mert mindannyian azt hiszik, hogy ha valaki az elején nem bánt, akkor később sem fog.

A bántalmazó fél a kapcsolat elején annyit jelent a másiknak, amennyit te soha nem fogsz. Tökéletesen el tudta játszani pontosan azt, amire a lány vágyott: határozott volt, kifejezte, hogy akarja a lányt, egy kis finom macska-egér játékkal érdekessé tette magát, jól kezelte a váratlan kommunikációs helyzeteket, irányította az egész folyamatot. Kiváltotta a lányból a végre egy ilyen pasi-érzést ezzel az irányítással. És még valami, ami később fontos lesz: felelőssé tette magát a lány hangulatáért (amit később igyekszik majd megfordítani).

Szóval az összes ilyen kapcsolat hazugság?

Igen. Hazugság, de működőképes hazugság. Egy működőképes kapcsolat, szeretet helyett hazug alapokra építve, és leginkább nem azért működik, mert nekünk hazudnak erről, hanem azért, mert maguknak.

Két alapon működik, ha az egyik nincs, akkor a bántalmazó kapcsolat sincs. Az egyik a bántalmazó kisebbségi komplexusa. Kezdettől fogva az egész irányítás-mánia, és uralkodás iránti ösztön ebből fakad, amit férfi bántalmazó esetén egy lány baromi jól össze tud téveszteni a határozottsággal, hiszen ugyanúgy nyilvánul meg, szerencsétlen meg nem fog mélyebben elgondolkodni ezen, mikor talált egy határozott(nak tűnő) pasit, aki odáig van érte. El is jutottunk a másikhoz, a másik alapja az ember, aki nem szereti magát. Ha az egyiknek nincsen kisebbségi komplexusa, vagy a másik egy kicsit is szereti magát, akkor ez az egész nem történik meg, de mivel a kisebbségi érzet és a szeretethiány is népbetegség, ezért nagyon gyakori a közös, vidámnak tűnő dagonyázás az ilyen kapcsolatokban.

Emiatt a hazugság miatt tartom helytelennek, hogy a jogi nyelv mind a mai napig használja a szerelemféltés kifejezést az ilyen esetekre. Gondolkodjunk már egy kicsit! Amikor a támadó megfenyegette, hogy bántja, megöli, ha elhagyja őt, belőtt az ablakán fegyverrel, vagy lerántotta a kocsit az útról egy oszlopnak, akkor vajon a szerelmet féltette? Nem! Azt a függőséget féltette, amit a lány érzett iránta, azt a félelmet, érzelmi, lelki kiszolgáltatottságot féltette, ennek semmi köze a szerelemhez.

Ez a ,,nem szereti magát" annyit jelent, hogy potenciális lábtörlő?

Nagyjából igen. Hívhatjuk kapcsolatfüggőnek, társfüggőnek, ez ugyanezt jelenti. A kisebbségi komplexusosnak feltétlenül egy olyan társra van szüksége, aki nem szereti önmagát, hiszen csak ilyen emberben tud kialakítani függést az ál-szeretetével, olyanban nem, aki szereti magát. Neki is ez a függés kell, a lánynak is az kell, hogy függjön valakitől - úgy tűnik, hogy win-win, de látod, hogy nem az.

A nemeken túl a leggyakoribb tévhit az, hogy a félénk, szerény kislányból lesz a potenciális lábtörlő. Ismerek ilyet is (és a borítóképe pont a barátjával van - mekkora klisé), de igazából a külsejéből, viselkedéséből ritkán lehet megítélni, hogy valaki szereti-e magát, vagy esetleg kisebbségi komplexusa van, ezért nem célszerű a külsőből következtetni arra, hogy éppen bántalmazás folyik. (Viszont meglepődni se kell, amikor a kokszos melegítős gorilla, vagy az életét az alapozó-szemhéjtus-szoli kombóra fektető lány kapcsolatánál felfigyelsz a jelekre, hiszen az első gyakran párosul kisebbségi komplexussal, a második meg szeretethiánnyal.)

Kisebbségi komplexus, meg szeretethiány. Ennyi a nagy titok az mögött, hogy egy tahó becsajozik?

Ez azért nem ilyen egyszerű. Van néhány fogalom, amiket jól összemosva ki lehet faragni egy egész alternatív valóság építőkockáit. A bántalmazás nem egy cselekmény, ez egy életmód. Szükség van egy teljesen eltorzult valóságra ahhoz, hogy hosszútávon valaki ki tudjon építeni, vagy el tudjon viselni egy ilyen párkapcsolatot, házasságot. Mi ezért nem értjük, nekünk ez nincs.

Az áldozat, aki ebben a másik valóságban él, nem tudja elkülöníteni a hazugságot az igazságtól, miközben belül azt hiszi, hogy el tudja. Itt a hit a lényeg; mivel hisz abban, hogy ő tudja, mi az igazság, ezért nyugodtan lehet tömni a fejét olyanokkal, hogy: bocsánat, hogy azt mondtam, hogy megöllek, többet nem fordul elő, megígérem... Nem tudja elkülöníteni a törődést az ellenőrizgetéstől. A lány, akit mondtál, azt gondolja, hogy törődik vele a barátja, miközben felhívogatja félóránként, mikor nincs otthon, és belépked a Facebook fiókjába. Azt gondolja, hogy ez törődés. Hogy megszabja, mit vehet fel egy buli előtt, vagy milyen képet tehet ki az Instára. Törődnek vele, tehát szót fogad. Számára ez jobb, mintha egyáltalán nem foglalkoznának vele, gondolj bele, eleve ezért van vele. Nem tudja elkülöníteni a szeretetet a függéstől, a kényszeres csimpaszkodástól.

Mi elég kreatív, ötletes emberek vagyunk, de ha velünk jött volna össze ez a lány, előfordulhatna, hogy néha unatkozik. A mi valóságunk változatos, de néha az izgalmak mellett az unalmat is tartalmazza, az alternatív valóság viszont soha nem unalmas, soha nem lehet megszokni, soha nem kényelmesedhetsz bele, hiszen mindig jön valami, ami nem jó, és kizökkent. Ez egy saját életét nullára értékelő, szeretethiányos kislánynál akkora vonzerő, amit semmivel nem tudsz felülmúlni. Végre valaki törődik vele, ráadásul mindig történik vele valami!

Értem, hogy miért jöttek össze. Miért marad a lány ezek után is vele?

• ,,mert szeretem"
• ,,olyan kedves tud lenni"
• ,,rossz gyerekkora volt, ezért ilyen"
• ,,majd mellettem megváltozik"
• ,,az elején olyan jó volt vele"
• ,,amikor bántott, akkor csak részeg volt/be volt tépve"
• ,,a lelke mélyén ő jó ember"
• ,,hátha olyan lesz, mint régen"
• ,,nem találnék még egy ilyen embert"
• ,,amúgy jó vele, csak néha ilyen, amikor rossz kedve van"

Elég, elég! Ezt hallgatni is rossz. Ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezeket hallottam, vehetnék egy házat a tengerparton.

Ha pedig annyi, ahányszor szakítottak is utána, megvehetnéd az egész tengert.

Ezek nagyon átlátszó dumák! Ez a lány tavaly még magabiztosan pózolt az Instán, mint egy modell. A tekintete is azt sugallta, hogy ő soha nem kerülhet ilyen helyzetbe. Hogy lehet egy ilyen nőt így ,,betörni", hogy még a képeket is letörölje?

Úgy, hogy eleve nem tartotta magát sokra. Az ilyennel van a legkönnyebb dolga a bántalmazónak, itt igazából csak egy szerepcsere történt. A pasi vette át a lájk szerepét. Mostantól már az önképe életben tartásához a pasi kell, nem a sok lájk. A pasi pedig kiszámíthatatlan, akárcsak az, hogy mikor fognak téged kedvelni. A pasi gyakorlatilag a lány számára egy két lábon járó lájk-gomb, ami néha dühös, néha szomorú, néha meg vicces, de soha nem unalmas.

Nekem mindig is gyanús volt, de beszélgettem ezzel a lánnyal, és azt mondta, jól megvannak, sőt, a pasi el akarja jegyezni. Ez most komoly?

Önmagának is hazudik, és neked is fog. A barátnőivel lehet, hogy megoszt egy-két részletet, de egyébként ilyenkor ez egy általános reakció: akit bántanak, az tagad, hárít, és ha kell, hazudik. Hidd el, mindent meg fog tenni azért, hogy aki a mi, valóságos valóságunk szerint próbálja értelmezni azt, ami vele történik, az ezt ne tehesse meg. Nem fog neked beszélni arról, hogy a másik lekurvázza, hogy megalázza, hogy a sarokba löki, hogy megfenyegeti azzal, hogy megöli, sokkal hamarabb mondja azt, hogy jól megvannak. Egyszerűbb, kényelmesebb, nem kell magyarázkodni. Emlékezz, arra, amit az előbb mondtam: az erős hitre, hogy ő belülről, a kapcsolatból tudja, mi az igazság, hiszen benne van. Ez pont olyan valóságtorzítás, mint ami az Instán történik, és pont annyira jó társaság ehhez a pasi, mint a szívecske a profilképedhez.

Ez egy partners in crime-jellegű kapcsolat. Hiába bántják, hiába ütik meg, hiába lőnek be az ablakán fegyerrel - talán egy-két barátnő kivételével -  az ismerősök előtt falazni fog a pasinak akkor is, ha teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy ez az egész, amit mond, hogy jól megvannak, egy hazugság. Ha nem tenné, leomlana az alternatív valóság, és ő is teljesen elvesztené az önképét, amit jelenleg a srác tart életben, ez pedig elviselhetetlen fájdalommal járna. Hasonlóan, mintha valaki belépne egy szektába, befizetne egy csomó pénzt a szekta vezetőjének, aztán rájönne, hogy hülyeség volt, amit csinált. Ha már ennyit belefizettem, minek lépjek ki? Mindkét helyzetben ez a dilemma, csak a pénzt azt megértjük, a személyiség előtt meg értetlenül állunk.

Gyakorlatilag ez egy kurva-strici viszony, prostitúció nélkül?

Hasonlítható hozzá, de ha így, ilyen formában szembesíted ezzel a lányt, vagy a barátnőit, ki fognak röhögni, hiába van igazad.

Mindkettő ugyanúgy épül fel: van egy szeretethiányos fél, meg egy másik, aki bizonygatni akarja mindenáron, hogy ő mekkora ember. Az utóbbi öncélúan felhasználja a másikat úgy, hogy elhiteti vele, hogy ő is jól fog kijönni ebből az egészből. A lány szerelmes lesz, és innentől bármit megtesz, akár hazudik az ismerősöknek, leépül lelkileg, függővé válik az emberektől, (meg azért itt sokszor mástól is), elviseli, hogy megfenyegetik halálosan, nem tesz feljelentést, nem mondja el senkinek. Ja, a dinamikája nagyjából ugyanaz.

Hogy működik ilyen hatékonyan ez az alternatív valóság?

Egy Lenore E. Walker nevű pszichológus is felfedezte, hogy rengeteg az ugyanolyan típusú bántalmazó kapcsolat. Ő az alternatív valóságot három részre osztotta:

• Mézeshetek. A fiú ráérez, mire van szüksége a lánynak és hogyan, a tenyerén hordozza a lányt, ajándékokat vesz neki, magyarul alapot ad arra, hogy ,,az elején még olyan kedves volt".
• A feszültség felgyülemlése. A fiúnak semmi sem jó, mindenbe beleköt, először csak passzív-agresszióval bántja a lányt, majd ordibálni, fenyegetőzni kezd.
• Erőszakkitörés. A fiú megrángatja a lányt, esetleg meg is üti, majd kezdődik az egész elölről: rózsa, csoki, telefon, ,,többet nem fordul elő", ,,nem úgy gondolta", ,,kihozták belőle a körülmények", ,,megbánta" és a többi szokásos.

Lenore-ral szemben én fontosnak tartom kiemelni, hogy ez fordítva is megtörténhet, nő is tönkretehet férfit hasonló módszerrel, aztán ugyanígy visszakönyörögheti magát hozzá.

Ez túl egyszerű. És még mindig nem értem, miért jó a lánynak?

Első slukkra a cigi se jó. Aztán egyszer csak azon veszed észre magad, hogy már te mész be érte a dohányboltba. Hiába tesz tönkre, nem fogod tudni letenni, és ha le is teszed, utána nagyon ergyán érzed magad. Erre is pont ugyanolyan egyszerű rászokni.

Igazán addiktívvá tényleg a spontaneitás, a kiszámíthatatlanság teszi, ahogy egyébként a lájkolást is. Nem tudhatod, mikor fognak kedvelni, nem tudhatod, mikor fog bántani - mindig ott az izgalomfaktor, a váratlanság. Ha előre tudnád, hogy 18:30-kor ordibálni fog veled, :45-re meg már a falnak lök, nem lenne benne semmi érdekes. A bántalmazó kapcsolatban ez a három rész rendszeresen visszatér, hónapokon belül, de mégis kiszámíthatatlanul, így soha nem tud unalmassá válni.

Ilyenkor a türelmét teszteli?

Inkább azt, hogy meddig mehet el, hogy mi fér bele, magyarul, hogy a lány mennyire szereti önmagát. Belefér-e ordibálni vele, belefér-e belőni az ablakán, belefér-e megfenyegeti halálosan, és a többi. Ha a másik semennyire nem szereti magát, akkor van a legegyszerűbb dolga, hiszen innentől tényleg bármit megtehet vele. Az emberrel, aki nem szereti magát, bármit megtehetsz, bármire ráveheted - így működnek a reklámok is. Minél jobban elégedett vagy magaddal, annál kevesebb moslékot lehet a szádba tömni. Mi a rendőrséghez fordultunk volna, ha egy férfi, akár a barátunk, azt mondta volna, hogy megöl, ha elhagyjuk.

Ahhoz, hogy az alternatív valóság állva maradjon, el kell torzítani az áldozat saját magáról kialakított képét. Erre jó az, hogy:

• más úgy sem viselné el a hülyeségeid
• másnak, aki kiválthatná belőled ezt a végre egy ilyen pasi-érzést, úgy sem kellenél
• másnak te nem vagy szép,
• nem lehet rád bízni semmit,
• miattad vesztem össze ezzel meg azzal,

és persze az, ha semmitmondó, apró, hétköznapi dolgokba is beleköt, megváltoztatja a másik. A legjobb kapcsolatban is illik alkalmazkodni egymáshoz, de a bántalmazónál ez egy öncélú szerepet tölt be, és csak arra szolgál, hogy irányítson, idomítson, ráadásul nem is kölcsönös, tehát ugyanarra a változásra fordítva már nem biztos, hogy hajlandó lenne a bántalmazó fél.

A másik, csalhatatlan jele a bántalmazó kapcsolatnak, ha az egyik fél elvitatja, megakadályozza a másik érdemeit, az önálló élményeit, a független sikereit. Ha van olyan jel, amiből 100%-ig meg lehet bizonyosodni, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat, akkor ez az. Meg kell figyelni: hogyan áll az illető a másik munkahelyi sikereihez? Mi a helyzet a sporteredményekkel? Hogyan fogadja, ha olyasmit tett, amivel kivívta mások elismerését? Ha vele együtt örülne, és biztatná, hogy folytassa így tovább, akkor azzal fenntartaná a lehetőségét, hogy másnak is kellhet, és ellentmondana az előző bekezdésnek. Ha nem tud örülni a független sikernek, lekicsinyíti, elvitatja az érdemeit, az viszont pont beleillik ebbe az alternatív valóságba.

És ha ezeket elmeséli egy-két barátnőjének, ők nem kapják fel a fejüket erre?

Dehogy kapják. Az összes idióta, Éjjel-Nappal Budapesten szocializálódott, önálló gondolatok nélküli, szeretet- és lájkhiányos barátnője meg fogja erősíteni abban, hogy

,,minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek".

Ezektől hazaér, megnézi az agyvérzést okozó idézetes oldalakat, azok meg azt írják: ,,amíg veszekszik veled, addig fontos vagy neki!" Ezek után azt gondolhatja, hogy ez egy kapcsolat velejárója, ez a normális - megfenyegeti halálosan, aztán bocsánatot kér, sőt, még örüljön, hogy nem ölte meg. Előfordul! Van ilyen! - gondolhatja ilyenkor a másik. 

A környezetében, ahol él, valóban ezt szokta meg, külső megerősítést is kap hogy ez jó dolog, és innentől már nem érzi biztonságban magát, ha hirtelen nem ez veszi körül, nem tudja értelmezni a hagyományos értelemben vett szeretetet, amit mi, normális emberek nyújtunk a másiknak, ha szeretjük.

Ez a hozzáállás életekbe kerül. - Forrás: Pinterest

Normális, hogy látványosan nem egyenlő felek a kapcsolatban?

Persze, ma már minden normális. Így válik számára normálissá, ha az egyik fél a szolgája a másiknak, ha bántják, ha érzelmileg zsarolják. Ha levetítesz neki egy 2 órás YouTube videót, ami húsz kiegyensúlyozott, boldog, magyar párt mutat be, akik ezektől mentes kapcsolatban élnek, akkor sem fogja érteni, hogy van ilyen. Neki nem ez a normális.

Egy nyugat-afrikai törzs a mai napig tart egy Nkuho nevű szokást, ami arról szól, hogy 15-18 éves lányokat elzárnak a külvilágtól, és 1-3 év alatt felhízlalnak. Lehetsz te diplomás egyetemi professzor, Afrika-kutató évtizedes tapasztalattal, ha te beülsz ebbe a törzsbe, és megpróbálod elmagyarázni, hogy ez a szokás undorító, ők ezt nem fogják érteni, sőt, az is előfordulhat, hogy sértőnek veszik. Mivel az Éjjel-Nappal Budapest és a telefont nyomkodó szülők egy teljesen más szociális mintát adnak át a bántalmazott lányoknak, ugyanez a helyzet akkor is, ha te leülsz egy ilyennel, és megpróbálod megbeszélni, hogy figyelj, nézd, más fiúk nem fognak téged bántani, megfenyegetni, nem fognak téged megcsalni. Nem fogja érteni, hogy miről van szó, és te leszel az élettelen, gyász, pusztulat hogy bele mersz szólni az ő életébe.

Mindenhonnan az ömlik az arcunkba, az Instán, a Facebook-csoportokban, a környezetünkből hogy elfogadás, elfogadás, elfogadás. ,,Fogadj el mindent, ha pedig nem fogadsz el valamit, gonosz vagy, és különben is, görgess tovább." Ez az elfogadáskultúra az, ami már sok lány életébe került.

Ez működik az araboknál is?

Hasonló, igen. Eleinte a tenyerén hordozza a lányt, úgy tűnik, bármit megtesz a boldogságáért, aztán ha már megnyerte, utána kisajátítja, parancsolgat neki, megmondja, hogy mit (nem) vehet fel, birtokolja, bezárja, megfosztja minden önálló gondolatától, elveszi mindenét, az önbizalmával kezdve. Borsa Brown Az arab című könyve elég hatékonyan romanticizálja ezt a viselkedést, ráadásul azt az érzetet is keltheti az olvasóban, hogy az összes arab ilyen, pedig már az elején leírtam, hogy a bántalmazás nem rassztól függ, az arabok között is vannak, akik felfogták, hogy a férfi és a nő egyenrangú. A másik, ami miatt ezt nem engedtem volna kiadni, hogy tovább erősíti azt, hogy nőként megváltoztathatsz egy bántalmazó férfit, pedig a valóságban - a miénkben, nem az alternatívban - biztos, hogy egyedül teszi, és nem másért.

Én akkor sem fogadom el, hogy bárki is bántsa a másikat! De mégis mit tudok csinálni?

Nem mi vagyunk hatással a lányra.

Semmit nem tudunk csinálni.

Nem mi leszünk az új fiúk, akik majd megmutatják a szép lánynak, hogy milyen szép az élet, és a valóság nem szar. Amíg ez a lány úgy érzi, hogy csak a szartengerben tud értékes lenni, addig te hiába akarod elvinni a Gundelbe vacsorázni, nem fog veled elmenni. Neki ez így kényelmes, biztonságos, jó érzés. Ő itt, ebben a helyzetben értékesnek, magabiztosnak érzi magát, úgy érzi, foglalkoznak vele, míg a Gundelben félne, hogy csak egy egyszerű lánynak nézik, figyelmen kívül hagyják, akkor is, ha semmi alapja rá.

Képzeld el, hogy azt látod, hogy az utcán a kis melegítős, nyakláncos, napszemüveges utángyártott Curtis éppen püföli a barátnőjét, te pedig odamész segíteni a lánynak, és lefogod a srácot.

Nem ritka, hogy ilyen esetben a bántalmazott lány neked esik, mivel annyi jön le neki, hogy a barátját bántod,

az már nem, hogy tíz másodperccel ezelőtt még őt bántotta a barátja.

Egy pofon nem tudja kizökkenteni őt az alternatív valóságból - ahhoz az túl erősen van felépítve. Sőt, sokszor még ,,erősíti is a köteléket", hiszen úgy érzi, most együtt vannak bajban. Az egyik ideges, a másik pedig fél. Partners in crime, emlékezz!

Ez nekem inkább Stockholm-szindrómának tűnik.

Az hát, traumatikus kötődés. Akit bántanak, azonosul annak a gondolataival, aki bántja őt. Visszatérve a kurva-strici kapcsolatra; ha egy lányt kivisznek külföldre, nem beszéli a nyelvet, nem ismer senkit, nem tud hol lakni, sokszor nem is tudna mit enni: az egyetlen ismerős, biztos pont az, aki kivitte. Akkor is ő az egyetlen biztos pont, ha épp minden nap bántja, lekurvázza, ordibál vele, vagy épp a falhoz löki. Nem kell ehhez külföldi környezet, léteznek annyira elkeseredett emberek, akik itthon, a saját környezetükben is pont ennyire elveszettnek érzik magukat, vagy épp már benne vannak egy hasonló kapcsolatban, és anyagilag hagyták magukat kiszolgáltatni. Innentől kezdve lényegtelen, hogy az egyik fél megfenyegeti, hogy megöli, rálő a lakására, akkor is ő marad az a biztos pont, aki foglalkozik vele.

Amikor pillangók repkednek a gyomrodban, az lehet szerelem is, és félelem is. Egy érzelmileg éretlen kislány meg nem fogja tudni megkülönböztetni egymástól, örül, hogy történik a kis életében valami izgalmas.

De mik ezek az idézetes oldalak? Tumblrön is láttam, hogy ha veszekszel valakivel, akkor biztos szeretitek egymást. Idióták ezek?

Nem, csak figyelemhiányosak. És ilyenkor egy lány egyszerűen fontosnak érzi magát. Ettől úgy érezheti, Ő fontos, mert a pasi vele foglalkozik, Ő válthatta ki belőle azt, hogy már ne tudjon uralkodni magán, Ő hozta ki belőle, hogy megüsse, Ő a világ közepe. Van az a mértékű figyelem- és szeretethiány, amikor egy lányt erre elönt a büszkeség, és csak később, vagy talán soha nem fogja fel a bántás súlyát, csak azt érzi, hogy törődnek vele, figyelnek rá.

Ilyenkor kb. egy brazil szappanopera főhősnőjének képzeli magát, akit Juan Miguel pofozott fel?

Pontosan! Ilyenkor ebben az alternatív valóságban Ő lett a főszereplő, Esmeralda, aki a latin szeretőből, Juan Miguelből

érzelmi túlcsordulást váltott ki. 

Nem az a lényeg, hogy felidegesítette, és nem is az ütésen, hanem az, hogy ez a lány erős hatást váltott ki egy férfiból. Innen jön a félreértés, hogy a nők az agresszív férfiakra buknak, pedig nem! Abban, hogy egy eleve agresszív, mogorva férfiból hatást váltasz ki, semmi poén nincs. Viszont ha Juan Miguelt, az érzéki latin szeretőt dühíted fel, az már eredmény, az már valami, hiszen ő nem ilyen! Ha Juan Miguel mással veszekedne, ordibálna, az féltékenységet szülne a lányban, hiszen eközben ő mással törődik, neki más a fontos, más váltotta ki belőle az érzelmi túlcsordulást, más vált főszereplővé, és nem ő.

Attól, hogy ti egy kandalló elé terített pokrócon ülve, a félhomályban teáztok, és simogatjátok egymás testét-lelkét összebújva, nem fogja főszereplőnek, fontosnak érzi magát, hiszen így nem vált ki belőled semmit, legalábbis amit kivált belőled, az nem látható, legfeljebb érezhető. Ezekben a kapcsolatokban viszont teljesen más érzelemre van szükség ahhoz, hogy működjön, hiszen az alapja is hazugság, így ezekből az átbeszélgetett éjszakákból, és ehhez hasonló romantikus programokból ő semmi olyat nem fog levenni, hogy fontos vagy neki, a látványos veszekedésekből viszont már igen.

Egy ember, aki nem szereti magát, nem fog ahhoz vonzódni, ha a szó hétköznapi értelmében szeretik őt.

(Nyilván ezt lehet azzal palástolni, ha a lány kérdés nélkül is hangoztatja, hogy mennyire odavan az érzelmes fiúkért, milyen fontosnak tartja, hogy romantikus legyen stb., emlékezz arra, mit írtam a három szakasznál az erőszakkitörés után.)

Előfordulhat olyan, hogy az áldozat szándékosan kiprovokálja a bántást, és konkrétan megdolgozik azért, hogy a másikból kihozza ezt, hogy aztán főszereplővé, Esmeraldává váljon?

Hát, haver, ezt ne említsd meg egy nőjogi fórumon!

A figyelem- és szeretethiány miatt előfordulhat ilyen. Gondolj bele, ha például minket provokálna egy lány, mi hamarabb szakítanánk, vagy ha mégsem, inkább próbálnánk ezt megbeszélni, és nem bántanánk semmiféleképpen. Nem fenyegetnénk meg halálosan, nem rongyolnánk bele az oszlopba egy kocsival szándékosan, nem lőnénk le senkit. Két ember kell ehhez, és bizony itt válik fontossá, amit feljebb írtam: az elején a férfi felelősséget vállal a lány hangulatáért. Ha a lány a kapcsolat közben kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, önző, kompromisszumképtelen hangulatember lesz, vagy szándékosan provokálja a másikat, akkor szakítani kell, nem pedig bántani. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a lány mennyire sassy, ez senkit nem jogosít fel arra, hogy bántsa őt. Az áldozat tehát nem hibás. 

Az alternatív valóság újabb alappillére, hogy a másik sosem lehet elég jó. Ha az áldozat elérné magával szemben az elég jó minősítést, akkor felébredne, és a valóságos valóságban találná magát, ráeszmélne, hogy mi történt vele, és kilépne a kapcsolatból. Így fordulhat elő, hogy egy bántalmazó

a világ legjobban viselkedő, kinéző barátnőjét is bántaná, bármit is tesz,

és így válik teljesen érdektelenné, hogy a lány úgymond mivel ,,provokálta ki" a bántalmazást, hiszen a bántalmazóra hárul az összes felelősség. Ebben a nőjogi szervezeteknek igaza van. (Azon túl persze, hogy ezt még mindig nem kellene nemekhez kötni, hiszen férfi is egyforma eséllyel lehet áldozat.)

Mint ahogyan minden kapcsolatban, itt is mindkét fél hibás a problémák kialakulásában. A bántalmazó fél a saját hibáit mindig eltusolja, az áldozat hibáit pedig kihangsúlyozza. A nőjogi szervezetek ezt próbálják egyensúlyozni azzal, hogy a fordítottját mondják: ,,a bántalmazott lány sosem lehet hibás semmiben". Valóban nem felelős azért, mert bántották, de ha nem szembesítjük a hibával, azzal az a gond, hogy amint lehetősége lesz ismét pasizni, ugyanígy hagyni fogja magát felszedni, hiszen azt fogja gondolni, hogy ez nem is volt hiba! Ahhoz, hogy többször ne kapjon halálos fenyegetéseket, ne lőjenek rá, és ne akarják megölni, muszáj szembesülnie azzal, hogy bizony nem volt jó ötlet kapcsolatba lépni egy ilyen emberrel, itt az ideje kerülni ezt az embertípust, aki így viselkedik.

Vajon mit válaszolt volna, ha megkérdezem, hogy mit szeret ebben a pasiban?

• ,,ő az igazi"
• ,,olyan kedves, mindent megtesz értem"
• ,,különlegesnek érzem magam mellette"
• ,,mindig olyan őszinte velem"
• ,,figyel rám, tudja mi kell nekem"
• ,,jó az ágyban"
• ,,olyan bolond, lehet vele hülyéskedni, de ha kell, tud komoly is lenni"
• ,,annyi közös van bennünk"

Ha már ilyesmit kérdezel tőle, érdemes nem úgy feltenni a kérdést, hogy mit szeretsz benne, hanem, hogy mi az, amiért felnézel rá. Ugyanezt a 7-8 általános baromságot fogod megkapni tőle, viszont amíg az ál-szeretet rózsaszín felhőként veszi körül, addig az, hogy felnéz-e ezek miatt a teljesen hétköznapi dolgok miatt a pasira, már nem biztos, hogy olyan egyértelmű, és akár el is gondolkodtathatja a lányt.

(,,Lehet, hogy addig ver, amíg vért hányok, és meg nem halok, de legalább van pasim! Nem úgy, mint nektek, picsák!")

Az is mekkora klisé, hogy ,,lehet, hogy bánt, de legalább nem csal meg"!

Ó, dehogynem csal meg! Én ezt azért nem hallom olyan gyakran. A tulajdonosnak lehet több tulajdona is, pont erről van szó. Itt a tulajdonos számára a tulajdon csak az alternatív valóságban számít érző embernek, a valóságos valóságban csak egy tárgy, ami kiegyensúlyozza a komplexusát. Ha a lelki egyensúlyhoz több tárgy kell, akkor elkezd más lányokkal/fiúkkal beszélgetni, ha meg a tárgy rosszul működik, akkor belerúg egyet, hátha úgy helyrerázódik. Itt is kulcsfontosságú az önbecsülés hiánya, hiszen azért egy olyan ember, aki tartja valamire magát, képtelen ezzel érvelni, hogy lehet, hogy bánt, de legalább nem csal meg, hiszen nem érzi tárgynak magát. Az önbecsülés meg nem olyan, mint a biciklizés, hogy futsz utána a seprűnyéllel egyensúlyozva, amíg ő ül a biciklin, és akkor majd megtanulja. Önbecsülést nem tőled fog kapni.

Hogyan lesz ezeknek a kapcsolatoknak vége?

Általában úgy, hogy az áldozat talál egy másik, hasonlóan határozott, irányító embert, aki ismét megeteti vele ugyanazt. Mivel az áldozat állandóan arra vágyik, hogy olyan legyen, mint az elején, a másik mellett meg pont ugyanazt az ál-szerelmet éli át, mint amit a jelenlegivel az elején, ezért könnyen átugrik egyik kapcsolatból a másikba. Érzelmileg azonnal, kívülről, látszatra pedig ad egy-két hetet a dolognak, amíg kitalálja, hogy tálalja az új kapcsolatot az ismerősei, barátnői, családja előtt. Csöbörből vödörbe. Mivel az egészben kulcsszerepet játszik a kapcsolatfüggőség, nagyon ritka és különleges eset az, ha egy lány ilyenkor úgy lép ki a kapcsolatból, hogy utána hónapokig sehol senki, és felépíti a saját személyiségét, kialakítja a saját, önálló életét, nem megy vissza az exhez, nem tartja vele a kapcsolatot, nem ül be az autójába, de nem is kezdi el gyűlölni a férfiakat, egyszerűen csak dolgozik, gyűjtöget, csajos napokat tart a barátnőkkel, kialakít egyedül egy hétköznapi rutint.

Ha kívülről mi nem tudunk semmit csinálni, a lánynak hogyan sikerülhetne kitörni ebből?

Ha elolvassa ezt a beszélgetést, és nem tartja hülyeségnek, az már fél siker.

Miután kiszakadtak egy ilyen kapcsolatból, és egyedül szédelegnek a hirtelen jött valóságos valóságban, sokan fordulnak trénerhez. Szabó Péter, önbizalomedzők, és a többi, akiknek nyilván nem az a céljuk, hogy ne legyenek ilyen kapcsolatok a világon, hiszen akkor nem lennének emberek sem, akik fizetnek ezekért a könyvekért, előadásokért.

Aki elhanyagolja a lelkét, annak ott a tréner - aki törődik a lelkével, annak pedig ott a pszichológus.

A bántalmazó kapcsolatok ma egy nagyon trendi téma, és szerencsére sok pszichológus is foglalkozik ezzel, de ha nem keresik meg őket, ők nem fognak bekopogtatni a lány ajtaján, aki hirtelen letörölte a Facebookjáról a 180 erőltetett mosolyos közös képet, és leszedte, hogy kapcsolatban. Fel kell keresni egy szakembert, és el kell mondani neki, hogy kapcsolatfüggő vagy, de nem akarsz az lenni. Segíteni fog.

Idealizálni kell. Olvass romantikus történeteket, nézz romantikus filmeket, sírjál, fordulj magadba, gondolkodj! Ásd meg a szakadékot aközött, amit történt veled, és aközött, amire ebben a valóságos valóságban vágysz! Fájdalmas lesz, de megéri. Gondolj arra, amikor egy másik fiú meglát az esküvői ruhádban, amikor együtt főztök valamit, amikor összebújtok, amikor a karjaiban tartja a közös gyereketeket, és semmi esetre se add alább annál, aki mellett ez 100%-ban teljesülhet. Az ,,amúgy imádjuk egymást, csak ő néha ilyen" nagyon messze van a 100%-tól, még az 50-től is. Érdemes körülnézni azok között, akik eleinte kevésbé tűnnek határozottnak, irányítónak, hátha közülük találod meg az ideális társat.

Beszélgetni kell. Fiúkkal, flörtölés nélkül, és lányokkal, akik már megtalálták az utat a meghunyászkodás és a férfigyűlölet között. Olyanokkal, akik felébresztik benned az igazságérzetet. Egy-egy jól elhelyezett félmondat is elég egy okos embertől, hogy elindítson benned egy olyan lavinát, ami befalazza számodra ezt az alternatív valóságot, és soha többé nem akarsz majd visszamenni. Ki kell mondanod, hogy ebben a valóságos valóságban hogyan látod azt, ami történt. Hogy lekurvázott, hogy más lányokkal beszélgetett, hogy megráncigált, hogy megfenyegetett. Szembesítened kell magad a valósággal, és nem árt, ha mások is szembesítenek vele, hogy szakíts, hogy elköltözz, és hogy ne magadat csapd be, hanem magad mögött az ajtót, és soha ne nézz vissza. (Szabó Péter nem fog ezzel szembesíteni!) A bántalmazó pontosan tudja, hogy egy időzített bombán ül, ami egyetlen mélyreható beszélgetéstől is felrobbanhat, éppen ezért tiltja el a másikat bizonyos emberektől, akik a valóságos valóságból, objektíven megítélve elmagyarázhatnák neki, hogy ő most gyakorlatilag egy kurva-strici viszonyhoz hasonlítható kapcsolat része. Általában persze ez nem sikerül, de a bántalmazó szemszögéből az a biztos, ha az áldozat nem is gondol magára áldozatként egyáltalán.

Ne tartsd vele a kapcsolatot! Ha rájössz, hogy mekkora semmitmondó kliséáradattal kínoztad azt, aki megkérdezte, miért vagy a másikkal, és mit szeretsz a másikban, onnan ez már egyszerű lesz, hiszen magad is felismered, hogy a jó az ágyban az minden második-harmadik emberre igaz, mint ahogy a kedves, aranyos, őszinte stb. is. Semmi értelme szakítás után tartani a kapcsolatot, hiszen minden egyes Messenger-üzenet egy meghívó vissza a kényelmesnek, biztonságosnak tűnő alternatív valóságba ahelyett, hogy végre teljesen kitörnél, és elfelejtenéd ezt az egészet.

Legyenek elvárásaid! A bántalmazó kapcsolatok úgy születnek, hogy a felszedett félnek fogalma sincs arról, hogy valójában mire vágyik, mit keres egy emberben, aki felszedi, az viszont nagyon jól tudja azt hazudni, hogy a másiknak valójában ő minden vágya. Elvárások nélkül ez tényleg így tűnhet.

Ha csak egyetlen dolgot választhatnál, amit ebből a beszélgetésből megértethetsz ezzel a lánnyal, mi lenne az?

Soha, semmilyen körülmények között ne szüljön hasonló kapcsolatba gyereket! Az tök érdekes, hogy én órák óta arról írok, hogy hogyan teszi tönkre a saját életét egy ilyen kapcsolattal, de egy kisbabát ne tegyen ki ennek semmi esetre. A lehető legrosszabb döntés. Laura, a lövöldözés két és fél éves szemtanúja pontosan tudja ezt.



KLISÉ-MAGYARÁZAT - Miért vagy vele?

• ,,mert szeretem" = mert ő szeret engem, de én magamat nem, és kell egy támasz. Azt érzem, hogy önmagamtól semmit nem tudnék gondolni a világról, nem tudnék elérni semmit, egyedül sok pénzt sem tudnék keresni, egyedül nem érzem jól magam, ezért kell valaki. Egyedül nem állnám meg a helyem, ezért kell ő.
• ,,olyan kedves tud lenni" - ne szórakozz, Kim Dzsong Un is kedves tud lenni a palota őrségével, mielőtt bemegy és kilövi az atomrakétát. Kedves tud lenni, Istenem, hogy lehet ezt okként megnevezni?
• ,,rossz gyerekkora volt, ezért ilyen" - több embernek volt rossz gyerekkora, mint akinek nem, szinte mindenkit traumatizál a felnőtté válás. Vannak, akik gyengék, és erre fogják, ha bántanak - és vannak, akik erősek, és nem veszed őket észre.
• ,,majd mellettem megváltozik" - nem változik meg, ilyen még soha nem történt. 
• ,,az elején olyan jó volt vele" - az elején a kurvának is tök jó, akit végül napi tíz-húsz ember használ ki. Mit jelent, hogy az elején olyan jó volt vele? Akkor most már nem is lehet rossz? Most már nem is szakíthatsz?
• ,,amikor bántott, akkor csak részeg volt/be volt tépve" - nem kényszerítette senki, hogy megigya, vagy elszívja azt a valamit, ez az ő felelőssége volt.
• ,,a lelke mélyén ő jó ember" - a lelke mélyén az állatkínzó is jó ember, csak kihozták belőle a körülmények, nem igaz?
• ,,hátha olyan lesz, mint régen" - egy ideig olyan lesz, miután jól megbántott vagy megvert, aztán kezdődik az egész elölről.
• ,,nem találnék még egy ilyen embert" - jaj, dehogynem, sajnos túl sokat is.
• ,,amúgy jó vele, csak néha ilyen, amikor rossz kedve van" - ha végigolvastad ezt a bejegyzést, és nem érted, hogy ez miért nevetséges ok egy párkapcsolatra, akkor semmi értelme nem volt elolvasnod.